Hogyan hatástalanítsd a vetélytársakat?

GYÖKEREK sorozat » 4. rész: A KÖTŐDÉS SÖTÉT OLDALA és a RIVÁLIS KÖTŐDÉSEK

Mit tudsz csinálni, ha a kamasz lányod odaadja a szívét egy fiúnak, aki nincs rá jó hatással?

Mit tudsz csinálni, ha a volt házastársad új párja a gyerekeidnek is szeretne második apja vagy anyja lenni, és a kapcsolatok rettenetesen polarizálódnak?

Mit tudsz csinálni, ha az örökbefogadott gyermeked megszállottan érdeklődik a biológiai szülei iránt, akikkel még nem találkozott és soha nem is fog? Vagy, ha nevelőszülő vagy, és a gyermek nem tud közel kerülni hozzád, mert úgy érzi, hogy akkor hűtlen lesz a biológiai szüleihez?

Amikor fennáll a veszély, hogy egy rivális kapcsolat miatt ellened fordul a gyermek, inkább segíts neki, hogy egyszerre mindkét kötődését fenn tudja tartani! Valamilyen formában azt éreztesd és értesd meg vele, hogy nem muszáj választania: szeretheti azt a másikat is és téged is. Lehet neki két anyukája vagy két apukája. Olyankor fontos ez, amikor a gyermeket kétfelé húzzák a kötődései, és fennáll a veszély, hogy végül a riválisod el fogja tőled hódítani. Ha a riválisod olyan helyzetben van, hogy nem lehet tőle megszabadulni, a vetélkedés rosszul sülhet el. Bölcsebb stratégia, ha a kétfelé húzást szűnteted meg.

Ha a vetélytársakat nem lehet kiiktatni, semlegesítsd a vonzerejüket!

Teremts olyan helyzetet, hogy a gyermek rajtad keresztül kötődhessen a riválisodhoz!

Tegyük fel, hogy az örökbefogadott gyermeked biológiai anyja iránt fellobbant lelkesedése már a hozzád való kötődését is veszélybe sodorja. Ez az anya csak a fejében létezik, a gyermek soha nem fog találkozni vele, te viszont csak úgy tudod megtartani a kötődését, ha inkább segíted, mint akadályozod, hogy hozzá is kötődjön. „Biztosan nagyon hasonlítasz rá. Olyan szép kis orrod van, és a gyönyörű szemeid! Szülőanyukádnak lehetett ilyen!” Mit érsz el ezzel? Létrehozod a hasonlóság alapján való kötődést. Ha olyan gyermeket nevelsz, aki bírósági döntés alapján nem találkozhat a biológiai anyjával, aki hol az utcán él, hol a börtönben, a gyermek hozzá való ábrándos kötődése akkor is akadályozhatja, hogy fel tudd nevelni. Ellenséges partvonalról nem lehet nevelni, csak kötődő kapcsolatban. Előfordulhat, hogy a teljesen alkalmatlan szülőhöz való érzelmi kötődését is támogatnod kell ahhoz, hogy barát legyél, ne ellenség. És hogy tudod ehhez a vérszerinti szülőhöz való kötődését támogatni, ha a gyermek (szerencsére) igazából nem is találkozhat vele?

A felszínesebb kötődési módok révén, mint a hasonlóság, vagy a fontosság. (A kötődés hatféle módjáról itt írtam.) Legyél az összekötő kapocs, aki segít a gyereknek, hogy továbbra is közel érezhesse magához az elveszített édesanyját, akihez még most is kétégbeesetten ragaszkodik. Ha sikerül, a gyermek felenged és megnyugszik, mert nincs egyedül: ott vagy mellette, ráadásul a kötődő mágnes azonos végén.

Jó példa erre az Édesek és Mostohák c. film (Stepmom; Julia Roberts, Susan Sarandon). Az Édesanya és a Mostohaanya nincsenek jóban, ami természetes, mert a Mostoha az a nő, akiért az Apa elhagyta a gyerekek Édesanyját. De az Édesanya megtudja, hogy halálos beteg, és tovább kell adnia a kötődés stafétabotját a Mostohának. Nagyszerű, ahogyan csinálja, és intuitív. Segíti a gyerekeit, hogy mindkettőjükhöz kötődhessenek. Fáj a szíve, persze, amikor látja, hogy a gyerekei egyre jobban megszeretik a Mostohát, de tudja, hogy nagy szükségük lesz rá a jövőben.

Akár tetszik, akár nem, Apa új élettársa is részt fog venni a gyermekeid nevelésében. Ez ellen semmit nem tehetsz. Azért viszont tehetsz valamit, hogy “ez a nő” ne tudja aláásni a gyermek kapcsolatát veled, vagy az apjával. Ha a gyermek azt látja, hogy nem lettetek ellenfelek, hanem egy csapatban játszotok, akkor sem az apját és az új élettársát nem kell utálnia a te kedvedért, sem téged nem kell utálnia az apja kedvéért. Nem a mi felnőtt konfliktusunk számít, hanem az, hogy a gyermek nyugodtan szerethessen minden felnőttet, aki gondot visel róla, mert neki erre van szüksége.

A riválisodat is vedd be a csapatodba

Ha a legjobb barátja miatt távolodik el tőled a gyermeked, ha egy új szerelem miatt fordít hátat neked, teremts kapcsolatot a riválisoddal, és érd el, hogy ne ellenséges térfélen játsszon, hanem a te csapatodban. Ha meghódítod a gyermeked barátait, akkor ő is visszatér hozzád. Ha őt nem tudod elérni, mert már másokhoz kötődik, akkor azokat a másokat állítsd magad mellé, akikhez átkötődött helyetted.

Persze csak olyankor, amikor hiába próbálod kihúzni a rivális kötődésből, mert oda már túl erősen kötődik, és egészen addig ellenséges veled szemben, amíg a szembenállás fennmarad. Amikor hiába mondanád neki, hogy „Rám nagyobb szükséged van, mint a barátaidra! Nem engedem, hogy velük barátkozz, mert miattuk elfordulsz tőlem és nem fogsz tudni felnőni!” Mert az volna az ideális, ha le tudnád választani a gyermeket azokról a rivális kötődésekről, amelyek elszakítják tőled. De ha ez nem lehetséges, ha a kötődő ösztön hatalmas erőivel nem tudod felvenni a harcot, akkor jobb, ha beveszed a riválisodat is a csapatodba, mint ha elveszítenéd miatta a gyermeked kötődését.

Ápolj jó kapcsolatot valakivel, aki jóban van mindkét féllel

Amikor a két szülő harcban áll egymással, sokat segíthet, ha van valaki, mondjuk egy Nagymama, akihez továbbra is mindketten kötődnek. Ha a Nagymama továbbra is jóban van Anyával is és Apával is, és a gyermek érdekében egyikőjüktől sem fordul el, akkor ő a megoldás kulcsa. Amikor a gyermek fontos kötődései egymás ellen fordulnak, akkor szüksége van valakire, aki mindkettőjükkel képes a jó kapcsolatot fenntartani, mert ő lesz a megoldás a gyermek számára! Ha a gyermek felnéz erre a Nagymamára, akkor látja a mintát maga előtt, hogy neki sem muszáj közülük választani! Szabad továbbra is mindkettőjüket szeretni.

Támogasd a mélyebb kötődési módokat, mert ezeket kevésbé veszélyeztetik a riválisok

Az igazi megoldás a mélyebb kötődés. Ha a gyermek már az érzelmi intimitás és a pszichológiai intimitás révén is képes kötődni; ha már a szívét is neked adta és a legbensőbb gondolatait is veled osztja meg, akkor nem vagy másra cserélhető. Egy ilyen kapcsolattal más nem tud versenyre kelni. A kortársak biztos nem, mert hozzájuk a hasonlóság alapján kötődik, ami annyira felszínes, hogy nem vetekedhet azzal, akinek a szívét odaadta.

A rivális kötődések problémájának tehát a mélyebb kötődés az igazi megoldása.A legjobb megelőzés pedig az érző szív megóvása, mert amíg a szíve meg nem keményedik, addig a gyermek kötődése is egyre mélyebbé válik (a kötődés mélyülése is egy természetes, magától zajló érési folyamat). Minél mélyebben kötődik hozzád a gyermek, annál kevésbé fenyeget a veszély, hogy valaki letéríti a körülötted keringő pályáról.

Amikor rivális kötődések jelennek meg a színen, miközben a gyermek nem kötődik hozzád elég mélyen, a vetélytársakat pedig nem tudod kiiktatni az életéből, akkor arról gondoskodj, hogy a gyermek mindkettőtökkel jóban lehessen. Akkor is, ha nem különösebben kedveled az illetőt. Ne menj bele az ellenségeskedésbe, mert akkor a gyermek választásra kényszerül. Vetélkedés helyett inkább a kétfelé húzás megszűntetésére törekedj! Ne hagyd, hogy a rivális kötődések elidegenítsék tőled a gyerekeidet!

Hogyan építs kötődő falut a családod köré?

GYÖKEREK sorozat » 4. rész: A KÖTŐDÉS SÖTÉT OLDALA és a RIVÁLIS KÖTŐDÉSEK

A kötődő falu olyan kapcsolati háló, amely a szülőket támogatja a gyermekek felnevelésében. Régen a szülők a nagycsalád és a faluközösség segítségével nevelték föl a gyerekeket, ami ma már már csak nagyon keveseknek adatik meg. A gyermeknevelés sose volt egy-két emberre szabott feladat, tehát amikor gyermeket hozunk a világra, tudatosan meg kell szőnünk azt a kapcsolati hálót is, amely segít a felnevelésében. A rokonok, a szomszédok és a barátok, a gyülekezet köreiben keressük meg azokat, akikben megbízunk és akik iránt gyermekeink is bizalommal lehetnek. Amennyire lehet, próbáljuk őket közösséggé kovácsolni azzal, hogy együtt kirándulunk, meghívjuk őket vacsorázni, játszani – nem külön a gyerekekhez, hanem velünk együtt, közös programokra.

Vannak egyházi közösségek, amelyekbe a családok úgy tudnak beilleszkedni, hogy a kisgyerekekkel és a kamaszaikkal is együtt érezhetik jól magukat. Együtt szervezik a programokat, nem generációkra bontva; kirándulnak, tüzet raknak, bográcsoznak, esznek, beszélgetnek, énekelnek és imádkoznak, szükség esetén pedig van kire bízni a gyerekeket. Egy ilyen közösségben a frissen szült édesanyák is számíthatnak rá, hogy néhány héten keresztül, amíg meg nem erősödnek, valaki minden nap visz vacsorát a családjuknak. Van kitől segítséget kérni, ha valaki beteg lesz, baleset éri, váratlanul kórházba kerül, vagy pedig kimerül, elcsügged és lelkileg szorul megerősítésre. Érdemes csatlakozni egy ilyen közösséghez, ha pedig már tartozol valaholva, járulj hozzá a családos közösségi élet felpezsdítéséhez, amelyből az egyedülállókat és az idősebbeket se hagyjátok ki! Kevés olyan család van, ahol nem volna szükség még néhány nagynénire, nagybácsira, önkéntes nagyszülőre!

A kötődési váltócsapat egyik fontos funkciója, hogy a gyermek a távollétedben is, az óvodában és az iskolában töltött idő alatt is kötődő kapcsolaton belül maradjon, mert a fejlődés anyaméhe a kötődő kapcsolat. Törekedj tehát arra is, hogy a gyermeked rajtad keresztül ismerje meg az új óvónőit és tanítóit, sőt, lehetőleg a gyerekeket is, hogy a hozzájuk való kötődés ne váltsa ki belőlük a kötődés taszító erejét a te irányodba.

Azokkal a felnőttekkel is egyengesd a gyermek kapcsolatát, akiket nem volt alkalmad személyesen bevezetni az életébe! A tanárok is könnyebben válnak a segítőtársaiddá, ha bevonod őket a csapatodba. Mielőtt elmész a szülői értekezletre, gyűjts össze a gyerekektől minden olyan információt, amelyek alapján minden tanárral el tudod hitetni, hogy a gyermek szereti őt.

Amikor anno a szülőiről hazaértem és a kamasz lányom megkérdezte, hogy „Na, mit mondott rólam az Éva néni?” kiválasztottam az egyetlen kedves dolgot, amit a matektanárnőjétől hallottam: „Meg van elégedve azzal, ahogy az óráján szerepelsz.” Lényegében róla is ugyanezt mondtam tanárnőjének. Néha nagyon kellett igyekeznem, hogy találjak valami jót. Érdemes egy picit még ezekért a nem természetesen fűződő kapcsolatokért is tenni, ha remélhető, hogy másnap melegebb mosollyal néznek egymásra és mindkét részről elindul valamiféle kötődő kapcsolat. Már a következő dolgozatra is nagyobb lelkesedéssel fog készülni a gyerek; dolgozni akar a tanára kedvéért, mert a jó tanulás nemcsak az intelligencián múlik, hanem azon is, hogy kötődik-e a tanárához. A kötődés ébreszt benne vágyat, hogy jobban megfeleljen neki.

Szeretnéd a gyermeket valamilyen sportra vagy fejlesztő foglalkozásra járatni? Rendben; de mielőtt ott hagyod az idegen felnőttel, teremtsd meg a kettőjük működő kapcsolatát! A kötődés stafétabotját is add át a felnőttnek, hogy a gyermek élménye az legyen, hogy egy szerethető, megbízható ismerős tanítja, akitől nyugodtan tanulhat. A kötődő gyermek akkor tud élete új szereplőihez is kötődni, ha a hozzád való kötődését a másik felnőttre is kiterjeszted.

Nem olyan a rokonságod, hogy szükség esetén rájuk tudod bízni a gyermekedet? Esetleg nincs is családtag a közelben, mert messzire költöztetek? A hiányzó rokonok helyére a felnőtt barátaidat is a családba fogadhatod.

Noémi lányom az Óperenciás tengeren is túl él a kis családjával. A mi nagy családunk egyetlen tagja sincs a közelében, és a fiú szülei is messze laknak. A gyülekezetük révén viszont van baráti társaságuk, akikkel gyakran találkoznak. A barátok többsége még egyedülálló, de vannak köztük kisgyerekes családok is. A harmincas egyedülálló “fiúkat” rendszeresen meghívják vacsorára, és sokszor még a hétvégi kiruccanásokra is a „nagycsaláddal” mennek. Mivel a gyerekek számára a szülők barátai szinte családtagok, szükség esetén nyugodtan meg lehet kérni valamelyik „nagynénit” vagy ”nagybácsit” egy kis alkalmi gyerekvigyázásra. Nagy ritkán persze megjelenik náluk az óvilági rokonság is szerény személyünkben. Az itthoni nagy családját persze nagyon hiányolja Noémi, de amikor kiköltözött, sok energiát fektetett abba, hogy egy jó gyülekezetet is keressen és ápolja a kapcsolatait. Ma már, 11 év múltán kipróbált kapcsolati háló veszi körül őket.

A mai világ új jellemzője a társadalmi mobilitás. De másik országba sem kell ahhoz költöznöd, hogy egy munkalehetőség miatt távol kerülj a vér szerinti családodtól. Ahol a családoddal otthonra találsz, ott szánj időt és energiát kapcsolatépítésre olyan megbízható emberekkel, akik be tudják tölteni a hiányzó nagyszülők, nagybácsik és nagynénik helyét. Muszáj, mert a gyermeknevelés nem 1-2 személyre szabott feladat.

A gyerekeid barátainak a szüleivel is próbálj személyes kapcsolatot tartani, illetve törekedj arra hogy a gyereked legjobb barátai azokból a családokból kerüljenek ki, akikkel jóban vagy és az értékrendetek is hasonló! Ezt is sokkal könnyebb természetes úton, a közös élményekből fakadt kötődések útján elérni, mint magyarázatokkal, tiltással és veszekedéssel. A család ereje c. könyvben Dr. Neufeld elmesélte, ahogy kapcsolatot építettek a középiskolás lányuk, Bria barátaival és a szüleikkel. A közösség, amelyben a fiatalok közel maradhattak a szüleikhez, mellesleg máig is virul… pedig a gyerekek már régen felnőttek. A kötődő hálózat felépítésével a szülők megoldották, hogy a gyerekek egymás házában sem egymás körül keringtek, hanem a felnőttjeik körül. Amikor pedig a család egy évre Franciaországba utazott, Bria barátait is vendégül látták néhány hétre. A barátok szülei nyugodtan elengedték őket, mert tudták, hogy miközben a kamaszaik Bria családjával együtt jól érzik magukat egy távoli országban, tőlük és az értékrendjüktől sem távolodnak el, mert ugyanabban a kötődő faluban vigyáznak rájuk továbbra is.

 

Amikor a gyermek előbújik a kötődés bábjából, ki lép a szülők helyére?

GYÖKEREK sorozat » 4. rész: A KÖTŐDÉS SÖTÉT OLDALA és a RIVÁLIS KÖTŐDÉSEK

Az önálló egyéniséggé fejlődés és a közösségi lénnyé válás (a szocializáció) mesterterve a mai gyakorlattól merőben eltérő képet mutat.

(1) A kiinduló helyzet a KÖTŐDÉS: egységélmény az anyával, a SZÜLŐKKEL, majd a gyermek kötődése kiterjed a többi felnőttre is, akik a szülőkön kívül még rendszeresen gondoskodnak róla.

De azután nem a kortársak következnek? Nem ők lépnek a fejlődés során valamikor a szülők helyébe? Egyáltalán nem! A fejlődésnek nem az a célja, hogy a gyermek feltűnés nélkül beilleszkedjen a társadalomba, hanem az, hogy önálló egyéniséggé, érett személyiséggé nőjön fel. “A nevelés végső célja elősegíteni annak a személynek a kibontakozását, akit Isten egyedinek teremtett” – mondta Pálhegyi Ferenc Mitől keresztyén a pedagógia? c. előadásában.

(2) Ami a szülő helyére lép, az az ÖNÁLLÓ EGYÉNISÉG. A saját személyiség. Isten terve, a természet rendje szerint az önállósulás fejlődési folyamata során a gyermek másoktól különböző önmagává érik, önazonossá válik; kialakul az énmagja és az énhatárai.

Erre mind szüksége van ahhoz, hogy a kortárs-kapcsolataiban ne veszítse el sem önmagát, sem a felnőttjeihez való kötődését. Amíg egy gyermek nem önálló személyiség, aki tisztában van önmagával és a saját határaival, addig nincs felkészülve a kortárskapcsolatokra. A kezdetlegesen kötődő gyermek hasonulni fog a többiekhez, és elveszíti önmagát. Az egyéniség rügyei mennek a levesbe.

(3) Csak az önmagával való kapcsolat kialakulása után lesz képes a gyermek a KÖZÖSSÉGI integrálódásra: arra, hogy a többiektől különböző önmagaként, önazonos egyéniségként vegyen részt a közösségi életben.

Aki a személyisége kiformálódása után kapcsolódik baráthoz, társhoz, közösséghez, azt nem fenyegeti a beolvadás veszélye: nem veszíti el önmagát, nem arra fog törekedni, hogy ki ne lógjon a sorból. Nem az a vágyai netovábbja, hogy olyan legyen, mint mindenki más.

szocializacio-mesterterve

Kinek mondta Isten, hogy apja és anyja helyett ideje most már egy kortársához ragaszkodnia (ld. Máté 19:6)? Egy önálló életre képes fiatalembernek, aki családalapításra készült.

Akinek már kiformálódott a saját személyisége, az énje és a határai; aki önmaga elveszítése nélkül tud a másikkal összforrni, és aki képes a másikért a saját határain is túllépni, vele törődni, róla gondoskodni őt áldozatosan szeretni. Jézus szavaival: aki képes lesz szeretni a másik embert is úgy, mint önmagát. (Lukács 10:27)

Csak a másoktól különböző önmagává érett és önmagát már tisztán látó ember képes a másikat felemelni, vele együttműködni, adni, szolgálni, engedni, megbocsátani, elfogadni, lemondani érte, szenvedni érte, gondoskodni róla, biztonságot nyújtani neki (elutasítás, félelemkeltés és megszégyenítés nélkül); szolgálni és vezetni (elnyomás és bántalmazás nélkül). Ezt soha nem tudja megadni egy gyereknek a többi gyerek. De meg tudja neki adni bármelyik szülő, aki érett felnőtt.

A kortárs-kapcsolatoktól hiába várjuk, hogy segítsék a gyerekeinket a fejlődésben, mert a kortárs kötődések terméketlenek; nem termik az érett személyiség gyümölcsét. Sőt, letapossák a kibontakozó egyéniség zsenge hajtásait. A kortárs kapcsolatokhoz már saját egyéniségre van szükség, meglévő énmaggal és határokkal, mert nélküle a gyermek nem tud másokkal önmaga elveszítése nélkül kapcsolatban lenni – más szóval: sodródó lesz és befolyásolható.

Ne bízd a gyermekeid felnevelését a kortársakra! Hívd a gyermekeidet kötődő kapcsolatra, tápláld és ápold a kötődésüket, és ne nézd tétlenül, hogy a kortársak elhódítják tőled a szívüket. Ezzel tudod megelőzni azt is, hogy az önállósuló, szárnyait próbálgató serdülő ellened vívja a szabadságharcát, és épp akkor zárkózzon el előled, amikor alapértékeket keres és életreszóló döntéseket kell hoznia! A kortárs-orientáció támogatása helyett arra törekedj, hogy Istenben is mélyen meg tudjon gyökerezni, mielőtt meglazulnak a hozzád való kötődés szálai, hogy egész élete során legyen a lelkének “biztos és erős horgonya!” (Zsidók 6:19)

 

Kortárs-orientáció: amikor a gyermek kortársai a vetélytársaid lesznek

GYÖKEREK sorozat » 4. rész: A KÖTŐDÉS SÖTÉT OLDALA és a RIVÁLIS KÖTŐDÉSEK

Amikor a gyermek úgy érzi, hogy nem lehet olyan is, mint a szülei, és olyan is, mint a kortársai, mert túlságosan különbözőek; nem tartozhat egyszerre a szüleihez is és a kortársaihoz is, mert ők annyira távol állnak egymástól, akkor a kötődése “polarizálódik”: minél jobban vonzódik a kortársakhoz, annál ellenszenvesebbnek látja a szülőt. A kortárs-orientáció viszonylag új jelenség, és egyre több kárt okoz, mert ha a gyerekeink egymást tekintik mérvadónak és nem kíváncsiak a felnőttjeik tudására, tapasztalatára, iránymutatására, akkor nem tudjuk nekik továbbadni az értékeinket és a kultúránkat. Korábban az elődök bölcsességét, szokásait és a hagyományait az idősebbektől átvette a fiatalabb nemzedék és továbbadta az utódainak; mára viszont gyakorlatilag megszűnt az ősök tudásának függőleges továbbadása, ami nemcsak egyénileg akadályozza a gyermekek kibontakozását, hanem a társadalom egészének is mérhetetlen károkat okoz.

A hasonlóság útján való kötődés, a kicsik ösztönös utánzása arra való, hogy átvegyék a nagyok tudását, nyelvét és szokásait. Egészen a II. Világháborút követő időszakig a gyerekek is úgy öltözködtek és beszéltek, olyan zenére táncoltak és olyan könyveket olvastak, mint az értük felelős felnőttek. A négyévesek szülinapját ugyanúgy ünnepelték, mint a felnőttekét; nem volt külön “gyerekes” és “felnőttes” buli. Nem különítették el egymástól a korosztályokat. A háború után viszont megszületett a gyermekkultúra. A gyerekek már nem akarhatnak olyanok lenni, mint a felnőttek (ahogy a fejlődés ösztönkésztetése diktálja), mert akkor nem lehenének olyanok is, mint a többi gyerek. Választaniuk kell, hogy a két markánsan eltérő csoport közül melyikhez tartoznak – ami pólusossá teszi a kötődéseiket. És kik kerülnek a kötődés negatív pólusára? A felnőttek.

A mai gyerekek már nem olyanok akarnak lenni, mint a felnőttek, hanem olyanok, mint a többi gyerek. Ez annak a következménye, hogy mesterségesen különválasztottuk a gyermekkultúrát a kultúra egészétől. Nagyobb a profit, amióta a gyermekkultúra megteremtésével sikerült újabb fogyasztói csoportot létrehozni. Soha azelőtt nem hoztuk ilyen helyzetbe a gyerekeket.

A gyermek nem képes egyszerre teljesen különböző elvárásoknak megfelelni. Amikor szemben állnak egymással azok, akiket tájékozódási pontnak tekint olyan kérdésekben, hogy milyen a megfelelő viselkedés, beszéd, kinézet; mi a jó, mi a fontos, akkor kénytelen választani. Ha a többi gyerek egész mást vár el tőle, mint a felnőttjei, akkor a gyermek ugyanakkora erővel áll ellen a felnőttek elvárásainak, amekkora erővel a kortársaknak próbál megfelelni.

A gyerekek mindig fontosak voltak egymás számára, és amíg az értük felelős felnőtt (szülő vagy tanító) körüli pályán keringtek együtt a többiekkel, addig ez rendben is volt. Az erősebbek egészen addig nem bántják a gyengébbeket, amíg van egy olyan felnőtt is a közelben, akire mind felnéznek, akit mindannyian biztos bázisnak és tájékozódási pontnak tekintenek. De amint ez a felnőtt elhagyja az őrhelyét és a gyerekek egymás között maradnak, kialakul közöttük a hatalmi harc. Mindenkiből vagy úr lesz, vagy szolga. Bántani fogják egymást a testvérek, az osztálytársak; a keményebbek kegyetlenkedni fognak a kiszolgáltatottabbakkal a nyári táborban, az utcán, és ahová a felnőtt felügyelet a legkevésbé jut el: az interneten.

Intő jelek

A harmadikos lányodnak egy ideje nagyon fontossá vált, hogy mit gondolnak róla az osztálytársai. Jól ismert nevetése helyett már otthon is úgy nevet, mint a népszerű Csilla. Csilla ízlése szerint próbál öltözködni. Eddig a rózsaszín volt a kedvenc színe, de amióta kiderült, hogy Csilla lenézi azokat, akik rózsaszínt hordanak, ő is megveti a rózsaszín cuccokat. Reggel iskolába menet még úgy fogja a kezedet, mint régen, de amint az iskola közelébe értek, megváltozik minden. Ahogy közeledik a riválisodhoz, úgy távolodik tőled. Néha még abból is érzed, hogy másképp fogja a kezedet. Lehajolsz hozzá egy búcsúpuszira, ő pedig megfeszül. Elhúzódik a puszid elől. Most, hogy a Csilla társaságát keresi, ösztönösen idegenkedik tőled. A kicsik szeretete még hamar visszatér, amint a Csilla kikerül a képből. De ha feltűnik a színen, ugyanaz a kötődő ösztön, ami eddig melletted tartotta, most arra készteti a lányodat, hogy elhúzódjon tőled.

Intő jel az is, amikor a kortársak bűvkörében a családdal bánik úgy a gyermek, mint az idegenekkel. A kamaszoknál hatalmas méreteket ölt ez a jelenség. Amikor egymással vannak, megszűnünk létezni a számunkra. Úgy bánnak velünk, mint az idegenekkel.

Valószínű, hogy a gyermek kötődése a vetélytársaid lettek, ha igyekszik téged távol tartani tőlük, őket pedig tőled. Amikor a kötődések ártalmatlanok, a gyermek arra vágyik, hogy a szerettei együtt legyenek mind, egy kupacban. Még ha el is váltatok, ő arról álmodik, hogy együtt vagytok és szeretitek egymást. Ez akkor is jó álom, ha igazából nem volna jó, ha teljesülne. Amikor viszont a gyermek kifejezetten arra törekszik, hogy a kötődései NE találkozzanak, az azt jelzi, hogy ezek a kötődések egymást kizárják, egymás vetélytársai lettek. Ha nem akarja, hogy az iskola környékén mutatkozz, ha nem akarja, hogy a barátaival találkozz, ha nem hajlandó bemutatni a fiút vagy lányt, akivel jár, ha tiltakozik az ellen, hogy meghívd a barátait, akkor alapos okod van rivális kötődésre gyanakodni. A kortárs-orientáció komoly probléma, de annyira megszoktuk, hogy már fel se tűnik. Ha egyszer felnyílik rá a szemed, látni fogod, mennyire általános.

Miért nem vesszük észre, hogy kortárs-orientált a gyerekünk?

Amikor látjuk, hogy a gyermek már nem viselkedik tartózkodóan a társaságban, hanem magabiztosan járkál a társai között, még örülünk is, pedig nem kellene. A kortárs-kötődések hatására nem valódi szocializáció történik, csak az, hogy az a gyermek, aki korábban a felnőttjei felé volt nyitott és befolyásolható, ha átkötődik a kortársaiba, akkor feléjük lesz nyitott és befolyásolható.

És kivel szemben lesz tartózkodó és zárkózott, miután a kortársai felé elveszítette a tartózkodását? A saját szüleivel szemben! A kamaszokra nagyon jellemző ez, de ma már óvodás korban kezdődik. A hasonlóság szintjén kötődő gyermek, ha a napját a kortársai között tölti, könnyen átkötődik a többi gyerekbe, mert hozzájuk nyilvánvalóan jobban hasonlít, mint a felnőttekhez. És ettől kezdve a felnőttek lesznek a szemében a “mások”, az “idegenek”, akik előtt rejtegetnie kell az ügyeit.

Gyerektársaságban pedig eltűnik a korábbi gátlásossága: nyitott lesz, magabiztos és vagány; de ez egyáltalán nem jó jel: a tartózkodás, a rejtőzködő elzárkózás nem múlt el, csak irányt váltott. Ettől kezdve nem a felnőttekre hallgat, nem hozzájuk méri magát, hanem a kortársakhoz. Ma az a normális és az általános, hogy a gyerekek nevelik a gyerekeket. A kortárs-orientált fiatalok nem veszik át az előző generációk értékrendjét, tudását és tapasztalatát. Vak vezet világtalant. Egymást akarják követni, nem minket. Nem tudjuk nekik átadni a kultúránkat, az értékrendünket és a hitünket. Olyanok, mint a juhok pásztor nélkül: elgyötörtek és elveszettek.

“Amikor (Jézus) látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elveszettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül.” (Máté 9:36)

Tévesen feltételezzük, hogy a gyermeknek kortárs-közösségre van szüksége ahhoz, hogy jobban beilleszkedjen a társadalomba. Még segédkezünk is abban, hogy a gyerekeink kortás-orientálttá váljanak, mert azt hisszük, hogy a többi gyerektől kell megtanulniuk a közösségi együttműködés szabályait. De egyáltalán nem ez történik. Az történik, hogy amikor a gyereked helyetted kötődik át a kortársaiba, akkor automatikusan eltávolodik tőled, még akkor is, ha még csak óvodás. Ettől kezdve nem fog rád hallgatni, a kicsik és az éretlenek pedig nem a közösségi együttműködés szabályait tanítják meg egymásnak, hanem valami egészen mást.

Amikor egy óvodáscsoport tagjai a felnőtt helyett egymáshoz kötődnek, egyesek főnökök lesznek, mások pedig szolgák. Érdemes megnézni, mit játszanak. Az idomárok idomítják az állatokat. A királyok parancsolgatnak az alattvalóknak, az őrök a raboknak, az urak a szolgáknak. Minden játékuk hierarchikus, mert a kicsiket és az éretleneket a kötődő ösztön irányítja, ami pedig hierarchikus viszonyba rendezi a kapcsolat tagjait.

Nem az érett emberek közösségi magatartását tanulják egymástól! Nem a másokkal is törődő magatartást. Nem azt, hogy „szeresd a másik embert is úgy, mint önmagadat”, és hogy „amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük” (Lk 6:31). Nem ezt tanulják meg egymástól, hanem azt, hogy urak vagy szolgák legyenek. A farkastörvények ösztönvezérelt világában úgy lehet boldogulni, ha vagy legyőzök mindenkit, vagy az erősebbek szolgája leszek. A gyengébbeket bánthatom és kihasználhatom, az erősebbek pedig engem használnak és bántanak. Ez a rend érvényesül az éretlen emberek csoportjaiban, amelynek a tagjai a kötődés felszínes formáinál tartanak, tehát az ösztönös hasonulás, az ösztönös összetartás és lojalitás hajtja őket. Itt még nem létezik a másikra való odafigyelés, nem létezik törődő szeretet, a gyermekcsoporttól tehát hiába várjuk, hogy a közösségi életre alkalmassá tegye, szocializálja a gyerekeket.

A gyerekek egymáshoz való kötődése nem váltja ki a felnőtthöz való kötődés funkcióját, mert nem biztonságos. A kortárs-kötődés nem tud a fejlődés anyaméhe lenni. Attól kezdve, hogy egy gyerek a felnőttjei helyett átkötődik a kortársakhoz, nincs biztonságban az “érző szíve”. Meg kell keményednie ahhoz, hogy kibírja a rendszeres elutasítást és megszégyenítést. Kemény szívvel pedig megreked az éretlenségben.

Egy gyereknek nem a gyerektársaságban, hanem az érte felelős felnőttekkel való biztonságos kötődésben van esélye arra, hogy szocializálódjon: az emberi kapcsolatok terén is éretté fejlődjön. A közösségi életre alkalmas ember nem az, aki hol uralkodik, hol engedelmeskedik, hanem az, aki másokkal is törődik, miközben magáról sem feledkezik meg. Aki képes a másik embert is szeretni, és ugyanakkor önmagát is. A jézusi parancs szerint:

“Szeresd embertársadat is úgy, mint önmagadat.” (Máté 22:39)

– Kamasz koromban nekem is fontosabbak voltak a barátaim a szüleimnél, ez így a normális – mondják sokan. Igen, mert a II. Világháború után nőttünk fel, és ezt szoktuk meg. De azelőtt soha nem volt még olyan társadalom, amelyben a fiatalok ne az előző generációkat tekintették volna irányadónak, hanem egymást. Már a mi serdülő korunkban is fontosabbak voltak a kortársak a felnőtteknél. De ez nem jó és nem is természetes.

Hacsak nem az a célunk, hogy olyan embereket neveljünk, akik “beilleszkednek” a társadalomba. Úgy hiszem, hogy az a társadalom, amely maga is beteg, “elgyötört és elveszett”, nem lehet a norma! Csak azért, mert manapság már szinte mindenki természetesnek tartja, hogy a gyerekek a kortársaik között vannak jó helyen, ez még nem lesz se jó, se egészséges… de már megszoktuk és nem szúrja a szemünket.

Tévhit, hogy a kamaszoknak le kell válniuk a felnőttjeikről ahhoz, hogy önálló egyéniséggé fejlődjenek. Az önálló egyéniség, az érett személyiség a biztonságot nyújtó kapcsolat anyaméhében fejlődik, nem pedig méhen kívül! Minél mélyebb gyökerekkel kötődik hozzád a kamaszod, minél inkább a tiéd a szíve, minél inkább meg akarja veled osztani a gondolatait, az érzéseit és az élményeit, annál nagyobb eséllyel tud felnőni önálló, tőled különböző önmagává. Mély, intim és sebezhető módon kell kötődnie ahhoz, hogy kinőjenek a szárnyai és önálló egyéniséggé váljon. Aki még az intim kötődés megjelenése előtt leválik, az idő előtt hagyja el az érés anyaméhét, tehát személyiségfejlődés szempontjából koraszülöttként jön a világra. Képtelen önállóan életben maradni; olyan nagy szüksége van kötődésre, hogy egyszerűen átkötődik a kortársaiba. A kortárs-orientáció pedig az egyéniség halála. Az önálló személyiség előfeltétele nem a leválás, hanem a mély kötődés.

Miért alakulnak ki rivális kötődések?

GYÖKEREK sorozat » 4. rész: A KÖTŐDÉS SÖTÉT OLDALA és a RIVÁLIS KÖTŐDÉSEK

A kötődési összeférhetetlenség legfőbb oka a kötődés bipoláris jellegeéből fakadó taszító erő. Két kötődés akkor összeférhetetlen, amikor az egyik kizárja a másikat, és a gyermek nem tudja egyidejűleg mindkettőt fenntartani. Amikor a gyermek úgy érzi, hogy egyik kötődése kizárja a másikat, egyik irányba erősebben fog kötődni, míg a másik irányba ellenáll.

Miért olyan gyakori, hogy a gyerekek egymással tartanak össze, a felnőttjeiktől pedig elfordulnak? Azért, mert nem rajtunk keresztül ismerik meg azokat a felnőtteket, akikre rábízzuk őket. Nem mi vezetjük be őket a családon kívüli világba, csak passzívan reméljük, hogy feltalálják magukat benne. Nem építjük fel a kötődő falut, így a gyermek új társaságából éppen mi fogunk kimaradni.

Az eltávolodás kiváltó oka attól függ, hogy a gyermek éppen a kötődés melyik fejlődési szakaszánál tart.

Ha még mindig csak az érzékszervek útján kötődik (amiből a jó ütemben fejlődő gyermek a második életévben kinő), akkor már az elég a dacos ellenálláshoz, hogy nem lehet együtt egyszerre mindkét kötődésével. Tegyük fel, hogy Apa másik lakásba költözik. A gyermek mindkét szülőt szereti, de ha még mindig a konkrét fizikai együttlét jelenti neki a kapcsolatot, akkor megoldhatatlan problémát jelent neki, hogy nem lehet együtt a két szülővel egyszerre. Ezért aztán az egyikhez mégjobban ragaszkodik, a másik közeledését pedig elutasítja. Ha Anyára esik a választása, akkor Apától muszáj elfordulnia, vagy fordítva. Ezt aztán mindenki félreérti, olyannyira, hogy a gyermekelhelyezési perekben szülői elidegenítési szindrómáról beszélnek. Azt hiszik, hogy a gyerek azért utálja az egyik szülőt, mert a másik direkt ellene hangolta. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy valóban ez történt. A kicsik és az éretlenek kötődése minden befolyásolás nélkül is polarizálódik: az egyikhez való közeledés automatikusan együtt jár a másiktól való távolodással.

Ha éppen a hasonlóság útján kötődik (ami a kétévesekre jellemző), és nem utánozhatja egyszerre Anyát, és Apát is, akkor szintén polarizálódik a gyermek kötődése. Az egyiküket másolja, a másiknak nem fogad szót.

Ha éppen az összetartás és a lojalitás útján kötődik (ami a háromévesekre jellemző), és a szülők éppen veszekednek, akkor Apa melletti kiállása egyúttal az Anyával való szembeszállást is jelenti. A kisgyermeknek szó szerint ketté hasad a szíve, amikor két ember, akiket szeret, ellenségeskedni kezd egymással. Az egyik iránti ragaszkodása ilyenkor törvényszerűen jár a másik elutasításával.

Aki még nem képes a kettős érzésekre, akkor is hajlamos az egyik kötődésének pillanatnyilag ellenállni, amikor különben mindkét félhez kötődik.

A kicsik és az éretlenek fekete-fehéren látják a világot. Mindenki vagy jó, vagy rossz; nincsenek kettős érzéseik. Vagy szeretnek valamit, vagy utálják. Az agyuk még nem ismer olyat, hogy ez is, és az is. Kettős érzések megélésére, ellentétek összeegyeztetésére, több nézőpont egyidejű befogadására csak az 5-7 éves kori fejlődési ugrás után válik képessé a gyermeki agy.

A kettős érzések jelentősége és az integrált működés

A fejlődés során eleinte mindig csak vagy az egyik, vagy a másik agyfélteke fogadja a beérkező jeleket; vagy az egyik, vagy a másik szem által beérkezett képet látja a csecsemő agya. Kezdetben ugyanígy egyszerre csak egyetlen érzelem, csak egyetlen gondolat juthat a gyermek tudatába. Amikor az agy már nem tart attól, hogy két jel értelmezhetetlenül összeolvad, akkor szépen összeengedi őket egymással.

A gyermeki agynak átlagosan 5-7 éves fejlődésre van szüksége az integrált működéshez: ahhoz, hogy különböző területei összeköttetésbe lépjenek egymással és összehangoltan működjenek tovább.

Amikor a bal és jobb félteke integrálódása az utolsó fázisához ér, a prefrontális kéreg integrálódása is megkezdődik azzal, hogy a különböző érzések, gondolatok és késztetések “keverőedényévé” alakul. Ez hozza magával azt a feltűnő fejlődési ugrást, amely a legtöbb gyermeknél 5 és 7 éves kor között következik be.

Az egymásnak ellentmondó érzések és gondolatok belső konfliktust okoznak a gyermekben és megszületik a lelkiismeret. Amikor például dühében el akar dobni valamit, egyszer csak az is eszébe jut, hogy a dobálással sérülést okozhat valakinek. Amikor megkérdezzük, hogy jó napja volt-e vagy rossz, azt feleli, hogy jó is meg rossz is. A prefrontális kéreg segítségével a gyermek képes lesz egyszerre két szemszögből látni ugyanazt; már két egymásnak ellentmondó gondolat is eszébe jut ugyanazzal kapcsolatban, és két külön kötődést is fenn tud magában tartani, nem muszáj az egyiktől elfordulnia ahhoz hogy a másik mellett kitartson.

Előtte viszont egyszerre mindig csak egyetlen érzés foglalja el a gyermek tudatát. Ez pedig azt is jelenti, hogy a kicsik és az éretlenek egyszerre csak egyetlen kötődésben tudnak működni. Ha ma este a hároméves Apát részesíti előnyben – Apa fektet le! Apa ad puszit! Apa olvas mesét! -, akkor Anya nem tud mit kezdeni velel, mert ő e pillanatban csak Apához kötődik. Apa iránti vonzódása együtt jár egy ugyanakkora taszítással Anya iránt, amikor éppen ő van a gyermeki kötődés negatív pólusán. Ne vedd tehát személyes sértésnek, ha időnként a kötődő mágnes negatív pólusán találod magad! A kisgyermek nagyon ingatag; várj egy kicsit, és megint sorra kerülsz. Viszont egyszerre két kötődést nem képes magában fenntartani.

Amikor érte mész az anyósodhoz, a gyermek egyszerre két kötődésben találja magát. És mivel ezzel a helyzettel az agya még nem tud mit kezdeni, elpattan a húr és hisztizni kezd. Az anyósod pedig azt fogja mondani, hogy egész addig jól érezte magát, míg téged meg nem látott, tehát nyilván te borítottad ki. Pedig senki nem borította ki; a kétfelé kötődés az, ami sok volt neki. Még nem érett meg arra, hogy két kötődését együttesen is fenn tudja tartani, mert az agya nem képes még az integrált működésre. Ilyenkor természetes, hogy feszült lesz és rosszul fog viselkedni. Érdemes tehát az átadás-átvételt gyorsan lebonyolítani.

Anya volt egész nap a gyerekkel, és Apa hazaér. Úgy gondolja, hogy most ő a soros; a gyerek pedig ahelyett, hogy lelkesen odafutna hozzá, tiltakozik ellene. Miért? Mert még nem képes egyszerre kétfelé kötődni. Mit tehetsz ilyenkor, ha te vagy az Anya? Add át Apának a kötődés stafétabotját (üdvözöld nagyon barátságosan a gyerek előtt), utána pedig húzódj hátrébb, hogy Apa fel tudja ébreszteni a gyermek szunnyadó kötődését.

Ideális esetben ezt a problémát az 5-7 éves kori fejlődési ugrás megoldja, de 7 éves korára sem minden gyerek képes a kettős érzésekre. Az érzelmileg nagyon intenzív, érzékeny gyerekeknél nem ritka, hogy csak 8-9 éves korban jelennek meg az integrált működés jelei. A lelki egészség szempontjából kevésbé jó állapotban lévők pedig, akik érésben elakadnak, gyakran még felnőttként sem képesek kétféle érzés egyidejű megélésére.

Ebből következik a mai társadalom egyik széles körben tapasztalt problémája: az impulzív viselkedés. Sok érzelmileg éretlen felnőtt is hirtelen felindulásból, cselekszik, mert nincsenek ellentmondásos érzései, így belső konfliktus sem keletkezik benne, amely az indulatait megfékezve lehetővé tenné, hogy gondolkodjon, mielőtt cselekszik. Az óvodásoknál ez még életkori sajátosság; a nagyobbak közül már csak azokra jellemző, akik megrekedtek az éretlenségben.

A rivális kötődések oka tehát egyszerűen az éretlenség: a gyermek még nem képes a kettős érzésekre. A kicsik és az éretlenek mindig csak vagy téged szeretnek, vagy valaki mást, de a kettő egyszerre meghaladja a képességeiket. Nem tudnak hármas kapcsolatokban jól működni, mint amilyen a papa-mama-gyerek, vagy a mama-nagymama-gyerek hármasa. Egyszerre csak egyvalakihez kötődnek, és néha már a harmadik személy felbukkanása is elég ahhoz, hogy kiboruljanak.

A mélyebben kötődő gyermek egynél több kötődésre is képes.

Egy érzelmileg jól fejlődő 3-4 évesnél idősebb gyermek a kötődés hat fejlődési szakasza közül már nemcsak az érzékszervek, a hasonlóság vagy az összetartozás-lojalitás útján tud kötődni, hanem ezeknél sebezhetőbb módokon is. A negyedik életévben már azt számít neki, hogy mennyire fontos neked; az ötödik életévben már a gyöngéd tekintetedből és a hangod melegéből kiérzett szeretet táplálja a kötődését. A hatodik életévtől kezdve pedig már az jelenti neki a legtöbbet, hogy igazán megérted és belülről is jól ismered.

A mélyen kötődő 5-6 éves már jobban igényli a lelki intimitást, mint azt, hogy maga mellett lásson és érezzen téged. A mélyebb kötődéssel csökken a polarizáció veszélye, mert fontos lehetsz egyszerre Anyának is és Apának is; még akkor is, ha ők már nincsenek együtt. A szívedet mindkettőjüknek odaadhatod, akár külön-külön is. Mindketten ismerhetnek mélyen és teljesen; egyidejűleg mindkettőjükkel lehetsz személyre szóló, meghitt kapcsolatban.

A kötődés kezdeti, felszínesebb szintjein ez nem megy. Egyszerre nem lehetsz két emberrel fizikai közelségben, ha nincsenek együtt. Egyszerre nem lehetsz lojális mindkettőjükhöz, ha veszekednek. Ezért is annyira fontos, hogy segítsd el a gyermekedet a kötődés mélyebb szintjeire, egészen a lelki intimitásig, mert minél mélyebben tud kötődni, annál kevésbé lesz ellenséges veled csak azért, mert máshoz is kötődik.

A gyermek újabb kötődései közül azok válnak a riválisaiddá, akiket nem rajtad keresztül ismert meg.

Az volna ideális, ha a gyermeked rajtad keresztül ismerkedne meg élete összes többi hosszú távú szereplőjével: a többi gyerekkel és felnőttel; a pedagógusokkal, a gyerekvigyázókkal, szóval mindenkivel, akinek köze lesz hozzá a továbbiakban. Ez azt jelentené a számára, hogy mindenki együvé tartozik, és nem kell választania. Attól még, hogy barátkozik a Pistivel, vagy rajong az edzőjéért, a körülötted keringő pályájáról sem kellene letérnie. Fel tudnád nevelni, mert az újabb kapcsolatai nem idegenítenék el tőled.

Egyre több gondot okoz az a viszonylag újkeletű jelenség, hogy a tanárok és a szülők egymás ellenfeleiként jelennek meg a gyermek életében. A tanárok panaszkodnak, hogy nem tudnak tanítani, mert a szülők “mindenbe beleszólnak,” bírálják őket és rongálják a tekintélyüket a gyerekek előtt; a szülők pedig arra panaszkodnak, hogy az iskola nemcsak a gyerekkel tölthető szabadidőtől fosztja meg őket, hanem még a nevelésben is a második helyre szorítja. Pedig, ha a szülő elveszíti a nevelés jogát és felelősségét, és ha egymás ellen fordul a szülő és az iskola, az nemcsak a kötődő falu széteséséhez, hanem a társadalmi szövet szétfoszlásához is vezet.

A gyerekek lelki egészsége és a társadalom élhetősége szempontjából is alapvető fontosságú, hogy a szülő kapja vissza a gyermekek nevelésének jogát és felelősségét. Ez pedig csak úgy tud megvalósulni, ha a gyermek családon kívüli kapcsolatai (a nevelőivel is és a kortársaival is) a szülőkkel való elsődleges kötődő kapcsolatra épülhetnének. Nem tudnak a gyerekek érzelmileg érett felnőttekké válni, amíg mindennapi életük színtere két vagy több egymástól teljesen elfalazott világ.

A gyerekek egymáshoz fűződő kapcsolatait is áthatja az ellenségeskedés, ha nincs velük egy olyan felnőtt, akihez mindnyájan kötődnek.

Egy gyermekcsoport akkor lesz jól működő rendszer, ha tagjai úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a Naprendszer bolygói. Az összes bolygó elsődleges kötődése a Nap, és csak ezért nem ütköznek össze. El tudjátok képzelni, micsoda káosz lenne, ha a bolygók letérnének a Nap körüli pályáról és egymás körül kezdenének keringeni?

Egy óvodáscsoportban, egy iskolai osztályban is akkor tudnak a gyerekek egymás társaságában is nyugodtan játszani, tanulni és fejlődni, ha a rendszer minden egyes tagja egy közös Nap körül kering. Ha a pedagógusnak sikerül elérnie, hogy mindenki számára ő legyen a Nap, akkor a csoport közösséggé változna, és még azok is megtalálják benne a helyüket, akik eddig terrorizálták a többieket. Egy többgyerekes családban is a “naprendszer” a rend és a nyugalom kulcsa: a gyerekek akkor tudnak egymással “jól kijönni”, ha van egy felnőtt a közelben, akihez mindannyian kötődnek.

És mi történik ellenkező esetben, amikor gyerekek úgy alkotnak csoportot, hogy nem egy közös felnőtt köré szerveződnek? Egymás között mérik fel az erőviszonyokat; a kötődő ösztön automatikusan hatalmi rangsorba rendeli a kicsiket és az éretleneket. A primitív ösztönök világában kialakul a törzsi hierarchia: az erősek felül kerekednek, elnyomják és kihasználják a gyengébbeket, és lojális alattvalóikkal törzsi csoportokat alkotnak egymás ellen. Mindenütt elharapódzik a hatalmi harc, az elnyomás és a szenvedés, ahol a kicsik és az éretlenek nem látják a Napot, és magukra maradva kénytelenek valamit kezdeni egymással. A Legyek ura c. regény érzékletes képet fest erről a folyamatról.

A testvérek is akkor jönnek ki jól egymással, amikor a közelben van egy olyan felnőtt, akihez külön-külön is kötődnek. Egyszerre több gyereket csak akkor tudsz nevelni, ha egyenként is kötődésbe vonod mindegyiket.

Miért nem áll szóba idegenekkel a kisgyermek?

GYÖKEREK sorozat » 4. rész: A KÖTŐDÉS SÖTÉT OLDALA és a RIVÁLIS KÖTŐDÉSEK

A tartózkodó ellenállás talán a leginkább félreértett gyermeki tulajdonság. Az emberek általában rossz néven veszik, ha bizalmatlan velük szemben egy kisgyerek. Egyesek megsértődnek, mások félénkségnek tartják és önbizalomhiánynak. Még szakmai berkekben is előfordul, hogy “szociális szorongásos zavarnak” tekintik a kicsik visszahúzódó magatartását, pedig csak azokkal szemben tartózkodóak, akikhez nem kötődnek! Az idegenektől való ösztönös elfordulás a meglévő kötődések védelmét szolgálja. Ez a szemérmesség teljesen természetes, sőt szükséges és egészséges jelenség. Annak a jele, hogy a gyermek érzelmileg épségben van: pszichológiailag jól működik és a fejlődés útján halad előre. A kisgyermeknek muszáj elutasítania azokat, akikhez nem kötődnek; ez nem bizonytalanság, nem félénkség, és főleg nem szorongásos zavar. Nem nyitott az új kapcsolatokra, mert már foglalt a szíve.

Ne erőltesd, hogy viselkedjen barátságosan az idegenekkel, inkább próbálj belátni a felszín alá és értsd meg a gyermekedet! Nem szándékosan nem válaszol, amikor megkérdezik tőle, hogy hogy hívják és hány éves. Nem direkt udvariatlan. Nem az a baj, hogy nem tanítottad meg rendesen viselkedni. A tartózkodó ellenállás belső parancsa olyan erős, hogy egy kisgyermek nem tud úrrá lenni rajta, de ez így van rendjén, mert ez a hasznos ösztönkésztetés a gyermek meglévő kötődéseit védi.

A tartózkodó ellenállás örökletes hajlam.

Két visszahúzódó szülő gyermeke valószínűleg az átlagnál is tartózkodóbb lesz. Azoknál a népeknél, ahol a genetikai összetétel évszázadok óta nem sokat változott, erősebb az idegenekkel szembeni tartózkodásra való hajlam. Legerősebb az elzárt bennszülött közösségek leszármazottainak körében, de a kelták és a skótok is erősen tartózkodó természetűek. Az amerikai és az ausztrál bennszülöttek is. Az ausztrál fehérek viszont a legkevésbé visszahúzódóak a világon, és ha belegondolunk a történelmükbe, akkor nem is csodálkozunk rajta. Az USA pedig, a “népek olvasztótégelye” a második legkevésbé tartózkodó népség. A hagyományos kultúrák szemérmessége viszont örökölt tulajdonság, és az övéikhez való kötődést szolgálja.

A tartózkodó ellenállás nehezen megközelíthetővé teszi  a gyermeket azok számára, akikhez nem kötődik.

A kisgyermek úgy érzi, hogy rá se szabad néznie azokra, akikhez nem kötődik, és semmiképpen nem állhat velük szóba. Lesüti a szemét, egyszavas válaszokat ad a kérdésekre, és egy futó mosolyt is nagyon nehéz előhívni belőle. A meglévő kötődéseit megkerülve szinte lehetetlen vele kapcsolatot teremteni, de ez így van rendjén, mert az ösztönös tartózkodás a meglévő kötődési hálózat védelmét szolgálja. Arra való, hogy a gyermeket ne tudja bárki befolyásolni; hogy az érte felelős felnőttek fel is tudják nevelni.

A tartózkodó ellenállás lebutítja és lebénítja a gyermeket, amíg vissza nem kerül az övéi közé.

Arra ösztönzi, hogy maradjon a szerettei körében, mert csak ott tud rendesen működni. Amikor az intelligencia mérése még gyerekcipőben járt, a kutatók észrevették, hogy amikor a gyermeket egy olyan felnőtt vizsgálja, akihez nem kötődik, akkor átlagosan 21 ponttal alacsonyabbra jön ki az IQ-ja ahhoz képest, mint amikor az anyukája ölében ülhet vizsgálat közben, vagy mint amikor olyan valaki végzi a vizsgálatot, akivel már összebarátkozott.

A gyerekek iskolai teljesítményét is visszafogja az, hogy olyanok tanítják és kérik számon őket, akikhez nem kötődnek! Mennyivel jobban teljesítenének, ha kötődnének a tanáraikhoz! De a gyerekek nem úgy vannak megtervezve, hogy a kötődő kapcsolat “anyaméhén” kívül is jól teljesítsenek! Ezért hangoztatom úton-útfélen, hogy a lelki épség és a fejlődés anyaméhe a gyermek biztonságos kötődése, ő pedig csak biztonságot nyújtó kapcsolatban tud biztonságosan kötődni, amely minden elutasítástól, félelemkeltéstől és megszégyenítéstől mentes.

Vannak olyan gyerekek, akik hetekig, vagy akár hónapokig alig szólalnak meg az óvodában, a felnőttek pedig ezt rendellenességnek tekintik.
– Szelektív mutizmus! – jelenti ki az óvónő – Tudjuk, hogy tud beszélni, de nem hajlandó!
– Igen? És ki az, akivel már látták beszélni?”
– Csak az anyukája.
– Ó, hát akkor csak azokkal szemben zárkózott, akikhez nem kötődik, de megnyílik azok felé akikhez kötődik. Ez nem rendellenesség… illetve dehogynem. De a társadalom rendellenessége, nem a gyerekeké.

A gyermek direkt úgy van megalkotva, hogy csak az tudja tanítani, akihez kötődik. Ha sikerül elérni, hogy kötődjön a többi felnőtthöz is, akire rábízzuk a nevelését, akkor az óvodában is meg fog szólalni, és az iskolában is a képességei szerint fog teljesíteni.

Élete újabb szereplőivel a meglévő kötődésein keresztül kellene megismerkednie.

Ha a gyermek Anyához kötődik, akkor a többi felnőttet, aki még részt fog venni a nevelésében, Anya kell, hogy bemutassa neki. Ha te vagy az új gyerekvigyázója vagy az új pedagógusa, és el akarod érni, hogy kötődjön hozzád, hagyd békén a gyereket, és először az anyukájával legyél barátságos! Beszéld meg az anyujájával, hogy a gyermek jelenlétében öt percet beszélgessetek egymás szemébe nézve, mosolyogva, bólogatva, mint a jó barátok. A gyerek figyelni fog. “Anya kedvel téged… akkor én is kedvelhetlek.” A zárkózott gyereket úgy tudod megnyitni, hogy az anyukájával haverkodsz a szeme láttára, nem pedig vele. Ha anya visszamosolyog rád, akkor a gyerek is. Pár perc és ő is a tiéd lesz.

A szívébe írt törvény nem engedi, hogy átlépje a falu határát. A gyerekek csak az övéik körében, a saját kötődési hálózatán belül nyitottak és felszabadultak, és csak ezen a körön belül fogadnak el irányítást és tanítást. A “kötődő falu” olyan biztonságot nyújtó kapcsolati háló, amelyben a gyerekek akkor is otthon érzik magukat, amikor nincsenek velük a szüleik.

kötődő falu

A kötődő falu a gyermeknek azt jelenti, hogy nyugodtan bízhat mindenkiben, aki gondot viselt róla. A kötődései nem ellenségeskednek egymással, így hát nem is kell közülük választania. Mindenki egy csapatban játszik. A kötődő mágnes ellentétes pólusán csak az idegenek vannak, akikkel szemben pedig rendjén való tartózkodó ellenállás.

Manapság is élhetnének kötődő faluban a gyerekeink, ha rajtunk keresztül kötődhetnének a többi felnőtthöz is, akikkel a napjukat töltik. Ismerkedj meg előre előre az óvónőkkel, akikhez a kisfiad járni fog, hogy személyes ismerősödként mutathasd be neki őket! Ha pedig pedagógus vagy, próbálj előre egyenként megismerkedni a családokkal, hogy minden egyes gyermek a bizalmába fogadjon, még mielőtt szülő nélkül kell veled maradnia!

Mennyivel sikeresebb lenne az óvodai beszoktatás és az iskolakezdés, ha az új pedagógus nem az idegen világ része lenne a gyermek szemében, hanem Anya és Apa kedves ismerőse! Ha a gyermek kötődik a pedagógusaihoz, akkor képes lesz tőlük tanulni is. A saját kapcsolati hálóján belül egy visszhúzódó gyermek is kinyílik. Ha a kisgyermek a pedagógushoz is biztonságosan kötődhet, akkor az óvodában és az iskolában is lesz neki “anyja helyett anyja”. Elmúlik a tartózkodó ellenállás, megered a nyelve, lehet vele játszani és lehet tanítani is, mert hallgat is azokra, akikhez kötődik. Ehhez csak az kellene, hogy a szülők ne felejtsék el a gyerekkel együtt átadni a pedagógusnak a kötődés stafétabotját is, ő pedig átvegye.

Engednünk kellene, hogy a gyermek természetes úton nője ki a tartózkodását, amikor a családi kötődések bábjából előbújik

Az oldódás és a külvilág felé való nyitás természetes úton magától is megtörténik, amikor eljön az ideje. Az önállósulás fejlődési folyamatának gyümölcse az is, hogy a gyermek egyre önazonosabb és öntudatosabb lesz, mások felé pedig akkor nyit, amikor már önmaga elveszítése nélkül is képes lesz kapcsolódni (erre mindjárt visszatérek a szocializáció kapcsán). Nem kellene sürgetnünk a gyerekek közösségbe járatását, hacsak nem kényszerülünk rá. A gyerekek zavartalan fejlődése szempontjából jobb, ha hagyjuk, hogy maguk bújjanak elő a családi kötődések bábjából, amikor felkészültek rá. Addig pedig a fejlődés elősegítése a feladatunk.

Egyszerű dologról van szó; csak tiszteletben kellene tartanunk a kötődés negatív pólusát: hogy a szívükbe írt törvény szerint akihez a gyerekek nem kötődnek, annak ellenállnak. Mint a juhok Jézus példázatában:

“Amikor a maga juhait mind kivezeti, előttük jár, és a juhok követik, mert ismerik a hangját.
Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak tőle, mert az idegenek hangját nem ismerik.”
– János 10:4-5

Manapság muszáj a gyerekeket nagyon korán más felnőttekre bíznunk, de a szívükbe írt törvény nem változott. A fejlődés anyaméhe még mindig a biztonságos kötődő kapcsolat. Ebben a helyzetben az a legjobb kompromisszum, ha megoldjuk, hogy a gyermekeink nevelésében részt vevő felnőttek ne legyenek számukra idegenek!

 

A kötődés taszító ereje

GYÖKEREK sorozat » 4. rész: A KÖTŐDÉS SÖTÉT OLDALA és a RIVÁLIS KÖTŐDÉSEK

Ha van kedvenc sportcsapatod, akkor a csapatod ellenfelének az ellendrukkere is leszel. Önkénytelenül is feltámadt benned az ellenszenv a csapatod riválisa ellen, mert a kötődés ereje téged is polarizál. Akik a vonzódásaink ellenpólusán tartózkodnak, akik a mieinkkel szemben állnak, azokat ösztönösen mi is ellenszenves idegennek érezzük. Aki nincs velünk, az az ellenségünk. Ezért hajlamosak a nacionalizmusra, az idegengyűlöletre és mindenféle ellenségeskedésre azok, akik felnőttként is kisgyermeki módon kötődnek: a hasonlóság vagy az összetartozás alapján. Amíg például valakinek az identitását a nemzeti hovatartozása jeleni, addig ellenszenvesnek érez mindenkit, aki más származású. Az éretlen szeretet, az ösztön-vezérelt szeretet túloldalán mindig ott van a gyűlölet is.

A kötődés bipoláris jellege (vonzó-taszító természete) a csoport-összetartást is erősíti. Másokkal szemben fognak össze egymással. Ha sikerül közös ellenséget találniuk, jobban összetartanak. Érdekes, hogy ma, a globalizálódás korában mennyire felerősödött a törzsi szellem, a csoportösszetartásra való ösztönös törekvés. A fiatalokra soha korábban nem volt ennyire jellemző a primitív kötődés: a hasonlóság alapján történő csoportképzés. A csoporthoz való lojalitás, a haverokkal való összetartás aztán elidegeníti őket azoktól a kötődéseiktől, akiknek a hatására fejlődni tudnának.

Az iskolai fizikaóráról biztosan ismerős az a kísérlet, amikor a mágnesre helyezett papírlapra vasreszeléket szórunk, és a vasreszelék szépen elrendeződik – a darabkák mind beállnak a mágnes két ellentétes pólusa által meghatározott irányba: polarizálódnak. A mágnes egyik végén fellépő vonzás a másik végén ugyanakkora taszítást hoz létre, és ez nem két külön erő, hanem ugyanannak az erőnek a két pólusa. Ez a mágnes bipoláris (kétpólusú) természete.

A kötődés ugyanúgy bipoláris (vonzó-taszító) hatóerő, mint a mágnesesség. Amikor közelebb akarunk kerülni valakihez, taszítani kezd, aki másfelé húz. Minél erősebb kötődést érez egy személy vagy csoport iránt a gyermek, annál erősebben áll ellen azoknak, akik “mások” a szemében.  Amikor egy gyermek kortárs-orientálttá válik, ezek a “mások” tragikus módon az érte felelős felnőttek lesznek: a szülők és a pedagógusok. Semmi esélyük arra, hogy a gyermek hallgasson rájuk, ha a szemében ők az aktívan keresett kötődések riválisai vagy ellenfelei.

A kötődés vonzó-taszító természete 5-6 hónapos korban mutatkozik meg először. Egész addig szinte bárki felveheti a kisbabát. Nem fogja feltétlenül mosollyal üdvözölni az idegent, de nem is fog különösebben tiltakozni ellene. A kis jövevény életének első néhány hónapja fontos minden kötődő faluközösségben. Körbeadják a babát, hogy megismerje mindazok szagát, hangját és az arcát, akik majd segédkeznek a fölnevelésében.

De aztán történik valami. Ül az öledben, egy idegen rámosolyog és beszélni kezd hozzá, erre mit tesz a féléves vagy annál idősebb baba? Elfordul az idegentől, és beléd fúrja az arcát. Mi történt vele?

Valamikor a hatodik hónapban egyszer csak azt mondja a kötődő agy, hogy “köszönjük elég, többet nem kérünk, a gyermek már elég kapcsolattal rendelkezik ahhoz, hogy szépen felnevelkedjen; mostantól a kapcsolatok minőségén dolgozunk, nem a mennyiségén.” Ettől kezdve a gyermek tiltakozik az idegenek ellen: ösztönösen ellenáll mindenkinek, akihez nem kötődik. A tartózkodó ellenállás a kisgyermek életkori sajátossága, és ez nem véletlen: a kötődés taszító ereje ugyanis a meglévő kötődések védelmét szolgálja.