Hogy veszítheti el egy gyerek a könnyeit?

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. A gyermek, aki elveszítette a könnyeit
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

Hogy veszítheti el egy gyerek a könnyeit?

1. Nem mehet oda a választott vigasztalójához

A választott vigasztaló kötődéselméleti kifejezés, és azt jelenti, hogy a gyermeknek csak olyan a valaki tud vigaszt nyújtani, akihez erősen kötődik. Általában mindenkinek van legalább egy választott vigasztalója. Még nekünk, felnőtteknek is sokat jelent, ha van olyan valaki az életünkben, akihez nyugodtan odamehetünk, kiönthetjük neki a szívünket és elsírhatjuk előtte a bánatunkat. Ha viszont az a valaki, akihez kötődünk, nem veszi jó néven, hogy neki sírunk, akkor nem találunk helyet a könnyeinknek.

A gyerekek könnyei elapadnak és a szívük megkeményedik, ha nincs senkijük, akinek nyugodtan /a legkisebb elutasítás és megszégyenítés veszélye nélkül) kisírhatják magukat, amikor veszteség vagy csalódás éri őket. Szükségük van valakire, akire tényleg számíthatnak; aki a fájó szívüket gyengéden betakarja és megmelegíti.

Nem könnyű sírni. Egy 3-4 éves már nehezen fakad sírva mások előtt. Attól tart, hogy nem biztonságos. Mi lesz, ha kinevetik? Mi lesz, ha kicsinek és gyengének fogják tartani? Már a 2-3 évesek többségét is érte már elég rossz tapasztalat ahhoz, hogy csak egyetlen egyvalaki előtt merjen sírni: azelőtt, akihez bizalma van; akihez a legjobban kötődik. Szerencsés, ha a kötődő ösztöne egy egy olyan felnőttet választ, aki a könnyeit is szívesen fogadja; akinél minden következmény nélkül nyugodtan sírhat.

Néha vigyázok Julian nevű unokámra. A legtöbbet akkoriban vigyáztam rá, amikor még kétéves sem volt. Rettenetesen hiányzott neki az anyukája. Nagyon kicsi volt, én pedig kénytelen voltam néhány dologban korlátozni a szabadságát. Amikor nemet mondtam neki, láttam rajta, hogy mélyen felkavarja a dolog, a kis szája is legörbült, de elnyelte a könnyeit, mert nem érezte magát elég biztonságban ahhoz, hogy sírjon. Biztonságban volt, hiszen a nagypapája vagyok, és nagyonis támogatom a könnyeket! Szívesen fogadtam volna, de nem én voltam a kiválasztott vigasztalója. Amikor az anyukája hazajött, Julian odarohant hozzá és bömbölni kezdett. Az anyukája volt az egyetlen, aki előtt sírni mert. Szerencsére ő is szívesen fogadta azokat a könnyeket. Miközben hüppögött, Julian el is panaszolta neki a bánatát: „Nagypapa nem engedte, hogy ezt és ezt csináljam!” Valahol ki kellett engednie az összegyűlt feszültséget, hogy alkalmazkodni tudjon egy olyan nagypapához, aki bizonyos dolgokat nem enged meg a házában. Előttem nem mert sírni. Képes volt a könnyeit 3-4 órán keresztül is benn tartani, amíg az anyukája vissza nem érkezett. Akkor aztán eleredt az eső!
– Dr. Gordon Neufeld története

Attól kezdve, hogy a gyermeked óvodába kerül, hosszú órákon keresztül benn kell tartania a könnyeit. Amikor aztán érte mész és megkérdezed tőle, hogy „milyen volt ma az oviban?”, megeshet, hogy kiszakad belőle a sírás. Egész nap visszatartotta, amíg biztonságban nem érezte magát veled, akkor viszont látszólag minden előzmény nélkül elkezd sírni. Ezt tekintsd óriási elismerésnek a kapcsolatotokra nézve, és nagyon jó jelnek, hogy még mindig megvan az érző szíve! Akkor is, ha az óvó néni a fejét csóválja:
– Mielőtt Anyuka megjött, még jól érezte magát. Egy könnyet sem ejtett egész nap.
Attól még nem érezte jól magát! Csak visszatartotta a könnyeit, mert nem volt senkije, akinél a sírást biztonságosnak érezte volna. Ha a gyermeked akkor kezd el sírni, amikor újra veled lehet, akkor nálad érzi magát biztonságban. Te vagy a kiválasztott vigasztalója.

2. Rossz élménye fűződik a síráshoz: levegőnek nézik, megszégyenítik, lekicsinylik vagy megvádolják

A rossz élmények közé tartozik a szeparáció, pl. ha a választott vigasztalója elküldi vagy nem vesz róla tudomást, amikor sír (ezt sokat teszik, nehogy az odafigyeléssel, a gyengédséggel “megjutalmazzák” a sírásért). Rossz élmény, ha szégyellnie kell magát, amiért sír; pl. amikor azt hallja, hogy így csak a kicsik viselkednek. Rossz élmény, ha akaratosnak, hisztisnek, kényeskedőnek tartják, vagy megvádolják, hogy csak azért sír hogy sajnáltassa magát, vagy elérjen valamit. Egy idő után nem tud sírni az a gyermek, aki úgy érzi, hogy nem értik meg; hogy szégyen sírni, és ha sírva fakad, gyöngének, síró pityogónak, bőgő masinának tartják.

3. A hiábavalóság fájó érzése fenyegető következményekkel jár

Elapadnak a gyermek könnyei, ha a sírásért büntetik vagy bántják.
– Ne is próbálj meghatni a könnyeiddel! Ha nem hagyod abba, gondoskodom róla, hogy legyen miért sírnod!

Amikor a gyermeket túl sok káros stresszhatás (elszakadás, megszégyenítés, fenyegetés) éri abban a kapcsolatban, amely a biztos menedék, a vigasztalás és a megnyugvás helye a számára, akkor védekezésbe vonul a sebezhetősége ellen. Védőpáncélt növeszt a szíve köré és nem fog sírni.

A sírás mélyen emberi dolog, és mindenkinek szüksége van rá. A gyermek nem azért sír, mert kényes kis bőgő masina. A kisfiú sem lányos, amikor sír – a fiúknak is kellene sírniuk. Nem volna szabad rosszallóan néznünk arra a felnőttre, aki ölbe veszi a síró gyerekét! Elismerést érdemelne, amiért olyan biztonságot nyújtó kapcsolatot tudott vele kialakítani, amelyben nyugodtan lehet sírni is. De kevesen értik a sírás jelentőségét. Reggel elvisszük a gyereket az új óvodába, és elkezd bömbölni, mert nem akar bemenni. Üvölt és tiltakozik, mert fél és dühös, és nagyobb ez a stressz, mint amennyit el tud viselni; de ilyenkor még nem az elengedés könnyeit sírja. A dühe átfordul szomorúságba, amikor Anya indulni készül, és a kisfiú ekkor már fájdalmasan zokogja az elengedés könnyeit. Ekkor lép közbe az óvónő:
– Anyuka, tessék csak ideadni! Nem fog sírni; meglátja, nem lesz semmi baj!
És a kisfiú valóban abbahagyja a sírást, amint az óvónő átveszi.

A helyében én is abbahagynám! Én se sírok idegenek ölében! A kisfiú nem azért hagyta abba a sírást, mert az óvónő szakszerű fogása csodát művelt vele! A sírásnak azért szakadt vége, mert néla már nem biztonságos dolog sírni. Ez nem előrelépés. Sőt, ha a felnőttek meg akarnak szabadulni a kisfiú könnyeitől, akkor egyre nagyobb veszélybe sodorják. A fejlődés alapfeltétele a biztonságot nyújtó kapcsolat, és egy gyerek annak a karjaiban érzi magát biztonságban, elég biztonságban ahhoz, hogy elsírja a bánatát is, akihez kötődik.

4. Védekezővé vált a sebezhetőség ellen, és már meg sem fájdul a szíve

A legtöbb gyerek a sebezhetőség elleni védekezés miatt veszíti el a könnyeit, amikor a környezete szerint a sírás szégyen, és megszégyenítik miatta. “Csak a kicsik sírnak!” “Csak a lányok sírnak.” A bánatot manapság szégyen kimutatni, mert azt hisszük, hogy a gyöngeség jele. Nem értjük, hogy a gyerekeknek milyen nagy szükségük van arra, hogy eleget sírjanak, legalább az első 5-6 életévben. Az utóbbi időben több tudományos kutatás zajlott a rezilienciával kapcsolatban. Szinte havonta jelentek meg újabb adatok arról, hogy a kisgyerekeknek eleget kellene sírniuk ahhoz, hogy sikeresen tudjanak alkalmazkodni a körülményeikhez, és rugalmas, teherbíró felnőtté cseperedjenek, aki egy összeomlás után ismét felépül; aki talpra tud állni, miután elesett.

Csak az a baj, hogy a csalódás és a bánat, a hiábavalóság fájdalmas érzésései nagyon sérülékeny érzések. Akkor érzünk ilyet, amikor valamin nem tudunk változtatni, hiába akarunk. Min akarunk változtatni? Ami veszéllyel fenyeget és árthat nekünk. Amivel szemben sebezhetőnek, gyengének és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat! És ha egy gyermek már védekezővé vált a sebezhetősége ellen, akkor a bánat és a csalódás fájó érzéseit sem érzi, és az elengedés könnyei is elapadnak.

A gyermek elveszíti a könnyeit. A sebezhetőség elleni védekezés a leggyakoribb oka annak, hogy egy gyermek elveszíti a könnyeit. Amikor megüti magát és nagyon fáj valamije, vagy ha nagyon dühös, akkor tud még sírni, habár a legsúlyosabb esetek, a büntetőintézetek lakói már semmitől nem tudják elsírni magukat. Az elengedés bánatos könnyei viszont elapadnak, ami hatalmas veszteség.

Miért baj az, hogy egy gyermek elveszíti a könnyeit?

Egyrészt azért, mert akkor nem teremnek meg az adaptálódás gyümölcsei. Azok az emberi tulajdonságok, amelyeknek az adaptálódás érési folyamata révén kellene kifeljődniük, érző szív nélkül, az elengedés könnyei nélkül nem fognak kifejlődni. Minél fiatalabb életkorban apadnak el a könnyek, annál kevésbé lesz valaki találékony, teherbíró és reziliens; annál kevésbé lesznek rá jellemzőek ezek a tulajdonságok:

De van egy másik veszteség is.

A szív az érés motorja (erről már volt szó itt és itt és itt). Az érési folyamatokat a szívből kiinduló érzelmi-indulati töltet, az emóció mozgatja. Az adaptálódás azért “az érés könnyes útja“, mert ezt az érési folyamatot az érző szív fájó érzései, a bánat és a csalódás mozgatják előre. Az önállósulás folyamatát pedig a beteljesülés örömteli érzése hozza lendületbe.

De az ábrán az is látszik, hogy az önállósuláshoz vezet egy hosszabb és nehezebb út is, ami nem olyan pozitív és örömteli, és ez a beteljesülés meghiúsulásának átérzése. Ezt a másik utat mutatja az a görbe nyíl, amelyik az adaptálódásból kiindulva vezet az önállósuláshoz. És ez a másik veszteség.

A gyermek könnyei általában azért apadnak el, mert amikor az elviselhetőnél nagyobb fájdalmat okoznak neki a kapcsolatokból származó káros stresszhatások (a túl sok elszakadás, megfélemlítés vagy megszégyenítés), akkor védekezővé válik sebezhetőség ellen. De a gyengéd érzéseivel együtt a nemcsak a bánatát, hanem a beteljesülés örömét is elveszíti, és már akkor sem tud örülni, amikor szeretik, teljesülnek a vágyai és sikerülnek a dolgai. Így tehát dupla veszteség éri. Ha az érzelmi fájdalmat már nem érzi, akkor nemcsak a hiábavaló törekvéseit nem tudja elengedni, hanem a szeretetteljes kapcsolatban sem tud megnyugodni, mert sem a bánat, sem az öröm nem jut ez a szívéhez – egyiket sem érzi. Ilyen értelemben is igaz, hogy a gazdag egyre gazdagabb lesz, a szegény pedig egyre szegényebb. Ha a sebezhetőség elleni védekezés miatt megkeményedik a szíve, sokkal többet veszít az elapadt könnyeinél. Ha a szívét már nem lehet megfájdítani, akkor boldoggá tenni sem lehet. Nem lehet kielégíteni, mert nem érez semmit.

Amikor egy gyermek elveszíti a bánatát, vele együtt az örömét is elveszíti.

A beteljesülés, latinul szaturáció azt jelenti, hogy valami tele van, teljes, beteljesült, kielégítő és megnyugtató. A latin szótő, a szat pedig azt jelenti, hogy fordulópont. De van egy másik jelentése is: a bánat! A latinok számára egy és ugyanaz volt a kettő. A beteljesülés és a bánat ugyanannak az éremnek a két oldala, és az átélésük fordulópont. Nyugvópont. Mindkettőt éreznünk kell ahhoz, hogy fejlődjünk: a beteljesülés örömét is, és a hiány fájdalmát is.

Amíg egy gyermek a hiábavaló törekvéseit nem tudja bánatosan elengedni, és amíg nem tud belenyugodni abba, hogy a vágya nem teljesült, addig a kapcsolataiban sem tud megnyugodni és feltöltődni.

Az öröm és a bánat együtt jár. Az éhség és a jóllakás is. Aki nem éli meg a beteljesületlenség fájdalmát, az nem éli meg a beteljesülés örömét sem.

Nem kellene féltenünk a gyerekeket attól, hogy a meg nem valósult vágyaik miatt szomorúak lesznek. Nem a fájó érzések ártanak nekik, hanem az, ha egyedül maradnak az érzéseikkel. Ha mindig megpróbáljuk őket megmenteni mindentől, ami felzaklatná őket, különösen a szomorúságtól, akkor egyre kevésbé fognak tudni alkalmazkodni az élet kihívásaihoz. Egyre kisebb lesz a teherbíró képességük. Ha nem tudják elsiratni a hiábavaló vágyaikat, ha nem tudják elengedni a veszteségeiket, akkor nem is tudnak felgyógyulni és ismét talpra állni.

De milyen veszteségekkel, milyen hiábavalóságokkal kell egy gyereknek szembenéznie? Legközelebb ezzel folytatom…

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. A gyermek, aki elveszítette a könnyeit
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

Hívjuk elő a saját jószándékát!

Sokan mondják, hogy “a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.” A jószándék nem ér semmit. A teljesítmény! Az a valami! Nos, amíg valaki nem akar eljutni valahova, addig nem is fog odaérni (hacsak nem viszik). Minden teljesítmény az elhatározással kezdődik.

Az utóbbi néhány év alatt kicsit elpunnyadtam és magamra szedtem néhány fölösleges kilót. Jelen pillanatban még cipelem, de már elszántam magam a változtatásra. Látható eredményhez hónapokra lesz szükség, a döntő fordulat viszont már megtörtént azzal, hogy eldöntöttem: egészségesebb életmódra váltok, hogy a szervezetem visszanyerje megbomlott egyensúlyát. Ha néhány hónapon belül fittebb leszek, akkor tudni fogom, hogy ezt az életmódot kell továbbra is fenntartanom; ha pedig nem sikerül változtatnom, akkor jobban fogom érteni a problémám okát.

A jobb bizonyítvány, a szoba rendben tartása, a verekedés abbahagyása, az elegendő alvás, a cigiről vagy a nassolásról való leszokás mind a szándékkal kezdődik. Az is, hogy a serdülő hajlandó a családi asztalhoz ülni és beszélgetni a családtagokkal. Az is, hogy udvariasan köszönti a vendégeket. Akármit szeretnénk elérni a gyerekeink viselkedésében, először az arra vonatkozó szándékot kell… nem beléjük verni, hanem belőlük előhívni!

Valódi szándék nélkül a jó viselkedés csak mutatvány, ami neked szól, és meg is szűnik, ha felhagysz az ösztönzéssel. Csak a saját szándékból lehet valódi és maradandó eredmény. Csak a szív, a lelkület valódi változása hoz igazi változást a viselkedés és a tettek szintjén.

Akinek szándéka van, az már célba vesz valamit. Ha egy gyereknek van úticélja, akkor arrafelé próbál kormányozni. A saját szándék előhívásával tudjuk a gyerekünket az élet vezetőülésébe ültetni. Az önállósulási folyamat erről szól, mert a vezetőülésen, kormánnyal a kezében az ember már cselekvőképesnek érzi magát: tudja, hogy rajta múlik, merre fordítja a kormányt és merre halad. A KÉK nevelés egyik mesterfogása a gyermek saját jószándékának (elhatározásának) előhívása.

Miért a saját jószándék előhívása a legjobb fegyelmezési stratégia?

– mert mindenki csak akkor érzi magát képesnek a cselekvésre, ha már van saját szándéka

Amikor egy gyerek megérzi, hogy ő vezet, mert a kezében a kormány, akkor fogja el a cselekvőképesség érzete (az önkormányzó képesség felismeréséből fakadó tettvágy). Akkor kezd kicsírázni a felelősségtudata. A mi dolgunk annyi, hogy segítsük az indulást és támogassuk a folyamatot.

– mert ha már van saját szándéka, akkor ő maga próbál a jó irányba kormányozni

A jószándék előhívásával ültetjük a gyerekeket a vezetőülésbe; így érjük el, hogy ő maga próbáljon a jó irányba kormányozni. Nem kell noszogatni, elég támogatni.

– mert a jószándék előhívásával vetjük el az értékrendünk magját a szívében

A jószándék rengeteg mindent elvégez egy gyerek szívében! A szándék (az elhatározás) akkor is fontos, ha a megvalósítás még nem sikerül. Az élő mag előbb-utóbb kicsírázik.

Milyen más alternatíva létezik arra, hogy egy gyereket a megfelelő útra tereljünk? Nemkívánatos következmények bevetésével (büntetéssel) is lehet a gyerekek viselkedését módosítani, de a szívet a saját szándék előhívásával lehet megcélozni. Sokkal tartósabb változást lehet vele elérni, mint a büntetéssel. Miért?

A büntetés lényegében arról szól, hogy korlátozzuk a gyermek hozzáférését valamihez, ami fontos a számára. Nincs foci, amíg meg nem csinálod a házit. Nem gépezhetsz, amíg ki nem takarítottad a szobádat. Két hétig nem találkozhatsz a barátaiddal, ha hármasnál rosszabb lesz a témazáród. Ha nem eszed meg a spenótot, nincs süti. A jutalmazás ennek a fordítottja: kap valamit, amit értéknek tart. Nem akarja megcsinálni amit mondunk, de tudjuk, hogy szereti a nyalókát? Hát nyalókát kap, ha azt teszi, amit mondunk, és a nyalókát vesszük el, ha nem engedelmeskedik. Az ő értékrendjére építünk. Mi motiválja abban, hogy megcsinálja, amit várunk? A nyalóka! Akkor mit teszünk értékessé a szemében? A nyalókát!

Kinek az értékrendje vezéreli ezt a nevelést? A miénk vagy az övé? Amikor büntetünk, akkor a gyerek értékrendjét használjuk és erősítjük! Tényleg ezt akartuk? Tényleg olyan jó ötlet a gyerek meglévő értékrendjét használni csak azért hogy megcsinálja, amit akarunk?

Ha következményekkel (jutalmazással és büntetéssel) nevelünk, hogy jutunk el az értékrendünk átadásához? Sehogy! Még a legszigorúbb behavioristák is elismerik, hogy értékközvetítésre, az erkölcsi nevelésre nem alkalmasak a módszereik! Idomítani jutalom és büntetés, “logikus következmény” bevetésével is lehet, de ettől nem lesznek érettebbek. A jellemükre nem hat, mert a szívüket is érintetlenül hagyja.

A saját értékrended magjait szeretnéd elvetni a gyerekeid szívében? Melyik szülő nem? Értsd meg, hogy ezt nem fogod elérni azzal, hogy az ő értékrendjüket használod! A saját értékeid magját kell elvetned! Hogyan? Úgy, hogy logikus következmények kilátásba helyezése helyett a saját elhatározását hozod ki belőle – azt, hogy ő akar tanulni a vizsgára; hogy ő akar segítséget kérni tőled, amikor frusztrált (ahelyett, hogy verekedésbe kezdene), hogy ő akarja a tőle telhető legjobban elvégezni a munkáját, hogy ő akar türelmesebben bánni a testvérével!

– mert ha a szándék már a sajátja, akkor a tanácsainkra is kíváncsi lesz és elfogadja a segítséget

A gyermek saját szándéka teszi lehetővé, hogy segítsünk neki. Ha már akar változtatni, csak a megvalósítás megy nehezen, lehet neki segíteni, mert igényli. Beleszólásnak és gyötrésnek érzi viszont, ha olyan irányba húzzuk-vonjuk-tanácsoljuk, ami neki nem elég fontos. Abban lehet bátorítani és támogatni, amit ő akar; ami már az ő ügye:
– Tudom, hogy nem akartad bántani a testvéredet. Emlékszem, mondtad is, hogy nem akarod bántani.
– Tudom, hogy nagyon fáj neked ez az egyes. Emlékszem, amikor mondtad, hogy jobb jegyeket akarsz szerezni. Ne félj, sikerülni fog. Azt hiszem, tudnék neked segíteni…

edzo-kekneveles

Ha előhívjuk a gyermek jószándékát, és csak utána kezdjük támogatni a magáénak érzett cél elérésében, akkor már nem az ellenséges partvonalról dirigálunk! Ha abban segítünk, amit ő már jobban akar, mint mi, akkor úgy veszünk részt az életében, mint egy tanácsadó, mentor vagy edző.

Említettem a küzdelmemet a kilókkal. Nem szeretem, ha valaki kéretlen jótanácsokkal próbál “segíteni”. Hiába mondta az anyukám, hogy “Krisztikém, rengeteget híztál! Jobban oda kellene figyelned, hogy mit eszel, és többet kellene mozognod!”, a megjegyzései csak bosszantottak. Ha viszont már saját elhatározásból is szeretnék változtatni, én magam kérek segítséget.  Kellemetlenségeket is kiállok és az akaraterőmet latba vetve önként engedelmeskedem annak, aki a célom megvalósítását támogatva utat mutat, bátorít és számonkér. Még ez is csak akkor működik, ha bízom benne. A kéretlen kritika és jótanács viszont ellenakaratot vált ki. Csak a saját szándékaink megvalósításához igénylünk és fogadunk el segítséget!

– mert a fegyelmezésnek ez az a módja, ahogy a gyerekünk elméjében is rendet tudunk tartani

A fegyelmezés a rend fenntartását jelenti. Amikor előhívod a gyereked saját jószándékát, akkor nem a tetteit próbálod irányítani, hanem az elméjében tartasz rendet, már jóval azelőtt, hogy a tetteiben is megmutatkozna a rend. A belső változáshoz az irányítóközpontot, a szívet kell megcéloznunk, és a jószándék előhívásával éppen ezt tesszük.

– mert a saját szándék előhívásához nincs szükség erőszakoskodásra: a természetes hatalmunkra támaszkodhatunk a nevelésben

A jószándék, a gyermek saját elhatározása teszi azt is lehetővé, hogy erőszakoskodás helyett a természetes hatalmunkra támaszkodjunk a nevelésben. Nem kell valamit elvennünk tőle, ha nem azt csinálja, amit akarunk. Nem kell a kötődéseit felhasználnunk ellene. Elég, ha a kötődésből adódó természetes hatalmunkat használjuk, miután felvettük vele a jó kapcsolatot. [ld. Mi a különbség a természetes és az erővel szerzett hatalom között?Mielőtt munkához látsz, teremts kapcsolatot!]

Egy jó kereskedő ösztönösen is ezt csinálja. Felveszi a szemkontaktust, eléri, hogy a vevő mosolyogjon és bólogasson, és ekkor mondja el, amit akar. Amikor a gyerekünk a szemünkbe néz és mosolyogva bólogat, akkor tudjuk, hogy a mi oldalunkon van. Nem az ellenfelet látja bennünk. Ha már átállt a mi oldalunkra, akkor jó esélyünk van rá, hogy a saját elhatározásából is azt fogja akarni, amit mi akarunk.

– mert ha már nagyon akarja a jót, akkor arra is könnyebben fény derül, hogy mi lehet a megvalósítás akadálya

Ha jobban akar tanulni, ha eleget akar aludni, ha időben el akar indulni, ha rendben akarja tartani a holmiját, ha beszélgetni akar a családdal vacsora közben, de mégsem sikerül, akkor nem olyan nehéz megtalálni, hogy miért nem tudja megvalósítani a célját. De először akarnia kell abbahagyni a dohányzást ahhoz, hogy kiderüljön, miért nem tudja abbahagyni. Először akarnia kell leszokni a drogról ahhoz, hogy megtudjuk, mennyire súlyos a függősége és milyen segítségre van szüksége. Saját szándék, saját elhatározás nélkül viszont semmit nem lehet elkezdeni. Ez igaz minden apróságra és minden nagy dologra. A szándék az első lépés; az akarás elvetett magja.

Csak mert egy gyerek azt mondja, hogy “jobb bizonyítványt akarok”, még nem fogja a következő dolgozatát ötösre megírni. De a siker fejben dől el. Ott kezdődik, hogy a tanulás terén már meg akarja valósítani a benne lévő potenciált. Már akar fejlődni. Amikor idáig eljutottunk, akkor az is kiderül, hogy mi akadályozza a tanulásban, és elfoglalhatjuk mellette az edző, a mentor, a tanácsadó helyét. A fejlődés folyamat, és ha már megindult, akkor idővel a gyümölcstermésre is számíthatunk.

Ha a saját szándék előhívása ennyire jól működik, miért nem használja több szülő? Valószínűleg a sietség miatt. A KÉK nevelés kertészeti munka, amihez idő kell. Az igazi gyümölcs megjelenésére sokat kell várni. A műgyümölcs hamarabb készen van. A jószándék nem azonnal termi a gyümölcsöt. Sok bajt okoz, hogy annyira sietünk, és a jószándék előhívása helyett a teljesítményt sürgetjük. Hinnünk kell az érés csodájában, mert csak akkor leszünk hajlandóak a hosszútávú kertészeti munkára.

Hogy lehet a gyermek jószándékát előhívni?

Gondold végig, hogy milyen szándéknak kellene megszületnie a gyerekedben ahhoz, hogy jobb irányba kezdjen haladni. Először viszont a kapcsolaton dolgozz, mert a jószándék előhívása csak akkor sikerülhet, ha a gyereked nem ellenfélnek tekint, hanem ő is úgy érzi, hogy azonos oldalon álltok.

– kerülj befolyásos pozícióba

Hozd helyre a kapcsolatot úgy, hogy te legyél a gyermek biztos bázisa és a tájékozódási pontja, mert ez a feltétele annak, hogy hallgasson rád és kövessen [ld. A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?)]. Manapság az az egyik baj a neveléssel, hogy olyankor próbálunk nevelni, amikor épp helyzet van, ahelyett, hogy olyankor csak megjegyeznénk magunknak, hogy ezzel a dologgal foglalkozni kell. Nem a viharban hallgatnak ránk a gyerekeink. Nem olyankor van természetes hatalmunk, mert viharban a kapcsolat is viharos, és nem sok esélyünk van arra, hogy a gyerekünket a saját oldalunkra hozzuk. Akalmas időt kell választanod ahhoz, hogy befolyásos pozícióból tudj hatni a gyerekeidre. Egy gyerek arra hallgat, akihez függő-elfogadó szerepben kötődik. Vedd fel a kapcsolatot – amikor akarsz valamit a gyerekedtől, mindig a kapcsolatfelvétel az első! (Tudod: tekintet, mosoly, bólogatás). Menj el vele sétálni, és olyankor beszéld meg vele az ügyeket, amikor jó a kapcsolat! Szánd rá az időt (a gyümölcstermés hosszútávú cél)! Ne erőből próbáld gyorsan helyre tenni, ami félresiklott!

– segíts neki reális, megvalósítható célokat kitűzni

Erre akkor kerülhet sor, ha már azonos oldalon álltok. Ha igényli a segítségedet, szívesebben is fogadja.

– felkészülten várd a problémákat

Némi tapasztalatszerzés után azt is előre fogod látni, hogy miből lehet baj. Amikor a nagymama ebédre hív benneteket, már előre eszedbe jut, hogy a lányod utálja a fasírtját, és legutóbb megsértette a nagymamát. A múltkori esetből tanulva előre tudsz dolgozni a megelőzésen. Ha látod, hogy hol várható a gubanc, fel tudsz készülni rá. Megbeszélhetsz a lányoddal egy titkos jelet, amit a nagymama jelenlétében is leadhat neked, ha nem szereti főztjét. Vagy megtaníthatod, hogy hogy mondja meg kellő tapintattal, hogy csak keveset szeretne kérni, vagy ha egyáltalán nem szeretne enni a nem szimpatikus ételből. Nagyon mókás és hasznos, ha a jelenetet párszor el is gyakoroljátok.

Amikor az unokatestvérek átjönnek játszani, már idejekorán eszedbe jut, hogy legutóbb rosszul sült el a látogatásuk, mert a fiad heves tiltakozásba kezdett, amikor játszani akartak a játékaival. Most, hogy megint jönnek, megpróbálhatod megelőzni a bajt. A jószándékát kellene előhívnod… de hogyan? Vedd fel a jó kapcsolatot, és amikor már mosolyogva néz rád és bólogat, térj a tárgyra: „Azt hiszem, jó lenne, ha az unokatestvéreidnek is megengednéd, hogy játsszanak néhány játékoddal. Talán már elég nagy is vagy hozzá. Mit gondolsz, számíthatok rád?” Remélhetőleg továbbra is mosolyogva bólogat. „Rendben, gondoljuk át, mivel játszhatnak az unokatesók? Amivel nem, azt el kellene pakolni. Segítsek?” Sok bajt megelőzhetsz azzal, ha erőszakos utasítgatás helyett minden alkalommal odafigyelsz arra, hogy egy csónakban evezzen veled, a te oldaladon álljon, és az ő saját szándékát hívd elő. Ha sikerül elérned, hogy a saját ügyének tekintse a bajok megelőzését, a felkészülésben is együtt fog veled működni, hiszen ő akarja, te pedig neki segítesz.

És ha nem sikerül? Ha megint utálkozni kezd az étel miatt a vendégségben? Ha megint veszekszik a játékokon az unokatesókkal? Akkor mit csináljunk?

Olyankor nem sokat lehet tenni. Rosszul alakultak a dolgok. A kapcsolatot kell menteni, hogy a kudarc se távolítson el bennünket egymástól, a jövőre nézve pedig ebből az esetből tanulni kell. És vajon kinek kell a leckét megtanulnia? Annak, aki felelős a kicsik és az éretlenek tetteiért. Ezek általában mi vagyunk, a szülők. Nem a gyereknek kell megtanítani a leckét. Nekünk, felnőtteknek kell megtanulnunk. Az a kérdés, hogy én, a felnőtt mit tanulhatok ebből a jövőre nézve, hogy legközelebb bölcsebb előrelátással hozzam ki a gyerekemből azt az elhatározást, ami beállítja a megfelelő irányba.

Ne felejtsük el, hogy a kicsik jószándéka még nem elég erős. Egy négyéves a legőszintébb szívvel igéri meg, hogy lehozza neked a csillagokat is az égről, és megeshet, hogy semmit nem tart be belőle, mert valami más eltereli a figyelmét. Nagy türelemre van szükség ebben is. Az 5-6-7 éves már jobban be tudja tartani az ígéreteit (prefrontális kéreg). Már a kicsiknél is nagyon hasznos, de iskoláskortól kezdve lesz igazán fontos a jószándék előhívása a nevelési gyakorlatunkban.

Mit tegyünk, miután a jószándék megszületett?

– szurkolj lelkesen a partvonalról

A serdülőre bízott területeken a felelősséget és a következményeket is ő viseli a döntéseiért [ld. Bízzunk rá felelősséget!]. Mi, szülők a továbbiakban a lelkes szurkoló és a tanácsadó szerepét töltjük be.

– nyugalomba vonult tanácsadó legyél, ne parancsnok

Különösen fontos ez, amikor az elhatározások megvalósítása nehezen megy. A kitűzött cél feladása komoly kísértés, ha valaki már hetek óta eredménytelenül igyekszik a célját elérni. Nem csoda, ha elege van, túl sok neki, belefárad és fel akarja adni. Ilyenkor kell mellette állni! “Semmi baj, odáig is el fogsz jutni. Csak tarts ki, már úton vagy, ne add föl. Sikerülni fog. Van egy ötletem, mi lenne, ha megpróbálnád…” Kitartóan támogassuk és segítsük a haladását!

– továbbra is a jószándékot nézd, ne a teljesítményt

Nagyon nehezen hiszi el az ember, hogy többre képes, ha mindig csak negatív visszacsatolást kap.

Még akkor is, ha csak azért ígér meg valamit, hogy kibújjon a felelősségre vonás alól:
– Nem akartam… nem direkt volt! – mentegetőzik, és nyilvánvaló, hogy csak azért mondja, hogy ne kerüljön bajba. Még ez is jó alkalom, amit ki lehet használni a jószándék előhívására. Még ezt a jószándékot is meg lehet támogatni:
– Nagyon örülök, hogy olyan ember vagy, aki szándékosan nem csinál ilyet.
Még egy ilyen helyzet is nagyszerű lehetőséget nyújt arra, hogy a szívét célozd meg a neveléssel és a szándékát nézd, ne a teljesítményét.

Ha azzal azonosítunk egy gyereket, amit csinált (meggondolatlanul, hirtelen felindulásában), azzal olyan tükröt tartunk elé, amilyennek nem akarjuk látni. Azt mondjuk vele, hogy látod, ilyen vagy! Ha viszont a gyönge teljesítmény helyett a jószándékát nézzük, és látjuk benne azt is, amilyen akkor lehet, amikor érettebb lesz, akkor sokkal nagyobb valószínűséggel lesz ereje tovább fejlődni abba az irányba.

“Nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.”
– 1Sámuel 16:7

Összefoglaló gondolat:

Tápláld a kapcsolatot: töltögesd a szeretettankját meghitt együttléttel,
adj teret a fejlődésnek: biztosíts elég üres helyet és időt, és
bízzál az önállósulás természetes folyamatában!

Hogy lesz a kötődésből önállóság?

Hogy lesz a kötődésből önállóság? A függésből függetlenség? Lehet, hogy ez a legizgalmasabb kérdés a nevelésben!

Az uralkodó szélirány szerint a gyerekeknek először le kell válniuk a szülőkről ahhoz, hogy felnőjenek. Ha egy gyereknek valami miatt otthon kell maradnia, mindenki aggódni kezd, hogy mi lesz vele, hogy fog így felnőni? Hiszen ahhoz előbb le kellene válnia a szülőkről! Ennek pont az ellenkezője igaz.

Már korábban eljutottunk odáig, hogy a szív az érés motorja (itt és itt), és hogy az érési folyamatokat a szívből kiinduló érzelmi-indulati töltet, az emóció mozgatja. Az önállósulás folyamatát a beteljesülés érzése viszi előre. Az ábrán látszik, hogy van hátsó bejárat is, egy hosszabb és nehezebb út, ami nem olyan pozitív és örömteli… később erre is kitérünk.

Anya, amikor így ölelsz, repülni is tudok!

A beteljesülés érzése olyankor jelenik meg, amikor a kötődő éhség átmeneti időre megszűnik. Amikor a szeretetéhség kielégül, a gyermek nyugvópontra jut. [Hogy teremtsük meg a gyermekkor nyugalmát?] Amikor (akár felnőttként is) azt tapasztaljuk, hogy a legfontosabb kapcsolatunkban többet kapunk, mint amennyit keresünk, akkor nagyon biztosnak érezzük azt a kapcsolatot. Valaki jobban elfogad és jobban szeret, mint mi saját magunkat. Ilyen biztos bázissal a hátunk mögött tölt el a beteljesülés érzése és újult erővel szárnyalhatunk. Visszatér belénk a régi érdeklődés, visszatér az alkotókedv. Amikor egy kisgyerek érzi ezt, akkor szalad el játszani.

A beteljesülés érzése minden életkorban szárnyakat ad az embernek, de a kicsik átlátszósága miatt náluk könnyebben megfigyelhető. Ezt élte át az a négyéves is, aki boldogan lubickolt az anyukája ölelésében, és azt mondta: “Anya, amikor így ölelsz, repülni is tudok!” Anya, amikor így ölelsz, felemelkedem! Ilyenkor úgy érzem, hogy nagy dolgokra vagyok képes. Az ilyen pillanatokban jelenik meg a vállalkozókedv is. Anya, amikor így ölelsz… amikor magamba szívom a szeretetedet és feltöltődöm vele, akkor tudok repülni! Így kap szárnyakat a kíváncsiság és a kreativitás: az ember feltöltődik valakinek a szeretetével, megszabadul a kötődés munkájától és elszalad “játszani”. Persze az éhségét is éreznie kell valakinek ahhoz, hogy a beteljesülés érzése mozgásba hozza, nem mindegy tehát, hogy megvan-e még az érző szíve: képes-e még érezni a szívfájdító érelmeit is, vagy már érzéketlenné vált velük szemben. Most viszont térjünk vissza a gyökerekhez.

A gyerekek szárnyait a kötődő gyökerek teszik erőssé

Dr. Neufeld ábrája egyszerre mutatja a három érési folyamatot, és a gyermek kötődő gyökereit, ahogy egyre mélyebbre nyúlnak a kapcsolat talajába. Korábban a kötődés és az érési folyamatok kölcsönhatását ábrázoltuk ezzel [“Magától terem a föld…”]. Most nézzük meg, hogy táplálják a kötődés egyre mélyebbre hatoló gyökerei az önállósulás folyamatát:

1. Testközel. A kisbaba az érzékszervein keresztül tapasztalja az anya közelségét: a bőrérintkezés, a szaglás, a hallás és a látás útján. Ez a csodálatos élmény adja neki az első lendületet, hogy elinduljon az önállósulás útján: akarjon járni és beszélni. A szárnyaló lendület innen kapja az első lökést. A belülről kiáramló hajtóerő ezen a szinten még nagyon hullámzó (hol felerősödik, hol visszahúzódik). De ahogy a gyermek újabb gyökereket ereszt, egyre meghatározóbb lesz. Eleinte még kicsi a lendület, mert a fejlődés anyaméhe (a kapcsolat) ezen a szinten még nagyon szűkös mozgásteret ad: amikor a kapcsolatot a testközel jelenti, akkor a kisgyerek néhány méterre elmerészkedik a mamájától és pánikba esik. Még nincs helye a kalandozásnak. Hogy jut tovább? Nem a leválását kellene támogatni, hogy jobban fejlődjön? Ma ez az uralkodó nézet. “Menjen a gyerek bölcsibe, oviba, mert le kell válnia az anyáról ahhoz, hogy tovább fejlődhessen!” Nem?… Nem, nem és nem! Nem leválásra, hanem mélyebb kötődésre van szüksége!

2. Hasonlóság. Ha egy fokkal mélyebbre is eresztek gyökeret, a hasonlóság szintjén is kötődöm, akkor már azzal is közelebb érzem Anyát magamhoz, hogy olyan vagyok, mint ő: én is úgy járok, úgy beszélek, úgy eszem és úgy öltözködöm. Most már nem kell minden pillanatban mellette lennem. Egy kicsit több terem nyílik az kimerészkedésre. Most már egy picit messzebbre mehetek anyukámtól. Nekivághatok az útnak, mert amíg utánozhatom, addig magam mellett érzem anyukát. Egy fokkal nagyobb az érés anyaméhe. Hosszabb a köldökzsinór. De várjunk csak; ha ugyanolyan vagyok, nincs helye a különbözőségnek! Most ugyanaz vagyok, mint ő. Ha egyek vagyunk, egyet is kell értenem Anyával. Hogy juthatok tovább? Úgy, hogy mélyebb gyökereket is eresztek.

3. Összetartozás és lojalitás (hűség). Ha ezen a szinten is tudok kapcsolódni, már nem vagyok egy és ugyanaz Anyával, de hozzá tartozom. Birtokba veszem. Ő az enyém… és máris több helyem van a kalandozásra. Valamivel nagyobb lett az anyaméh, hosszabb lett a köldökzsinór. Már nem muszáj Anyát másolnom; nem kell mindenben hozzá igazodnom. Van némi terem a különbözőségre. De még mindig muszáj vele egyetértenem, mert a lojalitás egyetértést jelent. Ugyanazon az oldalon kell állnunk, nem különbözhetünk össze… hacsak nem eresztek ennél is mélyebb gyökereket a kapcsolatunk talajába.

kotodesbol-onallosag3-kekneveles

4. Fontosság. A negyedik életévben már úgy próbálok Anyához kötődni, hogy fontos leszek neki. Arra törekszem, hogy sokat jelentsek, és azt figyelem, hogy elég különleges vagyok-e a szemében. Ha azt érzem, hogy én vagyok Anya legnagyobb kincse, megnyugszom és boldog vagyok, mert tudom, hogy akar engem. Így már az se zavar, ha néha nem értünk egyet. Ha tudom, hogy fontos vagyok neki, akkor már nyugodtan össze is különbözhetek Anyukámmal, mert nem ezen múlik a kapcsolatunk.

De mi lesz velem, ha már serdülő vagyok, és még mindig csak a felszínes szinteken tudok kötődni: az érzékszerveken keresztül (úgy, hogy együtt vagyunk), a hasonlóság útján (olyan próbálok lenni, mint azok, akiknek az elfogadására áhítozom), vagy az összetartozás útján (aki nincs velünk, az ellenünk van)? Ha felszínes szinten tudok csak kötődni, a kapcsolataimban nincs helye a különbözőségnek!

Ilyenkor az történik, amit a kamaszok lázadásának tartunk. Az éretlen, kamasz azért “lázad”, mert a felszínesen megélt kapcsolatban nincs elég helye a kibontakozásra! Ha nem értünk egyet vele, ha nem tetszik nekünk is az, ami neki tetszik, úgy érzi, hogy őt magát nem fogadjuk el, és vége a kapcsolatnak. Minél mélyebben és sebezhetőbben tud kötődni egy kamasz, annál több helye van kapcsolaton belül is a különbözőség számára. Fordítva is így van: minél érettebben kötődik egy szülő, annál inkább képes az önmagát kereső kamasz viselt dolgait szeretettel elviselni.

5. Szeretet (érzelmi intimitás). Ha a kapcsolat stabil marad, akkor a kötődés újabb gyökeret ereszthet, a korábbinál is mélyebbet: ideális esetben már valamikor az ötödik életév végefelé előbuzog a gyermekből az érzelmi szeretet első nagy áramlata. Ha érzem, hogy szeretnek, akkor azokat az időket is át tudom vészelni, amikor nem érzem, hogy elég fontos és különleges vagyok. A kapcsolat a biztos bázisom marad, mert az érzelmi kapocs megvan.

6. Mély megismerés (lelki intimitás). A kötődés legmélyebb és legérzékenyebb szintjén már az tölti meg a szeretettankomat, hogy mélyen ismer és ért engem az, aki fontos nekem. Amikor azt érzem, hogy ismernek, látnak és értenek, akkor kapja a legtöbb teret az egyéniségem. Aki ismer és szeret, annak a tükrében megláthatom magam. Végre felfedezhetem, hogy ki vagyok igazán! Sőt, meg is mutathatom, mert azt, aki szeret, érdekli, hogy mi van bennem! Abban a kapcsolatban mutathatom meg magam a lehető legteljesebb mértékben, amelyikben a legmélyebb intimitást, megértést és feltétel nélküli szeretetet is tapasztalom. Itt egyszerre lehetek hasonló és különböző, mert az egység és a különbözőség számára is van hely. A legmélyebb kötődés és a legkiforrottabb egyéniség itt már együtt lehet jelen. Legkorábban a hatodik életév során juthat el valaki a kötődésnek erre a szintjére, és felbecsülhetetlen segítség egy gyereknek, ha már így kötődik, mire elkezdi az iskolát! Soha nem késő, de a legtöbb ember sajnos egész életében ismeri meg a kötődésnek ezt a mély és sebezhető módját.

A leválás az önállósághoz vezető út?

Hogy lesz tehát a kötődésből önállóság? Le kell választani a kisgyereket a szüleiről ahhoz, hogy jól fejlődhessen? A válasz: NEM! A kötődés nem akadályozza, hanem táplálja a különbözővé válás folyamatát. A gyermeknek nem kell előzetesen leválnia Anyáról és Apáról ahhoz, hogy felnőjön. Olyan nincs, hogy egy gyerek túlzottan kötődik! Csak olyan van, hogy túl bizonytalanul, vagy túl felületesen kötődik, de sose kötődik túl mélyen. Sose kötődik túl odaadóan, túl nyitottan és védtelenül. Egy gyerek soha nem kötődik túlzottan. Minél inkább kötődik, annál több támogatást kap az önállósága, annál több teret kap az egyénisége. A kötődés táplálja az önállóságot, és ad helyt az egyéniségnek.

Hogy válik tehát az ember másoktól különböző önmagává? Nem úgy, hogy gyorsan elhagyni kényszerül a fészket, hanem úgy, hogy biztonságos fészekben lakik. Nem attól nő fel egy gyerek, hogy elmegy otthonról, hanem attól, hogy van otthona! Se egy madarat, se egy gyereket nem kell kilökni a fészekből ahhoz, hogy szárnyalni kezdjen! Ha van otthonod, akkor van egy hely, egy repülőtér az életedben: egy biztos bázis, egy támaszpont, ahonnan újra meg újra felrepülhetsz. Kedvet kapsz a repüléshez, szabadon tudsz szárnyalni, mert tudod, hogy a biztos bázis a helyén marad, és amikor elfáradsz, nyugodtan visszatérhetsz.

Ha viszont a hátországban, a fészekben zavar keletkezik, akkor minden energiád, amit a szárnyalásra fordítanál, visszairányul a kötődésre. Amint bizonytalanná válik a háttér, a támaszpont, minden kifelé irányuló kíváncsiság és érdeklődés visszavonul. Eltűnik a belülről fakadó lendület, eltűnik a belső motiváció. Ha az üzemanyag-utánpótlás bizonytalan, nem lehet repülni. A bázison kell maradni. Ilyenkor a gyermek abbahagyja a szárnyalást és megint a túlélésért küzd: a kötődés munkáját végzi és kapaszkodik.

Egyéniség a kapcsolatból születik

Egy gyerek életében akkor teremtődik meg a fejlődéshez szükséges nyugalom, amikor a kötődő gyökerei bőségesen találnak tápanyagot; amikor újra meg újra üzemanyagot kap az „érés motorja” és megtelik a szeretettank. A nyugalom megteremtésével védi és táplálja a gyerekeink fejlődését az érés gyönyörű, természetadta anyaméhe: a kapcsolat, amelyből az egyéniség születik.

Minél mélyebben kötődik egy gyerek, annál nagyobb teret kap az egyénisége.
Minél biztosabb bázist talál bennünk, annál több szabadsága lesz a világ felfedezésére.
Minél kielégítőbben tölti fel a kapcsolat, annál több bátorsága lesz másoktól különbözni.
Minél jobban bízik, minél inkább tud függeni, annál több ereje lesz függetlenné válni.

A szülőkhöz fűződő mély és kielégítő kapcsolat nem tartja vissza a gyerekeket az önállósulástól, sőt! Ha tehát néha kétségbe vonjuk a kötődés szerepét a csecsemőkoron túl: óvodáskorban, iskoláskorban, serdülőkorban, mert nem azonnal látszik az eredménye, véssük jól a szívünkbe, hogy az önállósulás folyamatát nem a korai leválás, hanem az egyre mélyülő kötődés táplálja.

Az autonóm (belülről vezérelt és értelmes célokért cselekvő) személyiséggé érés annak a gyereknek megy a legkönnyebben, akit mélyen gyökerező kapcsolat fűz a róla gondoskodó felnőttekhez. A gyermek szárnyait a kötődő gyökerek teszik erőssé. Támogassuk a függését, hogy legyen ereje függetlenné válni!

Hogy tudjuk ezt megvalósítani a gyakorlatban? Mit csináljunk? Erről lesz szó december 9-én a következő Szülők Szombatján.

________________________
A kéz nélkül született, örökbefogadott és szeretett pici lány, Vasilina Facebook oldala

Simon András grafikáját a művész engedélyével használom. Munkái a simongaleria.hu oldalon megvásárolhatók.

Az érés motorja

A fejlődő növény és a gyökerek hasonlata a szülői szerepről szólt, a hajtómotor hasonlat pedig a természet szerepéről: arról a rejtélyes valamiről, ami a gyermek fejlődését belülről mozgatja.

Az érés motorja

Az „érés motorja” adja a hajtóerőt az éréshez. A tudomány számára csak az elmúlt 15-20 évben derült ki, hogy az érés motorja az emóció.

Az emóció az az érzelmi-indulati töltet, ami belülről megindít (mozgásba hoz, cselekvésre indít) minket. A kisgyerek (és minden éretlen ember) cselekvését teljes egészében az emóció mozgatja, legalább addig, amíg tudatos szándékai is eléggé megerősödnek ahhoz, hogy a tetteit megfontolt döntések útján maga szabályozza. Cselekedeteink emocionális mozgatórugója az indíték, a tudatos elhatározás pedig a szándék.

Ahhoz, hogy egy kisgyerek belülről motivált legyen valamire (pl. a tanulásra), meg kell hogy legyen benne a megfelelő belső indíték (saját motiváció). Egy gyerek sohasem ‘tanulja meg’ az igazi felelősséget. Valaminek belülről kell őt felelősségre indítania, hogy a felelős gondolkodás és cselekvés gyümölcse megteremjen rajta. És valaminek figyelmességre kell őt indítania ahhoz, hogy figyelmesen cselekedjen. Először a megfelelő emóciónak kell meglennie, és ez a szülők szerepe: érzelmileg mi állunk közel a gyerekhez, így leginkább mi tudjuk belőle a jó indítékát és szándékát előhívni.

Testünk motorja a szívünk, és az emóció jelképe is a szív: a belső indítékok és szándékok székhelye. Tetteink és szavaink azokat az indítékokat tükrözik, amelyekkel tele van a szívünk. A szív sokféle dologra indítja az embert; pl. körültekintésre, törődésre, elrejtőzésre, reménységre, közeledésre, bizalomra.

Érző szív, kemény szív

A gyerekünket az érző szíve indítja arra, hogy önállóan akarjon megállni a saját lábán; hogy a világot két részre ossza: én és nem én; hogy önállóságra és függetlenségre törekedjen, igyekezzen felelősséggel cselekedni, megpróbálja kibontakoztatni a képességeit , és hogy másokra is tekintettel legyen. De a szív nagyon-nagyon sérülékeny; a belső motivációk is nagyon sérülékeny érzések. Agyunk pedig nemcsak a fejlődést vezérli. Van egy másik fontos dolga is: hogy védekezzen a túlságosan fájó érzések ellen. Beadja az érzéstelenítőt: kikapcsolja minden olyan inger észlelését, amelyek fájó érzéseket okozhatnak. A védekezésnek pedig az a következménye, hogy a szív megkeményedve nem tudja tovább ezekre a jó dolgokra indítani a gyereket.

Az emberi agy kétféle üzemmódra képes: vagy a fejlődéssel foglalkozik, vagy a védekezéssel.  A fejlődés irányítását úgy látja el, hogy a gyereket kötődő gyökerek révén egyre mélyebb és sebezhetőbb kapcsolódásra ösztönzi. A fejlődéshez szükséges belső hajtóerőt a kötődő kapcsolatból nyerik a gyerekek. De ha az elviselhetőnél fájdalmasabb stresszhatások érik (megfélemlítés, megszégyenítés, elutasítás), az agy nem tud a fejlődéssel foglalkozni, mert a saját sebezhetősége ellen kell védekeznie.Több fontos feladat egyidejű ellátására pedig nem képes az éretlen agy. A sebezhetőség elleni védekező állapot, a ‘kemény szív’ az érés legfőbb kerékkötője.

Amikor a nevelés nem megy, szinte mindig az a baj, hogy nem az indítókulccsal indítjuk be az érés motorját (a gyerekeink szívét), hanem nekiveselkedünk, és erőből próbáljuk előretolni az érésüket. Ami nem megy, bárhogy erőlködünk. Nem érdemes erőlködve tolnunk olyasmit, ami magától is megindulna! Egyetlen kisgyereket sem kell nagy erőfeszítéssel ránevelni, hogy fel akarjon állni, vagy meg akarjon tanulni beszélni, mert magától is akar, amikor eljön az ideje! Arra sem erővel kellene rávenni, hogy segítsen, tanuljon, és tisztességesen viselkedjen, mert van kulcsunk a szívéhez! Elég lenne begyújtani a hajtómotort azzal a kulccsal, amit a természettől kaptunk!

Élt egyszer egy indián törzs, amelynek a tagjai szentül hitték, hogy a nap csak akkor kel fel, ha a legjobb harcosok egész éjjel táncolnak. Több generáción át lázasan áttáncoltak minden éjszakát, mert azt hitték, hogy különben nem kell föl a nap. Ezek a kiváló férfiak súlyos kimerültségtől szenvedtek, mert azon fáradoztak, ami nem az ő dolguk volt.

Az a benyomásom, hogy mi is túl sokat fáradozunk azon, ami nem a mi dolgunk. Végkimerülésig toljuk előre a gyerekeinket, pedig kulcsunk is van a szívükhöz. Csak rá kell jönnünk, hogy működik az indítókulcs. Nem kell erőlködnünk; nyugodtan együttműködhetünk a természettel, mert ugyanazon dolgozik, amin mi: hogy a gyerekeink eljussanak a teljes érettségre.

Befejezésül tekintsük át, hogy kinek mi a szerepe az emberi potenciál megvalósulásában:

A természet a fő MOZGATÓ

Az érés csoda, ami természetes úton történik. Isten a szíven keresztül adja hajtóerőt és a mestertervet is az éréshez.

“Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be.
Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek.”
– Jeremiás 31:33

A szülő a fő GONDOSKODÓ

A szülő a kertész, aki a fejlődés feltételeiről gondoskodik: ő adja a biztonságot nyújtó kapcsolatot, a nyugalmat és a mozgásteret a szabad játékhoz.

“Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.”
– Efezus 6:4

A gyermek a fogadókész VÁLASZADÓ

A gyereknek is van szerepe az érés folyamatában: hogy készségesen válaszoljon. Ő a fogadókész válaszadó.

Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes. „Tiszteld apádat és anyádat”: ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik, mégpedig ez: „hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön”.
– Efezus 6:1-3

A szülőnek akkor van természetes hatalma a nevelésre, ha a gyerek függő-elfogadó szerepben kötődik hozzá, bízik benne és követi; bibliai kifejezésekkel: tiszteli és engedelmeskedik neki (szívből, belső indíttatásra). Az engedelmesség viszont nem megy mindig símán. Amikor egy gyerek korlátokba ütközik és nem teheti azt, amit szeretne, át kell éreznie a bánatát, hogy el tudja sírni az elengedés könnyeit. A szívfájdalmat is el kell viselnie, különben megkeményedik (védekezésbe vonul a sebezhetőség ellen). Egy gyereknek némi rugalmasságra is szert kell tennie ahhoz, hogy az alkalmazkodások sorozata révén fejlődni tudjon.

Bővebben az érés motorjáról: A DÖNTŐ TÉNYEZŐ – Ami a fejlődést mozgásban tartja 
Bővebben a sebezhetőség elleni védekezésről: AZ AKADÁLY – Ami a fejlődés útját elállja

AZ ÉRÉS CSODÁJA ÉS A NEVELÉS MUNKÁJA c. sorozat:

  1. Mit jelent nevelni?
  2. Az érés csodája
  3. A természet szerepe az emberi potenciál megvalósulásában
  4. A szülők szerepe az emberi potenciál megvalósulásában
  5. Miért ne faragjunk gyereket?
  6. “Magától terem a föld…”
  7. Az érés motorja és a gyerek szerepe az emberi potenciál megvalósulásában

Ez a cikksorozat a 2017. szeptember 16-án elhangzott előadásom alapján készült. Folytatás: október 14-én, Hogy teremtsük meg a gyermekkor nyugalmát? címmel. Tudnivalók és jelentkezés: Szülők Szombatja

Büntetés helyett a saját bánatát kellene megélnie

A fegyelmezés eredménye azon múlik, hogy tudnak-e a gyerekünkön változtatni a korlátok: azok a körülmények, amelyeken nem tud változtatni. A természet fegyelmezőeszköze az adaptálódás: a rugalmas alkalmazkodás érési folyamata. Az alkalmazkodás úgy zajlik, hogy az agy kigyomlálja, ami nem működik, elhibázott, vagy fölösleges. Az olyan cselekvés, ami sehova sem vezet, holtpontra jut az élet labirintusában. Fájó érzésekkel jár; megállásra és irányváltoztatásra készteti a fejlődő gyereket, és közben belülről formálja.

Ha viszont a fejlődési folyamat elakad, akkor a gyereket nem nevelik, nem formálják a korlátok. Ha az adaptálódás folyamata elakad, az önfegyelem kialakulása is elakad, mert a kettő ugyanaz. Ilyenkor hiába mondunk nemet, hiába korlátozunk, nincs eredmény, mert nem érdekli az érzékenységét elvesztett gyereket. És ekkor mit teszünk? Csapdába sétálunk. A könnyen kezelhető gyerekekkel működni látszó fegyelmezési módszereket ismételgetjük egyre keményebben a nehezen kezelhető gyerekekkel. Kétségbeesett elszántsággal próbáljuk nekik megtanítani neki a leckét.

Tanítsuk meg a leckét?

A fegyelmezés terén uralkodó zűrzavar rosszabb fordulatot vett, mióta (a 60-as években divatba jött racionalitás jegyében) a fegyelmezést tanításnak kezdték tekinteni. Ez a fordulat hozta be a logikus következményeket, a meggyőzést, az ok-okozati összefüggéseket a fegyelmezésbe. Rudolf Dreikurs 1968-ban írt egy könyvet, amelynek a címe önmagáért beszél: Discipline Without Tears (Fegyelmezz könnyek nélkül).

Dreikurs az ész embere volt, racionálisan gondolkodó osztrák, és könyve a korszak összes jellegzetességét magán viselte. Az érzelmeket zavaró kellemetlenségnek tekintette. Erőteljes ellenreakció volt ez az akkoriban nagy népszerűségnek örvendő mélylélektanra, amely felfedezte, hogy az ember érző lény. Dreikurs az értelmes meggyőzést próbálta visszahozni a nevelésbe: “A gyereknek logikus következményeken keresztül kell megtanítani a leckét!” Mára ez a tanács mindenható orvosságnak, sőt megkérdőjelezhetetlen dogmának számít. Szinte mindenki hiszi és vallja, hogy a gyerekek viselkedésén úgy lehet változtatni, hogy a nemkívánatos viselkedést kellemetlen következményekkel társítjuk. Ez az, ami eljuttatja abba a makacs fejébe, hogy így nem viselkedhet többet. Meg kell tanítani neki a leckét.

A képmutatáshoz vezető út

Hadd bátorkodjam kijelenteni, hogy a nemkívánatos viselkedés kioltásával és a kívánatos megerősítésével csak a külső mázra lehet hatni, de az indítékok és szándékok belső rétegeit nem lehet elérni vele! Ha egy gyerek megtanul a mindenkori elvárásoknak megfelelően viselkedni, és a viselkedése már nem azt fejezi ki, ami igaz benne, akkor nem jobb emberré neveltük, hanem a felnőtt világra jellemző képmutatás magjait ültettük el benne. Pál apostol szerint viszont a valódi érés a szeretet közegében zajlik, az igazságtól elválaszthatatlan, és végső célja mindenestől felnőtt, Krisztust tükröző ember: “…az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus.” (Efezus 4:15)

A valódi érést célul kitűző nevelés nem a viselkedésre céloz, hanem oda, ahonnan a viselkedés fakad: az indítékok és szándékok székhelyére, az emberi szívre. A fegyelmezés pedig egyszerűen azt jelenti, hogy amíg egy gyerek még nem elég érett ahhoz, hogy önmagát szabályozza belülről, addig nekünk kell őt kívülről szabályozni, mert mi, felnőttek vagyunk felelősek az ő tetteiért is. A mi dolgunk az életében fenntartani a rendet. De meddig? Jó volna azt írni, hogy amíg be nem érik az alkalmazkodási folyamat várva várt gyümölcse, az önfegyelem. Elvileg így volna, de ez a gyümölcs sokaknál egyáltalán nem érik be, mert a fejlődés idejekorán elakad.

A belső fordulathoz vezető út

Az önfegyelmet termő érési folyamat (az adaptálódás) nagyon egyszerűen működik: ami eredménytelen, az kihullik. Ami nem vezet sehova, azt az agy lemetszi. De csak akkor, ha a gyerek át is érzi, hogy itt most nem lehet meg az akarata. Éreznie kell, hogy most minden hiába: zsákutcába jutott az élet labirintusában, mert nem vezet út arra, amerre elindult. A hiábavalóságot bánat és csalódás, azaz fájó érzések formájában éljük át. Amikor a gyerekünk olyasmit akar, vagy csinál, amit nem engedhetünk meg, ide kellene őt eljuttatnunk. A zsákutca-élmény, a hiábavalóság-élmény érzelmi megélésére volna szükség a belülről kifelé ható fegyelmezéshez, és ez az, amire a legtöbb esetben nem kerül sor.

Testi fenyítés régen és ma

Valószínűleg ezért alakult ki és maradt a kicsik fegyelmezésének bevett eszköze évezredeken át a fenekes. Őseink még ösztönösen tudták, hogy a dacos ellenállás, a lehetetlennel való próbálkozás, az elérhetetlenért folytatott elszánt küzdelem zsákutcájából a gyerekük akkor szabadul ki, amikor el tudja siratni és el tudja engedni azt, amit nem sikerült elérnie. Dédanyáink a könnyek érkezését siettették azzal, hogy elverték a fenekét (erről kicsit bőveben írtam az agresszív viselkedésről szóló fejezetben A régiek bölcsessége és a mai “testi fenyítés” (pofon, pálca és hasonlók) cím alatt.

A testi fenyítést viszont csak egy icurka-picurka lépés választja el a bántalmazástól. Amikor egy felnőtt maga sem képes elengedni elérhetetlen vágyait, és a saját felgyűlt frusztrációját (támadó energiáját) rászabadítja a gyerekre, akkor azzal, amit tesz, bántalmazza. Ha a saját feszültségünket a gyerekünkön vezetjük le, aki bosszant, idegesít, kiakaszt vagy felháborít, bántalmazunk. Csináljunk akármit, nevezzük bárminek: fegyelmezésnek, fenyítésnek, atyai pofonnak, fenekesnek, sértődésnek… A gyerek szempontjából minden megnyilvánulásunk bántás, amit azért csinálunk, mert kiakasztott bennünket. Még az is, ha csak a szavainkkal bántjuk, bezavarjuk a szobájába, vagy nem szólunk hozzá egy ideig. A bántás pedig, akármennyire megérdemelte, nem neveli őt nagyobb önfegyelemre, de rongálja a kapcsolatot. A gyerek persze tanul belőle, de nem építő dolgokat. Ugyanakkor ösztönösen bezárja a szívét előttünk, hogy kevésbé fájjon. Ez pedig csökkenti annak az esélyét, hogy később is hatni tudjunk rá.

A testi (vagy bármilyen) fenyítés ma már nem az elengedés könnyeihez vezető út lerövidítését szolgálja, mint dédanyáink korában, hanem büntető szándékú. A büntetés pedig akkor ér valamit, ha félelmet és (testi vagy “csak” lelki) fájdalmat okoz. Az a célja, hogy a nemkívánatos viselkedéshez negatív következményt társítva a gyerek legközelebb tartózkodjon attól a bizonyos viselkedéstől. A fenti okok miatt a testi fenyítést ma már a világ több, mint 40 országában törvény is tiltja, de a fürdővízzel együtt sajnos a gyereket is kiöntöttük.

Kiöntöttük azt a magától értetődő bölcsességet, ami a gyerekek fegyelmezését századokon át kísérte a hagyományos családokban, hogy a korlátok elleni szélmalomharc addig nem ér véget, amíg a gyerek a veszteségét el nem siratja. Ma viszont már nem engedhetjük meg magunknak az odavezető út lerövidítését, mert a közfelfogás annyira büntetővé vált, hogy meg se tudjuk érteni, hogy a fenekesnek anno nem az volt a célja, hogy a gyerek kedvét elvegyék a rosszalkodástól.

Őszinte bűnbánat

Ahhoz, hogy a belső változás megtörténjen, az embernek a saját őszinte bánatát kellene spontán megélnie. Egy érző szívű nagy gyereket és felnőttet már az a belső konfliktus is fájó érzéssel tölt el, amiről Pál ír: “nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat.” (Róma 7:19) Nem pici korban, hanem amikor eljut az érettségnek arra a fokára, ahol már az fáj neki, hogy önmagához nem tudott hű lenni, mert nem az értékrendjének megfelelően cselekedett. A belső konfliktus készteti megállásra és irányváltoztatásra az önkormányzásra képes embert. Az őszinte bűnbánat is az adaptálódás érési folyamatának a része, ahogy ezt Isten, az ember teremtője és legjobb ismerője olyan szépen kitalálta. Nevelő hatású, de nem lehet senkit ránevelni, mert az érés gyümölcse. Természetes úton jelenik meg mindenkiben, aki idő előtt el nem akad a fejlődésben. Még a mi gyerekünkben is.

Természetes következmények

A felelőtlen tettek következményei már akkor jótékonyan fájhatnak, amikor a gyerekünk még nem érett meg az őszinte bűnbánatra. Például nem tanult eleget, ami különben nem zavarná különösebben, de rossz jegyet kap az iskolában. A természetes következmények nevelő hatása akkor érvényesülhet, ha hagyjuk, hogy a rossz következményt meg is tapasztalja. Hadd kapjon rossz jegyet, ha nem tanult rendesen. De az a helyzet, hogy ezekből a természetes következményekből egyes gyerekek tanulnak, mások viszont nem! És vajon kik azok, akik tanulnak belőle? Azok, akiket érzelmileg fájdalmasan érint a dolog; akiknek belefájdul a szívük és bánatosak vagy csalódottak lesznek. Nekik már nincs szükségük további büntetésre. Akit viszont már nem érdekel, hogy rossz jegyet kap, annak a szívét tovább keményíti a büntetés. Minél több büntetést kap, annál érzéketlenebbé válik, és annál kevésbé lehet rá hatni bármilyen nevelési kísérlettel.

Az önfegyelem gyümölcs

A felelősségteljesebb viselkedés, a nagyobb önfegyelem nem a következetes büntetés műve, hanem az adaptálódás belül és spontán zajló érési folyamatáé. A gyümölcstermés előfeltétele, hogy a gyerek szívére valami még hatni tudjon: akár a következmény, akár a lelkiismeretében keletkezett konfliktus. A kemény szív az éretlenségben való megrekedés jele, és a további érés akadálya.

Nem a következetes büntetés, hanem az érző szív az, ami idővel megtermi az önfegyelem gyümölcsét. A bánat és a csalódás fájdalmas érzései indítják el a jótékony változást az ember lelkivilágában. Aki már nem érzi ezeket a fájdalmas érzéseket, azzal kapcsolatban a legfontosabb teendőnk nem az, hogy keményebb büntetések után nézünk, hanem az, hogy a lelki épségét segítsünk helyreállítani. Azért kell megtennünk mindent, hogy visszanyerje elveszített érzékenységét… de ez már egy következő alkalom témája.

Befejezésül álljon itt egy idézet a bűntudat és a bűnbánat különbözőségéről Bolyki László: Jézus-kártya a politikában c. írásából:

“…a megbocsátás katarzisa éppen a bűnök felszínre kerülése által, nem pedig a bűnök elkenése során jöhet létre. A bűnök eltussolása nyomán ugyanis bűntudat keletkezik, a bűnök felfedése során viszont bűnbánat, és míg a bűntudat öl, a bűnbánat ezzel szemben gyógyít.”
– Bolyki László

Az agresszív viselkedés problémája

GYÖKEREK sorozat » 6. rész: DÜH és AGRESSZIÓ

A hisztiző, dühöngő, toporzékoló gyerek nem érte el, amit akart. Nagyot koppant a hiábavalóság falánál, és most beszűkült tudattal döngeti…



Egy körforgalom kiútjainak és zsákutcáinak segítségével fogjuk feltárni azt a problémát, aminek a tünete az agresszív viselkedés. Szó szerint körül fogjuk járni az agresszió problémáját, mert nem tudunk vele mit kezdeni, ha csak a felszíni jelenséget, a támadó viselkedést látjuk: a gyerek dühöng, hisztizik, verekszik, rugdos, harap, tör-zúz, üvöltözik, gonoszkodik a testvérével, beleköt másokba, erőszakoskodik, vagy kárt tesz saját magában. Ezeket a tüneteket nagyon nehéz elviselni, de a valódi megoldáshoz a tényleges problémával kell szembenéznünk. Először azonban tisztázzuk a fogalmak jelentését, hogy ugyanarról beszéljünk.

Mi az agresszió?

A szó a latin agress szótőből ered, ami egyszerűen azt jelenti, hogy támadni. Az agresszív viselkedés a támadó indulat kitörése, függetlenül attól, hogy pontosan miben nyilvánul meg. Az eredmény lehet “csak” egy gyilkos tekintet. Még passzív agresszió is létezik, amikor azzal büntetünk valakit, akire haragszunk, hogy keresztülnézünk rajta. Agresszió az is, amikor valaki az öngyilkosságról álmodozik, és az is, amikor lekever egy pofont. Agresszió az is, amikor a kétéves toporzékol és a földre veti magát, és az is, amikor a felnőtt az asztalra csap és üvölt. És agresszió az is, amikor valakinek az érzéseibe gázolunk bele és gúnyos szavakkal verjük agyba főbe. Agresszió a csendes, masszív gyűlölet is.

Honnan ered ez a támadó indulat?

A múltkor már szó esett a három nagy elemi indulatról, amelyek a SZEPARÁCIÓ hatására indulnak el bennünk. Ezek egyike az agresszió előzménye: a frusztráció.

Az agresszió, a támadó indulat tehát egy elemi indulatból, a frusztrációból ered.

Mi a frusztráció?

Belső feszültség, ami akkor keletkezik, amikor valami megakadályozza, hogy teljesüljön a kívánságunk, vagy elérjük, amit akarunk. Ez az emóció olyan mélyen a felszín alatt befolyásolja a közérzetet és az érzelmi energia-háztartást, hogy a kisgyereknek fogalma sincs, mi történik vele. Ő van a legjobban meglepve, amikor a feltorlódott energia feltör belőle és bajba sodorja.

Mindennapjaink tele vannak frusztrációval; életünk része. Elég annyi, hogy elfeküdtem a nyakamat. Nem gondolok rá, mert van elég más dolgom is, de minden mozdulatnál zavar az a kis fájdalom. A nap végére pedig már jelentős feszültséget okoz a feltorlódott energia: ingerült vagyok.

A szeparációból lesz a frusztráció, és a frusztrációból lesz az agresszió

Egy kisgyerek számára az anya közelsége a legfontosabb, ezért a legnagyobb frusztrációt, a legfeszítőbb érzelmi szomjúságot is az okozza neki, amikor elszakad a számára legfontosabb személytől, illetve amikor fennáll a veszélye, hogy a meghitt közelségnek vége szakadhat. Ilyenkor hatalmába keríti a frusztráció magasfeszültsége. Az agresszióhoz vezető frusztrációs feszültség leggyakoribb oka a SZEPARÁCIÓ: az elszakadás, vagy az elszakadástól való félelem. A kielégítetlen, dühös indulat hiánytünet. A gyermek egész idegrendszere SZOMJAS a kapcsolatra, a közelségre, a szeretetre.

Ha tudjuk, hogy az agressziót megelőző ingerült (frusztrált) lelkiállapot elsődleges oka a szeparáció (a kapcsolat akadályozottsága), akkor máris van ötletünk, hogy mivel tudjuk megelőzni vagy elkerülni az agresszív viselkedést! Ki kell elégítenünk a gyermek kötődő éhségét, és máris jobban fogja viselni élete számtalan apró kudarcát és veszteségét. Ez igaz, de a helyzet viszont mégsem ilyen egyszerű:

Az agresszióhoz vezető út MINDIG frusztrációval kezdődik,
de a frusztráció NEM MINDIG vezet agresszióhoz!

Az ember ugyanis nem reaktív lény. Nem úgy működik, hogy éri valamilyen hatás, amire automatikusan reagál, például a frusztrációra agresszióval. Az agresszió mindig a frusztráció következménye, de aktív lények vagyunk: ami kívülről ér, ahhoz aktívan viszonyulunk. Nem pusztán a környezeti hatásokra reagálunk azzal, amit érzünk, vagy amit teszünk.

A behaviorista pszichológia épül arra az elképzelésre, hogy a viselkedés pusztán a környezeti hatásokra adott reakció, és e felfogás logikus következménye a viselkedésmódosító technikákra épülő nevelés. Ez a gépies elképzelés az emberi viselkedésről egyszerűen nem fedi a valóságot.

Az ember viselkedése nem puszta inger-válasz reakció a külső hatásokra

“Mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága.”
– Jakab 1:14 (Károli)

A saját vágyainktól, a saját kívánságainktól függ, hogy mi mennyire frusztrál bennünket; az agresszív viselkedés tehát nem automatikus inger-válasz reakció. Következetes idomítással lehet ugyan a gyermek viselkedését befolyásolni, de a felszíni beavatkozás csak a pillanatnyi viselkedést módosítja. Nem formálja jobbá az indítékok és szándékok irányítóközpontját, az emberi szívet.

Van, aki ugyanakkora frusztráció hatására agresszív lesz, és van, aki nem. Az agresszió hatékony kezeléséhez tehát meg kellene tudnunk, miért van az, hogy egyesek akkor sem viselkednek agresszív módon, amikor nagyon frusztráltak, mások pedig igen! Kell, hogy legyen a frusztráció számára más kiút is, amelyen keresztül távozhat anélkül, hogy ártana. Ebből újabb ötletet meríthetünk: az agressziót úgy is meg lehet előzni, hogy egy másik kiutat támogatunk: jobb útra tereljük a gyerekünk frusztrációját, még mielőtt kitör!

A ronda tünetek ne vonják el a figyelmünket az igazi problémáról!

duhos-kislany-kek-nevelesAzt már tudjuk, hogy nem a külső inger, hanem a saját frusztrációja indítja a gyerekünket támadásra. Az első tennivalónk tehát: az agresszív viselkedést tekintsük tünetnek, és az igazi probléma feltárásához igyekezzünk belátni a színfalak mögé.

Korábban is írtam már: nem az a fontos, amit lát az ember. Ami a gyerekeinkből szem előtt van – ahogy viselkednek, ahogy kinéznek, ahogy beszélnek – az mind felszíni jelenség. Tünet, amiből következtetni tudunk az állapotukra. De ami igazán lényeges, az belül zajlik, az indítékok helyszínén, a szívben. Meg kell tanulnunk, be kell gyakorolnunk, hogy a rettenetesen viselkedő gyerekünkben először is meglássuk, hogy frusztrált. Rosszul érzi magát, feszült, fortyog a tűzhányója… mert NEM ÉR EL VALAMIT, AMI UTÁN KÍVÁNKOZIK.

Legyünk kíváncsiak arra, amit érez! Nem biztos, hogy el kell mozdítanunk az útjából az akadályt, ami az iskolában érte… de a mi feladatunk megtudni, hogy milyen érzések feszítik miatta! Ha képesek vagyunk feltenni a KÉK szemüveget, és a tünetek gyors eltüntetése helyett a gyerekünk belső világával foglalkozunk, meg fog változni a családunk légköre! A biztonságot nyújtó kapcsolatban nem az lesz az első reakciónk, hogy “Ezt azonnal hagyd abba!” Nem az ellenséges partvonalról próbáljuk elfogadhatóvá tenni a viselkedését, hanem mellé állunk, és segítünk neki, hogy jó helyre engedje ki a mérgét: nekünk öntse ki a szívét (lehetőleg még mielőtt kitör belőle a támadó energia)! Ez a hosszú távú nevelés, ami az éretté fejlődést segíti. Mennyire más, mint amikor a ronda viselkedés megszüntetése a célunk, amivel mégegy adag feszültséget zúdítunk rá, aztán még magára is hagyjuk a fortyogó tűzhányójával.

Az agresszív, támadó viselkedést úgy is el lehet kerülni, hogy közben még támogatjuk is a gyerekünk éretté fejlődését. A támadó energia romboló kitörését úgy tudjuk megelőzni, hogy jobb kiútról gondoskodunk, ahol a gyermek gyengéd érzelmek formájában engedheti ki magából a frusztráció mérgét, megkönnyebbülhet és megnyugodhat.

Miért kell a frusztrációnak kiutat adni?

A mélyről fakadó elemi indulatok, amilyen a frusztráció is, olyan feszültséget teremtenek, ami nem múlik el magától. Azért nem mindenki agresszív, aki frusztrált, mert más kiút is van, amerre távozhat a frusztráció, mielőtt agresszióban törne ki. Ez azt jelenti, hogy a frusztráció nem egyenes úton vezet agresszióhoz, hanem görbe úton.

A frusztráció görbe útja

Egy körforgalom segítségével könnyebben el tudjuk képzelni a bennünk közlekedő indulatok útját. A FRUSZTRÁCIÓ beér a körforgalomba. A végeredmény az, hogy AGRESSZÍV viselkedés lesz belőle… de pont ezt akarjuk megelőzni azzal, hogy másik kiútra tereljük. Az a kérdés, hogy merre távozhatna el a méreg anélkül, hogy bajt okozna?

frusztracio-gorbe-utja-kek-neveles

A pici fiú frusztrált, mert ő is szeretne az ollóval vágni, mint a nővére, de a kis keze még nem elég ügyes hozzá. Hiába próbálgatja, nem vág az olló. Küszködve igyekszik elérni, hogy vágjon; magától értetődő, hogy először VÁLTOZTATNI próbál a helyzeten. Ha sikerülne, egyelőre vége is lenne a frusztrációnak, enyhülne a feszültség.

frusztracio-04

De mivel az olló nem vág, és a pici fiú érzelmi tartalékai végesek, az összegyűlt feszültség keserves könnyek formájában távozik. A nem működő olló viszonylag könnyű eset, mert még a pici fiú is tudja, mi az, ami idegesíti. Legtöbbször viszont még mi sem tudjuk, mi frusztrál bennünket, nemhogy a gyerekeink!

Gondoljunk egy olyan párra, akinek hadilábon áll a kapcsolata. Érzik, hogy valamin változtatni kellene… és felújítják a lakásukat! Borítékolni lehet, hogy a kapcsolat széthullik akkor is, ha sokkal jobb lesz a lakás. De ők csak azt érzik, hogy változtatni kell.

A frusztrációnk legmélyebb okairól általában fogalmunk sincs, mert az túl sok tudatosságot igényelne, és kellemetlenül őszinte szembenézést a valósággal (azaz több időt, több fáradtságot és főleg nagyobb sebezhetőséget, mint amennyit szívesen ráfordítunk). Ráadásul emberi életünk velejárója, hogy sok-sok vágyunk nem teljesül, mert nem mi irányítjuk a világot. Együtt kell élnünk a valósággal, hogy a dolgok jelentős része nem úgy alakul, ahogy mi akarjuk.

Az akadályokkal való együttélés képessége

Nem mindig az történik, amit akarunk, ezért együtt kell tudnunk élni bizonyos hiányokkal, korlátokkal és akadályokkal, hogy a füstbe ment terveinket, és a hiábavaló vágyainkat is túléljük anélkül, hogy elveszítenénk az életkedvünket.

Az időt nem tudjuk megállítani, ezért minden jó élménynek vége szakad. Nem tudjuk meg nem történtté tenni azt, ami már megtörtént. Mások döntéseit sem mi irányítjuk. Nem tudunk valakit rávenni arra, hogy velünk akarjon lenni, ha egyszer nem akar. A legszebb, legjobb vágyunkban is ott van a hiábavalóság, mert még ha pillanatnyilag meg is valósul, örökre semmit nem tudunk megtartani. Hiába igyekszünk megőrizni a fiatalságunkat, az idő vasfoga minket is harapdál. Hiába szeretnénk, hogy sose haljunk meg. Hiába nem akarjuk elengedni azt, akitől végső búcsút kell vennünk. Muszáj, nincs mese.

Amikor beleütközünk a hiábavalóság falába, arra van szükségünk, hogy a lelkünk mélyéig átjárjon bennünket a valóság fájdalmas felismerése, hogy ez a vágyunk meghiúsult, és ezen a tényen nem tudunk változtatni. Nem tudunk mást tenni, mint elsiratni.

frusztracio-01

Minden gyerekünk tele van hiábavaló vágyakkal, így elkerülhetetlen, hogy lépten-nyomon ne csalódjon. Hiába vágyik arra, hogy mindig ő legyen az első, mindig ő legyen a győztes, mindig az legyen, amit ő szeretne, és Anya csak az övé legyen. Hiába vágyik arra, hogy az új kisbabát visszavigyék oda, ahonnan jött. Nem lehet! Egy kisgyerek minden nap sok mindennel szembesül, amin nem tud változtatni. Ilyenkor a limbikus rendszer vezérlő központja, az amygdala jeleket küld a könnymirigyeknek, és a gyermek szeme megtelik könnyel.

frusztracio-konnyek-kek-neveles

Ez a várva várt jele annak, hogy a frusztráció egészséges kiutat talált, és megindult a belső fordulat a dühös küzdelemből a szomorúságba. Ilyenkor a hiábavalóság mély átérzése fakasztja könnyekre a gyerekünket. A kisebb csalódások miatt persze nem muszáj ténylegesen sírva fakadnia. Az viszont fontos, hogy mélyen átjárja a szomorúság, a csalódás érzése… és legalább befelé sírjon.

Azért annyira fontos, hogy mélyen átérezze a hiábavalóságot, mert ha felfogja, hogy valamin nem tud változtatni, akkor ő maga fog változni: képes lesz alkalmazkodni az akadályhoz. Egy lépést tesz az ÉRÉS irányába.

Adaptáció – az alkalmazkodás folyamata

adaptacio-konnyes-fordulat-kekneveles

Az adaptáció (a sikeres alkalmazkodás) egy érési folyamat, melynek során kibékülünk az akadállyal, amin nem tudunk változtatni. Bennünket formál az az akadály, amit nem tudunk az utunkból elmozdítani, és ez transzformáció, nem konformáció: tanulunk a hibáinkból, hasznosítjuk a kudarcainkat, és megerősödve, de nem megkeményedve állunk helyre. Az alkalmazkodás folyamata során a csalódás, a bánat és a gyász könnyein keresztül érettebb, megértőbb, empatikusabb emberré formál bennünket az akadály.

A gyerekünk életképességéhez, éretté fejlődéséhez tehát szükséges, hogy kénytelen legyen alkalmazkodni a veszteségeihez, és azokhoz a kedvezőtlen körülményekhez, amelyeken nem tud változtatni. Akkor tud majd teljes életet élni, ha megtanulja elfogadni, hogy a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy akarja. Tapasztalnia kell, hogy képes túlélni azt is, hogy az akarata, a vágya nem teljesül. Minden alkalommal, amikor alkalmazkodik a való élethez, ami nem olyan, mint amilyennek megálmodta, és ahol ő maga sem egészen olyan, amilyen lenni szeretne, egy lépéssel érettebb, erősebb, életrevalóbb önmagává válik. Egy lépéssel közelebb kerül ahhoz, hogy virágzó és gyümölcstermő felnőtt legyen belőle.

Az elengedés bánatos könnyei

Az elengedés könnyei tele vannak méreganyagokkal. Ez a biológiai magyarázata annak, hogy miért könnyebbülünk meg, miután jól kisírtuk magunkat. Sírás közben szó szerint is megszabadulunk a méregtől.

A négyéves Máté szeretne egy sütit, de már délután öt óra van, és készül a vacsora. Világos, hogy ha most sütit eszik, elmegy az étvágya. Anyukája ezért úgy dönt, hogy jobb neki, ha most nem nem teljesül a kívánsága. Túl fogja élni, ha nem kap sütit vacsora előtt. Lélekben felkészül a várható tiltakozásra és kimondja a szót, ami rács mögé lakatolja az áhított sütit: NEM.
– Nem kaphatsz sütit. Most nincs süti. – Máté egy darabig elszántan igyekszik anyukája elhatározásán változtatni:
– De tegnap adtál! A Blanka is kapott!– és minden érvet bevet, hogy igenre változtassa azt a nemet. Még kérdezni is tud:
– De miért, Mami!? Miért nem kaphatok!?”

Egy kezdő szülő szülő szeme ilyenkor boldogan felcsillan, mert a kérdésben a tanításra alkalmas ritka pillanatot látja: hurrá, a gyerek értelmes érveket vár! Itt a lehetőség egy kis okosításra! És bele is fog:
– Az édesség elveszi az étvágyadat.
Mire a világ összes Mátéja kórusban kiabálja:
– Dehogyis veszi el!
Nincs olyan négyéves, akit észérvekkel el lehet tántorítani az elhatározásától! Az adaptáció érési folyamatát nem az észérvek vezérlik, hanem az emóció. Az érzelmek és az indulatok.

A régiek bölcsessége és a mai “testi fenyítés” (pofon, pálca és hasonlók)

Ha Máté olyan családban nő fel, ahol a régi generációktól megöröklött bölcsesség tartja fenn a rendet, akkor az anyukája tisztában van vele, hogy Máténak el kell siratnia azt a meg nem kapott sütit ahhoz, hogy rájöjjön: nélküle is tud élni. Éppen olyan menetrendszerű ez, mint ahogy az operának is csak a kövér asszonyság áriája után lesz vége. Dédanyáink ilyenkor egy szeretetbe ágyazott fenékre paskolással taszították az ő Mátéjukat a veszteség élményébe. Így hamarabb felfogta a valóságot: nem kap sütit és kész. Anyukája ölében elsiratta a sütit, és kisírta magából a frusztráció felgyülemlett mérgét. Pár perc múlva megkönnyebbülve szaladt is játszani.

adaptacio-konnyes-fordulat2-kekneveles

Az adaptációhoz a szomorúságon és a csalódáson át vezet az út. Fel kell fognunk a valóságot: át kell éreznünk, hogy hiába vágyunk valamire mindennél jobban, hiába akarjuk olyan eltökélten, vágyaink tárgyát nem fogjuk elérni. A vágyak hiábavalósága fölött érzett mélységes csalódás az az út, ami a zsákutcából az egészséges kiúthoz vezet. A gyerekeinket is ezen az úton tudjuk újra meg újra visszavezetni a fejlődés útjára.

A dédszüleink még tudták, hogy a gyerekükkel együtt kell maradniuk a veszteség élményében, amíg ki nem buggyannak a könnyei. És ha nem értek rá megvárni, amíg Máté felfogja, hogy az a süti elérhetetlen, és jól kisírja magát? Felgyorsították az eseményeket. Erre szolgált az a hagyományos fenekes, ami szépen működött is, több száz kultúrában, több ezer éven keresztül. Mára viszont kikopott a köztudatból ez a régi generációktól megöröklött bölcsesség. A régi formát új tartalom töltötte meg: a büntető jellegű “testi fenyítés” ami rombolja a kapcsolatot, mert szembeállítja a gyerekkel a szülőt, és rombolja a gyereket is, mert hozzászoktatja, hogy a büntetés elkerülése legyen a célja, ami még a morális fejlődését is akadályozza.

Eleink nem móresre akarták tanítani az engedetlen kölyköt. Nem büntetésből ütöttek a kicsik kezére vagy a combjára. Nem az volt a cél, hogy féljenek a fájdalomtól és ne merjenek rosszalkodni. Nem arról szólt, hogy “akkorát kapsz, hogy életed végéig megemlegeted!” Egyszerűen a hiábavalóság éreztetésére szolgált, mert a gyerekre észérvekkel nem lehet hatni olyankor, amikor beszűkült tudattal küzd valamiért. Ezzel a szimbolikus tettel rövid úton, egyenesen az érzelmek szintjére juttatták az üzenetet, hogy a semmiért folyik a sok hűhó – ideje elsiratni, ami nem lehet meg. Hiába nyafogsz, a sütit NEM kapod meg.

Máténak át kell esnie a mély, könnyes érzelmi fordulaton ahhoz, hogy a valósággal együtt tudjon élni: azzal a valósággal, amelyikben nem teljesül az akarata. Neki kell változnia, és a változás a csalódás átélése során történik, miközben megszabadul a dühös feszültségtől.

Dédanyáink fenekese nem büntetés és nem is testi fenyítés volt tehát. Gyengéden taszítottak egyet az ő Mátéjukon, hogy hamarabb beleessen a veszteség élményébe. Azt a koncepciót, amire gondolván a mai szülő fenyít (amikor a fenyítés tudatosan, nem pedig hirtelen indulatból történik), a 20. század első felében találták ki a inger-válasz pszichológia megalkotói (Pavlov, Watson, Skinner és a többiek). Sajnos azóta rengeteg nevelési könyv íródott ezeken az alapokon, és annyira a közgondolkodás része lett, hogy sokan a Bibliájukat is a materializmussal rokon behaviorizmus szemüvegén keresztül olvassák, ami fából vaskarika.

Az adaptálódás a lélek mély rétegeiben zajló érési folyamat, amely hosszú idő alatt megy végbe. A veszteség élménye, a sok-sok csalódás átélése formál bennünket egyre érettebbé a biztonságot nyújtó kapcsolat közegében. Így lesz a kisgyerekből teherbíró felnőtt, aki a való élet viszontagságai között is képes helyreállni. Amíg van valakije, aki megérti és támogatja, addig a gyerek fejlődését szolgálja minden csapás, ami ledönti a lábáról, és minden váratlan fordulat, ami új kihívás elé állítja. A folyamat ott kezdődik, amikor a pici gyereknek át kell élnie, hogy nem teljesül az akarata. Amikor el kell siratnia a hiábavaló vágyait. Amikor Anya azt mondja, hogy “NEM. Ma este csak egy mesét olvasok.” És azt, hogy “NEM, kicsim. Most nem azt fogjuk csinálni, amit szeretnél.”

Olyan jó volna, ha minden szülő értené, hogy a csalódás és a bánat nem valami szükséges rossz, amitől lehetőleg meg kell kímélni a gyerekeket! Jót tesz nekik, a fejlődésüket és a boldogulásukat segíti, ha megtanulnak alkalmazkodni egy olyan világhoz, amelyben sok minden nem úgy lesz, ahogy várták. Ezen az úton alakul ki bennük a reziliencia: a rugalmas helyreállás képessége is. Egyetlen feltétele van annak, hogy a fájdalmas életélmény ne ártson, sőt használjon: a biztonságot nyújtó kapcsolat.

Az agresszív viselkedés története annyira egyszerű! A hisztiző, dühöngő, toporzékoló gyerek nem érte el, amit akart. Nagyot koppant a hiábavalóság falánál, és most beszűkült tudattal döngeti. Azért viselkedik így, mert nem élte meg a bánatát, a csalódottságát, és így nem tudta elsiratni, amit nem ért el.

frusztracio-konnyek2-kek-neveles

A mi felnőtt érzelmeink és indulataink is ugyanezen a körforgalmi pályán futnak. Amikor valami keresztezi a utunkat, és még nem lepett el minket a produktív szomorúság, még nem vettünk könnyes búcsút az elképzelésünktől, ami nem válhat valóra, robbanásig feszít a támadó indulat. Valaki véletlenül meglök, és már tolulnak is fel a csúnya szavak. Türelmetlenek és ingerültek vagyunk, legszívesebben belerúgnánk valamibe vagy ordítoznánk. Miért? Mert még nem néztünk szembe a valósággal. Még nem éreztük át, hogy mennyire csalódtunk, és nem gyászoltuk el azt, ami nem válhat valóra.

Mit csináljunk, amikor a kétévesünk agya elborul, toporzékol, hisztizik és a földre veti magát?

Nézzük levegőnek? Büntessük meg? Helyezzünk kilátásba következményt: “ha azonnal abba nem hagyod, máris indulunk haza”? Verjük el a fenekét, hogy legyen miért bőgnie? Nem! A dühöngést bánatos sírássá kell olvasztanunk, és akkor a mérges feszültség a könnyekkel együtt távozik. Amennyire csak tudjuk, könnyítsük meg neki, hogy megérezze a bánatát, és ki tudja ereszteni a könnyeit.

Ez az út vezet az éretté fejlődéshez és a rugalmas helyreállás képességéhez. A gyerekek éréséhez az is kell, hogy gyakran sírjanak, tehát ne féljünk a könnyeiktől! Életük első öt évében sok csalódást kellene az ölünkben sírva átélniük ahhoz, hogy mire iskolába mennek, készen álljanak; elég lelkierejük legyen alkalmazkodni a rengeteg új dologhoz, és ahhoz, hogy ott nagyon ritkán mennek úgy a dolgok, ahogy ők akarják.

Ezt azért olyan nehéz elfogadnunk, mert mindent észérveken keresztül próbálunk megközelíteni, miközben a szív útjáról megfeledkezünk. Pedig az adaptálódás ( a rugalmas alkalmazkodás) érési folyamata a szív útja. A szívünkkel autózunk az egyik körforgalomból a másikba. Az adaptálódás az érzelmi érés, az érzelmi felnőtté válás útja. Ezt a folyamatot segítjük, amikor a gyerekünket a karjainkban tartjuk, amíg át nem érzi, hogy minden erőlködés hiába. Ezt a vágyat, ezt az elképzelést, ezt a sütit most már el kell siratni.

Mellé kell állnunk és vele kell maradnunk ahhoz, hogy a valósággal való szembesülést és a csalódás átérzését könnyűvé tegyük a számára. Ez a türelmes és együttérző melléállás az adaptálódás kulcsa. Ez a gyógyír az agressziós problémákra, és ez az, ami rendre kimarad a nevelési könyvekből, mert a vevők a gyors tippeket, az instant megoldásokat keresik, ez pedig nem az.

Ennyit kellene tennünk – de ma már nagyon kevesen tudják ezt intuitív módon. Az agresszió pedig világszerte folyamatosan növekszik. Az öngyilkosságok száma is növekszik. A támadó energia mindenfelé robban körülöttünk; még a gyerekek játéka is tele van agresszív indulatokkal.

Miért okoz olyan nagy gondot manapság a gyerekek agressziója? Mert elveszítettük az érzelmi érés kulcsát. Egyrészt azért, mert veszni hagytuk a régi generációk bölcsességét, másrészt, mert a hiábavalósággal való találkozásban a csalódottság és a szomorúság mellett azt is megérezzük, hogy mennyire sebezhetőek vagyunk, ezt pedig nem bírjuk elviselni.

A sebezhetőség elleni védekezés elzárja az egészséges kiutat

Az elengedés könnyei csak biztonságos nyújtó kapcsolatban tudnak előjönni, ahol a sírás nem szégyen; egy olyan valakinek a karjaiban, akitől nem ér megfélemlítés, megszégyenítés vagy elutasítás, tehát nem kell védekeznünk a saját sebezhetőségünk ellen.

Ahol nincs szükség védekezésre: a biztonságot nyújtó kapcsolat

Sok embernek nincs olyan biztonságos valakije, akinek a vállán sírhat. Nekem is csak egy van, és ez igazából elég is. De sok-sok gyereknek egyetlen ilyen valakije sincs. Még egy megértő nagymamája, vagy egy bölcs tanára sem, akinek úgy, ahogy van, kiöntheti a szívét.

onvedelem-02A durva, kegyetlen és együttérzésre képtelen gyerekeknek nemcsak az érző szívükhöz és a könnyeikhez kell visszatalálniuk, hanem egy bölcs és megértő felnőtthöz is, akinél biztonságban kiönthetnek magukból minden mérget és szívfájdalmat.

Biztonságos és bölcs felnőtteknek kell lennünk, mert akit kinevetnek vagy összeszidnak, amikor sírva fakad, az később már nem engedi meg magának, hogy gyöngének lássák, tehát nem fog sírni. A sebezhetőségük ellen védekező gyerekeket már nem lehet megríkatni.

Az érési folyamat megreked, amikor a gyereknek védekeznie kell a saját sebezhetősége ellen

Gyógypedagógus-képzés keretében a nyolcvanas években több intézetben megfordultam, és sajnos elég gyakran láttam olyan piciket, akik már egyévesen is folyamatosan verték a fejüket a kiságy rácsába, de soha nem sírtak. Szívszorító látvány volt. Meg is kérdeztük a gondozókat:
– Mióta nem sír? – a válasz valahogy így hangzott:
– Hát, az első hónapokban még sírt, de aztán abbahagyta.”

Pedig sok oka volna a sírásra egy intézetben élő babának. Szomjazik a lelke, sokkal kevesebb személyes közelség jut neki, mint amennyire szüksége volna… és az agy sírás közben alkalmazkodik a nehéz körülményekhez. Sírnia kellett volna, de abbahagyta a sírást, és két héttel azután elkezdte a rácsba verni a fejét. Mindig ugyanez a történet: a bánatos könnyek elfogynak, és megjelenik az agresszív viselkedés, mert nincs biztos menedékük; nincs egy olyan felnőttjük, akinek az ölében a frusztráció mérgét gyengéd érzelmekkel: bánatos sírással ki tudnák engedni. Már egy ilyen pici baba is védekezésbe vonul a saját sebezhetősége ellen és abbahagyja a sírást, ha nincs, akinek a karjai közt kisírja magát.

frusztracio-vedekezes-kek-neveles

Az adaptálódás (a nehéz körülményekhez való alkalmazkodás) kijáratát a sebezhetőség elleni védekezés zárja el. Ezen a ponton válik a frusztráció kielégítetlen dühe támadó indulattá, aminek ki kell törnie.

Mit csinál a szervezetünk a salakanyagokkal, amiket nem tud használni? Kiűríti őket. Az agresszív fiatalokban összegyűlt a mocsok, mert a mérgüket nem tudták senki karjai közt gyengéd érzelmek formájában kiengedni. Önkénytelenül is az ürítéssel kapcsolatos szavak jönnek a szájukra (szarok rá, okádni tudnék, ez egy fos…), mert könnyíteni akarnak magukon. Ezért törnek össze dolgokat, ezért keresnek valakit, akit jól meg lehet verni. Torkig vannak a mocskos, támadó indulattal. Kötekednek és kegyetlenkednek; alig várják, hogy valakinek leharaphassák a fejét. Hasonló a helyzet azokkal, akik a saját bőrüket vagdosva vagy égetve vezetik le a támadó feszültséget.

De van valami, ami meg tudja akadályozni, hogy a frusztráció mérges feszültsége agresszióban törjön ki: az önmérséklet kialakulása. Mert igaz, hogy a világot nem mi irányítjuk, ezért az életünk velejárója a frusztráció; de az is igaz, hogy az érett embert nem az indulatai irányítják.

Az önmérséklet kialakulása

Az önfegyelem első zöld gyümölcsei akkor jelennek meg, amikor a gyermeket egyszerre két különböző irányba indítják az érzelmei, a belső indítékai. Hatalmas lépés, amikor végre a gyermek belsejében történik valami, ami az első felindulást mérsékli, megfékezi és a gyermeket megfontolásra készteti. Ez a valami pedig a saját ellentétes érzéseinek belső konfliktusa.

Az önuralomnak az agresszív indulatok tekintetében úgy kellene működnie, hogy amint felüti a fejét a támadó energia, a gyermek tudatában egy ellentétes indíték is megjelenik, ami az ellenkező irányba húzza: “nem jó ötlet a támadás, mert…” Ez az önmérsékletre intő belső indíték a mérséklő elem, ami belső fék gyanánt működik, és ezzel kezdetét veszi az önszabályozás.

integracio-merseklo-elem2-kek-neveles

A mérséklő elem az önmérséklet (önuralom, önfegyelem) kulcsa. Az tud civilizáltan viselkedni, aki képes a saját indulatain uralkodni. Az indulatos gyermek is akkor tud magának megálljt parancsolni, ha az agya már képes egyszerre többféle indíték egyidejű belátására; amikor saját, egymással keveredő indítékai belső konfliktust okoznak benne. “Mami, olyan mérges vagyok rád! Meg akarlak verni! … de Mami, nem akarlak bántani!” Amikor a gyermek agya megérik erre a műveletre, akkor a mérséklő elem lezárja az agresszió kijáratát. Ez a belülről ható megoldás az agresszív viselkedés problémájára.

A kegyetlen, durva és erőszakos ember azért olyan féktelen, mert belülről semmi nem fékezi meg. A börtönök tele vannak olyan felnőttekkel, akiknek az agyában egy négyéves szintjén rekedt az önszabályozást végző prefrontális kéreg.

II-7-integralodas-38

A kisgyermek (vagy az éretlenségben megrekedt felnőtt) agyát elborítja a vérszomjas indulat, és legszívesebben lekeverne valakinek egy hatalmas pofont (ahogy néha mi is), de őt semmi nem fékezi meg belülről, így hát meg is teszi. Akinek viszont a prefrontális kérge már eljutott legalább egy 6-7 éves gyerek érettségi szintjére, azt elborítja ugyan a vérszomjas indulat, és szívesen lekeverne egy hatalmas pofont annak a szemtelen kölyöknek, másfelől viszont az is eszébe jut, hogy mégsem kellene. Csak így van rá jó esély, hogy az a kikívánkozó pofon mégse csattanjon el.

“Ha felindultok is, ne vétkezzetek! Gondolkozzatok el fekvőhelyeteken, és csillapodjatok le!”
– Zsoltárok 4:4

Az ellentétes indítékok belső konfliktusa lefékez és ad egy pillanat gondolkodási időt. Ez a döntő pillanat. A prefrontális kéreg érettségének köszönhető, hogy – bár dúl bennem az indulat – de mégsem uralkodik rajtam. Ha ugyanazt a helyzetet legalább két szemszögből látom (ez az a bizonyos bölcs belátás, vagy perspektivikus gondolkodás, amivel az érett ember rendelkezik), akkor eldönthetem, hogy mit fogok tenni.

integralodas-onszabalyozas-kekneveles

Dr. Neufeld mesélte, hogy felkereste egy aggódó iráni házaspár. Bahai hitűek voltak: az erőszakmentesség és a békesség mindenek felett. Amirnak hívták a hat éves kisfiukat. Az volt a problémájuk, hogy Amir veri a kishúgát, pedig otthon soha nem lát erőszakos viselkedést, és tévéjük sincs. Ezek a békés, civilizált szülők nem értették, hogy lehet az ő kisfiuk ilyen erőszakos.

Dr. Neufeld elmondta nekik, hogy Amir most van a legerőszakosabb életkorban. Az óvodásokon még az indulataik uralkodnak, mert még nincs, ami belülről megfékezze őket. Ezután a szülők jelenlétében el is beszélgetett Amirral, hogy ők is lássák, mi a probléma:
– Amir, úgy hallom, hogy nagyon szereted a húgodat. Sok-sok ölelést kap tőled.
Amir nagy lelkendezve kezdett mesélni arról, hogy mennyire szereti a kishúgát, milyen édes, mennyire jó megsimogatni és megpuszilni. Tele volt őszinte, gyengéd érzelmekkel.
Némi szünet után Dr. Neufeld újra szóba hozta Amir húgát.
– Amir, úgy hallom, hogy gyakran vered a húgodat.
Amir erre teljes egyetértéssel arról kezdett mesélni, hogy a húga milyen sokat bosszantja. Egy darabig arról beszélgettek, hogy milyen idegesítőek tudnak lenni a kishúgok.
Kisvártatva Dr. Neufeld megkérdezte:
– Amir, mondd csak, amikor érzed, hogy úgy meg kellene verni a húgodat, az is eszedbe jut, hogy úgy meg kellene simogatni?
Amir tágra nyitott szemmel, csodálkozva mondta:
– Ilyen dolog még sose történt velem!
Látjuk a problémát? Neufeld ezután a szülőkhöz fordult:
– Amir dühe átfordul szomorúságba?
A szülők egyszerre mondták, hogy igen, nagyon gyakran.
– Szokott sírni, amikor valami nem megy neki?
– Igen, persze.
– Akkor nincs probléma. Épségben megvan benne minden érzés, ami majd megfékezi a támadó indulatokat, amint az agya megérik arra, hogy egyidejűleg belássa saját ellentétes indítékait (ld. prefrontális kéreg). Amir esetében ennek még nem jött el az ideje, mert nagyon élénk, heves természetű kisfiú, de hamarosan őt is meg fogják fékezni a saját vegyes érzései, a saját ellentétes indítékai. Nem fogja többet verni a bosszantó kishúgát, akit tulajdonképpen szeret.
– De addig mit csináljunk vele? – kérdezték a szülők, és gondolom, ugyanezt kérdezi a kedves olvasó.

Erről is lesz majd szó, de addig is jegyezzük meg: az önmérséklet képessége nem az öröklött vérmérséklet, és nem is a tanítás függvénye, hanem az emberi potenciál része: mindannyiunkban megvan a lehetősége, érés dolga és belülről fakad. A legtöbbet azzal teszünk érte, ha az integrálódás érési folyamatát támogatjuk.

Integráció – a különböző szempontok belátása és összehangolása

A fejlődés természetes úton gondoskodik az indulatok megfékezéséről. A gyerekek nagy része 5 és 7 éves kora között kinövi az agresszív viselkedést. Az érettség zárja el az agresszió felé vezető kijáratot azzal, hogy a prefrontális kéreg egyidejűleg több ellentétes irányba húzó indítékot enged a tudatba, ami BELSŐ KONFLIKTUST okoz. Ezt nevezzük integrációnak vagy integratív folyamatnak, mert ilyenkor a tudatban már integrálódnak, azaz egységbe rendeződnek a különféle ellentmondásos indítékok. Amikor a gyermek agya erre a műveletre megérik, akkor A BELSŐ FÉK LEZÁRJA AZ AGRESSZIÓ KIJÁRATÁT.

Erre az a 6-7 éves gyerek lesz képes, akinek a dühe át tud váltani szomorúságba. Aki bánatában még tud sírni (és van kinek az ölében sírnia), amikor valami nem a vágyainak megfelelően alakul. A kisebbek és az éretlenek fejlődését (ezen belül is az adaptálódás érési folyamatát) segítjük azzal, hogy bátran nemet mondunk nekik, amikor kell, de amikor ez elkeseríti őket, velük maradunk, megértést és vigaszt nyújtunk. A kemény indulatok csak mély és kielégítő kapcsolatban tudnak fájó, sérülékeny érzésekké (bánattá és csalódássá) olvadni. Ha a gyerekünket nem hagyjuk magára a szívfájdalmával, akkor ki tudja sírni magából a frusztráció mérges könnyeit, és megnyugodva tovább tud lépni.

gyoker-kunkor

Az agresszív viselkedés problémáját Dr. Neufeld egyetlen bővített mondatban foglalta össze:agressziv-viselkedes-kek-neveles



GYÖKEREK sorozat » 6. rész: DÜH és AGRESSZIÓ

Felhasznált irodalom:

  • Dr. Gordon Neufeld: Power to Parent I, The Vital Connection, session 6: Handling Aggression (Neufeld Institute, 2010)
  • Dr. Gordon Neufeld és Dr. Máté Gábor: A család ereje (Libri, 2014)
  • Lawrence J. Crabb: Kicsoda az ember? (Menedék, 1994)
  • Clay Clarkson: Heartfelt DisciplineFollowing God’s Path of Life to the Heart of Your Child (Whole Heart Press, 2014)
  • A. Vingerhoet: Why only humans weep: unravelling the mystery of tears (Oxford University Press, 2013)

Mi akadályozza, hogy egy gyerek “kötődésbe essen”?

GYÖKEREK sorozat » 2. rész: A KAPCSOLATKÉSZSÉG GYÖKEREI

A kötődés egyik fő akadálya a gyermek sebezhetőségével, lelki sérülékenységével függ össze. Elhatárolja magát a közelségtől, hogy ne kelljen éreznie a kapcsolatból származó fájdalmat. Minél többet jelent neki valaki, annál inkább megviseli a tőle érkező elutasító, megszégyenítő, vagy félelemkeltő magatartás. Bővebben

A kötődés gyökerei – A kapcsolatkészség fejlődésének hat szakasza

GYÖKEREK sorozat » 2. rész: A KÖTŐDÉS GYÖKEREI

A gyerekeknek először az értük felelős felnőttekbe kellene belegyökerezniük. A kötődésük “gyökerein” keresztül kellene magukba szívniuk az éretté fejlődéshez szükséges lelki-szellemi tápanyagokat. Ezért olyan fontosak a kötődés gyökerei a nevelésben!
Az egyre mélyebb kapcsolatra való képesség hat fejlődési szakaszát az egymás után kifejlődő gyökerek segítségével fogom elmesélni.



A kapcsolatkészség hat fejlődési szakaszát Dr. Gordon Neufeld írta le, miután alaposan áttanulmányozta az emberi kapcsolódás különféle formáit, és összehasonlította az összes létező kötödés-elméletet. Közben jött rá, hogy a kapcsolatkészség kialakulása is fejlődési folyamat, és egymást követő szakaszai vannak. Ezekkel fogunk most ismerkedni.

Ideális esetben egy gyerek a kapcsolatkészség mind a hat fejlődési szakaszán már élete első hat éve alatt végigjut, és mire iskolába kerül, már a legmélyebb szinten képes kötődni.

gyokerek-eres-seb-kekneveles

A kapcsolatkészség fejlődési folyamatát agyunkban a limbikus rendszer irányítja, az érzelmi agy; ez is szívügy tehát. Az érzelmi érettséggel függ össze, nem a logikus gondolkodással. A folyamat szemléltetéséhez a fejlődő növény analógiáját használjuk:

gyokerek-eres-kekneveles

A hajtások helyén lévő nyilak azt jelentik, hogy fejlődésben van, még növekszik. Amit látunk belőle, az csak a föld fölötti rész. A legfontosabb rész pont az, amit nem látunk.

“Nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.”
– 1Sámuel 16:7

Az idézet nem a Kis Hercegből való, hanem az Ószövetségből, és kb. 2900 éves. Nem az a fontos, amit lát az ember. Ami a gyerekeinkből szem előtt van – ahogy viselkednek, ahogy kinéznek, ahogy beszélnek – az mind felszíni jelenség. Tünet, amiből következtetni tudunk az állapotukra. De ami igazán lényeges, az belül zajlik, az indítékok helyszínén, a “szívben“.

A növény a gyökerein keresztül kötődik a talajba, ahol vizet és táplálékot talál. Az Újszövetségből tudjuk, hogy az ember “szívét”, lelki épségét az óvja meg, ha mélyen belegyökerezik Krisztusba:

“Mélyen gyökerezzetek bele Krisztusba —
ő legyen az a szilárd alap, amelyre az életetek felépül!”
– Kolossé 2:7

A gyerekeknek először az értük felelős felnőttekbe kellene belegyökerezniük. A kötődésük “gyökerein” keresztül kellene magukba szívniuk az éretté fejlődéshez szükséges lelki-szellemi tápanyagokat. Ezért olyan fontosak a kötődés gyökerei a nevelésben!

Az egyre mélyebb és egyre sebezhetőbb kapcsolatra való képesség hat fejlődési szakasza:

1. Kötődés az érzékszervek útján: TESTKÖZEL, fizikai kontaktus

Aki már olvasott a kötődéselméletről, biztosan hallotta Konrad Lorenz (1935), John Bowlby (1944, 1956), és Harry Harlow (1958) nevét.

lorenz-bowlby-harlow-kek-neveles
A kötődéselmélet úttörői: Lorenz, Bowlby és Harlow

Mind a hárman a kapcsolatkészség első fejlődési szakaszát, az érzékszervek útján való kötődést tanulmányozták. Azokhoz, akikhez kötődünk, szívesen vagyunk az érzékszerveinkkel is érzékelhető közelségben: szívesen látjuk, halljuk, tapintjuk és szagoljuk őket.

Már az újszülött is addig keres a szemével, amíg meg nem látja anya arcát és szemét. Anya tekintete jelenti számára az első biztos bázist. Másfelé is nézeget, de a tekintete mindig visszatér, és megkeresi anya tekintetét. Kezdetben nagyon fontos a babának, hogy testközelben maradjon. A reflexei is a fizikai kontaktust szolgálják. A kapaszkodó és a szopóreflex is kötődő reflex.

Noémi lányom 3 és fél éves korában próbált meggyőzni, hogy ne kelljen külön aludnia. “Mami, annyira egyedül vagyok éjszaka!” Én akkoriban még nem olvastam a blogomat, ezért azt mondtam neki: “Hát, helyet kell adnod ennek a magányosságnak, Noémi. Meg kell tanulnod egyedül is aludni.” Erre ő: “De Mami, te a Papával alhatsz, én pedig aludjak egyedül?”

A fizikai kontaktus minden további kötődési forma alapja. Még mi, felnőttek is szeretünk egymás közelében szuszogni. Ez a természetes. Nekünk szabad, de a gyerekeknek… Szerintem csak azért nem alhatnak velünk, mert zavarnak minket.

Korunk egyik újdonsága a kötődés technológiája: feltaláltuk, hogy lehetünk éjjel-nappal kontaktusban bárkivel, aki számít. Először a telefon könnyítette meg a közelség nélküli kontaktust. Ma már magunknál hordjuk a mobilunkat. Én is videochaten látom a lányomat, miközben tőlem 7350 kilométerre útban van a munkahelyére. A kötődés az a hajtóerő bennünk, ami miatt el akarjuk érni egymást. De annyira eluralkodott ez a virtuális kapcsolódási forma, hogy a legtöbben felkelés után először az üzeneteiket nézik meg. Első a kontaktus. Csak utána reggeliznek.

Valamikor a 20. század derekán érdekes vita folyt erről Freud és Harlow között. Freud azt állította, hogy az ennivaló a legfontosabb, Harlow viszont azt mondta, hogy dehogy is! A kontaktus a legfontosabb!

freud-harlow-taplalek-kontaktus-kek-neveles

Kipróbálta a majmokon. Stresszes helyzetbe hozta őket, és megnézte, hol keresnek menedéket a stressz elől. És persze a kontaktust választották, nem az ennivalót (1958). A majmok is szeretik a hasukat, de az ennivalónál is fontosabb nekik a kontaktus.

A legtöbb embernek is. Ezért nézegetjük az üzeneteinket (kontaktus) már reggeli előtt. És aztán csodálkozunk, hogy amikor a gyerekeink rászabadulnak az elektronikus kapcsolattartásra, akkor függővé válnak. A kapcsolódás terén még éretlen gyerekek nem tudnak uralkodni magukon, ha mindig a kezük ügyében van egy eszköz, amelyen bármikor érintkezésbe léphetnek egymással.

Ez volt a kapcsolódás legegyszerűbb módja: kötődés az érzékszerveken keresztül. Arról szól, hogy minden áron kontaktusban akarunk lenni egymással. Az első életévben ez az egyetlen mód, ahogy a kisbaba kötődni tud. Mindennek az alapja, de csak az első a kapcsolatkészség hat fejlődési szakasza közül.

2. Kötődés a HASONLÓSÁG, az utánzás útján

kotodes2-utanzas-kek-nevelesA második életévben, amikor a kicsi már önállóan tud helyet változtatni, a kapcsolódás új módja bukkan fel: a HASONLÓSÁG (utánzás) útján való kötődés. A kis totyogó figyelmét mindennél jobban leköti, hogy olyan legyen, mint azok, akikhez kötődik.

Ha egy szuperhőshöz kötődik, akkor a szuperhőst utánozza. Ha Apához, akkor őt kezdi utánozni. Néha egész kínos, amikor a gyerekeink utánoznak minket. Oda kell figyelni, milyen szavakat használunk, mert a gyerekeink mindent kimondanak. Miközben együtt vagyunk, figyelnek és másolnak; azzal foglalkoznak, hogy hasonlítsanak hozzánk.

Így tanulnak meg a nyelvünkön beszélni. Mi a nyelvtanulás titka? Nagyon egyszerű. Úgy beszélünk, mint azok, akikhez kötődünk. Utánzással tanuljuk a nyelvet – hogy olyanok legyünk, mint azok, akikhez közelebb akarunk kerülni. Ha ezt megértjük, a pedagógiánk is megváltozik.

Miért csökkent drasztikusan az elmúlt évtizedekben a serdülők szókincse és szövegértése? Mert a gyerekek annak a beszédét veszik át, attól tanulják meg a nyelvet, akit tájékozódási pontnak tekintenek, mert hasonlítani szeretnének hozzá. És a nyelv a gondolkodás alapja. Ha egymáshoz kötődnek, hogy fognak beszélni és gondolkodni? Ahogy a társaik. Akkor pedig semmi nem indítja őket a fejlődés irányába. Az előző generáció kultúráját kellene előbb átvenniük (ezért járatjuk őket iskolába), hogy azután ők is hozzátegyék a saját gyümölcseiket. De a tanulás nem megy parancsszóra. A gyerekek azokhoz próbálnak hasonlítani, akikhez kötődnek.

A hasonlóság útján való kötődés már a második életévben működik. De a kapcsolatkészség fejlődésének ez még mindig csak a kezdete.

3. Kötődés az ÖSSZETARTOZÁS és a LOJALITÁS útján

Mire a gyerek a harmadik évébe lép, úgy akar közel kerülni, hogy minél inkább kisajátít.

Az én anyukám! Nem állhat közénk senki és semmi! Különösen nem az a kis jövevény, aki csak most érkezett, üvölt és büdös, mégis mindenki körülötte ugrál. Az én anyukám senki másé nem lehet! Ha nem lehet olyan, mint Anya és Apa, akkor legalább szeretne velük összetartozni.

A hároméves – és az ő szintjén rekedt felnőtt – értékítéletét az határozza meg, hogy kihez tartozik. Azon még nem gondolkodik, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Amire a szeretett személy rábólint, arra ő is rábólint. Azt fogadja el, amit az övéi mondanak, ami pedig ettől eltér, azt elutasítja.

A hároméves kiáll azok mellett, akikhez kötődik, mások ellenében is: ez a lojalitás. Sok kamasz ezért nem szól, ha a társa veszélyes dolgokat próbálgat. Akinek a szemében a jó kapcsolat a lojalitással egyenlő, az nem árulja el, mit tesz a barátja, akkor sem, ha ezzel menthetné meg. Aki így kötődik, az hajlamos gondolkodás nélkül engedelmeskedni azoknak, akikkel összetartozik.

kotodes3-osszetartozas1-kek-nevelesA “törzsi” gondolkodás jellemző a háromévesekre: vagyunk mi, és vannak a mások. A mieink a jók, a mások pedig a rosszak. Az a legjobb ország, amelyikben mi születtünk, és az a legjobb csapat, amelyiknek mi drukkolunk. Ez a mentalitás az oka, hogy mérkőzés után az ellenfelek drukkerei ripityára verik egymást, és ez van a szélsőséges nacionalizmus hátterében is.

Megrekedtek a háromévesek szintjén. Emberek emiatt képesek faji, vallási, nemzeti vagy politikai hovatartozás alapján, és bármilyen csoportba tartozás vagy nem tartozás alapján szeretni vagy gyűlölni egymást. A kötődés erői néha egészen sötét formában mutatkoznak meg, de ezek is a kötődő ösztön termékei. Ha a fejlődése félúton megreked, ijesztő dolgokat produkál.

Koruktól függetlenül a kötődésnek csak ezen az első három szintjén élik meg a kapcsolataikat azok a gyerekek, akik az értük felelős felnőttek helyett egymáshoz kötődnek. Együtt akarnak lenni: minden eszközzel keresik a kontaktust, és amikor csak tehetik, egymással lógnak. Utánozzák egymást: egymás stílusában járnak és beszélnek. Összetartanak: nem árulják el egymást, igazat adnak egymásnak, kiállnak egymásért.

A deviáns fiatalokra különösen jellemzőek ezek a motívumok. A magatartásuk nagy részét meg lehet magyarázni a primitívebb kötődési formákkal. A hároméves nevelését viszont megkönnyíti, ha kicsi szívének minden szenvedélyével egyet akar érteni velünk, csak azért, mert hozzánk tartozik. Az önkéntes engedelmesség külön ösztökélés nélkül hullik az ölünkbe ilyenkor – persze, csak ha mi vagyunk azok, akihez a gyerekünk kötődik.

Kétéves korában még egyetlen porcikája sem vágyott engedelmességre. A dackorszak idején a jó kapcsolat még nem ösztönzi engedelmességre a gyerekeket. Az egy- és kétéves csak hozzád akar bújni, és csak olyan szeretne lenni, mint te. Az engedelmesség megszületésére várnod kell. Aki ezt nem tudja, szorgalmasan fenyíti a dacos kétévesét, pedig csak a kapcsolatot kellene táplálni, és meg kellene várni, hogy megjelenjen a kötődés zöld kis gyümölcskezdeménye: a belülről fakadó engedelmesség hároméves kor tájékán. Amikor a fejlődés feltételei adottak, a kötődés gyökerei tovább fejlődnek a mélyebb kapcsolódási formák irányába.

4. Kötődés a FONTOSSÁG útján

A negyedik életév folyamán a gyerek rájön, hogy Anya és Apa azzal foglalkozik, amit vagy akit fontosnak tart. Ekkor születik az egész életünket végigkísérő vágy, hogy fontosak legyünk, sokat jelentsünk valakinek. Akkor érezzük magunkat közel valakihez, ha jelét adja, hogy számítunk neki, és jókat gondol rólunk.

Amikor arról mesélünk a négyévesünknek, hogy mennyire vártuk, hogy megszülessen, újra meg újra hallani akarja ezeket a történeteket. Ha apró jelekkel is kifejezzük a fontosságát (például azzal, hogy odafigyelünk rá, amikor mond valamit, nem felejtjük el, amit ígértünk), madarat lehet vele fogatni.

A négyéves azt akarja, hogy nagyra értékeld, gondolj rá, sőt, sok jót gondolj felőle, mert ebből érti meg, hogy közel vagytok egymáshoz. Ezért olyan könnyű a négyévesekkel: a kedvünkben akarnak járni. A négyéves igyekszik megfelelni annak, akihez kötődik, mert úgy érzi, ezen az úton kerülhet még közelebb. Azt hiszi, hogy ha “jó” lesz a kedvedért, akkor többet fog jelenteni, értékesebb lesz a számodra.

A feltétel nélküli szeretet még felfoghatatlan a számára ezen a szinten – ki akarja érdemelni, hogy fontos neked. Milyen sokan tartunk itt felnőttként is!

A négyéves úgy próbálja a szeretteit boldog közelségben tartani, ha megfelel az elvárásaiknak. Jól akar viselkedni a kedvedért. A jóságra való törekvés, a jó szándék nem a jutalmazás és a büntetés eredménye. Belülről fakad, a jó kapcsolat közegében, amikor elérkezik az ideje. A négyéves leolvassa az arcodról, és kiolvassa a viselkedésedből az értékítéletedet és az elvárásaidat. Keresi a jeleket, hogy fontos-e neked. Mindent megtesz, hogy az legyen. És fáj neki minden jel, ami arra mutat, hogy nem számít annyit, mint más dolgok az életedben.

De ha minden jól megy, és még mindig biztonságot nyújt számára a kapcsolat, a kötődés gyökerei mélyebbre merészkednek.

5. Kötődés az ÉRZELMI SZERETET útján

Valamikor az ötödik évben a limbikus rendszer (az érzelmi agy), ami kezdettől fogva vezérelte a kötődést, kiengedi a fékeket. Az érzelmi zsilip kinyílik, és az ötéves kis lelkéből óriási erővel törnek elő a forró érzelmek. Így jön el a kapcsolatkészség ötödik fejlődési szakasza, az érzelmi “SZERETET” útján való kötődés. A gyerek ekkor a szívét is odaadja azoknak, akikhez kötődik. A “szeretet” szót használtam. Sokféle szeretet van, itt most az érzelmi intimitásról beszélek: amikor valaki a szívét is odaadja annak, aki fontos a számára.

szivecske-korszak-kek-nevelesA kapcsolatkészség fejlődési folyamatában ez nagyon lényeges mozzanat. Ha a gyerekünk öt év körüli és rendben zajlik az érzelmi fejlődése, akkor észre fogjuk venni ennek a korszaknak a félreérthetetlen jeleit. Most egész másképp mondja ki, hogy “szeretlek”. Ha a családban nem szégyelljük kimondani, akkor a gyerekek is mondják, mert utánoznak minket. De az ötévesnek, életében először, forró érzelmek vannak a szavai mögött.

Előfordul, hogy szülőktől megkérdezem: “Mikor adta neked a szívét a gyereked? Mikor mondta ki érzéssel, hogy szeretlek? Mikor rajzolt szíveket?” Nem mindig tudják, hogy miről beszélek.

A nehezen kezelhető kamaszok életében nem történt még olyan, hogy odaadták volna a szívüket az apukájuknak vagy az anyukájuknak. Jó hír, hogy soha nem késő. Rossz hír viszont, hogy nem igazán tudunk hatni egy olyan gyerekre, aki nem adta nekünk a szívét. Nem tudjuk tanítani, nem tudjuk vezetni, nem tudjuk átadni neki az értékrendünket, amíg nem a miénk a szíve.

Ha továbbra is biztonságot nyújt a kapcsolat, akkor, mire a gyerekünk hat éves lesz, a kapcsolódásnak egy még ennél is mélyebb és kockázatosabb szintjére merészkednek a kötődés gyökerei.

6. Kötődés a MÉLY ISMERET útján: az “ismerni és ismerve lenni” élménye, lelki intimitás

Hatévesünk minden titkát meg akarja osztani azokkal, akikhez kötődik. Mindent, ami benne van. Rájön, hogy ahhoz lehetünk igazán közel, akivel teljesen ismerjük egymást. Úgy, hogy semmi rejtegetnivalónk nincs egymás előtt. A hatéves azt akarja, hogy a belső világát is lássa, hallja és értse az, akihez kötődik.

A lelki közelség (pszichológiai intimitás) szintjén nem elég, ha csak kívülről lát és hall minket valaki. Arra vágyunk, hogy egészen ismerjen, belülről is. Amikor a gyerekünk már így is tud kötődni, akkor a titkait is megosztja azzal, akihez igazán közel akar kerülni.

Kamasz koromban, miután késő este elmeséltem a szüleimnek, hogy mi történt azon a bulis helyen, ahonnan akkor jöttem haza, kifakadt belőlem: “A barátaim ki lennének akadva, ha ezt hallanák. Miért érzem úgy, hogy mindent el kell mondanom?”

Apukám már félig aludt, úgy válaszolta: “Krisztikém, szerintem tudod.” Hát persze. Nem meséltem volna el nekik mindent, ha nem tudtam volna, hogy ők azok, akik a legjobban ismernek.

Egyik lányom pedig így jött oda hozzám serdülő korában: “Mami, szeretnék elmondani valamit, de attól félek, hogy sírni fogsz.” Elmondta, és sírtam. Erre megkérdezte: “Most nagyot csalódtál bennem? Mami, még mindig szeretsz?” “Hát persze, hogy szeretlek, drágám. Szomorú vagyok, de ugyanúgy szeretlek.” Nem voltak mindig angyali jó gyerekek (és én sem). De sokkal könnyebb egy olyan serdülővel, akit jól ismerünk, mint egy olyannal, aki az ügyeit a hátunk mögött intézi.

A házasságban is így kellene, hogy legyen. Akkor állunk igazán közel egymáshoz, ha a lelki intimitás is megvan közöttünk.

Így élhetjük át, hogy az a másik ember olyannak ismer, amilyen vagyok. Nem kell előtte megjátszanom magam, nem kell rejtegetnem a szégyenletes dolgokat. Ismer, és mégis szeret. Ez az “ismerni és ismerve lenni” élménye, amiben akkor lehet részünk, ha tudunk mély és kockázatos szinten is kapcsolódni.

A feltétel nélküli szeretet másképp nem is jut el hozzánk. A bibliai héber “yadá” szó pontosan ezt jelenti: “Ádám ismerte a feleségét.” Testileg-lelkileg leplezetlenül. Mindannyian a mély megismerés, a meghitt bizalmi kapcsolat, lehetőségével születünk. Emberi mivoltunk, az emberi potenciál része ez, mert társas lények vagyunk, akiket Isten a saját képmására teremtett.

A kapcsolódás ezen a szinten már nagyon kockázatos. Nem mindenkinek van olyan embere, akivel ilyen fokú bizalmi kapcsolat lehetséges. Pál apostolon keresztül teremtő Atyánk azt is a tudtunkra adta, hogy ki az, akiben mindannyian teljes bizalommal meggyökerezhetünk.

kolosse-2_7-kek-neveles

Krisztusban meggyökerezve növekedhetünk fel mindannyian érett, virágzó és gyümölcstermő önmagunkká. Akárhány évesek vagyunk.

A gyerekeknek először az értük felelős felnőttekkel való kapcsolatban kellene bejárniuk a kapcsolatkészség kibontakozásának mind a hat szintjét. És már az iskolába lépés előtt, évekkel a kamaszkor előtt át kellene élniük a legmélyebb szintű kötődést, a bizalmi kapcsolatot a feltétel nélküli szeretetünk nyújtotta biztonságban. Borzasztó fontos volna, hogy legyen saját élményük egy igazi és mély kapcsolatról, mielőtt bekerülnek a dzsungelbe: egy 25-30 fős kortárscsoportba.

A kapcsolat az a lelki anyaméh, amelyen belül egy gyerek önálló és érett személyiséggé, virágzó és gyümölcstermő emberré tud fejlődni. Minél mélyebb szinteken tud hozzánk kötődni, annál nyitottabb felénk, annál jobban érdekli, amit mondunk, és annál inkább tudunk rá hatni.

Ha biztonságos számára a hozzánk fűződő kapcsolat, előbb-utóbb magától bele fog esni az egyre mélyebb kötődésbe. Miközben fejlődik, spontán “szerelembe esik” velünk. Ha mégsem így történik, annak oka van. A természetes folyamatot valami megakadályozza…

Kapcsolódó írások a blogról:



GYÖKEREK sorozat » 2. rész: A KÖTŐDÉS GYÖKEREI

Mit tegyek, amikor a gyerekem rosszul viselkedik?

Hogy kezeljük a viselkedési problémákat? Mit tegyünk, amikor a gyerek helytelenül viselkedik vagy átlépi a kijelölt határokat? Nincs kérdés, amit gyakrabban hallanék, mint azt, ami úgy kezdődik, hogy “Mit csináljak, amikor…” Bővebben

A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?)

Készült a 2015 március 10-én a TIT stúdióban tartott előadásom hangfelvétele alapján; apró javításokkal, kiegészítésekkel. Dr. Gordon Neufeld fejlődési modelljét használom, akinek “A család ereje” c. könyve már magyarul is megjelent.

Az eredeti hangfelvétel itt tölthető le:  Audio (előadások hangfelvételei)

AMIT EGYETLEN GYERMEK SEM NÉLKÜLÖZHET c. sorozat:

  1. A fejlődés mozgatórugója: A JÁTÉK (de milyen játék?)
  2. A játék feltétele: A NYUGALOM (de milyen nyugalom?)
  3. A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?)

Most harmadik alkalommal foglalkozunk az egészséges gyermekkor három nélkülözhetetlen feltételével. Ezek: a szabad játék, amelynek feltétele a nyugalom, a mai témánk pedig e nyugalom legfőbb forrása, a kapcsolat.

Továbbra is a fejlődő növény analógiáját használom: kötődés gyökerei a kisgyerek elsődleges kapcsolataiból táplálkoznak, és a gyermek rajtuk keresztül szívja magába a fejlődéséhez szükséges tápanyagot. Ha a gyerekeink kellő nyugalomban ereszthetnek gyökeret a biztonságos kapcsolat táptalajába, akkor folyamatos a fejlődésük. Az érési folyamatok révén ösztönösen megjelenik a játék, a tudásszomj, az alkotókedv, a belátó gondolkodás, és végül kibontakozik az érett, virágzó és gyümölcstermő személyiség. A fejlődés táptalaja a biztonságot nyújtó kapcsolat. Ma azzal ismerkedünk, mitől lesz biztonságos egy kisgyerek számára az érte felelős felnőttekkel való kapcsolata.

A KONTEXTUS – a szavainkat értelmező környezet

A növény kontextusa a földje amelybe a gyökerei nyúlnak, a nevelés kontextusa pedig a gyerek hozzánk való kapcsolódása. A szavaink és a tetteink hatása teljesen attól függ, hogy a gyereket a saját gyökerei mennyire mélyen kötik össze velünk, a talajjal. A kapcsolódás módja határozza meg, hogy a gyerekünkre hatni tud-e mindaz, amit mondunk és teszünk vele.

A gyerekek hallják a szavainkat, de hogy meghallják-e, hogy hatni tudunk-e rájuk, az a kontextustól függ: hogy ők hogyan vesznek részt a velünk való kapcsolatban. A gyökereik belőlünk táplálkoznak-e, vagy valahol egész máshonnan.

Példaképpen vegyünk valamit, ami gyakran elhangzik különböző kapcsolatokban:

“Szeretlek”

Szeretlek, mondja a fiú a kutyájának.
Szeretlek, mondja a nagymama az unokának.
Szeretlek, mondja a hároméves életében először az édesanyjának.
Szeretlek, mondja a feleség egy veszekedés kellős közepén.
Szeretlek, mondja az edző a 14 éves lánynak, amikor utánamegy az öltözőbe.
Szeretlek, mondja egy idegen, aki napok óta követ.

Más-más kontextusban ugyanaz egész mást jelent. A kontextustól függ, milyen érzés fog el valakit, amikor azt hallja, hogy “szeretlek”. Boldogabb lesz-e, bosszankodik-e, vagy úgy érzi, menekülnie kell.

A nevelés kontextusa a gyerek kapcsolata azzal, aki őt nevelni próbálja. Amit egy gyerekkel teszünk (szülőként, pedagógusként, orvosként vagy pszichológusként), annak a hatása teljes egészében azon múlik, hogy milyen kontextusban jutnak el hozzá a szavaink és a tetteink. Amit hall és tapasztal, azt a hozzánk fűződő kapcsolata alapján értelmezi – elfogadja, semmibe veszi, vagy határozottan elutasítja. A kapcsolatunktól függ, hogy mire készteti a gyereket bármi, amit teszünk vagy mondunk. Ez a helyzet akkor is, amikor meg akarjuk neki mondani, hogy mit csináljon.

Kire hallgat a gyerek?

Mindnyájan tudjuk, hogy a gyerekek irányítása az értük felelős felnőttek (szülők, pedagógusok) dolga. Tesszük is a dolgunkat: “Reggel van, itt az ideje felkelni. Ki az ágyból! A salátát is edd meg! Figyelj oda! Kapcsold ki a tévét!” Az iskolában is mi mondjuk meg, hogy mit kell megtanulni, miért kell tanulni és hol kell tanulni. Egyfolytában megmondjuk, hogy mit csináljanak; útbaigazítjuk őket, mert ez a dolgunk. A miénk a vezető szerep… Vagy nem?

Mi váltja ki belőlünk az ellenállhatatlan irányíthatnékot?

Az, hogy meglátunk egy gyereket. Egy gyereknek mindig szüksége van irányításra és vezetésre, tehát amikor a szemünk elé kerül, rögön meg akarjuk neki mondani, hogy mit csináljon, mit gondoljon, hogy gondolkozzon és merre menjen. Képzeljük csak el, milyen érzés lehet!

A nevelési könyvek pedig arról szólnak, hogy ezt HOGY KELL csinálni:

  • minél egyszerűbben,
  • minél tömörebben,
  • minél világosabban, és
  • minél következetesebben.

Az utasítást úgy kell kiadni, hogy felfogható és követhető legyen. Erről van szó dióhéjban. Ugyanezt ismétlik a könyvek, különféle tálalásban, de lényegében mind arról szól, hogy HOGYAN, milyen módszerekkel, milyen szavakkal és tettekkel lehet a gyerekeket ügyesen irányítani.

Az irányíthatnék a saját felségterületünkön kerít bennünket igazán a hatalmába. Úgy érezzük, hogy ez a hely ruházza ránk a nevelés felelősségét, és tényleg van ebben valami. “Az én házamban azt teszed, amit én mondok. A mi családunkban mindenkire érvényesek a családi szabályok.” Az, hogy a saját otthonunkban vagyunk, a felségterületünkön, felelősségérzetet ruház ránk és fel is jogosít az irányításra. “Az én házamban én mondom meg, hogy a gyerek mit csinálhat és mit nem.”

Hasonló a helyzet az óvodában és az iskolában. Az én csoportomban, az én osztályomban ezt és ezt tesszük. Felelőséggel tartozunk a gyerekekért, és úgy gondoljuk, hogy ez arra is feljogosít, hogy irányítsuk őket.

És itt a bökkenő. Ha ÜGYESEN CSINÁLJUK, éppen úgy, ahogy a könyvek mondják: a megfelelő időben, egyszerűen, tömören, világosan és következetesen adunk nagyonis követhető utasításokat, és az egész a mi felségterületünkön zajlik (otthon, vagy az iskolában), akkor arra számítunk, hogy a gyerek majd hallgat ránk, és együtt fog működni.

Ám az, hogy a gyerek végül hallgat-e ránk, olyasmin múlik, ami nincs a látóterünkben. Éppen azt nem látjuk, amin a fáradozásaink eredménye múlik. Az egyszerű, tömör, világos és következetes kommunikáció fontos ugyan, de nem döntő. Az eredmény nem az ügyes kommunikáción és a jó módszereken múlik, hanem azon, amit a gyerek hoz magával. A kulcs, ami a sikert vagy a kudarcot meghatározza, nem a módszerben, hanem a gyerekben van elrejtve. Ezen a rejtett kulcson múlik, hogy a gyerek együttműködik-e, vagy ellenáll. Mi lehet ez a rejtett kulcs? Min múlik, hogy az egyik gyerek elfogadja ugyanazt az irányítást, a másik pedig nem?

Mikor fogadja el a gyerek az irányítást?

  • Ha TÁJÉKOZÓDÁSI PONTNAK TEKINTI azt, aki irányítani próbálja,

vagy,

  • Ha EL AKAR JUTNI VALAHOVA, és ehhez van útbaigazításra szüksége.

TÁJÉKOZÓDÁSI PONT VAGY?

Az első kérdés tehát, hogy az a valaki vagy-e az életében, akihez a haladási irányát igazítja. Ha te vagy a tájékozódási pontja, akkor jó helyen érzi magát melletted. Ha egy idegen városban eltévedsz és bosszankodsz, ő nyugodtan ül mögötted a kocsiban: „szegény Anya most nem találja az utat, én viszont nem tévedtem el, mert Anya velem van”. Bárhova kerültök, ő otthon érzi magát veled. Rólad próbálja “lenézni”, hogy mikor mit kell csinálni, és tőled várja az irányítást.

De itt is van egy bökkenő: tájékozódási pont nem úgy lesz az ember, hogy önmagát jelöli. A tájékozódási pont szerepét a kapcsolat osztja az egyik tagjára. A gyereket nem az a körülmény rendeli a függő-elfogadó fél szerepébe, hogy a családod vagy az osztályod tagja. Nem is az, hogy te vagy az okosabb. A felnőttet a gyerek kötődése avatja tájékozódási ponttá.

A gyermek szerepválasztása az irányíthatóság, az engedelmesség rejtett kulcsa. A gyerek személyes kötődése révén lesz a szülő (a pedagógus, a nevelőszülő, a nagyszülő vagy a tanár) tájékozódási pont, akitől a gyerek vezetést vár, és akire hallgat. A kötődés miatt hallgat a gyerek a jó szóra. Sajnos nemcsak a jó szóra.

Ha ugyanis a többi gyerekhez jobban kötődik, akkor őket tekinti tájékozódási pontnak is. Tőlük várja az irányt és a vezetést. Teljesen mindegy, hogy következetesen fogalmazzák-e meg az elvárásaikat; nem számít, hogy elég egyszerűen, tömören és világosan beszélnek-e. Az se számít, hogy követhetőek-e azok az utasítások. Csak az számít, hogy a gyerek tájékozódási pontnak tekinti-e a másik gyereket, vagy sem. Akit annak tekint, az megmondhatja vagy megmutathatja neki, hogy mit kell csinálni, mert alig várja.

Ezért annyira fontos, hogy tájékozódási ponttá váljunk a gyerekeink számára, és a tanítványaink számára… mert a mi dolgunk volna, hogy utat mutassunk nekik; tőlünk kellene megkapniuk az irányítást. A kötődés segítsége nélkül viszont nem lehetünk azok. A gyermek kötődése jelöl ki és jogosít fel valakit e meghatározó szerepre. A szülő (vagy az osztálytárs) természetes hatalma a gyermek kötődéséből fakad.

Ki az “alfa” a kapcsolatban?

Ahhoz, hogy egy gyerek hallgasson rád, még az sem elég, hogy erősen kötődik hozzád. Nem mindegy, hogy milyen viszonyban kötődik. Függő, gondoskodást kereső/elfogadó szerepben kell hozzád kötődnie.

A kötődő ösztön kétféle szerepre rendeli az kapcsolat tagjait. Lehetünk nagykutyák vagy kiskutyák, lehetünk bármilyen idősek, minden egyes kapcsolatunkban két szerep valamelyikébe bújunk:

Ez a két szerep, vagy kétféle kapcsolódási mód szépen kiegészíti egymást. Két felnőtt kapcsolatában, egy barátságban vagy egy jó házasságban felváltva helyezkedünk valamelyik szerepbe. Amikor egyikünk elesik, a másikunk felsegíti. Ebből lesz a kötődő tánc. Ma én vagyok a válasz a számodra, holnap te vagy a válasz a számomra. És persze vannak emberek, akiknek mindenkivel kapcsolatban alfa komplexusuk van, mások pedig mindig a függő szerepet akarják játszani.

Nem csak az a fontos tehát, hogy egy gyerek szeresse az anyukáját, vagy a tanárát, hanem az is, hogy a kapcsolatban a függő-elfogadó szerepet vegye föl. Csak függő-elfogadó szerepben érezzük rendjénvalónak, hogy önként engedelmeskedjünk, amikor valaki megmondja, mit tegyünk. Csak függő-elfogadó szerepben fogadunk el utasításokat és követjük valaki példáját.

Sok bajunknak ez az oka a gyerekeinkkel. Rengeteg az olyan gyerek, aki az alfa komplexusban ragadt. Ő az, aki dirigál a szüleinek, megmondja, hogy mi legyen, követel és utasításokat ad. Van, aki kizavarja a felnőttet a szobájából, vagy nem szól hozzá; duzzogással bünteti, amikor a felnőtt nem azt csinálja, amit ő követel. Van, aki kizárja a felnőttet a lakásból, amíg meg nem ígér valamit. Ezek az “alfa gyerekek” úgy érzik, hogy rendjénvaló, ahogy viselkednek. Mi pedig azt hisszük, hogy ők az erősek, a függetlenek. Tényleg nem függenek tőlünk, pedig tőlünk kellene függeniük ahhoz, hogy idővel érett felnőtté fejlődjenek. Az igazság viszont nem az, hogy erősek és függetlenek; azért így viselkednek, mert nem a megfelelő szerepben kötődnek. Az alfa szerepben ragadt gyerek, aki nem tud a szülőre hagyatkozni, elakad az érett személyiséggé fejlődés útján. De hogy kerül egy gyerek az alfa szerepbe?

Miért nem a függő-elfogadó szerepben kötődnek ezek a gyerekek?

Elsősorban azért, mert mi, felnőttek nem foglaljuk el a minket megillető helyet, nem vesszük fel a nekünk írt szerepet. Bizonytalanul mozgunk a gyerekeink körül. Nem lépünk fel úgy, mint aki a védelem bástyája, a nyugalom szigete. Nem vagyunk a gyerekeink őriző pásztora, gondviselője, aki a füves legelőkre terelgeti őket. Amikor ránk néznek, nem azt látják a szemünkben, hogy:

  • Gondoskodom rólad,
  • Támaszkodhatsz rám,
  • Gyere hozzám, én vagyok a válasz,
  • Szerencséd, hogy itt vagyok neked,
  • A legjobb dolog vagyok, ami veled történt.

Te vagy a válasz

Az alfa szerep része volna az is, hogy felelősséggel vállalkozunk a biztos bázis szerepére. Nem arról beszélek, amikor valaki hatalmaskodik, uralkodik a gyerekén. Az alfa szereppel tényleg vissza lehet élni, de nem arra való. Akkor látszik meg a szépsége, amikor valakiben megjelenik a másik-központú felelősségérzet. Amikor a fiatal pedagógus ráérez, hogy “én vagyok a válasza” ezeknek a gyerekeknek; amikor az anya nemcsak válaszol a csecsemő sírására, hanem önmagát kezdi úgy látni, mint aki “a válasza” a rászoruló csöppségnek.

Sajnos ma egyre általánosabb jelenség, hogy a szülők és még a pedagógusok is a függő-elfogadó szerepbe vonulnak vissza. Útbaigazítást várnak.

  • Mit csináljak?
  • Hogy csináljam?
  • Adj valami gyakorlati megoldást! Mondd meg, hogy mit csináljak!

De nem mondom meg, mert ha mástól várod az útmutatást, akkor függő szerepben viszonyulsz a gyerekeidhez. Soha nem kellene, hogy így lássanak! Kár, hogy “megmondó emberek”, a szakértők sokasága abból él, hogy nap mint nap elbizonytalanítja a szülőket.

A nagyszüleink még tudták, hogy nincs minden élethelyzetre jó válasz, amit valahol tud valaki. Nem faltak könyveket a nevelési módszerekről. Nem volt rá kereslet. Tudták, hogy nem tudják – de azt is tudták, hogy úgy kell játszaniuk a szerepüket, mintha tudnák. Ez az alfa dolga. Ettől mer követni a gyereked. Te vagy a válasza. Ezt kell eljátszanod, ebbe kell belejönnöd, megtalálnod magadban… hogy te vagy számára a válasz. Nem azt, hogy tudod valamire a választ, hanem, hogy te vagy az. Te vagy a válasz.

Sok szülő olyan sokkos állapotban van, mint az őzike, amelyik megtorpan és lecövekel a közeledő kocsi fényszórója előtt. Ez nincs jó hatással a gyerekeinkre. Mi sem éreznénk jól magunkat, ha az orvos vagy a pszichológus, akihez reményteljes bizalommal fordulunk a bajunkkal, azt válaszolná, hogy “Fogalmam sincs, ön az első kliensem. Ilyen eset nem volt a könyvben, értse meg! Nem hinném, hogy tudok segíteni.”

Nekünk kell elfoglalni az alfa szerepet, hogy ne a gyerekeink kényszerüljenek rá; és el kell játszanunk, mint egy színész, addig is, amíg bele nem jövünk. A gyerekeinknek az első perctől kezdve azt kell hallaniuk , hogy “gondoskodom rólad, támaszkodhatsz rám, én vagyok a válasz, ne félj, én veled vagyok.”

És közben reméljük, hogy – mint annyi minden másba, úgy ebbe is – szépen belerázódunk. “Majd én megoldom, ne aggódj. Bízzál bennem.” – mondod, mert te vagy az alfa, és aztán kitalálod, hogyan. De a gyerekeidnek szükségük van arra a lelkierőre és határozott fellépésre, ami az alfa szerephez tartozik – akkor tudják szép nyugodtan elfoglalni a saját függő-elfogadó szerepüket a kapcsolatotokban.

Különben folytatódik, amit mindenfelé látunk magunk körül: gyerekek és fiatalok egész nemzedéke hiszi azt, hogy csak magára számíthat, és utasít el mindenfajta útbaigazítást. Még vannak, akik a megfelelő szerepben kötődnek, de többen vannak, akik nem: mindig az övék az utolsó szó, mert övék az alfa szerep.

A gyerekek olyan tájékozódási pontot választanak, aki vállalkozik az alfa szerepre. Ha a szerepünkhöz tartozik, hogy legyünk tájékozódási pont, akkor ezt a magatartásunknak is alá kell támasztania. Ebben a szerepben kell járkálnunk a gyerekeink előtt. Annak, hogy hallgassanak ránk, az a titkos kulcsa, hogy függő-elfogadó viszonyban kell kötődniük az értük felelős felnőttekhez. Olyannak kell minket látniuk, akire rábízhatják magukat. “Nem vagyok elveszve, mert Anya velem van.”

A másik dolog pedig, aminek a megléte esetén a gyerek hallgat ránk és elfogadja tőlünk az irányítást: ha EL AKAR JUTNI VALAHOVA, és ehhez igényel útbaigazítást.

Ha egy gyerek már halad valamerre, ha már lendületben van, úgy érzi, hogy az élet vezetőülésén ül, kormánykerékkel a kezében, éppen el akar jutni valahová, és az irány, amit megmutatsz neki, azon az úton segíti tovább, amerre már ő maga is menni akar, akkor nagy valószínűséggel hallgatni is fog rád. Kikéri a tanácsodat, megkér, hogy segíts összerakni a szerkentyűt, amit épít, megkérdezi, hogy miért ragad le az a tészta már harmadszor is… Segítséget kér a tanulásban… és ilyenkor oda is figyel arra, amit mondasz. Mint tanítvány a mesterére.

De mi indítja el a gyereket, hogy haladjon valamerre? Mitől lesznek szándékai, céljai, tervei, ötletei? Mi ösztönzi arra, hogy olyasmit csináljon, aminek értelme van? Miért kísérletezik, miért alkot?

Az önállóságra törekvés, és a jelentős tettek véghezvitelének vágya is a kapcsolat műve. Mielőtt a gyerekben megjelenik ez a merész, vállalkozó szellemű energia, mielőtt elfogja a cselekvőképesség érzete mert kezdi felfedezni, hogy hatással lehet a dolgokra, hiszen kormánykerék van a kezében; mielőtt a vezetőülésre ül, azelőtt biztos bázist kell találnia valakiben: olyan támaszpontot, ahonnan elindulhat és ahová bármikor vissza is térhet.

A biztos bázis olyan valaki, aki stabil, elérhető, közel van, és mindig rendelkezésre áll. Annyira, hogy magától értetődőnek lehet tekinteni. A hátteret biztosítja – olyan, mint a víz és a levegő, meg is lehet róla feledkezni.

Amikor olyan gyereket látok, aki kíváncsi, érdeklődő, merész, vállalkozó szellemű, akinek vannak saját elképzelései és önállóságra törekszik, akkor tudom, hogy az életében van valaki, aki a biztos bázisa. Van valakije, aki felelősséggel vállalja a támaszpont, a bázis szerepét; aki tesz róla, hogy a kapcsolat viharálló legyen, amit senki és semmi nem szakíthat el. A repülő felszállhat, és amikor vissza akar térni, a repülőteret ugyanott találja, ahol hagyta.

A cselekvő, érdeklődő, játszó és alkotó gyereknek van valakije, akit magától értetődőnek tekinthet: akiből a saját jelentőségét merítheti, aki miatt tudhatja, hogy ő fontos, hiszen számít valakinek. Ilyen háttérre, kifutópályára, biztos talajra van szüksége minden gyereknek ahhoz, hogy előmerészkedjen és próbálgatni kezdje a szárnyait.

Ha a bázis bizonytalan, a gyerek meghátrál. Sok gyerek energiáját vonja el a fejlődéstől a biztos támaszpont keresése. Aki pedig a szülő helyett a kortársaihoz kötődik, annak folyamatosan bizonytalan a bázisa. Nem indul el semerre; az köti le, hogy kapcsolatokkal vegye körül magát. Egyre több az olyan gyerek, akinél már függőség lett a folytonos báziskeresés: a Facebookon lógnak, chatelnek, mindig érintkezésbe kell lépniük egymással: “Én itt vagyok, te ott vagy?” Nem mernek elrugaszkodni, felszállni, kalandokra vállalkozni, az élet titkait kutatni, felfedezni és alkotni… Egy helyben tartja őket a szeparációs szorongás: “Ha mással foglalkozom, elfelejtenek és nem leszek!”

A legjobb biztos bázis az anya és az apa, a szülők és a nagyszülők; azok a felnőttek, akik felelősek a gyerekért, jól ismerik, és tudják, mire van szüksége. Nem minden gyereknek van ilyen felnőtt a családjában, de mindegyiknek szüksége van rá. Kell, hogy legyen a közelben egy felnőtt, egy pedagógus, egy szociális munkás, egy edző, egy szomszéd… valaki, aki felelősséggel vállalkozik a biztos bázis szerepére! A kortársak egyszerűen nem alkalmasak erre. Egyetlen gyereket sem volna szabad biztos bázis nélkül hagyni!

Egy 3-4 éves mondta esti fektetéskor: “Mami, amikor így megölelsz, úgy érzem, hogy még repülni is tudok!” Neki a Mami a biztos bázisa. A Mami gondoskodik róla, hogy meglegyen a biztonságos kapcsolat, hogy ne a kisgyereknek kelljen a közelség kereséséről és fenntartásáról gondoskodnia. A kapcsolat termékeny talaja táplálja a fejlődését és ad neki szárnyakat.

Mitől lesz bátorsága repülni?

Attól, hogy biztos bázisa van – egy felnőtt az életében, aki a repülőtere. A repülés tudományára nem lehet egy gyereket megtanítani. Az se megoldás, hogy lelökjük valahonnan. Biztos bázist kell neki adni: stabil kapcsolatot velünk, a róla gondoskodó, érte felelős felnőttekkel.

Csak a személyes gondoskodó-elfogadó kapcsolatban hallgatnak ránk a gyerekeink – máskülönben ellenállnak, mintha egy idegen szólna bele a dolgaikba.

DE nemcsak azért van szükség kötődő kapcsolatra, hogy megmondhassunk nekik, mit csináljanak, hanem azért is, hogy fel tudjuk őket készíteni az élet viszontagságaira: hogy rugalmas, szívós, életrevaló emberré fejlődhessenek, akinek a küzdelem nem szegi a szárnyát, hanem erősebbé teszi.

Az erős lélek a gyengéd, sebezhető szív gyümölcse

A Biblia “töredelmes” szívről beszél; ma inkább sebezhetőségről beszélünk. Olyan szívről, amely nem keményedett meg a meg nem valósult vágyak, a veszteségek és csalódásak hatására. Akinek “töredelmes” a szíve, az már túlélt valamit, amin nem tudott változtatni – és ő változott, ő alkalmazkodott. Keménység helyett rugalmasabb lett, életképesebb, és együttérzőbb.

A gyengéd, sebezhető szív a kemény szív ellentéte. Érző szívet, érzékeny, élő, sebezhető lelkületet értek alatta. Miért fontos a gyengéd szív? Hogy lehet a sikeres alkalmazkodás, a lelkierő feltétele?

Daniel Coleman, az érzelmi intelligenciáról szóló híres könyv szerzője elsődlegesnek tartja az emóció szerepét az alkalmazkodóképesség kialakulásában. Az adaptálódás, az alkalmazkodás folyamata az érzelmek szintjén zajlik, nem a logikus gondolkodás szintjén. Kialakulása szempontjából a kisgyermekkor a döntő időszak, úgy 5-6 éves korig.

Az alkalmazkodóképesség kulcsa nem az, hogy a gyerek okosan megérti, hogy mi a szabály és hol vannak a korlátai; hogy mostantól kezdve Anya egy másik gyereké is, és nem lesz minden versenyben ő az első, és nem lesz mindenben ő a legjobb, legszebb, legokosabb, legügyesebb. Ezeket nem elég okosan megérteni. Mélyen, a limbikus rendszer, az érzelmi agy szintjén kell átélnünk, átéreznünk a csalódottságunkat.

El kell gyászolni, el kell siratni azt, ami nem lehet meg. Minden megvalósíthatalan vágyat, elképzelést, hábavaló törekvést mélyen, az érzelmeinkben kell elgyászolni ahhoz, hogy a görcsös ragaszkodás feloldódjon, és amin nem tudunk változtatni, azt el tudjuk engedni. A kisgyermek, amikor édesanyja karjaiban megtalálja a saját szomorúságát valami fölött, amin nem tud változtatni, szívszaggató sírásra fakad. Az ilyenkor ejtett könnyek az elengedés könnyei, amelyek tele vannak a frusztráció termelte méreganyagokkal. Nem véletlen, hogy az ilyen zokogás után a kicsi felszabadul, megkönnyebbül, és visszatér a nyugalma.

A szív nemcsak döntéseink irányítóközpontja, hanem az emberi sebezhetőség szimbóluma is; sebezhetőségünk megőrzése pedig az élet nehézségeire való felkészülés feltétele. Az alkalmazkodás, a hiábavalóságok elengedése a szívben zalik.

Az emberi szív sérülékeny: könnyű megsebezni, és ha túl sok bántás éri, a limbikus rendszer védekezni próbál. Változtat a szervezet kémiai egyensúlyán: megemeli az érzéstelenítőt, és ha ez sokszor megtörténik, az érző szívű gyerek érzéketlenné válik. Nem érzi a fájdalmat, nem érzi a saját érzelmeit. Az agy érzéstelenítéssel védekezik a sebek fájdalma ellen, a gyerektől pedig elkezdünk olyanokat hallani, hogy “kit érdekel?” “nem számít!” De nemcsak a fájdalomérzete szűnik meg. Nem tud meghatódni és lelkesedni sem. A felelősségérzete is elpárolog; már nem lesz bánatos, amikor rosszat tesz, és nem is tudja szégyellni magát.

II-8-integralodas-07

A legelső érzés, ami megszűnik, az mindig a hiábavalóság érzete – amikor a dühös igyekezet helyett szomorú tudna lenni olyankor, amikor akadály áll az útjába és csalódás éri. Pedig a hiábavalóság mély, megrázó élménye (amit a magyar bibliákban összetörtségnek fordítanak) nélkülözhetetlen ahhoz, hogy végbemenjen az adaptálódás: a rugalmas alkalmazkodás folyamata. Nélküle senki nem tud felkészülni az emberi élet viszontagságaira, nem fog rugalmas, szívós, életrevaló emberré fejlődni, olyanná, akit az élet küzdelmei nem derékba törnek, hanem erősebbé tesznek.

A limbikus rendszer legfőképpen az olyan sérülést érzékeli túl nagynak, akkor igyekszik megvédeni a gyereket a további sebezhetőségtől, amikor biztonságos kapcsolatra számít, és helyette SZEPARÁCIÓT, elszakadást él át. Az elszakadás érzetét (a szeparáiós szorongást) kiválthatja a biztonságot jelentő személytől való tényleges távollét, de ugyanakkora érzelmi sokkot jelent a pszichés elszakadás élménye, amikor a szeretett lénytől elutasítás, kiközösítés éri. “Apa nem szeret rám nézni; zavarja, ha odamegyek hozzá. Nem fogad szívesen a jelenlétében. Ha nem viselkedem úgy, ahogy akarja, nem fog szeretni.”

A sérülés veszélye akkor is túl nagy, ha a gyerek úgy érzi, a meghitt feltárulkozás veszélyes, és rejtegetnie kell magát, szégyellnie kell magát a kapcsolatban. Már nem meri magát megmutatni úgy, ahogy szeretné, mert úgy érzi: “ha Apa minden titkomat ismerné, akkor nem szeretne. Ha mindent tudna rólam, azonnal kivágna.”

És persze, ha fenyegetve érzi magát a kötődő kapcsolatában, akkor is elindulnak a védekező mechanizmusok. “Vigyázni kell, mit mondok és mit teszek, mert Apának eljár a keze. Jaj, veszekednek – rossz voltam, és most Apa el fog hagyni bennünket. Miattam sír Anya. Most már biztos ő is elhagy.”

De ma, amikor a gyerekeink egyre több időt töltenek a kortársaikkal, a szülők helyett is egyre inkább hozzájuk kötődnek. Az iskolában pedig (sőt, az óvodában is) egyre gyakoribb a kortársak által elszenvedett bántalmazás. Az állandó bántást, különösen, ha a gyermek azoktól kapja, akiknek meg akar felelni, nem tudja védekezés nélkül elviselni.

Az agy úgy védekezik, hogy megvédi magát a sebezhetőség érzete ellen. Védőpajzsot von gyermek gyengéd, érzékeny szíve köré – így alakul ki benne az érzéketlen, kemény szív, amit már semmivel nem lehet meghatni… igaz, fájdalmat is nehéz neki okozni. A védekezőrendszer arra lenne való, hogy egy-egy kivételes vészhelyzetben, ideiglenesen legyen a segítségünkre a túlélésben. Hogy amíg harcolunk a támadóval, vagy menekülünk előle, minden erőnket össze tudjuk szedni. De amikor a szeparációs szorongás mellett a gyereket a saját közvetlen közeléből érik rendszeresen a fájdalmas támadások, akkor a gyerek megreked a védekező állapotban, és tartósan érzéketlenné válik.

Amikor normálisnak tartjuk, hogy a kicsik az egész napjukat a kortársaikkal töltik, és csak pár órát vannak velünk, hatalmas mértékben kitesszük őket az érzéketlenné válás veszélyének; vele együtt pedig annak is, hogy nem tanulnak meg az akadályokhoz alkalmazkodni, pedig erre volna szükségük ahhoz, hogy rugalmas, erős lelkű, érett és életrevaló emberré nőjenek fel.

A közelmúltban végzett kutatások szerint a tartósan kemény szívet okozó sebeket ma nem a primitív, durva szülők okozzák. Azok a gyerekek válnak érzéketlenné és követnek el hajmeresztő kegyetlenségeket, akiknek szerető szüleik vannak… de akik – elérhetőség híján, egyszerűen azért, mert másokkal töltik a napjukat – érzelmileg leváltak ezekről a szerető szülőkről, és átkötődtek a kortársaikba.

A kortárs-orientáció nemcsak serdülőkori jelenség! Melinda megírta a blogján saját kislánya személyes történetét: Meddig hagyjam, hogy a gyerekemet betegítse egy “barátság”? Köszönjük, Melinda!

A kortárs-orientáció révén szerzik a gyerekek a végzetes sebeket. Mi hozzuk őket olyan helyzetbe, hogy a tájékozódási pont és a biztonság forrása egy másik bizonytalan 5 vagy 15 éves gyerek lesz a számukra. Ha a kortársakkal való együttlét a kemény szív elsődleges kiváltója, akkor a sürgetőbb kérdés is világos: Hogy védjük meg őket, hogy a saját agyuk ne zárja védőpajzs mögé a szívüket?

Hogyan őrizzük meg a gyerekeink szívét a keménységtől?

Mi tegyünk, hogy legyen egy biztos helyük, ahol nem kell védekezésbe vonulniuk, hanem mélyen átérezhetik a szomorúságukat, amikor valami nem lehet meg, amikor valamiről le kell mondani? Mit tegyünk, hogy a gyerekeink dühös ellenkezése át tudjon fordulni bánatos elengedésbe, és tovább tudjanak fejlődni? Hogy segítsünk nekik? Mivel őrizzük meg a szívük érzékenységét? Mivel segítsük a rugalmasságuk és a lelkierejük kibontakozását?

A választ talán mindannyian tudjuk, ha nincsenek is meg a szavaink hozzá. Nekünk magunknak kell védőpajzsnak lennünk a számukra. Nem azzal védjük meg őket egymástól, hogy állandóan mondogatjuk, hogy “legyél kedves, ne bántsd a másikat, legyél figyelmes, hadd játsszon ő is a játékoddal”… A gyerekek éretlen kis lények, és amíg ki nem nőnek ebből, addig nem tudnak tekintettel lenni egymásra. Egy megoldás van, ahogy meg tudjuk védeni az érző szívüket:

II-8-integralodas-08

A biztonságot nyújtó kapcsolat az érző szív védőpajzsa. A gyermeket a felnőtthöz fűződő kapcsolata védheti meg attól, hogy a bántások és az élet viszontagságai ellen ne vonuljon önlefagyasztó, kemény védekezésbe, amitől érzéketlen lesz a szíve. Nem rugalmas, hanem törékeny. Az érzelmi teherbírásuk, a rugalmas helyreállóképességük múlik ezen.

Ezzel eljutottunk e háromrészes minisorozat végére. Az első hat év meghatározó időszak a személyiségfejlődés szempontjából. A játék, a nyugalom és a biztonságot nyújtó kapcsolat a fejlődés három nélkülözhetetlen feltétele.

Talán valakinek feltűnik, hogy a nélkülözhetetlen feltételek között nem szerepel se képességfejlesztő foglalkozás, se tananyag. A szabad játék, a nyugalom és a biztonságot nyújtó kapcsolat az, ami nélkülözhetetlen – olyan kapcsolat, amelyben még bömbölni sem szégyen, és el lehet siratni a veszteségeket.

Ezek az igazi szükségletek a kicsi gyerekeink életében. Milyen jó volna, ha az életünket úgy tudnánk szervezni, hogy legalább ezekben ne szenvedjenek hiányt! Milyen fontos volna, ha a társadalom megadná a szülőknek a kellő anyagi és erkölcsi támogatást ahhoz, hogy ezt meg akarják és meg tudják adni a gyerekeiknek. Legalább ezeket minden gyereknek meg kellene kapnia ahhoz, hogy mire megnő, fel is nőjön azzá a virágzó és gyümölcstermő önmagává, akivé Isten megalkotta. Ennél jobb hosszútávú befektetést ki se lehetne találni. Egészségesebb, boldogabb, életképesebb és termelékenyebb társadalom lenne a gyümölcse.

Amit itt olvastál, az egy háromrészes sorozat befejező része, amely az előző kettővel együtt alkot kerek egészet, önmagában egyoldalú és még félre is érthető. Kérlek, olvasd el a többit is, hogy jól értsd a fentieket!

AMIT EGYETLEN GYERMEK SEM NÉLKÜLÖZHET c. sorozat:

  1. A fejlődés mozgatórugója: A JÁTÉK (de milyen játék?)
  2. A játék feltétele: A NYUGALOM (de milyen nyugalom?)
  3. A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?)

Szakirodalmi források:

Bronfenbrenner, Urie, ed. 2005. Making Human Beings Human – Bioecological Perspectives on Human Development. New York, Sage Publications.

Cassidy, Jude and Shaver, Philip, ed. 2012. Handbook of Attachment: theory, research and clinical applications, 2nd edition. New York, Guildford Press.

Crain, William. 2010: Theories of Development, sixth edition. New Jersey, Prentice Hall (TEXTBOOK)

Elkind, David. 2007. The Power of Play – learning what comes naturally. Berkeley, Perseus Books.

Frey, William. 1985. Crying: the mystery of tears. Minneapolis: Winston Press Peabody Journal of Education, Volume 74, April, 2000.

Hrdy, Sarah. 2009: Mothers and Others: the evolutionary origins of mutual understanding. Cambridge, Harvard University Press.

Konner, Melvin. 2010. The Evolution of Childhood: relationships, emotion, mind. Cambridge, Harvard University Press.

Panksepp, Jaak and Biven, Lucy. 2012. The Archeology of Mind: neuroevolutionary origins of human emotions. New York, Norton.

Resnick, Michael. 1997. Protecting adolescents from harm: findings from the National Longitudinal Study of Adolescent Health. Journal of the American Medical Association. September Volume.

Ramachandran, V.S. and Blakeslee, Sandra. 1998. Phantoms in the Brain – probing the mysteries of the human mind. New York, HarperCollins Publishers.

Vingerhoet, A. 2013. Why only humans weep: unravelling the mystery of tears. Oxford: Oxford University Press.

Werner. E and Smith, R. 1992 Overcoming the Odds – High Risk Children from Birth to Adulthood. New York: Cornell University Press.