Adaptálódás: az érés könnyes útja

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. Hogy veszítheti el egy gyerek a könnyeit?
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

A sikeres adaptáció kulcsa

Ahhoz, hogy az akadály falánál megtörténjen az alkalmazkodás, és a gyermek valami mással próbálkozzon ahelyett, ami nem működik, előbb el kell engednie a hiábavaló törekvését. Ahhoz, hogy egy új úton el tudjon indulni, előbb bele kell nyugodnia abba, hogy nem mehet arra, amerre szeretett volna. A zsákutcában meg kell fordulnia ahhoz, hogy megtalálja a járható utat. A sikeres adaptáció kulcsa a hiábavaló vágyak elengedése, és ez fájdalmas folyamat. Az adaptálódás az érés könnyes útja.

A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont

Az adaptálódás érési folyamatát a belső hajtóerő sorozatos irányváltása mozdítja előre. A belső hajtóerő viszont csak akkor tud irányt változtatni, ha valami (életünk egy-egy “útlezárása”) előbb megállítja. A holtpont egy olyan válságos helyzet, amelyben nem mehetünk tovább a kívánt irányba; ahol füstbe megy a terv és kudarcba fullad a próbálkozás. A holtpont nyugvópont is, mert ha leállunk és megnyugszunk, akkor észreveszünk egy másik utat, ami a megoldás útja lehet. És a holtpont egyben fordulópont is, mert irányváltást és belső változást hoz. Az sehova nem vezető régi út vége egy új út kezdete.

Ezt a belső fordulatot jelenti a bibliában szereplő görög metanoia szó is, amit többnyire megtérésnek vagy bűnbánatnak fordítanak. Bibliai kontextusban a szív belső emberének teljes megfordulását jelenti: a sötétségtől a világossághoz, a bűntől Krisztushoz való odafordulást. Érdekes, hogy a zsákutca tájnyelvi szinonímája: térjmegutca [szinonimakereso.hu]

A régi út vége az új kezdete. Az agyunk ott vált át a küzdelemből a nyugalomba, ahol nem tudunk tovább menni. A holtponton megnyugodva tudjuk elgyászolni és elengedni azt, amit úgysem tarthatunk meg. Ha azt elengedtük, szabadok leszünk tőle, és felnyílik a szemünk valami másra. A sehova nem vezető útnak előbb végérvényesen véget kell érnie ahhoz, hogy meglássuk az újat. Az új kezdet feltétele, hogy előbb elengedjük (bibliai kifejezéssel „halálba adjuk”) a hiábavaló terveinket és vágyainkat. „Nem bolond, aki odaadja, amit nem tarthat meg, hogy megnyerje, amit nem veszíthet el.” – írta naplójába a fiatalon meghalt misszionárius, Jim Elliot. (Felesége, Elisabeth Elliot írta meg történetét A mindenható árnyékában c. regényében).

Az új élet a régi halálából fakad. Csak a tél után lehet tavasz. Csak a halál után következhet a feltámadás. Az új út akkor nyílik meg előttünk, amikor nem ragaszkodunk tovább a régihez. Ezen a ponton történik az érett, virágzó és gyümölcstermő élethez vezető változás, a belső fordulat. Az adaptálódás az érző és sérülékeny emberi szív mélyén zajló, életadó fejlődési folyamat.

De a hiábavalóság, a csődélmény, a kudarc, a meg nem valósult vágy meg is kell, hogy fájdítsa a gyermek szívét ahhoz, hogy nyugvópontra jutva megtörténjen benne a felszabadító fordulat, és a korábbit elengedve el tudjon indulni egy új irányba. Ez az, aminek nem szoktunk helyt adni a nevelésben. Elfelejtettük, hogy a lehetetlenért küzdő gyermeket, aki talán még dühöng vagy hisztizik is, el kellene juttatnunk a nyugvópontra, a könnyes fordulat helyére. A szívének is bele kell facsarodnia a felismerésbe, hogy nem mehet arra, amerre akart. Az adaptáció tehát azzal indul, hogy a gyermek fájó szívvel felfogja és belenyugszik, hogy hiába küzd valamiért. Csak ezek után tud megújult lendülettel talpra állni tovább lépni. Éreznie kell a szíve fájdalmát ahhoz, hogy a csalódásokból felépüljön, megvigasztalódjon és a lelki immunrendszere is megerősödjön. 

Útkeresés és átalakulás

Az európai kolostorok és kastélykertek útvesztője bonyodalmas akadályok, nehézségek és kételyek sorozatát jeleníti meg, amelyekkel tele van a boldogulást kereső ember élete. A labirintus bejárása ősi meditációs gyakorlat. A belépőnek meg kell találnia a középpontot és vissza is kell térnie onnan. Miközben megjárja a vak útkeresés világát és kitalál belőle, maga is átformálódik és megújul. A labirintus a lelki formálódás helyét jelképezi. 

A képen látható 300 éves sövény-labirintus az angliai Hamptom-Court-ban található. Látogatói ma is próbálkozhatnak benne az útkereséssel. A labirintus azt az élményt nyújtja, amit az életben is olyan sokszor megtapasztalunk: hogy eltévedtünk. Nem látjuk, merre kellene mennünk ahhoz, hogy célba érjünk. Átéljük benne, hogy vakon kell kísérleteznünk, mert onnan, ahol állunk, nem látjuk az utat, nem tudjuk a választ. Életünk labirintusát járva újra meg újra beleütközünk a hiábavalóság falába, ahol hiábavaló minden igyekezet, nem vezet út tovább és meg kell fordulnunk. A rugalmas alkalmazkodás, az adaptálódás akkor következik be, ha meg tudunk fordulni, mert akkor találunk egy másik utat.

Újabban az agy problémamegoldó működését is szokás labirintus-szimbólummal ábrázolni, mert egész másképp működik, mint gondoltunk. Régebben azt hittük, hogy az agyat az serkenti működésre, ha minél több ingert és információt kap: a neuronok hálózatát az inergazdag környezet fejleszti. De kiderült, hogy az agyat nem az ingeráradat, hanem a problémamegoldás fejleszti.  Az agy próbálkozik valamivel, és ami tévesnek bizonyul, azt eltávolítja. A zsákutcát kiszelektálja. Az agy attól fejlődik, hogy próbálkozik, hibázik, majd felismeri és elveti a hibás kísérletet. A gyerekeink agyát sem az fejleszti, hogy kész megoldásokat tanítunk meg nekik, hanem attól, hogy próbálkoznak és hibáznak. De a kudarcot meg is kell élniük ahhoz, hogy fejlessze őket. A csalódások és veszteségek hatására is csak akkor fejlődnek, ha a szívük is belesajdul abba, hogy nem sikerül nekik valami.

Ebben a labirintusban középről indulunk, és a kivezető utat keressük. Van kiút, és felülről nézve könnyű megtalálni. Az igazi labirintusban viszont vakon kell próbálkoznunk. A helyzetünkre nincs teljes rálátásunk. Elindulunk valamerre, és csak út közben derül ki, hogy tovább jutunk-e, vagy zsákutcába értünk és vissza kell fordulnunk. Ezért is hívják útvesztőnek.

Amikor a gyermek a hiábavalóság falába ütközik, hisztizik és dühöng. De ha van, akinek a karjában a veszteségét elsírathatja, akkor a limbikus rendszer (az “érzelmi agy”) felfogja a csalódás és a bánat fájó érzéseit. Ez az érzelmi fájdalom kerül további feldolgozásra és elraktározásra a döntéshozó, problémamegoldó prefrontális kéregbe. A gyermeknek szívfájdalmat (bánatot vagy csalódást) kell éreznie ahhoz is, hogy ne csinálja tovább azt, amit nem szabad. Nem a fenekes vagy a büntetés neveli, hanem a szívfájdalom, mert így a saját „szíve” indítja arra, hogy ne menjen tovább a rossz irányba. A neveléssel ezért célozzuk meg a szívet a viselkedés helyett.

Hiszem, hogy a gyermeknevelés is útkeresés az életünk labirintusában. Egyáltalán nem volna jó, ha használati utasítást kapnánk a gyerekeinkhez tudi módszerekkel és kész megoldásokkal. A világ legfontosabb munkáját végezzük, és nincs hozzá kézikönyv!? Nincs, mert nem is kell! Elindulunk, megteszünk egy útszakaszt, és nekimegyünk a falnak. Ha nem ragaszkodunk görcsösen az eredeti elképzeléseinkhez, akkor tovább indulunk egy másik irányba. Hibázunk, újrakezdünk és megint hibázunk… és a labirintust járva fejlődünk a gyermekeink legjobb szüleivé.

Elkezdünk gondoskodni az új kisbabánkról. Már van is némi gyakorlatunk, mert nem ő az első… és mégis beleütközünk a hiábavalóság falába, mert ezzel a gyerekkel nem válik be valami, ami a másiknál jól működött. A sikeres továbbjutás pedig azon múlik, hogy felfogjuk-e, hogy arra nem lehet továbbmenni! Belefájdul-e a szívünk, hogy hiába erőlködünk? Felfogja-e mélyen a limbikus rendszerünk, hogy kudarcot vallottunk a tuti módszereinkkel? Mert ha igen, akkor nem döngetjük tovább a hiábavalóság falát! Akkor nem fogunk újra meg újra azzal próbálkozni, ami nem működik. Amikor belenyugszunk, hogy hiába próbálkozunk valamivel, irányt vált bennnünk a belső hajtóerő, és megtaláljuk a kivezető utat.

Ez az, ami döbbenetes mértékben hiányzik a mai gyerekekben! A leggyakrabban diagnosztizált pszichés zavarokban és szindrómákban az a közös, hogy hiányzik a rugalmas alkalmazkodás, az adaptáció képessége. De sajnos a szülőkből is hiányzik. És a szakemberekből is, akik a gyerekekkel foglalkoznak. Egy kezdő pedagógus, amikor az első nap belép az osztályba, akkor sincs rendesen felkészülve, ha doktorija van pedagógiából. Két év múlva pedig mi fogja megkülönböztetni a jó pedagógust a rossz pedagógustól? Nem az, hogy kinek milyen a diplomája. Hogy pár éves gyakorlattal a hátad mögött jó pedagógus, vagy jó szülő leszel-e, az attól függ, hogy amikor a módszered nem működik, akkor belefacsarodik-e a szíved? A hiábavalóság falába ütközve az egyik pedagógus megváltozik és megerősödik, a másik pedig marad, amilyen volt. Csinálja, ami nem működik, és tönkre is megy bele. Átérzed-e, hogy hiába erőlködsz, mert ennél a gyereknél ezzel a módszerrel hiába próbálkozol? Ha szíven talál a felismerés, akkor változni fogsz és fejlődni. Felnősz a feladathoz.

Fájdalmas átalakulás útján leszünk egy-egy nehezebben nevelhető gyermek jó szülei. A felnőttek is és a gyerekek is szívfájdalommal járó belső fordulatok révén fejlődnek. Életünk labirintusában időnként bele kell ütköznünk a hiábavalóság falába. Ha átérezzük, hogy arra tényleg nem mehetünk tovább, megállunk és kisírjuk magunkból a mérges feszültséget, akkor megnyugszunk, és találunk egy másik utat.

Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására

Már korábban is meséltem a négyéves Mátéról, aki sütit szeretett volna vacsora előtt, az anyukája pedig szépen odatette az útjába a hiábavalóság falát:
– Nem kaphatsz sütit. Most nincs süti.
Miből veszi észre Máté anyukája, hogy Máté felfogja, hogy hiába erőlködik, mert az a „NEM” azt jelenti, hogy tényleg nem fog sütit kapni? Mi a belső fordulat kívülről is látható jele?

Amikor a hiábavalóságot érzelmileg felfogja az agy, az amygdala (a limbikus rendszer vezérlő központja) jeleket küld a könnymirigyeknek, és a gyermek szeme megtelik könnyel. Máténak ki kell magából sírnia a felgyülemlett mérget, amiért nem teljesülhetett az akarata. Ahhoz, hogy el tudja engedni a sütit, előbb át kell éreznie a bánatát. Ha a szíve belesajdul a csalódásba és elsírja magát, akkor tudhatjuk, hogy megtörtént az adaptálódás: a belső fordulat. Máté belenyugodott, hogy nem kap sütit, és most gyászolja.

Történelmi idők óta a könnycsepp a tragédia és katarzis, egyszóval a belső fordulat jele. Persze nem akármilyen könny. Dühében is sírhat az ember, meg fájdalmában is. Akkor is könnyezik a szemünk, amikor hagymát vágunk, de ilyenkor egész más összetételű könnyekről van szó. A szívfájdalom (bánat és csalódás) hatására viszont egészen különleges könnyek termelődnek. Laboratóriumban vizsgálták a különböző könnyeket, és azt találták, hogy az elengedés bánatos könnyei tele vannak méreganyagokkal (főleg a kortizol nevű stresszhormonnal). A sírás a jóérzés-hormonok (endorfinok) termelését is beindítja. Ha az adaptálódás folyamatát megindítja a bánat, és Máté nyugodtan kisírhatja magát az anyukája karjaiban, akkor nemsokára megvigasztalódik, és valami más foglalatosság után néz a süti követelése helyett.

Kár, hogy mindenben a logikus összefüggéseket keressük, és elfelejtettük, hogy az átalakulás folyamata, az érés útja az összetört szíven át vezet. Nem a fejben, hanem a szívben dől el. Az a változás, amit a gyerekeinkben a neveléssel szeretnénk elérni, az elengedés könnyein keresztül megy végbe. Egy gyerek jelleme nem azáltal formálódik, hogy megértetjük vele a helyes és célravezető viselkedést. Az formálja a jellemét, hogy néha nem teljesül az akarata. Holtpontra kell jutnia és a bánata indítja belső fordulatra. A jelleme formálódását úgy tudjuk segíteni, hogy nyugodtan nemet mondunk neki, teret adunk a könnyeinek, és vigasztaljuk, hogy el tudja siratni és el tudja engedni, ami nem működik.

Hadd szemléltessem ezt a folyamatot egy másik analógiával, az olvadással! Minden limbikus rendszerrel rendelkező teremtmény frusztrációt érez, amikor nem éri el, amit akar. Mi is a frusztráció? Az az ingerült, kudarcos feszültség, amit egy szükséglet kielégítetlensége, egy szándék meghiúsulása, egy vágyott dolog elérhetetlensége miatt feltorlódik bennünk. A frusztrációt ábrázolják azok a kemény jégkockák a tálban.

Amikor valami nem működik, először megpróbálunk rajta változtatni. Máté is megpróbálta megváltoztatni az anyukája döntését:
– De Anya, kérek sütit! Légy szíves!
Általában 3 dolog valamelyikén próbálunk változtatni: saját magunkon, másokon, vagy a körülményeken. De ha nem sikerül, akkor mi történik?

Akkor a frusztrációnak bánattá kell olvadnia. Onnan, hogy „a francba! nem megy” át kell fordulnia oda, hogy „hiába, nincs tovább.” Ez a felengedés-elengedés a legfontosabb szakasz, amit az adaptálódás útján megteszünk. Minél kisebb korban élnek át ilyesmit a gyerekek, annál jobban alakul az alkalmazkodóképességük.

Amikor a dühös küzdelem helyét átveszi a csalódás és a bánat, a gyermek egész idegrendszere sebességet vált.  A “munka pszichológiája”, a szimpatikus idegrendszer helyett a “nyugalom pszichológiája”, a paraszimpatikus idegrendszer veszi át az irányítást, és a támadó állapotot a nyugalmi állapot váltja fel. A beszűkült agy visszanyeri a problémamegoldó képességét és a gyermek meglátja, hogy merre haladhat tovább.

Minél több nehéz körülménnyel kell egy gyereknek megküzdenie, minél több minden nem működik az életében, annál nagyobb szüksége van a könnyeire. Lehet az a kutyája eltűnése vagy nagypapája halála. Lehet az a testvérétől elszenvedett folyamatos elutasítás: hogy a bátyja még mindig nem tudja elfogadni, hogy ő is a család tagja. Lehet a család felbomlása: válnak a szülők. Lehet egy maradandó fejődési rendellenesség, vagy idegrendszeri zavar. Minél több akadály nehezíti az életét, annál fontosabb, hogy újra és újra meg tudja tenni a frusztráció és a bánat közötti rövid utat, a küzdelemből a nyugalomba. És annál fontosabb, hogy legyen az életében legalább egy felnőtt, aki elvezeti őt ezen az úton. Akinek a karjaiban átjárhatja a szívét a felismerés, hogy hiába küszködik, most nem lehet az, amit akar. (Mert aki meghalt, nem fog tovább élni; a testvére nem fogja egyszer csak elfogadni; az elvált szülők nem lesznek újra együtt; és az idegrendszeri zavar sem múlik el reggelre.)

A szívfájdalom, a szomorúság nem árt a gyerekeknek! Nem kell őket féltenünk attól, hogy valami miatt szomorúak lesznek. Nem a szívfájdalom árt nekik, hanem az, ha egyedül maradnak az érzéseikkel. Manapság a boldogság keresését tekintjük életünk fő feladatának, és ebbe a szemléletbe a bánat és a csalódás nem illik bele. Van, aki tudatosan törekszik arra, hogy a gyerekét soha ne érje bánat. Pedig az éréshez kifejezetten szükséges, hogy fájni tudjon a szíve, amikor valami nem lehet úgy, ahogy szerette volna. Az érés útja az elengedés könnyein keresztül vezet, és ettől nem volna szabad megkímélni a gyerekeinket! A szívük fájdalmát is érezniük kell ahhoz, hogy adaptálódjanak – teherbírókká váljanak és együtt tudjanak élni az akadályokkal. Ha a biztonságot nyújtó felnőtt karjaiban el tudják siratni a hiábavaló vágyaikat, akkor fel fogják tudni dolgozni a veszteségeiket, és ha kudarc is éri őket, újra talpra állnak. De ehhez el kell őket segítenünk a dühből a szomorúságba, a küzdelemből a nyugalomba.

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. Hogy veszítheti el egy gyerek a könnyeit?
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
3. Hogy veszítheti el egy gyerek a könnyeit?
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

Az önállósuláshoz hasonlóan az adaptálódás érési folyamatának témáját is néhány jellemvonás felsorolásával kezdem, amelyeket mindannyian szívesen látnánk a gyerekeinkben és saját magunkban is.

Az érett ember (a jól adaptálódott személyiség) néhány jellemvonása

  • használ neki a korrekció (ha kijavítják a hibáit)
  • tanul a saját hibáiból
  • találékony és talpraesett (nehéz helyzetben is feltalálja magát, megoldást talál a problémáira)
  • teherbíró és rugalmas (reziliens)
  • felismeri, hogy hiába törekszik valamire
  • kompenzálja a hátrányait és hiányosságait (a veleszületett fogyatékokat is)
  • a kudarc és a csalódás megerősíti (nem pedig tönkreteszi)
  • szembenéz és megküzd a stresszel
  • el tudja fogadni a korlátokat és a határokat
  • el tudja fogadni, hogy nem mindig az történik, amit akar
  • akkor sem támad másokra, amikor frusztrált
  • el tudja engedni a meg nem valósítható elképzeléseit
  • ha le is sújtja valami, képes talpra állni

Nagyon örülnénk, ha a gyerekünk tanulna a hibáiból. A pedagógia is azt feltételezi, hogy minden gyerek tanul a hibáibólpedig még a felnőttek is újra meg újra elkövetik ugyanazt a hibát. Nem magától értetődő, hogy tanulunk a hibáinkból; nyilván való, hogy sokan nem tanulnak. Vannak, akik csak egyszer csinálnak meg egy szamárságot, mások viszont lépten-nyomon beleesnek ugyanabba a hibába. Folyton javítgatjuk a gyekekeket… az iskola leggyakrabban használt nevelési módszere is a korrekció. De keveseknek használ. Sok gyerek inkább leereszt és elcsügged, amikor kijavítják a hibáját. Vajon mitől függ, hogy valaki képes-e tanulni a hibáiból?

A találékonyság különösen hasznos tulajdonság. Óriási előny, ha valaki nehéz helyzetben is feltalálja magát, és megoldást talál az olyan problémákra is, amelyekkel korábban nem találkozott. Az életképesség egyik kulcsa ez a tulajdonság… de honnan ered? Hogy tehetnének rá szert a gyerekeink?

Mindannyian korlátok és határok között élünk, a gyerekek meg különösen, mert nem elég, hogy olyan kicsik, még mi is kénytelenek vagyunk léptem-nyomon korlátozni őket a szabadságukban és határt szabni a vágyaiknak. Egyes gyerekek együtt tudnak élni az életük korlátaival, mások viszont nem tudnak beletörődni. Nagyon nehéz olyan gyereket nevelni, aki nem tudja elfogadni a korlátokat és a határokat. Mit is mondunk azokra a gyerekekre, akik nem bírják elviselni, ha nem az történik, amit akarnak? Akaratosak. El vannak kényeztetve. Nagyon nehéz velük bánni.

Rengeteg gyereket sújt trauma, veszteség és nélkülözés ezen a földön. Az egyik felépül belőle és helyreáll a lelki egyensúlya, a másik tartósan sérül. Sok gyerek komoly fogyatékkal jön a világra. Mások különösen hátrányos környezetből indulnak. De közülük is van, aki megtalálja a módját, hogy az akadályok ellenére is teljes életet éljen, a többség viszont nem lesz képes behozni a hátrányt, és tönkremegy az élete. Vajon mi okozhatja a különbséget? Miért van az, hogy az egyik gyerekből rugalmas és teherbíró, reziliens felnőtt lesz, a másikból nem?

Öröklik a fenti a tulajdonságokat a gyerekek? Vagy meg kellene őket tanítanunk arra, hogy ilyenek legyenek? Kutatási eredmények, követéses vizsgálatok sora bizonyítja, hogy nem a génállomány határozza meg, hogy ki rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal. Meglehet, hogy két felnőttben mindez megvan, a gyermekükben pedig szinte egyik sincs meg, és rengeteg a példa ennek fordítottjára is. Nem örökletesek tehát ezek a tulajdonságok, de csődöt mondanak a viselkedésre irányuló nevelési módszerek is. A fent felsorolt értékes tulajdonságokat se tanítással, se jó példával nem lehet kialakítani. Hát akkor honnan jön a találékonyság, a teherbírás és a talpra állás képessége?

Kifejlődik, de nem mindenkinél

A fent felsorolt tulajdonságok mindegyike gyümölcs. Belülről fejlődnek ki, természetes úton azokban, akikben kifejlődnek. Minden csecsemőben megvan ezeknek az emberi vonásoknak a csírája, mert mind az emberi potenciál részei. Egy érési folyamat gyümölcsei: az ADAPTÁLÓDÁS érési folyamatáé.

Annak ellenére, hogy minden gyerek rendelkezik e vonások lehetőségével, sokan mégis elveszítik a rugalmas alkalmazkodás képességét. Már a születés utáni hetekben is el lehet veszíteni, és ezek a babák nem is haladnak tovább a körülményekhez való sikeres alkalmazkodás, az adaptálódás útján. Egy ilyen gyereket aztán nagyon nehéz nevelni, mert nem tudja elfogadni, hogy valami nem úgy történik, ahogy akarta. Mereven ragaszkodik a követeléseihez, mert nem tudja elengedni a megvalósíthatatlan elképzeléseit. Ha egy kudarc vagy csalódás földhöz vágja, nem nem tud talpra állni.

Az agresszív viselkedés problémája kapcsán már volt szó az adaptálódás folyamatáról. Amikor egy gyermek agresszív, szinte biztosra vehető, hogy az alkalmazkodóképessége elakadt a fejlődésben. Az agresszív viselkedés a nem megfelelő adaptálódásra utal.

A körülményekhez való alkalmazkodás érési folyamata

Az adaptáció rugalmas alkalmazkodást, alakulást, formálódást jelent. Hétköznapi értelemben azt a gyermeket tekintjük alkalmazkodónak, aki szépen beilleszkedik és igazodik az elvárásokhoz. Személyiségfejlődési szempontból viszont az adaptálódás (magyarul rugalmas alkalmazkodás) a nehéz körülmények hatására való átalakulás érési folyamata, amelynek során a gyermek találékony, teherbíró, és újra talpra állni képes felnőtté válik.

Az adaptálódás, a rugalmas alkalmazkodás nem igazodás, nem beilleszkedés, hanem átalakulás: transzformáció. Rajtunk változtat az, amin nem tudunk változtatni. Ilyenkor maga az agy változik, és vele a személyiség belső tulajdonságai. Amikor valaki pusztán igazodik az elvárásokhoz, beilleszkedik az új csoportba, vagy megszokja az új körülményeket, akkor talán más szokásokat vesz fel, másképp viselkedik, mint azelőtt, de a személyisége nem változik. Az adaptálódás viszont mélyen ható és átalakító érési folyamat, amelynek során az agy és a személyiség változik. Mi magunk formálódunk át minden alkalommal, amikor olyan akadályba ütközünk, amelyen nem áll módunkban változtatni, és ilyesmiből sok adódik mindannyiunk életében. Egy gyermek rengeteg mindennel találja szemben magát, amin nem tud változtatni. A rugalmas alkalmazkodás tehát belső átformálódással járó és tudattalanul zajló fejlődési folyamat.

Érzelmi fordulat, nem tudatos változtatás. Az érett személyiséggé válásnak ezt a nélkülözhetetlen és fájdalmas folyamatát nem az értelem és nem az akarat irányítja; az adaptálódás az emberi lélek nem tudatos rétegeiben zajló érzelmi fordulatok sorozata. A limbikus rendszer (az „érzelmi agy”) e folyamatos belső alakulás színtere. Ha tudatosan irányítható logikus folyamat volna, akkor a kisbabák és a kisgyerekek nem tudnának alkalmazkodni, pedig az alkalmazkodás szempontjából az első öt életév a legfontosabb időszak! Az embergyerek pontosan azért születik annyira kialakulatlan állapotban (a többi emlőshöz képest), hogy legyen elég alkalma a legkülönfélébb körülményekhez alkalmazkodni. Ezért is olyan nagyszerű dolog, hogy az adaptálódás tudattalanul zajlik, és semmilyen akarati döntésnek vagy logikus megfontolásnak nincs benne szerepe.

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
3. Hogy veszítheti el egy gyerek a könnyeit?
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?