A gyerek viselkedése csak a jéghegy csúcsa. Ami igazán mozgatja őt – az idegrendszer állapota, az érzelmi feszültség vagy a kötődés – többnyire a felszín alatt marad. Ha megtanulunk a mélyebb rétegekre figyelni, a nehezen tűrhető viselkedés sem ellenség, hanem jelzőfény lesz.

Legutóbb arról írtam, hogy a nevelés nem technikai, hanem fejlődési kérdés.

Ha csak azt kérdezzük:
„Mit tegyek ezzel a viselkedéssel,” akkor a felszínt próbáljuk szabályozni. A formát igazgatjuk, miközben a tartalom változatlan.

De mi van a felszín alatt?

Amit látunk – és amit nem

Képzelj el egy jéghegyet.

A víz fölött csak a csúcsa látszik.
Szilárdnak, határozottnak, jól körvonalazhatónak tűnik.

De a nagyobb része víz alatt van.

A gyerek viselkedése is csak a jéghegy csúcsa.

Látjuk:

• a hisztit,
• az ellenkezést,
• a szemtelenséget,
• a bezárkózást,
• a közönyt,
• vagy a túlzott megfelelést.

De nem látjuk, mi van „a víz alatt.”

Nem látjuk:

• az idegrendszer állapotát,
• a kötődési bizonytalanságot vagy biztonságot,
• az érzelmi túlterheltséget,
• az érési folyamatokat, vagy azok elakadását,
• a védekező mechanizmusokat,
• a belső feszültséget.

Az emberi észlelés természetes módon a láthatóra reagál.

A viselkedés látható.
A mozgatórugó nem.

Arra figyelünk, és azon próbálunk változtatni, ami kilátszik, pedig az csak a jéghegy csúcsa.

A viselkedés nem a gyermek szándékát mutatja

Amikor egy kisgyerek a bolt közepén a földre veti magát és üvölt, úgy tűnik, mintha „akarna valamit.” Minél hangosabb, annál erősebbnek tűnik az akarata. Mintha tudatosan küzdene ellened.

De a víz alá tekintve egész más képet kapunk.

• lehet, hogy ma még nem rohangált eleget
• túl sok inger éri az adott helyzetben (hangok, fények, zajok, túl sok ember, túl sok látvány), és kimerült az idegrendszere
• éhes, álmos, vagy szomjas
• csalódott, mert nem lehet az, amit szeretne
• még nem érett meg arra, hogy belássa: hiába szeretne valamit rögtön és nagyon, ezt most nem lehet

A viselkedése nem szándékos ellenkezés, nem téged akar kifárasztani és manipulálni, hanem az éretlen idegrendszere reagál leolvadással, mert túlterhelődött.

Segítségre van szüksége, nem arra, hogy rátegyél egy lapáttal, és még meg is szidd, vagy rá is ijessz.

Nézzünk egy másik korosztályt.

A kamasz bezárkózik a szobájába.
Nem szól senkihez. Ha zavarod, ingerülten reagál.

A felszínen közönyt látsz, vagy tiszteletlenséget. Ami felháborító, mert nem úgy nevelted, hogy most így bánjon veled.

De a víz alatt lehet, hogy ez történik:

• intenzív kötődési átrendeződés zajlik, ami érzelmileg fájdalmas és megterhelő a számára
• identitásformálódás történik,
• rengeteg a belső ellentmondás, amit a prefrontális kéreg már a tudatába enged – ez a fejlődés jele, de nem könnyű hozzászokni
• túl sok elutasítás, megszégyenítés, vagy fenyegetés érte azoktól, akikhez kötődik (a kamaszoknál sajnos ezek gyakran a kortársak, nem a szülők), és emiatt védekező üzemmódba kapcsolt az idegrendszere (ld: védekezés a sebezhetőség ellen)

A viselkedés ilyenkor azt is jelentheti, hogy a kamasz védőpáncélt húzott a szívére, hogy ne érezze a sebezhetőség fájdalmát.

A viselkedés fontos jelzés, de mást látsz, ha a viselkedést nézed, és mást, ha belátsz a felszín alá. A pimasz kamaszra hirtelen felindulásból csípősen visszareagálunk, mert erősnek és fölényesnek látszik. De ha a védekezés páncélját is látod, rögtön világos lesz: ezt a páncélt csak a kapcsolat melege tudja leolvasztani.

Ha azt kapja, amit „megérdemel”,
a páncél nem olvad le.

Keményebb lesz.

Miért reagálunk mégis a felszínre?

Amikor a gyerek kibillent minket, nemcsak ő kerül stresszbe.

Mi is.

A szülő idegrendszere is reagál.

Feszültség keletkezik.
Megjelenik a kontrolligény.

„Ezt most azonnal meg kell állítani.”

Ez nem rosszindulat. Biológiai reflex.

Stresszhelyzetben az idegrendszer rendet akar.
Gyors megoldást követel.

Ezért olyan erős a kísértés, hogy a viselkedést kezeljük. Most azonnal.

A felszínre reagálni gyors.
A mélyre figyelni lassú.

A felszín kontrollálhatóbbnak tűnik.
A mély bizonytalan.

A viselkedés: jelzőfény

Ha a viselkedést nem ellenségnek tekintjük,
hanem jelzőfénynek,
minden megváltozik.

Nem a jelzőfény a probléma.
A jelzőfény mutatja meg a problémát.

A kérdés nem az lesz:
„Hogy állítsam le?”
„Hogy kapcsoljam ki?”

Új kérdést teszünk fel:
„Mit jelez?”
„Mit akar megmutatni?”

Ez a kérdés már nem harcra buzdít,
hanem kíváncsiságra ösztönöz.

És amikor nem elkeseredettséggel vagy tele
és nem az eddigieknél is keményebb küzdelemre készülsz,
hanem megtelik a szíved érdeklődéssel, kíváncsisággal a gyereked iránt, mert szeretnéd igazán látni őt,
szeretnéd tudni, mi van benne, hol tart, mire van szüksége,
és mi indítja őt arra a nehezen kibírható viselkedésre,

akkor a kapcsolat elkezd erősödni.

Először csak benned, de idővel a gyerek is érzi,
hogy nem ellene vagy,
hanem őszintén szeretnéd érteni.

A fordulópont

A nevelés legnagyobb fordulata nem egy új eszköz.
Nem egy jó fogás, egy tuti tipp.

Hanem az a pillanat,
amikor a kontrollból kíváncsiság lesz.

Amikor a felszín helyett a víz alatti rész kezd érdekelni.

A következő kérdés már nem az,
hogy mit csinál ez a gyerek, és
hogy szóljak rá, hogy végre abbahagyja.

Hanem az, hogy kire figyel?
Kire hallgat?
Kié a szíve?
Kihez kötődik?

Mert a jéghegy víz alatti részének első és legerősebb mozgatórugója a gyermek (vagy a kamasz) kötődése.

Erről szól a következő írás.