Régebben a szülők nem olvastak könyveket a kötődésről vagy az idegrendszerről, a nevelés mégis természetesebben működött. Hová tűnt őseink magabiztossága, és miért nem elég ma már csak az ösztöneinkre hallgatni?

A nem tudatos tudás

Régebben a szülők nem beszéltek kötődésről.
Nem beszéltek érési folyamatokról.
Nem beszéltek idegrendszeri állapotról.

A módszereik sem voltak kifinomultnak mondhatók.

Többnyire mégis jobban működött a nevelés.

Mi változott?

Olyan tudást örököltek – egy nem tudatos tudást – amit a mai generációk már nem kaptak meg.

Az intuíció – a szavak nélküli, nem tudatos tudás – nem ösztön.
Nem vak reakció.

Olyan tudás, amelyet a generációk a kultúrával együtt szívhattak magukba. Bele volt ágyazva szüleik, nagyszüleik, dédszüleik, őseik kultúrájába.

A szerepekbe.
A rítusokba.
A kimondatlan, de jól megjelenített és ismételt mintákba.

A szülő „játssza” az anyát.
„Játssza” az apát.
A szerep hordozza a bölcsességet.

Nem kell külön gondolkodni rajta.

Azonos forgatókönyvből játszott szerepek

Amíg a kultúra működik, az intuíció rezonál a környezettel.

A családi vacsorák, a generációk együttélése, a természetes hierarchia és a közösségi normák együtt tartották fenn a kötődések rendszerét.
Közösen alkották a társadalom szövetét.

Gondolj csak a közös étkezésre.

A család nem a televízió előtt evett.
Nem külön-külön vettek ki magunknak valamit a hűtőből, amikor éppen ráértek.

Leültek az asztalhoz.

Együtt.

Nem tudták, hogy ez erősíti a kötődést.
Nem ismerték a fejlődéslélektani kutatásokat.

Azért éltek így, mert ezt írta elő a kultúra.
Másféle életet nem is ismertek.

És közben

• együtt voltak,
• szemkontaktus volt,
• történetek hangzottak el,
• a felnőttek kihúzták magukat, és gondoskodó vezetőként járkáltak a gyerekek között,
• a gyerekek nyugalmat találtak a kapcsolatban.

Ma már kutatások igazolják, hogy a rendszeres közös étkezések megléte vagy hiánya az egyik legmegbízhatóbb adat, amelyből következtetni lehet a serdülők mentális egészségére.

Elődeink kultúrája tehát gyakran tudta, mire van szükség –
ha nem is tudták megfogalmazni, miért azt teszik, amit tesznek.

A kultúra nem tudományos nyelven beszél.
De gyakran tudja, mire van szükség.

Az intuíció a kultúrába beágyazott életmódnak köszönhetően volt elegendő a gyerekneveléshez.

Megszűnt a hagyományos kultúra függőleges továbbadása

A nyugati társadalmakhoz hasonlóan a hagyományos kultúra elgyengült. A mai szülők és nagyszülők már nem kapják meg a szerepeket előíró kész forgatókönyveket.

A szerepek bizonytalanná váltak.
A közösségeket összetartó közös normák szétestek.

Nem rosszindulatból, hanem a történelmi folyamatok következtében.

Amikor a kultúra nem hordozza többé a fejlődés feltételeit,
az intuíció is megszűnik. Elvész a szülők és nagyszülők korábbi magabiztossága. Nem járkálnak egyenes derékkal a gyerekek között.

És történik még valami fontos:

A szülő az érzelmeire kezd támaszkodni.

„Én mit érzek?”
„Engem ez zavar.”
„Nekem most erre van szükségem.”

A nevelés középpontjába a felnőtt élménye kerül.

Nem azért, mert önző.
Hanem mert nincs más kapaszkodója.

Az ösztön nem elég

Sokan mondják:
„Hallgass a szívedre.”

Ez szép mondat.

De a szív nem ugyanaz, mint az intuíció.

A pillanatnyi érzelmi reakció
nem azonos a fejlődés-szempontú megközelítés bölcsességével.

Amikor stresszben vagyunk,
az idegrendszerünk riadókészültségbe kapcsol.
(ld: limbikus rendszer)

Ilyenkor a kontroll, a gyors rendrakás, a konfliktuscsökkentés válik elsődlegessé.

Ez természetes.

De többnyire nem támogatja a gyerekek fejlődését.

A belátás szerepe

Amikor a kultúra már nem hordozza a fejlődés logikáját,
a belátás veszi át a szerepét.

A belátás nem pótolja az intuíciót,
hanem értő jelenléttel helyettesíti.

A belátás segít:

• megérteni, mit látunk a felszín alatt,
• különbséget tenni szándék és folyamat között,
• felismerni a kötődés elsőbbségét,
• megérteni az érzelmek szerepét,
• és teret hagyni a fejlődésnek.

A belátás nem technika.

Nem módszer.

Nem „trükk”.

Hanem térkép.

Miért van ma szükségünk térképre?

Régebben a kultúra volt a térkép.
A kultúra segített eligazodni az élet labirintusában.

Ma a térképet az ismereteink alapján tudatosan kell megrajzolnunk.

Ez nem azt jelenti, hogy mesterségesen nevelünk.

Épp ellenkezőleg.

A belátás célja az,
hogy ne próbáljuk az érés gyümölcseit „legyártani,”

hanem értsük, ahogy a természet dolgozik,
és azt is, ahogy együtt tudunk működni vele
ahelyett, hogy ellene dolgoznánk.

Értenünk kell

Ha a kultúra már nem hordozza a fejlődés logikáját,
és az intuíció nem elég,
akkor értenünk kell.

Meg kell értenünk azt a belső programot,
amely a fejlődést irányítja.

Ez a program az érés.

Legközelebb ezt a belső programot vizsgáljuk meg.