Hozzuk elő, ami megvan benne!

“A gyermek feje nem edény, amit meg kell tölteni, hanem fáklya, amit lángra kell lobbantani.”
– Galileo Galilei

Most arról lesz szó, hogy mit tegyünk azoknak a gyerekeknek az önállósulásáért, akikben működik némi belső hajtóerő; akiknél a születő egyéniség mutatja az életjeleket? Mit tegyünk, hogy ez a születés a lehető legkevesebb komplikációval történjen? Az a koncepció lényege, hogy nem kívülről neveljük bele a gyerekekbe azt, aminek meg kell lennie, hanem belőlük hozzuk elő. Persze egy kútból is csak akkor lehet előhozni a vizet, ha van benne. Egy gyerekből is csak akkor lehet előhozni a belső hajtóerőt, ha megvan benne.

Hogy lehet az önállósághoz szükséges belső hajtóerőt felszínre hozni?

Töltsük fel meghitt együttléttel!

Az önálló cselekvéshez szükséges energiával a meghitt együttlét tölti fel a gyerekeket. Mindig meg kellene töltenünk a gyermek szeretettankját, amikor szüksége lesz a belső tartalékaira, pl. mielőtt azt szeretnénk, hogy játsszon mellettünk, amíg dolgozunk, mielőtt óvodába vagy iskolába indítjuk, és mielőtt lefektetjük aludni. Egy kisgyerektől még az önálló elalvás is sok lelkierőt igényel. Minden elszakadás és minden önálló tevékenység előtt töltsük fel a szeretettankját bőségesen!

Sajnos gyakori, hogy már reggel mérgelődünk és sürgetjük egymást. Már a nap elején lemerítjük egymás érzelmi tartalékait ahelyett, hogy feltöltenénk. Deficittel indul a nap. Egyre nagyobb ritkaság, hogy egy család együtt nyugodtan meg tud reggelizni. Egyre kevesebb családban tudnak a gyerekek testileg-lelkileg jóllakni a szülők asztalánál, mielőtt elkezdődik a napjuk. Nincs idő meleg együttlétre. Nincs idő töltekezésre.

Ha egy gyerek lemerült elemekkel érkezik az óvodába, hogy fog tudni a stresszel megbirkózni és kreatívan játszani? Ha érzelmileg éhesen érkezik az iskolába, hogy lesz kedve és energiája tanulni? Nem lesz kíváncsi. Nem meri föltenni a kezét. Nem fogják érdekelni az új dolgok, amikről hall. Miért olyan közömbösek a gyerekek? Miért nem érdekli őket semmi? Miért nem lelkesednek? Miért nem kíváncsiak? Mert már reggel üres szeretettankkal érkeznek.

Sokkal jobban fejlődnének, és jobban megállnák a helyüket az óvodában meg az iskolában, ha az energiatartalékok feltöltésére is gondolnánk, amikor kialakítjuk a napirendjüket. Képzeljük csak el, mi lenne, ha minden család reggel 8 és 9 között nyugodtan együtt megreggelizhetne, és csak fél 10-kor kezdődne az iskola? Kevesebb idő jutna tanítási órákra, de mennyivel aktívabban részt tudnának venni a gyerekek! Micsoda kérdéseik lennének! Csak úgy áradna belőlük a gyermeki kíváncsiság! Mennyivel boldogabban és hasznosabban telne az a rövidebb idő!

A belső motivációt legjobban a kötődő éhség kielégülése (a beteljesülés érzése) szabadítja fel. Akkor tesszük a legtöbbet a gyerekeink önálló tanulásáért, ha egy kis meghitt együttléttel a kötődő éhségüket is kielégítjük, mielőtt útnak indítjuk őket. A közelség keresése ekkor átvált szárnyalásba, a belső hajtóerő kiáramlik, és a gyermek készen áll az aznapi kihívásokra. Van ereje élni az életét. Először tehát töltsük fel meghitt együttléttel, azután indítsuk el:

Ihlessük meg érdeklődéssel és remekművekkel!

“Nem az a mester, aki megtanít valamire, hanem aki
megihleti a tanítványt, hogy legjobb tudását latba vetve
fölfedezze, amit már eddig is tudott.”
– Paulo Coelho

Egy gyerekeket könnyű megihletni, mert tele van kreativitással, és kikívánkozik belőle a sok-sok tartalom.

Érezze rajtad, hogy komolyan érdekelnek a gondolatai és a művei!

Tekints méltónak a komoly érdeklődésedre mindent, ami a gyerekedből fakad: az eredeti gondolatait, a saját ötleteit, a kérdéseit, a vágyait, a céljait és a műveit. Ha kapsz tőle egy rajzot, vagy egy termésekből összeragasztott valamit, ne azt nézd, hogy szépen sikerült-e! Az a fontos, hogy ő maga csinálta. Ne azt nézd, hogy mi rajta a javítanivaló. Azért értékes, mert belülről jött.

Ha a gyereked csillogó szemmel újságolja, hogy “Mami! Mami! Ezt én csináltam! Én egyedül!”, örülhetsz, mert szépen halad az önállósulás útján. Ha azt kérdezgeti, hogy tetszik-e, tudd, hogy ez még a kötődés kérdése. Az egyéniséggé válás útján fontosabb lesz neki, hogy “egyedül én csináltam.” Amikor azt tapasztalja, hogy amit kitalál, az tényleg érdekli a számára fontos felnőtteket, előmerészkedik belőle, ami odabent van (mint a csigabiga szarvai). De az érzékeny csigaszarvak könnyen vissza is húzódnak, ha a belülről fakadó kreatív megnyilvánulásokat minősítjük (jutalmazzuk vagy megmosolyogjuk, megbíráljuk, javítgatjuk, vagy humoros megjegyzéseket teszünk rá).

Apukám mellett már gyerekként is érezhettem, hogy érdekli, ami bennem van. Amikor visszaadtam neki egy befejezett könyvet, vagy elmeséltem neki egy élményemet, gyakran megkérdezte, hogy “Mit gondolsz? Mi a véleményed?” Ettől szárnyakat kaptam. Már 4-5 évesen szerettem elméleteket kitalálni. Apukám volt az első, aki helyet adott a gondolataimnak: “Mi jut erről eszedbe? Szerinted hogy van ez?” Nem töltött velem rengeteg időt, de sokat tett azért, hogy gondolkodó embernek ismerjem meg magam. Még ma is emlékszem néhány ötéveskori teóriámra. Azért születhettek, mert valakit érdekelt, hogy mit gondolok. Azzal, hogy teret adott az elképzeléseimnek, szinte előhívta belőlem a kreatív gondolkodást. Egy ötéves gyerek elképzeléseinek persze nem sok köze van a valósághoz, és ezt nyilván ő is tudta. De én azt hittem, hogy nagyszerű gondolataim vannak, mert az apukám, amikor időt szakított rám, meghallgatta őket. Tudta, hogy az önálló gondolkodást is el kell kezdeni valahol. Megihletett a figyelmével. Amikor pedig nem volt, aki meghallgasson, megpróbáltam lerajzolni az elképzeléseimet. Rengeteg eredeti gondolat tud egy gyerekből előjönni, ha kíváncsi rá a felnőtt, aki fontos neki.

Ismertesd össze nagyszerű elmék remekműveivel!

“A zenepedagógia út a remekművekhez.”
– Kodály Zoltán

Vigyük gyerekeket igazi múzeumba, igazi hangversenyre is! Olvassunk nekik igazi könyveket! A velünk lakó nagymamám szívesen olvasott bármelyik unokájának, aki szombat-vasárnap kora reggel megjelent az ágyában. Sok sok igényes és inspiráló remekművet olvasott fel nekünk: Andersen meséit, a legtöbb Fekete István regényt, néhány Gárdonyit, Coopert, Vernét, Kiplinget, Jack Londont… Élő könyveket, amelyek nagyszerű elmékkel hoztak kapcsolatba, akik újabb kérdésekre ösztönöztek, fokozták az étvágyunkat a szellemi kalandozásra, az önálló tanulásra.

Rengeteget teszünk a gyerekeink önálló lényének a kibontakozásáért, ha minden nap átélhető és inspiráló könyvekből olvasunk nekik, amelyek szereplőihez személyesen is tudnak kapcsolódni. Ne azzal a céllal olvassunk, hogy olvasni tanuljanak! Egyszerűen élvezzük a közös élményt, és tegyük lehetővé, hogy új gondolatokkal találkozzanak, és közben a képzeletük is és a szókincsük is gazdagodjon. Az igényes olvasmányok, az irodalmi, zenei és képzőművművészeti remekművek nagyszerű elmékkel ismertetik össze a gyerekeket, és a szellemi étvágyukat is fokozzák.

Lássuk el kreatív alapanyagokkal!

Ahhoz, hogy előhozzuk a gyerekeinkből, ami odabent van, némi anyagbeszerzésre is szükség lehet – el kell látnunk őket kreativitásra csábító, jó minőségű eszközökkel és anyagokkal.

Tartsunk otthon kevesebb kész játékot, és több papírt, zsírkrétát, színes ceruzát, ollót, ragasztót, festéket, fonalat, színes rongyot, kavicsot, faanyagot, szerszámot, építőkockát és Legót. Ne dobjuk ki azonnal a háztartási gépek nagy kartondobozait sem… gyűjtsünk bármit, amiből a gyerekek örömmel alkothatnak!

A kamaszunknak szép üres füzetet és könnyen író tollat is ajándékozhatunk, hogy naplót írhasson, megírja a történeteit, összerendezze a gondolatait és ki tudja magát fejezni életének abban a szakaszában, amikor az önkifejezés nehezen megy.

Adjunk alkalmat az ajándékozásra is! Amikor a gyerekek maguk készíthetik az ajándékaikat, sokkal fontosabbá válik számukra az ajándékozás, mint az, hogy ők mit fognak kapni. Minden ünnep remek alkalom a kreatív hajtóerők kiáramlására. Ha ellátjuk őket elég alapanyaggal és arra is figyelünk, hogy idejük is maradjon a kreativitásra, csodálkozni fogunk, mennyi alkotókedv és önállóság nyilvánul meg az ajándékaikban. Ajándékkészítési lázban fognak égni!

A karácsonyi készülődés (egy kis szülői segítséggel) nagyszerű alkalom az eredeti ötletek és a szárnyaló képzelet megnyilatkozására. Csak legyen mivel és legyen mikor rajzolni, vágni, ragasztani, fúrni-faragni, verset írni és zenét szerezni!

Aki eleven: játszik, tanul és felfedez

Amikor a baba megszületik, a biológiai “élet” jeleit ellenőrzik: Mozog? Elég jól ver a szíve? Elég erős, elég életrevaló? Enélkül nem tud élni, de nyilvánvaló, hogy ennél több az élet. Jézus azt mondta, hogy “én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” A bőségről a fejlődéshez szükséges nyugalom kapcsán már szót ejtettünk [Várakozáson felül adjunk!]. De mi ez az élet?

A görög zoé jelenti a biológiai életnél (bios) több, belülről fakadó vitalitást, ami az emberi potenciál része: spontán, természetes úton kiteljesedhetne mindenkiben, mégsincs meg sokakban. Milyen jelek utalnak rá egy fejlődő gyermeknél?

Például azt, hogy eleven és érdeklődő. Vannak ötletei. Akar valamit kezdeni magával. Van szárnyaló képzelete, kísérletezőkedve. Kíváncsi rá, hogy mi miért van, hogyan készül, hogy működik. Belülről fakadó tudásszomj ösztönzi a világ megismerésére. Legfontosabb jele a belülről vezéreltség, a belső motiváció, ami nélkül nem alkalmas egy gyerek az önálló, szabad tanulásra, hiába adunk lehetőséget rá.

Amikor kívülről nem érkezik inger vagy információ, amikor a gyermek épp nem a képernyő előtt ül és nem is szórakoztatja senki, ugyanakkor éppen tele van a szeretettankja, nyugalmi állapotban kell lennie [ld. Mi végezzük a kötődés munkáját!]. Ilyenkor kellene, hogy előbuzogjon belőle a belső tartalom. Ilyenkor kellene, hogy megjelenjen a szabad játék. Ekkor derül ki, hogy van-e otthon valaki? Elkezd-e játszani? Elkezd-e alkotni? Felfedezni? Olvasni? De van, akinél az ötletek, a tudásszomj, a képzelet és a kísérletezőkedv helyén ilyenkor is csak egy tátongó vákuumot látunk. Szenved az unalomtól, mert nem jön belőle semmi, ami kitöltené az űrt. A belső üresség beszippant és elnyel minden energiát [ld. Az akadály, ami a fejlődés útját elállja].

Az élet hiánya

A gyakori unatkozás az eleven belső tartalom hiányára utal. Egy gyerek akkor unatkozik, amikor benne sincs semmi, amivel ki tudná tölteni az üres perceket. Amikor a saját képzelete, a saját gondolatai, a saját ötletei hiányoznak, és nem tud mit kezdeni magával, amikor a kívülről érkező foglalkoztatás és szórakoztatás abbamarad. A belső élet hiányzik abból a gyerekből, akinek belülről semmi nem mozgatja a fantáziáját, nem fűti az érdeklődését, nem indítja el a kreativitását. Ha egy gyerek azonnal unatkozni kezd, amikor kívülről nem kötjük le: nem kapcsolunk be neki valamit, nem foglalkoztatjuk, akkor a benne tátongó vákuum mindent beszippant, amit csak talál. Azt hisszük, hogy többet kellene foglalkoztatni, de ez nagy tévedés. Az unalom nem azt jelzi, hogy több külső ingerre van szüksége. A belső élete felpezsdüléséért kell tennünk valamit!

Minél inkább kisegítjük az unatkozó gyerekünket azzal, hogy elé teszünk valamit, amit beszippanthat: többet szórakoztatjuk, több érdekességgel vesszük körül vagy bekapcsolunk neki egy képernyős kütyüt, annál kevésbé orvosoljuk a probléma igazi okát! A mai gyerekek minden korábbi generációnál többet szórakozhatnak, és ennyi unatkozó gyereket sose hordott még hátán a föld! Az unalom megoldása nem a folytonos foglalkoztatás, szórakoztatás és szervezett időtöltés! Nem volna szabad kitöltenünk a gyerekek minden percét!

Az űrt a belső életnek kellene kitöltenie: a saját gondolatvilága, a saját képzelete, a belülről spontán megjelenő játék kellene, hogy foglalkoztasson minden gyereket! Ha egy gyerek minden alkalommal unatkozni kezd, amikor senki nem játszik vele és képernyő sincs előtte, akkor belülről kellene életre keltenünk!

Nem arról beszélek, hogy soha nem unatkozhat. Minden gyerek elveszíti az elevenségét, amikor éhes, fáradt, lázas, vagy éppen halálosan szomorú, mert elveszett a kiskutyája. Időnként mindenkinek lemerülnek a tartalékai, és akkor nem kreatívak vagyunk, hanem nyűgösek. De tragédia, hogy az óvodások még kíváncsiak, de a középiskolások már unatkoznak! Hova lett a kalandvágy? A lelkesedés? A tudásszomj? Miért nem játszanak vagy olvasnak a gyerekek, amikor unatkoznak?

A belső elevenség hiánya rengeteg fiatal tragédiája.
– Mihez kezdesz, amikor kikerülsz az iskolából?
– Nem tudom.
– Azért csak érdekel valami? Csak van valamihez kedved, valami ötleted…
– Nem tudom.
Semmi nem tölti meg őket belülről. Az egyetlen erő, ami mozgatja őket, a csillapíthatatlan kötődő éhség, ami miatt egész álló nap kapaszkodniuk kell valakibe vagy valamibe, akihez (vagy amihez) kötődhetnek. Együtt kell lógniuk a haverokkal, ha máshol nem, legalább a Facebookon. Kémiai anyagokkal kell csillapítaniuk a belső vákuum mardosó fájdamát. Szívszorító és veszélyes, amikor az élet helyén fekete lyuk tátong.

Egy igazán élő, belülről is eleven gyerek:

  • tele van kíváncsisággal és kísérletezőkedvvel
  • a felfedezés és megismerés öröméért tanul
  • saját gondolatai, eredeti ötletei vannak

Tele van kíváncsisággal és kísérletezőkedvvel

A valódi tudásszomj könnyen összetéveszthető a beszűkült érdeklődéssel. Iskolásokkal gyakran előfordul, hogy leragadnak egy témánál, de mindig olyasminél, amiről ők tudják a legtöbbet; nem az köti le a figyelmüket, amiről még keveset tudnak. Válaszokkal vannak tele, nem kérdésekkel. Az ilyen beszűkült fókuszt nem jó összetéveszteni az ismeretlen iránti kíváncsi érdeklődéssel (nem bízhatjuk rá a saját tanulását, ha nincs meg benne a szükséges belső motiváció).

A szárnybontogató érdeklődés, a valódi tudásszomj egész más természetű. Nem szűkül be az érdeklődése egyetlen területre. Tudásának bizonygatása helyett a megismerés vágya és a felfedezés öröme ösztönzi tanulásra. Kérdésekkel van tele. Aki mindenre tudja a választ és mindig az övé az utolsó szó, az tudálékos, nem kíváncsi. A kíváncsi embert az vonzza, amit még nem ismer. Az új dolgok izgatják. Kérdésekkel és kísérletezőkedvvel van tele.

A tudásszomj könnyen összetéveszthető a négyévesek folytonos miértjeivel is. Piaget azon gondolkodott, vajon miért van az, hogy a gyerekek olyan gyakran használják képzeletüket. Megfigyelte, hogy mivel nem folytatnak deduktív és analitikus gondolkodást, nincs okuk arra, hogy határozottan elkülönítsék a valós és a nem valós világot. Mivel gondolkodásuk nem oksági viszonyok és bizonyítékok szerint működik, minden lehetségesnek tűnik.

Amikor egy gyerek azt kérdezi: “Mi lenne, ha angyal lennék?”, a felnőtt a kérdést nem találja komoly megfontolásra alkalmasnak, mivel az a realitás világán kívül esik. De egy gyerek számára nemcsak, hogy minden lehetséges, hanem minden megmagyarázható is, mivel nem szükséges hozzá objektív logika. Értelmük kielégítéséhez csak indítékra van szükség – a labda le akart gurulni a dombról, ezért le is gurult. Egy 6 éves gyerek úgy gondolhatja, hogy a folyó azért folyik lefele a hegyről, mert le akar folyni. Egy évvel később ugyanezt úgy magyarázza: “a víz mindig lefele folyik, ezért folyik erről a hegyről is lefele a folyó.”
– Jean Piaget: The Language and Thought of the Child (A gyermek nyelve és gondolkodása)

A négyévesek miértje tájékozódó kérdés. Nem mindig kíváncsiságból fakad; csak tudniuk kell, hogy valami mit akar, és mi lesz vagy lehet, mert igazodniuk kell valamihez. Ez még inkább kényszer, mint kíváncsiság, de nem mindig könnyű megkülönböztetni ezeket a dolgokat. Az önálló szárnybontogatás viszont tele van saját ötletekkel és kísérletezőkedvvel.

A felfedezés és megismerés öröméért tanul (szeret tanulni)

A belső motivációval rendelkező gyerek a tanulás kedvéért akar tanulni: szeret kutatni és kísérletezni. A tanulási kedv belőle fakad. Nincs szüksége külön megerősítésre. Nem kell noszogatni, ösztökélni, jutalmazni. Sőt, a jutalom csak megzavarja. Számára tanulás boldog felfedezés – önmaga jutalma. Az érdeklődő gyermek a tanulás kedvéért tanul, mert megtalálja benne a beteljesülés örömét. Ezzel szemben a kívülről érkező jutalom, könnyen megfosztja a tevékenységet kísérő örömtől. A külső ösztönzők, mint a verseny és az érdemjegy, érdektelenek a belülről motivált gyerekek számára, és inkább nehezítik, mint segítik a belső motiváció kifejlődését.

“Minden jutalom, amelyet csak keveseknek osztunk, a többi gyerek számára egy kétfedelű üzenet: te nem vagy olyan jó, hogy ezt megérdemelnéd. A jutalom, legyen az egy jó jegy, vagy akármi más, könnyen megfosztja a tevékenységet kísérő örömtől. Másképp fogalmazva a külső jutalom csak arra ösztönöz, hogy a morális fejlődés konformista vagy irracionális követő fokozatára lépj, de soha nem ösztönöz a racionális önzetlenségre.”
Fóti Péter: A gyerekek morális fejlődése

A szárnyait bontogató, kíváncsi gyerek, aki önmagáért élvezi a tanulást, azt csinálja meg a legnehezebben, amit muszáj. Többnyire olyan kérdések izgatják, amik nem tartoznak a kapott feladathoz. Viszont magától eljut a könyvtárba (illetve eljutna, ha maradna rá ideje) és kutatja a számára érdekes témát. Osztályzatot nem kap érte, de elég neki a kíváncsiság.

Saját gondolatai, eredeti ötletei születnek

Egy eleven gyerek sose marad veszteg. Amikor elemében van, tele van ötlettel, gondolattal és érdeklődéssel. Fűti a szenvedély. Természetesen ez is ingadozó (hol felerősödik, hol visszahúzódik). A kicsiknél csak időnként villan fel, de ha a fejlődés töretlen, a belső elevenség is fokozatosan erősödik és egyre maradandóbb lesz.

Az eleven gyerek mások élményeire és gondolataira is kíváncsi. Az érés anyaméhe a kapcsolat. Saját gondolatok, eredeti ötletek is a kapcsolat méhében születnek. Ha lebutított, kivonatolt tananyag helyett élő könyveket adunk a kezébe, a tudományok és az irodalom terén is közvetlen tanítómesterei lehetnek az emberiség nagyjai, akikkel hús-vér valójukban sohasem találkozhat.

Az élet személy

A görög zoé szó azt a vitalitást jelenti, amihez nem elég a szívünk dobogása; aminek az élő Isten a forrása. Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy az élő, teremtő Isten emberré lett, közöttünk élt és belénk költözött. Földi élete során mondta Jézus:

“Én vagyok az út, az igazság és az élet (zoé)”
– János 14:6

Ez a rövid nevelési cikk nem alkalmas az élet teológiájának bővebb kifejtésére, de az emberi vitalitás témájához fontosnak tartom hozzátenni, hogy az élet élő, személyes forrása a bennünk élő Krisztus. Az emberi potenciálnak ez a része nemcsak biológiai, nem is csak pszichológiai vagy szellemi. Mindez, és mégis több. A teremtő, kreatív Isten, aki örömmel alkotott, hogy szeressen, olyan eleven és szárnyaló, kreatív élet csíráját ültette el bennünk, ami őrá jellemző (önmagához hasonlóvá teremtett), és belőle fakad (a bennünk élő Krisztus életéből).

A potenciál mindenkiben megvan. A gyötrő vákuumal járókban is. A függőségekbe kapaszkodókban is. De találkozniuk kell vele, hogy az élet forrásából akarjanak meríteni. Az emberi vitalitás forrása élő kapcsolat. Minden embert belülről is élőnek szánt a teremtő Isten. Mindenki akkor él egészen, amikor meggyökerezik az Élet forrásában. Krisztus ugyanúgy az élet forrása, ahogy a szeretet forrása is, mert Isten maga a szeretet (ld. 1János 4:7-21). Ahogy szeretet nélkül nem tud teljes emberré fejlődni egy gyerek, ugyanúgy vitalitás, zoé nélkül sem.

Az élet személyes valaki! Ugyanaz, aki a szeretet! Tárt karokkal hív, hogy bízzunk és nyugodjunk meg benne. Eresszük őbelé a kötődő gyökereinket hogy fejlődjünk, virágozzunk és teremjük az élő gyümölcsöket. Az ő életében meggyökerezve egészen élhetünk! Az életet még belőlünk szívogató éretlen gyerekek rajtunk keresztül ízlelhetik meg az élet forrását, aki azért jött az emberek közé, hogy “életük legyen és bőségben éljenek.”

“Akié a Fiú (Krisztus), azé az élet (zoé); akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban.”
– 1János 5:12

Az önállósulás jelei

Milyen jelek utalnak arra, hogy a gyermek halad az önállósulás útján?

Óvodáskorban

A 3-4 éves kicsiknél az önállósulás jele, hogy rövid időszakokra már egyedül is tudnak játszani, és az is, hogy tiltakoznak, amikor korlátozzuk a szabadságukat. Minél jobban tudják, hogy mit akarnak, annál nagyobb frusztrációt éreznek, amikor nemet mondunk és akadályt gördítünk az útjukba. Természetesen kell nemet mondani és kell korlátozni, mert mi vagyunk a felelősek a tetteikért és a biztonságukért is, de szomorú tévedés, amikor a kicsik függetlenségi törekvéseit a bűnös természet megnyilvánulásának, szándékos engedetlenségnek tekintjük és büntetjük. Az érés folyamat. A kicsik ellenkezése az egészséges fejlődés része, ugyanúgy, mint az, hogy a kisbaba négykézláb jár, pedig az embernek kétlábon kell járnia. Ahogy a négykézláb járásról sem kell lenevelni a babát, mert idővel maga mögött hagyja ezt a fontos fejlődési stádiumot, a 2-3 évesek tiltakozása is életkori sajátosság, egy fontos fejlődési szakasz velejárója. Nehéz elviselni, tudni kell kezelni, de nem a büntetés a megoldása, hanem a türelem, a biztonságot nyújtó korlátozás, és az érés támogatása.

Egy jól fejlődő hároméves már arra is erős késztetést érez, hogy egyedül csinálja meg azokat a mindennapi dolgokat, amikhez segítséget szokott kapni; egyedül próbál felöltözni, egyedül akarja használni a WC-t. Sok türelmet igényel, amikor sietünk valahova, rá akarunk adni valamit, ő pedig kijelenti, hogy “én akarom!” – de ez is az önállósulás jele.

Amikor a négyéves rájön, hogy a dolgok nemcsak történnek vele, hanem az rajta is múlik, hogy mi történik, akkor megjelenik benne a cselekvőképesség érzete: a felelősségtudat első csírája. A hátsó ülésről az élet vezetőülésébe telepszik és kormányozni kezd. Közben egyre erősödő kíváncsisággal fordul az új és ismeretlen felé, ami a későbbi önálló tanuláshoz szükséges tudásszomj kezdete. Eleven képzelete önálló játékra ösztönzi; ha nem szoktatjuk hozzá ahhoz, hogy üres perceiben tévé előtt üljön, és ha nem foglalkoztatjuk egész álló nap, akkor egyre jobban elfoglalja magát. Elmerül a játékában, elragadja a saját képzelete, és nagyon ritkán unatkozik.

Iskoláskorban

Az önállósulás útján haladó 8-11 évesnek egyre határozottabb elképzelése van arról, hogy mit szeret és mit nem, és arról is, hogy kicsoda. Kezd kialakulni a saját érdeklődési köre, és már el tudja magát kötelezni bizonyos tevékenységekhez. Ideális esetben a családi munkamegosztásban is egyre jobban lehet rá számítani.

Belülről fakadó érdeklődésének, belső motiváltságának köszönhetően a tanulás öröméért tanul, és már az önálló tanulás lehetőségével is tud élni. A kormányt átadva is figyelemmel kell kísérnünk a tanulását, és időnként szüksége lehet némi beleszólásra, vezetésre, korrekcióra is, de egy jól érlelődő, elég önálló gyermeket ebben az életkorban már csak a kivételesen nehéz időszakokban kell naponta emlékeztetni, ellenőrizni és olyankor is kikérdezni, amikor nem ő kéri.

Élvezi és értelmes tevékenységgel tudja kitölteni a nagyobb felelősséggel járó nagyobb szabadságot. Eredeti ötleteit, szárnyaló gondolatait szívesen megosztja azokkal, akit a bizalmába fogad.

Serdülőkorban

A kibontakozóban lévő 14-15 éves egyéniség számára a képernyőmentes egyedüllét alkotó magány, amit ki tud tölteni belülről fakadó kreatív tevékenységgel: rajzol, ír, fest, hangszeren játszik, sportol, szerel, épít, az állataival foglalkozik, olvas, vagy a kedvenc érdeklődési területét kutatja. Már hosszabb távú célokat is kitűz maga elé (jobb bizonyítvány, egy új nyelv megtanulása, sportteljesítmény). Célja megvalósításáért képes más dolgokról lemondani, és belső tartalékait mozgósítva lépésről lépésre haladni.

Nem akar olyan lenni, mint mindenki más; nem is tetszik neki, amikor valaki másokat utánoz. Arra törekszik, hogy egyéni és eredeti legyen. Érzékeny igazságérzetét az is felháborítja, amikor valaki más tollaival ékeskedve próbál magának elismerést szerezni.

Minél intenzívebben zajlik egy kamasz saját egyéniségének a kibontakozása, annál hajlamosabb arra is, hogy vitába szálljon mások véleményével, értékrendjével, meggyőződésével. Így készít helyet a sajátjának. Az önállósuló kamaszok mindenféle külső kényszerre, szülői és tanári fafejűségre allergiás hevülettel reagálnak.