A fejlődés mozgatórugója: A JÁTÉK (de milyen játék?)

A mi szemünkben a játék csak szórakozás. A gyerekünk akkor mehet játszani, amikor már nincs más dolga. Pedig a játék az élet kísérleti műhelye, a fejlődés előretörő csúcsa és a feszítő indulatok árnyékszéke.

A gyerekek fő jellegzetessége, hogy fejlődésben vannak. A kisbaba személyében nem “gyerekanyagot” kapunk, hanem élő személyt; egy saját személyiséggel rendelkező, fejlődésben lévő, és még éretlen embert. Az emberi potenciál minden csecsemőben megvan, mégsem lesz mindenkiből érett felnőtt. A fejlődés nem olyan program, ami automatikusan mindenkiben lefut. Mindenki idősebb lesz, de nem mindenki nő fel. Sokan túlkoros óvodásként élik le az egész életüket.

Nem az tehát a feladatunk, hogy embert faragjuk a gyerekünkből, mert már az; arról kellene gondoskodnunk, hogy érettségre jusson, mire felnő.

Mi az, ami elengedhetetlenül szükséges a fejlődéshez?

Minden gyerek fejlődésének elengedhetetlen feltétele a biztonságot nyújtó KAPCSOLAT, a zavartalan NYUGALOM, és a szabad JÁTÉK.

A fejlődés feltételei közül most a játékkal ismerkedünk; legközelebb arról lesz szó, hogy miféle nyugalomra van szüksége a gyerekeinknek, végül pedig arról, hogy milyen az a biztonságos kapcsolat, amelybe gyökeret eresztve elég táplálékot találnak az éretté növekedésükhöz. Ez a három dolog kell ahhoz, hogy mire eljön az ideje, meg tudjanak állni a saját lábukon, legyen erejük a körülményeikhez alkalmazkodni, tudjanak önállóan gondolkodni, és társadami szempontból is érett felnőttekké váljanak.

A képen látható, ahogy a fejlődés nélkülözhetetlen feltételei egymásra épülnek. A biztonságot nyújtó rendezett kötődő kapcsolatban élő gyermek, akinek rendszeresen kielégül a kötődő éhsége, pszichológiai értelemben nyugalomban van. Nyugalmi állapotban a fejlődés belső mozgatórugói játékra ösztönzik. A kötődés munkájától szabad, érzelmileg jóllakott gyermek elindul felfedezni a világot. Kutatni, kísérletezni és alkotni fog… a játéka pedig előrelendíti az érzelmi és intellektuális fejlődését. Ezeket az alapfeltételeket kell szülőként és pedagógusként megteremtenünk ahhoz, hogy idővel érett, virágzó és gyümölcstermő emberré bontakozzanak ki a gondjainkra bízott gyerekek.

Mindennek az alapja a gyermek megfelelő kapcsolata a róla gondoskodó felnőttekkel – ezért kapcsolatra épülő a “KÉK nevelés”! A kapcsolat biztosítja a zavartalan nyugalmat, a nyugalom biztosítja a játék szabadságát… a játék pedig A FEJLŐDÉS MOZGATÓRUGÓJA.

Mi a játék szerepe a gyerekeink fejlődésében?

A játék tör utat az érzelmi és az intellektuális fejlődés számára. Ezért mondjuk, hogy “a játék a fejlődés előretörő csúcsa”.

Minden emlősállat kölykei játszanak, nemcsak az emberkölykök. Ha egy állatkölyök nem tud nyugodt lelkiállapotban (az anyja közelében, de békén hagyva) eleget játszani, akkor felnőtt korában nem lesz életképes. Hátrányos helyzetű lesz, hiába született egészséges kölyökként. Ugyanez a gyerekekre is igaz.

Mi a játék?

A játék mechanikus definíciója: szabad mozgás kötött térben. Gondoljunk csak egy gépi szerkezetre. Az alkatrész akkor tud mozogni, ha van elég játéka. Azaz: van egy sabil hely, ahova rögzítették, és van mozgástere is. Ha nincs helye mozogni, beragad; ha pedig teljesen elszabadul, nemcsak nem látja el a funkcióját, de még a szerkezet többi elemét is megrongálja. A játékhoz tehát szabad mozgásra is, és kötött térre is szükség van.

Ilyen értelemben a bolygók keringése is játék. A gravitációs erőtérnek köszönhető, hogy a bolygók a Nap körül keringenek, és a Naprendszerben rend van. A gravitáció gondoskodik róla, hogy a bolygók a keringési pályájukon maradjanak, miközben szabadon mozognak.

Találó metafora ez, mert a kisgyerek is akkor tud felszabadultan játszani, ha van egy felnőtt, aki körül kering. Felszabadult játékát az anyával való kapcsolat láthatatlan köteléke, a gyermek kötődése biztosítja.

A “kötött tér” ott van, ahol a gyerek a kapcsolat gravitációs erejében részesül: lendületet adó melegében, határokat kijelölő biztonságában. Erre van elsősorban szüksége – hogy legyen valaki, aki körül keringhet, mint egy kis bolygó. A kötődés ereje olyan, mint a gravitáció. Gravitáció nélkül az égitestek nem tudnának szabadon mozogni – elpusztulnának. A teljes szabadság nem éltet, hanem pusztít. A kötődés, a vonzerő láthatatlan köteléke teszi lehetővé, hogy a bolygó és a kisgyerek szabadon mozogva is a biztonságos pályán maradjon. A kicsi gyerek minden mást megelőző szükséglete az együttlét, az anyával való meleg kapcsolat, a kötődés. A kötődés és a gravitáció vonzereje hasonlóképpen megtartó erő – nem véletlen, mindkettő ugyanabból a kútfőből származik.

Ha a kisgyerek kapcsolatéhsége annyira kielégült, ha annyira jóllakott, hogy rövid időre megfeledkezhet Anyáról, akkor tud felszabadultan játszani. Maga mögött (alatt-felett-mellett) tudja a számára legfontosabb kapcsolatot, és a jóllakottság állapotában nem kell a közelségkereséssel foglalkoznia. Anya nem hiányzik, nem kell keresni, nem kell résen lenni, hogy eltűnik-e… persze, hogy itt van valahol a közelben. Magától értetődő a jelenléte – ahogy magától értetődik, hogy a talaj is mindig a talpunk alatt marad, a tömegvonzás ejének köszönhetően.

Abban a pillanatban, hogy nem érzékeli Anya közelségét és újra megéhezik a kötődésre, a kicsin úrrá lesz a kötődő ösztön és elveszíti a játék szabadságát. Akkor is ez történik, ha Anya jelen van ugyan, de megszakadt a kötődő kapcsolat – vagy, ha olyan valaki helyettesíti Anyát, aki idegen a számára. A biztonságos kapcsolat hiánya különösebb veszély nélkül is az elveszettség érzetét kelti egy kisgyerekben. Ilyen nagy bajban pedig ki tud a játékába feledkezni?

A játék spontán és szabadon végzett tevékenység

– nem olyan, amit meg lehet tanítani, vagy utasításra lehet végezni.

Nem attól fog a gyerekünk játszani, hogy azt mondjuk neki, hogy “most játsszál szépen”, és nem is attól, hogy megpróbáljuk valamilyen érdekes dologba bevonni. Külső ösztönzés, foglalkoztatás eredményeképpen szinte sohasem jön létre valódi játék.

Viszont magától játszani kezd minden gyerek, amikor megvannak a játék feltételei. Aki sok jó zenét hallott már, meleg kapcsolatban él, és éppen nincs lekötve, az egyszer csak összeszedi a hangot adó tárgyakat, és “zenélni” kezd. Egy másik gyerek a kertből vagy a parkból szed össze kincseket, és azokból alkot valamit.

A játék spontán fakad belülről, az emberi természetből. Ez azért is rendkívül jó hír, mert a fejlődés útján a belülről fakadó fefedező, kísérletező és alkotó tevékenység viszi előre az embert. Az olyan játék, ami magáért a tevékenység öröméért van. A kíváncsiság, a kísérletező- és alkotókedv nem mások noszogatására, hanem belülről buzog elő.

Ha a gyerekünk így játszik, érdemes visszavonulni, békén hagyni, és csak a háttérből vigyázni rá. Ebben a spontán, örömteli játékban külön megerősíteni is fölösleges, motivációs céllal dicsérgetni sem érdemes. Ha megtapsoljuk vagy megdicsérjük, meg is zavarhatjuk a játékában. Ahelyett, hogy önfeledten játszana tovább, szerepelni kezd; ettől kezdve nekünk produkálja magát és csak akkor teszi azt, amiért megdicsértük, amikor ismét számíthat a dicséretre.

Megesik, hogy amikor egy kisgyerek jutalmat vagy dicséretet kap a spontán alkotásért, dühbe gurul és lerombolja, amit csinál. A felnőttes motiváció megtöri a szent varázst… Úgy elillan az alkotás öröme, a buzgó szenvedély, mintha sose lett volna.

Egy felnőtt nehezen érti meg ezt. Mi azt hisszük, hogy valamit kívülről kell beletennünk a gyerekbe ahhoz, hogy haladjon a fejlődésben. Ezért olyan népszerűek a különféle iskolaelőkészítő és képességfejlesztő foglalkozások. Abban a meggyőződésben gyökereznek, hogy a gyereket meg kell csinálni – tervszerűen ki kell benne alakítani azokat a képességeket, amelyekre szüksége lesz.

Jól hangzik, csakhogy nem ilyen a gyerekek természete. Nem kell őket megcsinálni, kifaragni – az érett ember lehetősége már bennük van. A fejlődés erői belülről kifelé haladnak, ha a feltételek adottak. A gyerekeket nevelni, azaz táplálni és gondozni kell, aztán hátrébb lépni és gyönyörködni benne. Isten alkotása.

Azt hisszük, hogy az a dolgunk, hogy a viselkedését alakítsuk, pedig csak a kertészeti munkát kellene elvégeznünk. Isten végzi el az érdemi munkát a gyerekeink belsejében. Mi az Ő munkatársai vagyunk. Gyerekeket bízott ránk, hogy részt vehessünk a munkájában. Fontos a megbizatásunk: ahogy az is fontos, hogy a kertész művelje a kertet. De az életet és a növekedést Isten adja.

Pál a saját nevelői munkájáról írja:

“Én plántáltam, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést. Így most sem az nem valaki, aki vetett, sem az, aki öntözött, hanem Isten, aki a növekedést adja.”
– 1Korinthus 3:6-7

Komolyan meggyűlhet a bajunk a gyerekeinkkel, amikor azt hisszük, hogy a viselkedésük kialakítása a legfőbb dolgunk, és nekilátunk embert faragni belőlük. A gyereket ugyanis nem az készíti fel az életre, hogy gondosan megtanítjuk a fontos készségekre és javítgatjuk a hibáit. Előrehaladását az érési folyamatok belső hajtóerői vezérlik. Hogy fejlődhetne az alkotókészsége, és hogy kísérletezhetne új gondolatokkal, hogy szárnyalhatna a tudásvágya, ha valaki mindig megmondja neki, mit csináljon és hogyan, vagy mindig kijavítja a “hibáit”?

Mi tehát a játék? Jobban megértjük, ha előbb tisztázzuk, mi NEM az.

A játék NEM MUNKA

A játék,  bármilyen nagy energiával, szorgalommal és kitartással végezzük, mégsem munka. És ez annyira fontos! A munka olyan tevékenység, amit egy jövőben megvalósuló eredményért végzünk.

Mi, felnőttek mindent azért csinálunk, hogy eredménye legyen. Számunkra minden ok-okozati összefüggésekből áll. Nagyon jól tudjuk, hogy amit teszünk, az következményekkel jár. Igyekszünk azt tenni, ami jó eredményre vezet, és felhagyni azzal, ami nem vezet jóra. Azt hisszük, hogy ugyanez a gondolkodásmód a gyerekeink számára is természetes; de ebben tévedünk.

Hasonlítsuk csak össze a játékot a munkával! Mi a különbség?

A munkában az eredmény motivál. Amit teszel, annak megvan a várható következménye. “Viselkedj jól!” Ez eredmény; munka-orientált gondolkodás. “Ha nem vigyázol rá, eltörik.” Ez is munkaorientált. Eredmény-centrikus.

A játékban viszont maga a tevékenység motivál. Amit a tevékenység öröméért teszünk, az a játék. Nincs szó eredményről. A játékban, ami elfoglal, ami leköt, amiben elmerülünk, az maga a tevékenység. Indítékaink között nem szerepel az eredmény.

“Ha megeszed a spenótot, erős leszel.” Ez eredmény. A hat éven aluliak világában ilyesminek nincs értelme. A kisgyerekek világa nem munka-alapú. Nem is tudnak mit kezdeni a munka-alapú rendszerrel. A pszichés fejlődésük még nem tart ott. A kicsik nem dolgoznak meg semmiért, és fel sem tudják fogni, hogy most egy későbbi eredmény érdekében kellene megcsinálni valamit.

Még nem látják az ok és az okozat, a tett és a következmény összefüggő rendjét, mert a prefrontális agykéreg, amely segítégével belátjuk a következményeket, 5-6 éves kor előtt el sem kezd működni (és csak 25 éves korban érik be teljesen).

Annyira fontos lenne, hogy ezt megértsük! Ha azt hisszük, hogy a következmények belátásának képessége tanulás útján alakul ki, akkor olyasmin fáradozunk, ami nem lehetséges: hogy munkaorientált, eredménycentrikus gondolkodásra szorítsuk a kicsi gyerekünket. Talán azt hisszük, hogy ezzel vezetjük be a valóságos világba, ezzel készítjük fel az életre, a való élet pedig a munka világa. A felnőttek világában tényleg minden a munkáról szól. “Ki mint vet, úgy arat.” De a gyerekek világa nem a munka, hanem a játék világa. Őket a játék készíti fel a való életre. A játék fejleszti és hangolja össze egymással az élethez szükséges képességeket. A játékban pedig maga a tevékenység motivál, mert örömöt okoz.

Minden olyan dolog, amit a várható eredményért végzünk, munka; a játék pedig nem munka. Amikor a kicsi gyerek azt hallja, hogy “ha most csöndben rajzolsz, akkor később játszom veled”, azzal ő nem tud mit kezdeni. És azzal sem, hogy “ha még egyszer hozzányúlsz a telefonomhoz, akkor elfenekellek”. “Ha nem cirkuszolsz a doktor bácsinál, akkor kapsz csokit.” “Ha verekszel a homokozóban, akkor holnap nem jövünk a játszótérre.”

Számodra nyilvánvaló és normális, hogy előre megdolgozol egy később várható jó dologért, mert felnőtt vagy, és az agyadban már évek óta működik a prefrontális kéreg. Egy felnőttnek, sőt, már egy iskolásnak is így kell gondolkoznia – értenie kell a munka világát, számolnia kell a várható következményekkel. A hat éven aluliak számára viszont (és mindenki számára, aki éretlen prefrontális kéreggel él), az ilyesmi felfoghatatlan. Még nem készült el az eszköz, amivel felfoghatnák.

Szellemesen fogalmazta meg a munka és a játék közötti különbséget Mark Twain:

“Munka az, amit muszáj elvégezni, játék pedig az, amit nem muszáj. Amiből következik, hogy a művirágkészítés, és a taposómalom taposása munka, viszont a telekásás vagy a Mont Blanc megmászása nem.”
– Mark Twain: Tom Sawyer kalandjai

A kicsikre (és az éretlenekre) teljes mértékben jellemző ez a mentalitás. És ez nem hiba: fontos funkciója van. Életük hátralévő részét a munka világában fogják tölteni. Az iskola már munka. Teljesítmény alapján osztályoznak. A kortárs-csoportokban is teljesítmény alapján alakul ki a rangsor. De a kicsiknek még védelemre van szükségük a munka, a teljesítmény, és a logikus következmények világától.

Ha azt akarjuk, hogy a gyerekeink végül érett személyiséggé fejlődjenek, nem beszoktatni kellene őket a munka-alapú társadalom teljesítmény-orientált világába, hanem meg kellene tőle védeni őket. Éppen azért, hogy zavartalanul végbemenjen bennük az a folyamat, melynek során idővel megérnek erre is. Az érettségükön múlik, hogy felnőtt korukban mérlegelni tudják-e majd a tetteik következményeit. Az érettségüket pedig ebben a korban az viszi előre, ha hagyjuk őket szabadon játszani, szervezés, teregetés és instrukciók nélkül.

Szabadságra és nyugalomra van szükségük a játékhoz, védett környezetben. Az ő világuk a játék világa, és nem véletlenül. Ez szolgálja a fejlődésüket. De ahhoz, hogy így legyen, ezt előbb nekünk, felnőtteknek meg kell értenünk.

A játék NEM IGAZI

Ami játék, az “csak játékból” van, nem igazából. Amikor két testvér azt játssza, hogy ők testvérek, az számunkra nagyon mulatságos. Azt játsszák, hogy testvérek, pedig tényleg. De most, amikor játékból testvérek, akkor minden, ami köztük történik, “csak” játékból van.

Üvöltenek, verekszenek, folyik a vér, a veríték és a könnyek… a felnőtt pedig feldúltan lép közbe: “Mi a baj?!” – ők pedig a legnagyobb egyetértésben vágják rá: “Semmi! Csak játszunk!” Éppen valami konfliktust játszottak el, és a felnőtt annak a hangeffektusait hallotta – de az egész csak játékból történt. Játékból estek egymásnak, verekedtek és üvöltöztek, nem igazából. Mindketten tudták, hogy ami játékból történik, az nem számít. És ez a lényeg. Akármilyen valódi a kék folt… a verekedés nem volt igazi. Csak eljátszották a konfliktushelyzetet. Magukra próbálták a szerepet, mint egy színész, és ezzel tisztában is voltak mind a ketten.

A kisgyerekek eljátszani szeretik az élethelyzeteket. Nem a racionális valóságban van a helyük. Nem kell őket kioktatni, hogy “szépen viselkedjetek, ne verekedjetek” – amikor éppen játszanak. Ők ilyenkor nem a földön járnak, hanem a szárnyaló képzelet “mi lenne, ha…” birodalmában. “Játsszuk azt, hogy mi vagyunk a testvérek!” – ez teljesen más, mint az, hogy történetesen igazából is testvérek vagyunk. Véletlen egybeesés, nincs jelentősége.

Szeretnek jelmezbe öltözni (amíg a farsangi jelmezversennyel el nem rontjuk az örömüket). Az egyik hajóskapitány, a másik űrhajós, a harmadik királylány, a negyedik beszélő cápa. Én cápa voltam. Állítólag a bilin ülve igazgattam az uszonyomat. Ebben a korban a fantáziajátékoknak, a “tegyünk úgy, mintha” játékoknak van itt az ideje, és nem annak, hogy a realitások törvényszerűségeivel ismerkedjenek, és a következményekkel tanuljanak meg számolni. A játék nem igazi. Ami játékból történik, az olyan, mint az álom: a játék világában nem érvényesek a való élet racionális szabályai, ok-okozati összefüggései; a játéknak nincsenek igazi következményei.

Nem munka, nem igazi… Hanem?

A játék FELFEDEZŐ és KIFEJEZŐ tevékenység

Csupa kísérlet és önkifejezés. Amikor a kisgyerek játszik, akkor megnyilatkoznak a belső tartalmai. Belülről hajtja előre a fejlődés útján a kíváncsiság, a kísérletező- és alkotókedv. Játék közben a szó szoros értelmében előbújik és megmutatkozik, ami benne van. És nemcsak megmutatkozik, hanem formálódik, alakul és növekszik is.

Játék közben az ember rejtett belső világa tör utat magának belülről kifelé. Ezért is érdemes a gyerekeinket inkább a háttérből figyelni játék közben, ahelyett, hogy kitalálnánk, irányítanánk, szabályoznánk és javítgatnánk a játékukat. Isten beléjük írt fejlődési programját nem szárnyalja túl egyetlen fejlesztő pedagógiai program sem.

Persze a rejtett belső világa csak akkor tud előjönni, ha kötött, azaz határokkal védett térben mozoghat, és a kicsi gyerek számára ez a biztonságát jelentő felnőtt közelségét jelenti. A határokkal védett tér maga a kapcsolat. Anya itt van valahol a közelben, és a jelenléte, az elérhetősége annyira magától értetődő, hogy a gyermek meg is feledkezhet róla. Szabad lehet a kapcsolat fenntartásának munkájától, mert azt Anya, a felnőtt végzi el helyette. Anya biztonságot nyújtó jelenlétével a háttérben a kicsi szabadon elmerülhet a játékában.

A játék boldog ugrás…

“A játék boldog ugrás:
Elrugaszkodás a realitások talajáról, és
átugrás ismeretlen, új keretek közé.”
– Platón (ie. 427-347)

Platón remekül megragadta a lényeget, amikor azt írta, hogy a játék boldog UGRÁS… Olyan tevékenység, ami önmagában örömöt okoz. A lélek is szárnyal játék közben.

A játék elrugaszkodás a realitások talajáról. A kutatók a közelmúltban jöttek rá, hogy nemcsak a gyerekeknek van szükségük játékra, hanem a felnőtteknek is. Mindenkinek. Néhány cég sokat profitál abból a felismerésből, hogy játék-üzemmódban a dolgozó is többet hoz ki magából, mint munka üzemmódban. Például a Google. A rendkívül sikeres informatikai cégnél előírás, hogy a dolgozók a munkaidő 10%-át játékkal töltsék, ne teljesítmény-orientált tevékenységgel. Ahhoz, hogy buzogjon bennük a kreativitás, el kell rugaszkodniuk a realitások talajáról. Nem jön elő belőlünk a vállalkozó szellem, az alkotó képesség, ha minden időnket “hasznos” tevékenységgel töltjük – ha mindig az eredményt szem előtt tartva dolgozunk, és kimarad az életünkből az önkifejező tevékenység (művészi alkotás, fúrás-faragás, festés, zenélés, kertészkedés, versírás), és a felfedező tevékenység (a szenvedélyes érdeklődés, a kíváncsi kutatás akár a természet világában, akár a könyvtárban).

Erre jött rá a Google: ha nem egyfolytában a hatékony teljesítés áll a figyelem középpontjában, hanem játszhatnak is a dolgozók (játszva kísérletezhetnek és alkothatnak), akkor felbuzog a bennük szunnyadó alkotókedv, és végül még a teljesítményük is jobb lesz  több hasznot hajtanak a cégnek.

A virágzó és gyümölcstermő emberi élethez játszanunk is kell. Szükségünk van némi szabadságra, hogy időnként elrugaszkodjunk a valóság talajáról. Szárnyalás közben egész más szemszögből látjuk a világot.

És, ami szintén lenyűgöző: a játék ÁTUGRÁS olyan ismeretlen, új keretek közé, amelyekkel a való életben még nem találkoztunk.

Mi lendíti előre a fejlődést?

A fejlődéskutatókat régóta foglalkoztatja a kérdés: mi lehet az a tényező, az a belső mozgatóerő, ami a fejlődés haladását, előrelendülését okozza? Mi viszi előre a gyermeket a fejlődés útján? Hogy lesz a hernyóból báb, a bábból pedig lepke? Mit kell csinálni vele?

A növekedés mindig spontán. Belső program alapján történik és a hozzá szükséges mozgatóerő, a motiváció is belülről fakad. A gyermeket nem az teszi érettebbé és készíti fel az életre, hogy faragják, tanítják és fegyelmezik. Ha a róla gondoskodó felnőttekkel való kapcsolatban biztonságban érzi magát, akkor magától halad a fejlődés útján. Attól fejlődik, azzal készül az életre, hogy játszik. Ha békén hagyják, miközben nem hagyják magára, akkor ösztönösen felfedező és önkifejező tevékenységgel foglalja el magát.

A gyerekek nem azért fáradoznak, hogy teljesítményt nyújtsanak, eredményt érjenek el. Ők akkor tevékenykednek odaadó figyelemmel és nagy szorgalommal, amikor szabadon, kényszer nélkül, belülről fakadó kíváncsiságból vagy alkotásvágyból foglalkozhatnak valamivel.

A játék a fejlődés mozgatórugója. Játék közben a gyermek mindent kipróbál – a játék ezért az élet kísérletező műhelye. Amit később felnőttként csinálni fog, azt kisgyerekként játék közben képzeli el, kísérletezi ki és gyakorolja be. A kisgyerekeknek tehát csak a szabad játék védett kereteit kell megteremtenünk, ha azt akarjuk, hogy jól felkészüljenek a való életre. Játék közben fejlődnek, játék közben válnak érettebbé. A játék a fejlődés előretörő csúcsa.

Miért kell a gyereknek játszania?

A játék lendíti előre a fejlődését, nem a munka. Nem az, hogy megértetjük vele az ok-okozati összefüggéseket. Nem az, hogy megtanítjuk, milyen következményekkel járnak a tettei. Nem az, hogy megtanítjuk jól kijönni a többi gyerekkel, hanem a játék.

Azért kell játszania, hogy kibontakoztassa és kifejezze azt az emberi lényt, akinek őt Isten megalkotta. Hogy idővel tényleg az legyen, aki lehet – érett, kiteljesedett felnőtt, akiben sok tartalom van, és akinek van mit adnia, van mit merítenie belülről. Aki megtalálja a módját annak, hogy ki is tudja fejezni, ami benne van. Aki másokkal is meg tudja osztani önmagát. Ez a képesség a hat éven aluliaknál játék közben fejlődik. Játék közben van egy gyereknek kutatói és alkotói szabadsága; játék közben ismeri meg a tanulás és az alkotás örömét.

Azért kell játszania, mert a játék fejleszti ki az agy problémamegoldó hálózatát. Régebben azt gondoltuk, hogy az agy a tanítás hatására fejlődik… de a közelmúltban felfedezték, hogy a fejbe töltött és ott sikeresen rögzített tananyagnak köze sincs az agy fejlődéséhez. Semmi köze! A kisgyereket nem a betűk és a számok ismeretére kell megtanítani ahhoz, hogy gyorsabban fejlődjön, mint a többiek. Játék közben alakulnak ki az agy magasabb szintű, problémamegoldáshoz szükséges hálózatai. Játék hatására fejlődik az agy, nem a tananyag hatására. Az iskolához és az élethez pedig jól fejlett agyra van szükség.

Az agy egy élő problémamegoldó organizmus. A problémamegoldó képességnek kell fejlődnie ahhoz, hogy valaki használni tudja az eszét. Információt, tudásanyagot bárhol lehet szerezni. Ami fontos, azt tényleg meg kell tanulni, amikor eljön az ismeretszerző tanulás ideje. De ahhoz, hogy a gyerekünk jól működő, jól fejlett aggyal rendelkezzen, ami az ismereteket is könnyebben tárolja, és főként: jól alkalmazza, először egy fejlett problémamegoldó hálózatnak kell az agyában kialakulnia. Ez pedig a szabad játék, a spontán felfedező és kifejező tevékenység közben alakul ki, és nem akkor, amikor leültetjük, és foglalkozásokat tartunk neki.

Egy óvodáskorú gyerek fejlődését kifejezetten hátráltatjuk, amikor munkafüzetben húzatunk vele vonalakat meg karikákat, vagy képernyős eszközökön oldatunk meg vele “képességfejlesztő” feladatokat. A gyermekkor drága idejét vesszük el ahelyett, hogy rendeltetésszerűen, szabad játék közben fejlődhetne az agy problémamegoldó hálózata.

Az az agy, amit később az iskola is jól tud használni, játék közben alakul ki, nem az iskolaelőkészítő foglalkozásokon. Játék közben növekszik az agy, akár a prefrontális kéreg érését, akár a két félteke összehangoltságát nézzük. Tennünk kellene valamit azért, hogy a gyerekeinknek ma is legyen idejük és védett helyük játszani!

Ha az óvodáskorúakat iskolaelőkészítő és készségfejlesztő foglalkozásokra hordjuk, a maradék időben pedig a képernyő segítségével kötjük le őket, akkor kevesebb alkalmuk van fejlődni. Olyankor fejlődnek, amikor kívülről nem gondoskodunk a foglalkoztatásukról, és belülről kell valaminek előjönnie ahhoz, hogy ne unatkozzanak. Ha minden idejüket beosztjuk és lekötjük, akkor mindent megteszünk azért, hogy NE fejlődjenek azzá a virágzó és gyümölcstermő önmagukká, akivé lehetnének. Az óvodáskor nem arra való, hogy a kicsi az iskolára készüljön. Nem arra való, hogy kis széken ülve a betűk és a számok világával ismerkedjen. Ebben az időben kellene szert tennie arra a fejlett agyra, kíváncsiságra, képzelőerőre, kreativitásra és érzelmi érettségre, ami nélkül az iskolában sem tudja hasznosítani, amit ott tanítanak.

Amellett az életmód mellett, ami ma normálisnak számít, a valódi játékot kiszorítja a kicsik életéből a csoportos foglalkoztatás és a képernyő. Minél inkább leköt egy gyereket a képernyő, annál kevésbé tud játszani. Ez akkor is igaz, ha “játékos”, gyerekeknek készült műsort néz vagy feladatokat old meg. Észrevétlenül marad ki az életéből a játék, mert a képernyő varázsában nem is hiányzik. Elsorvad az érdeklődése, a kíváncsisága, a kísérletező kedve, az alkotási vágya, amikor ösztönös élmény-éhsége külső forrásból úgy elégül ki, hogy ő passzív befogadó marad.

Egy kisgyerek nem tudja, mire van szüksége. Szívesen ül a tévé előtt, szívesen nyomkodja a tablet képernyőjét. Annak is örülne, ha tortát kaphatna ebédre. A mi felelősségünk, hogy a gyerekünk élete azzal telik-e, hogy az óvodai kisszékről átül a TV elé, vagy azzal, hogy fára mászik, gilisztát keres a kő alatt, várat és lovasokat rajzol, vagy zenekart vezényel képzeletben.

Az előrelendítő játék azokban a rövid időszakokban valósulhat meg, amikor a gyerek éppen egyik alapszükségletében sem szenved hiányt (nem éhes, nem fázik, Anya nem hiányzik neki), és nem köti le valamilyen passzív szórakozás: a TV vagy egy képernyős kütyü.

Az agy fejlődése akkor a leggyorsabb, amikor a játék meleg emberi kapcsolat közegében történhet. A kapcsolat adja meg azt a biztos bázist, ahonnan egy gyerek felszállhat, és ahova mindig visszatérhet. A kapcsolat adja meg azt a biztonságos játékteret is, amelynek védelmében a gyerek belefeledkezhet a játékba. A gyerekek akkor tudnak nyugodtan játszani, ha előzőleg jól feltöltöttük a szeretettankjukat, és a közvetlen közelünkben játszhatnak, látó-és hallótávolságra, de önállóan, mert békén hagyjuk őket.

A lelki egyensúly, a pszichológiai jóllét feltétele is és eredménye is a belülről fakadó szabad játék. A kutatásokból az is kiderül, hogy a pszichés zavarokkal küzdő, a társadalmi beilleszkedésre képtelen, deviáns fiatalok nem játszhattak nyugodtan és eleget kicsi korukban, amikor annak lett volna itt az ideje. Amikor egy gyerek életéből kiszorul a spontán, kísérletező és önkifejező játék, akkor a személyiségfejlődése is elakad – megreked az éretlenségben.

Ahhoz is játékra van szükség, hogy a gyerek érdeklődési köre kialakuljon, és felnőtt korára esélye legyen olyan pályát választani, amelyben kifejezheti, ami benne van. Aki játszhat, az kisgyermekként is tevékeny életet él. Sokféle tevékenységbe belekóstol, kísérletezik. Kialakul benne, hogy mivel szeret foglalkozni – rátalál az irányra, amely felé vonzódik, ahol a legnagyobb örömmel tevékenykedik. Játék közben szokja meg, hogy nemcsak a kitaposott úton lehet járni; a sémáktól eltérő módon is lehet gondolkodni. Eredeti ötletei lesznek, újat tud alkotni. Nagy ajándék, amikor valaki felnőttkori foglalkozásában a kedvenc játékát folytathatja.

A játék során fejlődik ki a cselekvőképesség és a felelősség érzete is. Lépten-nyomon látjuk, mennyi baj van abból, amikor valaki nem látja el a feladatát, és nem vállal felelősséget a döntéseiért. Azt hisszük, hogy az a baj, hogy nem tanították meg rá. Pedig a felelősségtudat sem tanítható. Hát akkor hogy alakul ki?

A felelősségérzet játék közben jelenik meg

A gyerek az utasülésre születik, ahol az élet eseményei csak úgy történnek vele. Mindannyian így kezdjük – mások kezében van az életünk, mások felelőssége, hogy velünk mi történik. A kisgyerek legelőször játék közben ül az élet vezetőülésére, ahol ő kormányoz, ő választja meg a menetirányt, de még valódi következmény nélkül.

Talán szokatlan gondolat: döntés következmény nélkül! A Bibliában az a történet szól erről, amikor az Édenkertben Isten megbízza Ádámot az állatok elnevezésével. Közben megismerhette az állatokat és sok döntést hozhatott, de a döntéseinek nem volt semmi következménye. Nem lehetett belőle baj. Isten sokkal jobban ismerte az állatokat, az elnevezésüket mégis meghagyta Ádámnak, hogy alaposan megismerje őket, és felébredjen benne a felelősségérzet is irántuk.

A gyerekeknek is szükségük van döntéseket igénylő, testreszabott feladatokra. Játszaniuk kell a gondolatokkal, érezniük kell, hogy számítanak, hogy van hatása annak, amit csinálnak, de olyan keretek között, ahol még nem lehet belőle igazi baj. Gyakorolniuk kell a döntéshozatalt, de úgy, hogy szabadok maradjanak a következményektől. Amikor egy gyerek játék közben a kezében érezheti a kormányt, megízleli, milyen kormányozni.

Egy egészséges óvodás odavan a kormánykerekekért. Vezeti a kisautót, a motort, kormánynak használja a tányért, és mindent, ami kerék alakú. Miután ezt eleget csinálta, lassan ráébred, hogy rajta is múlnak a dolgok. Arra halad, amerre kormányoz. Lehet választani. Így tanulja meg, játék közben (eleinte még védett keretek között), hogy amikor valamit választ, egyúttal valamit nem választ. Ezen az úton kezdi felelősnek érezni magát a döntéseiért. Így születik meg benne a cselekvőképesség érzete – hogy ő is tehet a dolgokról, neki is van hatása arra, hogy mi lesz, és mi nem… azaz felelős a tetteiért. A felelősségérzet játék közben alakul ki természetes úton, és csak annál, akit hagynak nyugodtan játszani. A felelősség nem a számonkérés és nem a munka gyümölcse. Nem a következményektől való félelem eredménye.

Amelyik gyerek nem játszhat, annak keserves lesz átülni az utasülésről a vezetőülésre, ha átül egyáltalán. Hány olyan felnőttet ismerünk, akivel az élet még mindig csak történik? Minden bajuknak valaki más az oka! Nem éreztek rá a saját cselekvőképességükre – így felelősségérzetből is kevés van belőlük.

Tévedünk, ha azt hisszük, hogy kívülről kell a felelősségérzetet és a megbízhatóságot belenevelni egy gyerek jellemébe. Nem! Isten másképp tervezte. Ebben sem hagyott minket magunkra a gyerekeink nevelésében. Gondoskodott róla, hogy a kisgyermekkor idején az örömteli játékban kezdjen kibontakozni az ember felelősségérzete.

Az utóbbi száz év társadalmi berendezkedése azonban nem segíti a gyerekek természetes fejlődését. Játszaniuk kellene a családi kapcsolatok védett biztonságában, a társadalom pedig munka alapú. A munka alapú társadalomban az eredményesség, a teljesítmény az első, nem a kapcsolat. Jézus világában a szeretet, az öröm és a békesség az első, ami pedig mind kapcsolatban valósul meg. Ez a gyerekeknek való! Ez az egészséges! Az eredményeket hajszoló életmód és a piaci verseny nem gyerekeknek való, mert elfoglalja a játékhoz szükséges nyugalom helyét, ami csak a biztonságos kapcsolatban található.

A mi szemünkben a játék csak szórakozás. A gyerekünk akkor mehet játszani, amikor már nincs más dolga. Pedig a játék a növekedés műhelye, az élet kísérleti laboratóriuma, gyakorlótere. Nélkülözhetetlen a fejlődéshez. Arra való, hogy a gyerekek következményektől védett helyen gyakorolják az életet. Nagyon fontos, hogy legyen hozzá hely és jusson rá idő!

Mit tegyünk, hogy a gyerekek játszhassanak?

Emlékszünk: a játék szabad mozgás kötött térben. A gyerekek játékához a felnőtt jelenléte adja a kötött teret: a védett helyet, amelynek a határain belül szabadon mozoghatnak. Lényegében csak a biztonságos kapcsolatot és a szabadságot kell megadnunk ahhoz, hogy a játék spontán megjelenjen egy gyerek életében. Érdekes, hogy erre mintha József Attila is ráérzett volna:

“Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!”
– József Attila: Levegőt! (részlet)

Adjunk a gyerekeinknek elég szabadságot játszani! A többiről gondoskodik az önállósulás fejlődési folyamata, belülről. De miféle szabadságot?

Elég szabadságot a képernyőtől és a passzív szórakozástól. Nem kell őket folyamatosan lekötni valamivel. Nem kell őket a TV elé ültetni, hogy ott jól ellegyenek, amikor nem érünk rá velük játszani. A képernyő előtti passzív szórakozás akadályozza a fejlődésüket. Ami belül van, azt kell kihozniuk magukból; nem arra van szükségük, hogy passzívan nyeljék a külvilág konzerveit. Tévedtünk, amikor azt hittük, hogy a kisgyerek üres vödör, amit meg kell tölteni, vagy tiszta lap, amire írni kell valamit! Kívülről töltögetni csak azokat kell, akik különösen elhanyagolt, ingerszegény környezetben vannak, ahol nem találnak semmi táplálót, ami fellobbantja a kíváncsiságukat és gazdagítja a fantáziájukat. De semmilyen jel nem utal arra, semmilyen tudományos eredmény nem támasztja alá, hogy a gyerekek üresek, és kívülről kell őket megtölteni.

Nem használ nekik az információáradat és a passzív szórakozás; és nem fejleszti őket a sok fejlesztő foglalkozás sem. A kibontakozásukat és a fejlődésüket akadályozzuk, ha folyamatosan foglalkoztatjuk őket. Belülről kell megtalálniuk az utat a tartalmaik kifejezéséhez is. Ebben azzal segítünk nekik a legtöbbet, hogy biztosítjuk számukra a szabadságot a játékhoz. Tartsuk őket távol a mindenféle képernyőktől, és hagyjuk őket játszani!

Nemcsak a képernyőktől, hanem a szervezett elfoglaltságoktól is mentesítenünk kellene a kicsiket. Az óvodások irányított és szervezett program szerint töltik az egész napjukat. Ráadásul sok szülő, azért, hogy a gyereke előnnyel induljon a teljesítménykényszer diktálta versenyben, hazatérés előtt még különórára is elviszi az óvodást. A taxisofőr szerepét osztja magára, mert azt hiszi, hogy nagyobb szükség van az angolra, az RSG-re, a focira meg a néptáncra, mint arra, hogy odakint sarazzon, vagy odabent gyurmázzon, birkózzon, kartondoboz repülőt készítsen, vagy rohangáljon és fára másszon a parkban. A kicsiknek bármilyen szervezett elfoglaltság többet árt, mint használ, mert a játékról szoktatja le őket. Korai fejlesztésre pedig, előnyszerzés céljából, egy egészséges kisgyereknek egyáltalán nincs szüksége. Nem előnyt szerez, hanem elmarad a fejlődésben, ha a foglalkoztatás kiszorítja az életéből a játékot.

A félelem e téren is rossz tanácsadó. A kicsik gyerekkorát ne áldozzuk fel csak azért, mert attól félünk, hogy ha nem tudnak mindent előre, akkor nem fogják az iskolát a legjobbak között végezni! A hat éven aluliak idejét nem szabad az iskolai készülődére fordítani, mert a kisgyermekkor az érési folyamat legfőbb időszaka. A jó ütemben történő egészséges fejlődés viszont nem a részképességek korai fejlesztésével érhető el.

Az iskolás jellegű oktatástól is szabaddá kell tenni a kisgyerekeket. Nem véletlen, hogy még nem iskolások! A 4-5 éveseknek nem iskolás jellegű foglalkoztatásra van szükségük ahhoz, hogy majd az iskolában jobban teljesítsenek. Több játékra van szükségük! Az óvodának is a nyugodt, spontán, szabad játékot kellene segítenie a meleg, barátságos légkör és a kreatív eszközök biztosításával! Nem az a jó óvoda, amelyik az iskolára hasonlít, és valamilyen tananyag elsajátítását tűzi ki céljául.

A legjobb óvoda a család. A gyerekek családi körben fejlődnek a legjobban, ez volna számukra az ideális. Nehéz olyan helyen nyugodtan játszani, ahol kevés felnőtt felügyelete alatt sok hasonló korú kisgyerek van együtt. Fontos lenne, hogy az óvodai program legfőbb célja is a “szabad játék” legyen “kötött térben” (egy-egy felnőtthöz fűződő meleg, személyes kapcsolat biztonságot nyújtó kötelékében). Ahol ez a “kötött tér” (a felnőtthöz fűződő meleg személyes kapcsolat) kielégítően jelen van, ott kötődnek át a gyerekek a legkevésbé a szülőkből a kortársaikba. Ahol a gyerek kötődő éhsége újra meg újra kielégül, ott szabadul fel arra a bizonyos szabad játékra is, amire szüksége van a fejlődéshez.

Hiába állapítja meg a tudomány, hogy melyek azok az alapfeltételek, amelyek nélkülözhetetlenek a kisgyermekek fejlődéséhez (a játék, a nyugalom és a biztonságot nyújtó kapcsolat); hiába támasztja alá minden tudományos eredmény a játék fontosságát, ha a pedagógiai gyakorlat erről nem vesz tudomást. Az iskolai helytállásra nem a betűk és a számok “játékos” gyakorlása készíti fel a gyerekeket, hanem a szabad játék, mert ez az agy fejlődésének a motorja. A belülről kifelé áramló szabad játék lehetőségét kell biztosítanunk minden óvodásnak, ha azt akarjuk, hogy felkészülten, megfelelően fejlett aggyal kerüljenek iskolába!

Gondoskodnunk kell róla, hogy a kicsik következményektől védett keretek között játszhassanak! Nekünk, felnőtteknek kellene a bennünket is sürgető teljesítménykényszert gondosan kívül tartanunk a kicsik életén! Védelmet kellene nyújtanunk nekik a “munka-alapú” elvárásoktól és a következményekre épülő nevelési módszerektől!

Nyújtsunk védelmet a teljesítménykényszertől! Egy gyerek csak akkor tudja előre átgondolni, hogy melyik tette milyen következménnyel járhat, amikor erre az agya megérik. A prefrontális kéreg működését jelzi, amikor valaki már belső konfliktusokkal küzd, magában tépelődik, mert ugyanazt a dolgot már nemcsak egyféleképpen látja, már “vegyes” érzései vannak.

A vegyes érzésekért ugyanaz a prefrontális agykéreg felel, amelyiknek a funkciója hogy valaki már nemcsak a tevékenység öröméért játszik, hanem a várható eredményért is képes olyasmit megtenni, amit önmagában nem élvez, vagyis dolgozik. Amikor a prefrontális agykéreg működésbe lép, a gyerek kezd arra is gondolni, hogy amit tesz, az milyen eredménnyel vagy következménnyel jár. Rájön, hogy minden lépése valamerre vezet. A prefrontális kéreg segítségével érti meg, hogy a kívánt eredmény érdekében érdemes a nem kifejezetten örömteli tevékenységben is kitartani (megdolgozni valamiért). Ez a képesség a munkavégzés alapja.

A munka arról szól, hogy valamit, amit nem kifejezetten élvezünk, mégis megteszünk, hogy az eredményét élvezzük.

A gyereket csak akkor van értelme várható eredménnyel ösztönözni, amikor megjelennek benne a vegyes érzések és a belső konfliktus – ami az integrálódás érési folyamatának következménye, és legkorábban hat éves kor körül következik be! Amíg a vegyes érzések okozta belső konfliktus hiányzik, NE a következmények kilátásba helyezésével ösztönözd a gyerekedet!

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nincs értelme annak, hogy jutalmazzunk, mert a jutalom nem játék alapú, hanem munka alapú motivációs eszköz. Egy kisgyereknek (vagy egy éretlen felnőttnek, akinek a prefrontális kérge egy négyéves szintjén maradt) hiába magyarázza valaki, hogy ha ezt teszed, akkor ez a jó dolog vár rád, vagy azt a rossz dolgot elkerülheted. Nincs értelme versennyel motiválni sem. A hat éven aluli kicsik és az éretlenek éréséért a legtöbbet azzal tesszük, ha folyamatosan jóllakatjuk a kötődő éhségüket, hogy a belső hajtóerők előre tudják őket mozdítani a fejlődésben, közben pedig irányítással és korlátozással kell mederben tartani a viselkedésüket. Az érés spontán zajlik, amíg megvannak a feltételei. A fejlődő gyerek belső indíttatásra játszik, szomjas a tudásra, kísérletez és alkot – ösztönösen teszi mindazt, ami a fejlődését szolgálja, mindaddig, amíg a “szeretettankja” ki nem ürül. Ösztönösen merül bele a fejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges játékba. Nem kell külön motiválni, és fölösleges külön jutalmazni.

Ugyanezért nincs értelme annak sem, hogy büntessünk. A 6 év alatti kisgyereket NE kellemetlen következmények kilátásba helyezésével tartsuk távol a bajtól! Ne várjuk, hogy azért viselkedjen jól, hogy elkerülje a büntetést! A jutalmazás és a büntetés munka-alapú, eredménycentrikus, teljesítmény-alapú motiváció. Az eredményesség iránt még nem érdeklődő kisgyerekben csak félelmet ébresztenek ezek a módszerek, rossz szokásokat alakítanak ki benne (mint például a hazugság), rongálják a kapcsolatunkat és hátráltatják a fejlődését.

Inkább törekedjünk a játékos megoldásokra; arra, hogy maga a tevékenység okozzon örömöt. Használjuk ki, hogy a kicsik a tevékenység öröméért annyira aktívak! Tegyük játékos élménnyé a ‘muszáj’ dolgokat is!

Ha azt akarjuk, hogy szívesen mosson fogat, akkor tegyük izgalmassá a fogmosást! Ugyanez vonatkozik az öltözésre, a bilizésre-wczésre, és arra is, hogy jó étvággyal egye meg a sárgarépát. A kicsi gyerekek nevelésének az a titka, hogy szeretnek játszani, ha a biztonságot nyújtó kapcsolatot a közelben tudják. Ez a kulcs hozzájuk. Ilyen egyszerű. Nem a jutalom, nem az eredmény érdekli őket, hanem a tevékenység öröme. A felfedezés, a megismerés, az alkotás és a mozgás öröme. Játékosak.

Hogy lehet az evést örömteli élménnyé tenni? Hogy lehet elérni, hogy élvezettel egyék meg a répát, és szívesen pisiljenek a WC-be? Ahány ötletes szülő, annyiféleképpen! Tegyél egy kis festéket a WC-be! Legyél kreatív. Annyi minden eszedbe juthat, ha ebben az irányban kezdesz gondolkodni. Ha tudod, mi a kicsik titka, szinte bármire rá tudod őket hangolni. Hiába mondod nekik, hogy “egyél almát, mert egészséges”, “egyél husit, hogy nagyra nőj”… ez semmit nem jelent! De szeretnek fognyűvő manókat kimosni a fogukból, krokodilokat pláne. Azt élvezik. Miért? Játékból. Játékos a lelkük. Csupa-csupa játék. Érdemes tehát játékossá tenni mindent, amit meg akarunk velük csináltatni, amibe be akarjuk őket vonni.

“De az nem a való életre készíti fel őket!” Nem tanítja őket a való életre, valóban. De felkészíti őket, méghozzá a nekik való módon. Olyan bánásmód ez, ami mellett gyerekek lehetnek. “Mindennek rendelt ideje van.” (A Prédikátor könyve 3. része erről szól).

Ha megteremtjük az érés feltételeit, ami a kicsiknél a biztonságos kapcsolat, a nyugalom és a játék, akkor a gyerekünk meg fog érni arra is, hogy előre mérlegelje a tetteit. Amikor eljön az ideje, gondolni fog a következményekre. Az agya beérik, és lesznek vegyes érzései, mert perspektívában látja majd a dolgokat. Ettől lesz civilizáltabb, ettől lesz képes arra, hogy másokra is tekintettel legyen. Ha most nyugodtan tud játszani, akkor idővel alkalmas lesz arra is, hogy számon kérjük és értékeljük a teljesítményét. Be fog érni, rá fog hangolódni a munka világára. De majd csak akkor, amikor már nem lesznek olyan egyszerűek az indítékai. Akkor kezd majd a következményekre is gondolni, amikor észreveszed rajta, hogy már vacillál, mert egyrészt ezt akarja, másrészt viszont valami mást. Szeretne felmászni a szoborra, de fél is egy kicsit. Megütné az undok testvérét, de eszébe jut, hogy igazából nem akarja megütni. El fog jutni oda, ha nem akasztjuk meg a fejlődésben. De semmiképpen nem akkor, amikor még nincs hat éves sem.

Mit kell megkapniuk tőlünk, mi az, amiről nekünk kell gondoskodnunk ahhoz, hogy eleget játszhassanak?

Szabadságot! Meg kell teremtenünk számukra a testi-lelki szabadságot, a velünk való biztonágos kapcsolat kötött terében. Lehetőleg a közvetlen közelünkben. Hadd hangsúlyozzam újra: a játék kell ahhoz, hogy a kicsi gyerekünk meg tudja ugrani azt a hatalmas fejlődésbeli távolságot, ami egy vérbeli óvodás és egy nagy iskolás között van érettségben. Nemhiába: “A játék boldog ugrás…”

“Ha a család biztosítani tudja a játék feltételeit, akkor jobb környezet, mint a bölcsőde vagy az óvoda, ahol a gyerekek szeparációs stresszel birkóznak, ki vannak téve a kortársak által okozott érzelmi sebeknek, és nagy a kortárs-orientáció kockázata.”
– Dr. Gordon Neufeld

Ezért a minél több jó bölcsőde és óvoda létrehozása helyett társadalmi szinten is arra kellene inkább törekednünk, hogy minél több gyerek családban nevelkedhessen. Minél tovább… de legalább addig, amíg iskolába kerül. Anyagi és erkölcsi támogatással a szülőket kellene felszabadítanunk arra, hogy legalább iskoláskorig mellettük maradhassanak a gyerekek! A kicsik csoportos felügyelete és foglalkoztatása helyett a leendő szülőket kellene csoportos foglalkozások keretében felkészíteni a gyerekek fogadására és nevelésére!

A gyerekek nevelése a szülők felelőssége, dolga és joga. A Biblia a szülőket, sőt egyenesen az édesapákat szólítja meg. Isten a ti vállatokra teszi ezt a gyönyörű, izgalmas, személyes felelősséget. A gyerek nem az államé, és Isten a nevelésével kapcsolatos döntéseket sem az államra bízta. Nem az állam joga és felelőssége eldönteni, hogy kitől, hol és mit tanuljanak a gyerekeitek. A döntés és a feladat a ti kiváltságotok, a ti megbizatásotok és a ti lehetőségetek. Senki nem kényszeríthet benneteket arra, hogy kiszervezzétek, másra ruházzátok, ha nem akarjátok.

Befejezésül újra elmondom: ahhoz, hogy a gyerekünk játsszon és játék közben fejlődjön, a fejlődése többi feltételéről is gondoskodnunk kell:

A legeslegfontosabb, hogy a kapcsolati éhségét folyamatosan jóllakassuk. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy ne akadjon el a fejlődésben, ne veszítse el a belső érzékenységét, ne keményedjen meg a szíve, mert abban az állapotban nem lehet rá hatni. Közel kell éreznie magát ahhoz a felnőtthöz, aki felelős érte és gondoskodik róla.

Ezen kívül pedig olyan védett környezetet, nyugodt hátteret kell a számára biztosítanunk, ahol gondtalanul elmerülhet a játékában. Akárhol is tölti a napját, érezze magát otthon. Ahol van, az a hely az otthont jelentse a számára. Ha kénytelenek vagyunk valaki másra bízni, bölcsődébe vagy óvodába járatni, akkor tegyünk meg mindent azért, hogy a pedagógusokban második anyára, a bölcsiben vagy az oviban, sőt az iskolában is második otthonra találjon. Olyan felnőttekre bízzuk, akikkel ott is otthon lehet.

Kimondhatatlanul fontos, hogy egy kisgyerek otthon érezze magát ott, ahol a napját tölti, mert csak olyankor jön elő belőle a felfedező és alkotó típusú játék, az igazi játék. Bárhol tölti is a napját a gyereked, gondoskodj róla, hogy olyan felnőtteknek add át, akikhez kötődhet, és akik mellett otthon érezheti magát. A teli “szeretettank”, a kapcsolatban megtalált nyugalom a kicsik normális fejlődésének nélkülözhetetlen feltétele.

Amit itt olvastál, az egy háromrészes sorozat első része, amely a másik kettővel együtt alkot kerek egészet. Kérlek, olvasd el a többit is, hogy jól értsd a fentieket:

Készült a 2015 február 24-én a TIT stúdióban tartott előadásom hangfelvétele alapján; apró javításokkal, kiegészítésekkel. Dr. Gordon Neufeld fejlődési modelljét használom, akinek “A család ereje” c. könyve már magyarul is megjelent. Az eredeti hangfelvétel itt tölthető le:  Audio (előadások hangfelvételei)