Hívjuk elő a saját jószándékát!

Sokan mondják, hogy “a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.” A jószándék nem ér semmit. A teljesítmény! Az a valami! Nos, amíg valaki nem akar eljutni valahova, addig nem is fog odaérni (hacsak nem viszik). Minden teljesítmény az elhatározással kezdődik.

Az utóbbi néhány év alatt kicsit elpunnyadtam és magamra szedtem néhány fölösleges kilót. Jelen pillanatban még cipelem, de már elszántam magam a változtatásra. Látható eredményhez hónapokra lesz szükség, a döntő fordulat viszont már megtörtént azzal, hogy eldöntöttem: egészségesebb életmódra váltok, hogy a szervezetem visszanyerje megbomlott egyensúlyát. Ha néhány hónapon belül fittebb leszek, akkor tudni fogom, hogy ezt az életmódot kell továbbra is fenntartanom; ha pedig nem sikerül változtatnom, akkor jobban fogom érteni a problémám okát.

A jobb bizonyítvány, a szoba rendben tartása, a verekedés abbahagyása, az elegendő alvás, a cigiről vagy a nassolásról való leszokás mind a szándékkal kezdődik. Az is, hogy a serdülő hajlandó a családi asztalhoz ülni és beszélgetni a családtagokkal. Az is, hogy udvariasan köszönti a vendégeket. Akármit szeretnénk elérni a gyerekeink viselkedésében, először az arra vonatkozó szándékot kell… nem beléjük verni, hanem belőlük előhívni!

Valódi szándék nélkül a jó viselkedés csak mutatvány, ami neked szól, és meg is szűnik, ha felhagysz az ösztönzéssel. Csak a saját szándékból lehet valódi és maradandó eredmény. Csak a szív, a lelkület valódi változása hoz igazi változást a viselkedés és a tettek szintjén.

Akinek szándéka van, az már célba vesz valamit. Ha egy gyereknek van úticélja, akkor arrafelé próbál kormányozni. A saját szándék előhívásával tudjuk a gyerekünket az élet vezetőülésébe ültetni. Az önállósulási folyamat erről szól, mert a vezetőülésen, kormánnyal a kezében az ember már cselekvőképesnek érzi magát: tudja, hogy rajta múlik, merre fordítja a kormányt és merre halad. A KÉK nevelés egyik mesterfogása a gyermek saját jószándékának (elhatározásának) előhívása.

Miért a saját jószándék előhívása a legjobb fegyelmezési stratégia?

– mert mindenki csak akkor érzi magát képesnek a cselekvésre, ha már van saját szándéka

Amikor egy gyerek megérzi, hogy ő vezet, mert a kezében a kormány, akkor fogja el a cselekvőképesség érzete (az önkormányzó képesség felismeréséből fakadó tettvágy). Akkor kezd kicsírázni a felelősségtudata. A mi dolgunk annyi, hogy segítsük az indulást és támogassuk a folyamatot.

– mert ha már van saját szándéka, akkor ő maga próbál a jó irányba kormányozni

A jószándék előhívásával ültetjük a gyerekeket a vezetőülésbe; így érjük el, hogy ő maga próbáljon a jó irányba kormányozni. Nem kell noszogatni, elég támogatni.

– mert a jószándék előhívásával vetjük el az értékrendünk magját a szívében

A jószándék rengeteg mindent elvégez egy gyerek szívében! A szándék (az elhatározás) akkor is fontos, ha a megvalósítás még nem sikerül. Az élő mag előbb-utóbb kicsírázik.

Milyen más alternatíva létezik arra, hogy egy gyereket a megfelelő útra tereljünk? Nemkívánatos következmények bevetésével (büntetéssel) is lehet a gyerekek viselkedését módosítani, de a szívet a saját szándék előhívásával lehet megcélozni. Sokkal tartósabb változást lehet vele elérni, mint a büntetéssel. Miért?

A büntetés lényegében arról szól, hogy korlátozzuk a gyermek hozzáférését valamihez, ami fontos a számára. Nincs foci, amíg meg nem csinálod a házit. Nem gépezhetsz, amíg ki nem takarítottad a szobádat. Két hétig nem találkozhatsz a barátaiddal, ha hármasnál rosszabb lesz a témazáród. Ha nem eszed meg a spenótot, nincs süti. A jutalmazás ennek a fordítottja: kap valamit, amit értéknek tart. Nem akarja megcsinálni amit mondunk, de tudjuk, hogy szereti a nyalókát? Hát nyalókát kap, ha azt teszi, amit mondunk, és a nyalókát vesszük el, ha nem engedelmeskedik. Az ő értékrendjére építünk. Mi motiválja abban, hogy megcsinálja, amit várunk? A nyalóka! Akkor mit teszünk értékessé a szemében? A nyalókát!

Kinek az értékrendje vezéreli ezt a nevelést? A miénk vagy az övé? Amikor büntetünk, akkor a gyerek értékrendjét használjuk és erősítjük! Tényleg ezt akartuk? Tényleg olyan jó ötlet a gyerek meglévő értékrendjét használni csak azért hogy megcsinálja, amit akarunk?

Ha következményekkel (jutalmazással és büntetéssel) nevelünk, hogy jutunk el az értékrendünk átadásához? Sehogy! Még a legszigorúbb behavioristák is elismerik, hogy értékközvetítésre, az erkölcsi nevelésre nem alkalmasak a módszereik! Idomítani jutalom és büntetés, “logikus következmény” bevetésével is lehet, de ettől nem lesznek érettebbek. A jellemükre nem hat, mert a szívüket is érintetlenül hagyja.

A saját értékrended magjait szeretnéd elvetni a gyerekeid szívében? Melyik szülő nem? Értsd meg, hogy ezt nem fogod elérni azzal, hogy az ő értékrendjüket használod! A saját értékeid magját kell elvetned! Hogyan? Úgy, hogy logikus következmények kilátásba helyezése helyett a saját elhatározását hozod ki belőle – azt, hogy ő akar tanulni a vizsgára; hogy ő akar segítséget kérni tőled, amikor frusztrált (ahelyett, hogy verekedésbe kezdene), hogy ő akarja a tőle telhető legjobban elvégezni a munkáját, hogy ő akar türelmesebben bánni a testvérével!

– mert ha a szándék már a sajátja, akkor a tanácsainkra is kíváncsi lesz és elfogadja a segítséget

A gyermek saját szándéka teszi lehetővé, hogy segítsünk neki. Ha már akar változtatni, csak a megvalósítás megy nehezen, lehet neki segíteni, mert igényli. Beleszólásnak és gyötrésnek érzi viszont, ha olyan irányba húzzuk-vonjuk-tanácsoljuk, ami neki nem elég fontos. Abban lehet bátorítani és támogatni, amit ő akar; ami már az ő ügye:
– Tudom, hogy nem akartad bántani a testvéredet. Emlékszem, mondtad is, hogy nem akarod bántani.
– Tudom, hogy nagyon fáj neked ez az egyes. Emlékszem, amikor mondtad, hogy jobb jegyeket akarsz szerezni. Ne félj, sikerülni fog. Azt hiszem, tudnék neked segíteni…

edzo-kekneveles

Ha előhívjuk a gyermek jószándékát, és csak utána kezdjük támogatni a magáénak érzett cél elérésében, akkor már nem az ellenséges partvonalról dirigálunk! Ha abban segítünk, amit ő már jobban akar, mint mi, akkor úgy veszünk részt az életében, mint egy tanácsadó, mentor vagy edző.

Említettem a küzdelmemet a kilókkal. Nem szeretem, ha valaki kéretlen jótanácsokkal próbál “segíteni”. Hiába mondta az anyukám, hogy “Krisztikém, rengeteget híztál! Jobban oda kellene figyelned, hogy mit eszel, és többet kellene mozognod!”, a megjegyzései csak bosszantottak. Ha viszont már saját elhatározásból is szeretnék változtatni, én magam kérek segítséget.  Kellemetlenségeket is kiállok és az akaraterőmet latba vetve önként engedelmeskedem annak, aki a célom megvalósítását támogatva utat mutat, bátorít és számonkér. Még ez is csak akkor működik, ha bízom benne. A kéretlen kritika és jótanács viszont ellenakaratot vált ki. Csak a saját szándékaink megvalósításához igénylünk és fogadunk el segítséget!

– mert a fegyelmezésnek ez az a módja, ahogy a gyerekünk elméjében is rendet tudunk tartani

A fegyelmezés a rend fenntartását jelenti. Amikor előhívod a gyereked saját jószándékát, akkor nem a tetteit próbálod irányítani, hanem az elméjében tartasz rendet, már jóval azelőtt, hogy a tetteiben is megmutatkozna a rend. A belső változáshoz az irányítóközpontot, a szívet kell megcéloznunk, és a jószándék előhívásával éppen ezt tesszük.

– mert a saját szándék előhívásához nincs szükség erőszakoskodásra: a természetes hatalmunkra támaszkodhatunk a nevelésben

A jószándék, a gyermek saját elhatározása teszi azt is lehetővé, hogy erőszakoskodás helyett a természetes hatalmunkra támaszkodjunk a nevelésben. Nem kell valamit elvennünk tőle, ha nem azt csinálja, amit akarunk. Nem kell a kötődéseit felhasználnunk ellene. Elég, ha a kötődésből adódó természetes hatalmunkat használjuk, miután felvettük vele a jó kapcsolatot. [ld. Mi a különbség a természetes és az erővel szerzett hatalom között?Mielőtt munkához látsz, teremts kapcsolatot!]

Egy jó kereskedő ösztönösen is ezt csinálja. Felveszi a szemkontaktust, eléri, hogy a vevő mosolyogjon és bólogasson, és ekkor mondja el, amit akar. Amikor a gyerekünk a szemünkbe néz és mosolyogva bólogat, akkor tudjuk, hogy a mi oldalunkon van. Nem az ellenfelet látja bennünk. Ha már átállt a mi oldalunkra, akkor jó esélyünk van rá, hogy a saját elhatározásából is azt fogja akarni, amit mi akarunk.

– mert ha már nagyon akarja a jót, akkor arra is könnyebben fény derül, hogy mi lehet a megvalósítás akadálya

Ha jobban akar tanulni, ha eleget akar aludni, ha időben el akar indulni, ha rendben akarja tartani a holmiját, ha beszélgetni akar a családdal vacsora közben, de mégsem sikerül, akkor nem olyan nehéz megtalálni, hogy miért nem tudja megvalósítani a célját. De először akarnia kell abbahagyni a dohányzást ahhoz, hogy kiderüljön, miért nem tudja abbahagyni. Először akarnia kell leszokni a drogról ahhoz, hogy megtudjuk, mennyire súlyos a függősége és milyen segítségre van szüksége. Saját szándék, saját elhatározás nélkül viszont semmit nem lehet elkezdeni. Ez igaz minden apróságra és minden nagy dologra. A szándék az első lépés; az akarás elvetett magja.

Csak mert egy gyerek azt mondja, hogy “jobb bizonyítványt akarok”, még nem fogja a következő dolgozatát ötösre megírni. De a siker fejben dől el. Ott kezdődik, hogy a tanulás terén már meg akarja valósítani a benne lévő potenciált. Már akar fejlődni. Amikor idáig eljutottunk, akkor az is kiderül, hogy mi akadályozza a tanulásban, és elfoglalhatjuk mellette az edző, a mentor, a tanácsadó helyét. A fejlődés folyamat, és ha már megindult, akkor idővel a gyümölcstermésre is számíthatunk.

Ha a saját szándék előhívása ennyire jól működik, miért nem használja több szülő? Valószínűleg a sietség miatt. A KÉK nevelés kertészeti munka, amihez idő kell. Az igazi gyümölcs megjelenésére sokat kell várni. A műgyümölcs hamarabb készen van. A jószándék nem azonnal termi a gyümölcsöt. Sok bajt okoz, hogy annyira sietünk, és a jószándék előhívása helyett a teljesítményt sürgetjük. Hinnünk kell az érés csodájában, mert csak akkor leszünk hajlandóak a hosszútávú kertészeti munkára.

Hogy lehet a gyermek jószándékát előhívni?

Gondold végig, hogy milyen szándéknak kellene megszületnie a gyerekedben ahhoz, hogy jobb irányba kezdjen haladni. Először viszont a kapcsolaton dolgozz, mert a jószándék előhívása csak akkor sikerülhet, ha a gyereked nem ellenfélnek tekint, hanem ő is úgy érzi, hogy azonos oldalon álltok.

– kerülj befolyásos pozícióba

Hozd helyre a kapcsolatot úgy, hogy te legyél a gyermek biztos bázisa és a tájékozódási pontja, mert ez a feltétele annak, hogy hallgasson rád és kövessen [ld. A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?)]. Manapság az az egyik baj a neveléssel, hogy olyankor próbálunk nevelni, amikor épp helyzet van, ahelyett, hogy olyankor csak megjegyeznénk magunknak, hogy ezzel a dologgal foglalkozni kell. Nem a viharban hallgatnak ránk a gyerekeink. Nem olyankor van természetes hatalmunk, mert viharban a kapcsolat is viharos, és nem sok esélyünk van arra, hogy a gyerekünket a saját oldalunkra hozzuk. Akalmas időt kell választanod ahhoz, hogy befolyásos pozícióból tudj hatni a gyerekeidre. Egy gyerek arra hallgat, akihez függő-elfogadó szerepben kötődik. Vedd fel a kapcsolatot – amikor akarsz valamit a gyerekedtől, mindig a kapcsolatfelvétel az első! (Tudod: tekintet, mosoly, bólogatás). Menj el vele sétálni, és olyankor beszéld meg vele az ügyeket, amikor jó a kapcsolat! Szánd rá az időt (a gyümölcstermés hosszútávú cél)! Ne erőből próbáld gyorsan helyre tenni, ami félresiklott!

– segíts neki reális, megvalósítható célokat kitűzni

Erre akkor kerülhet sor, ha már azonos oldalon álltok. Ha igényli a segítségedet, szívesebben is fogadja.

– felkészülten várd a problémákat

Némi tapasztalatszerzés után azt is előre fogod látni, hogy miből lehet baj. Amikor a nagymama ebédre hív benneteket, már előre eszedbe jut, hogy a lányod utálja a fasírtját, és legutóbb megsértette a nagymamát. A múltkori esetből tanulva előre tudsz dolgozni a megelőzésen. Ha látod, hogy hol várható a gubanc, fel tudsz készülni rá. Megbeszélhetsz a lányoddal egy titkos jelet, amit a nagymama jelenlétében is leadhat neked, ha nem szereti főztjét. Vagy megtaníthatod, hogy hogy mondja meg kellő tapintattal, hogy csak keveset szeretne kérni, vagy ha egyáltalán nem szeretne enni a nem szimpatikus ételből. Nagyon mókás és hasznos, ha a jelenetet párszor el is gyakoroljátok.

Amikor az unokatestvérek átjönnek játszani, már idejekorán eszedbe jut, hogy legutóbb rosszul sült el a látogatásuk, mert a fiad heves tiltakozásba kezdett, amikor játszani akartak a játékaival. Most, hogy megint jönnek, megpróbálhatod megelőzni a bajt. A jószándékát kellene előhívnod… de hogyan? Vedd fel a jó kapcsolatot, és amikor már mosolyogva néz rád és bólogat, térj a tárgyra: „Azt hiszem, jó lenne, ha az unokatestvéreidnek is megengednéd, hogy játsszanak néhány játékoddal. Talán már elég nagy is vagy hozzá. Mit gondolsz, számíthatok rád?” Remélhetőleg továbbra is mosolyogva bólogat. „Rendben, gondoljuk át, mivel játszhatnak az unokatesók? Amivel nem, azt el kellene pakolni. Segítsek?” Sok bajt megelőzhetsz azzal, ha erőszakos utasítgatás helyett minden alkalommal odafigyelsz arra, hogy egy csónakban evezzen veled, a te oldaladon álljon, és az ő saját szándékát hívd elő. Ha sikerül elérned, hogy a saját ügyének tekintse a bajok megelőzését, a felkészülésben is együtt fog veled működni, hiszen ő akarja, te pedig neki segítesz.

És ha nem sikerül? Ha megint utálkozni kezd az étel miatt a vendégségben? Ha megint veszekszik a játékokon az unokatesókkal? Akkor mit csináljunk?

Olyankor nem sokat lehet tenni. Rosszul alakultak a dolgok. A kapcsolatot kell menteni, hogy a kudarc se távolítson el bennünket egymástól, a jövőre nézve pedig ebből az esetből tanulni kell. És vajon kinek kell a leckét megtanulnia? Annak, aki felelős a kicsik és az éretlenek tetteiért. Ezek általában mi vagyunk, a szülők. Nem a gyereknek kell megtanítani a leckét. Nekünk, felnőtteknek kell megtanulnunk. Az a kérdés, hogy én, a felnőtt mit tanulhatok ebből a jövőre nézve, hogy legközelebb bölcsebb előrelátással hozzam ki a gyerekemből azt az elhatározást, ami beállítja a megfelelő irányba.

Ne felejtsük el, hogy a kicsik jószándéka még nem elég erős. Egy négyéves a legőszintébb szívvel igéri meg, hogy lehozza neked a csillagokat is az égről, és megeshet, hogy semmit nem tart be belőle, mert valami más eltereli a figyelmét. Nagy türelemre van szükség ebben is. Az 5-6-7 éves már jobban be tudja tartani az ígéreteit (prefrontális kéreg). Már a kicsiknél is nagyon hasznos, de iskoláskortól kezdve lesz igazán fontos a jószándék előhívása a nevelési gyakorlatunkban.

Mit tegyünk, miután a jószándék megszületett?

– szurkolj lelkesen a partvonalról

A serdülőre bízott területeken a felelősséget és a következményeket is ő viseli a döntéseiért [ld. Bízzunk rá felelősséget!]. Mi, szülők a továbbiakban a lelkes szurkoló és a tanácsadó szerepét töltjük be.

– nyugalomba vonult tanácsadó legyél, ne parancsnok

Különösen fontos ez, amikor az elhatározások megvalósítása nehezen megy. A kitűzött cél feladása komoly kísértés, ha valaki már hetek óta eredménytelenül igyekszik a célját elérni. Nem csoda, ha elege van, túl sok neki, belefárad és fel akarja adni. Ilyenkor kell mellette állni! “Semmi baj, odáig is el fogsz jutni. Csak tarts ki, már úton vagy, ne add föl. Sikerülni fog. Van egy ötletem, mi lenne, ha megpróbálnád…” Kitartóan támogassuk és segítsük a haladását!

– továbbra is a jószándékot nézd, ne a teljesítményt

Nagyon nehezen hiszi el az ember, hogy többre képes, ha mindig csak negatív visszacsatolást kap.

Még akkor is, ha csak azért ígér meg valamit, hogy kibújjon a felelősségre vonás alól:
– Nem akartam… nem direkt volt! – mentegetőzik, és nyilvánvaló, hogy csak azért mondja, hogy ne kerüljön bajba. Még ez is jó alkalom, amit ki lehet használni a jószándék előhívására. Még ezt a jószándékot is meg lehet támogatni:
– Nagyon örülök, hogy olyan ember vagy, aki szándékosan nem csinál ilyet.
Még egy ilyen helyzet is nagyszerű lehetőséget nyújt arra, hogy a szívét célozd meg a neveléssel és a szándékát nézd, ne a teljesítményét.

Ha azzal azonosítunk egy gyereket, amit csinált (meggondolatlanul, hirtelen felindulásában), azzal olyan tükröt tartunk elé, amilyennek nem akarjuk látni. Azt mondjuk vele, hogy látod, ilyen vagy! Ha viszont a gyönge teljesítmény helyett a jószándékát nézzük, és látjuk benne azt is, amilyen akkor lehet, amikor érettebb lesz, akkor sokkal nagyobb valószínűséggel lesz ereje tovább fejlődni abba az irányba.

“Nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.”
– 1Sámuel 16:7

Összefoglaló gondolat:

Tápláld a kapcsolatot: töltögesd a szeretettankját meghitt együttléttel,
adj teret a fejlődésnek: biztosíts elég üres helyet és időt, és
bízzál az önállósulás természetes folyamatában!

Bízzunk rá felelősséget!

A gyermek önállósulását azzal is segíthetjük, hogy megbízzuk valamivel: őt tesszük egy terület, egy ügy felelősévé úgy, hogy sajátjának érezhesse a rábízott munkát. A megbízatással az élet vezetőülésébe is tessékeljük. Kormányt adunk a kezébe, és azon a területen ő vezethet. Ő lesz az ügy felelőse, az ügyvezető igazgató. Rábízhatunk például egy vacsorát. A szakácskönyv vagy az internet segítségével már egy kiskamasz is kitalálja, hogy milyen étel készüljön, összeírhatja a hozzávalókat, megszervezheti az összes műveletet. Nyilván segítségre is szüksége lesz, és ha erre is rájön, akkor felfogadhat minket asszisztensnek (vagy a testvéreit, ha boldogul velük). Megkér, hogy vegyük meg a hiányzó hozzávalókat, segítsünk a hámozásban, adjunk tanácsot… de csak asszisztensként veszünk részt ebben az ügyben, aminek ő a főnöke. Megbízhatjuk egy torta vagy egy szoba ünnepi feldíszítésével. Ha új porszívó vásárlására készülünk, megbízhatjuk a szempontjainknak megfelelő porszívó felkutatásával az interneten.

Bármit is bízunk rá, az önálló munkavégzés lehetőségét és felelősségét is át kell adnunk. Azt hisszük, hogy a gyerekeket arra kell nevelnünk, hogy segítsenek otthon. Tényleg fontos, hogy kivegyék a részüket a családi munkamegosztásban, és az is, hogy megtanuljanak dolgozni. De nem mindegy, hogy segíteniük kell-e, vagy saját felségterületet kapnak: felelősséget a hozzá tartozó lehetőségekkel.

A gyerekek otthoni segítésével az a gond, hogy nem tekintik a sajátjuknak az olyan munkát amit segédmunkásként végeznek. Ha mi mondjuk meg, mit hogy kell csinálni, és nem ők törték a fejüket a megoldásokon, büszkék sem lesznek rá. Talán ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, mint amikor az ünnepek alatt nálatok vendégeskedik az anyukád vagy az anyósod, és a saját konyhádban megmondja, hogy mit hogy kell csinálnod. Egyrészt rögtön érzed, ahogy elhatalmasodik rajtad az ellenakarat, másrészt azonnal butának fogod érezni magad. Még azt is elfelejted, hogy hova készítetted ki a fűszert, amit használni akartál a vacsorához. A segédmunka elbutít. Nem használjuk a kreativitásunkat, amikor a munkának valaki más a gazdája. Amennyire elbutít a segédmunka, annyira megelevenít, amikor önálló megbízatást kapunk. Aki vállalkozóként dolgozik és önmaga főnöke, általában sokkal többet ki tud hozni magából, mint amikor valaki más elképzeléseit valósítja meg órabérben.

Hadd hozzon önálló döntéseket!

Engedd, hogy a maga módján végezze a munkát, amivel megbíztad! Hadd kísérletezzen és hadd tanuljon a hibáiból!

Egy felnőtt férfit hallottam mesélni az édesapjáról, aki a hetvenes években három helyen dolgozott egyszerre, hogy eleget keressen a családjának, és a ház körüli munkát kénytelen volt a fiaira bízni. Mégsem éreztette velük, hogy ingyenes segéderők. A hatéves fiától azt kérdezte:
– Mit gondolsz, elbírsz már azzal a fűnyíróval? Nem tudom, elég idős vagy-e már hozzá…
– Persze, hogy elbírok vele, nézd csak meg!
És a hatéves attól kezdve egyedül nyírta a fűvet az egész telken.
Pár év múlva már nehezebb munkát is lehetett rá bízni.
– Mit gondolsz, tudsz már bánni a rotációs kapával?
– Hát persze, Apa! Szerintem jól menne. Megpróbálhatom? – és a tízéves a teljes szántóföldet végigtúrta a rotációs kapával. Nagy volt a gép hozzá képest, párszor belefordult vele az árokba, de büszkén megcsinálta.
– Mit gondolsz, fiam, elég idős vagy már a gyümölcsfametszéshez?
– Igen, igen!
Attól kezdve ő metszette a gyümölcsfákat is. A gyümölcsöskert gazdája lehetett, közben pedig sajnálta a barátait, amiért segíteniük kellett otthon. Ez a fiú sohasem segített. Ő főnök volt! Uralkodott a kerten, és gondot viselt róla, közben pedig megtanult kertet művelni. Saját módszereket dolgozott ki. Rájött, hogy melyik rügyből lesz a legjobb gyümölcs az almafán. Persze egyedül nem jött rá mindenre, ezért felfogadta az édesapját tanácsadónak. Annak a bölcs apának csak erre volt ideje a három állása mellett, és mindig hagyta, hogy a fia a maga módján végezze a munkát, amivel megbízta.
– Itt te vagy a főnök, fiam. Tudom, hogy rá fogsz jönni, hogy lesz a legjobb.
A fiú pedig kikérte a tanácsát, amikor szüksége volt rá. Persze előfordult, hogy kigyomlálta a répát és öntözte a gyomot. Időbe telt, míg belejött. De a saját munkáját végezte, ami a legjobbat hozta ki belőle.

Mennyire más ez, mint amikor egy szülő az ellenséges partvonalról dirigál a serdülőnek:
– A garázs nincs felsöpörve, a szoba nincs kiporszívózva, az edények nincsenek elmosogatva…
Ez a szülő nem bízza a gyerekére a feladatot. Nem ébreszti fel benne a jól végzett munka büszke örömét. Csak bántja és segédmunkásnak használja, a gyerek pedig félhet, hogy össze fogják szidni, ha rosszul csinál valamit. Nem csoda, ha utál takarítani.

Rengeteget tud dolgozni egy kamasz és többet is tanul belőle, ha magáénak érezheti a munkát, mert nemcsak a felelősség, hanem a döntések lehetősége is az övé lehet.

Noémi lányom a gimnázium végefelé járt, amikor a kisvállalkozásom adminisztrációs részével már nehezen tudtam megbirkózni. Fel is vetettem otthon a problémát:
– Egy kicsit sok ez már nekem. Azt hiszem, most először talán fel kéne vennünk valakit, aki megcsinálja. – Noémi pedig vette a lapot:
– Mami, ne viccelj már! Én sokkal jobban meg tudom csinálni, mint bárki más, aki csak a fizetésért csinálná!
Ő lett az irodavezető és büszke volt rá. Eleinte még elszúrt pár dolgot, de megtanulta, hogy ha valami nem világos, érdemes kérdezni, és ügyes újításokat is bevezetett. A magáénak érezte a munkát, mert ő volt érte a felelős. Főnök volt a maga területén. A pénzével is felelősen bánt, mert ő maga kereste.

Lelkes, kitartó és minőségi munkát csak akkor várhatunk a gyerekünktől, ha tényleg átadjuk neki a felelősséget. A kormánnyal a kezében fogja megízlelni a munka örömét. Teret kell adnunk a döntéseinek, akár a vállalkozásunkba kapcsolódik be 17 évesen, akár a kutyájáról gondoskodik 11 évesen, akár a kimosott zoknik párosítását intézi 5 évesen. Ne segédmunkásként alkalmazzuk, hanem önálló megbízatásokat adjunk neki, ahol törheti a fejét a jobb megoldásokon, és kipróbálhatja a saját ötleteit; ahol gyakorolhatja a döntéshozatalt, és hibázhat is. Jó, ha már gyakorlott döntéshozó lesz, mire a súlyosabb döntések ideje is eljön az életében.

Előlegezzük meg a bizalmat!

Sokan úgy vélik, hogy a bizalmat először ki kell érdemelni, pedig az érés elősegítéséhez meg kell előlegezni a bizalmat. Előre kell egy gyereket feltölteni bizalommal, ha azt akarjuk, hogy megbízható legyen. Amilyennek a szemünkben látja magát, olyanná fog válni.

Amikor bíznak benned, akkor fel akarsz nőni olyan nagyra, amilyennek az a valaki lát, aki számít rád. A bizalom befektetés. Nem azért adjuk a gyereknek, mert már megdolgozott érte. Előbb kell éreznie, hogy bízunk benne ahhoz, hogy idővel méltóvá váljon rá.

Adjuk át a kormányt és hagyjuk kormányozni!

A KÉK előadásokon is hangsúlyozni szoktam, hogy a gyermek tetteiért a szülő a felelős és ez azt is jelenti, hogy korlátoznunk kell a szabadságát, mert a belső korlátai még nem működnek. Elérkezik viszont az idő, amikor a gyerekünk már megérett arra, hogy több szabadságot kapjon, mert már felelősséget is tud vállalni a tetteiért.

A szülői nevelés munkája azt jelenti, hogy segítünk a gyerekeknek felnőni. Minél életképesebbek lesznek, annál inkább élvezhetjük, hogy kevesebb ügyben kell őket irányítanunk. Eljön az idő, amikor nyugalomba vonulhatunk. Persze jobb, ha nem egyik napról a másikra, hanem fokozatosan vonulunk vissza. Apránként adjuk át a kormányt, először a kisebb döntések terén. Húzódjunk vissza a tanácsadói szerepkörbe:
– Mostantól kezdve ebben már te döntesz, te vagy a felelős. Most már te döntöd el, hánykor fekszel le aludni, vagy mikor tanulsz. Erről a területről ezennel kivonulok.

Bölcs dolog volna egészen világosan meghatározni, hogy milyen területek fölött rendelkezünk mi, szülők, és mi az, ahol már a gyerekünké felelősség, és a felelősség átadásával a döntések lehetősége is.

Korunk kulturális fejetlenségének egyik nagy előnye, hogy új hagyományokat alakíthatunk ki, és senki nem fog érte máglyára küldeni. Családjaink és közösségeink életéből nagyon hiányoznak azok az ünnepélyes rítusok, amelyek a kormány átadását és a fiatalok felelősség-átvételét segítik. Viszont nem is akadályozza meg senki, hogy egy ünnepi ebédre összehívjuk a rokonságot meg a baráti kört abból az alkalomból, hogy a 13-14 éves serdülőnek néhány meghatározott területen átadjuk a kormányt, ő pedig átveszi, néhány év múlva pedig még ennél is ünnepélyesebb keretek között egészen átadhatjuk neki a kormányzást a saját élete fölött, minden szülői felelősségünktől visszavonulva.

Persze nem a kapcsolatból vonulunk vissza! Mindig mi maradunk a gyerekeink szülei, és életünk végéig lehetünk számukra a nyugalom szigete és a feltöltődés helye! A felnőtt gyerekünket is szívesen fogadjuk, amikor eljön hozzánk az örömével és a bánatával. Mindig fordulhat hozzánk, ha megértésre, tanácsra vagy segítségre van szüksége.

Mégis nagyon hasznosak volnának ezek az ünnepélyes ceremóniák, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, hogy meddig terjed a mi felelősségünk, és hol kezdődik az övé. Ha a gyerekeim most lennének 13-14 évesek, kitalálnék nekik valamilyen “tanuló felnőtté” avatási szertartást is a születésnapjukra.

A zsidó közösségek mind a mai napig megtartják a bar micvát. A társadalom nagy része viszont semmi ilyesmit nem ismer, és szerintem ez borzasztóan hiányzik. Nem a csinnadratta meg az ajándékok, hanem a felelősség ünnepélyes keretek között való átadása és átvétele a közösség színe előtt.

Egy hagyománytisztelő zsidó családban a tizenhárom éves bar micva vagy bat micva (a parancsolatok fia vagy lánya) a gyermekkorból ünnepélyesen a felelősségre vonható korba lép. Ezt persze hosszú évek nevelőmunkája előzi meg: a kisgyerekeknek folyamatosan tanítják a Tórát (a törvénykönyvet), de a tetteikért a szülők viselik a felelősséget. Amikor eljön az ideje, a serdülő az egész közösség előtt kijelenti, hogy érti Isten törvényét, és ünnepélyesen magára vállalja a felelősséget a törvény betartásáért. Ekkor az apa azt mondja neki:
– Mostantól nem én vagyok a felelős a bűneidért; te felelsz a saját bűneidért.
A serdülő pedig így válaszol:
– Mostantól nem te vagy a felelős a bűneimért; én felelek a saját bűneimért.
Ettől kezdve a fiatal a közösség teljes jogú tagja, aki a törvényt is köteles betartani. “Tanuló felnőttnek” számít, nem gyereknek. Együtt jár a jog és a kötelesség, illetve a lehetőség és a felelősség.

Itt most csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a Példabeszédek könyvében mind a négy igevers, amit a gyerekek fenyítése melletti érvként szoktak idézni, valójában nem a gyerekek, hanem a ‘naar’-ok, azaz a bár micván már átesett fiatal fiúk felelősségre vonásáról szól!!! Az ősi zsidó felfogás szerint a bar micva előtt a gyerekek nem felelősek a tetteikért, így nem is büntethetők! [ld. Fenyítő bot]

Minden önállósuló gyereknek és serdülőnek egyre több autonómiára, egyre nagyobb birodalomra van szüksége, ahol ő uralkodik, ő gondoskodik és övé a felelősség is: a tette vagy a mulasztása természetes következményét is ő viseli. Ha aggódsz a következmények miatt, bízz rá olyan területeket, ahol a felelőtlenség nem okoz túl nagy kárt. De fokozatosan add át a kormányt és hagyd kormányozni!

Hogy lesz a kötődésből önállóság?

Hogy lesz a kötődésből önállóság? A függésből függetlenség? Lehet, hogy ez a legizgalmasabb kérdés a nevelésben!

Az uralkodó szélirány szerint a gyerekeknek először le kell válniuk a szülőkről ahhoz, hogy felnőjenek. Ha egy gyereknek valami miatt otthon kell maradnia, mindenki aggódni kezd, hogy mi lesz vele, hogy fog így felnőni? Hiszen ahhoz előbb le kellene válnia a szülőkről! Ennek pont az ellenkezője igaz.

Már korábban eljutottunk odáig, hogy a szív az érés motorja (itt és itt), és hogy az érési folyamatokat a szívből kiinduló érzelmi-indulati töltet, az emóció mozgatja. Az önállósulás folyamatát a beteljesülés érzése viszi előre. Az ábrán látszik, hogy van hátsó bejárat is, egy hosszabb és nehezebb út, ami nem olyan pozitív és örömteli… később erre is kitérünk.

Anya, amikor így ölelsz, repülni is tudok!

A beteljesülés érzése olyankor jelenik meg, amikor a kötődő éhség átmeneti időre megszűnik. Amikor a szeretetéhség kielégül, a gyermek nyugvópontra jut. [Hogy teremtsük meg a gyermekkor nyugalmát?] Amikor (akár felnőttként is) azt tapasztaljuk, hogy a legfontosabb kapcsolatunkban többet kapunk, mint amennyit keresünk, akkor nagyon biztosnak érezzük azt a kapcsolatot. Valaki jobban elfogad és jobban szeret, mint mi saját magunkat. Ilyen biztos bázissal a hátunk mögött tölt el a beteljesülés érzése és újult erővel szárnyalhatunk. Visszatér belénk a régi érdeklődés, visszatér az alkotókedv. Amikor egy kisgyerek érzi ezt, akkor szalad el játszani.

A beteljesülés érzése minden életkorban szárnyakat ad az embernek, de a kicsik átlátszósága miatt náluk könnyebben megfigyelhető. Ezt élte át az a négyéves is, aki boldogan lubickolt az anyukája ölelésében, és azt mondta: “Anya, amikor így ölelsz, repülni is tudok!” Anya, amikor így ölelsz, felemelkedem! Ilyenkor úgy érzem, hogy nagy dolgokra vagyok képes. Az ilyen pillanatokban jelenik meg a vállalkozókedv is. Anya, amikor így ölelsz… amikor magamba szívom a szeretetedet és feltöltődöm vele, akkor tudok repülni! Így kap szárnyakat a kíváncsiság és a kreativitás: az ember feltöltődik valakinek a szeretetével, megszabadul a kötődés munkájától és elszalad “játszani”. Persze az éhségét is éreznie kell valakinek ahhoz, hogy a beteljesülés érzése mozgásba hozza, nem mindegy tehát, hogy megvan-e még az érző szíve: képes-e még érezni a szívfájdító érelmeit is, vagy már érzéketlenné vált velük szemben. Most viszont térjünk vissza a gyökerekhez.

A gyerekek szárnyait a kötődő gyökerek teszik erőssé

Dr. Neufeld ábrája egyszerre mutatja a három érési folyamatot, és a gyermek kötődő gyökereit, ahogy egyre mélyebbre nyúlnak a kapcsolat talajába. Korábban a kötődés és az érési folyamatok kölcsönhatását ábrázoltuk ezzel [“Magától terem a föld…”]. Most nézzük meg, hogy táplálják a kötődés egyre mélyebbre hatoló gyökerei az önállósulás folyamatát:

1. Testközel. A kisbaba az érzékszervein keresztül tapasztalja az anya közelségét: a bőrérintkezés, a szaglás, a hallás és a látás útján. Ez a csodálatos élmény adja neki az első lendületet, hogy elinduljon az önállósulás útján: akarjon járni és beszélni. A szárnyaló lendület innen kapja az első lökést. A belülről kiáramló hajtóerő ezen a szinten még nagyon hullámzó (hol felerősödik, hol visszahúzódik). De ahogy a gyermek újabb gyökereket ereszt, egyre meghatározóbb lesz. Eleinte még kicsi a lendület, mert a fejlődés anyaméhe (a kapcsolat) ezen a szinten még nagyon szűkös mozgásteret ad: amikor a kapcsolatot a testközel jelenti, akkor a kisgyerek néhány méterre elmerészkedik a mamájától és pánikba esik. Még nincs helye a kalandozásnak. Hogy jut tovább? Nem a leválását kellene támogatni, hogy jobban fejlődjön? Ma ez az uralkodó nézet. “Menjen a gyerek bölcsibe, oviba, mert le kell válnia az anyáról ahhoz, hogy tovább fejlődhessen!” Nem?… Nem, nem és nem! Nem leválásra, hanem mélyebb kötődésre van szüksége!

2. Hasonlóság. Ha egy fokkal mélyebbre is eresztek gyökeret, a hasonlóság szintjén is kötődöm, akkor már azzal is közelebb érzem Anyát magamhoz, hogy olyan vagyok, mint ő: én is úgy járok, úgy beszélek, úgy eszem és úgy öltözködöm. Most már nem kell minden pillanatban mellette lennem. Egy kicsit több terem nyílik az kimerészkedésre. Most már egy picit messzebbre mehetek anyukámtól. Nekivághatok az útnak, mert amíg utánozhatom, addig magam mellett érzem anyukát. Egy fokkal nagyobb az érés anyaméhe. Hosszabb a köldökzsinór. De várjunk csak; ha ugyanolyan vagyok, nincs helye a különbözőségnek! Most ugyanaz vagyok, mint ő. Ha egyek vagyunk, egyet is kell értenem Anyával. Hogy juthatok tovább? Úgy, hogy mélyebb gyökereket is eresztek.

3. Összetartozás és lojalitás (hűség). Ha ezen a szinten is tudok kapcsolódni, már nem vagyok egy és ugyanaz Anyával, de hozzá tartozom. Birtokba veszem. Ő az enyém… és máris több helyem van a kalandozásra. Valamivel nagyobb lett az anyaméh, hosszabb lett a köldökzsinór. Már nem muszáj Anyát másolnom; nem kell mindenben hozzá igazodnom. Van némi terem a különbözőségre. De még mindig muszáj vele egyetértenem, mert a lojalitás egyetértést jelent. Ugyanazon az oldalon kell állnunk, nem különbözhetünk össze… hacsak nem eresztek ennél is mélyebb gyökereket a kapcsolatunk talajába.

kotodesbol-onallosag3-kekneveles

4. Fontosság. A negyedik életévben már úgy próbálok Anyához kötődni, hogy fontos leszek neki. Arra törekszem, hogy sokat jelentsek, és azt figyelem, hogy elég különleges vagyok-e a szemében. Ha azt érzem, hogy én vagyok Anya legnagyobb kincse, megnyugszom és boldog vagyok, mert tudom, hogy akar engem. Így már az se zavar, ha néha nem értünk egyet. Ha tudom, hogy fontos vagyok neki, akkor már nyugodtan össze is különbözhetek Anyukámmal, mert nem ezen múlik a kapcsolatunk.

De mi lesz velem, ha már serdülő vagyok, és még mindig csak a felszínes szinteken tudok kötődni: az érzékszerveken keresztül (úgy, hogy együtt vagyunk), a hasonlóság útján (olyan próbálok lenni, mint azok, akiknek az elfogadására áhítozom), vagy az összetartozás útján (aki nincs velünk, az ellenünk van)? Ha felszínes szinten tudok csak kötődni, a kapcsolataimban nincs helye a különbözőségnek!

Ilyenkor az történik, amit a kamaszok lázadásának tartunk. Az éretlen, kamasz azért “lázad”, mert a felszínesen megélt kapcsolatban nincs elég helye a kibontakozásra! Ha nem értünk egyet vele, ha nem tetszik nekünk is az, ami neki tetszik, úgy érzi, hogy őt magát nem fogadjuk el, és vége a kapcsolatnak. Minél mélyebben és sebezhetőbben tud kötődni egy kamasz, annál több helye van kapcsolaton belül is a különbözőség számára. Fordítva is így van: minél érettebben kötődik egy szülő, annál inkább képes az önmagát kereső kamasz viselt dolgait szeretettel elviselni.

5. Szeretet (érzelmi intimitás). Ha a kapcsolat stabil marad, akkor a kötődés újabb gyökeret ereszthet, a korábbinál is mélyebbet: ideális esetben már valamikor az ötödik életév végefelé előbuzog a gyermekből az érzelmi szeretet első nagy áramlata. Ha érzem, hogy szeretnek, akkor azokat az időket is át tudom vészelni, amikor nem érzem, hogy elég fontos és különleges vagyok. A kapcsolat a biztos bázisom marad, mert az érzelmi kapocs megvan.

6. Mély megismerés (lelki intimitás). A kötődés legmélyebb és legérzékenyebb szintjén már az tölti meg a szeretettankomat, hogy mélyen ismer és ért engem az, aki fontos nekem. Amikor azt érzem, hogy ismernek, látnak és értenek, akkor kapja a legtöbb teret az egyéniségem. Aki ismer és szeret, annak a tükrében megláthatom magam. Végre felfedezhetem, hogy ki vagyok igazán! Sőt, meg is mutathatom, mert azt, aki szeret, érdekli, hogy mi van bennem! Abban a kapcsolatban mutathatom meg magam a lehető legteljesebb mértékben, amelyikben a legmélyebb intimitást, megértést és feltétel nélküli szeretetet is tapasztalom. Itt egyszerre lehetek hasonló és különböző, mert az egység és a különbözőség számára is van hely. A legmélyebb kötődés és a legkiforrottabb egyéniség itt már együtt lehet jelen. Legkorábban a hatodik életév során juthat el valaki a kötődésnek erre a szintjére, és felbecsülhetetlen segítség egy gyereknek, ha már így kötődik, mire elkezdi az iskolát! Soha nem késő, de a legtöbb ember sajnos egész életében ismeri meg a kötődésnek ezt a mély és sebezhető módját.

A leválás az önállósághoz vezető út?

Hogy lesz tehát a kötődésből önállóság? Le kell választani a kisgyereket a szüleiről ahhoz, hogy jól fejlődhessen? A válasz: NEM! A kötődés nem akadályozza, hanem táplálja a különbözővé válás folyamatát. A gyermeknek nem kell előzetesen leválnia Anyáról és Apáról ahhoz, hogy felnőjön. Olyan nincs, hogy egy gyerek túlzottan kötődik! Csak olyan van, hogy túl bizonytalanul, vagy túl felületesen kötődik, de sose kötődik túl mélyen. Sose kötődik túl odaadóan, túl nyitottan és védtelenül. Egy gyerek soha nem kötődik túlzottan. Minél inkább kötődik, annál több támogatást kap az önállósága, annál több teret kap az egyénisége. A kötődés táplálja az önállóságot, és ad helyt az egyéniségnek.

Hogy válik tehát az ember másoktól különböző önmagává? Nem úgy, hogy gyorsan elhagyni kényszerül a fészket, hanem úgy, hogy biztonságos fészekben lakik. Nem attól nő fel egy gyerek, hogy elmegy otthonról, hanem attól, hogy van otthona! Se egy madarat, se egy gyereket nem kell kilökni a fészekből ahhoz, hogy szárnyalni kezdjen! Ha van otthonod, akkor van egy hely, egy repülőtér az életedben: egy biztos bázis, egy támaszpont, ahonnan újra meg újra felrepülhetsz. Kedvet kapsz a repüléshez, szabadon tudsz szárnyalni, mert tudod, hogy a biztos bázis a helyén marad, és amikor elfáradsz, nyugodtan visszatérhetsz.

Ha viszont a hátországban, a fészekben zavar keletkezik, akkor minden energiád, amit a szárnyalásra fordítanál, visszairányul a kötődésre. Amint bizonytalanná válik a háttér, a támaszpont, minden kifelé irányuló kíváncsiság és érdeklődés visszavonul. Eltűnik a belülről fakadó lendület, eltűnik a belső motiváció. Ha az üzemanyag-utánpótlás bizonytalan, nem lehet repülni. A bázison kell maradni. Ilyenkor a gyermek abbahagyja a szárnyalást és megint a túlélésért küzd: a kötődés munkáját végzi és kapaszkodik.

Egyéniség a kapcsolatból születik

Egy gyerek életében akkor teremtődik meg a fejlődéshez szükséges nyugalom, amikor a kötődő gyökerei bőségesen találnak tápanyagot; amikor újra meg újra üzemanyagot kap az „érés motorja” és megtelik a szeretettank. A nyugalom megteremtésével védi és táplálja a gyerekeink fejlődését az érés gyönyörű, természetadta anyaméhe: a kapcsolat, amelyből az egyéniség születik.

Minél mélyebben kötődik egy gyerek, annál nagyobb teret kap az egyénisége.
Minél biztosabb bázist talál bennünk, annál több szabadsága lesz a világ felfedezésére.
Minél kielégítőbben tölti fel a kapcsolat, annál több bátorsága lesz másoktól különbözni.
Minél jobban bízik, minél inkább tud függeni, annál több ereje lesz függetlenné válni.

A szülőkhöz fűződő mély és kielégítő kapcsolat nem tartja vissza a gyerekeket az önállósulástól, sőt! Ha tehát néha kétségbe vonjuk a kötődés szerepét a csecsemőkoron túl: óvodáskorban, iskoláskorban, serdülőkorban, mert nem azonnal látszik az eredménye, véssük jól a szívünkbe, hogy az önállósulás folyamatát nem a korai leválás, hanem az egyre mélyülő kötődés táplálja.

Az autonóm (belülről vezérelt és értelmes célokért cselekvő) személyiséggé érés annak a gyereknek megy a legkönnyebben, akit mélyen gyökerező kapcsolat fűz a róla gondoskodó felnőttekhez. A gyermek szárnyait a kötődő gyökerek teszik erőssé. Támogassuk a függését, hogy legyen ereje függetlenné válni!

Hogy tudjuk ezt megvalósítani a gyakorlatban? Mit csináljunk? Erről lesz szó december 9-én a következő Szülők Szombatján.

________________________
A kéz nélkül született, örökbefogadott és szeretett pici lány, Vasilina Facebook oldala

Simon András grafikáját a művész engedélyével használom. Munkái a simongaleria.hu oldalon megvásárolhatók.

Miért száll szembe az akaratommal?

Miért tiltakozik az óvodás, amikor szólok, hogy ideje átöltözni? Miért kell közelharcot folytatnom az iskolással, hogy csinálja meg a házi feladatát? Miért háborodik fel a serdülő, amikor nem hagyom, hogy minden idejét mobilozással és gépezéssel töltse? Úgy tűnik, mintha e helyzetekben annyi volna a közös, hogy mindegyik próbára teszi a türelmemet. De többről van szó: egy tőről fakadnak.

Minden gyerek ellenáll mások akaratának; gondolkodás nélkül teszi az ellenkezőjét annak, amit mondanak neki. Nem újdonság; tapasztalja minden szülő és pedagógus. Meglepő lehet viszont, hogy a gyerekünk egy vele született ösztön parancsára száll szembe az akaratunkkal. Az ellenakarat ösztönös védekezés mások (kényszerűnek érzett) akaratával szemben, és nemcsak a gyerekekben van meg. Én se veszem jó néven, ha valaki más akarja megszabni, hogy mit gondoljak, hogy viselkedjek, vagy mit kellene éreznem. Az éretlen gyerekek heves ellenállása nehezíti ugyan a nevelést, az ellenakarat mégsem valami bűnös elhajlása az emberi természetnek. Sőt. Fontos szerepe van.

A velünk született ellenakarat védelmet nyújt. Arra szolgál, hogy védje a gyerekeket az illetéktelenek befolyásától; azokétól, akiknek nem dolguk a róluk való gondoskodás. Akkor üti fel a fejét, amikor az agy külső kényszernek érzékeli mások akaratát (vagy legfőbb ellenségétől, a szeparációtól tart). A gyerekek (belső ösztönparancsra) azokat követik, akikhez bizalmi kapcsolat fűzi őket – és ugyanez a kötődő ösztön indítja őket arra is, hogy védekezzenek azok akarata ellen, akikhez nem fűzi őket bizalmi kapcsolat. Nem direkt csinálják; megtörténik velük. Az ellenakarat ösztönös reakció.

ellenakarat

Ha egy idegen odamegy hozzá és felszólítja, hogy üljön be a kocsijába, vagy segítsen cipelni a csomagját, akkor örülünk neki, ha a gyerekünk megtagadja az engedelmességet, nem hagyja magát, és nem fogad szót. Könnyen veszélybe sodródna, ha akárkinek engedelmeskedne. Az ösztönös ellenállás tehát jó dolog: a gyerekek védelmét szolgálja azzal, hogy csak az tudja őket vezetni, akinek van hozzájuk kulcsa: akikhez bizalmi kapcsolat fűzi őket. Jó esetben ezek a szülők, a nagyszülők, a pedagógusok… egyszóval azok a felnőttek, akik felelősek érte és gondoskodnak róla. Ha az ellenakarat ösztöne jól működik egy gyerekben, akkor csak az érte felelős felnőttektől fogadja el az ennivalót és a vezetést, az idegen akaratnak pedig dacosan ellenszegül.

De miért nem fogadja el a vezetést egy kisgyerek vagy egy kamasz a saját anyukájától vagy apukájától, akikhez kötődik?

Azért, mert a kívülről érkező muszáj erősebb, mint a benne lévő akarás. Ha már elmúlt 3 éves, és jóban vagytok, akkor biztos lehetsz benne, hogy szeretne a nyomodban és a kedvedben járni. Valamennyire. Megvan benne a vágy, hogy megfeleljen az elvárásaidnak… de ha ellenkezik, akkor mégiscsak az a késztetés győzött benne, hogy ne hagyja magát. Mi lehet az oka?

Lehet, hogy a fellépésedben a kelleténél több volt a nyomás és a kényszer. Lehet, hogy pillanatnyilag kialudt a kötődése. És lehet, hogy csak annyi a gond, hogy még túlságosan éretlen. Igen, még akkor is előfordulhat, hogy a csemete hevesen tiltakozik az utasításod ellen, ha különben jó kapcsolatban vagytok, csak most éppen valami mással van elfoglalva.

Ilyenkor mi legyen? Hagyjam rá? Adjam fel? Csináljam meg helyette?

Valószínűleg nem az lesz a jó megoldás, hogy ezentúl nem kérsz tőle semmit, és mindent úgy intézel, ahogy neki tetszik! Viszont valamin mégis muszáj változtatnod. Az a legfontosabb, hogy a jó kapcsolatot a dackorszak vagy a kamaszkor viharai közepette is fenn tudd tartani, mert a nevelés egyetlen lehetséges közege a bizalmi kapcsolat.

counterwill-03

A gyerek ellenakaratára az önállósulása és a másoktól különböző önmagává fejlődése szempontjából is nagy szükség van. Amikor egy kamasz tudni szeretné, hogy ki is valójában, akkor méginkább hajlamos mások nézeteit, szándékát, akaratát és kívánságait biztos távolságban tartani magától. Amikor mások hangja erősebb, mint a sajátja, feltámad benne az ellenakarat, és erőt ad neki, hogy kikanyarítson magának némi szabad teret, ahol kialakíthaja a saját nézőpontját. Persze nehezen viselem, amikor a saját gyerekem éppen velem szemben folytat szabadságharcot. De ha értem, hogy most tanul a saját fejével gondolkodni, akkor nem fogom elsöpörni.

A gyerekek ellenakaratából nemcsak a szülőknek, hanem más felnőtteknek is kijut, például sok tanárnak. Minél fiatalabb és éretlenebb egy gyerek, annál fontosabb, hogy működő személyes kapcsolatban legyen minden egyes felnőttel, aki részt vesz a nevelésében (pl. óvónők, tanárok), mert csak akkor tud rájuk hallgatni és tőlük tanulni. A kapcsolat nyitja meg a gyerekek fülét és szívét mások befolyása előtt. Természetes hatalmunk egyetlen forrása a gyerek kötődése. Nélküle sem a szülő, sem az óvónő, sem a tanár nem tud hatni a kicsikre és az éretlenekre; a természetes hatalom híján eszköztelenné vált felnőtt csak versenyeztetéssel, vesztegetéssel, fenyegetéssel, jutalmazással vagy büntetéssel tudja rávenni a gyereket a minimális együttműködésre.

Minél inkább a szívügyemnek érzem, hogy vezessem a gyerekemet és gondoskodjak róla, annál jobban frusztrál, ha ellenállásba ütközöm. Nehéz megállni, hogy a gyerek gondolkodás nélküli ellenakaratára ne gondolkodás nélküli ellenakarattal reagáljak. De minél erősebb nyomást gyakorlok rá, az ellenkezése is annál erősebb lesz. Ha ez rendszeresen így megy, ellenfelekké válunk, és tönkremegy a kapcsolat. Ami pedig lehetetlenné teszi, hogy ebből a kátyúból kikecmeregjünk, mert az ellenállás erejét a meghittebb kapcsolattal lehetne csökkenteni. Az állandó csatározás éppen a kapcsolat elveszítése miatt kelt állandó bizonytalanságot és szorongást a gyerekekben, ami pedig a további fejlődésükre is rossz hatással van.

Mi a teendő ilyenkor?

Ha érted a ellenakarat természetét, akkor bármilyen nehéz, felkészülten tudod fogadni az ellenkezést, és főleg nem veszed személyes támadásnak. Maradj a helyeden a kapcsolatban (ne add fel a gondoskodó vezető szerepet), és szépen vezesd ki a gyereket az ellenakarat viharából. Önuralomra és belátásra lesz szükséged, és arra, hogy a pillanatnyi helyzet sűrűjében ne feledkezz meg a nagy képről sem: a jó kapcsolat nyitja meg a gyerek szívét előtted. Csak a jó kapcsolat közegében tudsz hatni rá, máskülönben ösztönösen bezárul és védekezik minden ellen, ami tőled ered. Ráadásul nyugalomra van szükség a fejődéséhez, aminek pedig szintén a jó kapcsolat a feltétele.

Mit tehetsz, amikor a gyereked csak azért se öltözik át, az iskolásod csak azért se a házi feladatával foglalkozik, a kamaszod pedig fittyet hány a digitális eszközökre vonatkozó szabályaidnak?

Először a kapcsolattal foglalkozz!

Egy gyerek annak a vezetését fogadja el, azt követi, akihez kötődik (ahogy a bibliai példázatban a juhok is azt a pásztort követik, akinek ismerik a hangját). Mielőtt tehát megmondod neki, hogy mit csináljon, kapcsold be a szunnyadó kötődését, azaz vedd fel vele a kapcsolatot! Nézd meg, mi az, ami éppen leköti a figyelmét, aztán kerülj a látóterébe, és érd el, hogy rád nézzen, mosolyogjon és bólogasson. És csak ezek után add elő a kérésedet. Akkor is a kapcsolatot vedd fel először (szemkontaktus, mosoly és bólintás), ha meg kell vele beszélned valamit, amivel nem vagy megelégedve. Amikor a kötődése már be van kapcsolva és a jó kapcsolat közegében vagytok, akkor térhetsz a tárgyra, mert akkor már meg fogja hallani, amit mondani akarsz.

Csökkentsd a vezetési stílusod kényszerítő jellegét

Néha nagyon parancsolgatós hangon adjuk elő a gyerekeinknek a kéréseinket. Ellenakaratot vált ki, amikor olyanokat mondunk, hogy kell, muszáj, kötelesség és hasonlók. A következmények kilátásba helyezése is kényszer: “Ha este 8-ig nem leszel kész, akkor…” ez és ez fog történni. Ösztönösen ellenkezéssel reagálnak a gyerekek, amikor így beszélünk hozzájuk. A szigorúskodó modor nagyon megnehezíti a szófogadást.

Állítsd le magad, szállj ki a helyzetből, és térj vissza rá később, amikor jobb a kapcsolat

Ha már benne vagytok a veszekedésben, mire észbe kapsz, általában jobban teszed, ha visszavonulót fújsz, hogy ne sérüljön tovább a kapcsolat. Értelmetlen a gyereket erőszakos taktikákkal rávenni az akaratod teljesítésére, mert nevelő hatása akkor már nem lesz, viszont rongálja a kapcsolatot. Ne menj bele a harcba, inkább mondd azt (a lehető legkiegyensúlyozottabb hangodon), hogy “Most adok egy kis gondolkodási időt, és később folytatjuk,” vagy “Úgy látom, nem ez a legalkalmasabb idő erre a beszélgetésre.”

Adj teret a gyerek saját ötleteinek és indítványainak

Ha egy gyerek már elég nagy ahhoz, hogy egyedül öltözzön, vagy önállóan rendezze a házi feladatát, talán ideje volna rábízni ezeket a dolgokat. Ha úgy látod, hogy több önállóságot és több szabadságot igényel, gondold végig, hogy melyek lehetnének az életének azok a területei, amelyekkel kapcsolatban lehetőséget és felelősséget kaphat, azaz szabadságot az általad kijelölt korlátok között. Két területet azonban tarts meg magadnak: (1) Gondoskodó vezetőként kell résztvenned az életében, tehát fontos, hogy legyen alkalmad gondoskodni róla. Akármilyen ügyes a konyhában, továbbra is tőled kapja az ennivalót az esetek döntő többségében. (2) Azt se egymaga döntse el, hogy kivel tölti a szabadidejét. Ne mondj le a kapcsolatot feltöltő, jó érzéssel együtt töltött időről a kortársak javára.

Hozd helyre a kapcsolatot, ha megsérült

Ha visszareagáltál, akkor rés keletkezett a kapcsolatban és távolabb kerültetek egymástól. Ilyenkor időt és energiát kell szánni a kapcsolat helyreállítására. Menj oda hozzá, és egyszerűen, őszintén mondd meg neki, mennyire sajnálod, amit mondtál vagy csináltál.

Nem muszáj a személyed elleni lázadásnak venned, hogy a gyereked azt kiabálja, hogy “nem te parancsolsz!” Nem muszáj ugyanolyan éretlenül visszareagálnod. Tegyél meg mindent azért, hogy továbbra is egy csónakban evezzetek, és kormányozd ki azt a csónakot az ellenakarat viharából! Akár 3 éves, akár 13, szüksége van arra, hogy a biztos menedéke legyél és rád bízhassa magát. Az önállósulás jele, ha már vannak saját elképzelései, de ez nem azt jelenti, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy elképzelte. Egyszer majd ő fog magának parancsolni. Amíg fel nem nevelted, addig adj teret a szárnypróbálgatásainak, de maradj a helyeden: maradj gondoskodó vezető a kapcsolatban, hogy a gyereked nyugodtan követhessen. Az engedetlenség kapcsolati probléma, a csúnya viselkedés csak tünet.

Hogy lehet helyrehozni a nem túl jó kapcsolatot?

Amikor kiderül, hogy a gyerekünk problémás viselkedése valójában a nem megfelelő kapcsolatunk tünete, magától értetődik a kérdés: Mit tegyünk, hogy újra közel kerüljünk egymáshoz? Hogyan javítsunk a kapcsolaton? Nincs túl késő? Nem az elején kellett volna mindent másképp csinálni? Meddig lehet helyrehozni a kapcsolatot? Bővebben