Hogy lesz a kötődésből önállóság?

Hogy lesz a kötődésből önállóság? A függésből függetlenség? Lehet, hogy ez a legizgalmasabb kérdés a nevelésben!

Az uralkodó szélirány szerint a gyerekeknek először le kell válniuk a szülőkről ahhoz, hogy felnőjenek. Ha egy gyereknek valami miatt otthon kell maradnia, mindenki aggódni kezd, hogy mi lesz vele, hogy fog így felnőni? Hiszen ahhoz előbb le kellene válnia a szülőkről! Ennek pont az ellenkezője igaz.

Már korábban eljutottunk odáig, hogy a szív az érés motorja (itt és itt), és hogy az érési folyamatokat a szívből kiinduló érzelmi-indulati töltet, az emóció mozgatja. Az önállósulás folyamatát a beteljesülés érzése viszi előre. Az ábrán látszik, hogy van hátsó bejárat is, egy hosszabb és nehezebb út, ami nem olyan pozitív és örömteli… később erre is kitérünk.

Anya, amikor így ölelsz, repülni is tudok!

A beteljesülés érzése olyankor jelenik meg, amikor a kötődő éhség átmeneti időre megszűnik. Amikor a szeretetéhség kielégül, a gyermek nyugvópontra jut. [Hogy teremtsük meg a gyermekkor nyugalmát?] Amikor (akár felnőttként is) azt tapasztaljuk, hogy a legfontosabb kapcsolatunkban többet kapunk, mint amennyit keresünk, akkor nagyon biztosnak érezzük azt a kapcsolatot. Valaki jobban elfogad és jobban szeret, mint mi saját magunkat. Ilyen biztos bázissal a hátunk mögött tölt el a beteljesülés érzése és újult erővel szárnyalhatunk. Visszatér belénk a régi érdeklődés, visszatér az alkotókedv. Amikor egy kisgyerek érzi ezt, akkor szalad el játszani.

A beteljesülés érzése minden életkorban szárnyakat ad az embernek, de a kicsik átlátszósága miatt náluk könnyebben megfigyelhető. Ezt élte át az a négyéves is, aki boldogan lubickolt az anyukája ölelésében, és azt mondta: “Anya, amikor így ölelsz, repülni is tudok!” Anya, amikor így ölelsz, felemelkedem! Ilyenkor úgy érzem, hogy nagy dolgokra vagyok képes. Az ilyen pillanatokban jelenik meg a vállalkozókedv is. Anya, amikor így ölelsz… amikor magamba szívom a szeretetedet és feltöltődöm vele, akkor tudok repülni! Így kap szárnyakat a kíváncsiság és a kreativitás: az ember feltöltődik valakinek a szeretetével, megszabadul a kötődés munkájától és elszalad “játszani”. Persze az éhségét is éreznie kell valakinek ahhoz, hogy a beteljesülés érzése mozgásba hozza, nem mindegy tehát, hogy megvan-e még az érző szíve: képes-e még érezni a szívfájdító érelmeit is, vagy már érzéketlenné vált velük szemben. Most viszont térjünk vissza a gyökerekhez.

A gyerekek szárnyait a kötődő gyökerek teszik erőssé

Dr. Neufeld ábrája egyszerre mutatja a három érési folyamatot, és a gyermek kötődő gyökereit, ahogy egyre mélyebbre nyúlnak a kapcsolat talajába. Korábban a kötődés és az érési folyamatok kölcsönhatását ábrázoltuk ezzel [“Magától terem a föld…”]. Most nézzük meg, hogy táplálják a kötődés egyre mélyebbre hatoló gyökerei az önállósulás folyamatát:

1. Testközel. A kisbaba az érzékszervein keresztül tapasztalja az anya közelségét: a bőrérintkezés, a szaglás, a hallás és a látás útján. Ez a csodálatos élmény adja neki az első lendületet, hogy elinduljon az önállósulás útján: akarjon járni és beszélni. A szárnyaló lendület innen kapja az első lökést. A belülről kiáramló hajtóerő ezen a szinten még nagyon hullámzó (hol felerősödik, hol visszahúzódik). De ahogy a gyermek újabb gyökereket ereszt, egyre meghatározóbb lesz. Eleinte még kicsi a lendület, mert a fejlődés anyaméhe (a kapcsolat) ezen a szinten még nagyon szűkös mozgásteret ad: amikor a kapcsolatot a testközel jelenti, akkor a kisgyerek néhány méterre elmerészkedik a mamájától és pánikba esik. Még nincs helye a kalandozásnak. Hogy jut tovább? Nem a leválását kellene támogatni, hogy jobban fejlődjön? Ma ez az uralkodó nézet. “Menjen a gyerek bölcsibe, oviba, mert le kell válnia az anyáról ahhoz, hogy tovább fejlődhessen!” Nem?… Nem, nem és nem! Nem leválásra, hanem mélyebb kötődésre van szüksége!

2. Hasonlóság. Ha egy fokkal mélyebbre is eresztek gyökeret, a hasonlóság szintjén is kötődöm, akkor már azzal is közelebb érzem Anyát magamhoz, hogy olyan vagyok, mint ő: én is úgy járok, úgy beszélek, úgy eszem és úgy öltözködöm. Most már nem kell minden pillanatban mellette lennem. Egy kicsit több terem nyílik az kimerészkedésre. Most már egy picit messzebbre mehetek anyukámtól. Nekivághatok az útnak, mert amíg utánozhatom, addig magam mellett érzem anyukát. Egy fokkal nagyobb az érés anyaméhe. Hosszabb a köldökzsinór. De várjunk csak; ha ugyanolyan vagyok, nincs helye a különbözőségnek! Most ugyanaz vagyok, mint ő. Ha egyek vagyunk, egyet is kell értenem Anyával. Hogy juthatok tovább? Úgy, hogy mélyebb gyökereket is eresztek.

3. Összetartozás és lojalitás (hűség). Ha ezen a szinten is tudok kapcsolódni, már nem vagyok egy és ugyanaz Anyával, de hozzá tartozom. Birtokba veszem. Ő az enyém… és máris több helyem van a kalandozásra. Valamivel nagyobb lett az anyaméh, hosszabb lett a köldökzsinór. Már nem muszáj Anyát másolnom; nem kell mindenben hozzá igazodnom. Van némi terem a különbözőségre. De még mindig muszáj vele egyetértenem, mert a lojalitás egyetértést jelent. Ugyanazon az oldalon kell állnunk, nem különbözhetünk össze… hacsak nem eresztek ennél is mélyebb gyökereket a kapcsolatunk talajába.

kotodesbol-onallosag3-kekneveles

4. Fontosság. A negyedik életévben már úgy próbálok Anyához kötődni, hogy fontos leszek neki. Arra törekszem, hogy sokat jelentsek, és azt figyelem, hogy elég különleges vagyok-e a szemében. Ha azt érzem, hogy én vagyok Anya legnagyobb kincse, megnyugszom és boldog vagyok, mert tudom, hogy akar engem. Így már az se zavar, ha néha nem értünk egyet. Ha tudom, hogy fontos vagyok neki, akkor már nyugodtan össze is különbözhetek Anyukámmal, mert nem ezen múlik a kapcsolatunk.

De mi lesz velem, ha már serdülő vagyok, és még mindig csak a felszínes szinteken tudok kötődni: az érzékszerveken keresztül (úgy, hogy együtt vagyunk), a hasonlóság útján (olyan próbálok lenni, mint azok, akiknek az elfogadására áhítozom), vagy az összetartozás útján (aki nincs velünk, az ellenünk van)? Ha felszínes szinten tudok csak kötődni, a kapcsolataimban nincs helye a különbözőségnek!

Ilyenkor az történik, amit a kamaszok lázadásának tartunk. Az éretlen, kamasz azért “lázad”, mert a felszínesen megélt kapcsolatban nincs elég helye a kibontakozásra! Ha nem értünk egyet vele, ha nem tetszik nekünk is az, ami neki tetszik, úgy érzi, hogy őt magát nem fogadjuk el, és vége a kapcsolatnak. Minél mélyebben és sebezhetőbben tud kötődni egy kamasz, annál több helye van kapcsolaton belül is a különbözőség számára. Fordítva is így van: minél érettebben kötődik egy szülő, annál inkább képes az önmagát kereső kamasz viselt dolgait szeretettel elviselni.

5. Szeretet (érzelmi intimitás). Ha a kapcsolat stabil marad, akkor a kötődés újabb gyökeret ereszthet, a korábbinál is mélyebbet: ideális esetben már valamikor az ötödik életév végefelé előbuzog a gyermekből az érzelmi szeretet első nagy áramlata. Ha érzem, hogy szeretnek, akkor azokat az időket is át tudom vészelni, amikor nem érzem, hogy elég fontos és különleges vagyok. A kapcsolat a biztos bázisom marad, mert az érzelmi kapocs megvan.

6. Mély megismerés (lelki intimitás). A kötődés legmélyebb és legérzékenyebb szintjén már az tölti meg a szeretettankomat, hogy mélyen ismer és ért engem az, aki fontos nekem. Amikor azt érzem, hogy ismernek, látnak és értenek, akkor kapja a legtöbb teret az egyéniségem. Aki ismer és szeret, annak a tükrében megláthatom magam. Végre felfedezhetem, hogy ki vagyok igazán! Sőt, meg is mutathatom, mert azt, aki szeret, érdekli, hogy mi van bennem! Abban a kapcsolatban mutathatom meg magam a lehető legteljesebb mértékben, amelyikben a legmélyebb intimitást, megértést és feltétel nélküli szeretetet is tapasztalom. Itt egyszerre lehetek hasonló és különböző, mert az egység és a különbözőség számára is van hely. A legmélyebb kötődés és a legkiforrottabb egyéniség itt már együtt lehet jelen. Legkorábban a hatodik életév során juthat el valaki a kötődésnek erre a szintjére, és felbecsülhetetlen segítség egy gyereknek, ha már így kötődik, mire elkezdi az iskolát! Soha nem késő, de a legtöbb ember sajnos egész életében ismeri meg a kötődésnek ezt a mély és sebezhető módját.

A leválás az önállósághoz vezető út?

Hogy lesz tehát a kötődésből önállóság? Le kell választani a kisgyereket a szüleiről ahhoz, hogy jól fejlődhessen? A válasz: NEM! A kötődés nem akadályozza, hanem táplálja a különbözővé válás folyamatát. A gyermeknek nem kell előzetesen leválnia Anyáról és Apáról ahhoz, hogy felnőjön. Olyan nincs, hogy egy gyerek túlzottan kötődik! Csak olyan van, hogy túl bizonytalanul, vagy túl felületesen kötődik, de sose kötődik túl mélyen. Sose kötődik túl odaadóan, túl nyitottan és védtelenül. Egy gyerek soha nem kötődik túlzottan. Minél inkább kötődik, annál több támogatást kap az önállósága, annál több teret kap az egyénisége. A kötődés táplálja az önállóságot, és ad helyt az egyéniségnek.

Hogy válik tehát az ember másoktól különböző önmagává? Nem úgy, hogy gyorsan elhagyni kényszerül a fészket, hanem úgy, hogy biztonságos fészekben lakik. Nem attól nő fel egy gyerek, hogy elmegy otthonról, hanem attól, hogy van otthona! Se egy madarat, se egy gyereket nem kell kilökni a fészekből ahhoz, hogy szárnyalni kezdjen! Ha van otthonod, akkor van egy hely, egy repülőtér az életedben: egy biztos bázis, egy támaszpont, ahonnan újra meg újra felrepülhetsz. Kedvet kapsz a repüléshez, szabadon tudsz szárnyalni, mert tudod, hogy a biztos bázis a helyén marad, és amikor elfáradsz, nyugodtan visszatérhetsz.

Ha viszont a hátországban, a fészekben zavar keletkezik, akkor minden energiád, amit a szárnyalásra fordítanál, visszairányul a kötődésre. Amint bizonytalanná válik a háttér, a támaszpont, minden kifelé irányuló kíváncsiság és érdeklődés visszavonul. Eltűnik a belülről fakadó lendület, eltűnik a belső motiváció. Ha az üzemanyag-utánpótlás bizonytalan, nem lehet repülni. A bázison kell maradni. Ilyenkor a gyermek abbahagyja a szárnyalást és megint a túlélésért küzd: a kötődés munkáját végzi és kapaszkodik.

Egyéniség a kapcsolatból születik

Egy gyerek életében akkor teremtődik meg a fejlődéshez szükséges nyugalom, amikor a kötődő gyökerei bőségesen találnak tápanyagot; amikor újra meg újra üzemanyagot kap az „érés motorja” és megtelik a szeretettank. A nyugalom megteremtésével védi és táplálja a gyerekeink fejlődését az érés gyönyörű, természetadta anyaméhe: a kapcsolat, amelyből az egyéniség születik.

Minél mélyebben kötődik egy gyerek, annál nagyobb teret kap az egyénisége.
Minél biztosabb bázist talál bennünk, annál több szabadsága lesz a világ felfedezésére.
Minél kielégítőbben tölti fel a kapcsolat, annál több bátorsága lesz másoktól különbözni.
Minél jobban bízik, minél inkább tud függeni, annál több ereje lesz függetlenné válni.

A szülőkhöz fűződő mély és kielégítő kapcsolat nem tartja vissza a gyerekeket az önállósulástól, sőt! Ha tehát néha kétségbe vonjuk a kötődés szerepét a csecsemőkoron túl: óvodáskorban, iskoláskorban, serdülőkorban, mert nem azonnal látszik az eredménye, véssük jól a szívünkbe, hogy az önállósulás folyamatát nem a korai leválás, hanem az egyre mélyülő kötődés táplálja.

Az autonóm (belülről vezérelt és értelmes célokért cselekvő) személyiséggé érés annak a gyereknek megy a legkönnyebben, akit mélyen gyökerező kapcsolat fűz a róla gondoskodó felnőttekhez. A gyermek szárnyait a kötődő gyökerek teszik erőssé. Támogassuk a függését, hogy legyen ereje függetlenné válni!

Hogy tudjuk ezt megvalósítani a gyakorlatban? Mit csináljunk? Erről lesz szó december 9-én a következő Szülők Szombatján.

________________________
A kéz nélkül született, örökbefogadott és szeretett pici lány, Vasilina Facebook oldala

Simon András grafikáját a művész engedélyével használom. Munkái a simongaleria.hu oldalon megvásárolhatók.

Aki vállalkozószellemű: elindul és meg akarja csinálni

A merész, vállalkozószellemű, szárnyaló lendület is az önállósulás jele. Amikor valakinek a szeretettankja feltöltődik,az amygdala (a limbikus rendszer félelem-szeretet kapcsolója) a kötődés munkájával járó küzdelemből átvált nyugalomba. Mintha csak azt mondaná: “Most már nincs semmi gondom. Megyek, csinálok valamit! Fölfedezem a világot!” Ez a vállalkozószellem nyilvánult meg abban a hároméves kisfiúban is, aki egész délelőtt az apukáját várta. Amikor a papa hazaért, fölvette és jól megszeretgette. Amint jóllakott a kötődő éhsége, már csúszott is le az apukája öléből és szaladt játszani. Három évesen persze még nem tudja az ember, hogy mit akar felfedezni. Lehet, hogy minden követ felfordít a kertben, mert bogarat akar látni. Vagy belső forrásból merítve játszik és alkot valamit.

Miben nyilvánul meg az önállósulás merész, vállalkozószellemű energiája?

  • el akarja hagyni a biztos bázist – elindul világot látni
  • vonzza az új és ismeretlen
  • eredeti: ő akarja kitalálni
  • ő akarja megcsinálni

El akarja hagyni a biztos bázist – elindul világot látni

Ez is szándék és nem teljesítmény kérdése. Amikor a kisebbik lányom 3 éves volt, pár hónapig a szüleimnél laktunk két költözés között. Vendégek voltak nálunk, és amíg velük foglalkoztam, Panni együtt kertészkedett a nagypapájával. Jól feltöltődhetett a szeretettankja, mert miután a vendégeket kikísértük, kijelentette, hogy most ő is elmegy és meglátogatja a barátait. Már sötétedett, de ő komolyan el akart indulni. A nővére megjegyezte, hogy nincsenek is barátai, és még én is lehangolóan reagáltam:
– Nem lehet, este van, nemsokára le kell feküdni.
A pszichológus apukámnak viszont támadt egy ötlete, és a fülembe súgta:
– Nem várjuk meg inkább, hogy mi történik, ha hagyjuk elindulni? Nézzük meg, meddig fog elmenni!
Rám is átragadt a kísérletezőkedve, így hát szabad utat adtam a kis kalandornak:
– Jól van, Pannika. Meggondoltam magam. Elmehetsz és meglátogathatod a barátaidat.
Ő pedig útnak indult. Egyedül lelépett mind a 3 lépcsőfokon, és határozottan közeledett a kertkapu felé, de az út felénél véget ért a láthatatlan köldökzsinórja. Nem jutott messzire, de megpróbálta. A vállalkozószellem csak addig tudta vinni, amíg a kötődése engedte, de a szárnyai megmozdultak. Még a megtorpanást is méltósággal viselte:
– Mami, te is jöhetsz, ha akarsz!

Ezt a vállalkozókedvet nem lehet egy gyerekbe kívülről belevinni. Az érés csodája, hogy egyszer csak felbuzog, és a gyermek megpróbál eltávolodni a biztos bázistól. Elfogja a függetlenség vágya, és megsuhogtatja a szárnyait.

Vonzza az új és ismeretlen

Egy kisgyerekről könnyen megállapítható, hogy mi érdekli: az, amit éppen néz. Nos, mit néz? Az ismerős dolgokat szereti nézni? Megragad annál, amit már ismer? A figyelmét is mindig csak az köti le, amihez már kötődik? Vagy az ismeretlen is vonzza? Ezt nevezzük kíváncsiságnak. Jó jel, ha időnként (eleinte rövid, de idővel egyre hosszabb időre) fellángol egy gyerek érdeklődése, és ezt a lelkes, vállalkozószellemű figyelmet már olyan dolgok is lekötik, amihez még nem kötődik; ami még idegen, ami még nem az ő világa. Ilyen kalandvágyó a figyelem, amikor vállalkozó szellemű.

Ő akarja kitalálni!

Ha az ötévesünket eltölti ez a vállalkozószellemű, szárnyaló lendület, könnyen konfliktusba is keveredünk vele. Csak annyi kell hozzá, hogy reggel gyanútlanul olyasmit találj mondani, hogy:
– Jaj, de szépen kisütött a nap! Gyönyörű kék az ég!
Egy önállósuló ötévesnek ez nem fog tetszeni, különösen, amikor lendületben van.
– Nem is kék! – fogja mondani. Miféle dolog ez? Csak nem egy kezdődő viselkedészavar?
– Nyilvánvaló, hogy az ég kék! – mondod te, egy kis ingerültséggel a hangodban, dehát végül is tényekről van szó, az igazságot minden körülmények között meg kell védeni.
– Egyáltalán nem! – jelenti ki az ötéves.
– Dehogynem, nézd csak meg!
– Egyáltalán nem kék!.

Mi ütött belé? Az önállósuló ötévesednek az a baja, hogy nem ő vette észre először, hogy milyen különösen szép kék ma az ég, így hát meg kell cáfolnia. Minden, amit mondasz, csak akkor lehet igaz, ha az ő ötlete volt. Ezt egy kicsit kellemetlen elviselni, különösen, ha olyan helyen dolgozol, ahol egy sereg önállósuló gyerek van rád bízva, de ez is egy természetes fejlődési szakasz. Ilyenkor a gyerekek úgy érzik, hogy a dolgok értelme, és a tettek indítéka mind-mind csak akkor elfogadható, ha ők vették észre, ők találták ki és ők jöttek rá először. Nehéz dolguk van, mert a felnőttek lépten nyomon letörik a lelkesedésüket, és megmosolyogják az ő eredeti, egyszeri és különleges heuréka-élményüket.

Ő akarja megcsinálni!

A szándék a lényeg, nem a teljesítmény. Egy ismerősünk kisfia csodás pár cowboy-csizmát kapott az amerikai rokonoktól. Olyan igazit, amit segítség nélkül ugyanúgy képtelenség egyedül felhúzni, mint egy pár korcsolyát. De a kisfiú egyedül akarta felhúzni. Az apukája segíteni akart neki, de ő: “Nem! Egyedül akarom!” Csodálatos! A felnőtt persze világosan látja, hogy nem fog menni. ”Kisfiam, ezt nem tudod egyedül megcsinálni. Ez Apa dolga. Apa kell, hogy segítsen.” ”De tudom egyedül!” Az apuka engedte, hogy próbálkozzon, a kisfiú pedig fél órán keresztül próbálta egyedül felhúzni a csizmát. Már csurogtak a könnyei, de még mindig próbálkozott. Sikerült neki? Persze hogy nem!

Személyiségfejlődési szempontból az a legfontosabb kérdés, hogy meg akarja-e csinálni önállóan a dolgokat, és nem az, hogy meg tudja-e csinálni. Ez akkor is így van, ha egy gyereknek hiányoznak a kezei és nagyon kevés dolgot tud egyedül megcsinálni. Az a fontos, hogy akar-e önállóvá és függetlenné válni? Nem a teljesítmény a legfőbb kérdés, hanem a szándék. Van-e benne akarás, van-e vállalkozószellem? Ez az, aminek meg kell lennie.

Nagyon igyekszünk a gyerekeket önállóságra nevelni, de ennek is belülről kell fakadnia. Az önállóság a belül megszülető szándékkal, a saját elhatározással kezdődik. Az önállósulás útján haladó gyerek akkor is akar valamit csinálni, amikor még nem képes értékelhető teljesítményre. A vállalkozószellem is a természet műve.

A való életben az önállósulás minden jele hullámzó: hol felerősödik, hol alábbhagy. Egyetlen gyerek sem szárnyal vacsoraidőben, amikor éhes és fáradt. De ez nemcsak a gyerekekkel van így: nagyon kevés felnőttön mutatkozik meg a felelősségérzet, az eleven érdeklődés és a vállalkozókedv vacsoraidőben. Éhesen és fáradtan senkin nem ütköznek ki a folyamatban lévő érésnek ezek a jelei, mert az érés luxus.

_________________
A kéz nélkül született, örökbefogadott és szeretett pici lány, Vasilina Facebook oldala

Aki eleven: játszik, tanul és felfedez

Amikor a baba megszületik, a biológiai “élet” jeleit ellenőrzik: Mozog? Elég jól ver a szíve? Elég erős, elég életrevaló? Enélkül nem tud élni, de nyilvánvaló, hogy ennél több az élet. Jézus azt mondta, hogy “én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” A bőségről a fejlődéshez szükséges nyugalom kapcsán már szót ejtettünk [Várakozáson felül adjunk!]. De mi ez az élet?

A görög zoé jelenti a biológiai életnél (bios) több, belülről fakadó vitalitást, ami az emberi potenciál része: spontán, természetes úton kiteljesedhetne mindenkiben, mégsincs meg sokakban. Milyen jelek utalnak rá egy fejlődő gyermeknél?

Például azt, hogy eleven és érdeklődő. Vannak ötletei. Akar valamit kezdeni magával. Van szárnyaló képzelete, kísérletezőkedve. Kíváncsi rá, hogy mi miért van, hogyan készül, hogy működik. Belülről fakadó tudásszomj ösztönzi a világ megismerésére. Legfontosabb jele a belülről vezéreltség, a belső motiváció, ami nélkül nem alkalmas egy gyerek az önálló, szabad tanulásra, hiába adunk lehetőséget rá.

Amikor kívülről nem érkezik inger vagy információ, amikor a gyermek épp nem a képernyő előtt ül és nem is szórakoztatja senki, ugyanakkor éppen tele van a szeretettankja, nyugalmi állapotban kell lennie [ld. Mi végezzük a kötődés munkáját!]. Ilyenkor kellene, hogy előbuzogjon belőle a belső tartalom. Ilyenkor kellene, hogy megjelenjen a szabad játék. Ekkor derül ki, hogy van-e otthon valaki? Elkezd-e játszani? Elkezd-e alkotni? Felfedezni? Olvasni? De van, akinél az ötletek, a tudásszomj, a képzelet és a kísérletezőkedv helyén ilyenkor is csak egy tátongó vákuumot látunk. Szenved az unalomtól, mert nem jön belőle semmi, ami kitöltené az űrt. A belső üresség beszippant és elnyel minden energiát [ld. Az akadály, ami a fejlődés útját elállja].

Az élet hiánya

A gyakori unatkozás az eleven belső tartalom hiányára utal. Egy gyerek akkor unatkozik, amikor benne sincs semmi, amivel ki tudná tölteni az üres perceket. Amikor a saját képzelete, a saját gondolatai, a saját ötletei hiányoznak, és nem tud mit kezdeni magával, amikor a kívülről érkező foglalkoztatás és szórakoztatás abbamarad. A belső élet hiányzik abból a gyerekből, akinek belülről semmi nem mozgatja a fantáziáját, nem fűti az érdeklődését, nem indítja el a kreativitását. Ha egy gyerek azonnal unatkozni kezd, amikor kívülről nem kötjük le: nem kapcsolunk be neki valamit, nem foglalkoztatjuk, akkor a benne tátongó vákuum mindent beszippant, amit csak talál. Azt hisszük, hogy többet kellene foglalkoztatni, de ez nagy tévedés. Az unalom nem azt jelzi, hogy több külső ingerre van szüksége. A belső élete felpezsdüléséért kell tennünk valamit!

Minél inkább kisegítjük az unatkozó gyerekünket azzal, hogy elé teszünk valamit, amit beszippanthat: többet szórakoztatjuk, több érdekességgel vesszük körül vagy bekapcsolunk neki egy képernyős kütyüt, annál kevésbé orvosoljuk a probléma igazi okát! A mai gyerekek minden korábbi generációnál többet szórakozhatnak, és ennyi unatkozó gyereket sose hordott még hátán a föld! Az unalom megoldása nem a folytonos foglalkoztatás, szórakoztatás és szervezett időtöltés! Nem volna szabad kitöltenünk a gyerekek minden percét!

Az űrt a belső életnek kellene kitöltenie: a saját gondolatvilága, a saját képzelete, a belülről spontán megjelenő játék kellene, hogy foglalkoztasson minden gyereket! Ha egy gyerek minden alkalommal unatkozni kezd, amikor senki nem játszik vele és képernyő sincs előtte, akkor belülről kellene életre keltenünk!

Nem arról beszélek, hogy soha nem unatkozhat. Minden gyerek elveszíti az elevenségét, amikor éhes, fáradt, lázas, vagy éppen halálosan szomorú, mert elveszett a kiskutyája. Időnként mindenkinek lemerülnek a tartalékai, és akkor nem kreatívak vagyunk, hanem nyűgösek. De tragédia, hogy az óvodások még kíváncsiak, de a középiskolások már unatkoznak! Hova lett a kalandvágy? A lelkesedés? A tudásszomj? Miért nem játszanak vagy olvasnak a gyerekek, amikor unatkoznak?

A belső elevenség hiánya rengeteg fiatal tragédiája.
– Mihez kezdesz, amikor kikerülsz az iskolából?
– Nem tudom.
– Azért csak érdekel valami? Csak van valamihez kedved, valami ötleted…
– Nem tudom.
Semmi nem tölti meg őket belülről. Az egyetlen erő, ami mozgatja őket, a csillapíthatatlan kötődő éhség, ami miatt egész álló nap kapaszkodniuk kell valakibe vagy valamibe, akihez (vagy amihez) kötődhetnek. Együtt kell lógniuk a haverokkal, ha máshol nem, legalább a Facebookon. Kémiai anyagokkal kell csillapítaniuk a belső vákuum mardosó fájdamát. Szívszorító és veszélyes, amikor az élet helyén fekete lyuk tátong.

Egy igazán élő, belülről is eleven gyerek:

  • tele van kíváncsisággal és kísérletezőkedvvel
  • a felfedezés és megismerés öröméért tanul
  • saját gondolatai, eredeti ötletei vannak

Tele van kíváncsisággal és kísérletezőkedvvel

A valódi tudásszomj könnyen összetéveszthető a beszűkült érdeklődéssel. Iskolásokkal gyakran előfordul, hogy leragadnak egy témánál, de mindig olyasminél, amiről ők tudják a legtöbbet; nem az köti le a figyelmüket, amiről még keveset tudnak. Válaszokkal vannak tele, nem kérdésekkel. Az ilyen beszűkült fókuszt nem jó összetéveszteni az ismeretlen iránti kíváncsi érdeklődéssel (nem bízhatjuk rá a saját tanulását, ha nincs meg benne a szükséges belső motiváció).

A szárnybontogató érdeklődés, a valódi tudásszomj egész más természetű. Nem szűkül be az érdeklődése egyetlen területre. Tudásának bizonygatása helyett a megismerés vágya és a felfedezés öröme ösztönzi tanulásra. Kérdésekkel van tele. Aki mindenre tudja a választ és mindig az övé az utolsó szó, az tudálékos, nem kíváncsi. A kíváncsi embert az vonzza, amit még nem ismer. Az új dolgok izgatják. Kérdésekkel és kísérletezőkedvvel van tele.

A tudásszomj könnyen összetéveszthető a négyévesek folytonos miértjeivel is. Piaget azon gondolkodott, vajon miért van az, hogy a gyerekek olyan gyakran használják képzeletüket. Megfigyelte, hogy mivel nem folytatnak deduktív és analitikus gondolkodást, nincs okuk arra, hogy határozottan elkülönítsék a valós és a nem valós világot. Mivel gondolkodásuk nem oksági viszonyok és bizonyítékok szerint működik, minden lehetségesnek tűnik.

Amikor egy gyerek azt kérdezi: “Mi lenne, ha angyal lennék?”, a felnőtt a kérdést nem találja komoly megfontolásra alkalmasnak, mivel az a realitás világán kívül esik. De egy gyerek számára nemcsak, hogy minden lehetséges, hanem minden megmagyarázható is, mivel nem szükséges hozzá objektív logika. Értelmük kielégítéséhez csak indítékra van szükség – a labda le akart gurulni a dombról, ezért le is gurult. Egy 6 éves gyerek úgy gondolhatja, hogy a folyó azért folyik lefele a hegyről, mert le akar folyni. Egy évvel később ugyanezt úgy magyarázza: “a víz mindig lefele folyik, ezért folyik erről a hegyről is lefele a folyó.”
– Jean Piaget: The Language and Thought of the Child (A gyermek nyelve és gondolkodása)

A négyévesek miértje tájékozódó kérdés. Nem mindig kíváncsiságból fakad; csak tudniuk kell, hogy valami mit akar, és mi lesz vagy lehet, mert igazodniuk kell valamihez. Ez még inkább kényszer, mint kíváncsiság, de nem mindig könnyű megkülönböztetni ezeket a dolgokat. Az önálló szárnybontogatás viszont tele van saját ötletekkel és kísérletezőkedvvel.

A felfedezés és megismerés öröméért tanul (szeret tanulni)

A belső motivációval rendelkező gyerek a tanulás kedvéért akar tanulni: szeret kutatni és kísérletezni. A tanulási kedv belőle fakad. Nincs szüksége külön megerősítésre. Nem kell noszogatni, ösztökélni, jutalmazni. Sőt, a jutalom csak megzavarja. Számára tanulás boldog felfedezés – önmaga jutalma. Az érdeklődő gyermek a tanulás kedvéért tanul, mert megtalálja benne a beteljesülés örömét. Ezzel szemben a kívülről érkező jutalom, könnyen megfosztja a tevékenységet kísérő örömtől. A külső ösztönzők, mint a verseny és az érdemjegy, érdektelenek a belülről motivált gyerekek számára, és inkább nehezítik, mint segítik a belső motiváció kifejlődését.

“Minden jutalom, amelyet csak keveseknek osztunk, a többi gyerek számára egy kétfedelű üzenet: te nem vagy olyan jó, hogy ezt megérdemelnéd. A jutalom, legyen az egy jó jegy, vagy akármi más, könnyen megfosztja a tevékenységet kísérő örömtől. Másképp fogalmazva a külső jutalom csak arra ösztönöz, hogy a morális fejlődés konformista vagy irracionális követő fokozatára lépj, de soha nem ösztönöz a racionális önzetlenségre.”
Fóti Péter: A gyerekek morális fejlődése

A szárnyait bontogató, kíváncsi gyerek, aki önmagáért élvezi a tanulást, azt csinálja meg a legnehezebben, amit muszáj. Többnyire olyan kérdések izgatják, amik nem tartoznak a kapott feladathoz. Viszont magától eljut a könyvtárba (illetve eljutna, ha maradna rá ideje) és kutatja a számára érdekes témát. Osztályzatot nem kap érte, de elég neki a kíváncsiság.

Saját gondolatai, eredeti ötletei születnek

Egy eleven gyerek sose marad veszteg. Amikor elemében van, tele van ötlettel, gondolattal és érdeklődéssel. Fűti a szenvedély. Természetesen ez is ingadozó (hol felerősödik, hol visszahúzódik). A kicsiknél csak időnként villan fel, de ha a fejlődés töretlen, a belső elevenség is fokozatosan erősödik és egyre maradandóbb lesz.

Az eleven gyerek mások élményeire és gondolataira is kíváncsi. Az érés anyaméhe a kapcsolat. Saját gondolatok, eredeti ötletek is a kapcsolat méhében születnek. Ha lebutított, kivonatolt tananyag helyett élő könyveket adunk a kezébe, a tudományok és az irodalom terén is közvetlen tanítómesterei lehetnek az emberiség nagyjai, akikkel hús-vér valójukban sohasem találkozhat.

Az élet személy

A görög zoé szó azt a vitalitást jelenti, amihez nem elég a szívünk dobogása; aminek az élő Isten a forrása. Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy az élő, teremtő Isten emberré lett, közöttünk élt és belénk költözött. Földi élete során mondta Jézus:

“Én vagyok az út, az igazság és az élet (zoé)”
– János 14:6

Ez a rövid nevelési cikk nem alkalmas az élet teológiájának bővebb kifejtésére, de az emberi vitalitás témájához fontosnak tartom hozzátenni, hogy az élet élő, személyes forrása a bennünk élő Krisztus. Az emberi potenciálnak ez a része nemcsak biológiai, nem is csak pszichológiai vagy szellemi. Mindez, és mégis több. A teremtő, kreatív Isten, aki örömmel alkotott, hogy szeressen, olyan eleven és szárnyaló, kreatív élet csíráját ültette el bennünk, ami őrá jellemző (önmagához hasonlóvá teremtett), és belőle fakad (a bennünk élő Krisztus életéből).

A potenciál mindenkiben megvan. A gyötrő vákuumal járókban is. A függőségekbe kapaszkodókban is. De találkozniuk kell vele, hogy az élet forrásából akarjanak meríteni. Az emberi vitalitás forrása élő kapcsolat. Minden embert belülről is élőnek szánt a teremtő Isten. Mindenki akkor él egészen, amikor meggyökerezik az Élet forrásában. Krisztus ugyanúgy az élet forrása, ahogy a szeretet forrása is, mert Isten maga a szeretet (ld. 1János 4:7-21). Ahogy szeretet nélkül nem tud teljes emberré fejlődni egy gyerek, ugyanúgy vitalitás, zoé nélkül sem.

Az élet személyes valaki! Ugyanaz, aki a szeretet! Tárt karokkal hív, hogy bízzunk és nyugodjunk meg benne. Eresszük őbelé a kötődő gyökereinket hogy fejlődjünk, virágozzunk és teremjük az élő gyümölcsöket. Az ő életében meggyökerezve egészen élhetünk! Az életet még belőlünk szívogató éretlen gyerekek rajtunk keresztül ízlelhetik meg az élet forrását, aki azért jött az emberek közé, hogy “életük legyen és bőségben éljenek.”

“Akié a Fiú (Krisztus), azé az élet (zoé); akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban.”
– 1János 5:12

Aki életképes: kötődései nélkül is önmaga marad

A magzati fejlődés célja a biológiai életképesség: hogy mire a köldökzsinórt elvágják, a baba már önállóan, az anya testétől függetlenül is életben tudjon maradni: tudjon levegőt venni, nyelni, emészteni stb. Később a kisgyerek egyre több gyakorlati dologban éri el az önállóságát: lábra áll, megtanul járni, enni, beszélni, egyedül felöltözni. Az önértékelést semmi nem erősíti meg jobban, mint amikor egy gyerek büszke lehet arra, hogy valamit egyedül meg tud csinálni. Már a hároméveseknél is gyakran látjuk ezt a csodálatos büszkeséget! Nagyszerű érzés különálló lényként is életképesnek lenni! Amikor egy gyerek elégedett magával azért, hogy valamit már meg tud csinálni, az egész lénye ujjong: kezdek megérkezni!

A kisgyermekkort követő évtizedekben bontakozik ki a pszichológiai életképesség: az érett ember már nem másból cumizza az életet; lelkileg is megáll a saját lábán. A lelki anyaméhen kívül is életképes. A döntéseiért maga vállalja a felelősséget: nem másokat hibáztat a tetteiért vagy az állapotáért, hanem felelősségvállaló felnőttént próbál élni. Kialakulnak a saját énhatárai és a saját értékrendje, amelyek mellett igyekszik kiállni.

Miben nyilvánul meg az önálló életre való képesség?

  • Kötődései nélkül sem veszít talajt (Jób)
  • Mások társaságában is önmaga marad (nem olvad be és nem sodródik)
  • Saját magával is van kapcsolata (önismeret, önértékelés, lelkiismeret)

Kötődései nélkül is sem veszít talajt

Egy önállósuló 4-5 éves gyerek már akkor is kezdi magát feltalálni, amikor nem vagyunk vele. De egy egész élet sem elég hosszú idő ahhoz, hogy kötődéseink nélkül se essünk szét, mindentől és mindenkitől megfosztva se omoljunk össze. Az érettség komoly próbája, amikor ilyen helyzetbe kerül valaki. Ha volna teszt, ami mérni tudná, hogy valaki hol tart a lelki nagykorúság útján, akkor az valószínűleg ezt a képességet tenné próbára.

Elképzelni is szörnyű, hogy milyen lehet megfosztva lenni minden kötődésünktől! Ha elveszítenék mindent, amihez kötődöm: a kedvenc tárgyaimat, a fontos kapcsolataimat, és még az egészségemet is, volna erőm fölkelni reggel?  Ha nem volna, akinek a tükrében megláthatom magam, tudnám még, hogy ki is vagyok? Akkor is akarnék értelmes életet élni? Mi maradna belőlem, ami még akkor is én lennék, ha mindent és mindenkit elszakítanának tőlem, amit szeretek?

A bibliai Jóbbal pontosan ez történt. Sokat elmond az emberi érettségről ez a többezer éves történet. Jób szenvedése az emberi tartás próbatétele is: megmarad-e a hite, meg tud-e állni a lábán, ha mindent elveszít, ami és aki értékes a számára? Egyesével fosztották meg minden kötődésétől, Jób pedig megállta a helyét. A története itt olvasható: Jób könyve

Remélem, hogy ilyen kemény vizsgát sose kell tennem abból, hogy a kötődéseim nélkül mennyire tudok talpon maradni. Jób története is érzékelteti, mennyire hosszú ez az út. Attól tartok, hogy nekem két élet is kevés lenne ehhez. De ez a hosszú út egészen kiskorban kezdődik. Azzal kezdődik, hogy a 2-3 éves egy fokkal függetlenebb lesz, egy fokkal kevésbé veszíti el a lába alól a talajt, amikor nem vagyunk vele; és úgy folytatódik, hogy élete során napról napra, lépésről lépésre jut közelebb az érettséghez.

Kapcsolatban sem veszíti el önmagát

Nem sodródik, nem olvad be, nem könnyen befolyásolható és manipulálható, megtartja a saját értékrendjét. Egy kialakult egyéniség tudja, hogy mit akar és mit nem. Van ízlése, vannak értékei, meg tudja szabni a személyes határait, és elég öntudatos ahhoz, hogy ellen tudjon állni a közvélemény sodrásának, a társaság befolyásának. Sok időbe telik, amíg valaki egyéniséggé érik.

Saját magával is van kapcsolata

A saját gondolataira és érzéseire is képes reflektálni; belső konfliktusba is keveredik már saját magával. Ez is értékes gyümölcs, és öt éves korra már megmutatkozhatnak a jelei. Aki nemcsak kapcsolatok részeként, hanem különálló lényként is látja magát, az önmagával is fel tudja venni a kapcsolatot. Tudatosan is felfogja a saját érzéseit: „Jaj, ezt nem szeretem!” „Ez jólesik!” „Így és így érzem magam.” Átgondolja, felülvizsgálja a saját gondolatait is. Egyre inkább kapcsolatba kerül önmagával. Az érésnek ez a jele felismerhető a gyerekek írásait olvasva, őket meghallgatva. A felnőtt ismerőseinkkel kapcsolatban sem nehéz eldönteni, hogy valaki kapcsolatban van-e saját magával, van-e nála otthon valaki?

Már az ötévesek között is akad, aki már tudatosan is képes nyomon követni a saját gondolatait és érzéseit, belső konfliktusba keveredik saját magával, és kénytelen lassítani, amikor nem ért egyet. “Hezitálni vagy nem hezitálni, ez itt a kérdés”, fogalmazta meg ezt az állapotot egy ismerősöm.

Ha van magaddal kapcsolatod, akkor sose vagy egyedül. Olyan előny ez, ami egyszerre hátrány is. Soha többé nem lehetsz egyedül. Vitába kell szállnod magaddal. Mint minden kapcsolatban, itt is az a helyzet, hogy hol egyetértesz, hol nem. Most már minden idődet ebben a kapcsolatban töltöd. Néha azért keresed mások társaságát, hogy kikapcsolódj egy kicsit a sajátodból. Szép számmal akadnak viszont olyan emberek, akik még soha nem tapasztaltak ilyesmit, mert semmi kapcsolatuk nincs önmagukkal. Ha viszont magaddal nincs kapcsolatod, akkor a másokkal való kapcsolataidban is nehezen mozogsz. Ahhoz először magaddal kell megismerkedned.

Legkorábban 5-6 évesen kerülhetnek a gyerekek önmagukkal is kapcsolatba, de mindenképpen csak a felfedező és önkifejező játékkal töltött legalább hároméves periódust követően [ld. A fejlődés mozgatórugója: a játék]. A mély önismeret kibontakozása még ezután is hosszú éveket vesz igénybe; akár évtizedeket is. Jó hír, hogy soha nem késő. Akár 50, 60, 70 évesen is megismerkedhetünk magunkkal. Rossz hír viszont, hogy az elején kell kezdeni, mert ez is egy hosszú érési folyamat gyümölcse.

Nem nehéz megállapítani, hogy egy serdülőben működik-e az énfenntartás ösztöne: az egyéniség fenntartására, az önmagához való hűségre irányuló belső hajtóerő. Egy rövid beszélgetésből kiderül:
– Úgy látom, nagyon fontos neked, hogy olyan legyél, mint a barátaid. Ugyanúgy öltözöl, ugyanúgy viselkedsz, ugyanúgy beszélsz, mint ők. Mondd csak, nem zavar egy kicsit?
Ha az énfenntartás ösztöne gyengébb, mint a kortárs-orientáció, akkor meglehet, hogy tényleg olyan akar lenni, mint a többiek. Nagy öröm, amikor egy serdülő másképp válaszol az ilyen provokatív kérdezősködésre:
– Dehogynem zavar! Csak nagyon nehéz. Önmagam szeretnék lenni, de azt sem akarom, hogy a többiek kinézzenek maguk közül.

Itt már lakik odabent valaki! Nehéz dolog, nem vitás. De óriási, hogy már az énfenntartás ösztöne is dolgozik benne. Ez is a lelkiismeret egy fajtája, és csak a személyiségfejlődés egy bizonyos fokán alakul ki. Az önmagunkhoz való hűség az egyéniség lelkiismerete. Arra szolgál, hogy valakinek mások ellenében is legyen ereje kitartani a saját nézetei és értékei mellett; hogy mások társaságában is tudjon önmaga maradni; hogy ne kényszerüljön a saját ízlését, véleményét, meggyőződését és álmait csak azért feladni, mert nem tetszik a többieknek.

Viktor Frankl az emberi élet egyéni értelmét tekintette lelkiismeretnek. Mégis mondj igent az életre c. munkájában (1946) írta:

“Minden ember a saját élete értelmes beteljesítésére születik. Tőlünk függ, hogy megragadjuk-e az értelmes élet kínálkozó lehetőségeit; rajtunk múlik, hogy vállaljuk vagy inkább igyekszünk elkerülni az értelmes életet jelentő döntéseket. Az életnek nem nagy általánosságban van végső értelme, hanem az egyes ember életének van egyedi értelme. A ‘mi az élet értelme?’ akkor értelmes kérdés, ha a saját életünkre és feladatainkra vonatkozik.”

A lelki-szellemi életképesség nem a jó gének vagy a nevelés eredménye, hanem az érés gyümölcse. A természet műve, Isten a forrása, ahogy a kisbaba élete is. Azért beszélünk róla mégis, mert a mi feladatunk, hogy segítséget nyújtsunk az egyéniség születéséhez.

Az önállósulás jelei

Milyen jelek utalnak arra, hogy a gyermek halad az önállósulás útján?

Óvodáskorban

A 3-4 éves kicsiknél az önállósulás jele, hogy rövid időszakokra már egyedül is tudnak játszani, és az is, hogy tiltakoznak, amikor korlátozzuk a szabadságukat. Minél jobban tudják, hogy mit akarnak, annál nagyobb frusztrációt éreznek, amikor nemet mondunk és akadályt gördítünk az útjukba. Természetesen kell nemet mondani és kell korlátozni, mert mi vagyunk a felelősek a tetteikért és a biztonságukért is, de szomorú tévedés, amikor a kicsik függetlenségi törekvéseit a bűnös természet megnyilvánulásának, szándékos engedetlenségnek tekintjük és büntetjük. Az érés folyamat. A kicsik ellenkezése az egészséges fejlődés része, ugyanúgy, mint az, hogy a kisbaba négykézláb jár, pedig az embernek kétlábon kell járnia. Ahogy a négykézláb járásról sem kell lenevelni a babát, mert idővel maga mögött hagyja ezt a fontos fejlődési stádiumot, a 2-3 évesek tiltakozása is életkori sajátosság, egy fontos fejlődési szakasz velejárója. Nehéz elviselni, tudni kell kezelni, de nem a büntetés a megoldása, hanem a türelem, a biztonságot nyújtó korlátozás, és az érés támogatása.

Egy jól fejlődő hároméves már arra is erős késztetést érez, hogy egyedül csinálja meg azokat a mindennapi dolgokat, amikhez segítséget szokott kapni; egyedül próbál felöltözni, egyedül akarja használni a WC-t. Sok türelmet igényel, amikor sietünk valahova, rá akarunk adni valamit, ő pedig kijelenti, hogy “én akarom!” – de ez is az önállósulás jele.

Amikor a négyéves rájön, hogy a dolgok nemcsak történnek vele, hanem az rajta is múlik, hogy mi történik, akkor megjelenik benne a cselekvőképesség érzete: a felelősségtudat első csírája. A hátsó ülésről az élet vezetőülésébe telepszik és kormányozni kezd. Közben egyre erősödő kíváncsisággal fordul az új és ismeretlen felé, ami a későbbi önálló tanuláshoz szükséges tudásszomj kezdete. Eleven képzelete önálló játékra ösztönzi; ha nem szoktatjuk hozzá ahhoz, hogy üres perceiben tévé előtt üljön, és ha nem foglalkoztatjuk egész álló nap, akkor egyre jobban elfoglalja magát. Elmerül a játékában, elragadja a saját képzelete, és nagyon ritkán unatkozik.

Iskoláskorban

Az önállósulás útján haladó 8-11 évesnek egyre határozottabb elképzelése van arról, hogy mit szeret és mit nem, és arról is, hogy kicsoda. Kezd kialakulni a saját érdeklődési köre, és már el tudja magát kötelezni bizonyos tevékenységekhez. Ideális esetben a családi munkamegosztásban is egyre jobban lehet rá számítani.

Belülről fakadó érdeklődésének, belső motiváltságának köszönhetően a tanulás öröméért tanul, és már az önálló tanulás lehetőségével is tud élni. A kormányt átadva is figyelemmel kell kísérnünk a tanulását, és időnként szüksége lehet némi beleszólásra, vezetésre, korrekcióra is, de egy jól érlelődő, elég önálló gyermeket ebben az életkorban már csak a kivételesen nehéz időszakokban kell naponta emlékeztetni, ellenőrizni és olyankor is kikérdezni, amikor nem ő kéri.

Élvezi és értelmes tevékenységgel tudja kitölteni a nagyobb felelősséggel járó nagyobb szabadságot. Eredeti ötleteit, szárnyaló gondolatait szívesen megosztja azokkal, akit a bizalmába fogad.

Serdülőkorban

A kibontakozóban lévő 14-15 éves egyéniség számára a képernyőmentes egyedüllét alkotó magány, amit ki tud tölteni belülről fakadó kreatív tevékenységgel: rajzol, ír, fest, hangszeren játszik, sportol, szerel, épít, az állataival foglalkozik, olvas, vagy a kedvenc érdeklődési területét kutatja. Már hosszabb távú célokat is kitűz maga elé (jobb bizonyítvány, egy új nyelv megtanulása, sportteljesítmény). Célja megvalósításáért képes más dolgokról lemondani, és belső tartalékait mozgósítva lépésről lépésre haladni.

Nem akar olyan lenni, mint mindenki más; nem is tetszik neki, amikor valaki másokat utánoz. Arra törekszik, hogy egyéni és eredeti legyen. Érzékeny igazságérzetét az is felháborítja, amikor valaki más tollaival ékeskedve próbál magának elismerést szerezni.

Minél intenzívebben zajlik egy kamasz saját egyéniségének a kibontakozása, annál hajlamosabb arra is, hogy vitába szálljon mások véleményével, értékrendjével, meggyőződésével. Így készít helyet a sajátjának. Az önállósuló kamaszok mindenféle külső kényszerre, szülői és tanári fafejűségre allergiás hevülettel reagálnak.

Az értelmes élet luxusa

Bevezetésképpen szeretnék felsorolni néhány jellemvonást, amelyeket szerintem mindannyian szívesen látnánk a gyerekeinkben (meg a párunkban, és persze saját magunkban is).

Az érett ember (az önálló, autonóm személyiség) néhány jellemvonása

  • szívesen játszik és alkot egyedül is
  • szívesen próbál ki új dolgokat
  • saját gondolatai vannak
  • érdeklődő és kíváncsi
  • belülről motivált a tanulásban
  • értékeli mások különbözőségét
  • tiszteletben tartja mások határait
  • értékeli az eredetiséget és a kreativitást
  • élénk a képzelet- és gondolatvilága
  • tele van tervekkel és ötletekkel
  • függetlenségre törekszik
  • nagyon ritkán unatkozik
  • felelősséget érez a tetteiért
  • belátja, hogy a saját döntésein is múlik, hogy mi történik vele
  • egyéni akar lenni, nem mások másolata…

Nem sok ilyen embert ismerek, de néhányat igen. Az a kérdés, hogy mitől lesz valaki ilyen? Honnan erednek ezek a tulajdonságok? Ha egyesekben megvannak, másokban pedig nem, akkor jó volna tudni, hogy minek köszönhetjük őket, hátha így többet tehetünk azért, hogy a gyerekeink ilyenek legyenek.

Örökölhet ilyesmit a gyerek? Nem, úgyhogy hiába hibáztatjuk a párunk felmenőit, ha nem ilyenek a gyerekeink; ha pedig ilyenek, az sem annak köszönhető, hogy jó vér csörgedez az ereikben. Ezek nem örökletes tulajdonságok. Hát akkor? Ki lehet őket alakítani neveléssel? Sokak elképzelése szerint a nevelés arról szól, hogy a gyerekek jellemét szorgalmas munkával a kívánt mintára alakítjuk. De mindig kiderül, hogy ez nem megy. Az önálló tanuláshoz szükséges kíváncsi érdeklődéssel kapcsolatos vizsgálatok például azt állapították meg, hogy amikor meg akarják erősíteni egy gyerekben, akkor eltűnik. És ez igaz az összes többi jellemvonásra is, amit felsoroltam; még a felelősségérzetre is. Ha módszeresen próbáljuk rögzíteni (pl. jutalmat adunk érte), akkor elillan. Finoman kell vele bánni.

jutalmazas-kekneveles

Nem bölcs dolog egy gyereket rendszeresen jutalmazni, mert ha a jutalomért próbálja újra megcsinálni azt, amiért jutalmaztuk, akkor már nem a saját ‘jóérzése’ ösztönzi (a felelősségérzet, vagy a tanulás, a játék, a segítés öröme), hanem a jutalom. De miért baj ez? Azért, mert ilyenkor megmarad ugyan a forma, de a tartalom elvész. A belülről motivált cselekvés kiüresedik a külső megerősítés hatására.

Kibontakozik magától, de nem mindenkinél

Nem örökletes, és neveléssel sem kialakítható jellemvonások ezek. Senki nem születik ilyennek, de minden csecsemőben megvan e mélységesen emberi vonások csírája, mert mind az emberi potenciál része. Minden egyes csecsemőben megvan a lehetőség, hogy élete során kíváncsi érdeklődéssel forduljon az ismeretlen világ felé és szomjasan szívja magába a tudást; hogy a saját fejével gondolkodjon, és hogy a választási lehetőségeit felismerve felelősségteljes döntéseket hozzon. Mégis tele van a világ olyan emberekkel, akikből hiányzik a kíváncsi érdeklődés, akiket nem tölt el különös örömmel, hogy maguktól jönnek rá dolgokra, akiknek nem fontos, hogy nagyszerű és eredeti alkotásokat hozzanak létre, és akikben nagyítóval is alig lehet némi felelősségérzetet felfedezni, mert mindig a körülmények áldozatának érzik magukat és másokat hibáztatnak a kudarcaikért. A legtöbb ember csak megnő, de soha nem nő fel egészen. Többé-kevésbé éretlenek maradunk, ezek a nagyszerű vonások pedig természetes úton, maguktól teremnek: egy érési folyamat, az ÖNÁLLÓSULÁS gyümölcsei.

0-gyumolcs-onall-kekneveles

Az önállósulás – a többi érési folyamathoz hasonlóan – spontán ugyan, de nem elkerülhetetlen: útközben bárhol elakadhat. Idővel abból a gyerekből lehet az itt látható gyümölcsöket is termő érett felnőtt, akinek a kötődő éhsége újra meg újra kielégül egy biztonságot nyújtó kapcsolatban. Első hallásra meglepőnek tűnhet, de tény, hogy a függetlenség a kielégítő függés gyümölcse. A belülről motivált, alkotó és felelősségteljes személyiség belülről bontakozik ki; viselkedésformáló nevelési módszerekkel, a jó teljesítmény jutalmazásával nem lehet kialakítani.

Az egyéniség megjelenésének érési folyamata

Hétköznapi értelemben azt a gyereket tekintjük önállónak, aki már sok mindent meg tud egyedül csinálni. Személyiségfejlődési szempontból az önállósulás az egyéniség (az autonóm személyiség) megjelenésének érési folyamata, amelynek során a teljes mértékben másoktól függő gyermek önállóan is életképes, belülről vezérelt és felelősséggel cselekvő felnőtté válik.

Az értelmes élet luxusa

Már írtam korábban is, hogy a szükségletek rangsorában a kötődés az első, az érés pedig luxus. Itt már nem a túléléshez szükséges hajtóerőkről van szó, amilyen a kötődés (a közelség elérésére és fenntartására irányuló hajtóerő). Az érés a puszta létnél magasabbra tör; nem a túlélésre, hanem az értelmes emberi élet luxusára törekszik, ami a biológiai léttől minőségileg különbözik.

ertelmes-elet-kekneveles

Emberi mivoltában kiteljesedve válik valaki másoktól különböző önmagává, egyéniséggé, érett személyiséggé. Ez az a luxus, az a többlet, aminek révén a puszta létnél többről szól az élet: értelmes emberi életet élhetünk. Az önállósulás a valakivé válás, a kibontakozás és a szárnyalás luxusa, az értelmes élet luxusa.

De parancsszóra senki nem lesz életképes és érdeklődő. Parancsszóra senkiből nem jön elő a vállalkozókedv. Nincs rá mód, hogy ezeket a belső hajtóerőket szervezett foglalkoztatással, fejlesztő programokkal, több információ, több inger, több stimuláció révén kívülről kialakítsuk. Beszélhetünk “fejlesztésről”, de a fejlődést mesterségesen nem tudjuk megcsinálni, mert az ember kibontakozása természetes, belülről kifelé (nem kívülről befelé) zajló folyamat. Az érés csodája. Nem a fejlesztéssel, hanem a fejlődés feltételeiről gondoskodva fogunk eredményt elérni.

Milyen jelek utalnak arra, hogy már érlelődik a gyümölcs, és jó úton halad a gyerekünk önállósulása? Erről szól a következő bejegyzés…