Nem mindig téged minősít a gyermek viselkedése

Tény, hogy nem mindig tudod irányítani. De ez nem csak azt jelentheti, hogy kudarcot vallottál a nevelésben, hanem azt is, hogy épp most tanulsz vele szót érteni a jelenlegi érettségi szintjén, őbenne pedig még csak most fejlődik az önuralom.

El tudnál süllyedni szégyenedben, amikor mások előtt üvölt és cirkuszol! Mégis próbálj inkább arra figyelni, ami őbenne történik. Ha az érzelmi energiáidat az köti le, amit mások gondolnak rólad, arra már nem tudsz figyelni, amit a gyermek viselkedése jelez. Minél feszültebb vagy, annál könnyebben csinálsz vagy mondasz olyasmit, ami egyáltalán nem a szíved valódi szándéka.

Gyermeked született és nem adtak hozzá használati utasítást?

Hidd el, hogy vele együtt a képességet is megkaptad a felnevelésére. Csak figyeld kíváncsian, hogy ki is valójában! A “milyen életkorban mit kell tudnia” jellegű összehasonlító adatok helyett tanulmányozd inkább a te egyszeri és megismételhetetlen, mindenki mástól különböző gyermekedet!

kekneveles-20-05-08-te-ismersz

Minél jobban ismered, annál inkább fogod érteni is, és lassan a viselkedésébe kódolt jelzéseket is megtanulod kiolvasni.

Dunát lehetne rekeszteni a rengeteg tanáccsal, hogy mit kell csinálni, amikor egy gyerek így és így viselkedik. Ha nem mersz a belső tudásodra hagyatkozni, a viselkedés-szempontú nevelési útmutatókba kapaszkodsz, akkor éppen a legfontosabbra nem figyelsz: arra, hogy belülről ismerd meg a gyermekedet, és arra válaszolj, amit az ő állapotáról árul el a viselkedése. Mélyebben kötődik és könnyebben rád bízza magát a gyermek, ha érzi, hogy igazán látod és érted.

A fejlődés természetes folyamat: belülről kifelé történik. Többet tudsz tenni a gyermeked kibontakozásáért, éretté fejlődéséért, ha trükkös módszerek helyett őt magát igyekszel jobban megismerni.

Nem csak rajtad múlik, hogy milyen valakivé nő fel a gyermeked

Ha azt hiszed, hogy a te dolgod embert faragni belőle, minden jóra meg kell tanítanod, és hibátlanul kell végezned a nevelés munkáját, akkor óriási terhet veszel a nyakadba. Fölöslegesen. Ő pedig nyomasztó teherként fogja megélni a nevelésedet. Gondolj inkább arra, hogy gyermeked alkotója a fejlődés tervét is gondosan a génjeibe írta. Bízzál benne, és akkor örömöd lesz abban, hogy szeretsz egy gyermeket és a gondját viseled.

Video: Szeparáció és Hídépítés

GYÖKEREK sorozat » 5. rész: SZEPARÁCIÓ és HÍDÉPÍTÉS

A kecskeméti Szülők Szombatja ötödik előadása videofelvételről, benne:
– Hogyan építs kötődő falut?
– Hogyan hatástalanítsd a vetélytársakat?
– Amikor úgy érzed, hogy mindent elrontottál…
– Hogyan ne veszítsd el a gyermekedet a távollétek, a konfliktusok és a kortársak miatt?
– Hogyan készítheted fel a kisgyermeket a szükséges elszakadásokra? A szeparációs szorongás megelőzése a nyugodtabb alvás és a nyugodtabb bölcsődei/óvodai távollét érdekében
– Az elemi indulatok és a védekező elhatárolódás
– Miért ne használj elkülönítő (szeparációs) nevelési módszereket?
– Mit tehetsz azért, hogy a jó kapcsolat minden körülmények között fennmaradjon?
– Mit tehetsz a védekezővé vált, elidegenedett gyermek visszaszerzéséért? Hogyan hódítsd vissza a mások nyomába szegődött, vagy a digitális világba zárkózott kamaszodat?

A SZEPARÁCIÓ és HÍDÉPÍTÉS témája a 29 perc 50 másodpercnél kezdődik; előtte egy feltett kérdésre válaszolok, és az előző előadás lemaradt befejező részét pótolom.

Hogyan hatástalanítsd a vetélytársakat?

GYÖKEREK sorozat » 4. rész: A KÖTŐDÉS SÖTÉT OLDALA és a RIVÁLIS KÖTŐDÉSEK

Mit tudsz csinálni, ha a kamasz lányod odaadja a szívét egy fiúnak, aki nincs rá jó hatással?

Mit tudsz csinálni, ha a volt házastársad új párja a gyerekeidnek is szeretne második apja vagy anyja lenni, és a kapcsolatok rettenetesen polarizálódnak?

Mit tudsz csinálni, ha az örökbefogadott gyermeked megszállottan érdeklődik a biológiai szülei iránt, akikkel még nem találkozott és soha nem is fog? Vagy, ha nevelőszülő vagy, és a gyermek nem tud közel kerülni hozzád, mert úgy érzi, hogy akkor hűtlen lesz a biológiai szüleihez?

Amikor fennáll a veszély, hogy egy rivális kapcsolat miatt ellened fordul a gyermek, inkább segíts neki, hogy egyszerre mindkét kötődését fenn tudja tartani! Valamilyen formában azt éreztesd és értesd meg vele, hogy nem muszáj választania: szeretheti azt a másikat is és téged is. Lehet neki két anyukája vagy két apukája. Olyankor fontos ez, amikor a gyermeket kétfelé húzzák a kötődései, és fennáll a veszély, hogy végül a riválisod el fogja tőled hódítani. Ha a riválisod olyan helyzetben van, hogy nem lehet tőle megszabadulni, a vetélkedés rosszul sülhet el. Bölcsebb stratégia, ha a kétfelé húzást szűnteted meg.

Ha a vetélytársakat nem lehet kiiktatni, semlegesítsd a vonzerejüket!

Teremts olyan helyzetet, hogy a gyermek rajtad keresztül kötődhessen a riválisodhoz!

Tegyük fel, hogy az örökbefogadott gyermeked biológiai anyja iránt fellobbant lelkesedése már a hozzád való kötődését is veszélybe sodorja. Ez az anya csak a fejében létezik, a gyermek soha nem fog találkozni vele, te viszont csak úgy tudod megtartani a kötődését, ha inkább segíted, mint akadályozod, hogy hozzá is kötődjön. „Biztosan nagyon hasonlítasz rá. Olyan szép kis orrod van, és a gyönyörű szemeid! Szülőanyukádnak lehetett ilyen!” Mit érsz el ezzel? Létrehozod a hasonlóság alapján való kötődést. Ha olyan gyermeket nevelsz, aki bírósági döntés alapján nem találkozhat a biológiai anyjával, aki hol az utcán él, hol a börtönben, a gyermek hozzá való ábrándos kötődése akkor is akadályozhatja, hogy fel tudd nevelni. Ellenséges partvonalról nem lehet nevelni, csak kötődő kapcsolatban. Előfordulhat, hogy a teljesen alkalmatlan szülőhöz való érzelmi kötődését is támogatnod kell ahhoz, hogy barát legyél, ne ellenség. És hogy tudod ehhez a vérszerinti szülőhöz való kötődését támogatni, ha a gyermek (szerencsére) igazából nem is találkozhat vele?

A felszínesebb kötődési módok révén, mint a hasonlóság, vagy a fontosság. (A kötődés hatféle módjáról itt írtam.) Legyél az összekötő kapocs, aki segít a gyereknek, hogy továbbra is közel érezhesse magához az elveszített édesanyját, akihez még most is kétégbeesetten ragaszkodik. Ha sikerül, a gyermek felenged és megnyugszik, mert nincs egyedül: ott vagy mellette, ráadásul a kötődő mágnes azonos végén.

Jó példa erre az Édesek és Mostohák c. film (Stepmom; Julia Roberts, Susan Sarandon). Az Édesanya és a Mostohaanya nincsenek jóban, ami természetes, mert a Mostoha az a nő, akiért az Apa elhagyta a gyerekek Édesanyját. De az Édesanya megtudja, hogy halálos beteg, és tovább kell adnia a kötődés stafétabotját a Mostohának. Nagyszerű, ahogyan csinálja, és intuitív. Segíti a gyerekeit, hogy mindkettőjükhöz kötődhessenek. Fáj a szíve, persze, amikor látja, hogy a gyerekei egyre jobban megszeretik a Mostohát, de tudja, hogy nagy szükségük lesz rá a jövőben.

Akár tetszik, akár nem, Apa új élettársa is részt fog venni a gyermekeid nevelésében. Ez ellen semmit nem tehetsz. Azért viszont tehetsz valamit, hogy “ez a nő” ne tudja aláásni a gyermek kapcsolatát veled, vagy az apjával. Ha a gyermek azt látja, hogy nem lettetek ellenfelek, hanem egy csapatban játszotok, akkor sem az apját és az új élettársát nem kell utálnia a te kedvedért, sem téged nem kell utálnia az apja kedvéért. Nem a mi felnőtt konfliktusunk számít, hanem az, hogy a gyermek nyugodtan szerethessen minden felnőttet, aki gondot visel róla, mert neki erre van szüksége.

A riválisodat is vedd be a csapatodba

Ha a legjobb barátja miatt távolodik el tőled a gyermeked, ha egy új szerelem miatt fordít hátat neked, teremts kapcsolatot a riválisoddal, és érd el, hogy ne ellenséges térfélen játsszon, hanem a te csapatodban. Ha meghódítod a gyermeked barátait, akkor ő is visszatér hozzád. Ha őt nem tudod elérni, mert már másokhoz kötődik, akkor azokat a másokat állítsd magad mellé, akikhez átkötődött helyetted.

Persze csak olyankor, amikor hiába próbálod kihúzni a rivális kötődésből, mert oda már túl erősen kötődik, és egészen addig ellenséges veled szemben, amíg a szembenállás fennmarad. Amikor hiába mondanád neki, hogy „Rám nagyobb szükséged van, mint a barátaidra! Nem engedem, hogy velük barátkozz, mert miattuk elfordulsz tőlem és nem fogsz tudni felnőni!” Mert az volna az ideális, ha le tudnád választani a gyermeket azokról a rivális kötődésekről, amelyek elszakítják tőled. De ha ez nem lehetséges, ha a kötődő ösztön hatalmas erőivel nem tudod felvenni a harcot, akkor jobb, ha beveszed a riválisodat is a csapatodba, mint ha elveszítenéd miatta a gyermeked kötődését.

Ápolj jó kapcsolatot valakivel, aki jóban van mindkét féllel

Amikor a két szülő harcban áll egymással, sokat segíthet, ha van valaki, mondjuk egy Nagymama, akihez továbbra is mindketten kötődnek. Ha a Nagymama továbbra is jóban van Anyával is és Apával is, és a gyermek érdekében egyikőjüktől sem fordul el, akkor ő a megoldás kulcsa. Amikor a gyermek fontos kötődései egymás ellen fordulnak, akkor szüksége van valakire, aki mindkettőjükkel képes a jó kapcsolatot fenntartani, mert ő lesz a megoldás a gyermek számára! Ha a gyermek felnéz erre a Nagymamára, akkor látja a mintát maga előtt, hogy neki sem muszáj közülük választani! Szabad továbbra is mindkettőjüket szeretni.

Támogasd a mélyebb kötődési módokat, mert ezeket kevésbé veszélyeztetik a riválisok

Az igazi megoldás a mélyebb kötődés. Ha a gyermek már az érzelmi intimitás és a pszichológiai intimitás révén is képes kötődni; ha már a szívét is neked adta és a legbensőbb gondolatait is veled osztja meg, akkor nem vagy másra cserélhető. Egy ilyen kapcsolattal más nem tud versenyre kelni. A kortársak biztos nem, mert hozzájuk a hasonlóság alapján kötődik, ami annyira felszínes, hogy nem vetekedhet azzal, akinek a szívét odaadta.

A rivális kötődések problémájának tehát a mélyebb kötődés az igazi megoldása.A legjobb megelőzés pedig az érző szív megóvása, mert amíg a szíve meg nem keményedik, addig a gyermek kötődése is egyre mélyebbé válik (a kötődés mélyülése is egy természetes, magától zajló érési folyamat). Minél mélyebben kötődik hozzád a gyermek, annál kevésbé fenyeget a veszély, hogy valaki letéríti a körülötted keringő pályáról.

Amikor rivális kötődések jelennek meg a színen, miközben a gyermek nem kötődik hozzád elég mélyen, a vetélytársakat pedig nem tudod kiiktatni az életéből, akkor arról gondoskodj, hogy a gyermek mindkettőtökkel jóban lehessen. Akkor is, ha nem különösebben kedveled az illetőt. Ne menj bele az ellenségeskedésbe, mert akkor a gyermek választásra kényszerül. Vetélkedés helyett inkább a kétfelé húzás megszűntetésére törekedj! Ne hagyd, hogy a rivális kötődések elidegenítsék tőled a gyerekeidet!

Hogyan építs kötődő falut a családod köré?

GYÖKEREK sorozat » 4. rész: A KÖTŐDÉS SÖTÉT OLDALA és a RIVÁLIS KÖTŐDÉSEK

A kötődő falu olyan kapcsolati háló, amely a szülőket támogatja a gyermekek felnevelésében. Régen a szülők a nagycsalád és a faluközösség segítségével nevelték föl a gyerekeket, ami ma már már csak nagyon keveseknek adatik meg. A gyermeknevelés sose volt egy-két emberre szabott feladat, tehát amikor gyermeket hozunk a világra, tudatosan meg kell szőnünk azt a kapcsolati hálót is, amely segít a felnevelésében. A rokonok, a szomszédok és a barátok, a gyülekezet köreiben keressük meg azokat, akikben megbízunk és akik iránt gyermekeink is bizalommal lehetnek. Amennyire lehet, próbáljuk őket közösséggé kovácsolni azzal, hogy együtt kirándulunk, meghívjuk őket vacsorázni, játszani – nem külön a gyerekekhez, hanem velünk együtt, közös programokra.

Vannak egyházi közösségek, amelyekbe a családok úgy tudnak beilleszkedni, hogy a kisgyerekekkel és a kamaszaikkal is együtt érezhetik jól magukat. Együtt szervezik a programokat, nem generációkra bontva; kirándulnak, tüzet raknak, bográcsoznak, esznek, beszélgetnek, énekelnek és imádkoznak, szükség esetén pedig van kire bízni a gyerekeket. Egy ilyen közösségben a frissen szült édesanyák is számíthatnak rá, hogy néhány héten keresztül, amíg meg nem erősödnek, valaki minden nap visz vacsorát a családjuknak. Van kitől segítséget kérni, ha valaki beteg lesz, baleset éri, váratlanul kórházba kerül, vagy pedig kimerül, elcsügged és lelkileg szorul megerősítésre. Érdemes csatlakozni egy ilyen közösséghez, ha pedig már tartozol valaholva, járulj hozzá a családos közösségi élet felpezsdítéséhez, amelyből az egyedülállókat és az idősebbeket se hagyjátok ki! Kevés olyan család van, ahol nem volna szükség még néhány nagynénire, nagybácsira, önkéntes nagyszülőre!

A kötődési váltócsapat egyik fontos funkciója, hogy a gyermek a távollétedben is, az óvodában és az iskolában töltött idő alatt is kötődő kapcsolaton belül maradjon, mert a fejlődés anyaméhe a kötődő kapcsolat. Törekedj tehát arra is, hogy a gyermeked rajtad keresztül ismerje meg az új óvónőit és tanítóit, sőt, lehetőleg a gyerekeket is, hogy a hozzájuk való kötődés ne váltsa ki belőlük a kötődés taszító erejét a te irányodba.

Azokkal a felnőttekkel is egyengesd a gyermek kapcsolatát, akiket nem volt alkalmad személyesen bevezetni az életébe! A tanárok is könnyebben válnak a segítőtársaiddá, ha bevonod őket a csapatodba. Mielőtt elmész a szülői értekezletre, gyűjts össze a gyerekektől minden olyan információt, amelyek alapján minden tanárral el tudod hitetni, hogy a gyermek szereti őt.

Amikor anno a szülőiről hazaértem és a kamasz lányom megkérdezte, hogy „Na, mit mondott rólam az Éva néni?” kiválasztottam az egyetlen kedves dolgot, amit a matektanárnőjétől hallottam: „Meg van elégedve azzal, ahogy az óráján szerepelsz.” Lényegében róla is ugyanezt mondtam tanárnőjének. Néha nagyon kellett igyekeznem, hogy találjak valami jót. Érdemes egy picit még ezekért a nem természetesen fűződő kapcsolatokért is tenni, ha remélhető, hogy másnap melegebb mosollyal néznek egymásra és mindkét részről elindul valamiféle kötődő kapcsolat. Már a következő dolgozatra is nagyobb lelkesedéssel fog készülni a gyerek; dolgozni akar a tanára kedvéért, mert a jó tanulás nemcsak az intelligencián múlik, hanem azon is, hogy kötődik-e a tanárához. A kötődés ébreszt benne vágyat, hogy jobban megfeleljen neki.

Szeretnéd a gyermeket valamilyen sportra vagy fejlesztő foglalkozásra járatni? Rendben; de mielőtt ott hagyod az idegen felnőttel, teremtsd meg a kettőjük működő kapcsolatát! A kötődés stafétabotját is add át a felnőttnek, hogy a gyermek élménye az legyen, hogy egy szerethető, megbízható ismerős tanítja, akitől nyugodtan tanulhat. A kötődő gyermek akkor tud élete új szereplőihez is kötődni, ha a hozzád való kötődését a másik felnőttre is kiterjeszted.

Nem olyan a rokonságod, hogy szükség esetén rájuk tudod bízni a gyermekedet? Esetleg nincs is családtag a közelben, mert messzire költöztetek? A hiányzó rokonok helyére a felnőtt barátaidat is a családba fogadhatod.

Noémi lányom az Óperenciás tengeren is túl él a kis családjával. A mi nagy családunk egyetlen tagja sincs a közelében, és a fiú szülei is messze laknak. A gyülekezetük révén viszont van baráti társaságuk, akikkel gyakran találkoznak. A barátok többsége még egyedülálló, de vannak köztük kisgyerekes családok is. A harmincas egyedülálló “fiúkat” rendszeresen meghívják vacsorára, és sokszor még a hétvégi kiruccanásokra is a „nagycsaláddal” mennek. Mivel a gyerekek számára a szülők barátai szinte családtagok, szükség esetén nyugodtan meg lehet kérni valamelyik „nagynénit” vagy ”nagybácsit” egy kis alkalmi gyerekvigyázásra. Nagy ritkán persze megjelenik náluk az óvilági rokonság is szerény személyünkben. Az itthoni nagy családját persze nagyon hiányolja Noémi, de amikor kiköltözött, sok energiát fektetett abba, hogy egy jó gyülekezetet is keressen és ápolja a kapcsolatait. Ma már, 11 év múltán kipróbált kapcsolati háló veszi körül őket.

A mai világ új jellemzője a társadalmi mobilitás. De másik országba sem kell ahhoz költöznöd, hogy egy munkalehetőség miatt távol kerülj a vér szerinti családodtól. Ahol a családoddal otthonra találsz, ott szánj időt és energiát kapcsolatépítésre olyan megbízható emberekkel, akik be tudják tölteni a hiányzó nagyszülők, nagybácsik és nagynénik helyét. Muszáj, mert a gyermeknevelés nem 1-2 személyre szabott feladat.

A gyerekeid barátainak a szüleivel is próbálj személyes kapcsolatot tartani, illetve törekedj arra hogy a gyereked legjobb barátai azokból a családokból kerüljenek ki, akikkel jóban vagy és az értékrendetek is hasonló! Ezt is sokkal könnyebb természetes úton, a közös élményekből fakadt kötődések útján elérni, mint magyarázatokkal, tiltással és veszekedéssel. A család ereje c. könyvben Dr. Neufeld elmesélte, ahogy kapcsolatot építettek a középiskolás lányuk, Bria barátaival és a szüleikkel. A közösség, amelyben a fiatalok közel maradhattak a szüleikhez, mellesleg máig is virul… pedig a gyerekek már régen felnőttek. A kötődő hálózat felépítésével a szülők megoldották, hogy a gyerekek egymás házában sem egymás körül keringtek, hanem a felnőttjeik körül. Amikor pedig a család egy évre Franciaországba utazott, Bria barátait is vendégül látták néhány hétre. A barátok szülei nyugodtan elengedték őket, mert tudták, hogy miközben a kamaszaik Bria családjával együtt jól érzik magukat egy távoli országban, tőlük és az értékrendjüktől sem távolodnak el, mert ugyanabban a kötődő faluban vigyáznak rájuk továbbra is.

 

Amikor a gyermek előbújik a kötődés bábjából, ki lép a szülők helyére?

GYÖKEREK sorozat » 4. rész: A KÖTŐDÉS SÖTÉT OLDALA és a RIVÁLIS KÖTŐDÉSEK

Az önálló egyéniséggé fejlődés és a közösségi lénnyé válás (a szocializáció) mesterterve a mai gyakorlattól merőben eltérő képet mutat.

(1) A kiinduló helyzet a KÖTŐDÉS: egységélmény az anyával, a SZÜLŐKKEL, majd a gyermek kötődése kiterjed a többi felnőttre is, akik a szülőkön kívül még rendszeresen gondoskodnak róla.

De azután nem a kortársak következnek? Nem ők lépnek a fejlődés során valamikor a szülők helyébe? Egyáltalán nem! A fejlődésnek nem az a célja, hogy a gyermek feltűnés nélkül beilleszkedjen a társadalomba, hanem az, hogy önálló egyéniséggé, érett személyiséggé nőjön fel. “A nevelés végső célja elősegíteni annak a személynek a kibontakozását, akit Isten egyedinek teremtett” – mondta Pálhegyi Ferenc Mitől keresztyén a pedagógia? c. előadásában.

(2) Ami a szülő helyére lép, az az ÖNÁLLÓ EGYÉNISÉG. A saját személyiség. Isten terve, a természet rendje szerint az önállósulás fejlődési folyamata során a gyermek másoktól különböző önmagává érik, önazonossá válik; kialakul az énmagja és az énhatárai.

Erre mind szüksége van ahhoz, hogy a kortárs-kapcsolataiban ne veszítse el sem önmagát, sem a felnőttjeihez való kötődését. Amíg egy gyermek nem önálló személyiség, aki tisztában van önmagával és a saját határaival, addig nincs felkészülve a kortárskapcsolatokra. A kezdetlegesen kötődő gyermek hasonulni fog a többiekhez, és elveszíti önmagát. Az egyéniség rügyei mennek a levesbe.

(3) Csak az önmagával való kapcsolat kialakulása után lesz képes a gyermek a KÖZÖSSÉGI integrálódásra: arra, hogy a többiektől különböző önmagaként, önazonos egyéniségként vegyen részt a közösségi életben.

Aki a személyisége kiformálódása után kapcsolódik baráthoz, társhoz, közösséghez, azt nem fenyegeti a beolvadás veszélye: nem veszíti el önmagát, nem arra fog törekedni, hogy ki ne lógjon a sorból. Nem az a vágyai netovábbja, hogy olyan legyen, mint mindenki más.

szocializacio-mesterterve

Kinek mondta Isten, hogy apja és anyja helyett ideje most már egy kortársához ragaszkodnia (ld. Máté 19:6)? Egy önálló életre képes fiatalembernek, aki családalapításra készült.

Akinek már kiformálódott a saját személyisége, az énje és a határai; aki önmaga elveszítése nélkül tud a másikkal összforrni, és aki képes a másikért a saját határain is túllépni, vele törődni, róla gondoskodni őt áldozatosan szeretni. Jézus szavaival: aki képes lesz szeretni a másik embert is úgy, mint önmagát. (Lukács 10:27)

Csak a másoktól különböző önmagává érett és önmagát már tisztán látó ember képes a másikat felemelni, vele együttműködni, adni, szolgálni, engedni, megbocsátani, elfogadni, lemondani érte, szenvedni érte, gondoskodni róla, biztonságot nyújtani neki (elutasítás, félelemkeltés és megszégyenítés nélkül); szolgálni és vezetni (elnyomás és bántalmazás nélkül). Ezt soha nem tudja megadni egy gyereknek a többi gyerek. De meg tudja neki adni bármelyik szülő, aki érett felnőtt.

A kortárs-kapcsolatoktól hiába várjuk, hogy segítsék a gyerekeinket a fejlődésben, mert a kortárs kötődések terméketlenek; nem termik az érett személyiség gyümölcsét. Sőt, letapossák a kibontakozó egyéniség zsenge hajtásait. A kortárs kapcsolatokhoz már saját egyéniségre van szükség, meglévő énmaggal és határokkal, mert nélküle a gyermek nem tud másokkal önmaga elveszítése nélkül kapcsolatban lenni – más szóval: sodródó lesz és befolyásolható.

Ne bízd a gyermekeid felnevelését a kortársakra! Hívd a gyermekeidet kötődő kapcsolatra, tápláld és ápold a kötődésüket, és ne nézd tétlenül, hogy a kortársak elhódítják tőled a szívüket. Ezzel tudod megelőzni azt is, hogy az önállósuló, szárnyait próbálgató serdülő ellened vívja a szabadságharcát, és épp akkor zárkózzon el előled, amikor alapértékeket keres és életreszóló döntéseket kell hoznia! A kortárs-orientáció támogatása helyett arra törekedj, hogy Istenben is mélyen meg tudjon gyökerezni, mielőtt meglazulnak a hozzád való kötődés szálai, hogy egész élete során legyen a lelkének “biztos és erős horgonya!” (Zsidók 6:19)

 

Kortárs-orientáció: amikor a gyermek kortársai a vetélytársaid lesznek

GYÖKEREK sorozat » 4. rész: A KÖTŐDÉS SÖTÉT OLDALA és a RIVÁLIS KÖTŐDÉSEK

Amikor a gyermek úgy érzi, hogy nem lehet olyan is, mint a szülei, és olyan is, mint a kortársai, mert túlságosan különbözőek; nem tartozhat egyszerre a szüleihez is és a kortársaihoz is, mert ők annyira távol állnak egymástól, akkor a kötődése “polarizálódik”: minél jobban vonzódik a kortársakhoz, annál ellenszenvesebbnek látja a szülőt. A kortárs-orientáció viszonylag új jelenség, és egyre több kárt okoz, mert ha a gyerekeink egymást tekintik mérvadónak és nem kíváncsiak a felnőttjeik tudására, tapasztalatára, iránymutatására, akkor nem tudjuk nekik továbbadni az értékeinket és a kultúránkat. Korábban az elődök bölcsességét, szokásait és a hagyományait az idősebbektől átvette a fiatalabb nemzedék és továbbadta az utódainak; mára viszont gyakorlatilag megszűnt az ősök tudásának függőleges továbbadása, ami nemcsak egyénileg akadályozza a gyermekek kibontakozását, hanem a társadalom egészének is mérhetetlen károkat okoz.

A hasonlóság útján való kötődés, a kicsik ösztönös utánzása arra való, hogy átvegyék a nagyok tudását, nyelvét és szokásait. Egészen a II. Világháborút követő időszakig a gyerekek is úgy öltözködtek és beszéltek, olyan zenére táncoltak és olyan könyveket olvastak, mint az értük felelős felnőttek. A négyévesek szülinapját ugyanúgy ünnepelték, mint a felnőttekét; nem volt külön “gyerekes” és “felnőttes” buli. Nem különítették el egymástól a korosztályokat. A háború után viszont megszületett a gyermekkultúra. A gyerekek már nem akarhatnak olyanok lenni, mint a felnőttek (ahogy a fejlődés ösztönkésztetése diktálja), mert akkor nem lehenének olyanok is, mint a többi gyerek. Választaniuk kell, hogy a két markánsan eltérő csoport közül melyikhez tartoznak – ami pólusossá teszi a kötődéseiket. És kik kerülnek a kötődés negatív pólusára? A felnőttek.

A mai gyerekek már nem olyanok akarnak lenni, mint a felnőttek, hanem olyanok, mint a többi gyerek. Ez annak a következménye, hogy mesterségesen különválasztottuk a gyermekkultúrát a kultúra egészétől. Nagyobb a profit, amióta a gyermekkultúra megteremtésével sikerült újabb fogyasztói csoportot létrehozni. Soha azelőtt nem hoztuk ilyen helyzetbe a gyerekeket.

A gyermek nem képes egyszerre teljesen különböző elvárásoknak megfelelni. Amikor szemben állnak egymással azok, akiket tájékozódási pontnak tekint olyan kérdésekben, hogy milyen a megfelelő viselkedés, beszéd, kinézet; mi a jó, mi a fontos, akkor kénytelen választani. Ha a többi gyerek egész mást vár el tőle, mint a felnőttjei, akkor a gyermek ugyanakkora erővel áll ellen a felnőttek elvárásainak, amekkora erővel a kortársaknak próbál megfelelni.

A gyerekek mindig fontosak voltak egymás számára, és amíg az értük felelős felnőtt (szülő vagy tanító) körüli pályán keringtek együtt a többiekkel, addig ez rendben is volt. Az erősebbek egészen addig nem bántják a gyengébbeket, amíg van egy olyan felnőtt is a közelben, akire mind felnéznek, akit mindannyian biztos bázisnak és tájékozódási pontnak tekintenek. De amint ez a felnőtt elhagyja az őrhelyét és a gyerekek egymás között maradnak, kialakul közöttük a hatalmi harc. Mindenkiből vagy úr lesz, vagy szolga. Bántani fogják egymást a testvérek, az osztálytársak; a keményebbek kegyetlenkedni fognak a kiszolgáltatottabbakkal a nyári táborban, az utcán, és ahová a felnőtt felügyelet a legkevésbé jut el: az interneten.

Intő jelek

A harmadikos lányodnak egy ideje nagyon fontossá vált, hogy mit gondolnak róla az osztálytársai. Jól ismert nevetése helyett már otthon is úgy nevet, mint a népszerű Csilla. Csilla ízlése szerint próbál öltözködni. Eddig a rózsaszín volt a kedvenc színe, de amióta kiderült, hogy Csilla lenézi azokat, akik rózsaszínt hordanak, ő is megveti a rózsaszín cuccokat. Reggel iskolába menet még úgy fogja a kezedet, mint régen, de amint az iskola közelébe értek, megváltozik minden. Ahogy közeledik a riválisodhoz, úgy távolodik tőled. Néha még abból is érzed, hogy másképp fogja a kezedet. Lehajolsz hozzá egy búcsúpuszira, ő pedig megfeszül. Elhúzódik a puszid elől. Most, hogy a Csilla társaságát keresi, ösztönösen idegenkedik tőled. A kicsik szeretete még hamar visszatér, amint a Csilla kikerül a képből. De ha feltűnik a színen, ugyanaz a kötődő ösztön, ami eddig melletted tartotta, most arra készteti a lányodat, hogy elhúzódjon tőled.

Intő jel az is, amikor a kortársak bűvkörében a családdal bánik úgy a gyermek, mint az idegenekkel. A kamaszoknál hatalmas méreteket ölt ez a jelenség. Amikor egymással vannak, megszűnünk létezni a számunkra. Úgy bánnak velünk, mint az idegenekkel.

Valószínű, hogy a gyermek kötődése a vetélytársaid lettek, ha igyekszik téged távol tartani tőlük, őket pedig tőled. Amikor a kötődések ártalmatlanok, a gyermek arra vágyik, hogy a szerettei együtt legyenek mind, egy kupacban. Még ha el is váltatok, ő arról álmodik, hogy együtt vagytok és szeretitek egymást. Ez akkor is jó álom, ha igazából nem volna jó, ha teljesülne. Amikor viszont a gyermek kifejezetten arra törekszik, hogy a kötődései NE találkozzanak, az azt jelzi, hogy ezek a kötődések egymást kizárják, egymás vetélytársai lettek. Ha nem akarja, hogy az iskola környékén mutatkozz, ha nem akarja, hogy a barátaival találkozz, ha nem hajlandó bemutatni a fiút vagy lányt, akivel jár, ha tiltakozik az ellen, hogy meghívd a barátait, akkor alapos okod van rivális kötődésre gyanakodni. A kortárs-orientáció komoly probléma, de annyira megszoktuk, hogy már fel se tűnik. Ha egyszer felnyílik rá a szemed, látni fogod, mennyire általános.

Miért nem vesszük észre, hogy kortárs-orientált a gyerekünk?

Amikor látjuk, hogy a gyermek már nem viselkedik tartózkodóan a társaságban, hanem magabiztosan járkál a társai között, még örülünk is, pedig nem kellene. A kortárs-kötődések hatására nem valódi szocializáció történik, csak az, hogy az a gyermek, aki korábban a felnőttjei felé volt nyitott és befolyásolható, ha átkötődik a kortársaiba, akkor feléjük lesz nyitott és befolyásolható.

És kivel szemben lesz tartózkodó és zárkózott, miután a kortársai felé elveszítette a tartózkodását? A saját szüleivel szemben! A kamaszokra nagyon jellemző ez, de ma már óvodás korban kezdődik. A hasonlóság szintjén kötődő gyermek, ha a napját a kortársai között tölti, könnyen átkötődik a többi gyerekbe, mert hozzájuk nyilvánvalóan jobban hasonlít, mint a felnőttekhez. És ettől kezdve a felnőttek lesznek a szemében a “mások”, az “idegenek”, akik előtt rejtegetnie kell az ügyeit.

Gyerektársaságban pedig eltűnik a korábbi gátlásossága: nyitott lesz, magabiztos és vagány; de ez egyáltalán nem jó jel: a tartózkodás, a rejtőzködő elzárkózás nem múlt el, csak irányt váltott. Ettől kezdve nem a felnőttekre hallgat, nem hozzájuk méri magát, hanem a kortársakhoz. Ma az a normális és az általános, hogy a gyerekek nevelik a gyerekeket. A kortárs-orientált fiatalok nem veszik át az előző generációk értékrendjét, tudását és tapasztalatát. Vak vezet világtalant. Egymást akarják követni, nem minket. Nem tudjuk nekik átadni a kultúránkat, az értékrendünket és a hitünket. Olyanok, mint a juhok pásztor nélkül: elgyötörtek és elveszettek.

“Amikor (Jézus) látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elveszettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül.” (Máté 9:36)

Tévesen feltételezzük, hogy a gyermeknek kortárs-közösségre van szüksége ahhoz, hogy jobban beilleszkedjen a társadalomba. Még segédkezünk is abban, hogy a gyerekeink kortás-orientálttá váljanak, mert azt hisszük, hogy a többi gyerektől kell megtanulniuk a közösségi együttműködés szabályait. De egyáltalán nem ez történik. Az történik, hogy amikor a gyereked helyetted kötődik át a kortársaiba, akkor automatikusan eltávolodik tőled, még akkor is, ha még csak óvodás. Ettől kezdve nem fog rád hallgatni, a kicsik és az éretlenek pedig nem a közösségi együttműködés szabályait tanítják meg egymásnak, hanem valami egészen mást.

Amikor egy óvodáscsoport tagjai a felnőtt helyett egymáshoz kötődnek, egyesek főnökök lesznek, mások pedig szolgák. Érdemes megnézni, mit játszanak. Az idomárok idomítják az állatokat. A királyok parancsolgatnak az alattvalóknak, az őrök a raboknak, az urak a szolgáknak. Minden játékuk hierarchikus, mert a kicsiket és az éretleneket a kötődő ösztön irányítja, ami pedig hierarchikus viszonyba rendezi a kapcsolat tagjait.

Nem az érett emberek közösségi magatartását tanulják egymástól! Nem a másokkal is törődő magatartást. Nem azt, hogy „szeresd a másik embert is úgy, mint önmagadat”, és hogy „amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük” (Lk 6:31). Nem ezt tanulják meg egymástól, hanem azt, hogy urak vagy szolgák legyenek. A farkastörvények ösztönvezérelt világában úgy lehet boldogulni, ha vagy legyőzök mindenkit, vagy az erősebbek szolgája leszek. A gyengébbeket bánthatom és kihasználhatom, az erősebbek pedig engem használnak és bántanak. Ez a rend érvényesül az éretlen emberek csoportjaiban, amelynek a tagjai a kötődés felszínes formáinál tartanak, tehát az ösztönös hasonulás, az ösztönös összetartás és lojalitás hajtja őket. Itt még nem létezik a másikra való odafigyelés, nem létezik törődő szeretet, a gyermekcsoporttól tehát hiába várjuk, hogy a közösségi életre alkalmassá tegye, szocializálja a gyerekeket.

A gyerekek egymáshoz való kötődése nem váltja ki a felnőtthöz való kötődés funkcióját, mert nem biztonságos. A kortárs-kötődés nem tud a fejlődés anyaméhe lenni. Attól kezdve, hogy egy gyerek a felnőttjei helyett átkötődik a kortársakhoz, nincs biztonságban az “érző szíve”. Meg kell keményednie ahhoz, hogy kibírja a rendszeres elutasítást és megszégyenítést. Kemény szívvel pedig megreked az éretlenségben.

Egy gyereknek nem a gyerektársaságban, hanem az érte felelős felnőttekkel való biztonságos kötődésben van esélye arra, hogy szocializálódjon: az emberi kapcsolatok terén is éretté fejlődjön. A közösségi életre alkalmas ember nem az, aki hol uralkodik, hol engedelmeskedik, hanem az, aki másokkal is törődik, miközben magáról sem feledkezik meg. Aki képes a másik embert is szeretni, és ugyanakkor önmagát is. A jézusi parancs szerint:

“Szeresd embertársadat is úgy, mint önmagadat.” (Máté 22:39)

– Kamasz koromban nekem is fontosabbak voltak a barátaim a szüleimnél, ez így a normális – mondják sokan. Igen, mert a II. Világháború után nőttünk fel, és ezt szoktuk meg. De azelőtt soha nem volt még olyan társadalom, amelyben a fiatalok ne az előző generációkat tekintették volna irányadónak, hanem egymást. Már a mi serdülő korunkban is fontosabbak voltak a kortársak a felnőtteknél. De ez nem jó és nem is természetes.

Hacsak nem az a célunk, hogy olyan embereket neveljünk, akik “beilleszkednek” a társadalomba. Úgy hiszem, hogy az a társadalom, amely maga is beteg, “elgyötört és elveszett”, nem lehet a norma! Csak azért, mert manapság már szinte mindenki természetesnek tartja, hogy a gyerekek a kortársaik között vannak jó helyen, ez még nem lesz se jó, se egészséges… de már megszoktuk és nem szúrja a szemünket.

Tévhit, hogy a kamaszoknak le kell válniuk a felnőttjeikről ahhoz, hogy önálló egyéniséggé fejlődjenek. Az önálló egyéniség, az érett személyiség a biztonságot nyújtó kapcsolat anyaméhében fejlődik, nem pedig méhen kívül! Minél mélyebb gyökerekkel kötődik hozzád a kamaszod, minél inkább a tiéd a szíve, minél inkább meg akarja veled osztani a gondolatait, az érzéseit és az élményeit, annál nagyobb eséllyel tud felnőni önálló, tőled különböző önmagává. Mély, intim és sebezhető módon kell kötődnie ahhoz, hogy kinőjenek a szárnyai és önálló egyéniséggé váljon. Aki még az intim kötődés megjelenése előtt leválik, az idő előtt hagyja el az érés anyaméhét, tehát személyiségfejlődés szempontjából koraszülöttként jön a világra. Képtelen önállóan életben maradni; olyan nagy szüksége van kötődésre, hogy egyszerűen átkötődik a kortársaiba. A kortárs-orientáció pedig az egyéniség halála. Az önálló személyiség előfeltétele nem a leválás, hanem a mély kötődés.

Miért alakulnak ki rivális kötődések?

GYÖKEREK sorozat » 4. rész: A KÖTŐDÉS SÖTÉT OLDALA és a RIVÁLIS KÖTŐDÉSEK

A kötődési összeférhetetlenség legfőbb oka a kötődés bipoláris jellegeéből fakadó taszító erő. Két kötődés akkor összeférhetetlen, amikor az egyik kizárja a másikat, és a gyermek nem tudja egyidejűleg mindkettőt fenntartani. Amikor a gyermek úgy érzi, hogy egyik kötődése kizárja a másikat, egyik irányba erősebben fog kötődni, míg a másik irányba ellenáll.

Miért olyan gyakori, hogy a gyerekek egymással tartanak össze, a felnőttjeiktől pedig elfordulnak? Azért, mert nem rajtunk keresztül ismerik meg azokat a felnőtteket, akikre rábízzuk őket. Nem mi vezetjük be őket a családon kívüli világba, csak passzívan reméljük, hogy feltalálják magukat benne. Nem építjük fel a kötődő falut, így a gyermek új társaságából éppen mi fogunk kimaradni.

Az eltávolodás kiváltó oka attól függ, hogy a gyermek éppen a kötődés melyik fejlődési szakaszánál tart.

Ha még mindig csak az érzékszervek útján kötődik (amiből a jó ütemben fejlődő gyermek a második életévben kinő), akkor már az elég a dacos ellenálláshoz, hogy nem lehet együtt egyszerre mindkét kötődésével. Tegyük fel, hogy Apa másik lakásba költözik. A gyermek mindkét szülőt szereti, de ha még mindig a konkrét fizikai együttlét jelenti neki a kapcsolatot, akkor megoldhatatlan problémát jelent neki, hogy nem lehet együtt a két szülővel egyszerre. Ezért aztán az egyikhez mégjobban ragaszkodik, a másik közeledését pedig elutasítja. Ha Anyára esik a választása, akkor Apától muszáj elfordulnia, vagy fordítva. Ezt aztán mindenki félreérti, olyannyira, hogy a gyermekelhelyezési perekben szülői elidegenítési szindrómáról beszélnek. Azt hiszik, hogy a gyerek azért utálja az egyik szülőt, mert a másik direkt ellene hangolta. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy valóban ez történt. A kicsik és az éretlenek kötődése minden befolyásolás nélkül is polarizálódik: az egyikhez való közeledés automatikusan együtt jár a másiktól való távolodással.

Ha éppen a hasonlóság útján kötődik (ami a kétévesekre jellemző), és nem utánozhatja egyszerre Anyát, és Apát is, akkor szintén polarizálódik a gyermek kötődése. Az egyiküket másolja, a másiknak nem fogad szót.

Ha éppen az összetartás és a lojalitás útján kötődik (ami a háromévesekre jellemző), és a szülők éppen veszekednek, akkor Apa melletti kiállása egyúttal az Anyával való szembeszállást is jelenti. A kisgyermeknek szó szerint ketté hasad a szíve, amikor két ember, akiket szeret, ellenségeskedni kezd egymással. Az egyik iránti ragaszkodása ilyenkor törvényszerűen jár a másik elutasításával.

Aki még nem képes a kettős érzésekre, akkor is hajlamos az egyik kötődésének pillanatnyilag ellenállni, amikor különben mindkét félhez kötődik.

A kicsik és az éretlenek fekete-fehéren látják a világot. Mindenki vagy jó, vagy rossz; nincsenek kettős érzéseik. Vagy szeretnek valamit, vagy utálják. Az agyuk még nem ismer olyat, hogy ez is, és az is. Kettős érzések megélésére, ellentétek összeegyeztetésére, több nézőpont egyidejű befogadására csak az 5-7 éves kori fejlődési ugrás után válik képessé a gyermeki agy.

A kettős érzések jelentősége és az integrált működés

A fejlődés során eleinte mindig csak vagy az egyik, vagy a másik agyfélteke fogadja a beérkező jeleket; vagy az egyik, vagy a másik szem által beérkezett képet látja a csecsemő agya. Kezdetben ugyanígy egyszerre csak egyetlen érzelem, csak egyetlen gondolat juthat a gyermek tudatába. Amikor az agy már nem tart attól, hogy két jel értelmezhetetlenül összeolvad, akkor szépen összeengedi őket egymással.

A gyermeki agynak átlagosan 5-7 éves fejlődésre van szüksége az integrált működéshez: ahhoz, hogy különböző területei összeköttetésbe lépjenek egymással és összehangoltan működjenek tovább.

Amikor a bal és jobb félteke integrálódása az utolsó fázisához ér, a prefrontális kéreg integrálódása is megkezdődik azzal, hogy a különböző érzések, gondolatok és késztetések “keverőedényévé” alakul. Ez hozza magával azt a feltűnő fejlődési ugrást, amely a legtöbb gyermeknél 5 és 7 éves kor között következik be.

Az egymásnak ellentmondó érzések és gondolatok belső konfliktust okoznak a gyermekben és megszületik a lelkiismeret. Amikor például dühében el akar dobni valamit, egyszer csak az is eszébe jut, hogy a dobálással sérülést okozhat valakinek. Amikor megkérdezzük, hogy jó napja volt-e vagy rossz, azt feleli, hogy jó is meg rossz is. A prefrontális kéreg segítségével a gyermek képes lesz egyszerre két szemszögből látni ugyanazt; már két egymásnak ellentmondó gondolat is eszébe jut ugyanazzal kapcsolatban, és két külön kötődést is fenn tud magában tartani, nem muszáj az egyiktől elfordulnia ahhoz hogy a másik mellett kitartson.

Előtte viszont egyszerre mindig csak egyetlen érzés foglalja el a gyermek tudatát. Ez pedig azt is jelenti, hogy a kicsik és az éretlenek egyszerre csak egyetlen kötődésben tudnak működni. Ha ma este a hároméves Apát részesíti előnyben – Apa fektet le! Apa ad puszit! Apa olvas mesét! -, akkor Anya nem tud mit kezdeni velel, mert ő e pillanatban csak Apához kötődik. Apa iránti vonzódása együtt jár egy ugyanakkora taszítással Anya iránt, amikor éppen ő van a gyermeki kötődés negatív pólusán. Ne vedd tehát személyes sértésnek, ha időnként a kötődő mágnes negatív pólusán találod magad! A kisgyermek nagyon ingatag; várj egy kicsit, és megint sorra kerülsz. Viszont egyszerre két kötődést nem képes magában fenntartani.

Amikor érte mész az anyósodhoz, a gyermek egyszerre két kötődésben találja magát. És mivel ezzel a helyzettel az agya még nem tud mit kezdeni, elpattan a húr és hisztizni kezd. Az anyósod pedig azt fogja mondani, hogy egész addig jól érezte magát, míg téged meg nem látott, tehát nyilván te borítottad ki. Pedig senki nem borította ki; a kétfelé kötődés az, ami sok volt neki. Még nem érett meg arra, hogy két kötődését együttesen is fenn tudja tartani, mert az agya nem képes még az integrált működésre. Ilyenkor természetes, hogy feszült lesz és rosszul fog viselkedni. Érdemes tehát az átadás-átvételt gyorsan lebonyolítani.

Anya volt egész nap a gyerekkel, és Apa hazaér. Úgy gondolja, hogy most ő a soros; a gyerek pedig ahelyett, hogy lelkesen odafutna hozzá, tiltakozik ellene. Miért? Mert még nem képes egyszerre kétfelé kötődni. Mit tehetsz ilyenkor, ha te vagy az Anya? Add át Apának a kötődés stafétabotját (üdvözöld nagyon barátságosan a gyerek előtt), utána pedig húzódj hátrébb, hogy Apa fel tudja ébreszteni a gyermek szunnyadó kötődését.

Ideális esetben ezt a problémát az 5-7 éves kori fejlődési ugrás megoldja, de 7 éves korára sem minden gyerek képes a kettős érzésekre. Az érzelmileg nagyon intenzív, érzékeny gyerekeknél nem ritka, hogy csak 8-9 éves korban jelennek meg az integrált működés jelei. A lelki egészség szempontjából kevésbé jó állapotban lévők pedig, akik érésben elakadnak, gyakran még felnőttként sem képesek kétféle érzés egyidejű megélésére.

Ebből következik a mai társadalom egyik széles körben tapasztalt problémája: az impulzív viselkedés. Sok érzelmileg éretlen felnőtt is hirtelen felindulásból, cselekszik, mert nincsenek ellentmondásos érzései, így belső konfliktus sem keletkezik benne, amely az indulatait megfékezve lehetővé tenné, hogy gondolkodjon, mielőtt cselekszik. Az óvodásoknál ez még életkori sajátosság; a nagyobbak közül már csak azokra jellemző, akik megrekedtek az éretlenségben.

A rivális kötődések oka tehát egyszerűen az éretlenség: a gyermek még nem képes a kettős érzésekre. A kicsik és az éretlenek mindig csak vagy téged szeretnek, vagy valaki mást, de a kettő egyszerre meghaladja a képességeiket. Nem tudnak hármas kapcsolatokban jól működni, mint amilyen a papa-mama-gyerek, vagy a mama-nagymama-gyerek hármasa. Egyszerre csak egyvalakihez kötődnek, és néha már a harmadik személy felbukkanása is elég ahhoz, hogy kiboruljanak.

A mélyebben kötődő gyermek egynél több kötődésre is képes.

Egy érzelmileg jól fejlődő 3-4 évesnél idősebb gyermek a kötődés hat fejlődési szakasza közül már nemcsak az érzékszervek, a hasonlóság vagy az összetartozás-lojalitás útján tud kötődni, hanem ezeknél sebezhetőbb módokon is. A negyedik életévben már azt számít neki, hogy mennyire fontos neked; az ötödik életévben már a gyöngéd tekintetedből és a hangod melegéből kiérzett szeretet táplálja a kötődését. A hatodik életévtől kezdve pedig már az jelenti neki a legtöbbet, hogy igazán megérted és belülről is jól ismered.

A mélyen kötődő 5-6 éves már jobban igényli a lelki intimitást, mint azt, hogy maga mellett lásson és érezzen téged. A mélyebb kötődéssel csökken a polarizáció veszélye, mert fontos lehetsz egyszerre Anyának is és Apának is; még akkor is, ha ők már nincsenek együtt. A szívedet mindkettőjüknek odaadhatod, akár külön-külön is. Mindketten ismerhetnek mélyen és teljesen; egyidejűleg mindkettőjükkel lehetsz személyre szóló, meghitt kapcsolatban.

A kötődés kezdeti, felszínesebb szintjein ez nem megy. Egyszerre nem lehetsz két emberrel fizikai közelségben, ha nincsenek együtt. Egyszerre nem lehetsz lojális mindkettőjükhöz, ha veszekednek. Ezért is annyira fontos, hogy segítsd el a gyermekedet a kötődés mélyebb szintjeire, egészen a lelki intimitásig, mert minél mélyebben tud kötődni, annál kevésbé lesz ellenséges veled csak azért, mert máshoz is kötődik.

A gyermek újabb kötődései közül azok válnak a riválisaiddá, akiket nem rajtad keresztül ismert meg.

Az volna ideális, ha a gyermeked rajtad keresztül ismerkedne meg élete összes többi hosszú távú szereplőjével: a többi gyerekkel és felnőttel; a pedagógusokkal, a gyerekvigyázókkal, szóval mindenkivel, akinek köze lesz hozzá a továbbiakban. Ez azt jelentené a számára, hogy mindenki együvé tartozik, és nem kell választania. Attól még, hogy barátkozik a Pistivel, vagy rajong az edzőjéért, a körülötted keringő pályájáról sem kellene letérnie. Fel tudnád nevelni, mert az újabb kapcsolatai nem idegenítenék el tőled.

Egyre több gondot okoz az a viszonylag újkeletű jelenség, hogy a tanárok és a szülők egymás ellenfeleiként jelennek meg a gyermek életében. A tanárok panaszkodnak, hogy nem tudnak tanítani, mert a szülők “mindenbe beleszólnak,” bírálják őket és rongálják a tekintélyüket a gyerekek előtt; a szülők pedig arra panaszkodnak, hogy az iskola nemcsak a gyerekkel tölthető szabadidőtől fosztja meg őket, hanem még a nevelésben is a második helyre szorítja. Pedig, ha a szülő elveszíti a nevelés jogát és felelősségét, és ha egymás ellen fordul a szülő és az iskola, az nemcsak a kötődő falu széteséséhez, hanem a társadalmi szövet szétfoszlásához is vezet.

A gyerekek lelki egészsége és a társadalom élhetősége szempontjából is alapvető fontosságú, hogy a szülő kapja vissza a gyermekek nevelésének jogát és felelősségét. Ez pedig csak úgy tud megvalósulni, ha a gyermek családon kívüli kapcsolatai (a nevelőivel is és a kortársaival is) a szülőkkel való elsődleges kötődő kapcsolatra épülhetnének. Nem tudnak a gyerekek érzelmileg érett felnőttekké válni, amíg mindennapi életük színtere két vagy több egymástól teljesen elfalazott világ.

A gyerekek egymáshoz fűződő kapcsolatait is áthatja az ellenségeskedés, ha nincs velük egy olyan felnőtt, akihez mindnyájan kötődnek.

Egy gyermekcsoport akkor lesz jól működő rendszer, ha tagjai úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a Naprendszer bolygói. Az összes bolygó elsődleges kötődése a Nap, és csak ezért nem ütköznek össze. El tudjátok képzelni, micsoda káosz lenne, ha a bolygók letérnének a Nap körüli pályáról és egymás körül kezdenének keringeni?

Egy óvodáscsoportban, egy iskolai osztályban is akkor tudnak a gyerekek egymás társaságában is nyugodtan játszani, tanulni és fejlődni, ha a rendszer minden egyes tagja egy közös Nap körül kering. Ha a pedagógusnak sikerül elérnie, hogy mindenki számára ő legyen a Nap, akkor a csoport közösséggé változna, és még azok is megtalálják benne a helyüket, akik eddig terrorizálták a többieket. Egy többgyerekes családban is a “naprendszer” a rend és a nyugalom kulcsa: a gyerekek akkor tudnak egymással “jól kijönni”, ha van egy felnőtt a közelben, akihez mindannyian kötődnek.

És mi történik ellenkező esetben, amikor gyerekek úgy alkotnak csoportot, hogy nem egy közös felnőtt köré szerveződnek? Egymás között mérik fel az erőviszonyokat; a kötődő ösztön automatikusan hatalmi rangsorba rendeli a kicsiket és az éretleneket. A primitív ösztönök világában kialakul a törzsi hierarchia: az erősek felül kerekednek, elnyomják és kihasználják a gyengébbeket, és lojális alattvalóikkal törzsi csoportokat alkotnak egymás ellen. Mindenütt elharapódzik a hatalmi harc, az elnyomás és a szenvedés, ahol a kicsik és az éretlenek nem látják a Napot, és magukra maradva kénytelenek valamit kezdeni egymással. A Legyek ura c. regény érzékletes képet fest erről a folyamatról.

A testvérek is akkor jönnek ki jól egymással, amikor a közelben van egy olyan felnőtt, akihez külön-külön is kötődnek. Egyszerre több gyereket csak akkor tudsz nevelni, ha egyenként is kötődésbe vonod mindegyiket.

Miért nem áll szóba idegenekkel a kisgyermek?

GYÖKEREK sorozat » 4. rész: A KÖTŐDÉS SÖTÉT OLDALA és a RIVÁLIS KÖTŐDÉSEK

A tartózkodó ellenállás talán a leginkább félreértett gyermeki tulajdonság. Az emberek általában rossz néven veszik, ha bizalmatlan velük szemben egy kisgyerek. Egyesek megsértődnek, mások félénkségnek tartják és önbizalomhiánynak. Még szakmai berkekben is előfordul, hogy “szociális szorongásos zavarnak” tekintik a kicsik visszahúzódó magatartását, pedig csak azokkal szemben tartózkodóak, akikhez nem kötődnek! Az idegenektől való ösztönös elfordulás a meglévő kötődések védelmét szolgálja. Ez a szemérmesség teljesen természetes, sőt szükséges és egészséges jelenség. Annak a jele, hogy a gyermek érzelmileg épségben van: pszichológiailag jól működik és a fejlődés útján halad előre. A kisgyermeknek muszáj elutasítania azokat, akikhez nem kötődnek; ez nem bizonytalanság, nem félénkség, és főleg nem szorongásos zavar. Nem nyitott az új kapcsolatokra, mert már foglalt a szíve.

Ne erőltesd, hogy viselkedjen barátságosan az idegenekkel, inkább próbálj belátni a felszín alá és értsd meg a gyermekedet! Nem szándékosan nem válaszol, amikor megkérdezik tőle, hogy hogy hívják és hány éves. Nem direkt udvariatlan. Nem az a baj, hogy nem tanítottad meg rendesen viselkedni. A tartózkodó ellenállás belső parancsa olyan erős, hogy egy kisgyermek nem tud úrrá lenni rajta, de ez így van rendjén, mert ez a hasznos ösztönkésztetés a gyermek meglévő kötődéseit védi.

A tartózkodó ellenállás örökletes hajlam.

Két visszahúzódó szülő gyermeke valószínűleg az átlagnál is tartózkodóbb lesz. Azoknál a népeknél, ahol a genetikai összetétel évszázadok óta nem sokat változott, erősebb az idegenekkel szembeni tartózkodásra való hajlam. Legerősebb az elzárt bennszülött közösségek leszármazottainak körében, de a kelták és a skótok is erősen tartózkodó természetűek. Az amerikai és az ausztrál bennszülöttek is. Az ausztrál fehérek viszont a legkevésbé visszahúzódóak a világon, és ha belegondolunk a történelmükbe, akkor nem is csodálkozunk rajta. Az USA pedig, a “népek olvasztótégelye” a második legkevésbé tartózkodó népség. A hagyományos kultúrák szemérmessége viszont örökölt tulajdonság, és az övéikhez való kötődést szolgálja.

A tartózkodó ellenállás nehezen megközelíthetővé teszi  a gyermeket azok számára, akikhez nem kötődik.

A kisgyermek úgy érzi, hogy rá se szabad néznie azokra, akikhez nem kötődik, és semmiképpen nem állhat velük szóba. Lesüti a szemét, egyszavas válaszokat ad a kérdésekre, és egy futó mosolyt is nagyon nehéz előhívni belőle. A meglévő kötődéseit megkerülve szinte lehetetlen vele kapcsolatot teremteni, de ez így van rendjén, mert az ösztönös tartózkodás a meglévő kötődési hálózat védelmét szolgálja. Arra való, hogy a gyermeket ne tudja bárki befolyásolni; hogy az érte felelős felnőttek fel is tudják nevelni.

A tartózkodó ellenállás lebutítja és lebénítja a gyermeket, amíg vissza nem kerül az övéi közé.

Arra ösztönzi, hogy maradjon a szerettei körében, mert csak ott tud rendesen működni. Amikor az intelligencia mérése még gyerekcipőben járt, a kutatók észrevették, hogy amikor a gyermeket egy olyan felnőtt vizsgálja, akihez nem kötődik, akkor átlagosan 21 ponttal alacsonyabbra jön ki az IQ-ja ahhoz képest, mint amikor az anyukája ölében ülhet vizsgálat közben, vagy mint amikor olyan valaki végzi a vizsgálatot, akivel már összebarátkozott.

A gyerekek iskolai teljesítményét is visszafogja az, hogy olyanok tanítják és kérik számon őket, akikhez nem kötődnek! Mennyivel jobban teljesítenének, ha kötődnének a tanáraikhoz! De a gyerekek nem úgy vannak megtervezve, hogy a kötődő kapcsolat “anyaméhén” kívül is jól teljesítsenek! Ezért hangoztatom úton-útfélen, hogy a lelki épség és a fejlődés anyaméhe a gyermek biztonságos kötődése, ő pedig csak biztonságot nyújtó kapcsolatban tud biztonságosan kötődni, amely minden elutasítástól, félelemkeltéstől és megszégyenítéstől mentes.

Vannak olyan gyerekek, akik hetekig, vagy akár hónapokig alig szólalnak meg az óvodában, a felnőttek pedig ezt rendellenességnek tekintik.
– Szelektív mutizmus! – jelenti ki az óvónő – Tudjuk, hogy tud beszélni, de nem hajlandó!
– Igen? És ki az, akivel már látták beszélni?”
– Csak az anyukája.
– Ó, hát akkor csak azokkal szemben zárkózott, akikhez nem kötődik, de megnyílik azok felé akikhez kötődik. Ez nem rendellenesség… illetve dehogynem. De a társadalom rendellenessége, nem a gyerekeké.

A gyermek direkt úgy van megalkotva, hogy csak az tudja tanítani, akihez kötődik. Ha sikerül elérni, hogy kötődjön a többi felnőtthöz is, akire rábízzuk a nevelését, akkor az óvodában is meg fog szólalni, és az iskolában is a képességei szerint fog teljesíteni.

Élete újabb szereplőivel a meglévő kötődésein keresztül kellene megismerkednie.

Ha a gyermek Anyához kötődik, akkor a többi felnőttet, aki még részt fog venni a nevelésében, Anya kell, hogy bemutassa neki. Ha te vagy az új gyerekvigyázója vagy az új pedagógusa, és el akarod érni, hogy kötődjön hozzád, hagyd békén a gyereket, és először az anyukájával legyél barátságos! Beszéld meg az anyujájával, hogy a gyermek jelenlétében öt percet beszélgessetek egymás szemébe nézve, mosolyogva, bólogatva, mint a jó barátok. A gyerek figyelni fog. “Anya kedvel téged… akkor én is kedvelhetlek.” A zárkózott gyereket úgy tudod megnyitni, hogy az anyukájával haverkodsz a szeme láttára, nem pedig vele. Ha anya visszamosolyog rád, akkor a gyerek is. Pár perc és ő is a tiéd lesz.

A szívébe írt törvény nem engedi, hogy átlépje a falu határát. A gyerekek csak az övéik körében, a saját kötődési hálózatán belül nyitottak és felszabadultak, és csak ezen a körön belül fogadnak el irányítást és tanítást. A “kötődő falu” olyan biztonságot nyújtó kapcsolati háló, amelyben a gyerekek akkor is otthon érzik magukat, amikor nincsenek velük a szüleik.

kötődő falu

A kötődő falu a gyermeknek azt jelenti, hogy nyugodtan bízhat mindenkiben, aki gondot viselt róla. A kötődései nem ellenségeskednek egymással, így hát nem is kell közülük választania. Mindenki egy csapatban játszik. A kötődő mágnes ellentétes pólusán csak az idegenek vannak, akikkel szemben pedig rendjén való tartózkodó ellenállás.

Manapság is élhetnének kötődő faluban a gyerekeink, ha rajtunk keresztül kötődhetnének a többi felnőtthöz is, akikkel a napjukat töltik. Ismerkedj meg előre előre az óvónőkkel, akikhez a kisfiad járni fog, hogy személyes ismerősödként mutathasd be neki őket! Ha pedig pedagógus vagy, próbálj előre egyenként megismerkedni a családokkal, hogy minden egyes gyermek a bizalmába fogadjon, még mielőtt szülő nélkül kell veled maradnia!

Mennyivel sikeresebb lenne az óvodai beszoktatás és az iskolakezdés, ha az új pedagógus nem az idegen világ része lenne a gyermek szemében, hanem Anya és Apa kedves ismerőse! Ha a gyermek kötődik a pedagógusaihoz, akkor képes lesz tőlük tanulni is. A saját kapcsolati hálóján belül egy visszhúzódó gyermek is kinyílik. Ha a kisgyermek a pedagógushoz is biztonságosan kötődhet, akkor az óvodában és az iskolában is lesz neki “anyja helyett anyja”. Elmúlik a tartózkodó ellenállás, megered a nyelve, lehet vele játszani és lehet tanítani is, mert hallgat is azokra, akikhez kötődik. Ehhez csak az kellene, hogy a szülők ne felejtsék el a gyerekkel együtt átadni a pedagógusnak a kötődés stafétabotját is, ő pedig átvegye.

Engednünk kellene, hogy a gyermek természetes úton nője ki a tartózkodását, amikor a családi kötődések bábjából előbújik

Az oldódás és a külvilág felé való nyitás természetes úton magától is megtörténik, amikor eljön az ideje. Az önállósulás fejlődési folyamatának gyümölcse az is, hogy a gyermek egyre önazonosabb és öntudatosabb lesz, mások felé pedig akkor nyit, amikor már önmaga elveszítése nélkül is képes lesz kapcsolódni (erre mindjárt visszatérek a szocializáció kapcsán). Nem kellene sürgetnünk a gyerekek közösségbe járatását, hacsak nem kényszerülünk rá. A gyerekek zavartalan fejlődése szempontjából jobb, ha hagyjuk, hogy maguk bújjanak elő a családi kötődések bábjából, amikor felkészültek rá. Addig pedig a fejlődés elősegítése a feladatunk.

Egyszerű dologról van szó; csak tiszteletben kellene tartanunk a kötődés negatív pólusát: hogy a szívükbe írt törvény szerint akihez a gyerekek nem kötődnek, annak ellenállnak. Mint a juhok Jézus példázatában:

“Amikor a maga juhait mind kivezeti, előttük jár, és a juhok követik, mert ismerik a hangját.
Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak tőle, mert az idegenek hangját nem ismerik.”
– János 10:4-5

Manapság muszáj a gyerekeket nagyon korán más felnőttekre bíznunk, de a szívükbe írt törvény nem változott. A fejlődés anyaméhe még mindig a biztonságos kötődő kapcsolat. Ebben a helyzetben az a legjobb kompromisszum, ha megoldjuk, hogy a gyermekeink nevelésében részt vevő felnőttek ne legyenek számukra idegenek!

 

A kötődés taszító ereje

GYÖKEREK sorozat » 4. rész: A KÖTŐDÉS SÖTÉT OLDALA és a RIVÁLIS KÖTŐDÉSEK

Ha van kedvenc sportcsapatod, akkor a csapatod ellenfelének az ellendrukkere is leszel. Önkénytelenül is feltámadt benned az ellenszenv a csapatod riválisa ellen, mert a kötődés ereje téged is polarizál. Akik a vonzódásaink ellenpólusán tartózkodnak, akik a mieinkkel szemben állnak, azokat ösztönösen mi is ellenszenves idegennek érezzük. Aki nincs velünk, az az ellenségünk. Ezért hajlamosak a nacionalizmusra, az idegengyűlöletre és mindenféle ellenségeskedésre azok, akik felnőttként is kisgyermeki módon kötődnek: a hasonlóság vagy az összetartozás alapján. Amíg például valakinek az identitását a nemzeti hovatartozása jeleni, addig ellenszenvesnek érez mindenkit, aki más származású. Az éretlen szeretet, az ösztön-vezérelt szeretet túloldalán mindig ott van a gyűlölet is.

A kötődés bipoláris jellege (vonzó-taszító természete) a csoport-összetartást is erősíti. Másokkal szemben fognak össze egymással. Ha sikerül közös ellenséget találniuk, jobban összetartanak. Érdekes, hogy ma, a globalizálódás korában mennyire felerősödött a törzsi szellem, a csoportösszetartásra való ösztönös törekvés. A fiatalokra soha korábban nem volt ennyire jellemző a primitív kötődés: a hasonlóság alapján történő csoportképzés. A csoporthoz való lojalitás, a haverokkal való összetartás aztán elidegeníti őket azoktól a kötődéseiktől, akiknek a hatására fejlődni tudnának.

Az iskolai fizikaóráról biztosan ismerős az a kísérlet, amikor a mágnesre helyezett papírlapra vasreszeléket szórunk, és a vasreszelék szépen elrendeződik – a darabkák mind beállnak a mágnes két ellentétes pólusa által meghatározott irányba: polarizálódnak. A mágnes egyik végén fellépő vonzás a másik végén ugyanakkora taszítást hoz létre, és ez nem két külön erő, hanem ugyanannak az erőnek a két pólusa. Ez a mágnes bipoláris (kétpólusú) természete.

A kötődés ugyanúgy bipoláris (vonzó-taszító) hatóerő, mint a mágnesesség. Amikor közelebb akarunk kerülni valakihez, taszítani kezd, aki másfelé húz. Minél erősebb kötődést érez egy személy vagy csoport iránt a gyermek, annál erősebben áll ellen azoknak, akik “mások” a szemében.  Amikor egy gyermek kortárs-orientálttá válik, ezek a “mások” tragikus módon az érte felelős felnőttek lesznek: a szülők és a pedagógusok. Semmi esélyük arra, hogy a gyermek hallgasson rájuk, ha a szemében ők az aktívan keresett kötődések riválisai vagy ellenfelei.

A kötődés vonzó-taszító természete 5-6 hónapos korban mutatkozik meg először. Egész addig szinte bárki felveheti a kisbabát. Nem fogja feltétlenül mosollyal üdvözölni az idegent, de nem is fog különösebben tiltakozni ellene. A kis jövevény életének első néhány hónapja fontos minden kötődő faluközösségben. Körbeadják a babát, hogy megismerje mindazok szagát, hangját és az arcát, akik majd segédkeznek a fölnevelésében.

De aztán történik valami. Ül az öledben, egy idegen rámosolyog és beszélni kezd hozzá, erre mit tesz a féléves vagy annál idősebb baba? Elfordul az idegentől, és beléd fúrja az arcát. Mi történt vele?

Valamikor a hatodik hónapban egyszer csak azt mondja a kötődő agy, hogy “köszönjük elég, többet nem kérünk, a gyermek már elég kapcsolattal rendelkezik ahhoz, hogy szépen felnevelkedjen; mostantól a kapcsolatok minőségén dolgozunk, nem a mennyiségén.” Ettől kezdve a gyermek tiltakozik az idegenek ellen: ösztönösen ellenáll mindenkinek, akihez nem kötődik. A tartózkodó ellenállás a kisgyermek életkori sajátossága, és ez nem véletlen: a kötődés taszító ereje ugyanis a meglévő kötődések védelmét szolgálja.

 

Video: Amikor a kortársakból vetélytársak lesznek

GYÖKEREK sorozat » 4. rész: A KÖTŐDÉS SÖTÉT OLDALA és a RIVÁLIS KÖTŐDÉSEK

A kecskeméti Szülők Szombatja negyedik előadása videofelvételről, benne:
– A kötődés taszító ereje
– Miért nem áll szóba idegenekkel a kisgyermek?
– Miért alakulnak ki rivális kötődések?
– Kortárs-orientáció: amikor a gyermek kortársai a vetélytársaid lesznek
– Szocializáció: ha nem a kortársak, akkor ki lép a szülők helyére?

Ezen az előadáson nem sikerült a téma végére érni. Ami lemaradt:
– Építs kötődő falut és hatástalanítsd a vetélytársakat!
Ezt a részt a következő alkalom elején pótoltam, itt lehet megnézni.

Video: Mielőtt irányítani kezded, vond kötődésbe!

GYÖKEREK sorozat » 3. rész: MIELŐTT IRÁNYÍTANI KEZDED, VOND KÖTŐDÉSBE!

A kecskeméti Szülők Szombatja harmadik előadása videofelvételről, benne:

Hogy indítja a gyermeket nagyobb önállóságra a kielégítő függést biztosító kapcsolat?

– A fejlődéshez és a neveléshez szükséges kapcsolati háttér megteremtése
– Ne ronts ajtóstól a házba: az irányítás előtti kapcsolódás elve
– Miért előbbre való a rendezett kapcsolat, mint a civilizált viselkedés?
– Hogy foglald el a gondoskodó vezető “alfa” helyét a kapcsolatban?
– A feltétel nélküli szeretetkapcsolat kezdete: gyönyörködj benne!
– Függő kapcsolatra hívd, amelyben függetlenné érhet!
– Hogy lehet vezetni a parancsokat osztogató, követelődző és dirigálós “alfa” gyermeket?

Bővebben

Video: A kötődés gyökerei

GYÖKEREK sorozat » 2. rész: A KÖTŐDÉS GYÖKEREI

A kecskeméti Szülők Szombatja második előadása videofelvételről, benne:

Hogy lehet egyre mélyebb és nyitottabb a gyermek szülőhöz fűződő kapcsolata?

– A kötődés hat fejlődési szakasza Dr. Gordon Neufeld nyomán: testközel (érzékszervek), hasonlóság, összetartozás-lojalitás, fontosság, érzelmi intimitás (szeress), lelki intimitás (ismerj meg)
– Mi akadályozhat meg egy gyermeket abban, hogy mélyebb kötődésbe essen az érte felelős felnőttekkel?
– Sebezhetőség és védekezés – miért hátrál ki egy gyermek a kapcsolatból?
– Miért és hogyan óvd a gyermekeid érző szívét?
– Miért ne használj elkülönítő (szeparációs) nevelési módszereket?
– Hogy orvosolhatod a gyerekek szeparációs problémáit?

Bővebben

Video: A szülői hatalom forrása

A kecskeméti Szülők Szombatja első előadása videofelvételről, benne:

Miért fontos, hogy a gyerekek rendezett kötődő kapcsolatban legyenek az értük felelős felnőttekkel?

– Miért nem hallgatnak ránk a gyerekeink?
– Mi könnyíti meg a gyermek nevelését?
– Hogy hatalmaz fel a nevelésre a gyermek kötődése?
– Mi történik, ha természetes hatalom nélkül, pozícióból próbálsz gyermeket nevelni?
– Mi a különbség a természetes és a pozícióból származó hatalom között?

Bővebben

Hogy veszítheti el egy gyerek a könnyeit?

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. A gyermek, aki elveszítette a könnyeit
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

Hogy veszítheti el egy gyerek a könnyeit?

1. Nem mehet oda a választott vigasztalójához

A választott vigasztaló kötődéselméleti kifejezés, és azt jelenti, hogy a gyermeknek csak olyan a valaki tud vigaszt nyújtani, akihez erősen kötődik. Általában mindenkinek van legalább egy választott vigasztalója. Még nekünk, felnőtteknek is sokat jelent, ha van olyan valaki az életünkben, akihez nyugodtan odamehetünk, kiönthetjük neki a szívünket és elsírhatjuk előtte a bánatunkat. Ha viszont az a valaki, akihez kötődünk, nem veszi jó néven, hogy neki sírunk, akkor nem találunk helyet a könnyeinknek.

A gyerekek könnyei elapadnak és a szívük megkeményedik, ha nincs senkijük, akinek nyugodtan /a legkisebb elutasítás és megszégyenítés veszélye nélkül) kisírhatják magukat, amikor veszteség vagy csalódás éri őket. Szükségük van valakire, akire tényleg számíthatnak; aki a fájó szívüket gyengéden betakarja és megmelegíti.

Nem könnyű sírni. Egy 3-4 éves már nehezen fakad sírva mások előtt. Attól tart, hogy nem biztonságos. Mi lesz, ha kinevetik? Mi lesz, ha kicsinek és gyengének fogják tartani? Már a 2-3 évesek többségét is érte már elég rossz tapasztalat ahhoz, hogy csak egyetlen egyvalaki előtt merjen sírni: azelőtt, akihez bizalma van; akihez a legjobban kötődik. Szerencsés, ha a kötődő ösztöne egy egy olyan felnőttet választ, aki a könnyeit is szívesen fogadja; akinél minden következmény nélkül nyugodtan sírhat.

Néha vigyázok Julian nevű unokámra. A legtöbbet akkoriban vigyáztam rá, amikor még kétéves sem volt. Rettenetesen hiányzott neki az anyukája. Nagyon kicsi volt, én pedig kénytelen voltam néhány dologban korlátozni a szabadságát. Amikor nemet mondtam neki, láttam rajta, hogy mélyen felkavarja a dolog, a kis szája is legörbült, de elnyelte a könnyeit, mert nem érezte magát elég biztonságban ahhoz, hogy sírjon. Biztonságban volt, hiszen a nagypapája vagyok, és nagyonis támogatom a könnyeket! Szívesen fogadtam volna, de nem én voltam a kiválasztott vigasztalója. Amikor az anyukája hazajött, Julian odarohant hozzá és bömbölni kezdett. Az anyukája volt az egyetlen, aki előtt sírni mert. Szerencsére ő is szívesen fogadta azokat a könnyeket. Miközben hüppögött, Julian el is panaszolta neki a bánatát: „Nagypapa nem engedte, hogy ezt és ezt csináljam!” Valahol ki kellett engednie az összegyűlt feszültséget, hogy alkalmazkodni tudjon egy olyan nagypapához, aki bizonyos dolgokat nem enged meg a házában. Előttem nem mert sírni. Képes volt a könnyeit 3-4 órán keresztül is benn tartani, amíg az anyukája vissza nem érkezett. Akkor aztán eleredt az eső!
– Dr. Gordon Neufeld története

Attól kezdve, hogy a gyermeked óvodába kerül, hosszú órákon keresztül benn kell tartania a könnyeit. Amikor aztán érte mész és megkérdezed tőle, hogy „milyen volt ma az oviban?”, megeshet, hogy kiszakad belőle a sírás. Egész nap visszatartotta, amíg biztonságban nem érezte magát veled, akkor viszont látszólag minden előzmény nélkül elkezd sírni. Ezt tekintsd óriási elismerésnek a kapcsolatotokra nézve, és nagyon jó jelnek, hogy még mindig megvan az érző szíve! Akkor is, ha az óvó néni a fejét csóválja:
– Mielőtt Anyuka megjött, még jól érezte magát. Egy könnyet sem ejtett egész nap.
Attól még nem érezte jól magát! Csak visszatartotta a könnyeit, mert nem volt senkije, akinél a sírást biztonságosnak érezte volna. Ha a gyermeked akkor kezd el sírni, amikor újra veled lehet, akkor nálad érzi magát biztonságban. Te vagy a kiválasztott vigasztalója.

2. Rossz élménye fűződik a síráshoz: levegőnek nézik, megszégyenítik, lekicsinylik vagy megvádolják

A rossz élmények közé tartozik a szeparáció, pl. ha a választott vigasztalója elküldi vagy nem vesz róla tudomást, amikor sír (ezt sokat teszik, nehogy az odafigyeléssel, a gyengédséggel “megjutalmazzák” a sírásért). Rossz élmény, ha szégyellnie kell magát, amiért sír; pl. amikor azt hallja, hogy így csak a kicsik viselkednek. Rossz élmény, ha akaratosnak, hisztisnek, kényeskedőnek tartják, vagy megvádolják, hogy csak azért sír hogy sajnáltassa magát, vagy elérjen valamit. Egy idő után nem tud sírni az a gyermek, aki úgy érzi, hogy nem értik meg; hogy szégyen sírni, és ha sírva fakad, gyöngének, síró pityogónak, bőgő masinának tartják.

3. A hiábavalóság fájó érzése fenyegető következményekkel jár

Elapadnak a gyermek könnyei, ha a sírásért büntetik vagy bántják.
– Ne is próbálj meghatni a könnyeiddel! Ha nem hagyod abba, gondoskodom róla, hogy legyen miért sírnod!

Amikor a gyermeket túl sok káros stresszhatás (elszakadás, megszégyenítés, fenyegetés) éri abban a kapcsolatban, amely a biztos menedék, a vigasztalás és a megnyugvás helye a számára, akkor védekezésbe vonul a sebezhetősége ellen. Védőpáncélt növeszt a szíve köré és nem fog sírni.

A sírás mélyen emberi dolog, és mindenkinek szüksége van rá. A gyermek nem azért sír, mert kényes kis bőgő masina. A kisfiú sem lányos, amikor sír – a fiúknak is kellene sírniuk. Nem volna szabad rosszallóan néznünk arra a felnőttre, aki ölbe veszi a síró gyerekét! Elismerést érdemelne, amiért olyan biztonságot nyújtó kapcsolatot tudott vele kialakítani, amelyben nyugodtan lehet sírni is. De kevesen értik a sírás jelentőségét. Reggel elvisszük a gyereket az új óvodába, és elkezd bömbölni, mert nem akar bemenni. Üvölt és tiltakozik, mert fél és dühös, és nagyobb ez a stressz, mint amennyit el tud viselni; de ilyenkor még nem az elengedés könnyeit sírja. A dühe átfordul szomorúságba, amikor Anya indulni készül, és a kisfiú ekkor már fájdalmasan zokogja az elengedés könnyeit. Ekkor lép közbe az óvónő:
– Anyuka, tessék csak ideadni! Nem fog sírni; meglátja, nem lesz semmi baj!
És a kisfiú valóban abbahagyja a sírást, amint az óvónő átveszi.

A helyében én is abbahagynám! Én se sírok idegenek ölében! A kisfiú nem azért hagyta abba a sírást, mert az óvónő szakszerű fogása csodát művelt vele! A sírásnak azért szakadt vége, mert néla már nem biztonságos dolog sírni. Ez nem előrelépés. Sőt, ha a felnőttek meg akarnak szabadulni a kisfiú könnyeitől, akkor egyre nagyobb veszélybe sodorják. A fejlődés alapfeltétele a biztonságot nyújtó kapcsolat, és egy gyerek annak a karjaiban érzi magát biztonságban, elég biztonságban ahhoz, hogy elsírja a bánatát is, akihez kötődik.

4. Védekezővé vált a sebezhetőség ellen, és már meg sem fájdul a szíve

A legtöbb gyerek a sebezhetőség elleni védekezés miatt veszíti el a könnyeit, amikor a környezete szerint a sírás szégyen, és megszégyenítik miatta. “Csak a kicsik sírnak!” “Csak a lányok sírnak.” A bánatot manapság szégyen kimutatni, mert azt hisszük, hogy a gyöngeség jele. Nem értjük, hogy a gyerekeknek milyen nagy szükségük van arra, hogy eleget sírjanak, legalább az első 5-6 életévben. Az utóbbi időben több tudományos kutatás zajlott a rezilienciával kapcsolatban. Szinte havonta jelentek meg újabb adatok arról, hogy a kisgyerekeknek eleget kellene sírniuk ahhoz, hogy sikeresen tudjanak alkalmazkodni a körülményeikhez, és rugalmas, teherbíró felnőtté cseperedjenek, aki egy összeomlás után ismét felépül; aki talpra tud állni, miután elesett.

Csak az a baj, hogy a csalódás és a bánat, a hiábavalóság fájdalmas érzésései nagyon sérülékeny érzések. Akkor érzünk ilyet, amikor valamin nem tudunk változtatni, hiába akarunk. Min akarunk változtatni? Ami veszéllyel fenyeget és árthat nekünk. Amivel szemben sebezhetőnek, gyengének és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat! És ha egy gyermek már védekezővé vált a sebezhetősége ellen, akkor a bánat és a csalódás fájó érzéseit sem érzi, és az elengedés könnyei is elapadnak.

A gyermek elveszíti a könnyeit. A sebezhetőség elleni védekezés a leggyakoribb oka annak, hogy egy gyermek elveszíti a könnyeit. Amikor megüti magát és nagyon fáj valamije, vagy ha nagyon dühös, akkor tud még sírni, habár a legsúlyosabb esetek, a büntetőintézetek lakói már semmitől nem tudják elsírni magukat. Az elengedés bánatos könnyei viszont elapadnak, ami hatalmas veszteség.

Miért baj az, hogy egy gyermek elveszíti a könnyeit?

Egyrészt azért, mert akkor nem teremnek meg az adaptálódás gyümölcsei. Azok az emberi tulajdonságok, amelyeknek az adaptálódás érési folyamata révén kellene kifeljődniük, érző szív nélkül, az elengedés könnyei nélkül nem fognak kifejlődni. Minél fiatalabb életkorban apadnak el a könnyek, annál kevésbé lesz valaki találékony, teherbíró és reziliens; annál kevésbé lesznek rá jellemzőek ezek a tulajdonságok:

De van egy másik veszteség is.

A szív az érés motorja (erről már volt szó itt és itt és itt). Az érési folyamatokat a szívből kiinduló érzelmi-indulati töltet, az emóció mozgatja. Az adaptálódás azért “az érés könnyes útja“, mert ezt az érési folyamatot az érző szív fájó érzései, a bánat és a csalódás mozgatják előre. Az önállósulás folyamatát pedig a beteljesülés örömteli érzése hozza lendületbe.

De az ábrán az is látszik, hogy az önállósuláshoz vezet egy hosszabb és nehezebb út is, ami nem olyan pozitív és örömteli, és ez a beteljesülés meghiúsulásának átérzése. Ezt a másik utat mutatja az a görbe nyíl, amelyik az adaptálódásból kiindulva vezet az önállósuláshoz. És ez a másik veszteség.

A gyermek könnyei általában azért apadnak el, mert amikor az elviselhetőnél nagyobb fájdalmat okoznak neki a kapcsolatokból származó káros stresszhatások (a túl sok elszakadás, megfélemlítés vagy megszégyenítés), akkor védekezővé válik sebezhetőség ellen. De a gyengéd érzéseivel együtt a nemcsak a bánatát, hanem a beteljesülés örömét is elveszíti, és már akkor sem tud örülni, amikor szeretik, teljesülnek a vágyai és sikerülnek a dolgai. Így tehát dupla veszteség éri. Ha az érzelmi fájdalmat már nem érzi, akkor nemcsak a hiábavaló törekvéseit nem tudja elengedni, hanem a szeretetteljes kapcsolatban sem tud megnyugodni, mert sem a bánat, sem az öröm nem jut ez a szívéhez – egyiket sem érzi. Ilyen értelemben is igaz, hogy a gazdag egyre gazdagabb lesz, a szegény pedig egyre szegényebb. Ha a sebezhetőség elleni védekezés miatt megkeményedik a szíve, sokkal többet veszít az elapadt könnyeinél. Ha a szívét már nem lehet megfájdítani, akkor boldoggá tenni sem lehet. Nem lehet kielégíteni, mert nem érez semmit.

Amikor egy gyermek elveszíti a bánatát, vele együtt az örömét is elveszíti.

A beteljesülés, latinul szaturáció azt jelenti, hogy valami tele van, teljes, beteljesült, kielégítő és megnyugtató. A latin szótő, a szat pedig azt jelenti, hogy fordulópont. De van egy másik jelentése is: a bánat! A latinok számára egy és ugyanaz volt a kettő. A beteljesülés és a bánat ugyanannak az éremnek a két oldala, és az átélésük fordulópont. Nyugvópont. Mindkettőt éreznünk kell ahhoz, hogy fejlődjünk: a beteljesülés örömét is, és a hiány fájdalmát is.

Amíg egy gyermek a hiábavaló törekvéseit nem tudja bánatosan elengedni, és amíg nem tud belenyugodni abba, hogy a vágya nem teljesült, addig a kapcsolataiban sem tud megnyugodni és feltöltődni.

Az öröm és a bánat együtt jár. Az éhség és a jóllakás is. Aki nem éli meg a beteljesületlenség fájdalmát, az nem éli meg a beteljesülés örömét sem.

Nem kellene féltenünk a gyerekeket attól, hogy a meg nem valósult vágyaik miatt szomorúak lesznek. Nem a fájó érzések ártanak nekik, hanem az, ha egyedül maradnak az érzéseikkel. Ha mindig megpróbáljuk őket megmenteni mindentől, ami felzaklatná őket, különösen a szomorúságtól, akkor egyre kevésbé fognak tudni alkalmazkodni az élet kihívásaihoz. Egyre kisebb lesz a teherbíró képességük. Ha nem tudják elsiratni a hiábavaló vágyaikat, ha nem tudják elengedni a veszteségeiket, akkor nem is tudnak felgyógyulni és ismét talpra állni.

De milyen veszteségekkel, milyen hiábavalóságokkal kell egy gyereknek szembenéznie? Legközelebb ezzel folytatom…

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. A gyermek, aki elveszítette a könnyeit
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

Adaptálódás: az érés könnyes útja

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. A gyermek, aki elveszítette a könnyeit
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

A sikeres adaptáció kulcsa

Ahhoz, hogy az akadály falánál megtörténjen az alkalmazkodás, és a gyermek valami mással próbálkozzon ahelyett, ami nem működik, előbb el kell engednie a hiábavaló törekvését. Ahhoz, hogy egy új úton el tudjon indulni, előbb bele kell nyugodnia abba, hogy nem mehet arra, amerre szeretett volna. A zsákutcában meg kell fordulnia ahhoz, hogy megtalálja a járható utat. A sikeres adaptáció kulcsa a hiábavaló vágyak elengedése, és ez fájdalmas folyamat. Az adaptálódás az érés könnyes útja.

A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont

Az adaptálódás érési folyamatát a belső hajtóerő sorozatos irányváltása mozdítja előre. A belső hajtóerő viszont csak akkor tud irányt változtatni, ha valami (életünk egy-egy “útlezárása”) előbb megállítja. A holtpont egy olyan válságos helyzet, amelyben nem mehetünk tovább a kívánt irányba; ahol füstbe megy a terv és kudarcba fullad a próbálkozás. A holtpont nyugvópont is, mert ha leállunk és megnyugszunk, akkor észreveszünk egy másik utat, ami a megoldás útja lehet. És a holtpont egyben fordulópont is, mert irányváltást és belső változást hoz. Az sehova nem vezető régi út vége egy új út kezdete.

Ezt a belső fordulatot jelenti a bibliában szereplő görög metanoia szó is, amit többnyire megtérésnek vagy bűnbánatnak fordítanak. Bibliai kontextusban a szív belső emberének teljes megfordulását jelenti: a sötétségtől a világossághoz, a bűntől Krisztushoz való odafordulást. Érdekes, hogy a zsákutca tájnyelvi szinonímája: térjmegutca [szinonimakereso.hu]

A régi út vége az új kezdete. Az agyunk ott vált át a küzdelemből a nyugalomba, ahol nem tudunk tovább menni. A holtponton megnyugodva tudjuk elgyászolni és elengedni azt, amit úgysem tarthatunk meg. Ha azt elengedtük, szabadok leszünk tőle, és felnyílik a szemünk valami másra. A sehova nem vezető útnak előbb végérvényesen véget kell érnie ahhoz, hogy meglássuk az újat. Az új kezdet feltétele, hogy előbb elengedjük (bibliai kifejezéssel „halálba adjuk”) a hiábavaló terveinket és vágyainkat. „Nem bolond, aki odaadja, amit nem tarthat meg, hogy megnyerje, amit nem veszíthet el.” – írta naplójába a fiatalon meghalt misszionárius, Jim Elliot. (Felesége, Elisabeth Elliot írta meg történetét A mindenható árnyékában c. regényében).

Az új élet a régi halálából fakad. Csak a tél után lehet tavasz. Csak a halál után következhet a feltámadás. Az új út akkor nyílik meg előttünk, amikor nem ragaszkodunk tovább a régihez. Ezen a ponton történik az érett, virágzó és gyümölcstermő élethez vezető változás, a belső fordulat. Az adaptálódás az érző és sérülékeny emberi szív mélyén zajló, életadó fejlődési folyamat.

De a hiábavalóság, a csődélmény, a kudarc, a meg nem valósult vágy meg is kell, hogy fájdítsa a gyermek szívét ahhoz, hogy nyugvópontra jutva megtörténjen benne a felszabadító fordulat, és a korábbit elengedve el tudjon indulni egy új irányba. Ez az, aminek nem szoktunk helyt adni a nevelésben. Elfelejtettük, hogy a lehetetlenért küzdő gyermeket, aki talán még dühöng vagy hisztizik is, el kellene juttatnunk a nyugvópontra, a könnyes fordulat helyére. A szívének is bele kell facsarodnia a felismerésbe, hogy nem mehet arra, amerre akart. Az adaptáció tehát azzal indul, hogy a gyermek fájó szívvel felfogja és belenyugszik, hogy hiába küzd valamiért. Csak ezek után tud megújult lendülettel talpra állni tovább lépni. Éreznie kell a szíve fájdalmát ahhoz, hogy a csalódásokból felépüljön, megvigasztalódjon és a lelki immunrendszere is megerősödjön. 

Útkeresés és átalakulás

Az európai kolostorok és kastélykertek útvesztője bonyodalmas akadályok, nehézségek és kételyek sorozatát jeleníti meg, amelyekkel tele van a boldogulást kereső ember élete. A labirintus bejárása ősi meditációs gyakorlat. A belépőnek meg kell találnia a középpontot és vissza is kell térnie onnan. Miközben megjárja a vak útkeresés világát és kitalál belőle, maga is átformálódik és megújul. A labirintus a lelki formálódás helyét jelképezi. 

A képen látható 300 éves sövény-labirintus az angliai Hamptom-Court-ban található. Látogatói ma is próbálkozhatnak benne az útkereséssel. A labirintus azt az élményt nyújtja, amit az életben is olyan sokszor megtapasztalunk: hogy eltévedtünk. Nem látjuk, merre kellene mennünk ahhoz, hogy célba érjünk. Átéljük benne, hogy vakon kell kísérleteznünk, mert onnan, ahol állunk, nem látjuk az utat, nem tudjuk a választ. Életünk labirintusát járva újra meg újra beleütközünk a hiábavalóság falába, ahol hiábavaló minden igyekezet, nem vezet út tovább és meg kell fordulnunk. A rugalmas alkalmazkodás, az adaptálódás akkor következik be, ha meg tudunk fordulni, mert akkor találunk egy másik utat.

Újabban az agy problémamegoldó működését is szokás labirintus-szimbólummal ábrázolni, mert egész másképp működik, mint gondoltunk. Régebben azt hittük, hogy az agyat az serkenti működésre, ha minél több ingert és információt kap: a neuronok hálózatát az inergazdag környezet fejleszti. De kiderült, hogy az agyat nem az ingeráradat, hanem a problémamegoldás fejleszti.  Az agy próbálkozik valamivel, és ami tévesnek bizonyul, azt eltávolítja. A zsákutcát kiszelektálja. Az agy attól fejlődik, hogy próbálkozik, hibázik, majd felismeri és elveti a hibás kísérletet. A gyerekeink agyát sem az fejleszti, hogy kész megoldásokat tanítunk meg nekik, hanem attól, hogy próbálkoznak és hibáznak. De a kudarcot meg is kell élniük ahhoz, hogy fejlessze őket. A csalódások és veszteségek hatására is csak akkor fejlődnek, ha a szívük is belesajdul abba, hogy nem sikerül nekik valami.

Ebben a labirintusban középről indulunk, és a kivezető utat keressük. Van kiút, és felülről nézve könnyű megtalálni. Az igazi labirintusban viszont vakon kell próbálkoznunk. A helyzetünkre nincs teljes rálátásunk. Elindulunk valamerre, és csak út közben derül ki, hogy tovább jutunk-e, vagy zsákutcába értünk és vissza kell fordulnunk. Ezért is hívják útvesztőnek.

Amikor a gyermek a hiábavalóság falába ütközik, hisztizik és dühöng. De ha van, akinek a karjában a veszteségét elsírathatja, akkor a limbikus rendszer (az “érzelmi agy”) felfogja a csalódás és a bánat fájó érzéseit. Ez az érzelmi fájdalom kerül további feldolgozásra és elraktározásra a döntéshozó, problémamegoldó prefrontális kéregbe. A gyermeknek szívfájdalmat (bánatot vagy csalódást) kell éreznie ahhoz is, hogy ne csinálja tovább azt, amit nem szabad. Nem a fenekes vagy a büntetés neveli, hanem a szívfájdalom, mert így a saját „szíve” indítja arra, hogy ne menjen tovább a rossz irányba. A neveléssel ezért célozzuk meg a szívet a viselkedés helyett.

Hiszem, hogy a gyermeknevelés is útkeresés az életünk labirintusában. Egyáltalán nem volna jó, ha használati utasítást kapnánk a gyerekeinkhez tudi módszerekkel és kész megoldásokkal. A világ legfontosabb munkáját végezzük, és nincs hozzá kézikönyv!? Nincs, mert nem is kell! Elindulunk, megteszünk egy útszakaszt, és nekimegyünk a falnak. Ha nem ragaszkodunk görcsösen az eredeti elképzeléseinkhez, akkor tovább indulunk egy másik irányba. Hibázunk, újrakezdünk és megint hibázunk… és a labirintust járva fejlődünk a gyermekeink legjobb szüleivé.

Elkezdünk gondoskodni az új kisbabánkról. Már van is némi gyakorlatunk, mert nem ő az első… és mégis beleütközünk a hiábavalóság falába, mert ezzel a gyerekkel nem válik be valami, ami a másiknál jól működött. A sikeres továbbjutás pedig azon múlik, hogy felfogjuk-e, hogy arra nem lehet továbbmenni! Belefájdul-e a szívünk, hogy hiába erőlködünk? Felfogja-e mélyen a limbikus rendszerünk, hogy kudarcot vallottunk a tuti módszereinkkel? Mert ha igen, akkor nem döngetjük tovább a hiábavalóság falát! Akkor nem fogunk újra meg újra azzal próbálkozni, ami nem működik. Amikor belenyugszunk, hogy hiába próbálkozunk valamivel, irányt vált bennnünk a belső hajtóerő, és megtaláljuk a kivezető utat.

Ez az, ami döbbenetes mértékben hiányzik a mai gyerekekben! A leggyakrabban diagnosztizált pszichés zavarokban és szindrómákban az a közös, hogy hiányzik a rugalmas alkalmazkodás, az adaptáció képessége. De sajnos a szülőkből is hiányzik. És a szakemberekből is, akik a gyerekekkel foglalkoznak. Egy kezdő pedagógus, amikor az első nap belép az osztályba, akkor sincs rendesen felkészülve, ha doktorija van pedagógiából. Két év múlva pedig mi fogja megkülönböztetni a jó pedagógust a rossz pedagógustól? Nem az, hogy kinek milyen a diplomája. Hogy pár éves gyakorlattal a hátad mögött jó pedagógus, vagy jó szülő leszel-e, az attól függ, hogy amikor a módszered nem működik, akkor belefacsarodik-e a szíved? A hiábavalóság falába ütközve az egyik pedagógus megváltozik és megerősödik, a másik pedig marad, amilyen volt. Csinálja, ami nem működik, és tönkre is megy bele. Átérzed-e, hogy hiába erőlködsz, mert ennél a gyereknél ezzel a módszerrel hiába próbálkozol? Ha szíven talál a felismerés, akkor változni fogsz és fejlődni. Felnősz a feladathoz.

Fájdalmas átalakulás útján leszünk egy-egy nehezebben nevelhető gyermek jó szülei. A felnőttek is és a gyerekek is szívfájdalommal járó belső fordulatok révén fejlődnek. Életünk labirintusában időnként bele kell ütköznünk a hiábavalóság falába. Ha átérezzük, hogy arra tényleg nem mehetünk tovább, megállunk és kisírjuk magunkból a mérges feszültséget, akkor megnyugszunk, és találunk egy másik utat.

Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására

Már korábban is meséltem a négyéves Mátéról, aki sütit szeretett volna vacsora előtt, az anyukája pedig szépen odatette az útjába a hiábavalóság falát:
– Nem kaphatsz sütit. Most nincs süti.
Miből veszi észre Máté anyukája, hogy Máté felfogja, hogy hiába erőlködik, mert az a „NEM” azt jelenti, hogy tényleg nem fog sütit kapni? Mi a belső fordulat kívülről is látható jele?

Amikor a hiábavalóságot érzelmileg felfogja az agy, az amygdala (a limbikus rendszer vezérlő központja) jeleket küld a könnymirigyeknek, és a gyermek szeme megtelik könnyel. Máténak ki kell magából sírnia a felgyülemlett mérget, amiért nem teljesülhetett az akarata. Ahhoz, hogy el tudja engedni a sütit, előbb át kell éreznie a bánatát. Ha a szíve belesajdul a csalódásba és elsírja magát, akkor tudhatjuk, hogy megtörtént az adaptálódás: a belső fordulat. Máté belenyugodott, hogy nem kap sütit, és most gyászolja.

Történelmi idők óta a könnycsepp a tragédia és katarzis, egyszóval a belső fordulat jele. Persze nem akármilyen könny. Dühében is sírhat az ember, meg fájdalmában is. Akkor is könnyezik a szemünk, amikor hagymát vágunk, de ilyenkor egész más összetételű könnyekről van szó. A szívfájdalom (bánat és csalódás) hatására viszont egészen különleges könnyek termelődnek. Laboratóriumban vizsgálták a különböző könnyeket, és azt találták, hogy az elengedés bánatos könnyei tele vannak méreganyagokkal (főleg a kortizol nevű stresszhormonnal). A sírás a jóérzés-hormonok (endorfinok) termelését is beindítja. Ha az adaptálódás folyamatát megindítja a bánat, és Máté nyugodtan kisírhatja magát az anyukája karjaiban, akkor nemsokára megvigasztalódik, és valami más foglalatosság után néz a süti követelése helyett.

Kár, hogy mindenben a logikus összefüggéseket keressük, és elfelejtettük, hogy az átalakulás folyamata, az érés útja az összetört szíven át vezet. Nem a fejben, hanem a szívben dől el. Az a változás, amit a gyerekeinkben a neveléssel szeretnénk elérni, az elengedés könnyein keresztül megy végbe. Egy gyerek jelleme nem azáltal formálódik, hogy megértetjük vele a helyes és célravezető viselkedést. Az formálja a jellemét, hogy néha nem teljesül az akarata. Holtpontra kell jutnia és a bánata indítja belső fordulatra. A jelleme formálódását úgy tudjuk segíteni, hogy nyugodtan nemet mondunk neki, teret adunk a könnyeinek, és vigasztaljuk, hogy el tudja siratni és el tudja engedni, ami nem működik.

Hadd szemléltessem ezt a folyamatot egy másik analógiával, az olvadással! Minden limbikus rendszerrel rendelkező teremtmény frusztrációt érez, amikor nem éri el, amit akar. Mi is a frusztráció? Az az ingerült, kudarcos feszültség, amit egy szükséglet kielégítetlensége, egy szándék meghiúsulása, egy vágyott dolog elérhetetlensége miatt feltorlódik bennünk. A frusztrációt ábrázolják azok a kemény jégkockák a tálban.

Amikor valami nem működik, először megpróbálunk rajta változtatni. Máté is megpróbálta megváltoztatni az anyukája döntését:
– De Anya, kérek sütit! Légy szíves!
Általában 3 dolog valamelyikén próbálunk változtatni: saját magunkon, másokon, vagy a körülményeken. De ha nem sikerül, akkor mi történik?

Akkor a frusztrációnak bánattá kell olvadnia. Onnan, hogy „a francba! nem megy” át kell fordulnia oda, hogy „hiába, nincs tovább.” Ez a felengedés-elengedés a legfontosabb szakasz, amit az adaptálódás útján megteszünk. Minél kisebb korban élnek át ilyesmit a gyerekek, annál jobban alakul az alkalmazkodóképességük.

Amikor a dühös küzdelem helyét átveszi a csalódás és a bánat, a gyermek egész idegrendszere sebességet vált.  A “munka pszichológiája”, a szimpatikus idegrendszer helyett a “nyugalom pszichológiája”, a paraszimpatikus idegrendszer veszi át az irányítást, és a támadó állapotot a nyugalmi állapot váltja fel. A beszűkült agy visszanyeri a problémamegoldó képességét és a gyermek meglátja, hogy merre haladhat tovább.

Minél több nehéz körülménnyel kell egy gyereknek megküzdenie, minél több minden nem működik az életében, annál nagyobb szüksége van a könnyeire. Lehet az a kutyája eltűnése vagy nagypapája halála. Lehet az a testvérétől elszenvedett folyamatos elutasítás: hogy a bátyja még mindig nem tudja elfogadni, hogy ő is a család tagja. Lehet a család felbomlása: válnak a szülők. Lehet egy maradandó fejődési rendellenesség, vagy idegrendszeri zavar. Minél több akadály nehezíti az életét, annál fontosabb, hogy újra és újra meg tudja tenni a frusztráció és a bánat közötti rövid utat, a küzdelemből a nyugalomba. És annál fontosabb, hogy legyen az életében legalább egy felnőtt, aki elvezeti őt ezen az úton. Akinek a karjaiban átjárhatja a szívét a felismerés, hogy hiába küszködik, most nem lehet az, amit akar. (Mert aki meghalt, nem fog tovább élni; a testvére nem fogja egyszer csak elfogadni; az elvált szülők nem lesznek újra együtt; és az idegrendszeri zavar sem múlik el reggelre.)

A szívfájdalom, a szomorúság nem árt a gyerekeknek! Nem kell őket féltenünk attól, hogy valami miatt szomorúak lesznek. Nem a szívfájdalom árt nekik, hanem az, ha egyedül maradnak az érzéseikkel. Manapság a boldogság keresését tekintjük életünk fő feladatának, és ebbe a szemléletbe a bánat és a csalódás nem illik bele. Van, aki tudatosan törekszik arra, hogy a gyerekét soha ne érje bánat. Pedig az éréshez kifejezetten szükséges, hogy fájni tudjon a szíve, amikor valami nem lehet úgy, ahogy szerette volna. Az érés útja az elengedés könnyein keresztül vezet, és ettől nem volna szabad megkímélni a gyerekeinket! A szívük fájdalmát is érezniük kell ahhoz, hogy adaptálódjanak – teherbírókká váljanak és együtt tudjanak élni az akadályokkal. Ha a biztonságot nyújtó felnőtt karjaiban el tudják siratni a hiábavaló vágyaikat, akkor fel fogják tudni dolgozni a veszteségeiket, és ha kudarc is éri őket, újra talpra állnak. De ehhez el kell őket segítenünk a dühből a szomorúságba, a küzdelemből a nyugalomba.

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. A gyermek, aki elveszítette a könnyeit
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. A gyermek, aki elveszítette a könnyeit
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

Az önállósuláshoz hasonlóan az adaptálódás érési folyamatának témáját is néhány jellemvonás felsorolásával kezdem, amelyeket mindannyian szívesen látnánk a gyerekeinkben és saját magunkban is.

Az érett ember (a jól adaptálódott személyiség) néhány jellemvonása

  • használ neki a korrekció (ha kijavítják a hibáit)
  • tanul a saját hibáiból
  • találékony és talpraesett (nehéz helyzetben is feltalálja magát, megoldást talál a problémáira)
  • teherbíró és rugalmas (reziliens)
  • felismeri, hogy hiába törekszik valamire
  • kompenzálja a hátrányait és hiányosságait (a veleszületett fogyatékokat is)
  • a kudarc és a csalódás megerősíti (nem pedig tönkreteszi)
  • szembenéz és megküzd a stresszel
  • el tudja fogadni a korlátokat és a határokat
  • el tudja fogadni, hogy nem mindig az történik, amit akar
  • akkor sem támad másokra, amikor frusztrált
  • el tudja engedni a meg nem valósítható elképzeléseit
  • ha le is sújtja valami, képes talpra állni

Nagyon örülnénk, ha a gyerekünk tanulna a hibáiból. A pedagógia is azt feltételezi, hogy minden gyerek tanul a hibáibólpedig még a felnőttek is újra meg újra elkövetik ugyanazt a hibát. Nem magától értetődő, hogy tanulunk a hibáinkból; nyilván való, hogy sokan nem tanulnak. Vannak, akik csak egyszer csinálnak meg egy szamárságot, mások viszont lépten-nyomon beleesnek ugyanabba a hibába. Folyton javítgatjuk a gyekekeket… az iskola leggyakrabban használt nevelési módszere is a korrekció. De keveseknek használ. Sok gyerek inkább leereszt és elcsügged, amikor kijavítják a hibáját. Vajon mitől függ, hogy valaki képes-e tanulni a hibáiból?

A találékonyság különösen hasznos tulajdonság. Óriási előny, ha valaki nehéz helyzetben is feltalálja magát, és megoldást talál az olyan problémákra is, amelyekkel korábban nem találkozott. Az életképesség egyik kulcsa ez a tulajdonság… de honnan ered? Hogy tehetnének rá szert a gyerekeink?

Mindannyian korlátok és határok között élünk, a gyerekek meg különösen, mert nem elég, hogy olyan kicsik, még mi is kénytelenek vagyunk léptem-nyomon korlátozni őket a szabadságukban és határt szabni a vágyaiknak. Egyes gyerekek együtt tudnak élni az életük korlátaival, mások viszont nem tudnak beletörődni. Nagyon nehéz olyan gyereket nevelni, aki nem tudja elfogadni a korlátokat és a határokat. Mit is mondunk azokra a gyerekekre, akik nem bírják elviselni, ha nem az történik, amit akarnak? Akaratosak. El vannak kényeztetve. Nagyon nehéz velük bánni.

Rengeteg gyereket sújt trauma, veszteség és nélkülözés ezen a földön. Az egyik felépül belőle és helyreáll a lelki egyensúlya, a másik tartósan sérül. Sok gyerek komoly fogyatékkal jön a világra. Mások különösen hátrányos környezetből indulnak. De közülük is van, aki megtalálja a módját, hogy az akadályok ellenére is teljes életet éljen, a többség viszont nem lesz képes behozni a hátrányt, és tönkremegy az élete. Vajon mi okozhatja a különbséget? Miért van az, hogy az egyik gyerekből rugalmas és teherbíró, reziliens felnőtt lesz, a másikból nem?

Öröklik a fenti a tulajdonságokat a gyerekek? Vagy meg kellene őket tanítanunk arra, hogy ilyenek legyenek? Kutatási eredmények, követéses vizsgálatok sora bizonyítja, hogy nem a génállomány határozza meg, hogy ki rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal. Meglehet, hogy két felnőttben mindez megvan, a gyermekükben pedig szinte egyik sincs meg, és rengeteg a példa ennek fordítottjára is. Nem örökletesek tehát ezek a tulajdonságok, de csődöt mondanak a viselkedésre irányuló nevelési módszerek is. A fent felsorolt értékes tulajdonságokat se tanítással, se jó példával nem lehet kialakítani. Hát akkor honnan jön a találékonyság, a teherbírás és a talpra állás képessége?

Kifejlődik, de nem mindenkinél

A fent felsorolt tulajdonságok mindegyike gyümölcs. Belülről fejlődnek ki, természetes úton azokban, akikben kifejlődnek. Minden csecsemőben megvan ezeknek az emberi vonásoknak a csírája, mert mind az emberi potenciál részei. Egy érési folyamat gyümölcsei: az ADAPTÁLÓDÁS érési folyamatáé.

Annak ellenére, hogy minden gyerek rendelkezik e vonások lehetőségével, sokan mégis elveszítik a rugalmas alkalmazkodás képességét. Már a születés utáni hetekben is el lehet veszíteni, és ezek a babák nem is haladnak tovább a körülményekhez való sikeres alkalmazkodás, az adaptálódás útján. Egy ilyen gyereket aztán nagyon nehéz nevelni, mert nem tudja elfogadni, hogy valami nem úgy történik, ahogy akarta. Mereven ragaszkodik a követeléseihez, mert nem tudja elengedni a megvalósíthatatlan elképzeléseit. Ha egy kudarc vagy csalódás földhöz vágja, nem nem tud talpra állni.

Az agresszív viselkedés problémája kapcsán már volt szó az adaptálódás folyamatáról. Amikor egy gyermek agresszív, szinte biztosra vehető, hogy az alkalmazkodóképessége elakadt a fejlődésben. Az agresszív viselkedés a nem megfelelő adaptálódásra utal.

A körülményekhez való alkalmazkodás érési folyamata

Az adaptáció rugalmas alkalmazkodást, alakulást, formálódást jelent. Hétköznapi értelemben azt a gyermeket tekintjük alkalmazkodónak, aki szépen beilleszkedik és igazodik az elvárásokhoz. Személyiségfejlődési szempontból viszont az adaptálódás (magyarul rugalmas alkalmazkodás) a nehéz körülmények hatására való átalakulás érési folyamata, amelynek során a gyermek találékony, teherbíró, és újra talpra állni képes felnőtté válik.

Az adaptálódás, a rugalmas alkalmazkodás nem igazodás, nem beilleszkedés, hanem átalakulás: transzformáció. Rajtunk változtat az, amin nem tudunk változtatni. Ilyenkor maga az agy változik, és vele a személyiség belső tulajdonságai. Amikor valaki pusztán igazodik az elvárásokhoz, beilleszkedik az új csoportba, vagy megszokja az új körülményeket, akkor talán más szokásokat vesz fel, másképp viselkedik, mint azelőtt, de a személyisége nem változik. Az adaptálódás viszont mélyen ható és átalakító érési folyamat, amelynek során az agy és a személyiség változik. Mi magunk formálódunk át minden alkalommal, amikor olyan akadályba ütközünk, amelyen nem áll módunkban változtatni, és ilyesmiből sok adódik mindannyiunk életében. Egy gyermek rengeteg mindennel találja szemben magát, amin nem tud változtatni. A rugalmas alkalmazkodás tehát belső átformálódással járó és tudattalanul zajló fejlődési folyamat.

Érzelmi fordulat, nem tudatos változtatás. Az érett személyiséggé válásnak ezt a nélkülözhetetlen és fájdalmas folyamatát nem az értelem és nem az akarat irányítja; az adaptálódás az emberi lélek nem tudatos rétegeiben zajló érzelmi fordulatok sorozata. A limbikus rendszer (az „érzelmi agy”) e folyamatos belső alakulás színtere. Ha tudatosan irányítható logikus folyamat volna, akkor a kisbabák és a kisgyerekek nem tudnának alkalmazkodni, pedig az alkalmazkodás szempontjából az első öt életév a legfontosabb időszak! Az embergyerek pontosan azért születik annyira kialakulatlan állapotban (a többi emlőshöz képest), hogy legyen elég alkalma a legkülönfélébb körülményekhez alkalmazkodni. Ezért is olyan nagyszerű dolog, hogy az adaptálódás tudattalanul zajlik, és semmilyen akarati döntésnek vagy logikus megfontolásnak nincs benne szerepe.

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. A gyermek, aki elveszítette a könnyeit
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

Hívjuk elő a saját jószándékát!

Sokan mondják, hogy “a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.” A jószándék nem ér semmit. A teljesítmény! Az a valami! Nos, amíg valaki nem akar eljutni valahova, addig nem is fog odaérni (hacsak nem viszik). Minden teljesítmény az elhatározással kezdődik.

Az utóbbi néhány év alatt kicsit elpunnyadtam és magamra szedtem néhány fölösleges kilót. Jelen pillanatban még cipelem, de már elszántam magam a változtatásra. Látható eredményhez hónapokra lesz szükség, a döntő fordulat viszont már megtörtént azzal, hogy eldöntöttem: egészségesebb életmódra váltok, hogy a szervezetem visszanyerje megbomlott egyensúlyát. Ha néhány hónapon belül fittebb leszek, akkor tudni fogom, hogy ezt az életmódot kell továbbra is fenntartanom; ha pedig nem sikerül változtatnom, akkor jobban fogom érteni a problémám okát.

A jobb bizonyítvány, a szoba rendben tartása, a verekedés abbahagyása, az elegendő alvás, a cigiről vagy a nassolásról való leszokás mind a szándékkal kezdődik. Az is, hogy a serdülő hajlandó a családi asztalhoz ülni és beszélgetni a családtagokkal. Az is, hogy udvariasan köszönti a vendégeket. Akármit szeretnénk elérni a gyerekeink viselkedésében, először az arra vonatkozó szándékot kell… nem beléjük verni, hanem belőlük előhívni!

Valódi szándék nélkül a jó viselkedés csak mutatvány, ami neked szól, és meg is szűnik, ha felhagysz az ösztönzéssel. Csak a saját szándékból lehet valódi és maradandó eredmény. Csak a szív, a lelkület valódi változása hoz igazi változást a viselkedés és a tettek szintjén.

Akinek szándéka van, az már célba vesz valamit. Ha egy gyereknek van úticélja, akkor arrafelé próbál kormányozni. A saját szándék előhívásával tudjuk a gyerekünket az élet vezetőülésébe ültetni. Az önállósulási folyamat erről szól, mert a vezetőülésen, kormánnyal a kezében az ember már cselekvőképesnek érzi magát: tudja, hogy rajta múlik, merre fordítja a kormányt és merre halad. A KÉK nevelés egyik mesterfogása a gyermek saját jószándékának (elhatározásának) előhívása.

Miért a saját jószándék előhívása a legjobb fegyelmezési stratégia?

– mert mindenki csak akkor érzi magát képesnek a cselekvésre, ha már van saját szándéka

Amikor egy gyerek megérzi, hogy ő vezet, mert a kezében a kormány, akkor fogja el a cselekvőképesség érzete (az önkormányzó képesség felismeréséből fakadó tettvágy). Akkor kezd kicsírázni a felelősségtudata. A mi dolgunk annyi, hogy segítsük az indulást és támogassuk a folyamatot.

– mert ha már van saját szándéka, akkor ő maga próbál a jó irányba kormányozni

A jószándék előhívásával ültetjük a gyerekeket a vezetőülésbe; így érjük el, hogy ő maga próbáljon a jó irányba kormányozni. Nem kell noszogatni, elég támogatni.

– mert a jószándék előhívásával vetjük el az értékrendünk magját a szívében

A jószándék rengeteg mindent elvégez egy gyerek szívében! A szándék (az elhatározás) akkor is fontos, ha a megvalósítás még nem sikerül. Az élő mag előbb-utóbb kicsírázik.

Milyen más alternatíva létezik arra, hogy egy gyereket a megfelelő útra tereljünk? Nemkívánatos következmények bevetésével (büntetéssel) is lehet a gyerekek viselkedését módosítani, de a szívet a saját szándék előhívásával lehet megcélozni. Sokkal tartósabb változást lehet vele elérni, mint a büntetéssel. Miért?

A büntetés lényegében arról szól, hogy korlátozzuk a gyermek hozzáférését valamihez, ami fontos a számára. Nincs foci, amíg meg nem csinálod a házit. Nem gépezhetsz, amíg ki nem takarítottad a szobádat. Két hétig nem találkozhatsz a barátaiddal, ha hármasnál rosszabb lesz a témazáród. Ha nem eszed meg a spenótot, nincs süti. A jutalmazás ennek a fordítottja: kap valamit, amit értéknek tart. Nem akarja megcsinálni amit mondunk, de tudjuk, hogy szereti a nyalókát? Hát nyalókát kap, ha azt teszi, amit mondunk, és a nyalókát vesszük el, ha nem engedelmeskedik. Az ő értékrendjére építünk. Mi motiválja abban, hogy megcsinálja, amit várunk? A nyalóka! Akkor mit teszünk értékessé a szemében? A nyalókát!

Kinek az értékrendje vezéreli ezt a nevelést? A miénk vagy az övé? Amikor büntetünk, akkor a gyerek értékrendjét használjuk és erősítjük! Tényleg ezt akartuk? Tényleg olyan jó ötlet a gyerek meglévő értékrendjét használni csak azért hogy megcsinálja, amit akarunk?

Ha következményekkel (jutalmazással és büntetéssel) nevelünk, hogy jutunk el az értékrendünk átadásához? Sehogy! Még a legszigorúbb behavioristák is elismerik, hogy értékközvetítésre, az erkölcsi nevelésre nem alkalmasak a módszereik! Idomítani jutalom és büntetés, “logikus következmény” bevetésével is lehet, de ettől nem lesznek érettebbek. A jellemükre nem hat, mert a szívüket is érintetlenül hagyja.

A saját értékrended magjait szeretnéd elvetni a gyerekeid szívében? Melyik szülő nem? Értsd meg, hogy ezt nem fogod elérni azzal, hogy az ő értékrendjüket használod! A saját értékeid magját kell elvetned! Hogyan? Úgy, hogy logikus következmények kilátásba helyezése helyett a saját elhatározását hozod ki belőle – azt, hogy ő akar tanulni a vizsgára; hogy ő akar segítséget kérni tőled, amikor frusztrált (ahelyett, hogy verekedésbe kezdene), hogy ő akarja a tőle telhető legjobban elvégezni a munkáját, hogy ő akar türelmesebben bánni a testvérével!

– mert ha a szándék már a sajátja, akkor a tanácsainkra is kíváncsi lesz és elfogadja a segítséget

A gyermek saját szándéka teszi lehetővé, hogy segítsünk neki. Ha már akar változtatni, csak a megvalósítás megy nehezen, lehet neki segíteni, mert igényli. Beleszólásnak és gyötrésnek érzi viszont, ha olyan irányba húzzuk-vonjuk-tanácsoljuk, ami neki nem elég fontos. Abban lehet bátorítani és támogatni, amit ő akar; ami már az ő ügye:
– Tudom, hogy nem akartad bántani a testvéredet. Emlékszem, mondtad is, hogy nem akarod bántani.
– Tudom, hogy nagyon fáj neked ez az egyes. Emlékszem, amikor mondtad, hogy jobb jegyeket akarsz szerezni. Ne félj, sikerülni fog. Azt hiszem, tudnék neked segíteni…

edzo-kekneveles

Ha előhívjuk a gyermek jószándékát, és csak utána kezdjük támogatni a magáénak érzett cél elérésében, akkor már nem az ellenséges partvonalról dirigálunk! Ha abban segítünk, amit ő már jobban akar, mint mi, akkor úgy veszünk részt az életében, mint egy tanácsadó, mentor vagy edző.

Említettem a küzdelmemet a kilókkal. Nem szeretem, ha valaki kéretlen jótanácsokkal próbál “segíteni”. Hiába mondta az anyukám, hogy “Krisztikém, rengeteget híztál! Jobban oda kellene figyelned, hogy mit eszel, és többet kellene mozognod!”, a megjegyzései csak bosszantottak. Ha viszont már saját elhatározásból is szeretnék változtatni, én magam kérek segítséget.  Kellemetlenségeket is kiállok és az akaraterőmet latba vetve önként engedelmeskedem annak, aki a célom megvalósítását támogatva utat mutat, bátorít és számonkér. Még ez is csak akkor működik, ha bízom benne. A kéretlen kritika és jótanács viszont ellenakaratot vált ki. Csak a saját szándékaink megvalósításához igénylünk és fogadunk el segítséget!

– mert a fegyelmezésnek ez az a módja, ahogy a gyerekünk elméjében is rendet tudunk tartani

A fegyelmezés a rend fenntartását jelenti. Amikor előhívod a gyereked saját jószándékát, akkor nem a tetteit próbálod irányítani, hanem az elméjében tartasz rendet, már jóval azelőtt, hogy a tetteiben is megmutatkozna a rend. A belső változáshoz az irányítóközpontot, a szívet kell megcéloznunk, és a jószándék előhívásával éppen ezt tesszük.

– mert a saját szándék előhívásához nincs szükség erőszakoskodásra: a természetes hatalmunkra támaszkodhatunk a nevelésben

A jószándék, a gyermek saját elhatározása teszi azt is lehetővé, hogy erőszakoskodás helyett a természetes hatalmunkra támaszkodjunk a nevelésben. Nem kell valamit elvennünk tőle, ha nem azt csinálja, amit akarunk. Nem kell a kötődéseit felhasználnunk ellene. Elég, ha a kötődésből adódó természetes hatalmunkat használjuk, miután felvettük vele a jó kapcsolatot. [ld. Mi a különbség a természetes és az erővel szerzett hatalom között?Mielőtt munkához látsz, teremts kapcsolatot!]

Egy jó kereskedő ösztönösen is ezt csinálja. Felveszi a szemkontaktust, eléri, hogy a vevő mosolyogjon és bólogasson, és ekkor mondja el, amit akar. Amikor a gyerekünk a szemünkbe néz és mosolyogva bólogat, akkor tudjuk, hogy a mi oldalunkon van. Nem az ellenfelet látja bennünk. Ha már átállt a mi oldalunkra, akkor jó esélyünk van rá, hogy a saját elhatározásából is azt fogja akarni, amit mi akarunk.

– mert ha már nagyon akarja a jót, akkor arra is könnyebben fény derül, hogy mi lehet a megvalósítás akadálya

Ha jobban akar tanulni, ha eleget akar aludni, ha időben el akar indulni, ha rendben akarja tartani a holmiját, ha beszélgetni akar a családdal vacsora közben, de mégsem sikerül, akkor nem olyan nehéz megtalálni, hogy miért nem tudja megvalósítani a célját. De először akarnia kell abbahagyni a dohányzást ahhoz, hogy kiderüljön, miért nem tudja abbahagyni. Először akarnia kell leszokni a drogról ahhoz, hogy megtudjuk, mennyire súlyos a függősége és milyen segítségre van szüksége. Saját szándék, saját elhatározás nélkül viszont semmit nem lehet elkezdeni. Ez igaz minden apróságra és minden nagy dologra. A szándék az első lépés; az akarás elvetett magja.

Csak mert egy gyerek azt mondja, hogy “jobb bizonyítványt akarok”, még nem fogja a következő dolgozatát ötösre megírni. De a siker fejben dől el. Ott kezdődik, hogy a tanulás terén már meg akarja valósítani a benne lévő potenciált. Már akar fejlődni. Amikor idáig eljutottunk, akkor az is kiderül, hogy mi akadályozza a tanulásban, és elfoglalhatjuk mellette az edző, a mentor, a tanácsadó helyét. A fejlődés folyamat, és ha már megindult, akkor idővel a gyümölcstermésre is számíthatunk.

Ha a saját szándék előhívása ennyire jól működik, miért nem használja több szülő? Valószínűleg a sietség miatt. A KÉK nevelés kertészeti munka, amihez idő kell. Az igazi gyümölcs megjelenésére sokat kell várni. A műgyümölcs hamarabb készen van. A jószándék nem azonnal termi a gyümölcsöt. Sok bajt okoz, hogy annyira sietünk, és a jószándék előhívása helyett a teljesítményt sürgetjük. Hinnünk kell az érés csodájában, mert csak akkor leszünk hajlandóak a hosszútávú kertészeti munkára.

Hogy lehet a gyermek jószándékát előhívni?

Gondold végig, hogy milyen szándéknak kellene megszületnie a gyerekedben ahhoz, hogy jobb irányba kezdjen haladni. Először viszont a kapcsolaton dolgozz, mert a jószándék előhívása csak akkor sikerülhet, ha a gyereked nem ellenfélnek tekint, hanem ő is úgy érzi, hogy azonos oldalon álltok.

– kerülj befolyásos pozícióba

Hozd helyre a kapcsolatot úgy, hogy te legyél a gyermek biztos bázisa és a tájékozódási pontja, mert ez a feltétele annak, hogy hallgasson rád és kövessen [ld. A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?)]. Manapság az az egyik baj a neveléssel, hogy olyankor próbálunk nevelni, amikor épp helyzet van, ahelyett, hogy olyankor csak megjegyeznénk magunknak, hogy ezzel a dologgal foglalkozni kell. Nem a viharban hallgatnak ránk a gyerekeink. Nem olyankor van természetes hatalmunk, mert viharban a kapcsolat is viharos, és nem sok esélyünk van arra, hogy a gyerekünket a saját oldalunkra hozzuk. Akalmas időt kell választanod ahhoz, hogy befolyásos pozícióból tudj hatni a gyerekeidre. Egy gyerek arra hallgat, akihez függő-elfogadó szerepben kötődik. Vedd fel a kapcsolatot – amikor akarsz valamit a gyerekedtől, mindig a kapcsolatfelvétel az első! (Tudod: tekintet, mosoly, bólogatás). Menj el vele sétálni, és olyankor beszéld meg vele az ügyeket, amikor jó a kapcsolat! Szánd rá az időt (a gyümölcstermés hosszútávú cél)! Ne erőből próbáld gyorsan helyre tenni, ami félresiklott!

– segíts neki reális, megvalósítható célokat kitűzni

Erre akkor kerülhet sor, ha már azonos oldalon álltok. Ha igényli a segítségedet, szívesebben is fogadja.

– felkészülten várd a problémákat

Némi tapasztalatszerzés után azt is előre fogod látni, hogy miből lehet baj. Amikor a nagymama ebédre hív benneteket, már előre eszedbe jut, hogy a lányod utálja a fasírtját, és legutóbb megsértette a nagymamát. A múltkori esetből tanulva előre tudsz dolgozni a megelőzésen. Ha látod, hogy hol várható a gubanc, fel tudsz készülni rá. Megbeszélhetsz a lányoddal egy titkos jelet, amit a nagymama jelenlétében is leadhat neked, ha nem szereti főztjét. Vagy megtaníthatod, hogy hogy mondja meg kellő tapintattal, hogy csak keveset szeretne kérni, vagy ha egyáltalán nem szeretne enni a nem szimpatikus ételből. Nagyon mókás és hasznos, ha a jelenetet párszor el is gyakoroljátok.

Amikor az unokatestvérek átjönnek játszani, már idejekorán eszedbe jut, hogy legutóbb rosszul sült el a látogatásuk, mert a fiad heves tiltakozásba kezdett, amikor játszani akartak a játékaival. Most, hogy megint jönnek, megpróbálhatod megelőzni a bajt. A jószándékát kellene előhívnod… de hogyan? Vedd fel a jó kapcsolatot, és amikor már mosolyogva néz rád és bólogat, térj a tárgyra: „Azt hiszem, jó lenne, ha az unokatestvéreidnek is megengednéd, hogy játsszanak néhány játékoddal. Talán már elég nagy is vagy hozzá. Mit gondolsz, számíthatok rád?” Remélhetőleg továbbra is mosolyogva bólogat. „Rendben, gondoljuk át, mivel játszhatnak az unokatesók? Amivel nem, azt el kellene pakolni. Segítsek?” Sok bajt megelőzhetsz azzal, ha erőszakos utasítgatás helyett minden alkalommal odafigyelsz arra, hogy egy csónakban evezzen veled, a te oldaladon álljon, és az ő saját szándékát hívd elő. Ha sikerül elérned, hogy a saját ügyének tekintse a bajok megelőzését, a felkészülésben is együtt fog veled működni, hiszen ő akarja, te pedig neki segítesz.

És ha nem sikerül? Ha megint utálkozni kezd az étel miatt a vendégségben? Ha megint veszekszik a játékokon az unokatesókkal? Akkor mit csináljunk?

Olyankor nem sokat lehet tenni. Rosszul alakultak a dolgok. A kapcsolatot kell menteni, hogy a kudarc se távolítson el bennünket egymástól, a jövőre nézve pedig ebből az esetből tanulni kell. És vajon kinek kell a leckét megtanulnia? Annak, aki felelős a kicsik és az éretlenek tetteiért. Ezek általában mi vagyunk, a szülők. Nem a gyereknek kell megtanítani a leckét. Nekünk, felnőtteknek kell megtanulnunk. Az a kérdés, hogy én, a felnőtt mit tanulhatok ebből a jövőre nézve, hogy legközelebb bölcsebb előrelátással hozzam ki a gyerekemből azt az elhatározást, ami beállítja a megfelelő irányba.

Ne felejtsük el, hogy a kicsik jószándéka még nem elég erős. Egy négyéves a legőszintébb szívvel igéri meg, hogy lehozza neked a csillagokat is az égről, és megeshet, hogy semmit nem tart be belőle, mert valami más eltereli a figyelmét. Nagy türelemre van szükség ebben is. Az 5-6-7 éves már jobban be tudja tartani az ígéreteit (prefrontális kéreg). Már a kicsiknél is nagyon hasznos, de iskoláskortól kezdve lesz igazán fontos a jószándék előhívása a nevelési gyakorlatunkban.

Mit tegyünk, miután a jószándék megszületett?

– szurkolj lelkesen a partvonalról

A serdülőre bízott területeken a felelősséget és a következményeket is ő viseli a döntéseiért [ld. Bízzunk rá felelősséget!]. Mi, szülők a továbbiakban a lelkes szurkoló és a tanácsadó szerepét töltjük be.

– nyugalomba vonult tanácsadó legyél, ne parancsnok

Különösen fontos ez, amikor az elhatározások megvalósítása nehezen megy. A kitűzött cél feladása komoly kísértés, ha valaki már hetek óta eredménytelenül igyekszik a célját elérni. Nem csoda, ha elege van, túl sok neki, belefárad és fel akarja adni. Ilyenkor kell mellette állni! “Semmi baj, odáig is el fogsz jutni. Csak tarts ki, már úton vagy, ne add föl. Sikerülni fog. Van egy ötletem, mi lenne, ha megpróbálnád…” Kitartóan támogassuk és segítsük a haladását!

– továbbra is a jószándékot nézd, ne a teljesítményt

Nagyon nehezen hiszi el az ember, hogy többre képes, ha mindig csak negatív visszacsatolást kap.

Még akkor is, ha csak azért ígér meg valamit, hogy kibújjon a felelősségre vonás alól:
– Nem akartam… nem direkt volt! – mentegetőzik, és nyilvánvaló, hogy csak azért mondja, hogy ne kerüljön bajba. Még ez is jó alkalom, amit ki lehet használni a jószándék előhívására. Még ezt a jószándékot is meg lehet támogatni:
– Nagyon örülök, hogy olyan ember vagy, aki szándékosan nem csinál ilyet.
Még egy ilyen helyzet is nagyszerű lehetőséget nyújt arra, hogy a szívét célozd meg a neveléssel és a szándékát nézd, ne a teljesítményét.

Ha azzal azonosítunk egy gyereket, amit csinált (meggondolatlanul, hirtelen felindulásában), azzal olyan tükröt tartunk elé, amilyennek nem akarjuk látni. Azt mondjuk vele, hogy látod, ilyen vagy! Ha viszont a gyönge teljesítmény helyett a jószándékát nézzük, és látjuk benne azt is, amilyen akkor lehet, amikor érettebb lesz, akkor sokkal nagyobb valószínűséggel lesz ereje tovább fejlődni abba az irányba.

“Nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.”
– 1Sámuel 16:7

Összefoglaló gondolat:

Tápláld a kapcsolatot: töltögesd a szeretettankját meghitt együttléttel,
adj teret a fejlődésnek: biztosíts elég üres helyet és időt, és
bízzál az önállósulás természetes folyamatában!