A KÉK nevelésről

“Vallom, hogy a legnagyobb szeretettel lehet és kell határozott irányt mutatni, tartani; szülőként, anyaként élve együtt a gyerekekkel, aminek egyre nagyobb szükségét látom elbizonytalanodó, ki tudja hová siető világunkban.”
– Winkler Márta, a Kincskereső iskola alapítója, tanító

A KÉK nevelés “kapcsolatra épülő következetes” nevelés. Arról szól, hogy a gyerek abban a tápláló és védett bizalmi kapcsolatban fejlődik, amelyet a róla gondoskodó felnőttek nyújtanak számára.

A fejlődés a szemünk elől rejtve, spontán megy végbe – a bennük lévő terv szerint, ugyanúgy, ahogy a barackfa is a barackmagban lévő program szerint növekszik. Így zajlik minden élőlény fejlődése, amíg megvannak a feltételei. A gyerekek idővel megnőnek, de csak egy töredékük nő fel azzá a felnőtté, aki emberi lehetőségei alapján lehetne. Isten felelős és gondoskodó felnőttekre (elsősorban a szülőkre) bízta a gyerekek nevelését: hogy irányt és példát mutatva útjukat egyengessék, és a fejlődésük feltételeiről gondoskodjanak. Nem az osztálytásrakra, nem a szórakoztatóiparra és nem is a számukra idegen szakértőkre. Egy gyerek csak azt követi, akinek ismeri a hangját.

Arra, hogy melyek a virágzó és gyümölcstermő ember fejlődésének feltételei, már a Biblia évezredekkel ezelőtt íróditt könyveiben is sok utalást találunk. De teremtőnk nemcsak bölcs tájékoztatást adott, hanem önmagát is. Jézus a “jó pásztorunk”, aki magához hív és előttünk jár. Mi viszont (mint a gyerekeink) szintén csak azt követjük, akinek ismerjük a hangját.

Az életünk értelmesebb és emberibb lesz, “jó kedvvel, bőséggel” telibb, ha rá merjük bízni magunkat Jézusra. Minél inkább megismerjük, minél inkább meg tudjuk különböztetni a hangját a többi hívó szótól, annál biztosabb léptekkel fogunk az emberibb emberré válás útján haladni, amelyen követhetnek a gyerekeink is. Ő az igazi biztos bázisunk és tájékozódási pontunk. Minél mélyebben belegyökerezünk Jézusba, annál több örömünk telik az új felfedezésében és az alkotásban, annál teherbíróbbak leszünk, és annál odaadóbban tudunk szeretni is: Jézus a szőlőtő, az élet forrása.

Aki könnyebben tájékozódik a tudományos, mint a bibliai terminusok között, az tekintse kötődéselméleti-fejlődéslélektani megközelítésnek, illetve családorientált, fejlődésszempontú pedagógiának a KÉK nevelést.

A tudomány nagy segítségünkre van abban, hogy megértsük az ember belső világát. Gyerekeink minél teljesebb kibontakozását, minél értelmesebb és hasznosabb életre való alkalmasságát akkor is a kapcsolatra épülő szemlélettel tudjuk támogatni, ha a Jó Pásztor hangját még nem ismerjük. A sok-sok tudásmozaik teljesebb képpé áll össze előttünk, amikor Jézus nyomában járva a valóság nem látható részére is felnyílik a szemünk. Terheink és gondjaink lehetnek emberfelettiek, de nem Istenfelettiek. Ő nem hagyott minket magunkra. A gyerekeket se úgy bízta ránk, hogy nélküle boldoguljunk.

Mit kellene változtatnunk mindennapi nevelési gyakorlatunkon? Mit kellene változtatni a családpolitikában és az oktatásügyben? Ha komolyan vesszük, hogy az érés anyaméhe a biztonságot nyújtó személyes kapcsolat, egyértelmű, hogy rendszerszinten is gyökeres változásokra volna szükség. Mégsem érdemes megvárni, amíg az illetékesek észbe kapnak és módosítják az érvényes rendelkezéseket.

A tartós változások alulról építkeznek, és az egyes ember fejében kezdődnek. Talán azzal lehetne kezdeni, hogy a kérdéseinken változtatunk. Ahelyett, hogy az ijesztő tüneteket sorolva azt kérdezgetjük, hogy “Mit csináljak, amikor…”, inkább azon törjük a fejünket, hogy “Mit tegyünk azért, hogy a gyerekeink tényleg felnőjenek? Hogy hárítsuk el a fejlődés útjából az akadályokat? Hogy teremtsük meg a fejlődés feltételeit? Mit tegyünk, hogy egyetlen embernek született csecsemő se veszítse el az emberi arcát?”

Akkor jutunk előre, ha a látható tüneteknél jobban zavar a tünetek láthatatlan oka: a megrekedés az éretlenségben, ami miatt elmosódnak a gyerekeink emberi vonásai. Ezen gondolkozva talán az is kiderül, hogy még nevelés címén is mennyi értelmetlen dologra pazarlunk időt, pénzt és fáradtságot, egyéni és társadalmi szinten. A felszabaduló erőforrást arra is lehetne fordítani, ami a gyerekeinket éretté, a világunkat pedig élhetővé teszi: hogy minden fejlődésben lévő emberpalántának jusson jó talaj. Ideális esetben egy egész család, nagyszülőkkel, nagybácsikkal, nagynénikkel és unokatestvérekkel. De ahol ez nem lehetséges, minden gyereknek szüksége volna legalább egy felnőtt patrónusra, aki vállalja a tájékozódási pont és a biztos bázis szerepét.

Remélem, sok szülőben, nagyszülőben, pedagógusban és a közös jövőnkért felelősséget érző emberben talál visszhangra a nevelés kapcsolatra épülő szemlélete.

Budapest, 2015. május 31.

Brouwer Pálhegyi Krisztina

Folytatás: ELMÉLET – A nevelés kötődéselméleti-fejlődéselméleti megközelítése dióhéjban  »