Vond függő kapcsolatba és vezesd

GYÖKEREK sorozat » 3. rész: HOGYAN ÉBRESSZÜK FEL ÉS TÁPLÁLJUK A KAPCSOLATOT?

Jó tanács-e, hogy olyasmit soha ne tegyünk meg helyette, amit már ő maga is meg tud csinálni?
Mi mozdítja előre és mi hátráltatja a gyermek önállósulását?



Ha a gyerekünk hagyja magát szeretni, visszamosolyog, megfogja a kezünket, nem áll ellen, viszonozza az ölelésünket, végre munkához láthatunk. De mi a munka? Függő kapcsolatba vonjuk, és elkezdjük vezetni.

A függés is a kötődés része, de a nehezebb része, mert annyira félünk tőle. Minden igyekezetünkkel önállóságra próbáljuk nevelni a gyerekünket ahelyett, hogy azt a fejlődési folyamatot támogatnánk, amelyben természetes úton fejlődik éretté, belülről válik függetlenné.

A függő szerepben kellene hozzánk viszonyulnia ahhoz, hogy vezetni tudjuk és meg tudjuk neki adni, amire szüksége van a fejlődéséhez. Bíznia kell bennünk, ránk kell hagyatkoznia (ld. kötődési dominancia).

A kisbabával még merünk bőkezűek lenni, különösen, amióta olyan sok szó esik a kötődő nevelésről. De valami megváltozik, amikor elkezd a saját lábán totyogni. Hiába élveztük annyira, hogy a gondját viselhetjük; amikor járni és beszélni kezd, hirtelen az lesz a legfőbb alapelvünk, hogy olyasmit soha ne tegyünk meg érte vagy helyette, amit már ő maga is meg tud csinálni. Ismerős ez a nevelési elv?

Hogy esne, ha a barátaink így bánnának velünk? “A barátod vagyok, de értsd meg, hogy olyasmiben nem fogok neked segíteni, amit egyedül is meg tudsz csinálni.” Mi lenne a kapcsolatunkkal, ha valamelyik barátunk ehhez az elvhez tartaná magát? Elrontaná a barátságot! Mire valók a barátok? Arra, hogy egymás gondját viseljék. A te bajod az én bajom. Itt vagyok, számíthatsz rám. Nekem szólj, ha gondjaid vannak. Számíthatsz rám.

Amíg önálló életre nem képes, az érte felelős felnőttektől kellene függenie

J.B. Watson, a behaviorizmus atyja az 1940-es években sikeresen népszerűsítette azt a nézetét, hogy a gyermeket a születésétől kezdve függetlenségre kell nevelni (inkább dresszírozni). Egy kisujjnyi függést sem szabad megengedni, mert az egész karunkat fogja akarni. Ha elmész vele egy mérföldre, elvárja majd, hogy menj el vele kettőre. Miért zavarta ez Watsont? Mert a viselkedést a külső ingerekre adott válaszreakciónak tekintette, nem olyasvalaminek, ami belülről (a belső indítékok helyéről, a szívből) fakad.

Ha nem értjük, hogy a problémás viselkedés forrása is az emberi szív, akkor a felszíni jelenséget, a viselkedést próbáljuk módosítgatni (jutalmazással és büntetéssel) ahelyett, hogy a forrást céloznánk meg: az emberi szívet. Watson szerint a meghitt kapcsolat inkább akadályozza, mint segíti a nevelést. Ha igaz volna, hogy minden, amit teszünk, inger-válasz csupán, akkor nem kellene a neveléssel a szívet megcéloznunk, és nem kellene foglalkoznunk azzal sem, hogy kötődik-e hozzánk a gyerekünk. Nem mindegy, mert:

Ha ellenállunk a függésének, akkor a kötődésének állunk ellen

Egyszerre nem tudunk távolodni és közeledni. Ha az a fő üzenetünk, hogy “ne támaszkodj rám, ne függj tőlem, ne várd, hogy bármit megcsináljak helyetted”, akkor a gyerekeink nem fognak hozzánk kötődni, mert a kötődés a függést támogatja. És ahogy a függetlenséget elváró hozzáállás ártana a házasságunknak, a gyerekünkkel való kapcsolatunknak is árt.

Mi építi a kapcsolatot? “Gondoskodom rólad, a te bajod az én bajom, és támaszkodj rám nyugodtan. Számíthatsz rá, bízhatsz bennem.” Meghívás a függésre.

Az önállóságot nem lehet erőltetni

gyerek-nem-madar-kek-neveles

A gyerek nem madár. Nem kell kilökni a fészekből ahhoz, hogy szárnyalni kezdjen! Ha lökdössük, nem a szárnyai lépnek működésbe, hanem a riasztórendszere… harcol, menekül, vagy lefagy. A fejlődés viszont nyugalmi állapotban zajlik, nem harc, vagy menekülés közben, és főleg nem félelemtől dermedt állapotban. A gyereket akkor fogja el a szárnyalás vágya, ha nyugalomban van, és nem a védekezés vagy a közelség keresése köti le az energiáit.

Szülők gyakori kérdése: “Mit csináljak, hogy a gyerekem hajlandó legyen egydül is felöltözni?” Az a kérdés, hogy akar-e egyedül felöltözni? Mond-e olyasmit, hogy “én akarom”? Miért nem akar egyedül felöltözni egy olyan gyerek, aki már képes volna rá? Mert a legfőbb szükséglete, a biztonságot nyújtó kapcsolat iránti éhsége nem lakott jól. A közelség keresésével van elfoglalva.

Az önállóság nem teljesítmény, amire sarkallni kell valakit, hanem gyümölcs; a mélyre hatoló gyökerek, a kielégítő függés gyümölcse.

Az önálló szárnyalás vágya akkor jelenik meg, amikor a felnőtt viseli a gyerek gondját

Akkor jelenik meg benne a vágy, hogy egyedül csinálja meg, amit tud, akkor akar a saját lábán járni és a saját fejével is gondolkodni, ha a függés iránti éhsége kellőképpen jóllakott. A fejlődése akkor lendül előre, amikor nyugodt: gondtalan, mert a felnőtt viseli a gondját.

A gyerek “szárnyakat kap”. Belülről táplálkozó energia lendíti előre a fejlődés útján, és ez nagyon fontos: belső motiváció, nem külső ráhatás! A belülről fakadó fejlődési folyamat eredményeképpen válik a gyerek idővel érett, virágzó és gyümölcstermő önmagává: felnőtté, aki önálló életre képes, és még sokkal többre.

Erre nem lehet ránevelni vagy megtanítani valakit. Egészen addig, amíg a gyerek ösztönösen a függést keresi, hogy fejlődhessen, meg kell oldanunk, hogy azoktól függhessen, akik felelősek érte, és biztonságot tudnak neki nyújtani.

Amikor több kapcsolatot, több függést kap, mint amennyire éhes, akkor a kétévesből előbukkan az “Én akarom!” A kapcsolat teremtette nyugalomból fakad az energia és a vágy is, hogy önálló legyen.

Ha ellenállunk a függésének, a másoktól való függését támogatjuk

Ha megtagadjuk tőle a függést, akkor nem önállóan fogja használni a szárnyait, hanem “átkötődik”: másoktól próbál függeni helyettünk, és másokban keresi a biztos bázist és a tájékozódási pontot.

NE FÉLJÜNK, hogy sose lesz önálló!

Túl kell lépnünk ezen a félelmen, mert megakadályozhatja, hogy a gyerekeink kötődjenek hozzánk. Ne féljünk gondoskodó módon szeretni! Ha a kötődő éhsége kielégül, belülről jön elő a vágya, hogy egyre önállóbb legyen.

Hogy készítsük elő a talajt a gyermek önállósulásához?
Hogy vonjuk őt függő, bizalmi kapcsolatba?

  • Tegyük könnyűvé és biztonságossá a függést!
  • Ne használjuk ki ellene, hogy szüksége van ránk!
  • Töltsük be a TÁJÉKOZÓDÁSI PONT szerepét!
  • Adjunk többet, mint amennyire igényt tart!

Tegyük könnyűvé és biztonságossá a függést!

Ha a gyermek bízik bennünk, közel enged magához, jól megismerjük, és tudjuk, hogy mi az, ami nagyon fontos a számára, és ezek után azt használjuk fel ellene büntetésként, amiről tudjuk, hogy igazán fontos neki, akkor a bizalmi, függő kapcsolat veszélyforrássá válik a számára.

Rájön, hogy érdemes biztos fedezékbe vonulnia. Nem ismerhetjük a gyenge pontjait mert ki fogjuk használni ellene.

Ha nem biztonságos ránk támaszkodni, mert a gyenge pontjait támadási felületként használjuk, nem a bizalmasának, hanem az ellenfelének fog minket tekinteni!

Ne használjuk ki ellene, hogy szüksége van ránk!

Ha ellenfélnek kezd bennünket tekinteni, mit fog akarni? Mire lesz motivált? Arra, amit mi is szeretnénk: hogy legyen önálló életre képes, egyre érettebb önmaga? Nem!

Az a cél lebeg a szeme előtt, hogy minél hamarabb kikerüljön a szülői házból, a fennhatóságunk alól, a kiszolgáltatott és sebezhető helyzetből, és végre a maga ura legyen! Miért? Mert úgy érezte, hogy a függését kihasználták ellene.

Szinte minden deviáns fiatal, aki képtelen beilleszkedni, tűzzel-vassal védekezik a függés ellen, a kiszolgáltatottság ellen… de egyáltalán nem arra törekszik, hogy érett önmagává fejlődjön. A látszat elég csalóka. Úgy tűnik, mintha az önállóságát akarná kiharcolni… de nem így van!

A korlátoktól meg akar szabadulni, de nem tudja kijelölni a saját határait. Nem abba az irányba halad, hogy önálló életre képes önmaga legyen. Ha sikerül egy ilyen gyerekkel elbeszélgetni, látni fogjuk, hogy olyan, mint akinél “elmentek hazulról”. Nem tudja, hogy miről mit gondol, csak azt tudja, hogy nem akar függeni, mert egész életében, ha valami fontos volt neki, azt ellene használták. A kiszolgáltatottság ellen küzd, nem pedig az önállóságért, nem a felnőttségért.

Ezért olyan fontos, hogy a gyerekeink elhiggyék, hogy értük vagyunk. És ez a kapcsolaton múlik.

Töltsük be a TÁJÉKOZÓDÁSI PONT szerepét!

A felnőtté válás, a valódi önállóság az érés belülről fakadó gyümölcse, és ehhez arra van szükség, hogy amíg a gyerekünk fejlődésben van, addig mélyen gyökerezhessen bennünk. A függését azzal is támogatjuk, hogy betöltjük az életében a tájékozódási pont szerepét: útba igazítjuk.

Már a kisbabának is értelmezzük a tapasztalatait. “Ez a zaj a kukás autó hangja. Ez itt a cica. Így fogjuk meg a poharat.” Megnevezzük számára a dolgokat, segítjük az eligazodásban, azaz értelmezzük számára a valóságot. Ez is a szülői szerep része. A tekintély (latinosan autoritás, azaz szerzőség) definiálja a valóságot. A gyerekek még nem képesek megfelelő képet alkotni a valóságról. Szükségük van szülői tekintélyre; így maradhatnak életben.

Adjunk többet, mint amennyire igényt tart!

Fordítsunk rá több figyelmet és gondoskodást, mint amennyit ő követel! Legyünk bőségesen elérhetőek a számára! Ez az a terület, ahol megengedhetjük magunknak, hogy igazán bőkezűek legyünk!

Sokszor halljuk a figyelmeztetést: “Vigyázz, ne dőlj be! Ne foglalkozz vele, csak a figyelmedet akarja!” De mi más van, amit akarhatna? És mi okunk van rá, hogy megtagadjuk tőle? Ha éhes a gyerekünk, nem az a dolgunk, hogy enni adjunk neki? Ha a figyelmünkre éhes, nem kapott eleget. Ezt az éhséget is jól kell lakatni.

De az ellenkezője is előfordul: vannak olyan gyerekek, akik nem tudják feldolgozni a szeretetet; átmegy rajtuk emésztetlenül, és lehet őket jóllakatni. Érzéketlenné váltak (ld. védekező állapot a sebezhetőség ellen). De az ő esetükben is az a dolgunk, hogy többet adjunk, mint amire igényt tartanak.

question-mark-cloudsIde kapcsolódik:

Mit csináljunk, ha parancsolgat és követelődzik a gyerekünk?



GYÖKEREK sorozat » 3. rész: HOGYAN ÉBRESSZÜK FEL ÉS TÁPLÁLJUK A KAPCSOLATOT?