Függő kapcsolatba vond, amelyben függetlenné érhet!

Mi viszi előre és mi hátráltatja a gyermek önállósulását? Jó tanács-e, hogy olyasmit soha ne tegyünk meg helyette, amit már ő maga is meg tud csinálni?


GYÖKEREK sorozat » 3. rész: MIELŐTT IRÁNYÍTANI KEZDED, VOND KÖTŐDÉSBE!


Ha a gyermek hagyja magát szeretni, visszamosolyog, megfogja a kezünket, nem áll ellen, viszonozza az ölelésünket, végre munkához láthatunk. De mi a munka? Elkezdjük vezetni.

A bizalom, a ráhagyatkozás, a követés, más szóval a függés is a kötődés része, de a nehezebb része, mert annyira félünk tőle. Minden igyekezetünkkel önállóságra próbáljuk nevelni a gyerekeinket ahelyett, hogy azt a fejlődési folyamatot támogatnánk, amelyben természetes úton fejlődnek éretté, belülről válnak függetlenné.

A kötődés a függést támogatja.

A függő szerepben kellene a gyermeknek hozzánk kötődnie ahhoz, hogy el tudjuk végezni a nevelés munkáját: meg tudjuk neki adni azt a vezetést és gondoskodást, amire a fejlődéséhez szüksége van. Bíznia kell bennünk, ránk kell hagyatkoznia. A gyermek és a szülő kapcsolatában a gyermek akkor van jó helyen és akkor tud jól felkészülni a saját felnőtt életére, ha függő szerepben kötődhet:

Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes. „Tiszteld apádat és anyádat”: ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik, mégpedig ez: „hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön”.

Efezus 6:1— Pál a Tízparancsolatból idéz

Ezért a rendezett kötődő kapcsolatért viszont, amelyben a gyermek bízik és függ (a mai fülnek nem túl jó csengésű bibliai kifejezéssel: engedelmeskedik), nem a gyermek a felelős, hanem a felnőttjei.

A kisbabával még merünk bőkezűek lenni, különösen, amióta olyan sok szó esik a kötődő nevelésről. De valami megváltozik, amikor elkezd a saját lábán totyogni. Hiába élveztük annyira, hogy a gondját viselhetjük; amikor járni és beszélni kezd, hirtelen az lesz a legfőbb alapelvünk, hogy olyasmit soha ne tegyünk meg érte vagy helyette, amit már ő maga is meg tud csinálni. Ismerős ez a nevelési elv?

Hogy esne, ha a barátaink így bánnának velünk? “A barátod vagyok, de értsd meg, hogy olyasmiben nem fogok segíteni, amit egyedül is meg tudsz csinálni.” Mi lenne a kapcsolatunkkal, ha valamelyik barátunk ehhez az elvhez tartaná magát? Elrontaná a barátságot! Mire valók a barátok? Arra, hogy egymás gondját viseljék. A te bajod az én bajom. Itt vagyok, számíthatsz rám. Nekem szólj, ha gondjaid vannak.

Amíg önálló életre nem képes, az érte felelős felnőttektől kellene függenie

J.B. Watson, a behaviorizmus atyja az 1940-es években sikeresen népszerűsítette azt a nézetét, hogy a gyermeket a születésétől kezdve függetlenségre kell nevelni (inkább dresszírozni). Egy kisujjnyi függést sem szabad megengedni, mert az egész karunkat fogja akarni. Ha elmész vele egy mérföldre, elvárja majd, hogy menj el vele kettőre. Miért zavarta ez Watsont? Mert a viselkedést a külső ingerekre adott válaszreakciónak tekintette, nem olyasvalaminek, ami belülről (a belső indítékok helyéről, a szívből) fakad.

Ha nem értjük, hogy a problémás viselkedés forrása is az emberi szív, akkor a felszíni jelenséget, a viselkedést próbáljuk módosítgatni (jutalmazással és büntetéssel) ahelyett, hogy a forrást céloznánk meg: az emberi szívet. Watson szerint a meghitt kapcsolat inkább akadályozza, mint segíti a nevelést. Ha igaz volna, hogy minden, amit teszünk, csupán inger-válasz, akkor nem kellene a neveléssel a szívet megcéloznunk, és nem kellene foglalkoznunk azzal sem, hogy kötődik-e hozzánk a gyerekünk. Nem mindegy, mert:

Ha ellenállsz a függésének, igazából a kötődésének állsz ellen

Egyszerre nem lehet távolodni és közeledni. Ha az a fő üzenetünk, hogy “ne támaszkodj rám, ne függj tőlem, ne várd, hogy bármit megcsináljak helyetted”, akkor a gyerekeink nem fognak hozzánk kötődni, mert a kötődés a függést támogatja. A függetlenséget elváró hozzáállás nemcsak a barátságunknak és a házasságunknak árt, hanem a gyerekünkkel való kapcsolatunknak is. Milyen hozzáállás építi a kapcsolatot? “A te bajod az én bajom is, támaszkodj rám nyugodtan. Számíthatsz rám.” Meghívás a függésre.

Az önállóságot nem lehet erőltetni

Ha az önállótlan gyermeket kifelé lökdössük a fészekből, nem a szárnyai lépnek működésbe, hanem a riasztórendszere. Harcol, menekül, vagy lefagy. A fejlődés viszont nyugalmi állapotban zajlik, nem harc és menekülés közben, és főleg nem félelemtől dermedt állapotban. A gyermeket akkor fogja el a szárnyalás vágya, ha a kapcsolat felől nyugodt lehet, és nem a sebezhetőség elleni védekezés vagy a közelség kétségbeesett keresése köti le minden erejét.

nem-kell-kirugni-kekneveles

Szülők gyakori kérdése: “Mit tegyek, hogy a gyerekem hajlandó legyen végre egyedül is felöltözni?” De előbb az a kérdés, hogy akar-e egyedül felöltözni? Mond-e olyasmit, hogy “én akarom”? És miért nem akar egyedül felöltözni egy olyan gyerek, aki már képes volna rá? Mert a legfőbb szükséglete, a biztonságot nyújtó kapcsolat iránti éhsége nem lakik jól, és ezért a függésre vágyik, nem a függetlenségre. A közelség keresésével van elfoglalva; nem tud szárnyalni, mert kapaszkodnia kell.

Az önállóság nem teljesítmény, amire sarkallni kell valakit, hanem gyümölcs; a mélyre hatoló gyökerek, a kielégítő függés gyümölcse.

Az önálló szárnyalás vágya akkor jelenik meg, amikor a függés szükséglete kielégül

Akkor jelenik meg benne a vágy, hogy egyedül csinálja meg, amit tud; akkor akar a saját lábán járni, egyedül felöltözni és a saját fejével is gondolkodni, ha a függés iránti éhsége jóllakik. A fejlődése akkor lendül előre, amikor nem kell kapaszkodnia, mert megtartjuk úgyis. Ha megszabadul a kötődés munkájától, nyugodtan fejlődhet és próbálhathatja a szárnyait.

A gyermek “szárnyakat kap” a biztonságot nyújtó kapcsolatban. Belülről táplálkozó energia lendíti előre a fejlődés útján, és ez nagyon fontos: belső motiváció, nem külső ráhatás! A belülről fakadó fejlődési folyamatok eredményeképpen válik a gyerek idővel érett, virágzó és gyümölcstermő önmagává: olyan felnőtté, aki önálló életre képes, és még sokkal többre.

Erre nem lehet ránevelni vagy megtanítani valakit. Egészen addig, amíg a gyermek ösztönösen a függést keresi, hogy fejlődhessen, meg kell oldanunk, hogy függő viszonyban kötődhessen az érte felelős felnőttekhez.

Amikor a kapcsolatban több figyelmet és gondoskodást kap, mint amennyire igényt tart, akkor a kétévesből előbukkan az “Én akarom!” A kapcsolat teremtette nyugalomból fakad a vágy is és a belső motiváció is, hogy önálló lépéseket legyen.

Ha ellenállsz a függésének, arra ösztönzöd, hogy másokhoz kezdjen függő viszonyban kötődni

Ha megtagadjuk tőle a függést, akkor nem önállóan fogja használni a szárnyait, hanem átkötődik: másoktól próbál függeni helyettünk. Másoknál fogja keresni azt, amire szüksége van: a biztos bázist és a tájékozódási pontot.

Hiába tessékeled ki a fészekből; ha még nem mer repülni, másik fészket keres, ahol még lehet függeni (beilleszkedni, követni és engedelmeskedni). Ha túl korán kényszerül leválásra, akkor nem önálló lesz, hanem kortárs-függő. A felnőttjeihez fűződő rendezett kötődő kapcsolatban nőhet fel a gyermek másoktól független, érett önmagává.

NE FÉLJ, hogy sose lesz önálló!

Túl kell lépnünk ezen a félelmen, mert megakadályozhatja, hogy a gyerekeink biztonságosan kötődjenek hozzánk.

Az erőltetett önállóságra nevelés (a fészekből való folyamatos kifelé tessékelés) akadályozza, hogy a gyermek a róla gondoskodni képes felnőttekhez kötődjön. Ha viszont a kötődő éhsége kielégül, magától jelenik meg benne a legfontosabb belső motiváció, az önállósulás vágya.

Az önállóság a kielégítő függés gyümölcse.

Hogy készítheted elő a talajt a gyermek önállósulásához?

1. Tedd könnyűvé és biztonságossá a függést!

Ha a gyermek bízik bennünk, akkor közel enged magához és jól megismerjük. Ezt soha, semmilyen nevelési cél érdekében nem szabad felhasználni ellene! Ha tudjuk, hogy mi az, ami nagyon fontos a számára, és ezt a gyengéjét használjuk fel ellene büntetésként, akkor a bizalmi kapcsolat veszélyforrássá válik a számára.

Rájön, hogy jobb, ha fedezékbe vonul és elrejti a gyenge pontjait, nehogy legközelebb is fogást találjunk rajta. A legtöbb büntetés azt használja ki a gyermek ellen, ami fontos neki, tehát értelemszerűen rongálja a bizalmi kapcsolatot. Nem is tudjuk végezni a nevelés munkáját, amíg a gyermek nem mer hozzánk őszinte lenni; amíg nem a bizalmasának, hanem az ellenfelének tekint.

2. Ne használd ki ellene, hogy szüksége van rád!

Ha ellenfélnek kezd bennünket tekinteni, mit fog akarni? Mire lesz motivált? Arra, amit mi is szeretnénk: hogy legyen önálló életre képes, egyre érettebb önmaga? Nem!

Az a cél lebeg a szeme előtt, hogy minél hamarabb kikerüljön a szülői házból, a fennhatóságunk alól, a kiszolgáltatott és sebezhető helyzetből, és végre a maga ura legyen! Miért? Mert úgy érezte, hogy a függését kihasználták ellene.

Szinte minden deviáns fiatal, aki képtelen beilleszkedni, tűzzel-vassal védekezik a függés ellen, a kiszolgáltatottság ellen… de egyáltalán nem arra törekszik, hogy érett önmagává fejlődjön! A látszat elég csalóka. Úgy tűnik, mintha az önállóságát akarná kiharcolni… de nem így van!

A korlátoktól meg akar szabadulni, de nem tudja kijelölni a saját határait. Nem abba az irányba halad, hogy önálló életre képes önmaga legyen. Ha sikerül egy ilyen gyerekkel elbeszélgetni, látni fogjuk, hogy olyan, mint akinél “elmentek hazulról”. Nem tudja, hogy miről mit gondol, csak azt tudja, hogy nem akar függeni, mert egész életében, ha valami fontos volt neki, azt ellene használták. A kiszolgáltatottság ellen küzd, nem pedig az önállóságért, nem a felnőttségért. Ezért olyan fontos, hogy a gyerekeink elhiggyék, hogy értük vagyunk. És ez a kapcsolaton múlik.

3. Legyél a tájékozódási pontja, hogy rajtad keresztül akarjon eligazodni a világban!

A felnőtté válás, a valódi önállóság az érés belülről fakadó gyümölcse, és ehhez arra van szükség, hogy amíg a gyerekünk fejlődésben van, addig mélyen gyökerezhessen bennünk. A függését azzal is támogatjuk, hogy betöltjük az életében a tájékozódási pont szerepét: útba igazítjuk.

Már a kisbabának is értelmezzük a tapasztalatait. “Ez a zaj a kukás autó hangja. Ez itt a cica. Így fogjuk meg a poharat.” Természetes módon válunk a baba tájékozódási pontjává. Megmondjuk neki, hogy minek mi a neve, segítjük az eligazodásban, magyarázzunk neki a világot és értelmessé tesszük a tapasztalatait. Megmondjuk neki, hogy ezután mi fog történni és bemutatjuk neki az élete többi szereplőjét.

Mi vagyunk a tájékozódási pont, az Északi Sark a gyerekek életében. Ezzel is függő kapcsolatra invitáljuk őket. Amikor egy felnőtt betölti ezt a szerepet, a gyerekek köré gyűlnek, mert meg akarják ismerni a világot és szükségük van valakire, aki segít nekik tájékozódni.

4. Többet adj, mint amennyire igényt tart!

Fordítsunk rá több figyelmet és gondoskodást, mint amennyit a gyermek követel! Legyünk bőségesen elérhetőek a számára! Ez az a terület, ahol megengedhetjük magunknak, hogy igazán bőkezűek legyünk!

Sokszor halljuk a figyelmeztetést: “Vigyázz, ne dőlj be! Ne foglalkozz vele, csak a figyelmedet akarja!” De mi más van, amit akarhatna? És mi okunk van rá, hogy megtagadjuk tőle? Ha éhes nem az a dolgunk, hogy enni adjunk neki? Ha a figyelmünkre éhes, úgy látszik, nem kapott eleget. Ezt az éhséget is jól kell lakatni.

De az ellenkezője is előfordul: vannak olyan gyerekek, akik nem tudják feldolgozni a szeretetet; átmegy rajtuk emésztetlenül. Bármennyit kapnak, nem lehet őket jóllakatni. Az érzelmi nélkülözésen átesett gyerekek védekezésbe vonulnak a sebezhetőség ellen. Rengeteg velük a viselkedési probléma, nagyon nehéz őket szeretni, kimerítő őket nevelni, de nekik is több figyelemre és gondoskodásra van szükségük, nem kevesebbre.


GYÖKEREK sorozat » 3. rész: MIELŐTT IRÁNYÍTANI KEZDED, VOND KÖTŐDÉSBE!