Az önjelölt pásztorok azt akarják, hogy adjuk értük a saját életünket. Aki a szolgálatukba áll, azt használják és eldobják. Jézus viszont értünk adta a saját életét.
Mire vagyunk először kíváncsiak, amikor ismerkedünk valakivel? Leginkább arra, hogy kicsoda és mivel foglalkozik. A jó pásztor példázatával Jézus mindkét kérdésre választ ad.
Ki vagy? Én vagyok a jó pásztor.
Jézus hallgatósága zsidókból állt, akik értették, mit jelent, hogy Jézus a jó pásztornak nevezi magát. Az Ószövetség az erőszakos és kegyetlen uralkodókat olyan pásztorokhoz hasonlította, akik nem törődnek a nyájjal. A jó pásztor érkezését is megígéri, aki Istentől jön, Dávidon keresztül, és gondoskodni fog a nyájról (Ezékiel 34) – ő lesz a Messiás, a Szabadító. Az eljövendő messiás jó pásztora lesz népének, pontosan úgy, ahogy Dávid király megénekelte: “az ÚR az én pásztorom” (23. Zsoltár).
Amikor tehát Jézus kiállt az emberek elé és kijelentette, hogy ő a jó pásztor, a hallgatói számára nem volt kétséges, hogy magát vallja a Messiásnak, a rég várt szabadítónak. Értették, hogy mit állít: azt, hogy ő az örökkévaló Fiú; a nagy király, akin keresztül a kezdet kezdetétől uralkodik az Atya. Hogy ő az, aki mindent összetart “Minden Őbenne áll fenn” (Kolossé 1:17). És, hogy ő az, aki megmutatja Isten pásztori szívét a föld lakóinak.
De hogy lehet ilyesmit bizonyítani? Tudta Jézus igazolni valamivel a saját messiási mivoltát?
Hullajthatott volna látványos tűzesőt. Éneklésre fakaszthatott volna egy szamarat. Virágos kertté változtathatta volna a sivatagot. Jézus azonban ilyesmit nem tett. Mivel bizonyította akkor, hogy ő a világ megváltója és ura? Azt mondta, hogy ‘Én vagyok a Király, mert én halok meg a népemért. Én vagyok az Úr, mert én öntöm ki értük az életemet.’
“Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.”
– János 10:11
Nem ezt várnánk valakiről, aki Istennek, királynak és messiásnak mondja magát. Jézus azzal bizonyítja az istenségét, hogy meghalt! Ez a válasza a második ismerkedős kérdésünkre:
Mivel foglalkozol? Az életemet adom a juhokért.
Képzeljünk el egy pásztort, aki egészen odáig elmegy a juhokról való gondoskodásban, hogy meg is hal értük. Mondjuk egy farkasfalka bekeríti a kis Gyapjast, a pásztor pedig lerohan a dombról, egyenesen Gyapjas és az éhes farkasok közé. Gyapjas megmenekül, a pásztort pedig széttépik a farkasok.
Ez egy olyan pásztor, aki inkább meghal, minthogy a nyájnak bántódása essék. Ő hal meg, hogy a bárányok élhessenek. Jézus azt akarta, hogy egy ilyen pásztort képzeljen maga elé a hallgatósága.
Mit mondanánk valakinek, aki ennyire elkötelezett? Talán, hogy “Ne légy már olyan élhetetlen! Nincs jobb dolgod? Keress valami hobbit, és törődj a saját életeddel!” Nevetségesen elkötelezett a munkájához az a pásztor, aki az életét adja a juhokért. Hogy értékelheti ilyen nagyra a juhokat?!
Ha a jó pásztor a Messiás, a bárányok pedig bennünket jelképeznek, akkor mit mond Jézus ezzel a példázattal nekünk? Azt, hogy Ő – a mi urunk és királyunk – úgy halt meg értünk, mint az a pásztor, aki megmentette a nyáját a farkasoktól.
Ez az, ami az istenségét is bizonyítja! Ő a mindenség királya, mert ő hal meg a gyengékért és a méltatlanokért. Nem mennyei csinnadratta és különleges effektusok, nem bámulatos csodatételek, hanem egy csúnya és véres kereszthalál az, amiről a jó pásztort felismerjük. Mi trónra képzeljük a fenséges Istent – Jézus viszont a kereszten mutatta meg Őt. Mert aki őt látja, az látja az Atyát (János 14:9)
Ezzel nyeri meg a szívünket. Az önjelölt pásztorok azt követelik, hogy mi adjuk értük az életünket. Aki a szolgálatukba áll, azt kihasználják és eldobják. Jézus viszont értünk adta a saját életét.
“Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.”
– János 10:11
KÉK nevelés 