A fegyelmezés arra a gyerekre hat, akiben a jószándék már megvan

Az emberek akkor fogadják szívesen az útbaigazítást, amikor el akarnak jutni valahová. A saját céljaik megvalósításához kérnek segítséget. Csak a gyerekeket próbáljuk olyan irányba kormányozni, amit nem tettünk a sajátjukká; amit csak mi akarunk, nem ők.

Bővebben

Hívjuk elő a saját jószándékát!

Sokan mondják, hogy “a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.” A jószándék nem ér semmit. A teljesítmény! Az a valami! Nos, amíg valaki nem akar eljutni valahova, addig nem is fog odaérni (hacsak nem viszik). Minden teljesítmény az elhatározással kezdődik.

Az utóbbi néhány év alatt kicsit elpunnyadtam és magamra szedtem néhány fölösleges kilót. Jelen pillanatban még cipelem, de már elszántam magam a változtatásra. Látható eredményhez hónapokra lesz szükség, a döntő fordulat viszont már megtörtént azzal, hogy eldöntöttem: egészségesebb életmódra váltok, hogy a szervezetem visszanyerje megbomlott egyensúlyát. Ha néhány hónapon belül fittebb leszek, akkor tudni fogom, hogy ezt az életmódot kell továbbra is fenntartanom; ha pedig nem sikerül változtatnom, akkor jobban fogom érteni a problémám okát.

A jobb bizonyítvány, a szoba rendben tartása, a verekedés abbahagyása, az elegendő alvás, a cigiről vagy a nassolásról való leszokás mind a szándékkal kezdődik. Az is, hogy a serdülő hajlandó a családi asztalhoz ülni és beszélgetni a családtagokkal. Az is, hogy udvariasan köszönti a vendégeket. Akármit szeretnénk elérni a gyerekeink viselkedésében, először az arra vonatkozó szándékot kell… nem beléjük verni, hanem belőlük előhívni!

Valódi szándék nélkül a jó viselkedés csak mutatvány, ami neked szól, és meg is szűnik, ha felhagysz az ösztönzéssel. Csak a saját szándékból lehet valódi és maradandó eredmény. Csak a szív, a lelkület valódi változása hoz igazi változást a viselkedés és a tettek szintjén.

Akinek szándéka van, az már célba vesz valamit. Ha egy gyereknek van úticélja, akkor arrafelé próbál kormányozni. A saját szándék előhívásával tudjuk a gyerekünket az élet vezetőülésébe ültetni. Az önállósulási folyamat erről szól, mert a vezetőülésen, kormánnyal a kezében az ember már cselekvőképesnek érzi magát: tudja, hogy rajta múlik, merre fordítja a kormányt és merre halad. A KÉK nevelés egyik mesterfogása a gyermek saját jószándékának (elhatározásának) előhívása.

Miért a saját jószándék előhívása a legjobb fegyelmezési stratégia?

– mert mindenki csak akkor érzi magát képesnek a cselekvésre, ha már van saját szándéka

Amikor egy gyerek megérzi, hogy ő vezet, mert a kezében a kormány, akkor fogja el a cselekvőképesség érzete (az önkormányzó képesség felismeréséből fakadó tettvágy). Akkor kezd kicsírázni a felelősségtudata. A mi dolgunk annyi, hogy segítsük az indulást és támogassuk a folyamatot.

– mert ha már van saját szándéka, akkor ő maga próbál a jó irányba kormányozni

A jószándék előhívásával ültetjük a gyerekeket a vezetőülésbe; így érjük el, hogy ő maga próbáljon a jó irányba kormányozni. Nem kell noszogatni, elég támogatni.

– mert a jószándék előhívásával vetjük el az értékrendünk magját a szívében

A jószándék rengeteg mindent elvégez egy gyerek szívében! A szándék (az elhatározás) akkor is fontos, ha a megvalósítás még nem sikerül. Az élő mag előbb-utóbb kicsírázik.

Milyen más alternatíva létezik arra, hogy egy gyereket a megfelelő útra tereljünk? Nemkívánatos következmények bevetésével (büntetéssel) is lehet a gyerekek viselkedését módosítani, de a szívet a saját szándék előhívásával lehet megcélozni. Sokkal tartósabb változást lehet vele elérni, mint a büntetéssel. Miért?

A büntetés lényegében arról szól, hogy korlátozzuk a gyermek hozzáférését valamihez, ami fontos a számára. Nincs foci, amíg meg nem csinálod a házit. Nem gépezhetsz, amíg ki nem takarítottad a szobádat. Két hétig nem találkozhatsz a barátaiddal, ha hármasnál rosszabb lesz a témazáród. Ha nem eszed meg a spenótot, nincs süti. A jutalmazás ennek a fordítottja: kap valamit, amit értéknek tart. Nem akarja megcsinálni amit mondunk, de tudjuk, hogy szereti a nyalókát? Hát nyalókát kap, ha azt teszi, amit mondunk, és a nyalókát vesszük el, ha nem engedelmeskedik. Az ő értékrendjére építünk. Mi motiválja abban, hogy megcsinálja, amit várunk? A nyalóka! Akkor mit teszünk értékessé a szemében? A nyalókát!

Kinek az értékrendje vezéreli ezt a nevelést? A miénk vagy az övé? Amikor büntetünk, akkor a gyerek értékrendjét használjuk és erősítjük! Tényleg ezt akartuk? Tényleg olyan jó ötlet a gyerek meglévő értékrendjét használni csak azért hogy megcsinálja, amit akarunk?

Ha következményekkel (jutalmazással és büntetéssel) nevelünk, hogy jutunk el az értékrendünk átadásához? Sehogy! Még a legszigorúbb behavioristák is elismerik, hogy értékközvetítésre, az erkölcsi nevelésre nem alkalmasak a módszereik! Idomítani jutalom és büntetés, “logikus következmény” bevetésével is lehet, de ettől nem lesznek érettebbek. A jellemükre nem hat, mert a szívüket is érintetlenül hagyja.

A saját értékrended magjait szeretnéd elvetni a gyerekeid szívében? Melyik szülő nem? Értsd meg, hogy ezt nem fogod elérni azzal, hogy az ő értékrendjüket használod! A saját értékeid magját kell elvetned! Hogyan? Úgy, hogy logikus következmények kilátásba helyezése helyett a saját elhatározását hozod ki belőle – azt, hogy ő akar tanulni a vizsgára; hogy ő akar segítséget kérni tőled, amikor frusztrált (ahelyett, hogy verekedésbe kezdene), hogy ő akarja a tőle telhető legjobban elvégezni a munkáját, hogy ő akar türelmesebben bánni a testvérével!

– mert ha a szándék már a sajátja, akkor a tanácsainkra is kíváncsi lesz és elfogadja a segítséget

A gyermek saját szándéka teszi lehetővé, hogy segítsünk neki. Ha már akar változtatni, csak a megvalósítás megy nehezen, lehet neki segíteni, mert igényli. Beleszólásnak és gyötrésnek érzi viszont, ha olyan irányba húzzuk-vonjuk-tanácsoljuk, ami neki nem elég fontos. Abban lehet bátorítani és támogatni, amit ő akar; ami már az ő ügye:
– Tudom, hogy nem akartad bántani a testvéredet. Emlékszem, mondtad is, hogy nem akarod bántani.
– Tudom, hogy nagyon fáj neked ez az egyes. Emlékszem, amikor mondtad, hogy jobb jegyeket akarsz szerezni. Ne félj, sikerülni fog. Azt hiszem, tudnék neked segíteni…

edzo-kekneveles

Ha előhívjuk a gyermek jószándékát, és csak utána kezdjük támogatni a magáénak érzett cél elérésében, akkor már nem az ellenséges partvonalról dirigálunk! Ha abban segítünk, amit ő már jobban akar, mint mi, akkor úgy veszünk részt az életében, mint egy tanácsadó, mentor vagy edző.

Említettem a küzdelmemet a kilókkal. Nem szeretem, ha valaki kéretlen jótanácsokkal próbál “segíteni”. Hiába mondta az anyukám, hogy “Krisztikém, rengeteget híztál! Jobban oda kellene figyelned, hogy mit eszel, és többet kellene mozognod!”, a megjegyzései csak bosszantottak. Ha viszont már saját elhatározásból is szeretnék változtatni, én magam kérek segítséget.  Kellemetlenségeket is kiállok és az akaraterőmet latba vetve önként engedelmeskedem annak, aki a célom megvalósítását támogatva utat mutat, bátorít és számonkér. Még ez is csak akkor működik, ha bízom benne. A kéretlen kritika és jótanács viszont ellenakaratot vált ki. Csak a saját szándékaink megvalósításához igénylünk és fogadunk el segítséget!

– mert a fegyelmezésnek ez az a módja, ahogy a gyerekünk elméjében is rendet tudunk tartani

A fegyelmezés a rend fenntartását jelenti. Amikor előhívod a gyereked saját jószándékát, akkor nem a tetteit próbálod irányítani, hanem az elméjében tartasz rendet, már jóval azelőtt, hogy a tetteiben is megmutatkozna a rend. A belső változáshoz az irányítóközpontot, a szívet kell megcéloznunk, és a jószándék előhívásával éppen ezt tesszük.

– mert a saját szándék előhívásához nincs szükség erőszakoskodásra: a természetes hatalmunkra támaszkodhatunk a nevelésben

A jószándék, a gyermek saját elhatározása teszi azt is lehetővé, hogy erőszakoskodás helyett a természetes hatalmunkra támaszkodjunk a nevelésben. Nem kell valamit elvennünk tőle, ha nem azt csinálja, amit akarunk. Nem kell a kötődéseit felhasználnunk ellene. Elég, ha a kötődésből adódó természetes hatalmunkat használjuk, miután felvettük vele a jó kapcsolatot. [ld. Mi a különbség a természetes és az erővel szerzett hatalom között?Mielőtt munkához látsz, teremts kapcsolatot!]

Egy jó kereskedő ösztönösen is ezt csinálja. Felveszi a szemkontaktust, eléri, hogy a vevő mosolyogjon és bólogasson, és ekkor mondja el, amit akar. Amikor a gyerekünk a szemünkbe néz és mosolyogva bólogat, akkor tudjuk, hogy a mi oldalunkon van. Nem az ellenfelet látja bennünk. Ha már átállt a mi oldalunkra, akkor jó esélyünk van rá, hogy a saját elhatározásából is azt fogja akarni, amit mi akarunk.

– mert ha már nagyon akarja a jót, akkor arra is könnyebben fény derül, hogy mi lehet a megvalósítás akadálya

Ha jobban akar tanulni, ha eleget akar aludni, ha időben el akar indulni, ha rendben akarja tartani a holmiját, ha beszélgetni akar a családdal vacsora közben, de mégsem sikerül, akkor nem olyan nehéz megtalálni, hogy miért nem tudja megvalósítani a célját. De először akarnia kell abbahagyni a dohányzást ahhoz, hogy kiderüljön, miért nem tudja abbahagyni. Először akarnia kell leszokni a drogról ahhoz, hogy megtudjuk, mennyire súlyos a függősége és milyen segítségre van szüksége. Saját szándék, saját elhatározás nélkül viszont semmit nem lehet elkezdeni. Ez igaz minden apróságra és minden nagy dologra. A szándék az első lépés; az akarás elvetett magja.

Csak mert egy gyerek azt mondja, hogy “jobb bizonyítványt akarok”, még nem fogja a következő dolgozatát ötösre megírni. De a siker fejben dől el. Ott kezdődik, hogy a tanulás terén már meg akarja valósítani a benne lévő potenciált. Már akar fejlődni. Amikor idáig eljutottunk, akkor az is kiderül, hogy mi akadályozza a tanulásban, és elfoglalhatjuk mellette az edző, a mentor, a tanácsadó helyét. A fejlődés folyamat, és ha már megindult, akkor idővel a gyümölcstermésre is számíthatunk.

Ha a saját szándék előhívása ennyire jól működik, miért nem használja több szülő? Valószínűleg a sietség miatt. A KÉK nevelés kertészeti munka, amihez idő kell. Az igazi gyümölcs megjelenésére sokat kell várni. A műgyümölcs hamarabb készen van. A jószándék nem azonnal termi a gyümölcsöt. Sok bajt okoz, hogy annyira sietünk, és a jószándék előhívása helyett a teljesítményt sürgetjük. Hinnünk kell az érés csodájában, mert csak akkor leszünk hajlandóak a hosszútávú kertészeti munkára.

Hogy lehet a gyermek jószándékát előhívni?

Gondold végig, hogy milyen szándéknak kellene megszületnie a gyerekedben ahhoz, hogy jobb irányba kezdjen haladni. Először viszont a kapcsolaton dolgozz, mert a jószándék előhívása csak akkor sikerülhet, ha a gyereked nem ellenfélnek tekint, hanem ő is úgy érzi, hogy azonos oldalon álltok.

– kerülj befolyásos pozícióba

Hozd helyre a kapcsolatot úgy, hogy te legyél a gyermek biztos bázisa és a tájékozódási pontja, mert ez a feltétele annak, hogy hallgasson rád és kövessen [ld. A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?)]. Manapság az az egyik baj a neveléssel, hogy olyankor próbálunk nevelni, amikor épp helyzet van, ahelyett, hogy olyankor csak megjegyeznénk magunknak, hogy ezzel a dologgal foglalkozni kell. Nem a viharban hallgatnak ránk a gyerekeink. Nem olyankor van természetes hatalmunk, mert viharban a kapcsolat is viharos, és nem sok esélyünk van arra, hogy a gyerekünket a saját oldalunkra hozzuk. Akalmas időt kell választanod ahhoz, hogy befolyásos pozícióból tudj hatni a gyerekeidre. Egy gyerek arra hallgat, akihez függő-elfogadó szerepben kötődik. Vedd fel a kapcsolatot – amikor akarsz valamit a gyerekedtől, mindig a kapcsolatfelvétel az első! (Tudod: tekintet, mosoly, bólogatás). Menj el vele sétálni, és olyankor beszéld meg vele az ügyeket, amikor jó a kapcsolat! Szánd rá az időt (a gyümölcstermés hosszútávú cél)! Ne erőből próbáld gyorsan helyre tenni, ami félresiklott!

– segíts neki reális, megvalósítható célokat kitűzni

Erre akkor kerülhet sor, ha már azonos oldalon álltok. Ha igényli a segítségedet, szívesebben is fogadja.

– felkészülten várd a problémákat

Némi tapasztalatszerzés után azt is előre fogod látni, hogy miből lehet baj. Amikor a nagymama ebédre hív benneteket, már előre eszedbe jut, hogy a lányod utálja a fasírtját, és legutóbb megsértette a nagymamát. A múltkori esetből tanulva előre tudsz dolgozni a megelőzésen. Ha látod, hogy hol várható a gubanc, fel tudsz készülni rá. Megbeszélhetsz a lányoddal egy titkos jelet, amit a nagymama jelenlétében is leadhat neked, ha nem szereti főztjét. Vagy megtaníthatod, hogy hogy mondja meg kellő tapintattal, hogy csak keveset szeretne kérni, vagy ha egyáltalán nem szeretne enni a nem szimpatikus ételből. Nagyon mókás és hasznos, ha a jelenetet párszor el is gyakoroljátok.

Amikor az unokatestvérek átjönnek játszani, már idejekorán eszedbe jut, hogy legutóbb rosszul sült el a látogatásuk, mert a fiad heves tiltakozásba kezdett, amikor játszani akartak a játékaival. Most, hogy megint jönnek, megpróbálhatod megelőzni a bajt. A jószándékát kellene előhívnod… de hogyan? Vedd fel a jó kapcsolatot, és amikor már mosolyogva néz rád és bólogat, térj a tárgyra: „Azt hiszem, jó lenne, ha az unokatestvéreidnek is megengednéd, hogy játsszanak néhány játékoddal. Talán már elég nagy is vagy hozzá. Mit gondolsz, számíthatok rád?” Remélhetőleg továbbra is mosolyogva bólogat. „Rendben, gondoljuk át, mivel játszhatnak az unokatesók? Amivel nem, azt el kellene pakolni. Segítsek?” Sok bajt megelőzhetsz azzal, ha erőszakos utasítgatás helyett minden alkalommal odafigyelsz arra, hogy egy csónakban evezzen veled, a te oldaladon álljon, és az ő saját szándékát hívd elő. Ha sikerül elérned, hogy a saját ügyének tekintse a bajok megelőzését, a felkészülésben is együtt fog veled működni, hiszen ő akarja, te pedig neki segítesz.

És ha nem sikerül? Ha megint utálkozni kezd az étel miatt a vendégségben? Ha megint veszekszik a játékokon az unokatesókkal? Akkor mit csináljunk?

Olyankor nem sokat lehet tenni. Rosszul alakultak a dolgok. A kapcsolatot kell menteni, hogy a kudarc se távolítson el bennünket egymástól, a jövőre nézve pedig ebből az esetből tanulni kell. És vajon kinek kell a leckét megtanulnia? Annak, aki felelős a kicsik és az éretlenek tetteiért. Ezek általában mi vagyunk, a szülők. Nem a gyereknek kell megtanítani a leckét. Nekünk, felnőtteknek kell megtanulnunk. Az a kérdés, hogy én, a felnőtt mit tanulhatok ebből a jövőre nézve, hogy legközelebb bölcsebb előrelátással hozzam ki a gyerekemből azt az elhatározást, ami beállítja a megfelelő irányba.

Ne felejtsük el, hogy a kicsik jószándéka még nem elég erős. Egy négyéves a legőszintébb szívvel igéri meg, hogy lehozza neked a csillagokat is az égről, és megeshet, hogy semmit nem tart be belőle, mert valami más eltereli a figyelmét. Nagy türelemre van szükség ebben is. Az 5-6-7 éves már jobban be tudja tartani az ígéreteit (prefrontális kéreg). Már a kicsiknél is nagyon hasznos, de iskoláskortól kezdve lesz igazán fontos a jószándék előhívása a nevelési gyakorlatunkban.

Mit tegyünk, miután a jószándék megszületett?

– szurkolj lelkesen a partvonalról

A serdülőre bízott területeken a felelősséget és a következményeket is ő viseli a döntéseiért [ld. Bízzunk rá felelősséget!]. Mi, szülők a továbbiakban a lelkes szurkoló és a tanácsadó szerepét töltjük be.

– nyugalomba vonult tanácsadó legyél, ne parancsnok

Különösen fontos ez, amikor az elhatározások megvalósítása nehezen megy. A kitűzött cél feladása komoly kísértés, ha valaki már hetek óta eredménytelenül igyekszik a célját elérni. Nem csoda, ha elege van, túl sok neki, belefárad és fel akarja adni. Ilyenkor kell mellette állni! “Semmi baj, odáig is el fogsz jutni. Csak tarts ki, már úton vagy, ne add föl. Sikerülni fog. Van egy ötletem, mi lenne, ha megpróbálnád…” Kitartóan támogassuk és segítsük a haladását!

– továbbra is a jószándékot nézd, ne a teljesítményt

Nagyon nehezen hiszi el az ember, hogy többre képes, ha mindig csak negatív visszacsatolást kap.

Még akkor is, ha csak azért ígér meg valamit, hogy kibújjon a felelősségre vonás alól:
– Nem akartam… nem direkt volt! – mentegetőzik, és nyilvánvaló, hogy csak azért mondja, hogy ne kerüljön bajba. Még ez is jó alkalom, amit ki lehet használni a jószándék előhívására. Még ezt a jószándékot is meg lehet támogatni:
– Nagyon örülök, hogy olyan ember vagy, aki szándékosan nem csinál ilyet.
Még egy ilyen helyzet is nagyszerű lehetőséget nyújt arra, hogy a szívét célozd meg a neveléssel és a szándékát nézd, ne a teljesítményét.

Ha azzal azonosítunk egy gyereket, amit csinált (meggondolatlanul, hirtelen felindulásában), azzal olyan tükröt tartunk elé, amilyennek nem akarjuk látni. Azt mondjuk vele, hogy látod, ilyen vagy! Ha viszont a gyönge teljesítmény helyett a jószándékát nézzük, és látjuk benne azt is, amilyen akkor lehet, amikor érettebb lesz, akkor sokkal nagyobb valószínűséggel lesz ereje tovább fejlődni abba az irányba.

“Nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.”
– 1Sámuel 16:7

Összefoglaló gondolat:

Tápláld a kapcsolatot: töltögesd a szeretettankját meghitt együttléttel,
adj teret a fejlődésnek: biztosíts elég üres helyet és időt, és
bízzál az önállósulás természetes folyamatában!

Bízzunk rá felelősséget!

A gyermek önállósulását azzal is segíthetjük, hogy megbízzuk valamivel: őt tesszük egy terület, egy ügy felelősévé úgy, hogy sajátjának érezhesse a rábízott munkát. A megbízatással az élet vezetőülésébe is tessékeljük. Kormányt adunk a kezébe, és azon a területen ő vezethet. Ő lesz az ügy felelőse, az ügyvezető igazgató. Rábízhatunk például egy vacsorát. A szakácskönyv vagy az internet segítségével már egy kiskamasz is kitalálja, hogy milyen étel készüljön, összeírhatja a hozzávalókat, megszervezheti az összes műveletet. Nyilván segítségre is szüksége lesz, és ha erre is rájön, akkor felfogadhat minket asszisztensnek (vagy a testvéreit, ha boldogul velük). Megkér, hogy vegyük meg a hiányzó hozzávalókat, segítsünk a hámozásban, adjunk tanácsot… de csak asszisztensként veszünk részt ebben az ügyben, aminek ő a főnöke. Megbízhatjuk egy torta vagy egy szoba ünnepi feldíszítésével. Ha új porszívó vásárlására készülünk, megbízhatjuk a szempontjainknak megfelelő porszívó felkutatásával az interneten.

Bármit is bízunk rá, az önálló munkavégzés lehetőségét és felelősségét is át kell adnunk. Azt hisszük, hogy a gyerekeket arra kell nevelnünk, hogy segítsenek otthon. Tényleg fontos, hogy kivegyék a részüket a családi munkamegosztásban, és az is, hogy megtanuljanak dolgozni. De nem mindegy, hogy segíteniük kell-e, vagy saját felségterületet kapnak: felelősséget a hozzá tartozó lehetőségekkel.

A gyerekek otthoni segítésével az a gond, hogy nem tekintik a sajátjuknak az olyan munkát amit segédmunkásként végeznek. Ha mi mondjuk meg, mit hogy kell csinálni, és nem ők törték a fejüket a megoldásokon, büszkék sem lesznek rá. Talán ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, mint amikor az ünnepek alatt nálatok vendégeskedik az anyukád vagy az anyósod, és a saját konyhádban megmondja, hogy mit hogy kell csinálnod. Egyrészt rögtön érzed, ahogy elhatalmasodik rajtad az ellenakarat, másrészt azonnal butának fogod érezni magad. Még azt is elfelejted, hogy hova készítetted ki a fűszert, amit használni akartál a vacsorához. A segédmunka elbutít. Nem használjuk a kreativitásunkat, amikor a munkának valaki más a gazdája. Amennyire elbutít a segédmunka, annyira megelevenít, amikor önálló megbízatást kapunk. Aki vállalkozóként dolgozik és önmaga főnöke, általában sokkal többet ki tud hozni magából, mint amikor valaki más elképzeléseit valósítja meg órabérben.

Hadd hozzon önálló döntéseket!

Engedd, hogy a maga módján végezze a munkát, amivel megbíztad! Hadd kísérletezzen és hadd tanuljon a hibáiból!

Egy felnőtt férfit hallottam mesélni az édesapjáról, aki a hetvenes években három helyen dolgozott egyszerre, hogy eleget keressen a családjának, és a ház körüli munkát kénytelen volt a fiaira bízni. Mégsem éreztette velük, hogy ingyenes segéderők. A hatéves fiától azt kérdezte:
– Mit gondolsz, elbírsz már azzal a fűnyíróval? Nem tudom, elég idős vagy-e már hozzá…
– Persze, hogy elbírok vele, nézd csak meg!
És a hatéves attól kezdve egyedül nyírta a fűvet az egész telken.
Pár év múlva már nehezebb munkát is lehetett rá bízni.
– Mit gondolsz, tudsz már bánni a rotációs kapával?
– Hát persze, Apa! Szerintem jól menne. Megpróbálhatom? – és a tízéves a teljes szántóföldet végigtúrta a rotációs kapával. Nagy volt a gép hozzá képest, párszor belefordult vele az árokba, de büszkén megcsinálta.
– Mit gondolsz, fiam, elég idős vagy már a gyümölcsfametszéshez?
– Igen, igen!
Attól kezdve ő metszette a gyümölcsfákat is. A gyümölcsöskert gazdája lehetett, közben pedig sajnálta a barátait, amiért segíteniük kellett otthon. Ez a fiú sohasem segített. Ő főnök volt! Uralkodott a kerten, és gondot viselt róla, közben pedig megtanult kertet művelni. Saját módszereket dolgozott ki. Rájött, hogy melyik rügyből lesz a legjobb gyümölcs az almafán. Persze egyedül nem jött rá mindenre, ezért felfogadta az édesapját tanácsadónak. Annak a bölcs apának csak erre volt ideje a három állása mellett, és mindig hagyta, hogy a fia a maga módján végezze a munkát, amivel megbízta.
– Itt te vagy a főnök, fiam. Tudom, hogy rá fogsz jönni, hogy lesz a legjobb.
A fiú pedig kikérte a tanácsát, amikor szüksége volt rá. Persze előfordult, hogy kigyomlálta a répát és öntözte a gyomot. Időbe telt, míg belejött. De a saját munkáját végezte, ami a legjobbat hozta ki belőle.

Mennyire más ez, mint amikor egy szülő az ellenséges partvonalról dirigál a serdülőnek:
– A garázs nincs felsöpörve, a szoba nincs kiporszívózva, az edények nincsenek elmosogatva…
Ez a szülő nem bízza a gyerekére a feladatot. Nem ébreszti fel benne a jól végzett munka büszke örömét. Csak bántja és segédmunkásnak használja, a gyerek pedig félhet, hogy össze fogják szidni, ha rosszul csinál valamit. Nem csoda, ha utál takarítani.

Rengeteget tud dolgozni egy kamasz és többet is tanul belőle, ha magáénak érezheti a munkát, mert nemcsak a felelősség, hanem a döntések lehetősége is az övé lehet.

Noémi lányom a gimnázium végefelé járt, amikor a kisvállalkozásom adminisztrációs részével már nehezen tudtam megbirkózni. Fel is vetettem otthon a problémát:
– Egy kicsit sok ez már nekem. Azt hiszem, most először talán fel kéne vennünk valakit, aki megcsinálja. – Noémi pedig vette a lapot:
– Mami, ne viccelj már! Én sokkal jobban meg tudom csinálni, mint bárki más, aki csak a fizetésért csinálná!
Ő lett az irodavezető és büszke volt rá. Eleinte még elszúrt pár dolgot, de megtanulta, hogy ha valami nem világos, érdemes kérdezni, és ügyes újításokat is bevezetett. A magáénak érezte a munkát, mert ő volt érte a felelős. Főnök volt a maga területén. A pénzével is felelősen bánt, mert ő maga kereste.

Lelkes, kitartó és minőségi munkát csak akkor várhatunk a gyerekünktől, ha tényleg átadjuk neki a felelősséget. A kormánnyal a kezében fogja megízlelni a munka örömét. Teret kell adnunk a döntéseinek, akár a vállalkozásunkba kapcsolódik be 17 évesen, akár a kutyájáról gondoskodik 11 évesen, akár a kimosott zoknik párosítását intézi 5 évesen. Ne segédmunkásként alkalmazzuk, hanem önálló megbízatásokat adjunk neki, ahol törheti a fejét a jobb megoldásokon, és kipróbálhatja a saját ötleteit; ahol gyakorolhatja a döntéshozatalt, és hibázhat is. Jó, ha már gyakorlott döntéshozó lesz, mire a súlyosabb döntések ideje is eljön az életében.

Előlegezzük meg a bizalmat!

Sokan úgy vélik, hogy a bizalmat először ki kell érdemelni, pedig az érés elősegítéséhez meg kell előlegezni a bizalmat. Előre kell egy gyereket feltölteni bizalommal, ha azt akarjuk, hogy megbízható legyen. Amilyennek a szemünkben látja magát, olyanná fog válni.

Amikor bíznak benned, akkor fel akarsz nőni olyan nagyra, amilyennek az a valaki lát, aki számít rád. A bizalom befektetés. Nem azért adjuk a gyereknek, mert már megdolgozott érte. Előbb kell éreznie, hogy bízunk benne ahhoz, hogy idővel méltóvá váljon rá.

Adjuk át a kormányt és hagyjuk kormányozni!

A KÉK előadásokon is hangsúlyozni szoktam, hogy a gyermek tetteiért a szülő a felelős és ez azt is jelenti, hogy korlátoznunk kell a szabadságát, mert a belső korlátai még nem működnek. Elérkezik viszont az idő, amikor a gyerekünk már megérett arra, hogy több szabadságot kapjon, mert már felelősséget is tud vállalni a tetteiért.

A szülői nevelés munkája azt jelenti, hogy segítünk a gyerekeknek felnőni. Minél életképesebbek lesznek, annál inkább élvezhetjük, hogy kevesebb ügyben kell őket irányítanunk. Eljön az idő, amikor nyugalomba vonulhatunk. Persze jobb, ha nem egyik napról a másikra, hanem fokozatosan vonulunk vissza. Apránként adjuk át a kormányt, először a kisebb döntések terén. Húzódjunk vissza a tanácsadói szerepkörbe:
– Mostantól kezdve ebben már te döntesz, te vagy a felelős. Most már te döntöd el, hánykor fekszel le aludni, vagy mikor tanulsz. Erről a területről ezennel kivonulok.

Bölcs dolog volna egészen világosan meghatározni, hogy milyen területek fölött rendelkezünk mi, szülők, és mi az, ahol már a gyerekünké felelősség, és a felelősség átadásával a döntések lehetősége is.

Korunk kulturális fejetlenségének egyik nagy előnye, hogy új hagyományokat alakíthatunk ki, és senki nem fog érte máglyára küldeni. Családjaink és közösségeink életéből nagyon hiányoznak azok az ünnepélyes rítusok, amelyek a kormány átadását és a fiatalok felelősség-átvételét segítik. Viszont nem is akadályozza meg senki, hogy egy ünnepi ebédre összehívjuk a rokonságot meg a baráti kört abból az alkalomból, hogy a 13-14 éves serdülőnek néhány meghatározott területen átadjuk a kormányt, ő pedig átveszi, néhány év múlva pedig még ennél is ünnepélyesebb keretek között egészen átadhatjuk neki a kormányzást a saját élete fölött, minden szülői felelősségünktől visszavonulva.

Persze nem a kapcsolatból vonulunk vissza! Mindig mi maradunk a gyerekeink szülei, és életünk végéig lehetünk számukra a nyugalom szigete és a feltöltődés helye! A felnőtt gyerekünket is szívesen fogadjuk, amikor eljön hozzánk az örömével és a bánatával. Mindig fordulhat hozzánk, ha megértésre, tanácsra vagy segítségre van szüksége.

Mégis nagyon hasznosak volnának ezek az ünnepélyes ceremóniák, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, hogy meddig terjed a mi felelősségünk, és hol kezdődik az övé. Ha a gyerekeim most lennének 13-14 évesek, kitalálnék nekik valamilyen “tanuló felnőtté” avatási szertartást is a születésnapjukra.

A zsidó közösségek mind a mai napig megtartják a bar micvát. A társadalom nagy része viszont semmi ilyesmit nem ismer, és szerintem ez borzasztóan hiányzik. Nem a csinnadratta meg az ajándékok, hanem a felelősség ünnepélyes keretek között való átadása és átvétele a közösség színe előtt.

Egy hagyománytisztelő zsidó családban a tizenhárom éves bar micva vagy bat micva (a parancsolatok fia vagy lánya) a gyermekkorból ünnepélyesen a felelősségre vonható korba lép. Ezt persze hosszú évek nevelőmunkája előzi meg: a kisgyerekeknek folyamatosan tanítják a Tórát (a törvénykönyvet), de a tetteikért a szülők viselik a felelősséget. Amikor eljön az ideje, a serdülő az egész közösség előtt kijelenti, hogy érti Isten törvényét, és ünnepélyesen magára vállalja a felelősséget a törvény betartásáért. Ekkor az apa azt mondja neki:
– Mostantól nem én vagyok a felelős a bűneidért; te felelsz a saját bűneidért.
A serdülő pedig így válaszol:
– Mostantól nem te vagy a felelős a bűneimért; én felelek a saját bűneimért.
Ettől kezdve a fiatal a közösség teljes jogú tagja, aki a törvényt is köteles betartani. “Tanuló felnőttnek” számít, nem gyereknek. Együtt jár a jog és a kötelesség, illetve a lehetőség és a felelősség.

Itt most csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a Példabeszédek könyvében mind a négy igevers, amit a gyerekek fenyítése melletti érvként szoktak idézni, valójában nem a gyerekek, hanem a ‘naar’-ok, azaz a bár micván már átesett fiatal fiúk felelősségre vonásáról szól!!! Az ősi zsidó felfogás szerint a bar micva előtt a gyerekek nem felelősek a tetteikért, így nem is büntethetők! [ld. Fenyítő bot]

Minden önállósuló gyereknek és serdülőnek egyre több autonómiára, egyre nagyobb birodalomra van szüksége, ahol ő uralkodik, ő gondoskodik és övé a felelősség is: a tette vagy a mulasztása természetes következményét is ő viseli. Ha aggódsz a következmények miatt, bízz rá olyan területeket, ahol a felelőtlenség nem okoz túl nagy kárt. De fokozatosan add át a kormányt és hagyd kormányozni!

Az önállósulás jelei

Milyen jelek utalnak arra, hogy a gyermek halad az önállósulás útján?

Óvodáskorban

A 3-4 éves kicsiknél az önállósulás jele, hogy rövid időszakokra már egyedül is tudnak játszani, és az is, hogy tiltakoznak, amikor korlátozzuk a szabadságukat. Minél jobban tudják, hogy mit akarnak, annál nagyobb frusztrációt éreznek, amikor nemet mondunk és akadályt gördítünk az útjukba. Természetesen kell nemet mondani és kell korlátozni, mert mi vagyunk a felelősek a tetteikért és a biztonságukért is, de szomorú tévedés, amikor a kicsik függetlenségi törekvéseit a bűnös természet megnyilvánulásának, szándékos engedetlenségnek tekintjük és büntetjük. Az érés folyamat. A kicsik ellenkezése az egészséges fejlődés része, ugyanúgy, mint az, hogy a kisbaba négykézláb jár, pedig az embernek kétlábon kell járnia. Ahogy a négykézláb járásról sem kell lenevelni a babát, mert idővel maga mögött hagyja ezt a fontos fejlődési stádiumot, a 2-3 évesek tiltakozása is életkori sajátosság, egy fontos fejlődési szakasz velejárója. Nehéz elviselni, tudni kell kezelni, de nem a büntetés a megoldása, hanem a türelem, a biztonságot nyújtó korlátozás, és az érés támogatása.

Egy jól fejlődő hároméves már arra is erős késztetést érez, hogy egyedül csinálja meg azokat a mindennapi dolgokat, amikhez segítséget szokott kapni; egyedül próbál felöltözni, egyedül akarja használni a WC-t. Sok türelmet igényel, amikor sietünk valahova, rá akarunk adni valamit, ő pedig kijelenti, hogy “én akarom!” – de ez is az önállósulás jele.

Amikor a négyéves rájön, hogy a dolgok nemcsak történnek vele, hanem az rajta is múlik, hogy mi történik, akkor megjelenik benne a cselekvőképesség érzete: a felelősségtudat első csírája. A hátsó ülésről az élet vezetőülésébe telepszik és kormányozni kezd. Közben egyre erősödő kíváncsisággal fordul az új és ismeretlen felé, ami a későbbi önálló tanuláshoz szükséges tudásszomj kezdete. Eleven képzelete önálló játékra ösztönzi; ha nem szoktatjuk hozzá ahhoz, hogy üres perceiben tévé előtt üljön, és ha nem foglalkoztatjuk egész álló nap, akkor egyre jobban elfoglalja magát. Elmerül a játékában, elragadja a saját képzelete, és nagyon ritkán unatkozik.

Iskoláskorban

Az önállósulás útján haladó 8-11 évesnek egyre határozottabb elképzelése van arról, hogy mit szeret és mit nem, és arról is, hogy kicsoda. Kezd kialakulni a saját érdeklődési köre, és már el tudja magát kötelezni bizonyos tevékenységekhez. Ideális esetben a családi munkamegosztásban is egyre jobban lehet rá számítani.

Belülről fakadó érdeklődésének, belső motiváltságának köszönhetően a tanulás öröméért tanul, és már az önálló tanulás lehetőségével is tud élni. A kormányt átadva is figyelemmel kell kísérnünk a tanulását, és időnként szüksége lehet némi beleszólásra, vezetésre, korrekcióra is, de egy jól érlelődő, elég önálló gyermeket ebben az életkorban már csak a kivételesen nehéz időszakokban kell naponta emlékeztetni, ellenőrizni és olyankor is kikérdezni, amikor nem ő kéri.

Élvezi és értelmes tevékenységgel tudja kitölteni a nagyobb felelősséggel járó nagyobb szabadságot. Eredeti ötleteit, szárnyaló gondolatait szívesen megosztja azokkal, akit a bizalmába fogad.

Serdülőkorban

A kibontakozóban lévő 14-15 éves egyéniség számára a képernyőmentes egyedüllét alkotó magány, amit ki tud tölteni belülről fakadó kreatív tevékenységgel: rajzol, ír, fest, hangszeren játszik, sportol, szerel, épít, az állataival foglalkozik, olvas, vagy a kedvenc érdeklődési területét kutatja. Már hosszabb távú célokat is kitűz maga elé (jobb bizonyítvány, egy új nyelv megtanulása, sportteljesítmény). Célja megvalósításáért képes más dolgokról lemondani, és belső tartalékait mozgósítva lépésről lépésre haladni.

Nem akar olyan lenni, mint mindenki más; nem is tetszik neki, amikor valaki másokat utánoz. Arra törekszik, hogy egyéni és eredeti legyen. Érzékeny igazságérzetét az is felháborítja, amikor valaki más tollaival ékeskedve próbál magának elismerést szerezni.

Minél intenzívebben zajlik egy kamasz saját egyéniségének a kibontakozása, annál hajlamosabb arra is, hogy vitába szálljon mások véleményével, értékrendjével, meggyőződésével. Így készít helyet a sajátjának. Az önállósuló kamaszok mindenféle külső kényszerre, szülői és tanári fafejűségre allergiás hevülettel reagálnak.

Az értelmes élet luxusa

Bevezetésképpen szeretnék felsorolni néhány jellemvonást, amelyeket szerintem mindannyian szívesen látnánk a gyerekeinkben (meg a párunkban, és persze saját magunkban is).

Az érett ember (az önálló, autonóm személyiség) néhány jellemvonása

  • szívesen játszik és alkot egyedül is
  • szívesen próbál ki új dolgokat
  • saját gondolatai vannak
  • érdeklődő és kíváncsi
  • belülről motivált a tanulásban
  • értékeli mások különbözőségét
  • tiszteletben tartja mások határait
  • értékeli az eredetiséget és a kreativitást
  • élénk a képzelet- és gondolatvilága
  • tele van tervekkel és ötletekkel
  • függetlenségre törekszik
  • nagyon ritkán unatkozik
  • felelősséget érez a tetteiért
  • belátja, hogy a saját döntésein is múlik, hogy mi történik vele
  • egyéni akar lenni, nem mások másolata…

Nem sok ilyen embert ismerek, de néhányat igen. Az a kérdés, hogy mitől lesz valaki ilyen? Honnan erednek ezek a tulajdonságok? Ha egyesekben megvannak, másokban pedig nem, akkor jó volna tudni, hogy minek köszönhetjük őket, hátha így többet tehetünk azért, hogy a gyerekeink ilyenek legyenek.

Örökölhet ilyesmit a gyerek? Nem, úgyhogy hiába hibáztatjuk a párunk felmenőit, ha nem ilyenek a gyerekeink; ha pedig ilyenek, az sem annak köszönhető, hogy jó vér csörgedez az ereikben. Ezek nem örökletes tulajdonságok. Hát akkor? Ki lehet őket alakítani neveléssel? Sokak elképzelése szerint a nevelés arról szól, hogy a gyerekek jellemét szorgalmas munkával a kívánt mintára alakítjuk. De mindig kiderül, hogy ez nem megy. Az önálló tanuláshoz szükséges kíváncsi érdeklődéssel kapcsolatos vizsgálatok például azt állapították meg, hogy amikor meg akarják erősíteni egy gyerekben, akkor eltűnik. És ez igaz az összes többi jellemvonásra is, amit felsoroltam; még a felelősségérzetre is. Ha módszeresen próbáljuk rögzíteni (pl. jutalmat adunk érte), akkor elillan. Finoman kell vele bánni.

jutalmazas-kekneveles

Nem bölcs dolog egy gyereket rendszeresen jutalmazni, mert ha a jutalomért próbálja újra megcsinálni azt, amiért jutalmaztuk, akkor már nem a saját ‘jóérzése’ ösztönzi (a felelősségérzet, vagy a tanulás, a játék, a segítés öröme), hanem a jutalom. De miért baj ez? Azért, mert ilyenkor megmarad ugyan a forma, de a tartalom elvész. A belülről motivált cselekvés kiüresedik a külső megerősítés hatására.

Kibontakozik magától, de nem mindenkinél

Nem örökletes, és neveléssel sem kialakítható jellemvonások ezek. Senki nem születik ilyennek, de minden csecsemőben megvan e mélységesen emberi vonások csírája, mert mind az emberi potenciál része. Minden egyes csecsemőben megvan a lehetőség, hogy élete során kíváncsi érdeklődéssel forduljon az ismeretlen világ felé és szomjasan szívja magába a tudást; hogy a saját fejével gondolkodjon, és hogy a választási lehetőségeit felismerve felelősségteljes döntéseket hozzon. Mégis tele van a világ olyan emberekkel, akikből hiányzik a kíváncsi érdeklődés, akiket nem tölt el különös örömmel, hogy maguktól jönnek rá dolgokra, akiknek nem fontos, hogy nagyszerű és eredeti alkotásokat hozzanak létre, és akikben nagyítóval is alig lehet némi felelősségérzetet felfedezni, mert mindig a körülmények áldozatának érzik magukat és másokat hibáztatnak a kudarcaikért. A legtöbb ember csak megnő, de soha nem nő fel egészen. Többé-kevésbé éretlenek maradunk, ezek a nagyszerű vonások pedig természetes úton, maguktól teremnek: egy érési folyamat, az ÖNÁLLÓSULÁS gyümölcsei.

0-gyumolcs-onall-kekneveles

Az önállósulás – a többi érési folyamathoz hasonlóan – spontán ugyan, de nem elkerülhetetlen: útközben bárhol elakadhat. Idővel abból a gyerekből lehet az itt látható gyümölcsöket is termő érett felnőtt, akinek a kötődő éhsége újra meg újra kielégül egy biztonságot nyújtó kapcsolatban. Első hallásra meglepőnek tűnhet, de tény, hogy a függetlenség a kielégítő függés gyümölcse. A belülről motivált, alkotó és felelősségteljes személyiség belülről bontakozik ki; viselkedésformáló nevelési módszerekkel, a jó teljesítmény jutalmazásával nem lehet kialakítani.

Az egyéniség megjelenésének érési folyamata

Hétköznapi értelemben azt a gyereket tekintjük önállónak, aki már sok mindent meg tud egyedül csinálni. Személyiségfejlődési szempontból az önállósulás az egyéniség (az autonóm személyiség) megjelenésének érési folyamata, amelynek során a teljes mértékben másoktól függő gyermek önállóan is életképes, belülről vezérelt és felelősséggel cselekvő felnőtté válik.

Az értelmes élet luxusa

Már írtam korábban is, hogy a szükségletek rangsorában a kötődés az első, az érés pedig luxus. Itt már nem a túléléshez szükséges hajtóerőkről van szó, amilyen a kötődés (a közelség elérésére és fenntartására irányuló hajtóerő). Az érés a puszta létnél magasabbra tör; nem a túlélésre, hanem az értelmes emberi élet luxusára törekszik, ami a biológiai léttől minőségileg különbözik.

ertelmes-elet-kekneveles

Emberi mivoltában kiteljesedve válik valaki másoktól különböző önmagává, egyéniséggé, érett személyiséggé. Ez az a luxus, az a többlet, aminek révén a puszta létnél többről szól az élet: értelmes emberi életet élhetünk. Az önállósulás a valakivé válás, a kibontakozás és a szárnyalás luxusa, az értelmes élet luxusa.

De parancsszóra senki nem lesz életképes és érdeklődő. Parancsszóra senkiből nem jön elő a vállalkozókedv. Nincs rá mód, hogy ezeket a belső hajtóerőket szervezett foglalkoztatással, fejlesztő programokkal, több információ, több inger, több stimuláció révén kívülről kialakítsuk. Beszélhetünk “fejlesztésről”, de a fejlődést mesterségesen nem tudjuk megcsinálni, mert az ember kibontakozása természetes, belülről kifelé (nem kívülről befelé) zajló folyamat. Az érés csodája. Nem a fejlesztéssel, hanem a fejlődés feltételeiről gondoskodva fogunk eredményt elérni.

Milyen jelek utalnak arra, hogy már érlelődik a gyümölcs, és jó úton halad a gyerekünk önállósulása? Erről szól a következő bejegyzés…

Az érés motorja

A fejlődő növény és a gyökerek hasonlata a szülői szerepről szólt, a hajtómotor hasonlat pedig a természet szerepéről: arról a rejtélyes valamiről, ami a gyermek fejlődését belülről mozgatja.

Bővebben

A természet szerepe

Ha nem a fejlesztés és az ösztökélés, akkor mi hajtja előre a gyerekeket a fejlődés útján? A természet munkáját azért érdemes megismerni, hogy ne olyasmire pazaroljuk az erőnket és az időnket, amit azét nem tudunk megcsinálni, mert nem is a mi dolgunk.

Bővebben

A fejlődés mozgatórugója: A JÁTÉK (de milyen játék?)

A mi szemünkben a játék csak szórakozás. A gyerekünk akkor mehet játszani, amikor már nincs más dolga. Pedig a játék az élet kísérleti műhelye, a fejlődés előretörő csúcsa és a feszítő indulatok árnyékszéke.

Bővebben