Bízzunk rá felelősséget!

A gyermek önállósulását azzal is segíthetjük, hogy megbízzuk valamivel: őt tesszük egy terület, egy ügy felelősévé úgy, hogy sajátjának érezhesse a rábízott munkát. A megbízatással az élet vezetőülésébe is tessékeljük. Kormányt adunk a kezébe, és azon a területen ő vezethet. Ő lesz az ügy felelőse, az ügyvezető igazgató. Rábízhatunk például egy vacsorát. A szakácskönyv vagy az internet segítségével már egy kiskamasz is kitalálja, hogy milyen étel készüljön, összeírhatja a hozzávalókat, megszervezheti az összes műveletet. Nyilván segítségre is szüksége lesz, és ha erre is rájön, akkor felfogadhat minket asszisztensnek (vagy a testvéreit, ha boldogul velük). Megkér, hogy vegyük meg a hiányzó hozzávalókat, segítsünk a hámozásban, adjunk tanácsot… de csak asszisztensként veszünk részt ebben az ügyben, aminek ő a főnöke. Megbízhatjuk egy torta vagy egy szoba ünnepi feldíszítésével. Ha új porszívó vásárlására készülünk, megbízhatjuk a szempontjainknak megfelelő porszívó felkutatásával az interneten.

Bármit is bízunk rá, az önálló munkavégzés lehetőségét és felelősségét is át kell adnunk. Azt hisszük, hogy a gyerekeket arra kell nevelnünk, hogy segítsenek otthon. Tényleg fontos, hogy kivegyék a részüket a családi munkamegosztásban, és az is, hogy megtanuljanak dolgozni. De nem mindegy, hogy segíteniük kell-e, vagy saját felségterületet kapnak: felelősséget a hozzá tartozó lehetőségekkel.

A gyerekek otthoni segítésével az a gond, hogy nem tekintik a sajátjuknak az olyan munkát amit segédmunkásként végeznek. Ha mi mondjuk meg, mit hogy kell csinálni, és nem ők törték a fejüket a megoldásokon, büszkék sem lesznek rá. Talán ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, mint amikor az ünnepek alatt nálatok vendégeskedik az anyukád vagy az anyósod, és a saját konyhádban megmondja, hogy mit hogy kell csinálnod. Egyrészt rögtön érzed, ahogy elhatalmasodik rajtad az ellenakarat, másrészt azonnal butának fogod érezni magad. Még azt is elfelejted, hogy hova készítetted ki a fűszert, amit használni akartál a vacsorához. A segédmunka elbutít. Nem használjuk a kreativitásunkat, amikor a munkának valaki más a gazdája. Amennyire elbutít a segédmunka, annyira megelevenít, amikor önálló megbízatást kapunk. Aki vállalkozóként dolgozik és önmaga főnöke, általában sokkal többet ki tud hozni magából, mint amikor valaki más elképzeléseit valósítja meg órabérben.

Hadd hozzon önálló döntéseket!

Engedd, hogy a maga módján végezze a munkát, amivel megbíztad! Hadd kísérletezzen és hadd tanuljon a hibáiból!

Egy felnőtt férfit hallottam mesélni az édesapjáról, aki a hetvenes években három helyen dolgozott egyszerre, hogy eleget keressen a családjának, és a ház körüli munkát kénytelen volt a fiaira bízni. Mégsem éreztette velük, hogy ingyenes segéderők. A hatéves fiától azt kérdezte:
– Mit gondolsz, elbírsz már azzal a fűnyíróval? Nem tudom, elég idős vagy-e már hozzá…
– Persze, hogy elbírok vele, nézd csak meg!
És a hatéves attól kezdve egyedül nyírta a fűvet az egész telken.
Pár év múlva már nehezebb munkát is lehetett rá bízni.
– Mit gondolsz, tudsz már bánni a rotációs kapával?
– Hát persze, Apa! Szerintem jól menne. Megpróbálhatom? – és a tízéves a teljes szántóföldet végigtúrta a rotációs kapával. Nagy volt a gép hozzá képest, párszor belefordult vele az árokba, de büszkén megcsinálta.
– Mit gondolsz, fiam, elég idős vagy már a gyümölcsfametszéshez?
– Igen, igen!
Attól kezdve ő metszette a gyümölcsfákat is. A gyümölcsöskert gazdája lehetett, közben pedig sajnálta a barátait, amiért segíteniük kellett otthon. Ez a fiú sohasem segített. Ő főnök volt! Uralkodott a kerten, és gondot viselt róla, közben pedig megtanult kertet művelni. Saját módszereket dolgozott ki. Rájött, hogy melyik rügyből lesz a legjobb gyümölcs az almafán. Persze egyedül nem jött rá mindenre, ezért felfogadta az édesapját tanácsadónak. Annak a bölcs apának csak erre volt ideje a három állása mellett, és mindig hagyta, hogy a fia a maga módján végezze a munkát, amivel megbízta.
– Itt te vagy a főnök, fiam. Tudom, hogy rá fogsz jönni, hogy lesz a legjobb.
A fiú pedig kikérte a tanácsát, amikor szüksége volt rá. Persze előfordult, hogy kigyomlálta a répát és öntözte a gyomot. Időbe telt, míg belejött. De a saját munkáját végezte, ami a legjobbat hozta ki belőle.

Mennyire más ez, mint amikor egy szülő az ellenséges partvonalról dirigál a serdülőnek:
– A garázs nincs felsöpörve, a szoba nincs kiporszívózva, az edények nincsenek elmosogatva…
Ez a szülő nem bízza a gyerekére a feladatot. Nem ébreszti fel benne a jól végzett munka büszke örömét. Csak bántja és segédmunkásnak használja, a gyerek pedig félhet, hogy össze fogják szidni, ha rosszul csinál valamit. Nem csoda, ha utál takarítani.

Rengeteget tud dolgozni egy kamasz és többet is tanul belőle, ha magáénak érezheti a munkát, mert nemcsak a felelősség, hanem a döntések lehetősége is az övé lehet.

Noémi lányom a gimnázium végefelé járt, amikor a kisvállalkozásom adminisztrációs részével már nehezen tudtam megbirkózni. Fel is vetettem otthon a problémát:
– Egy kicsit sok ez már nekem. Azt hiszem, most először talán fel kéne vennünk valakit, aki megcsinálja. – Noémi pedig vette a lapot:
– Mami, ne viccelj már! Én sokkal jobban meg tudom csinálni, mint bárki más, aki csak a fizetésért csinálná!
Ő lett az irodavezető és büszke volt rá. Eleinte még elszúrt pár dolgot, de megtanulta, hogy ha valami nem világos, érdemes kérdezni, és ügyes újításokat is bevezetett. A magáénak érezte a munkát, mert ő volt érte a felelős. Főnök volt a maga területén. A pénzével is felelősen bánt, mert ő maga kereste.

Lelkes, kitartó és minőségi munkát csak akkor várhatunk a gyerekünktől, ha tényleg átadjuk neki a felelősséget. A kormánnyal a kezében fogja megízlelni a munka örömét. Teret kell adnunk a döntéseinek, akár a vállalkozásunkba kapcsolódik be 17 évesen, akár a kutyájáról gondoskodik 11 évesen, akár a kimosott zoknik párosítását intézi 5 évesen. Ne segédmunkásként alkalmazzuk, hanem önálló megbízatásokat adjunk neki, ahol törheti a fejét a jobb megoldásokon, és kipróbálhatja a saját ötleteit; ahol gyakorolhatja a döntéshozatalt, és hibázhat is. Jó, ha már gyakorlott döntéshozó lesz, mire a súlyosabb döntések ideje is eljön az életében.

Előlegezzük meg a bizalmat!

Sokan úgy vélik, hogy a bizalmat először ki kell érdemelni, pedig az érés elősegítéséhez meg kell előlegezni a bizalmat. Előre kell egy gyereket feltölteni bizalommal, ha azt akarjuk, hogy megbízható legyen. Amilyennek a szemünkben látja magát, olyanná fog válni.

Amikor bíznak benned, akkor fel akarsz nőni olyan nagyra, amilyennek az a valaki lát, aki számít rád. A bizalom befektetés. Nem azért adjuk a gyereknek, mert már megdolgozott érte. Előbb kell éreznie, hogy bízunk benne ahhoz, hogy idővel méltóvá váljon rá.

Adjuk át a kormányt és hagyjuk kormányozni!

A KÉK előadásokon is hangsúlyozni szoktam, hogy a gyermek tetteiért a szülő a felelős és ez azt is jelenti, hogy korlátoznunk kell a szabadságát, mert a belső korlátai még nem működnek. Elérkezik viszont az idő, amikor a gyerekünk már megérett arra, hogy több szabadságot kapjon, mert már felelősséget is tud vállalni a tetteiért.

A szülői nevelés munkája azt jelenti, hogy segítünk a gyerekeknek felnőni. Minél életképesebbek lesznek, annál inkább élvezhetjük, hogy kevesebb ügyben kell őket irányítanunk. Eljön az idő, amikor nyugalomba vonulhatunk. Persze jobb, ha nem egyik napról a másikra, hanem fokozatosan vonulunk vissza. Apránként adjuk át a kormányt, először a kisebb döntések terén. Húzódjunk vissza a tanácsadói szerepkörbe:
– Mostantól kezdve ebben már te döntesz, te vagy a felelős. Most már te döntöd el, hánykor fekszel le aludni, vagy mikor tanulsz. Erről a területről ezennel kivonulok.

Bölcs dolog volna egészen világosan meghatározni, hogy milyen területek fölött rendelkezünk mi, szülők, és mi az, ahol már a gyerekünké felelősség, és a felelősség átadásával a döntések lehetősége is.

Korunk kulturális fejetlenségének egyik nagy előnye, hogy új hagyományokat alakíthatunk ki, és senki nem fog érte máglyára küldeni. Családjaink és közösségeink életéből nagyon hiányoznak azok az ünnepélyes rítusok, amelyek a kormány átadását és a fiatalok felelősség-átvételét segítik. Viszont nem is akadályozza meg senki, hogy egy ünnepi ebédre összehívjuk a rokonságot meg a baráti kört abból az alkalomból, hogy a 13-14 éves serdülőnek néhány meghatározott területen átadjuk a kormányt, ő pedig átveszi, néhány év múlva pedig még ennél is ünnepélyesebb keretek között egészen átadhatjuk neki a kormányzást a saját élete fölött, minden szülői felelősségünktől visszavonulva.

Persze nem a kapcsolatból vonulunk vissza! Mindig mi maradunk a gyerekeink szülei, és életünk végéig lehetünk számukra a nyugalom szigete és a feltöltődés helye! A felnőtt gyerekünket is szívesen fogadjuk, amikor eljön hozzánk az örömével és a bánatával. Mindig fordulhat hozzánk, ha megértésre, tanácsra vagy segítségre van szüksége.

Mégis nagyon hasznosak volnának ezek az ünnepélyes ceremóniák, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, hogy meddig terjed a mi felelősségünk, és hol kezdődik az övé. Ha a gyerekeim most lennének 13-14 évesek, kitalálnék nekik valamilyen “tanuló felnőtté” avatási szertartást is a születésnapjukra.

A zsidó közösségek mind a mai napig megtartják a bar micvát. A társadalom nagy része viszont semmi ilyesmit nem ismer, és szerintem ez borzasztóan hiányzik. Nem a csinnadratta meg az ajándékok, hanem a felelősség ünnepélyes keretek között való átadása és átvétele a közösség színe előtt.

Egy hagyománytisztelő zsidó családban a tizenhárom éves bar micva vagy bat micva (a parancsolatok fia vagy lánya) a gyermekkorból ünnepélyesen a felelősségre vonható korba lép. Ezt persze hosszú évek nevelőmunkája előzi meg: a kisgyerekeknek folyamatosan tanítják a Tórát (a törvénykönyvet), de a tetteikért a szülők viselik a felelősséget. Amikor eljön az ideje, a serdülő az egész közösség előtt kijelenti, hogy érti Isten törvényét, és ünnepélyesen magára vállalja a felelősséget a törvény betartásáért. Ekkor az apa azt mondja neki:
– Mostantól nem én vagyok a felelős a bűneidért; te felelsz a saját bűneidért.
A serdülő pedig így válaszol:
– Mostantól nem te vagy a felelős a bűneimért; én felelek a saját bűneimért.
Ettől kezdve a fiatal a közösség teljes jogú tagja, aki a törvényt is köteles betartani. “Tanuló felnőttnek” számít, nem gyereknek. Együtt jár a jog és a kötelesség, illetve a lehetőség és a felelősség.

Itt most csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a Példabeszédek könyvében mind a négy igevers, amit a gyerekek fenyítése melletti érvként szoktak idézni, valójában nem a gyerekek, hanem a ‘naar’-ok, azaz a bár micván már átesett fiatal fiúk felelősségre vonásáról szól!!! Az ősi zsidó felfogás szerint a bar micva előtt a gyerekek nem felelősek a tetteikért, így nem is büntethetők! [ld. Fenyítő bot]

Minden önállósuló gyereknek és serdülőnek egyre több autonómiára, egyre nagyobb birodalomra van szüksége, ahol ő uralkodik, ő gondoskodik és övé a felelősség is: a tette vagy a mulasztása természetes következményét is ő viseli. Ha aggódsz a következmények miatt, bízz rá olyan területeket, ahol a felelőtlenség nem okoz túl nagy kárt. De fokozatosan add át a kormányt és hagyd kormányozni!