A játék feltétele: A NYUGALOM (de milyen nyugalom?)

A gyermeknek ugyanúgy nem kellene rászolgálnia a szeretetünk jeleire, mint ahogy arra sem, hogy enni adjunk neki. Nem kell jónak lennie azért, hogy érezze: örömmel látjuk és minden körülmények között gondoskodunk róla.

Már korábban megismerkedtünk a fejlődő növény analógiájával: kötődés gyökerei a kisgyerek elsődleges kapcsolataiból táplálkoznak, és a gyermek rajtuk keresztül szívja magába a fejlődéséhez szükséges tápanyagot. Ha a gyerekeink kellő nyugalomban ereszthetnek gyökeret a biztonságos kapcsolat táptalajába, akkor folyamatos a fejlődésük. Az érési folyamatok révén ösztönösen megjelenik a játék, a tudásszomj, az alkotókedv, a belátó gondolkodás, és végül kibontakozik az érett, virágzó és gyümölcstermő személyiség. A látható fejlődés gyökerei a szem elől elrejtett helyről táplálkoznak: a kapcsolatból és a nyugalomból.

A nyugalommal folytatom tehát a fejlődés nélkülözhetetlen feltételeinek témáját: milyen szerepet játszik a nyugalom abban, hogy a gyerekünk gondolkodásmódja, mentalitása, és érzelemvilága előbb-utóbb kinő a kisgyerekes önközpontúságból, indulatosságból, és érett felnőtt válik belőle? Milyen szerepet játszik a nyugalom abban, hogy az agya megfelelően fejlődik-e és a maga idejében beérik?

Ahhoz, hogy a gyerek elmerüljön a fejlődést előrelendítő játékban, NYUGALMI ÁLLAPOTBAN kell lennie. Miféle nyugalomra van szüksége? Mitől kell nyugton lennie? Fogjuk látni: elsősorban attól, hogy rajta múljon a velünk való biztonságos kapcsolata; attól, hogy meg kelljen dolgoznia a szeretetünkért.

Akkor volnánk igazán jól, ha a mi életünkben is megvolna az, amivel Isten eredetileg ellátta az embert – mielőtt elhitte az ősi kígyó hazugságát, hogy Isten nem jó. Mi mindennel látta el Isten az embert?

Az eredeti jóllét

Az ember számára az az igazi wellness, a jól-lét, a “shalom” az az állapot, amikor meghitt kapcsolatban él és otthon érezheti magát; a gyerekeink is feltétel nélküli szeretetben, a meghitt kapcsolatban tudnak egészségesen fejlődni. Minél inkább megvan ez egy ember életében, annál virágzóbb és gyümölcstermőbb; és minél nélkülözi, annál betegebb lesz. Eredetileg személyesen Isten volt az ember meghitt kapcsolata, akiben meggyökerezhetett; Isten feltétel nélküli szeretete táplálta Ádámot és Évát, és tette egymással való kapcsolatukat is az öröm forrásává. Isten meghitt közelében volt az igazi otthonunk, és amióta elveszítettük, azóta sóvárgunk utána:

“…szívünk olthatatlan vágya – a virág illata, amit sohasem találtunk, a dallam visszhangja, amit nem hallottunk, hírek egy olyan országról, ahol még nem jártunk.”
– C. S. Lewis

Mi a nyugalom?

Szabadság attól, hogy küzdenünk kell alapvető létfeltételeinkért. Nem kell teljesíteni, nem kell eredményt produkálni ahhoz, hogy életben maradjunk és jól legyünk. Nem kell megdolgozni azért, hogy Isten szívesen fogadjon a jelenlétében. Nem kell jól viselkedni azért, hogy Anya rám mosolyogjon és megöleljen. Feltétel nélküli szeretetben ezeket csak úgy kapjuk. Ajándék.

Ide kapcsolódik a Biblia egyik kulcsmondata:

“Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.”
– Efezus 2:8-9

A gyerek is akkor lehet nyugalmi állapotban, ha mentesítjük a megfelelési kényszertől, amely az eredményességhez, a munka világához kapcsolódik. Attól a tehertől mindenképpen, hogy a kapcsolatunkat neki kell fenntartania és működtetnie.

De attól a tehertől is mentesítenünk kell, hogy a tettei következményeiért neki kell aggódnia, például a felnőtt érzéseiért és tetteiért. Mi vagyunk felelősek az érzéseinkért, az indulatainkért és a tetteinkért, még akkor is, ha a gyerekeink kapcsán jövünk ki a sodrunkból. A gyerekeinknek nem szabad a következményekért aggódniuk. Eljön majd annak is az ideje, amikor ők lesznek a felelősek a tetteik következményeiért. De a kisgyermekkor nem ennek az ideje.

Attól a tehertől is mentesítenünk kell, hogy a kívánt eredményért áldozatot hozzon. A munka az, ami arról szól, hogy most megteszünk valamit, ami nem kifejezetten kellemes, hogy a jövőben élvezzük az eredményét. Ez a munka motivációja. A kicsik egyszerűen nem tudják felfogni az áldozat koncepcióját – az agyuk még nem érett meg rá. Nekik még gyerekkorra van szükségük, a gyerekkor pedig nem a teljesítmény, hanem a fejlődés, a gyakorlás ideje.

Következményektől mentes, védett helyre, a nyugalom szigetére van szükségük ahhoz, hogy a gyerekek játszani tudjanak és éretté fejlődjenek.

A kicsi gyereket a nem kívánt következmény belátásának és elkerülésének terhétől is mentesítenünk kell. “Vigyázz, ha ezt teszed, baj lesz!” “Ennek nem lesz jó vége!” A figyelmeztetéssel elvárást fogalmazunk meg, hogy előrelátóan dolgozzanak a rossz következmény elkerülésén. Az előrelátás képessége, a várható eredményért való munka még nincs meg a kisgyerekek természetében. Agyuk prefrontális kérgének ez a funkciója 5-6 éves kor alatt el sem kezd működni – ezért a kisebbek egyáltalán nem tudnak még munka üzemmódban működni: előrelátó és céltudatos módon cselekedni.

Miért van szükségük nyugalomra?

A válasz egyszerű: a fejlődés bölcsője a nyugalom. Csodálatos, ahogy Isten ezt is eltervezte. Mi, felnőttek, azt hisszük, hogy mindent nekünk kell megcsinálnunk. Pedig az emberi lehetőségek kibontakozása nem annak az eredménye, hogy szorgalmasan fejlesztjük a gyerekeink különféle képességeit. A fejlődés programját a gyerekünk magában hordozza – és belülről fakadóan fejlődik, folyamatosan, PIHENÉS KÖZBEN.

A gyerekek még testileg is akkor nőnek, amikor alszanak! Az agyunk is éjszaka végzi el a karbantartó műveleteket, alvás közben dolgozza fel és kódolja a nap közben beérkezett élményeket, alvás közben raktározza el a memóriába az emlékeket. Az idegrendszerünk is nyugalmi állapotban regenerálódik és fejlődik.

Amikor egy felnőtt rájön, hogy lelki sérüléseket cipel, rendszerint felkeres egy terapeutát és elmondja neki, hogy mi a panasza. Elszánja magát, hogy a szakember segítségével “dolgozzon” a problémáján. De a jó segítőnél a nyugalom helyét találja meg, mert a nyugalmon keresztül vezet a helyreállás útja. A nyugalom helyén tudunk szembenézni azokkal a dolgokkal, amelyeket nem áll módunkban megváltoztatni (adaptáció). A nyugalmunkat kell megtalálnunk először ahhoz, hogy végbemenjen a gyógyulás, a helyreállás folyamata.

Tehát még nekünk, felnőtteknek is nyugalmat kell találnunk a növekedésünkhöz… a kisgyerekeknek viszont nincs is más választásuk. Az ő agyuk még nem is képes munka-üzemmódban működni. Nyugalom nélkül megrekednek a fejlődésben. A pihenést és a fejlődést idegrendszerünk nyugalmi állapota teszi lehetővé.

A vegetatív vagy autonóm idegrendszer két részből áll: a szimpatikus idegrendszer stresszhelyzetben aktiválódik. Egész szervezetünket munka-üzemmódba állítja, amikor össze kell szednünk magunkat: dolgozunk, sportolunk, vagy veszélyt jelez a riasztórendszerünk. A paraszimpatikus idegrendszer pedig az egyensúly helyreállásáról szól. Idegrendszerünk nyugalmi állapota nemcsak azt teszi lehetővé, hogy pihentető alvásba merüljünk, hanem azt is, hogy felszabadultan játsszunk és alkotás vagy problémamegoldás alkalmával eredeti ötletek jussanak eszünkbe.

Sok szülő mondja, hogy “az én gyerekemnek nincs nagy alvásigénye”. Pedig minden fejlődő szervezetnek nagy az alvásigénye, de aki bennragad a szimpatikus idegrendszeri működésben, a munka-üzemmódban, az nem tud pihenni. Nem képes nyugodt, pihentető alvásba merülni. Az állandó nyugtalanság nem némelyek személyes tulajdonsága vagy temperamentuma. A legtöbb gyereknél nem is azt jelenti, hogy valami rendellenessége van, hanem annak a jele, hogy nem talál valódi nyugalmat. Olyan terhek nehezednek rá, amelyektől szabadnak kellene lennie. A nyugtalanság egyszerűen a nyugalom hiánya. Az energikus, mozgékony, aktív gyerekeknek is szükségük van nyugalomra. De milyen nyugalomra?

Milyen terhektől kellene mentesítenünk a gyerekeket?

A legnagyobb teher, amelytől leginkább meg kell őket szabadítanunk, a közelségkeresés munkája (ld. kötődés). A SZERETETTSÉG ÉLMÉNYE a kicsik legfőbb szükséglete. Mindennél fontosabb a számukra. Sokféleképpen igyekeznek a közelség elérésére és megtartására: sírnak, utánoznak, hasonlítani próbálnak, birtokolnak és féltékenykednek… figyelik a jeleket, hogy mennyire fontosak a számunkra. Öt éves koruk táján nagy érzelmekre lobbannak és nekünk adják a szívüket; ekkortájt az érzelmi közelség lesz nagyon fontos; érezniük kell, hogy a szeretetünknek semmi nem állhat az útjába. A legkisebbeknek viszont még elég, ha egyszerűen a közelükben maradunk látó-halló-szagló-tapintható-ízlelhető távolságra.

A kötődő éhség a gyomor éhségénél is erősebb; pedig tudjuk, mennyire szeretik a hasukat. Még a gyomruk is akkor működik rendesen, ha biztonságos kapcsolatban tudják magukat – ha kapcsolati szempontból nem éhesek. Az ennivalót is akkor tudják rendesen megemészteni, akkor nem fáj a hasuk, amikor a legfőbb kapcsolatukért nem kell aggódniuk és dolgozniuk. Nem véletlen, hogy az ember évezredek óta közösségben szokott enni.

A táplálkozás a kötődő szükséglet megértéséhez is jó analógia. A gyerekeinket újra és újra meg kell etetnünk. Jó, ha van két szabad óránk, amikor nem kell enniük valamit. Miért etetjük őket anyiszor? Hogy megszabadítsuk őket az élelemszerzés munkájától! Levesszük a vállukról ezt a gondot. Mi dolgozunk helyettük – így gondoskodunk róluk. Mentesítjük őket az éhségtől, hogy az élet többi területére is legyen energiájuk.

Amennyire igaz ez a fizikai ennivaló iránti éhségre, ugyanannyira igaz a kötődő éhségre. A kötődő éhség célja, hogy az ember személyes kapcsolatok közegében éljen, mert csak kapcsolatban gyökerezve fejlődünk. A személyiségfejlődéshez a tápláló kapcsolatba eresztett egyre mélyebb és sérülékenyebb gyökerek szállítják a tápanyagot.

A gyerekek hihetetlenül erős alapszükséglete a testközel, a hasonlóság, az összetartozás; az, hogy fontosnak érezzék magukat a számunkra, hogy szeressünk velük lenni, és hogy megmutathassák magukat teljesen, ismerjük őket minden titkukkal együtt, és úgy szeressük őket. A mi dolgunk, hogy megszabadítsuk őket a szeretetünk megszerzésének a munkájától.

Újra meg újra jól kell lakatni a kötődő éhségüket. Telíteni kell őket a közelségünkkel, a jelentlétünkkel, és a semmilyen feltételhez nem kötött szeretetünkkel. Egy kicsi gyerek akkor nyugodt, ha érzi, hogy aki az egész világot jelenti számára, az szereti őt, és ez adott: a szeretet a felnőttből fakad, és nem azon múlik, hogy ő elég szeretetre méltó-e, aranyos-e, jól viselkedik-e. Ha ugyanis az ő teljesítményén múlik, akkor nincs megtartó ereje. Nem nyújt biztonságot az, amit bármikor elveszíthet, ha nem vigyáz.

Amikor bármi miatt kielégítetlen a kötődő éhsége, akkor a kicsi minden erejével a szeretet megszerzésén dolgozik. Például, amikor nem bízhat bennünk, mert hol kedvesen, hol pedig ingerülten, vagy közömbösen bánunk vele; vagy amikor abban nem lehet biztos, hogy holnap is, és utána is mindig együtt leszünk.

Ahogy újra, meg újra enni adunk a gyerekeinknek, anélkül, hogy külön kérnék, a kötődő éhség csillapítása terén is a mi dolgunk a kezdeményezés. Újra meg újra fel kell szabadítanunk őket a kapcsolatteremtés és fenntartás munkájától, hogy belemerülhessenek a játékba és fejlődni tudjanak. Ha rajtuk múlik, hogy kiérdemlik-e vagy kicsikarják-e a szeretetünk jeleit, nyugalom helyett a “munka üzemmódban” ragadnak.

Melyek a “munka üzemmód” jelei? Miből lehet észrevenni, hogy egy gyermek a kapcsolatunkban nem nyugalmat talál, hanem dolgozik érte?

A kapcsolaton dolgozó gyerek

Felelősnek érzi magát a közelség eléréséért és a kapcsolat fenntartásáért. Kontrolláló lesz, kézbe veszi az irányítást. Dirigál, megmondja, hogy mit csinálj és hogy csináld, követel és parancsolgat. Mindezt azért, mert úgy érzi, hogy rajta múlik a kapcsolat, neki kell intézni. “Mami, így ölelj meg! Nem így, jobban! Két ölelést kérek!” Elkezd előírni mindent, aminek szerinte a kapcsolatban meg kell történnie. Sokféle dolgot követelhet, de igazából a szereteted jeleit akarja kikényszeríteni.

Maga próbál gondoskodni a kapcsolat fenntartásáról: kapaszkodik, csimpaszkodik, mászik rád és lóg rajtad. Sok kisgyerek csimpaszkodik a szülőbe, amikor beviszik az oviba. Azért kapaszkodik, mert a kapcsolat fenntartásán dolgozik. Mi a megoldás? Nem az elszakadást  kell gyakorolni, hanem abban kell neki segíteni, hogy a távollétünkben is megmaradjon számára a kapcsolatunk biztonsága. Nem leépíteni, hanem erősíteni kell tehát a kötődést. Kevesebb helyett mégtöbb kötődés a megoldás. Hogy lehetséges ilyenkor mégtöbb kötődés? Mindjárt azt is elmondom. De előbb meg kell értenünk, hogy ez a gyerek éppen dolgozik a kapcsolaton. Ezt a terhet kell levenni a válláról ahhoz, hogy megnyugodjon. Kinek kell átvennie a terhet? Anyának, vagy Apának.

De ha Anya nem érti, segíthet az óvónő is, mégpedig azzal, hogy ő veszi le a gyerek válláról az Anyával való kapcsolat fenntartásának munkáját. “Rajzoljuk le Anyát!” Az óvó néni segít, hogy a kicsi a kapcsolatot lássa, ne az elszakadást! Az is segít, ha az óvó néni elő tud venni valamit, ami Anyáé, vagy Apáé, és amit a kicsi magánál tarthat egész nap. Az a lényeg, hogy a kapcsolat legyen előtte, ne az elszakadás. A megoldás a több kapcsolat, a távollét szakadékát is áthidaló kapcsolat, nem az elszakadás megtanulása.

Ha egy időre elmész és másra kell bíznod a gyerekedet, adj neki valamit, ami arra emlékezteti, hogy hozzád tartozik: egy kendőt, egy mamiszagú párnát, vagy bármi mást, ami a tiéd és rád emlékezteti. Búcsúzáskor beszélj egy kicsit arról, hogy mennyire hasonlítotok egymásra! A kicsi kötődését kell megsegíteni, nem az elszakadását.

Nem az a megoldás, hogy egyszerűen és gyorsan távozunk. Ezzel a gyerek nyakában hagyjuk a kapcsolat fenntartásának a terhét. Egész napra benn rekedhet a munka üzemmódban. Nem sürgetjük az elszakadást. Helyette képessé tesszük a gyereket arra, hogy elengedje a szülőt. Ez az elengedés viszont nem jelenthet érzelmi leválást! Anya és az óvó néni, tehát az érte felelős felnőttek veszik át a kapcsolat fenntartásának a terhét, és ez jelent megkönnyebbülést a gyerek számára. Az óvó néni viselkedéséből nem azt kell kiolvasnia, hogy “Ugyan már, egy ilyen nagy fiú már nem sír az Anya után! Gyere, játsszál szépen a többiekkel (és felejtsd el Anyát)!” Az üzenetnek egyértelműen a kapcsolattartás terhét kell átvennie: “Én segítek neked Anyához ragaszkodni. Én segítek fenntartani a kapcsolatot.”

Amikor a felnőtt végzi a közelség fenntartásának munkáját, akkor a gyerek elengedheti a kapaszkodást. Nem kell megtanulnia az elszakadást kezelni. Azt kell tudnia, hogy a kapcsolatunk olyan erős, hogy még a távollétet is legyőzi. Azt kell tudnia, hogy semmi nem szakíthat el minket egymástól, még az sem, ha egy ideig nem látjuk egymást.

Isten is így bánik a gyermekeivel. Nem kell az elszakadástól félnünk. Semmi nem szakíthat el Tőle.

“Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, … sem jelenvalók, sem eljövendők, … sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.”
– Róma 8 (részletek)

A gyerekeinknek is tudniuk kell, hogy semmi nem választhat el minket egymástól. A kicsik csak sok segítséggel tudják a szívükben hordozni a kapcsolatot olyankor, amikor nem látnak minket. Akkor nem fognak belénk kétségbeesetten kapaszkodni, ha nem kell az elveszítésünktől félniük.

A kapcsolaton dolgozó gyerek igyekszik beilleszkedni, jól viselkedni, megfelelni az elvárásoknak – mindezt azért, hogy el ne veszítse a szeretetünket. Nem kellene ennyire dolgozniuk, hogy jó kapcsolatban maradjanak velünk! Nem kellene ennyire félniük – arra volna szükségük, hogy gondtalanul pihenhessenek bele a szeretetünkbe.

Folyton a kapcsolaton dolgozik az a gyerek is, aki helyettünk átkötődött a kortársaiba. A kortárskapcsolatok rendkívül bizonytalanok, tehát a kortársorientált gyerekek rengeteget dolgoznak azon, hogy elnyerjék a többiek figyelmét és elismerését, jó pozícióba kerüljenek a csoportban, elismertek és népszerűek legyenek. Már az egészen kicsik is keményen dolgoznak azért, hogy megfelelő helyzetbe küzdjék magukat a kortárscsoportban… amint az értük felelős felnőttek helyett egymáshoz kezdenek kötődni.

Nem a kortárscsoportban volna a helyük, ahol egymás körül kell keringeniük. De a kicsik csak kötődő kapcsolatban tudnak élni. Minden egyes óvodásnak az óvó nénihez kellene elsősorban kötődnie, és csak másodsorban a kortársaihoz. Azok a gyerekek, akik a jó pozíció megszerzésén és megtartásán fáradoznak a hierarchikus kortárscsoportban, nem tudnak játszani és fejlődni. Azok fejlődnek továbbra is, akiket továbbra is az értük felelős felnőtthöz fűzi meleg, személyes kapcsolat. A felnőtthöz fűződő kötődő kapcsolat mentesíti őket a hierarchikus pozícióharc munkájától.

A kapcsolaton dolgozó gyerek nem ismeri a feltétel nélküli szeretetet. Már sok óvodáskorú gyerek is azt hiszi, hogy az a dolga ezen a világon, hogy szép, okos, elbűvölő, jó, és győztes legyen. Érzékeny antennáikkal felfogják azok elvárásait, akikhez kötődnek, és próbálnak megfelelni.

Sajnos túlságosan kifejezzük, milyennek szeretnénk őket látni. Azt hiszik, hogy valóra kell váltaniuk az álmainkat, különben nem látjuk őket szívesen. Nagyon óvatosnak kellene lennünk ezzel! Azt kellene éreztetnünk velük, hogy nem kell megfelelniük az elképzeléseinknek ahhoz, hogy szeressük őket! A szeretetünket elnyerni sem kell, és elveszíteni sem lehet. Nem muszáj jónak, szépnek, sikeresnek és győztesnek lenniük! Egy kisgyerek számára elviselhetetlen teher, ha úgy hiszi, hogy méltónak kell lennie a szeretetünkre.

A szeretet elveszítésétől való félelem kiszorítja az életéből a nyugalmat és megbetegíti. A megfelelés kényszere nem egészséges ösztönző a jó viselkedésre. Jézus tanítványa és közeli barátja, János apostol írta:

“A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.”
– 1János 4:18

A szeretet eltávolítja a félelmet. A félelem gyötrelmet okoz. A gondoskodó-elfogadó viszonyban a gondoskodó fél dolga a szeretetkapcsolat fenntartása. A gyereknek ugyanúgy nem kell rászolgálnia a szeretetünk jeleire, mint ahogy arra sem, hogy enni adjunk neki. Nem kell jónak lennie azért, hogy érezze: szeretünk vele lenni. A feltétel nélküli szeretet kell, hogy sugározzon a tekintetünkből: örülök neked, szívesen látlak, és én dolgozom meg azért, hogy otthon érezd magad és megtaláld a nyugalmadat.

Hogyan gondoskodjunk a gyerekeink nyugalmáról?

Végezzük el helyettük a közelség fenntartásának munkáját! Ennél fontosabb dolgunk nincsen. Bármi a szerepünk egy kisgyerek életében, szülő, nagyszülő, vagy pedagógus, nincs a kötődő kapcsolat fenntartásánál fontosabb dolgunk. Hogy kell ezt csinálni?

Hordozzuk a kapcsolattal járó terheket, viseljük a közelség keresésének és fenntartásának gondját! Ez a mi dolgunk, mert mi vagyunk a felnőttek. Mi mondjuk a kicsinek: “itt van a mamiszagú kendőm, legyen nálad, amíg távol leszek. Nemsokára találkozunk, és akkor majd visszaadod.” Ha magánál tarthat valamit, ami a tiéd, az segít téged is megtartani a fejében.

Tereljük a figyelmét az elszakadásról a visszatérésre! “Szerdán én jövök érted, és útban hazafelé megnézzük a kacsákat.”

Erősítsük benne az összetartozás tudatát is! Hasonlítunk. Nézd, barna szemem van nekem is, neked is. És a kedvenc színünk? Nahát, még a kedvenc színünk is ugyanaz! Sorolj fel mindenfélét, ami közös bennetek! Ez is segít, hogy vele maradj, amíg nem látjátok egymást.

Hidaljunk át minden szakadékot! Mindig! Mi az, ami közénk áll? Mi az, ami elválaszt? A kicsi gyerek még nem tud fejben megtartani, amikor valami közétek áll, tehát a segítségedre van szüksége. A kapcsolatot kell látnia, nem a szakadékot, ami elválaszt.

Nem mondhatunk neki olyat, hogy “Most egy hétre elutazom, valaki más fog helyettesíteni…” Egész másképp hat, amikor a visszatérésről beszélsz: “Egy hét múlva itt leszek megint, és meglepetést is hozok.” A kapcsolat maradandóságán van a hangsúly, nem az elváláson.

Éreztesd vele, hogy szívesen látod: feltétel nélkül, örömmel fogadod a jelenlétedben! Ez a legfontosabb. Még nekünk, felnőtteknek is ez a legfontosabb kérdésünk: szívesen fogadott vagyok-e? Öröm-e az valakinek, hogy létezem? Még mi is figyeljük a jeleket. Felragyog-e a szeme, amikor meglát? Úgy mondja-e ki a nevemet, hogy érzem: fontos vagyok neki? Szeret velem lenni?

Azért van így, mert Isten társas lény, és ebben is hozzá hasonlítunk. És Ő vajon mit mond minden gyermekének? Amit Jézusnak: “Szeretett gyermekem vagy, és gyönyörködöm benned.” (ld. Lukács 2:23) Istennek öröm, hogy létezel.

A kisgyerekek agyában is egyfolytában ezeket a jeleket keresi az amygdala. És a meleg, hívogató visszajelzésnek tőlünk kell jönnie, az értük felelős felnőttektől. Körülöttünk kell, hogy keringjenek, nem egymás körül. Nem a kortársaik körül. Azt kell látniuk a szemünkből és azt kell hallaniuk a hangunkból, hogy bármit csinálnak, szívesen látjuk őket, szeretünk velük lenni, és örülünk nekik. Lakasd jól a kötődő éhségét; azt is, hogy szeretne olyan lenni, mint te, szeretne hozzád tartozni, szeretné fontosnak érezni magát, és érzelmi melegségre vágyik!

A szükséglet bőséges kielégítéséből fakad az elengedés

Több közelséget, több szeretetet kell nyújtanunk, mint amennyit a gyerek igényel. Ez a telítés, a bőséges jóllakatás titka. A “szeretettankja” akkor telítődik, ha nemcsak annyit töltünk bele, amennyit rendel, hanem olyan bőségesen árasztjuk el, hogy túlcsordul. Nem is férne több belé.

A Bibliában ezt jelképezi a lakoma. Több van az asztalon, mint amennyit a vendégek képesek elfogyasztani. Több van, mint amennyi szükséges; fel sem merül, hogy egyszer csak elfogy. Nem kell aggódni, hogy holnap mi lesz. Nyilvánvaló, hogy holnap is roskadásig tele lesz az asztal, meg azután is, és azután is.

Ahhoz, hogy egy gyermek szabad maradjon a szeretet megszerzésének és megtartásának munkájától, olyan bőségesen kell rá árasztanunk, mint akinek kiapadhatatlan forrása van.

Ez minden szülőnek kimerítő. Emberek vagyunk, és végesek a tartalékaink. Ezért terjedt el a “válaszkész” elmélet. Figyeljünk a gyermek jelzéseire, a ki nem mondott kéréseire, és reagáljunk pozitívan. A gyerek jön: kérek egy ölelést. És megkapja azt az ölelést. Jobb, mintha nem kapná meg, sokkal jobb! De nem elég.

Nagyobb ölelést kell kapnia, mint amekkorát kért! A szemünkben nagyobb csillogást kell látnia, mint amekkorát keresett. Nem elég válaszkésznek lenni. Át kell vennünk a vezetést! Nekünk kell kezdeményezni, és úgy gondoskodni, hogy sokkal többet kapjanak, mint amennyit kérnek. Többet találjanak az asztalon, mint amennyire szükségük van. Akkor telítődnek és nem aggódnak. A szeretet tápláló gyümölcseivel roskadásig telt asztal biztosítja az igazi gyerekkort, a NYUGALOM HELYÉT, ahol a gyerekekből előjöhet a kifejező és felfedező játék; az a játék, ami a fejlődésüket előre lendíti.

Dr. Gordon Neufeld gyakran mesél egy kis történetet a legidősebb lányáról (aki ma a munkatársa). Amikor még csak hét éves volt, Tamara egyszer csak azt mondta:
– Apa, szeretlek. – Kis kérdőjellel a levegőben, mint aki választ vár. Apukája válaszolt is szépen:
– Én is szeretlek. – Gondolta, ez a jó válasz. De súlyos csönd következett, mielőtt a kislány újra megszólalt:
– Apa, ha tényleg szeretnél, akkor te mondtad volna először!

A férfiak rögtön felismerik: női logika. Pedig tényleg. Ha egy nő virágot szeretne, a férfi nem hozhat pont olyan és pont annyi virágot, mint amit a nő “rendelt”.  Többet kell hoznia. Ha a párunk hozzánk bújik egy ölelésre, csalódott lesz, ha úgy kapja meg azt az egy ölelést, ahogy kérte. Több és nagyobb ölelést kell adnunk, sőt, úgy kell hogy tűnjön, mintha magunktól jutott volna eszünkbe. Miért? Mert csak így ér valamit.

Amikor a szerelmünk, vagy a gyerekünk tudhatja, hogy rengeteg ölelés van még ott, ahonnan ez jött, akkor kapja azt, amire valójában szüksége van: hogy nem kell a kapcsolatért aggódnia, mert a szeretet nem fogy el soha. A kínálat nagyobb, mint a kereslet. Amelyik gyerek (vagy felnőtt) számára ez magától értetődik, az talál nyugalmat a kapcsolatban. Nem csimpaszkodik, nem kapaszkodik, nem féltékenykedik, hanem felszabadultan elindul játszani.

Minden kisgyereknek tudnia kellene, hogy az érte felelős felnőtt teljes mértékben odáig van érte. Ezt kell éreznie, hogy fejlődni tudjon. A fejlődésnek nem nélkülözhetetlen feltétele, hogy a gyerekek tudjanak számolni, mire iskolába mennek, és az sem, hogy előre ismerjék a betűket. Az viszont nélkülözhetetlen feltétel, hogy játszani tudjanak, ahhoz pedig előbb nyugalmat kell találniuk. Előbb meg kell tudniuk pihenni a legfontosabb kapcsolataikban, hogy töltekezhessenek és szárnyalhassanak.

Ha azt kapják tőlünk, amire tényleg szükségük van, akkor a kellő időben könnyen és lelkesen tanulnak meg mindent, amit kell. Boldogan fogják felfedezni a számokat, kíváncsian fogják megfejteni a betűk titkát. De ehhez előbb bele kell pihenniük a kétségbevonhatatlan szeretetünkbe, ami már az övék volt, mielőtt megszülettek.

A nyugalmunk forrása

Nem véletlen, hogy Isten a nyugalom napját is felvéste a tízparancsolat kőtáblájára:

“Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt!
Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat!
De a hetedik nap a te Istenednek, az Úrnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon…”
– 2Mózes 20:8-10

Nem arról szól ez a parancsolat, hogy adót kell fizetnünk az időnkből, és vallásos tevékenységekre kell fordítanunk a szabadnapunkat. Nem is arról szól, hogy be kell zárni az üzleteket! Atyánk pihenni hívja gyermekeit a saját jelenlétébe, ahol feltöltődhetünk. Kőtáblára véste, hogy ne felejtsünk el nála megpihenni, mert Ő maga a nyugalom forrása. Nem egy vallás, hanem az a Személy hív bennünket megnyugodni és új erőre kapni, aki szeretetből adta az életet.

Az előbb már idéztem Jézus tanítványától, Jánostól, hogy a szeretetben nincs félelem. A folytatás megmagyarázza, miért nem kell elérnünk, hogy Isten szeressen minket:

“A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.
Mi tehát azért szeretünk, mert Ő előbb szeretett…”
– 1János 4:18-19

Atyánk előbb szeretett minket. Nem mi ébresztünk szeretetet benne, nem is kell szeretete megtartásán vallásos buzgósággal fáradoznunk. Már a világ teremtése előtt nemcsak eltervezett, hanem ki is választott minket magának: a gyermekeivé fogadott. Már akkor elkötelezte magát hozzánk. Már akkor tudta, hogy ez a keresztet jelenti a számára.

A gyerekek kakiszagúak, taknyosak, elviselhetetlen hangon üvöltenek, és rettenetesen viselkednek, újra, meg újra, meg újra. Egy normális gyerek mellett a legerősebb idegrendszerű felnőtt is rájön, mennyire végesek a tartalékai. Ahol pedig több gyerek is van egyszerre, az kész katasztrófa.

A gyerekeinknek több szeretetre és türelemre van szükségük, mint amennyit magunkból tudunk meríteni. Isten nem a mi tartalék türelmünk méretére szabta a szülői terheket. A saját nyugalmunk mindig megújuló, mindig friss forrását az Atya szeretetében és Jézus bennünk élő Lelkében találjuk folyamatosan, bőségesen és ingyen. Jézus mondta a tanítványainak:

“Én ugyan elmegyek, de a békességem veletek marad. Igen, a saját békességemet adom nektek, de másképpen, mint ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjatok, és ne féljetek!”
– János 14:27

Amikor fáradt vagy, és a lelked háborog, Jézus önmagával takar be, nem egy könyv lapjaival. Nem is küld el, hogy menj és szedd össze magad. Azt mondja:

“Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve és én megnyugvást adok nektek.”
– Máté 11:28

Mint az Atya, Jézus is pihenni hív bennünket a jelenlétébe. Mindig szívesen lát. Tőle jön az a szeretet, ami nem fogy el sose, és amit tovább önthetünk a gyerekeinkbe. Ő az egyetlen kiapadhatatlan forrás, a folyamatosan megújuló élet-energia.

Dehát én nem… Ne legyél vallásos! Ne te próbáld elnyerni és fenntartani az Istennel való kapcsolatot! Ne igyekezz megszerezni Isten szeretetét! Nincs rá szükség, mert már a tiéd. Már a tiéd Krisztus kapcsolata az Atyával. Nem kell kiérdemelned. Nem tehetsz érte semmit. Csak úgy kapod, mert Isten, az Atya a gyermekévé fogadott. Rászolgálni nem lehet, csak elfogadni. Ajándék.

De nem érzem! Panaszold el neki! Jézus ismeri az Atya ölelését. Azért lett emberré, hogy minket is befogadjon a saját meghitt és boldog kapcsolatába az Atyával. Kérd tőle, hogy (benne és miatta) te is átélhesd az Atya ölelését! Ha rányílik a szemed az Istennel való kapcsolatod valóságára, nem kell a sötétben félned és keresgélned.

“Mert nálad van az élet forrása,
a te világosságod által látunk világosságot.”
– Zsoltárok 36:10

Lesz mit továbböntened a gyerekeidbe. Tudni fogod, honnan meríts. Jézus dolgozott meg azért, hogy NYUGALMUNK legyen, és a nyugalomból értelmes élet, öröm, békesség, kötődő tánc és meghitt kapcsolatok szülessenek. Őbenne gyökerezve, benne megerősödve tudunk a nyugalom szigetévé válni a gyerekeink számára is, és elvégezni helyetük a közelség fenntartásának munkáját

Mi, felnőttek dolgozzunk, hogy a gyerekeinknek nyugalma legyen, és a nyugalomból játék, a játékból pedig fejlődés legyen! Mi adjuk a rendet, a struktúrát, és a jó szokásokat. A mi dolgunk a kapcsolatról is gondoskodni – hogy mindig tudják, hogy szivesen fogadjuk őket és örülünk nekik. A mi dolgunk, hogy közel maradjunk egymáshoz, és biztonságos kapcsolatban érezzék magukat velünk. Nekünk kell dolgoznunk mindezen, hogy a gyerekeink nyugalmat találjanak.

A gyerekek NEM akkor nőnek ki a figyelmetlen, önközpontú és meggondolatlan éretlenségükből, ha sokat fejlesztjük és dolgoztatjuk őket. Nyugalomra van szükségük ahhoz, hogy játszani tudjanak; nyugalomra van szükségük ahhoz, hogy virágzó és gyümölcstermő, érett önmagukká tudjanak kifejlődni. Olyankor is meg kell találniuk a nyugalom helyét, amikor nem az történik, amit akarnak. Ezzel folytatom legközelebb.

---

Amit itt olvastál, az egy háromrészes sorozat középső része, amely a másik kettővel együtt alkot kerek egészet. Kérlek, olvasd el a többit is, hogy jól értsd a fentieket:

Ez a cikk a 2015 március 3-án a TIT stúdióban tartott előadásom hangfelvétele alapján készült; apró javításokkal, kiegészítésekkel. Az eredeti hangfelvétel itt tölthető le:  Audio (előadások hangfelvételei)