Bízzunk rá felelősséget!

A gyermek önállósulását azzal is segíthetjük, hogy megbízzuk valamivel: őt tesszük egy terület, egy ügy felelősévé úgy, hogy sajátjának érezhesse a rábízott munkát. A megbízatással az élet vezetőülésébe is tessékeljük. Kormányt adunk a kezébe, és azon a területen ő vezethet. Ő lesz az ügy felelőse, az ügyvezető igazgató. Rábízhatunk például egy vacsorát. A szakácskönyv vagy az internet segítségével már egy kiskamasz is kitalálja, hogy milyen étel készüljön, összeírhatja a hozzávalókat, megszervezheti az összes műveletet. Nyilván segítségre is szüksége lesz, és ha erre is rájön, akkor felfogadhat minket asszisztensnek (vagy a testvéreit, ha boldogul velük). Megkér, hogy vegyük meg a hiányzó hozzávalókat, segítsünk a hámozásban, adjunk tanácsot… de csak asszisztensként veszünk részt ebben az ügyben, aminek ő a főnöke. Megbízhatjuk egy torta vagy egy szoba ünnepi feldíszítésével. Ha új porszívó vásárlására készülünk, megbízhatjuk a szempontjainknak megfelelő porszívó felkutatásával az interneten.

Bármit is bízunk rá, az önálló munkavégzés lehetőségét és felelősségét is át kell adnunk. Azt hisszük, hogy a gyerekeket arra kell nevelnünk, hogy segítsenek otthon. Tényleg fontos, hogy kivegyék a részüket a családi munkamegosztásban, és az is, hogy megtanuljanak dolgozni. De nem mindegy, hogy segíteniük kell-e, vagy saját felségterületet kapnak: felelősséget a hozzá tartozó lehetőségekkel.

A gyerekek otthoni segítésével az a gond, hogy nem tekintik a sajátjuknak az olyan munkát amit segédmunkásként végeznek. Ha mi mondjuk meg, mit hogy kell csinálni, és nem ők törték a fejüket a megoldásokon, büszkék sem lesznek rá. Talán ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, mint amikor az ünnepek alatt nálatok vendégeskedik az anyukád vagy az anyósod, és a saját konyhádban megmondja, hogy mit hogy kell csinálnod. Egyrészt rögtön érzed, ahogy elhatalmasodik rajtad az ellenakarat, másrészt azonnal butának fogod érezni magad. Még azt is elfelejted, hogy hova készítetted ki a fűszert, amit használni akartál a vacsorához. A segédmunka elbutít. Nem használjuk a kreativitásunkat, amikor a munkának valaki más a gazdája. Amennyire elbutít a segédmunka, annyira megelevenít, amikor önálló megbízatást kapunk. Aki vállalkozóként dolgozik és önmaga főnöke, általában sokkal többet ki tud hozni magából, mint amikor valaki más elképzeléseit valósítja meg órabérben.

Hadd hozzon önálló döntéseket!

Engedd, hogy a maga módján végezze a munkát, amivel megbíztad! Hadd kísérletezzen és hadd tanuljon a hibáiból!

Egy felnőtt férfit hallottam mesélni az édesapjáról, aki a hetvenes években három helyen dolgozott egyszerre, hogy eleget keressen a családjának, és a ház körüli munkát kénytelen volt a fiaira bízni. Mégsem éreztette velük, hogy ingyenes segéderők. A hatéves fiától azt kérdezte:
– Mit gondolsz, elbírsz már azzal a fűnyíróval? Nem tudom, elég idős vagy-e már hozzá…
– Persze, hogy elbírok vele, nézd csak meg!
És a hatéves attól kezdve egyedül nyírta a fűvet az egész telken.
Pár év múlva már nehezebb munkát is lehetett rá bízni.
– Mit gondolsz, tudsz már bánni a rotációs kapával?
– Hát persze, Apa! Szerintem jól menne. Megpróbálhatom? – és a tízéves a teljes szántóföldet végigtúrta a rotációs kapával. Nagy volt a gép hozzá képest, párszor belefordult vele az árokba, de büszkén megcsinálta.
– Mit gondolsz, fiam, elég idős vagy már a gyümölcsfametszéshez?
– Igen, igen!
Attól kezdve ő metszette a gyümölcsfákat is. A gyümölcsöskert gazdája lehetett, közben pedig sajnálta a barátait, amiért segíteniük kellett otthon. Ez a fiú sohasem segített. Ő főnök volt! Uralkodott a kerten, és gondot viselt róla, közben pedig megtanult kertet művelni. Saját módszereket dolgozott ki. Rájött, hogy melyik rügyből lesz a legjobb gyümölcs az almafán. Persze egyedül nem jött rá mindenre, ezért felfogadta az édesapját tanácsadónak. Annak a bölcs apának csak erre volt ideje a három állása mellett, és mindig hagyta, hogy a fia a maga módján végezze a munkát, amivel megbízta.
– Itt te vagy a főnök, fiam. Tudom, hogy rá fogsz jönni, hogy lesz a legjobb.
A fiú pedig kikérte a tanácsát, amikor szüksége volt rá. Persze előfordult, hogy kigyomlálta a répát és öntözte a gyomot. Időbe telt, míg belejött. De a saját munkáját végezte, ami a legjobbat hozta ki belőle.

Mennyire más ez, mint amikor egy szülő az ellenséges partvonalról dirigál a serdülőnek:
– A garázs nincs felsöpörve, a szoba nincs kiporszívózva, az edények nincsenek elmosogatva…
Ez a szülő nem bízza a gyerekére a feladatot. Nem ébreszti fel benne a jól végzett munka büszke örömét. Csak bántja és segédmunkásnak használja, a gyerek pedig félhet, hogy össze fogják szidni, ha rosszul csinál valamit. Nem csoda, ha utál takarítani.

Rengeteget tud dolgozni egy kamasz és többet is tanul belőle, ha magáénak érezheti a munkát, mert nemcsak a felelősség, hanem a döntések lehetősége is az övé lehet.

Noémi lányom a gimnázium végefelé járt, amikor a kisvállalkozásom adminisztrációs részével már nehezen tudtam megbirkózni. Fel is vetettem otthon a problémát:
– Egy kicsit sok ez már nekem. Azt hiszem, most először talán fel kéne vennünk valakit, aki megcsinálja. – Noémi pedig vette a lapot:
– Mami, ne viccelj már! Én sokkal jobban meg tudom csinálni, mint bárki más, aki csak a fizetésért csinálná!
Ő lett az irodavezető és büszke volt rá. Eleinte még elszúrt pár dolgot, de megtanulta, hogy ha valami nem világos, érdemes kérdezni, és ügyes újításokat is bevezetett. A magáénak érezte a munkát, mert ő volt érte a felelős. Főnök volt a maga területén. A pénzével is felelősen bánt, mert ő maga kereste.

Lelkes, kitartó és minőségi munkát csak akkor várhatunk a gyerekünktől, ha tényleg átadjuk neki a felelősséget. A kormánnyal a kezében fogja megízlelni a munka örömét. Teret kell adnunk a döntéseinek, akár a vállalkozásunkba kapcsolódik be 17 évesen, akár a kutyájáról gondoskodik 11 évesen, akár a kimosott zoknik párosítását intézi 5 évesen. Ne segédmunkásként alkalmazzuk, hanem önálló megbízatásokat adjunk neki, ahol törheti a fejét a jobb megoldásokon, és kipróbálhatja a saját ötleteit; ahol gyakorolhatja a döntéshozatalt, és hibázhat is. Jó, ha már gyakorlott döntéshozó lesz, mire a súlyosabb döntések ideje is eljön az életében.

Előlegezzük meg a bizalmat!

Sokan úgy vélik, hogy a bizalmat először ki kell érdemelni, pedig az érés elősegítéséhez meg kell előlegezni a bizalmat. Előre kell egy gyereket feltölteni bizalommal, ha azt akarjuk, hogy megbízható legyen. Amilyennek a szemünkben látja magát, olyanná fog válni.

Amikor bíznak benned, akkor fel akarsz nőni olyan nagyra, amilyennek az a valaki lát, aki számít rád. A bizalom befektetés. Nem azért adjuk a gyereknek, mert már megdolgozott érte. Előbb kell éreznie, hogy bízunk benne ahhoz, hogy idővel méltóvá váljon rá.

Adjuk át a kormányt és hagyjuk kormányozni!

A KÉK előadásokon is hangsúlyozni szoktam, hogy a gyermek tetteiért a szülő a felelős és ez azt is jelenti, hogy korlátoznunk kell a szabadságát, mert a belső korlátai még nem működnek. Elérkezik viszont az idő, amikor a gyerekünk már megérett arra, hogy több szabadságot kapjon, mert már felelősséget is tud vállalni a tetteiért.

A szülői nevelés munkája azt jelenti, hogy segítünk a gyerekeknek felnőni. Minél életképesebbek lesznek, annál inkább élvezhetjük, hogy kevesebb ügyben kell őket irányítanunk. Eljön az idő, amikor nyugalomba vonulhatunk. Persze jobb, ha nem egyik napról a másikra, hanem fokozatosan vonulunk vissza. Apránként adjuk át a kormányt, először a kisebb döntések terén. Húzódjunk vissza a tanácsadói szerepkörbe:
– Mostantól kezdve ebben már te döntesz, te vagy a felelős. Most már te döntöd el, hánykor fekszel le aludni, vagy mikor tanulsz. Erről a területről ezennel kivonulok.

Bölcs dolog volna egészen világosan meghatározni, hogy milyen területek fölött rendelkezünk mi, szülők, és mi az, ahol már a gyerekünké felelősség, és a felelősség átadásával a döntések lehetősége is.

Korunk kulturális fejetlenségének egyik nagy előnye, hogy új hagyományokat alakíthatunk ki, és senki nem fog érte máglyára küldeni. Családjaink és közösségeink életéből nagyon hiányoznak azok az ünnepélyes rítusok, amelyek a kormány átadását és a fiatalok felelősség-átvételét segítik. Viszont nem is akadályozza meg senki, hogy egy ünnepi ebédre összehívjuk a rokonságot meg a baráti kört abból az alkalomból, hogy a 13-14 éves serdülőnek néhány meghatározott területen átadjuk a kormányt, ő pedig átveszi, néhány év múlva pedig még ennél is ünnepélyesebb keretek között egészen átadhatjuk neki a kormányzást a saját élete fölött, minden szülői felelősségünktől visszavonulva.

Persze nem a kapcsolatból vonulunk vissza! Mindig mi maradunk a gyerekeink szülei, és életünk végéig lehetünk számukra a nyugalom szigete és a feltöltődés helye! A felnőtt gyerekünket is szívesen fogadjuk, amikor eljön hozzánk az örömével és a bánatával. Mindig fordulhat hozzánk, ha megértésre, tanácsra vagy segítségre van szüksége.

Mégis nagyon hasznosak volnának ezek az ünnepélyes ceremóniák, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, hogy meddig terjed a mi felelősségünk, és hol kezdődik az övé. Ha a gyerekeim most lennének 13-14 évesek, kitalálnék nekik valamilyen “tanuló felnőtté” avatási szertartást is a születésnapjukra.

A zsidó közösségek mind a mai napig megtartják a bar micvát. A társadalom nagy része viszont semmi ilyesmit nem ismer, és szerintem ez borzasztóan hiányzik. Nem a csinnadratta meg az ajándékok, hanem a felelősség ünnepélyes keretek között való átadása és átvétele a közösség színe előtt.

Egy hagyománytisztelő zsidó családban a tizenhárom éves bar micva vagy bat micva (a parancsolatok fia vagy lánya) a gyermekkorból ünnepélyesen a felelősségre vonható korba lép. Ezt persze hosszú évek nevelőmunkája előzi meg: a kisgyerekeknek folyamatosan tanítják a Tórát (a törvénykönyvet), de a tetteikért a szülők viselik a felelősséget. Amikor eljön az ideje, a serdülő az egész közösség előtt kijelenti, hogy érti Isten törvényét, és ünnepélyesen magára vállalja a felelősséget a törvény betartásáért. Ekkor az apa azt mondja neki:
– Mostantól nem én vagyok a felelős a bűneidért; te felelsz a saját bűneidért.
A serdülő pedig így válaszol:
– Mostantól nem te vagy a felelős a bűneimért; én felelek a saját bűneimért.
Ettől kezdve a fiatal a közösség teljes jogú tagja, aki a törvényt is köteles betartani. “Tanuló felnőttnek” számít, nem gyereknek. Együtt jár a jog és a kötelesség, illetve a lehetőség és a felelősség.

Itt most csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a Példabeszédek könyvében mind a négy igevers, amit a gyerekek fenyítése melletti érvként szoktak idézni, valójában nem a gyerekek, hanem a ‘naar’-ok, azaz a bár micván már átesett fiatal fiúk felelősségre vonásáról szól!!! Az ősi zsidó felfogás szerint a bar micva előtt a gyerekek nem felelősek a tetteikért, így nem is büntethetők! [ld. Fenyítő bot]

Minden önállósuló gyereknek és serdülőnek egyre több autonómiára, egyre nagyobb birodalomra van szüksége, ahol ő uralkodik, ő gondoskodik és övé a felelősség is: a tette vagy a mulasztása természetes következményét is ő viseli. Ha aggódsz a következmények miatt, bízz rá olyan területeket, ahol a felelőtlenség nem okoz túl nagy kárt. De fokozatosan add át a kormányt és hagyd kormányozni!

Miért száll szembe az akaratommal?

Miért tiltakozik az óvodás, amikor szólok, hogy ideje átöltözni? Miért kell közelharcot folytatnom az iskolással, hogy csinálja meg a házi feladatát? Miért háborodik fel a serdülő, amikor nem hagyom, hogy minden idejét mobilozással és gépezéssel töltse? Úgy tűnik, mintha e helyzetekben annyi volna a közös, hogy mindegyik próbára teszi a türelmemet. De többről van szó: egy tőről fakadnak.

Minden gyerek ellenáll mások akaratának; gondolkodás nélkül teszi az ellenkezőjét annak, amit mondanak neki. Nem újdonság; tapasztalja minden szülő és pedagógus. Meglepő lehet viszont, hogy a gyerekünk egy vele született ösztön parancsára száll szembe az akaratunkkal. Az ellenakarat ösztönös védekezés mások (kényszerűnek érzett) akaratával szemben, és nemcsak a gyerekekben van meg. Én se veszem jó néven, ha valaki más akarja megszabni, hogy mit gondoljak, hogy viselkedjek, vagy mit kellene éreznem. Az éretlen gyerekek heves ellenállása nehezíti ugyan a nevelést, az ellenakarat mégsem valami bűnös elhajlása az emberi természetnek. Sőt. Fontos szerepe van.

A velünk született ellenakarat védelmet nyújt. Arra szolgál, hogy védje a gyerekeket az illetéktelenek befolyásától; azokétól, akiknek nem dolguk a róluk való gondoskodás. Akkor üti fel a fejét, amikor az agy külső kényszernek érzékeli mások akaratát (vagy legfőbb ellenségétől, a szeparációtól tart). A gyerekek (belső ösztönparancsra) azokat követik, akikhez bizalmi kapcsolat fűzi őket – és ugyanez a kötődő ösztön indítja őket arra is, hogy védekezzenek azok akarata ellen, akikhez nem fűzi őket bizalmi kapcsolat. Nem direkt csinálják; megtörténik velük. Az ellenakarat ösztönös reakció.

ellenakarat

Ha egy idegen odamegy hozzá és felszólítja, hogy üljön be a kocsijába, vagy segítsen cipelni a csomagját, akkor örülünk neki, ha a gyerekünk megtagadja az engedelmességet, nem hagyja magát, és nem fogad szót. Könnyen veszélybe sodródna, ha akárkinek engedelmeskedne. Az ösztönös ellenállás tehát jó dolog: a gyerekek védelmét szolgálja azzal, hogy csak az tudja őket vezetni, akinek van hozzájuk kulcsa: akikhez bizalmi kapcsolat fűzi őket. Jó esetben ezek a szülők, a nagyszülők, a pedagógusok… egyszóval azok a felnőttek, akik felelősek érte és gondoskodnak róla. Ha az ellenakarat ösztöne jól működik egy gyerekben, akkor csak az érte felelős felnőttektől fogadja el az ennivalót és a vezetést, az idegen akaratnak pedig dacosan ellenszegül.

De miért nem fogadja el a vezetést egy kisgyerek vagy egy kamasz a saját anyukájától vagy apukájától, akikhez kötődik?

Azért, mert a kívülről érkező muszáj erősebb, mint a benne lévő akarás. Ha már elmúlt 3 éves, és jóban vagytok, akkor biztos lehetsz benne, hogy szeretne a nyomodban és a kedvedben járni. Valamennyire. Megvan benne a vágy, hogy megfeleljen az elvárásaidnak… de ha ellenkezik, akkor mégiscsak az a késztetés győzött benne, hogy ne hagyja magát. Mi lehet az oka?

Lehet, hogy a fellépésedben a kelleténél több volt a nyomás és a kényszer. Lehet, hogy pillanatnyilag kialudt a kötődése. És lehet, hogy csak annyi a gond, hogy még túlságosan éretlen. Igen, még akkor is előfordulhat, hogy a csemete hevesen tiltakozik az utasításod ellen, ha különben jó kapcsolatban vagytok, csak most éppen valami mással van elfoglalva.

Ilyenkor mi legyen? Hagyjam rá? Adjam fel? Csináljam meg helyette?

Valószínűleg nem az lesz a jó megoldás, hogy ezentúl nem kérsz tőle semmit, és mindent úgy intézel, ahogy neki tetszik! Viszont valamin mégis muszáj változtatnod. Az a legfontosabb, hogy a jó kapcsolatot a dackorszak vagy a kamaszkor viharai közepette is fenn tudd tartani, mert a nevelés egyetlen lehetséges közege a bizalmi kapcsolat.

counterwill-03

A gyerek ellenakaratára az önállósulása és a másoktól különböző önmagává fejlődése szempontjából is nagy szükség van. Amikor egy kamasz tudni szeretné, hogy ki is valójában, akkor méginkább hajlamos mások nézeteit, szándékát, akaratát és kívánságait biztos távolságban tartani magától. Amikor mások hangja erősebb, mint a sajátja, feltámad benne az ellenakarat, és erőt ad neki, hogy kikanyarítson magának némi szabad teret, ahol kialakíthaja a saját nézőpontját. Persze nehezen viselem, amikor a saját gyerekem éppen velem szemben folytat szabadságharcot. De ha értem, hogy most tanul a saját fejével gondolkodni, akkor nem fogom elsöpörni.

A gyerekek ellenakaratából nemcsak a szülőknek, hanem más felnőtteknek is kijut, például sok tanárnak. Minél fiatalabb és éretlenebb egy gyerek, annál fontosabb, hogy működő személyes kapcsolatban legyen minden egyes felnőttel, aki részt vesz a nevelésében (pl. óvónők, tanárok), mert csak akkor tud rájuk hallgatni és tőlük tanulni. A kapcsolat nyitja meg a gyerekek fülét és szívét mások befolyása előtt. Természetes hatalmunk egyetlen forrása a gyerek kötődése. Nélküle sem a szülő, sem az óvónő, sem a tanár nem tud hatni a kicsikre és az éretlenekre; a természetes hatalom híján eszköztelenné vált felnőtt csak versenyeztetéssel, vesztegetéssel, fenyegetéssel, jutalmazással vagy büntetéssel tudja rávenni a gyereket a minimális együttműködésre.

Minél inkább a szívügyemnek érzem, hogy vezessem a gyerekemet és gondoskodjak róla, annál jobban frusztrál, ha ellenállásba ütközöm. Nehéz megállni, hogy a gyerek gondolkodás nélküli ellenakaratára ne gondolkodás nélküli ellenakarattal reagáljak. De minél erősebb nyomást gyakorlok rá, az ellenkezése is annál erősebb lesz. Ha ez rendszeresen így megy, ellenfelekké válunk, és tönkremegy a kapcsolat. Ami pedig lehetetlenné teszi, hogy ebből a kátyúból kikecmeregjünk, mert az ellenállás erejét a meghittebb kapcsolattal lehetne csökkenteni. Az állandó csatározás éppen a kapcsolat elveszítése miatt kelt állandó bizonytalanságot és szorongást a gyerekekben, ami pedig a további fejlődésükre is rossz hatással van.

Mi a teendő ilyenkor?

Ha érted a ellenakarat természetét, akkor bármilyen nehéz, felkészülten tudod fogadni az ellenkezést, és főleg nem veszed személyes támadásnak. Maradj a helyeden a kapcsolatban (ne add fel a gondoskodó vezető szerepet), és szépen vezesd ki a gyereket az ellenakarat viharából. Önuralomra és belátásra lesz szükséged, és arra, hogy a pillanatnyi helyzet sűrűjében ne feledkezz meg a nagy képről sem: a jó kapcsolat nyitja meg a gyerek szívét előtted. Csak a jó kapcsolat közegében tudsz hatni rá, máskülönben ösztönösen bezárul és védekezik minden ellen, ami tőled ered. Ráadásul nyugalomra van szükség a fejődéséhez, aminek pedig szintén a jó kapcsolat a feltétele.

Mit tehetsz, amikor a gyereked csak azért se öltözik át, az iskolásod csak azért se a házi feladatával foglalkozik, a kamaszod pedig fittyet hány a digitális eszközökre vonatkozó szabályaidnak?

Először a kapcsolattal foglalkozz!

Egy gyerek annak a vezetését fogadja el, azt követi, akihez kötődik (ahogy a bibliai példázatban a juhok is azt a pásztort követik, akinek ismerik a hangját). Mielőtt tehát megmondod neki, hogy mit csináljon, kapcsold be a szunnyadó kötődését, azaz vedd fel vele a kapcsolatot! Nézd meg, mi az, ami éppen leköti a figyelmét, aztán kerülj a látóterébe, és érd el, hogy rád nézzen, mosolyogjon és bólogasson. És csak ezek után add elő a kérésedet. Akkor is a kapcsolatot vedd fel először (szemkontaktus, mosoly és bólintás), ha meg kell vele beszélned valamit, amivel nem vagy megelégedve. Amikor a kötődése már be van kapcsolva és a jó kapcsolat közegében vagytok, akkor térhetsz a tárgyra, mert akkor már meg fogja hallani, amit mondani akarsz.

Csökkentsd a vezetési stílusod kényszerítő jellegét

Néha nagyon parancsolgatós hangon adjuk elő a gyerekeinknek a kéréseinket. Ellenakaratot vált ki, amikor olyanokat mondunk, hogy kell, muszáj, kötelesség és hasonlók. A következmények kilátásba helyezése is kényszer: “Ha este 8-ig nem leszel kész, akkor…” ez és ez fog történni. Ösztönösen ellenkezéssel reagálnak a gyerekek, amikor így beszélünk hozzájuk. A szigorúskodó modor nagyon megnehezíti a szófogadást.

Állítsd le magad, szállj ki a helyzetből, és térj vissza rá később, amikor jobb a kapcsolat

Ha már benne vagytok a veszekedésben, mire észbe kapsz, általában jobban teszed, ha visszavonulót fújsz, hogy ne sérüljön tovább a kapcsolat. Értelmetlen a gyereket erőszakos taktikákkal rávenni az akaratod teljesítésére, mert nevelő hatása akkor már nem lesz, viszont rongálja a kapcsolatot. Ne menj bele a harcba, inkább mondd azt (a lehető legkiegyensúlyozottabb hangodon), hogy “Most adok egy kis gondolkodási időt, és később folytatjuk,” vagy “Úgy látom, nem ez a legalkalmasabb idő erre a beszélgetésre.”

Adj teret a gyerek saját ötleteinek és indítványainak

Ha egy gyerek már elég nagy ahhoz, hogy egyedül öltözzön, vagy önállóan rendezze a házi feladatát, talán ideje volna rábízni ezeket a dolgokat. Ha úgy látod, hogy több önállóságot és több szabadságot igényel, gondold végig, hogy melyek lehetnének az életének azok a területei, amelyekkel kapcsolatban lehetőséget és felelősséget kaphat, azaz szabadságot az általad kijelölt korlátok között. Két területet azonban tarts meg magadnak: (1) Gondoskodó vezetőként kell résztvenned az életében, tehát fontos, hogy legyen alkalmad gondoskodni róla. Akármilyen ügyes a konyhában, továbbra is tőled kapja az ennivalót az esetek döntő többségében. (2) Azt se egymaga döntse el, hogy kivel tölti a szabadidejét. Ne mondj le a kapcsolatot feltöltő, jó érzéssel együtt töltött időről a kortársak javára.

Hozd helyre a kapcsolatot, ha megsérült

Ha visszareagáltál, akkor rés keletkezett a kapcsolatban és távolabb kerültetek egymástól. Ilyenkor időt és energiát kell szánni a kapcsolat helyreállítására. Menj oda hozzá, és egyszerűen, őszintén mondd meg neki, mennyire sajnálod, amit mondtál vagy csináltál.

Nem muszáj a személyed elleni lázadásnak venned, hogy a gyereked azt kiabálja, hogy “nem te parancsolsz!” Nem muszáj ugyanolyan éretlenül visszareagálnod. Tegyél meg mindent azért, hogy továbbra is egy csónakban evezzetek, és kormányozd ki azt a csónakot az ellenakarat viharából! Akár 3 éves, akár 13, szüksége van arra, hogy a biztos menedéke legyél és rád bízhassa magát. Az önállósulás jele, ha már vannak saját elképzelései, de ez nem azt jelenti, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy elképzelte. Egyszer majd ő fog magának parancsolni. Amíg fel nem nevelted, addig adj teret a szárnypróbálgatásainak, de maradj a helyeden: maradj gondoskodó vezető a kapcsolatban, hogy a gyereked nyugodtan követhessen. Az engedetlenség kapcsolati probléma, a csúnya viselkedés csak tünet.