Hívjuk elő a saját jószándékát!

Sokan mondják, hogy “a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.” A jószándék nem ér semmit. A teljesítmény! Az a valami! Nos, amíg valaki nem akar eljutni valahova, addig nem is fog odaérni (hacsak nem viszik). Minden teljesítmény az elhatározással kezdődik.

Az utóbbi néhány év alatt kicsit elpunnyadtam és magamra szedtem néhány fölösleges kilót. Jelen pillanatban még cipelem, de már elszántam magam a változtatásra. Látható eredményhez hónapokra lesz szükség, a döntő fordulat viszont már megtörtént azzal, hogy eldöntöttem: egészségesebb életmódra váltok, hogy a szervezetem visszanyerje megbomlott egyensúlyát. Ha néhány hónapon belül fittebb leszek, akkor tudni fogom, hogy ezt az életmódot kell továbbra is fenntartanom; ha pedig nem sikerül változtatnom, akkor jobban fogom érteni a problémám okát.

A jobb bizonyítvány, a szoba rendben tartása, a verekedés abbahagyása, az elegendő alvás, a cigiről vagy a nassolásról való leszokás mind a szándékkal kezdődik. Az is, hogy a serdülő hajlandó a családi asztalhoz ülni és beszélgetni a családtagokkal. Az is, hogy udvariasan köszönti a vendégeket. Akármit szeretnénk elérni a gyerekeink viselkedésében, először az arra vonatkozó szándékot kell… nem beléjük verni, hanem belőlük előhívni!

Valódi szándék nélkül a jó viselkedés csak mutatvány, ami neked szól, és meg is szűnik, ha felhagysz az ösztönzéssel. Csak a saját szándékból lehet valódi és maradandó eredmény. Csak a szív, a lelkület valódi változása hoz igazi változást a viselkedés és a tettek szintjén.

Akinek szándéka van, az már célba vesz valamit. Ha egy gyereknek van úticélja, akkor arrafelé próbál kormányozni. A saját szándék előhívásával tudjuk a gyerekünket az élet vezetőülésébe ültetni. Az önállósulási folyamat erről szól, mert a vezetőülésen, kormánnyal a kezében az ember már cselekvőképesnek érzi magát: tudja, hogy rajta múlik, merre fordítja a kormányt és merre halad. A KÉK nevelés egyik mesterfogása a gyermek saját jószándékának (elhatározásának) előhívása.

Miért a saját jószándék előhívása a legjobb fegyelmezési stratégia?

– mert mindenki csak akkor érzi magát képesnek a cselekvésre, ha már van saját szándéka

Amikor egy gyerek megérzi, hogy ő vezet, mert a kezében a kormány, akkor fogja el a cselekvőképesség érzete (az önkormányzó képesség felismeréséből fakadó tettvágy). Akkor kezd kicsírázni a felelősségtudata. A mi dolgunk annyi, hogy segítsük az indulást és támogassuk a folyamatot.

– mert ha már van saját szándéka, akkor ő maga próbál a jó irányba kormányozni

A jószándék előhívásával ültetjük a gyerekeket a vezetőülésbe; így érjük el, hogy ő maga próbáljon a jó irányba kormányozni. Nem kell noszogatni, elég támogatni.

– mert a jószándék előhívásával vetjük el az értékrendünk magját a szívében

A jószándék rengeteg mindent elvégez egy gyerek szívében! A szándék (az elhatározás) akkor is fontos, ha a megvalósítás még nem sikerül. Az élő mag előbb-utóbb kicsírázik.

Milyen más alternatíva létezik arra, hogy egy gyereket a megfelelő útra tereljünk? Nemkívánatos következmények bevetésével (büntetéssel) is lehet a gyerekek viselkedését módosítani, de a szívet a saját szándék előhívásával lehet megcélozni. Sokkal tartósabb változást lehet vele elérni, mint a büntetéssel. Miért?

A büntetés lényegében arról szól, hogy korlátozzuk a gyermek hozzáférését valamihez, ami fontos a számára. Nincs foci, amíg meg nem csinálod a házit. Nem gépezhetsz, amíg ki nem takarítottad a szobádat. Két hétig nem találkozhatsz a barátaiddal, ha hármasnál rosszabb lesz a témazáród. Ha nem eszed meg a spenótot, nincs süti. A jutalmazás ennek a fordítottja: kap valamit, amit értéknek tart. Nem akarja megcsinálni amit mondunk, de tudjuk, hogy szereti a nyalókát? Hát nyalókát kap, ha azt teszi, amit mondunk, és a nyalókát vesszük el, ha nem engedelmeskedik. Az ő értékrendjére építünk. Mi motiválja abban, hogy megcsinálja, amit várunk? A nyalóka! Akkor mit teszünk értékessé a szemében? A nyalókát!

Kinek az értékrendje vezéreli ezt a nevelést? A miénk vagy az övé? Amikor büntetünk, akkor a gyerek értékrendjét használjuk és erősítjük! Tényleg ezt akartuk? Tényleg olyan jó ötlet a gyerek meglévő értékrendjét használni csak azért hogy megcsinálja, amit akarunk?

Ha következményekkel (jutalmazással és büntetéssel) nevelünk, hogy jutunk el az értékrendünk átadásához? Sehogy! Még a legszigorúbb behavioristák is elismerik, hogy értékközvetítésre, az erkölcsi nevelésre nem alkalmasak a módszereik! Idomítani jutalom és büntetés, “logikus következmény” bevetésével is lehet, de ettől nem lesznek érettebbek. A jellemükre nem hat, mert a szívüket is érintetlenül hagyja.

A saját értékrended magjait szeretnéd elvetni a gyerekeid szívében? Melyik szülő nem? Értsd meg, hogy ezt nem fogod elérni azzal, hogy az ő értékrendjüket használod! A saját értékeid magját kell elvetned! Hogyan? Úgy, hogy logikus következmények kilátásba helyezése helyett a saját elhatározását hozod ki belőle – azt, hogy ő akar tanulni a vizsgára; hogy ő akar segítséget kérni tőled, amikor frusztrált (ahelyett, hogy verekedésbe kezdene), hogy ő akarja a tőle telhető legjobban elvégezni a munkáját, hogy ő akar türelmesebben bánni a testvérével!

– mert ha a szándék már a sajátja, akkor a tanácsainkra is kíváncsi lesz és elfogadja a segítséget

A gyermek saját szándéka teszi lehetővé, hogy segítsünk neki. Ha már akar változtatni, csak a megvalósítás megy nehezen, lehet neki segíteni, mert igényli. Beleszólásnak és gyötrésnek érzi viszont, ha olyan irányba húzzuk-vonjuk-tanácsoljuk, ami neki nem elég fontos. Abban lehet bátorítani és támogatni, amit ő akar; ami már az ő ügye:
– Tudom, hogy nem akartad bántani a testvéredet. Emlékszem, mondtad is, hogy nem akarod bántani.
– Tudom, hogy nagyon fáj neked ez az egyes. Emlékszem, amikor mondtad, hogy jobb jegyeket akarsz szerezni. Ne félj, sikerülni fog. Azt hiszem, tudnék neked segíteni…

edzo-kekneveles

Ha előhívjuk a gyermek jószándékát, és csak utána kezdjük támogatni a magáénak érzett cél elérésében, akkor már nem az ellenséges partvonalról dirigálunk! Ha abban segítünk, amit ő már jobban akar, mint mi, akkor úgy veszünk részt az életében, mint egy tanácsadó, mentor vagy edző.

Említettem a küzdelmemet a kilókkal. Nem szeretem, ha valaki kéretlen jótanácsokkal próbál “segíteni”. Hiába mondta az anyukám, hogy “Krisztikém, rengeteget híztál! Jobban oda kellene figyelned, hogy mit eszel, és többet kellene mozognod!”, a megjegyzései csak bosszantottak. Ha viszont már saját elhatározásból is szeretnék változtatni, én magam kérek segítséget.  Kellemetlenségeket is kiállok és az akaraterőmet latba vetve önként engedelmeskedem annak, aki a célom megvalósítását támogatva utat mutat, bátorít és számonkér. Még ez is csak akkor működik, ha bízom benne. A kéretlen kritika és jótanács viszont ellenakaratot vált ki. Csak a saját szándékaink megvalósításához igénylünk és fogadunk el segítséget!

– mert a fegyelmezésnek ez az a módja, ahogy a gyerekünk elméjében is rendet tudunk tartani

A fegyelmezés a rend fenntartását jelenti. Amikor előhívod a gyereked saját jószándékát, akkor nem a tetteit próbálod irányítani, hanem az elméjében tartasz rendet, már jóval azelőtt, hogy a tetteiben is megmutatkozna a rend. A belső változáshoz az irányítóközpontot, a szívet kell megcéloznunk, és a jószándék előhívásával éppen ezt tesszük.

– mert a saját szándék előhívásához nincs szükség erőszakoskodásra: a természetes hatalmunkra támaszkodhatunk a nevelésben

A jószándék, a gyermek saját elhatározása teszi azt is lehetővé, hogy erőszakoskodás helyett a természetes hatalmunkra támaszkodjunk a nevelésben. Nem kell valamit elvennünk tőle, ha nem azt csinálja, amit akarunk. Nem kell a kötődéseit felhasználnunk ellene. Elég, ha a kötődésből adódó természetes hatalmunkat használjuk, miután felvettük vele a jó kapcsolatot. [ld. Mi a különbség a természetes és az erővel szerzett hatalom között?Mielőtt munkához látsz, teremts kapcsolatot!]

Egy jó kereskedő ösztönösen is ezt csinálja. Felveszi a szemkontaktust, eléri, hogy a vevő mosolyogjon és bólogasson, és ekkor mondja el, amit akar. Amikor a gyerekünk a szemünkbe néz és mosolyogva bólogat, akkor tudjuk, hogy a mi oldalunkon van. Nem az ellenfelet látja bennünk. Ha már átállt a mi oldalunkra, akkor jó esélyünk van rá, hogy a saját elhatározásából is azt fogja akarni, amit mi akarunk.

– mert ha már nagyon akarja a jót, akkor arra is könnyebben fény derül, hogy mi lehet a megvalósítás akadálya

Ha jobban akar tanulni, ha eleget akar aludni, ha időben el akar indulni, ha rendben akarja tartani a holmiját, ha beszélgetni akar a családdal vacsora közben, de mégsem sikerül, akkor nem olyan nehéz megtalálni, hogy miért nem tudja megvalósítani a célját. De először akarnia kell abbahagyni a dohányzást ahhoz, hogy kiderüljön, miért nem tudja abbahagyni. Először akarnia kell leszokni a drogról ahhoz, hogy megtudjuk, mennyire súlyos a függősége és milyen segítségre van szüksége. Saját szándék, saját elhatározás nélkül viszont semmit nem lehet elkezdeni. Ez igaz minden apróságra és minden nagy dologra. A szándék az első lépés; az akarás elvetett magja.

Csak mert egy gyerek azt mondja, hogy “jobb bizonyítványt akarok”, még nem fogja a következő dolgozatát ötösre megírni. De a siker fejben dől el. Ott kezdődik, hogy a tanulás terén már meg akarja valósítani a benne lévő potenciált. Már akar fejlődni. Amikor idáig eljutottunk, akkor az is kiderül, hogy mi akadályozza a tanulásban, és elfoglalhatjuk mellette az edző, a mentor, a tanácsadó helyét. A fejlődés folyamat, és ha már megindult, akkor idővel a gyümölcstermésre is számíthatunk.

Ha a saját szándék előhívása ennyire jól működik, miért nem használja több szülő? Valószínűleg a sietség miatt. A KÉK nevelés kertészeti munka, amihez idő kell. Az igazi gyümölcs megjelenésére sokat kell várni. A műgyümölcs hamarabb készen van. A jószándék nem azonnal termi a gyümölcsöt. Sok bajt okoz, hogy annyira sietünk, és a jószándék előhívása helyett a teljesítményt sürgetjük. Hinnünk kell az érés csodájában, mert csak akkor leszünk hajlandóak a hosszútávú kertészeti munkára.

Hogy lehet a gyermek jószándékát előhívni?

Gondold végig, hogy milyen szándéknak kellene megszületnie a gyerekedben ahhoz, hogy jobb irányba kezdjen haladni. Először viszont a kapcsolaton dolgozz, mert a jószándék előhívása csak akkor sikerülhet, ha a gyereked nem ellenfélnek tekint, hanem ő is úgy érzi, hogy azonos oldalon álltok.

– kerülj befolyásos pozícióba

Hozd helyre a kapcsolatot úgy, hogy te legyél a gyermek biztos bázisa és a tájékozódási pontja, mert ez a feltétele annak, hogy hallgasson rád és kövessen [ld. A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?)]. Manapság az az egyik baj a neveléssel, hogy olyankor próbálunk nevelni, amikor épp helyzet van, ahelyett, hogy olyankor csak megjegyeznénk magunknak, hogy ezzel a dologgal foglalkozni kell. Nem a viharban hallgatnak ránk a gyerekeink. Nem olyankor van természetes hatalmunk, mert viharban a kapcsolat is viharos, és nem sok esélyünk van arra, hogy a gyerekünket a saját oldalunkra hozzuk. Akalmas időt kell választanod ahhoz, hogy befolyásos pozícióból tudj hatni a gyerekeidre. Egy gyerek arra hallgat, akihez függő-elfogadó szerepben kötődik. Vedd fel a kapcsolatot – amikor akarsz valamit a gyerekedtől, mindig a kapcsolatfelvétel az első! (Tudod: tekintet, mosoly, bólogatás). Menj el vele sétálni, és olyankor beszéld meg vele az ügyeket, amikor jó a kapcsolat! Szánd rá az időt (a gyümölcstermés hosszútávú cél)! Ne erőből próbáld gyorsan helyre tenni, ami félresiklott!

– segíts neki reális, megvalósítható célokat kitűzni

Erre akkor kerülhet sor, ha már azonos oldalon álltok. Ha igényli a segítségedet, szívesebben is fogadja.

– felkészülten várd a problémákat

Némi tapasztalatszerzés után azt is előre fogod látni, hogy miből lehet baj. Amikor a nagymama ebédre hív benneteket, már előre eszedbe jut, hogy a lányod utálja a fasírtját, és legutóbb megsértette a nagymamát. A múltkori esetből tanulva előre tudsz dolgozni a megelőzésen. Ha látod, hogy hol várható a gubanc, fel tudsz készülni rá. Megbeszélhetsz a lányoddal egy titkos jelet, amit a nagymama jelenlétében is leadhat neked, ha nem szereti főztjét. Vagy megtaníthatod, hogy hogy mondja meg kellő tapintattal, hogy csak keveset szeretne kérni, vagy ha egyáltalán nem szeretne enni a nem szimpatikus ételből. Nagyon mókás és hasznos, ha a jelenetet párszor el is gyakoroljátok.

Amikor az unokatestvérek átjönnek játszani, már idejekorán eszedbe jut, hogy legutóbb rosszul sült el a látogatásuk, mert a fiad heves tiltakozásba kezdett, amikor játszani akartak a játékaival. Most, hogy megint jönnek, megpróbálhatod megelőzni a bajt. A jószándékát kellene előhívnod… de hogyan? Vedd fel a jó kapcsolatot, és amikor már mosolyogva néz rád és bólogat, térj a tárgyra: „Azt hiszem, jó lenne, ha az unokatestvéreidnek is megengednéd, hogy játsszanak néhány játékoddal. Talán már elég nagy is vagy hozzá. Mit gondolsz, számíthatok rád?” Remélhetőleg továbbra is mosolyogva bólogat. „Rendben, gondoljuk át, mivel játszhatnak az unokatesók? Amivel nem, azt el kellene pakolni. Segítsek?” Sok bajt megelőzhetsz azzal, ha erőszakos utasítgatás helyett minden alkalommal odafigyelsz arra, hogy egy csónakban evezzen veled, a te oldaladon álljon, és az ő saját szándékát hívd elő. Ha sikerül elérned, hogy a saját ügyének tekintse a bajok megelőzését, a felkészülésben is együtt fog veled működni, hiszen ő akarja, te pedig neki segítesz.

És ha nem sikerül? Ha megint utálkozni kezd az étel miatt a vendégségben? Ha megint veszekszik a játékokon az unokatesókkal? Akkor mit csináljunk?

Olyankor nem sokat lehet tenni. Rosszul alakultak a dolgok. A kapcsolatot kell menteni, hogy a kudarc se távolítson el bennünket egymástól, a jövőre nézve pedig ebből az esetből tanulni kell. És vajon kinek kell a leckét megtanulnia? Annak, aki felelős a kicsik és az éretlenek tetteiért. Ezek általában mi vagyunk, a szülők. Nem a gyereknek kell megtanítani a leckét. Nekünk, felnőtteknek kell megtanulnunk. Az a kérdés, hogy én, a felnőtt mit tanulhatok ebből a jövőre nézve, hogy legközelebb bölcsebb előrelátással hozzam ki a gyerekemből azt az elhatározást, ami beállítja a megfelelő irányba.

Ne felejtsük el, hogy a kicsik jószándéka még nem elég erős. Egy négyéves a legőszintébb szívvel igéri meg, hogy lehozza neked a csillagokat is az égről, és megeshet, hogy semmit nem tart be belőle, mert valami más eltereli a figyelmét. Nagy türelemre van szükség ebben is. Az 5-6-7 éves már jobban be tudja tartani az ígéreteit (prefrontális kéreg). Már a kicsiknél is nagyon hasznos, de iskoláskortól kezdve lesz igazán fontos a jószándék előhívása a nevelési gyakorlatunkban.

Mit tegyünk, miután a jószándék megszületett?

– szurkolj lelkesen a partvonalról

A serdülőre bízott területeken a felelősséget és a következményeket is ő viseli a döntéseiért [ld. Bízzunk rá felelősséget!]. Mi, szülők a továbbiakban a lelkes szurkoló és a tanácsadó szerepét töltjük be.

– nyugalomba vonult tanácsadó legyél, ne parancsnok

Különösen fontos ez, amikor az elhatározások megvalósítása nehezen megy. A kitűzött cél feladása komoly kísértés, ha valaki már hetek óta eredménytelenül igyekszik a célját elérni. Nem csoda, ha elege van, túl sok neki, belefárad és fel akarja adni. Ilyenkor kell mellette állni! “Semmi baj, odáig is el fogsz jutni. Csak tarts ki, már úton vagy, ne add föl. Sikerülni fog. Van egy ötletem, mi lenne, ha megpróbálnád…” Kitartóan támogassuk és segítsük a haladását!

– továbbra is a jószándékot nézd, ne a teljesítményt

Nagyon nehezen hiszi el az ember, hogy többre képes, ha mindig csak negatív visszacsatolást kap.

Még akkor is, ha csak azért ígér meg valamit, hogy kibújjon a felelősségre vonás alól:
– Nem akartam… nem direkt volt! – mentegetőzik, és nyilvánvaló, hogy csak azért mondja, hogy ne kerüljön bajba. Még ez is jó alkalom, amit ki lehet használni a jószándék előhívására. Még ezt a jószándékot is meg lehet támogatni:
– Nagyon örülök, hogy olyan ember vagy, aki szándékosan nem csinál ilyet.
Még egy ilyen helyzet is nagyszerű lehetőséget nyújt arra, hogy a szívét célozd meg a neveléssel és a szándékát nézd, ne a teljesítményét.

Ha azzal azonosítunk egy gyereket, amit csinált (meggondolatlanul, hirtelen felindulásában), azzal olyan tükröt tartunk elé, amilyennek nem akarjuk látni. Azt mondjuk vele, hogy látod, ilyen vagy! Ha viszont a gyönge teljesítmény helyett a jószándékát nézzük, és látjuk benne azt is, amilyen akkor lehet, amikor érettebb lesz, akkor sokkal nagyobb valószínűséggel lesz ereje tovább fejlődni abba az irányba.

“Nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.”
– 1Sámuel 16:7

Összefoglaló gondolat:

Tápláld a kapcsolatot: töltögesd a szeretettankját meghitt együttléttel,
adj teret a fejlődésnek: biztosíts elég üres helyet és időt, és
bízzál az önállósulás természetes folyamatában!

Mellőzd a kapcsolatrongáló módszereket!

GYÖKEREK sorozat » 5. rész: SZEPARÁCIÓ és HÍDÉPÍTÉS

Elég gyakran előfordul, hogy le kell állítanunk a gyereket, sőt, hűvösre kell tennünk egy időre, mert nem folytathatja azt, amit csinál. De ehhez nem kell megvonnunk tőle saját magunkat is!

Ne használjunk olyan fegyelmező módszereket, amelyek eltávolítják tőlünk a gyerekeinket!

Csak akkor tudjuk a gyerekeinket a helyes úton tartani, ha a módszereinkkel nem ássuk alá a bizalmi kapcsolatot! Mellőznünk kell a kapcsolatot rongáló fegyelmezési módszereket! Ami nem olyan egyszerű, mert néhány olyan bevett gyakorlattól is meg kell válnunk, amelyet eddig ártalmatlannak hittünk, és gyakran használunk.

Eltávolítjuk és szembefordítjuk magunkkal a gyereket, amikor elküldjük magunktól, úgy teszünk, mintha el akarnánk hagyni, vagy megvonjuk tőle a szeretetünk jeleit. A szakadék mélyül közöttünk, amikor a szavaink vagy a magatartásuk arra utal, hogy nem leszünk jóban, ha nem viselkedik elég jól.

Manapság mintha ez lenne a norma. Szeparációs szorongásra épülő fegyelmező módszereket javasolnak azok a tanácsadók, akik a testi fenyítés kiváltására próbálnak korszerű alternatívát ajánlani, de nem ismerik a gyermeki fejlődés feltételeit: nem tudják hogy a kapcsolat rongálásával a nevelés egyetlen lehetséges közegét veszítjük el.  A biztonságot nyújtó kapcsolat az egészséges fejlődés alapfeltétele, és a gyerekeink csak addig fogadnak szót önként és szívesen, amíg ösztönös függő-elfogadó kötődésük hozzánk fűzi őket.

Amikor levegőnek nézzük, vagy nem szólunk hozzá

Szeparációs módszer a szeretet jeleinek a megvonása is, pl. amikor úgy teszünk, mintha ott se lenne. Nem veszünk róla tudomást. Levegőnek nézzük. Vagy sértődötten nem szólunk hozzá. Még az is, amikor fenyegető hangon háromig számolunk. Miért? Mert amint ez elhangzik, a kicsi gyerek a lehető legrosszabbra gondol: ha rossz lesz, nem leszünk jóban, nem fogjuk szeretni. A legérzékenyebb gombokat nyomja meg rajta, ezért annyira hatásos.

Amikor büntetésbe küldjük

A szeparációban mártjuk meg a gyerekünket akkor is, amikor egy időre büntetésbe küldjük: beküldjük a szobájába, sarokba állítjuk, vagy csak elküldjük onnan, ahol vagyunk. Az elkülönítő módszerek azt az üzenetet küldik, hogy “amíg nem viselkedsz rendesen, addig nem akarlak látni”. Az egészséges változat így néz ki: “ezt nem csinálhatod tovább”, vagy “amíg így viselkedsz, addig nem lehetsz itt”, és most jön a lényeg: “gyere”. És magunkkal visszük valahova, ahol nem tudja folytatni azt, amit addig csinált, vagy leültetjük magunk mellé. Elég gyakran előfordul, hogy le kell állítanunk a gyereket, sőt, hűvösre kell tennünk egy időre, mert nem folytathatja azt, amit csinál. De ehhez nem kell megvonnunk tőle saját magunkat is!

elkulonito-buntetes-kek-neveles

Amíg a gyerekünk nem rendelkezik kellő önfegyelemmel, muszáj fegyelmeznünk, de nem mindegy, hogy közben mire tanítjuk! Ha arra akarjuk tanítani, hogy “ne így viselkedj, hanem így”, akkor véletlenül se arra tanítsuk, hogy “amikor így viselkedsz, nem akarlak látni”! Ne felejtsük el, hogy gyengéd és határozott szülők vagyunk, és mi viseljük a felelősséget a biztonságot nyújtó kapcsolatért. A szeretetünk nem lehet az idegességünk függvénye ha egyszer feltétel nélkül adott! Semmi nem állhat közénk, még a vásott kölyök engedetlensége sem. Amikor olyasmit tesz, amit nem engedünk, akkor leállítjuk. Ha kell, ki is emeljük abból a helyzetből, ahol nem tudott magán uralkodni, de ilyenkor magunkkal visszük, magunk mellé ültetjük, nem pedig elküldjük.

Amikor úgy teszünk, mintha ott akarnánk hagyni

Az elhagyás színlelése is a szeparációs módszerek közé tartozik. Gyakran megesik, hogy indulnunk kell, de a gyerekünk nem akar jönni. Különösen kínos, amikor mások szeme láttára nem bírunk egy kis tökmaggal zöld ágra vergődni.

– Indulnunk kell, Lujzika! Indulunk!
– Még nem akarok!
– Indulnunk kell. Időben szóltam, (ahogy a könyv tanácsolta), most pedig indulunk.
– Nem megyek!
– Lujza!
Anya tudja, hogy most már tényleg muszáj indulni. Valamit ki kell találnia, gyorsan, mielőtt kitör a cirkusz.
– Rendben. Te itt maradsz, Anya elmegy. Szia! Pá-pá! – És elindul. Igazából esze ágában sincs otthagyni Lujzát, de ő ezt nem tudja és megrémül.
– Anya-Anya-Anya, ne menj el! NE MENJ EL!!!

Hatásos volt a trükk. Anya könnyen és gyorsan elérte, hogy a kicsi csapot-papot, mindent feledve rohanjon utána. De vajon mi hatott Lujzára ekkora erővel?

elhagyas-szinlelese-kek-neveles

Őszintébb volna, ha ezeket az eljárásokat a valódi nevükön neveznénk: kiközösítés. Vajon hogy hat a gyerekre, ha kiközösítjük, amikor rossz fát tett a tűzre? Jobban meg tudjuk válogatni a módszereinket, ha tudjuk, milyen üzeneten közvetítenek a gyerekeinknek.

Hagyományos kultúrákban gyereket soha nem közösítettek ki, mert tudták, milyen veszélyes. Csak felnőtteket büntettek a közösségből való kizárással, elzárással vagy száműzetéssel, és csak végső esetben, mert rosszra is fordulhat: akit kizárnak, az végleg elvághatja a közösséghez fűző kötelékeket.

Amikor annál fogva manipuláljuk, ami fontos neki

Időnként életbe kell léptetnünk valamilyen szankciót, meg kell vonnunk valamilyen kiváltságot, korlátoznunk kell a gyerek idejét a számítógép előtt, vagy el kell tőle vennünk a zsírkrétát, amivel mindent összefirkál. Van, amikor nem engedhetjük el valahova, és úgy kell döntenünk, hogy valakivel nem barátkozhat, vagy valamivel nem játszhat. Vannak dolgok, amiket muszáj megtiltanunk a saját érdekében.

A korlátozásból akkor lesz szeparációs módszer, amikor nem azt vesszük ki a gyerekünk kezéből, ami árt neki, hanem olyasminek az elveszítését helyezzük kilátásba, ami kedves a számára. Tudjuk, hogy az engedelmesség kulcsa a kötődés, és ha nem elég a szép szó, mert hozzánk nem kötődik eléggé, valami mással manipuláljuk, amihez még kötődik. A kötődése tárgyánál fogva kényszerítjük engedelmességre. Ha nem fogad szót, elszakítjuk attól, ami (vagy aki) fontos a számára, mert megtehetjük. Természetes hatalmunk akkor volna, ha a legjobban hozzánk kötődne… de még mindig kiszolgáltatott helyzetben van. Ha olyat tesz, amit mi nem akarunk, akkor mi is olyat teszünk, amit ő nem akar. Tovább mélyítjük a köztünk lévő szakadékot, tovább rongáljuk a kapcsolatot, mert visszaélünk azzal, hogy jól ismerjük: ellene használjuk azt, amiről tudjuk, mennyire fontos neki.

Mi a baj ezekkel a módszerekkel?

A szeparáció (vagy annak veszélye) elemi indulatokat gerjeszt

Nincs semmi, ami jobban felzaklatna egy társas lényt, mint a SZEPARÁCIÓ (az elszakadás, vagy annak veszélye). Az elhagyottság élménye azonnal két elsöprő erejű emóciót (elemi indulatot) kavar fel minden emberben: a KÖTŐDÉSI HAJSZÁT (szaknyelven szeparációs distressz) és elemi VESZÉLYÉRZETET (biztonságvesztés).

szeparacio

Amikor a kisgyermek azt hiszi, hogy elveszítheti azt, aki mindennél fontosabb a számára, kapaszkodni kezd, miközben halálra rémül. A VESZÉLYÉRZET riadókészültségi állapotba hozza az idegrendszerét, amiből mi annyit látunk, hogy végre ránk figyel; a KÖTŐDÉSI HAJSZA pedig arra ösztönzi, hogy szorosabban kapaszkodjon és el ne mozduljon mellőlünk. Ezért lesz a kisgyerek olyan, mint a kezes bárány, miután faképnél hagyjuk a játszótéren, egy darabig levegőnek nézzük, vagy bezavarjuk a szobájába.

Minden energiájával a kapcsolat megtartásán dolgozik, pedig a kapcsolat fenntartása a mi dolgunk, nem a gyerekeké! A közelség keresése és a félelem együttese minden érző szívű gyereket arra ösztönöz, hogy jobban viselkedjen, de ez nem az az egészséges szófogadás, ami a fejlődését segíti. A szeparációs módszerek hatására a gyerek azért engedelmeskedik, nehogy elveszítsen.

A szeparációs módszerek hatására tehát eleinte majdnem minden gyerek jobban viselkedik.

De milyen áron?

kötődési FRUSZTRÁCIÓ (szomjúság, kielégítetlen düh)   agresszív viselkedés (dühöng, tör-zúz, csúnya szavakat kiabál, verekszik vagy magát bántja)

A szeparáció szomjúsága kielégítetlen dühvé válik, ami előbb-utóbb kirobban. Nem azonnal, hanem valamivel később, miután a közelség keresése és a félelem ereje alábbhagy.

elemi-indulatok-frusztracio-kekneveles

Két órával a szeparációs incidens után egyszer csak behúz egyet a testvérének. És, mivel a dolog két órával később történt, senki nem látja az összefüggést. Eszünkbe sem jut, hogy a korábbi megrázkódtatás utórengése a durva viselkedés.

biztonságvesztés –> védekező dominancia (nem tud bízni, követelődzik, parancsolgat)

A szeparáció nemcsak félelmet és haragot, hanem mély biztonságvesztést is okoz, mert a közelség már nem magától értetődő: a kapcsolat elveszíti biztonságot nyújtó szerepét. Egy olyan kapcsolatot, amit elveszíthetünk, többé már nem lehet természetesnek venni, mindig adottnak tekinteni. Ha pedig nem maradandó, akkor nem nyújt biztonságot.

A gyermek számára, aki a SZEPARÁCIÓT megízlelte, már nem a róla gondoskodó felnőttek vállán nyugszik a kapcsolat. Már nem számíthat ránk minden körülmények között, ami mély veszélyérzettel és biztonságvesztéssel jár, és ez óriási hatással van arra, ahogy a továbbiakban részt vesz a kapcsolatban.

Mivel már nem tűnik biztonságosnak a szülőktől való függés, a gyerek a domináns szerepre tör. Minden kötődő kapcsolatban egyszerre csak egyikőnk a gondoskodó fél, a másikunk pedig az, aki rábízza magát és elfogadja a gondoskodást. Az egészséges szülő-gyerek kapcsolatban a gyereknek a függő-elfogadó szerepben kell maradnia ahhoz, hogy be tudja fogadni, amit a felnőttől kap; a felnőtt a gondoskodó fél (ld. Hogy hatalmaz fel bennünket a nevelésre a gyerek kötődése?).

II-2-21-nyugalom-kekneveles

Ez borul fel akkor, amikor a gyerek dominánssá válik. Főnökösködni kezd, parancsolgat és követel, megmondja, hogy mit, mikor és hogyan csináljunk, és mindig az övé kell hogy legyen az utolsó szó. Nemcsak a szeparációs büntetések, hanem a puszta elhanyagolás, vagy a bizonytalan, engedékeny szülői fellépés is ide vezet.

kötődési űr –> védekező átkötődés (lecserél, azaz helyettünk máshoz kötődik; kortárs-orientáció, pótszerek, függőségek)

konnektor-kek-nevelesA szeparáció nyomában kötődési űr is keletkezik, amelyet szépen betöltenek a rivális kötődések, és megtörténik az átkötődés. Az a gyerek, aki nem érzi, hogy mellette állunk és feltétel nélkül szeretjük, kapcsolatra éhesen és szeretetre szomjasan indul útnak. Házon kívül kezdi keresni a szeretetet, amire mindennél nagyobb szüksége van.

Ha a kortársai azok, akik egész nap elérhető közelségben vannak, akkor beléjük fogja csatlakoztatni a dugóját – és azzal telik meg, ami belőlük folyik. A kötődő ösztön, a kapcsolódás vágya hatalmas hajtóerő a gyerekeinkben.

védekező elhatárolódás –> menekülés a sebezhetőségtől (bezárkózik, érzéketlenné válik, megkeményedik)

A szeparációs módszerek rendszeres használata védekező elhatárolódáshoz vezet: érzelmi eltompuláshoz, keménységhez. A gyermek vagy a serdülő ilyenkor elhatárolja magát a gyengéd érzelmektől, nehogy újra sebezhetővé váljon.

Itt látható az összkép:

elemi-indulatok-vedekezo-mechanizmusok-kekneveles

A SZEPARÁCIÓ (az elszakadás, vagy annak lehetősége) tehát elindítja a három elemi indulatot: a kötődési hajszát (szeparációs distressz), a veszélyérzetet (riadókészültség), és kisvártatva a frusztrációt is. Ezeket pedig a védekező reakciók valamelyike (vagy mindegyike) követi: a védekező dominancia, a védekező átkötődés, és a védekező leválás (menekülés a sebezhetőségtől).

Ezek után talán jobban értjük, mire figyelmeztette Pál apostol a szülőket az Újszövetségben:

“Ne ingereljétek”!

“Ti apák pedig ne ingereljétek (parorgizo)[1] gyermekeiteket, hanem neveljétek (ektrepho)[2] az Úr tanítása szerint fegyelemmel (paideia)[3] és intéssel (nouthesia)[4].
– Efezus 6:4

Az “ingerel” a görög parorgizo szó fordítása, ami egészen pontosan azt jelenti, hogy frusztrál: kielégítetlen dühre ingerel.

Egy gyereknek sem használ, ha “ingereljük”, és éppen ezt tesszük, amikor szeparációs módszerekkel próbáljuk jobb viselkedésre bírni. Amikor annál fogva manipuláljuk, ami fontos a számára, az olyan, mintha azt mondanánk: “Tudom, hogy én nem vagyok neked elég fontos, és csak azzal tudok rád hatni, ha elveszem azt, ami viszont fontos neked. Add ide a telefonodat! Nem találkozhatsz a barátaiddal!”

  • sértjük a meglévő kapcsolatunkat
  • eláruljuk, hogy nem bízunk a természetes hatalmunkban – csökken a tekintélyünk
  • tudatosítjuk benne, hogy a kedvenc dolgait és embereit jobban szereti, mint minket
  • arra ösztönözzük, hogy semmi ne legyen fontos a számára
  • azt fogja hinni, hogy ellene vagyunk, nem pedig érte

Ha ellenfélként lépünk fel a gyerekünkkel szemben, akkor a tőlünk való függést rossz dolognak, vesztes állapotnak érzi és küzdeni fog a kiszolgáltatottság ellen. Arra fog törekedni, hogy minél előbb a maga ura legyen. A félelem, a féltékenység, a harag és a védekezés éket ver közénk. A szeparációs módszerek megkeményítik a szívet és rongálják a kapcsolatot. Elidegenítik tőlünk a gyerekeinket, ezért kell őket mellőzni, amikor csak lehet.

Mit tegyünk helyette? A fenti idézetből ezt is kiolvashatjuk. Gondoskodjunk a fejlődésük feltételeiről azzal, hogy tápláljuk és gondozzuk őket; fegyelmezzük őket, amíg ki nem alakul az önfegyelmük, és tanítjuk őket! Ez óriási program, ha belegondolunk! Ha már muszáj más felnőttekre hagynunk a gyermekeink a táplálását, fegyelmezését és tanítását, akkor is sokat javíthatunk a helyzeten, ha folyamatosan óvjuk az érző szívüket, áthidalunk minden szakadékot és újra meg újra jóllakatjuk a kötődő éhségüket.

5-zaro-gondolat-kekneveles


[1] görög parorgizo – frusztrál (kielégítetlen dühre ingerel)
[2] görög ektrepho – táplál, gondoz, növel: az érés feltételeiről gondoskodik, “nevelés”
[3] görög paideia – képzés, edzés, önfegyelemre nevelés (amit egy személyi edző, coach vagy mentor is tesz); gyakorlás személyes irányítással, “nevelés” (sok helyen fenyítésnek fordítják, ferdítik)
[3a] görög paideuo – képez, edz: (ön)fegyelmet gyakoroltat; tévesen: “fenyít”
[4] görög nouthesia – figyelemfelhívás: szóbeli figyelmeztetés a lehetséges következményekre, “intés”

A nevelésre vonatkozó bibliai szavak témájában lásd még: 

GYÖKEREK sorozat » 5. rész: SZEPARÁCIÓ és HÍDÉPÍTÉS

A játék feltétele: A NYUGALOM (de milyen nyugalom?)

Készült a 2015 március 3-án a TIT stúdióban tartott előadásom hangfelvétele alapján; apró javításokkal, kiegészítésekkel. Dr. Gordon Neufeld fejlődési modelljét használom, akinek “A család ereje” c. könyve már magyarul is megjelent.

Az eredeti hangfelvétel itt tölthető le:  Audio (előadások hangfelvételei)

AMIT EGYETLEN GYERMEK SEM NÉLKÜLÖZHET c. sorozat:

  1. A fejlődés mozgatórugója: A JÁTÉK (de milyen játék?)
  2. A játék feltétele: A NYUGALOM (de milyen nyugalom?)
  3. A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?)

Már korábban megismerkedtünk a fejlődő növény analógiájával: kötődés gyökerei a kisgyerek elsődleges kapcsolataiból táplálkoznak, és a gyermek rajtuk keresztül szívja magába a fejlődéséhez szükséges tápanyagot. Ha a gyerekeink kellő nyugalomban ereszthetnek gyökeret a biztonságos kapcsolat táptalajába, akkor folyamatos a fejlődésük. Az érési folyamatok révén ösztönösen megjelenik a játék, a tudásszomj, az alkotókedv, a belátó gondolkodás, és végül kibontakozik az érett, virágzó és gyümölcstermő személyiség. A látható fejlődés gyökerei a szem elől elrejtett helyről táplálkoznak: a kapcsolatból és a nyugalomból.

A nyugalommal folytatom tehát a fejlődés nélkülözhetetlen feltételeinek témáját: milyen szerepet játszik a nyugalom abban, hogy a gyerekünk gondolkodásmódja, mentalitása, és érzelemvilága előbb-utóbb kinő a kisgyerekes önközpontúságból, indulatosságból, és érett felnőtt válik belőle? Milyen szerepet játszik a nyugalom abban, hogy az agya megfelelően fejlődik-e és a maga idejében beérik?

Ahhoz, hogy a gyerek elmerüljön a fejlődést előrelendítő játékban, NYUGALMI ÁLLAPOTBAN kell lennie. Miféle nyugalomra van szüksége? Mitől kell nyugton lennie? Fogjuk látni: elsősorban attól, hogy rajta múljon a velünk való biztonságos kapcsolata; attól, hogy meg kelljen dolgoznia a szeretetünkért.

Akkor volnánk igazán jól, ha a mi életünkben is megvolna az, amivel Isten eredetileg ellátta az embert – mielőtt elhitte az ősi kígyó hazugságát, hogy Isten nem jó. Mi mindennel látta el Isten az embert?

Az eredeti jóllét

Az ember számára az az igazi wellness, a jól-lét, a “shalom” az az állapot, amikor meghitt kapcsolatban él és otthon érezheti magát; a gyerekeink is feltétel nélküli szeretetben, a meghitt kapcsolatban tudnak egészségesen fejlődni. Minél inkább megvan ez egy ember életében, annál virágzóbb és gyümölcstermőbb; és minél nélkülözi, annál betegebb lesz. Eredetileg személyesen Isten volt az ember meghitt kapcsolata, akiben meggyökerezhetett; Isten feltétel nélküli szeretete táplálta Ádámot és Évát, és tette egymással való kapcsolatukat is az öröm forrásává. Isten meghitt közelében volt az igazi otthonunk, és amióta elveszítettük, azóta sóvárgunk utána:

“…szívünk olthatatlan vágya – a virág illata, amit sohasem találtunk, a dallam visszhangja, amit nem hallottunk, hírek egy olyan országról, ahol még nem jártunk.”
– C. S. Lewis

Mi a nyugalom?

Szabadság attól, hogy küzdenünk kell alapvető létfeltételeinkért. Nem kell teljesíteni, nem kell eredményt produkálni ahhoz, hogy életben maradjunk és jól legyünk. Nem kell megdolgozni azért, hogy Isten szívesen fogadjon a jelenlétében. Nem kell jól viselkedni azért, hogy Anya rám mosolyogjon és megöleljen. Feltétel nélküli szeretetben ezeket csak úgy kapjuk. Ajándék.

Ide kapcsolódik a Biblia egyik kulcsmondata:

“Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.”
– Efezus 2:8-9

A gyerek is akkor lehet nyugalmi állapotban, ha mentesítjük a megfelelési kényszertől, amely az eredményességhez, a munka világához kapcsolódik. Attól a tehertől mindenképpen, hogy a kapcsolatunkat neki kell fenntartania és működtetnie.

De attól a tehertől is mentesítenünk kell, hogy a tettei következményeiért neki kell aggódnia, például a felnőtt érzéseiért és tetteiért. Mi vagyunk felelősek az érzéseinkért, az indulatainkért és a tetteinkért, még akkor is, ha a gyerekeink kapcsán jövünk ki a sodrunkból. A gyerekeinknek nem szabad a következményekért aggódniuk. Eljön majd annak is az ideje, amikor ők lesznek a felelősek a tetteik következményeiért. De a kisgyermekkor nem ennek az ideje.

Attól a tehertől is mentesítenünk kell, hogy a kívánt eredményért áldozatot hozzon. A munka az, ami arról szól, hogy most megteszünk valamit, ami nem kifejezetten kellemes, hogy a jövőben élvezzük az eredményét. Ez a munka motivációja. A kicsik egyszerűen nem tudják felfogni az áldozat koncepcióját – az agyuk még nem érett meg rá. Nekik még gyerekkorra van szükségük, a gyerekkor pedig nem a teljesítmény, hanem a fejlődés, a gyakorlás ideje.

Következményektől mentes, védett helyre, a nyugalom szigetére van szükségük ahhoz, hogy a gyerekek játszani tudjanak és éretté fejlődjenek.

A kicsi gyereket a nem kívánt következmény belátásának és elkerülésének terhétől is mentesítenünk kell. “Vigyázz, ha ezt teszed, baj lesz!” “Ennek nem lesz jó vége!” A figyelmeztetéssel elvárást fogalmazunk meg, hogy előrelátóan dolgozzanak a rossz következményt elkerülésén. Az előrelátás képessége, a várható eredményért való munka még nincs meg a kisgyerekek természetében. Agyuk prefrontális kérgének ez a funkciója 6 éves kor alatt el sem kezd működni – ezért a kisebbek még nem is tudnak munka üzemmódban működni, előrelátó, megfontolt módon cselekedni.

Miért van szükségük nyugalomra?

A válasz egyszerű: a fejlődés a nyugalomból indul. A fejlődés bölcsője a nyugalom. Csodálatos, ahogy Isten ezt is eltervezte. Mi, felnőttek, azt hisszük, hogy mindent nekünk kell megcsinálnunk. Pedig a legelképesztőbb növekedés, az emberi lehetőségek kibontakozása sem annak a hatására történik, hogy szorgalmasan fejlesztjük a gyerekeink különféle képességeit. A fejlődés programját a gyerekünk magában hordozza – és belülről fakadóan fejlődik, folyamatosan, PIHENÉS KÖZBEN.

A gyerekek nem nap közben nőnek, hanem éjszaka, amikor alszanak! Az agyunk is éjszaka végzi el a karbantartó műveleteket, alvás közben dolgozza fel és kódolja a nap közben beérkezett élményeket, alvás közben raktározza el a memóriába az emlékeket… és mélyebb szinten is igaz ez.

Amikor egy felnőtt rájön, hogy lelki sérüléseket cipel, rend szerint felkeres egy terapeutát és elmondja neki, hogy mi a panasza. Elszánja magát, hogy a szakember segítségével “dolgozzon” a problémáján. De a jó segítőnél a nyugalom helyét találja meg, mert a nyugalmon keresztül vezet a helyreállás útja. A nyugalom helyén tudunk szembenézni azokkal a dolgokkal, amelyeket nem áll módunkban megváltoztatni (adaptáció). A nyugalmunkat kell megtalálnunk először ahhoz, hogy végbemenjen a gyógyulás, a helyreállás folyamata.

Tehát még nekünk, felnőtteknek is nyugalmat kell találnunk a növekedésünkhöz… a kisgyerekeknek viszont nincs is más választásuk. Az ő agyuk még nem is képes munka-üzemmódban működni. Nyugalom nélkül megrekednek a fejlődésben.

A pihenést az autonóm idegrendszer paraszimpatikus része teszi lehetővé.

Az autonóm idegrendszer két részből áll: a szimpatikus idegrendszer bonyolítja a munka pszichológiáját. Ez aktiválódik, amikor össze kell szednünk magunkat; amikor pl. a riasztórendszerünk VÉSZHELYZETET jelez. A paraszimpatikus idegrendszer pedig a NYUGALOM pszichológiája; a helyreállásról szól. Ciklikusan váltják egymást az egészséges emberben.

Szükségünk van rá, hogy kikapcsolódjunk, azaz a paraszimpatikus idegrendszerünk is rendszeresen átvehesse az irányítást. Ez teszi lehetővé, hogy nyugodt, pihentető alvásba merüljünk. Csak akkor kapcsol be, ha már megnyugodtunk.

Sok szülő mondja, hogy “az én gyerekemnek nincs nagy alvásigénye”. Ez nem igaz. Minden gyereknek van alvásigénye, de aki bennragad a szimpatikus idegrendszeri működésben, a “munka üzemmódban”, az nem tud pihenni. Ahhoz sem elég nyugodt, hogy pihentető módon aludjon.

Az állandó nyugtalanság nem némelyek személyes tulajdonsága vagy temperamentuma. A legtöbb gyereknél nem is azt jelenti, hogy valami rendellenessége van, hanem annak a jele, hogy nem talál valódi nyugalmat. Az az oka, hogy olyan terhek nehezednek rá, amelyektől szabadnak kellene lennie, hogy meg tudjon nyugodni. A nyugtalanság egyszerűen a nyugalom hiánya. Az energikus, mozgékony, aktív gyerekeknek is szükségük van nyugalomra. De milyen nyugalomra?

Milyen terhektől kell mentesítenünk a gyerekeket?

A legnagyobb teher, amelytől leginkább meg kell őket szabadítanunk, a közelségkeresés munkája (ld. kötődés). A SZERETETTSÉG ÉLMÉNYE a kicsik legfőbb szükséglete. Mindennél fontosabb a számukra. Sokféleképpen igyekeznek a közelség elérésére és megtartására: sírnak, utánoznak, hasonlítani próbálnak, birtokolnak és féltékenykednek… figyelik a jeleket, hogy mennyire fontosak a számunkra. Öt éves koruk táján nagy érzelmekre lobbannak és nekünk adják a szívüket; ekkortájt az érzelmi közelség lesz nagyon fontos; érezniük kell, hogy a szeretetünknek semmi nem állhat az útjába. A legkisebbeknek viszont még elég, ha egyszerűen a közelükben maradunk látó-halló-szagló-tapintható-ízlelhető távolságra.

A kötődő éhség a gyomor éhségénél is erősebb; pedig tudjuk, mennyire szeretik a hasukat. Még a gyomruk is akkor működik rendesen, ha biztonságos kapcsolatban tudják magukat – ha kapcsolati szempontból nem éhesek. Az ennivalót is akkor tudják rendesen megemészteni, akkor nem fáj a hasuk, amikor a legfőbb kapcsolatukért nem kell aggódniuk és dolgozniuk. Nem véletlen, hogy az ember évezredek óta közösségben szokott enni.

A táplálkozás a kötődő szükséglet megértéséhez is jó analógia. A gyerekeinket újra és újra meg kell etetnünk. Jó, ha van két szabad óránk, amikor nem kell enniük valamit. Miért etetjük őket anyiszor? Hogy megszabadítsuk őket az élelemszerzés munkájától! Levesszük a vállukról ezt a gondot. Mi dolgozunk helyettük – így gondoskodunk róluk. Mentesítjük őket az éhségtől, hogy az élet többi területére is legyen energiájuk.

Amennyire igaz ez a fizikai ennivaló iránti éhségre, ugyanannyira igaz a kötődő éhségre. A kötődő éhség célja, hogy az ember személyes kapcsolatok közegében éljen, mert csak kapcsolatban gyökerezve fejlődünk. A személyiségfejlődéshez a tápláló kapcsolatba eresztett egyre mélyebb és sérülékenyebb gyökerek szállítják a tápanyagot.

gyokerek-eres-seb-kekneveles

A gyerekek hihetetlenül erős alapszükséglete a testközel, a hasonlóság, az összetartozás; az, hogy fontosnak érezzék magukat a számunkra, hogy szeressünk velük lenni, és hogy megmutathassák magukat teljesen, ismerjük őket minden titkukkal együtt, és úgy szeressük őket. A mi dolgunk, hogy megszabadítsuk őket a szeretetünk megszerzésének a munkájától.

Újra meg újra jól kell lakatni a kötődő éhségüket. Telíteni kell őket a közelségünkkel, a jelentlétünkkel, és a semmilyen feltételhez nem kötött szeretetünkkel. Egy kicsi gyerek akkor nyugodt, ha érzi, hogy aki az egész világot jelenti számára, az szereti őt, és ez adott: a szeretet a felnőttből fakad, és nem azon múlik, hogy ő elég szeretetre méltó-e, aranyos-e, jól viselkedik-e. Ha ugyanis az ő teljesítményén múlik, akkor nincs megtartó ereje. Nem nyújt biztonságot az, amit bármikor elveszíthet, ha nem vigyáz éberen.

Amikor bármi miatt kielégítetlen a kötődő éhsége, akkor a kicsi minden energiájával a szeretet megszerzésén dolgozik. Például, amikor nem bízhat bennünk, mert hol kedvesen, hol pedig ingerülten, vagy közömbösen bánunk vele; vagy amikor abban nem lehet biztos, hogy holnap is, és utána is mindig együtt leszünk.

Ahogy újra, meg újra enni adunk a gyerekeinknek, anélkül, hogy külön kérnék, a kötődő éhség csillapítása terén is a mi dolgunk a kezdeményezés. Újra meg újra fel kell szabadítanunk őket a kapcsolatteremtés és fenntartás munkájától, hogy belemerülhessenek a játékba, és fejlődni tudjanak. Ha rajtuk múlik, hogy kiérdemlik-e vagy kicsikarják-e a szeretetünk jeleit, nyugalom helyett a “munka üzemmódban” ragadnak.

Melyek a “munka üzemmód” jelei? Miből lehet észrevenni, hogy egy gyerek a kapcsolatunkban nem nyugalmat talál, hanem dolgozik érte?

A kapcsolaton dolgozó gyerek

Felelősnek érzi magát a közelség eléréséért és a kapcsolat fenntartásáért. Kontrolláló lesz, kézbe veszi az irányítást. Dirigál, megmondja, hogy mit csinálj és hogy csináld, követel és parancsolgat. Mindezt azért, mert úgy érzi, hogy rajta múlik a kapcsolat, neki kell intézni. “Mami, így ölelj meg! Nem így, jobban! Két ölelést kérek!” Elkezd előírni mindent, aminek szerinte a kapcsolatban meg kell történnie. Sokféle dolgot követelhet, de igazából a szereteted jeleit akarja kikényszeríteni.

Maga próbál gondoskodni a kapcsolat fenntartásáról: kapaszkodik, csimpaszkodik, mászik rád és lóg rajtad. Sok kisgyerek csimpaszkodik a szülőbe, amikor beviszik az oviba. Azért kapaszkodik, mert a kapcsolat fenntartásán dolgozik. Mi a megoldás? Nem az elszakadást  kell gyakorolni, hanem abban kell őt megsegíteni, hogy a távollétünkben is megmaradjon számára a kapcsolatunk biztonsága. Nem leépíteni, hanem erősíteni kell tehát a kötődést. Kevesebb helyett mégtöbb kötődés a megoldás. Hogy lehetséges ilyenkor mégtöbb kötődés? Mindjárt azt is elmondom. De előbb meg kell értenünk, hogy ez a gyerek éppen dolgozik a kapcsolaton. Ezt a terhet kell levenni a válláról ahhoz, hogy megnyugodjon. Kinek kell átvennie a terhet? Anyának, vagy Apának.

De ha Anya nem érti, segíthet az óvónő is, mégpedig azzal, hogy ő veszi le a gyerek válláról az Anyával való kapcsolat fenntartásának munkáját. “Rajzoljuk le Anyát!” Az óvó néni segít, hogy a kicsi a kapcsolatot lássa, ne az elszakadást! Az is segít, ha az óvó néni elő tud venni valamit, ami Anyáé, vagy Apáé, és amit a kicsi magánál tarthat egész nap. Az a lényeg, hogy a kapcsolat legyen előtte, ne az elszakadás. A megoldás a több kapcsolat, a távollét szakadékát is áthidaló kapcsolat, nem az elszakadás megtanulása.

Ha egy időre elmész és másra kell bíznod a gyerekedet, adj neki valamit, ami arra emlékezteti, hogy hozzád tartozik: egy kendőt, egy mamiszagú párnát, vagy bármi mást, ami a tiéd és rád emlékezteti. Búcsúzáskor beszélj egy kicsit arról, hogy mennyire hasonlítotok egymásra! A kicsi kötődését kell megsegíteni, nem az elszakadását.

Nem az a megoldás, hogy egyszerűen és gyorsan távozunk. Ezzel a gyerek nyakában hagyjuk a kapcsolat fenntartásának a terhét. Egész napra benn rekedhet a munka üzemmódban. Nem sürgetjük az elszakadást. Helyette képessé tesszük a gyereket arra, hogy elengedje a szülőt. Ez az elengedés viszont nem jelenthet érzelmi leválást! Anya és az óvó néni, tehát az érte felelős felnőttek veszik át a kapcsolat fenntartásának a terhét, és ez jelent megkönnyebbülést a gyerek számára. Az óvó néni viselkedéséből nem azt kell kiolvasnia, hogy “Ugyan már, egy ilyen nagy fiú már nem sír az Anya után! Gyere, játsszál szépen a többiekkel (és felejtsd el Anyát)!” Az üzenetnek egyértelműen a kapcsolattartás terhét kell átvennie: “Én segítek neked Anyához ragaszkodni. Én segítek fenntartani a kapcsolatot.”

Amikor a felnőtt végzi a közelség fenntartásának munkáját, akkor a gyerek elengedheti a kapaszkodást. Nem kell megtanulnia az elszakadást kezelni. Azt kell tudnia, hogy a kapcsolatunk olyan erős, hogy még a távollétet is legyőzi. Azt kell tudnia, hogy semmi nem szakíthat el minket egymástól, még az sem, ha egy ideig nem látjuk egymást.

Isten is így bánik a gyermekeivel. Nem kell az elszakadástól félnünk. Semmi nem szakíthat el Tőle.

“Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, … sem jelenvalók, sem eljövendők, … sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.”
– Róma 8 (részletek)

A gyerekeinknek is tudniuk kell, hogy semmi nem választhat el minket egymástól. A kicsik csak sok segítséggel tudják a szívükben hordozni a kapcsolatot olyankor, amikor nem látnak minket. Akkor nem fognak belénk kétségbeesetten kapaszkodni, ha nem kell az elveszítésünktől félniük.

A kapcsolaton dolgozó gyerek igyekszik beilleszkedni, jól viselkedni, megfelelni az elvárásoknak – mindezt azért, hogy el ne veszítse a szeretetünket. Nem kellene ennyire dolgozniuk, hogy jó kapcsolatban maradjanak velünk! Nem kellene ennyire félniük – arra volna szükségük, hogy gondtalanul pihenhessenek bele a szeretetünkbe.

Folyton a kapcsolaton dolgozik az a gyerek is, aki helyettünk átkötődött a kortársaiba. A kortárskapcsolatok rendkívül bizonytalanok, tehát a kortársorientált gyerekek rengeteget dolgoznak azon, hogy elnyerjék a többiek figyelmét és elismerését, jó pozícióba kerüljenek a csoportban, elismertek és népszerűek legyenek. Már az egészen kicsik is keményen dolgoznak azért, hogy megfelelő helyzetbe küzdjék magukat a kortárscsoportban… amint az értük felelős felnőttek helyett egymáshoz kezdenek kötődni.

Nem a kortárscsoportban volna a helyük, ahol egymás körül kell keringeniük. De a kicsik csak kötődő kapcsolatban tudnak élni. Minden egyes óvodásnak az óvó nénihez kellene elsősorban kötődnie, és csak másodsorban a kortársaihoz. Azok a gyerekek, akik a jó pozíció megszerzésén és megtartásán fáradoznak a hierarchikus kortárscsoportban, nem tudnak játszani és fejlődni. Azok fejlődnek továbbra is, akiket továbbra is az értük felelős felnőtthöz fűzi meleg, személyes kapcsolat. A felnőtthöz fűződő kötődő kapcsolat mentesíti őket a hierarchikus pozícióharc munkájától.

A kapcsolaton dolgozó gyerek nem ismeri a feltétel nélküli szeretetet. Már sok óvodáskorú gyerek is azt hiszi, hogy az a dolga ezen a világon, hogy szép, okos, elbűvölő, jó, és győztes legyen. Érzékeny antennáikkal felfogják azok elvárásait, akikhez kötődnek, és próbálnak megfelelni.

Sajnos túlságosan kifejezzük, milyennek szeretnénk őket látni. Azt hiszik, hogy valóra kell váltaniuk az álmainkat, különben nem látjuk őket szívesen. Nagyon óvatosnak kellene lennünk ezzel! Azt kellene éreztetnünk velük, hogy nem kell megfelelniük az elképzeléseinknek ahhoz, hogy szeressük őket! A szeretetünket elnyerni sem kell, és elveszíteni sem lehet. Nem muszáj jónak, szépnek, sikeresnek és győztesnek lenniük! Egy kisgyerek számára elviselhetetlen teher, ha úgy hiszi, hogy méltónak kell lennie a szeretetünkre.

A szeretet elveszítésétől való félelem kiszorítja az életéből a nyugalmat és megbetegíti. A megfelelés kényszere nem egészséges ösztönző a jó viselkedésre. Jézus tanítványa és közeli barátja, János apostol írta:

“A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.”
– 1János 4:18

A szeretet eltávolítja a félelmet. A félelem gyötrelmet okoz. A gondoskodó-elfogadó viszonyban a gondoskodó fél dolga a szeretetkapcsolat fenntartása. A gyereknek ugyanúgy nem kell rászolgálnia a szeretetünk jeleire, mint ahogy arra sem, hogy enni adjunk neki. Nem kell jónak lennie azért, hogy érezze: szeretünk vele lenni. A feltétel nélküli szeretet kell, hogy sugározzon a tekintetünkből: örülök neked, szívesen látlak, és én dolgozom meg azért, hogy otthon érezd magad és megtaláld a nyugalmadat.

Hogyan gondoskodjunk a gyerekeink nyugalmáról?

Végezzük el helyette a közelség fenntartásának munkáját! Ennél fontosabb dolgunk nincsen. Bármi a szerepünk egy kisgyerek életében, szülő, nagyszülő, vagy pedagógus, nincs a kötődő kapcsolat fenntartásánál fontosabb dolgunk. Hogy kell ezt csinálni?

Hordozzuk a kapcsolattal járó terheket, viseljük a közelség keresésének és fenntartásának gondját! Ez a mi dolgunk, mert mi vagyunk a felnőttek. Mi mondjuk a kicsinek: “itt van a mamiszagú kendőm, legyen nálad, amíg távol leszek. Nemsokára találkozunk, és akkor majd visszaadod.” Ha magánál tarthat valamit, ami a tiéd, az segít téged is megtartani a fejében.

Tereljük a figyelmét az elszakadásról a visszatérésre! “Szerdán én jövök érted, és útban hazafelé megnézzük a kacsákat.”

Erősítsük benne az összetartozás tudatát is! Hasonlítunk. Nézd, barna szemem van nekem is, neked is. És a kedvenc színünk? Nahát, még a kedvenc színünk is ugyanaz! Sorolj fel mindenfélét, ami közös bennetek! Ez is segít, hogy vele maradj, amíg nem látjátok egymást.

Hidaljunk át minden szakadékot! Mindig! Mi az, ami közénk áll? Mi az, ami elválaszt? A kicsi gyerek még nem tud fejben megtartani, amikor valami közétek áll, tehát a segítségedre van szüksége. A kapcsolatot kell látnia, nem a szakadékot, ami elválaszt.

Nem mondhatunk neki olyat, hogy “Most egy hétre elutazom, valaki más fog helyettesíteni…” Egész másképp hat, amikor a visszatérésről beszélsz: “Egy hét múlva itt leszek megint, és meglepetést is hozok.” A kapcsolat maradandóságán van a hangsúly, nem az elváláson.

Éreztesd vele, hogy szívesen látod: feltétel nélkül, örömmel fogadod a jelenlétedben! Ez a legfontosabb. Még nekünk, felnőtteknek is ez a legfontosabb kérdésünk: szívesen fogadott vagyok-e? Öröm-e az valakinek, hogy létezem? Még mi is figyeljük a jeleket. Felragyog-e a szeme, amikor meglát? Úgy mondja-e ki a nevemet, hogy érzem: fontos vagyok neki? Szeret velem lenni?

Azért van így, mert Isten társas lény, és ebben is hozzá hasonlítunk. És Ő vajon mit mond minden gyermekének? Amit Jézusnak: “Szeretett gyermekem vagy, és gyönyörködöm benned.” (ld. Lukács 2:23) Istennek öröm, hogy létezel.

A kisgyerekek agyában is egyfolytában ezeket a jeleket keresi az amygdala. És a meleg, hívogató visszajelzésnek tőlünk kell jönnie, az értük felelős felnőttektől. Körülöttünk kell, hogy keringjenek, nem egymás körül. Nem a kortársaik körül. Azt kell látniuk a szemünkből és azt kell hallaniuk a hangunkból, hogy bármit csinálnak, szívesen látjuk őket, szeretünk velük lenni, és örülünk nekik. Lakasd jól a kötődő éhségét; azt is, hogy szeretne olyan lenni, mint te, szeretne hozzád tartozni, szeretné fontosnak érezni magát, és érzelmi melegségre vágyik!

A szükséglet bőséges kielégítéséből fakad az elengedés

Több közelséget, több szeretetet kell nyújtanunk, mint amennyit a gyerek igényel. Ez a telítés, a bőséges jóllakatás titka. A “szeretettankja” akkor telítődik, ha nemcsak annyit töltünk bele, amennyit rendel, hanem olyan bőségesen árasztjuk el, hogy túlcsordul. Nem is férne több belé.

A Bibliában ezt jelképezi a lakoma. Több van az asztalon, mint amennyit a vendégek képesek elfogyasztani. Több van, mint amennyi szükséges; fel sem merül, hogy egyszer csak elfogy. Nem kell aggódni, hogy holnap mi lesz. Nyilvánvaló, hogy holnap is roskadásig tele lesz az asztal, meg azután is, és azután is.

Ahhoz, hogy egy gyerek szabad maradjon a szeretet megszerzésének és megtartásának munkájától, olyan bőségesen kell rá árasztanunk, mint aki kiapadhatatlan forrása van.

Ez minden szülőnek kimerítő. Emberek vagyunk, és végesek a tartalékaink. Ezért terjedt el a “válaszkész” elmélet. Figyeljünk a gyerekre, és reagáljunk pozitívan a jelzéseire. A gyerek jön: kérek egy ölelést. És megkapja azt az ölelést. Jobb, mintha nem kapná meg, sokkal jobb! De nem elég.

Nagyobb ölelést kell kapnia, mint amekkorát kért! A szemünkben nagyobb csillogást kell látnia, mint amekkorát keresett. Nem elég válaszkésznek lenni. Át kell vennünk a vezetést! Nekünk kell kezdeményezni, és úgy gondoskodni, hogy sokkal többet kapjanak, mint amennyit kérnek. Többet találjanak az asztalon, mint amennyire szükségük van. Akkor telítődnek és nem aggódnak. A szeretet tápláló gyümölcseivel roskadásig telt asztal biztosítja az igazi gyerekkort, a NYUGALOM HELYÉT, ahol a gyerekekből előjöhet a kifejező és felfedező játék; az a játék, ami a fejlődésüket előrelendíti.

Dr. Gordon Neufeld gyakran mesél egy kis történetet a legidősebb lányáról (aki ma a munkatársa). Amikor még csak hét éves volt, Tamara egyszer csak azt mondta:
– Apa, szeretlek. – Kis kérdőjellel a levegőben, mint aki választ vár. Apukája válaszolt is szépen:
– Én is szeretlek. – Gondolta, ez a jó válasz. De súlyos csönd következett, mielőtt a kislány újra megszólalt:
– Apa, ha tényleg szeretnél, akkor te mondtad volna először!

A férfiak rögtön felismerik: női logika. Pedig tényleg. Ha egy nő virágot szeretne, a férfi nem hozhat pont olyan és pont annyi virágot, mint amit a nő “rendelt”.  Többet kell hoznia. Ha a párunk hozzánk bújik egy ölelésre, csalódott lesz, ha úgy kapja meg azt az egy ölelést, ahogy kérte. Több és nagyobb ölelést kell adnunk, sőt, úgy kell hogy tűnjön, mintha magunktól jutott volna eszünkbe. Miért? Mert csak így ér valamit.

Amikor a szerelmünk, vagy a gyerekünk tudhatja, hogy rengeteg ölelés van még ott, ahonnan ez jött, akkor kapja azt, amire valójában szüksége van: hogy nem kell a kapcsolatért aggódnia, mert a szeretet nem fogy el soha. A kínálat nagyobb, mint a kereslet. Amelyik gyerek (vagy felnőtt) számára ez magától értetődik, az talál nyugalmat a kapcsolatban. Nem csimpaszkodik, nem kapaszkodik, nem féltékenykedik, hanem felszabadultan elindul játszani.

Minden kisgyereknek tudnia kellene, hogy az érte felelős felnőtt teljes mértékben odáig van érte. Ezt kell éreznie, hogy fejlődni tudjon. A fejlődésnek nem nélkülözhetetlen feltétele, hogy a gyerekek tudjanak számolni, mire iskolába mennek, és az sem, hogy előre ismerjék a betűket. Az viszont nélkülözhetetlen feltétel, hogy játszani tudjanak, ahhoz pedig előbb nyugalmat kell találniuk. Előbb meg kell tudniuk pihenni a legfontosabb kapcsolataikban, hogy töltekezhessenek és szárnyalhassanak.

Ha azt kapják tőlünk, amire tényleg szükségük van, akkor a kellő időben könnyen és lelkesen tanulnak meg mindent, amit kell. Boldogan fogják felfedezni a számokat, kíváncsian fogják megfejteni a betűk titkát. De ehhez előbb bele kell pihenniük a kétségbevonhatatlan szeretetünkbe, ami már az övék volt, mielőtt megszülettek.

A nyugalmunk forrása

Nem véletlen, hogy Isten a nyugalom napját is felvéste a tízparancsolat kőtáblájára:

“Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt!
Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat!
De a hetedik nap a te Istenednek, az Úrnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon…”
– 2Mózes 20:8-10

Nem arról szól ez a parancsolat, hogy adót kell fizetnünk az időnkből, és vallásos tevékenységekre kell fordítanunk a szabadnapunkat. Nem is arról szól, hogy be kell zárni az üzleteket! Atyánk pihenni hívja gyermekeit a saját jelenlétébe, ahol feltöltődhetünk. Kőtáblára véste, hogy ne felejtsünk el nála megpihenni, mert Ő maga a nyugalom forrása. Nem egy vallás, hanem az a Személy hív bennünket megnyugodni és új erőre kapni, aki szeretetből adta az életet.

Az előbb már idéztem Jézus tanítványától, Jánostól, hogy a szeretetben nincs félelem. A folytatás megmagyarázza, miért nem kell elérnünk, hogy Isten szeressen minket:

“A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.
Mi tehát azért szeretünk, mert Ő előbb szeretett…”
– 1János 4:18-19

Atyánk előbb szeretett minket. Nem mi ébresztünk szeretetet benne, nem is kell szeretete megtartásán vallásos buzgósággal fáradoznunk. Már a világ teremtése előtt nemcsak eltervezett, hanem ki is választott minket magának: a gyermekeivé fogadott. Már akkor elkötelezte magát hozzánk. Már akkor tudta, hogy ez a keresztet jelenti a számára.

A gyerekek kakiszagúak, taknyosak, elviselhetetlen hangon üvöltenek, és rettenetesen viselkednek, újra, meg újra, meg újra. Egy normális gyerek mellett a legerősebb idegrendszerű felnőtt is rájön, mennyire végesek a tartalékai. Ahol pedig több gyerek is van egyszerre, az kész katasztrófa.

A gyerekeinknek több szeretetre és türelemre van szükségük, mint amennyit magunkból tudunk meríteni. Isten nem a mi tartalék türelmünk méretére szabta a szülői terheket. A saját nyugalmunk mindig megújuló, mindig friss forrását az Atya szeretetében és Jézus bennünk élő Lelkében találjuk folyamatosan, bőségesen és ingyen. Jézus mondta a tanítványainak:

“Én ugyan elmegyek, de a békességem veletek marad. Igen, a saját békességemet adom nektek, de másképpen, mint ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjatok, és ne féljetek!”
– János 14:27

Amikor fáradt vagy, és a lelked háborog, Jézus önmagával takar be, nem egy könyv lapjaival. Nem is küld el, hogy menj és szedd össze magad. Azt mondja:

“Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve és én megnyugvást adok nektek.”
– Máté 11:28

Mint az Atya, Jézus is pihenni hív bennünket a jelenlétébe. Mindig szívesen lát. Tőle jön az a szeretet, ami nem fogy el sose, és amit tovább önthetünk a gyerekeinkbe. Ő az egyetlen kiapadhatatlan forrás, a folyamatosan megújuló élet-energia.

Dehát én nem… Ne legyél vallásos! Ne te próbáld elnyerni és fenntartani az Istennel való kapcsolatot! Ne igyekezz megszerezni Isten szeretetét! Nincs rá szükség, mert már a tiéd. Már a tiéd Krisztus kapcsolata az Atyával. Nem kell kiérdemelned. Nem tehetsz érte semmit. Csak úgy kapod, mert Isten, az Atya a gyermekévé fogadott. Rászolgálni nem lehet, csak elfogadni. Ajándék.

De nem érzem! Panaszold el neki! Jézus ismeri az Atya ölelését. Azért lett emberré, hogy minket is befogadjon a saját meghitt és boldog kapcsolatába az Atyával. Kérd tőle, hogy (benne és miatta) te is átélhesd az Atya ölelését! Ha rányílik a szemed az Istennel való kapcsolatod valóságára, nem kell a sötétben félned és keresgélned.

“Mert nálad van az élet forrása,
a te világosságod által látunk világosságot.”
– Zsoltárok 36:10

Lesz mit továbböntened a gyerekeidbe. Tudni fogod, honnan meríts. Jézus dolgozott meg azért, hogy NYUGALMUNK legyen, és a nyugalomból értelmes élet, öröm, békesség, kötődő tánc és meghitt kapcsolatok szülessenek. Őbenne gyökerezve, benne megerősödve tudunk a nyugalom szigetévé válni a gyerekeink számára is, és elvégezni helyetük a közelség fenntartásának munkáját

Mi, felnőttek dolgozzunk, hogy a gyerekeinknek nyugalma legyen, és a nyugalomból játék, a játékból pedig fejlődés legyen! Mi adjuk a rendet, a struktúrát, és a jó szokásokat. A mi dolgunk a kapcsolatról is gondoskodni – hogy mindig tudják, hogy szivesen fogadjuk őket és örülünk nekik. A mi dolgunk, hogy közel maradjunk egymáshoz, és biztonságos kapcsolatban érezzék magukat velünk. Nekünk kell dolgoznunk mindezen, hogy a gyerekeink nyugalmat találjanak.

A gyerekek NEM akkor nőnek ki a figyelmetlen, önközpontú és meggondolatlan éretlenségükből, ha sokat fejlesztjük és dolgoztatjuk őket. Nyugalomra van szükségük ahhoz, hogy játszani tudjanak; nyugalomra van szükségük ahhoz, hogy virágzó és gyümölcstermő, érett önmagukká tudjanak kifejlődni. Olyankor is meg kell találniuk a nyugalom helyét, amikor nem az történik, amit akarnak. Ezzel folytatom legközelebb.

Amit itt olvastál, az egy háromrészes sorozat középső része, amely a másik kettővel együtt alkot kerek egészet. Kérlek, olvasd el a többit is, hogy jól értsd a fentieket:

A fejlődés mozgatórugója: A JÁTÉK (de milyen játék?)

Készült a 2015 február 24-én a TIT stúdióban tartott előadásom hangfelvétele alapján; apró javításokkal, kiegészítésekkel. Dr. Gordon Neufeld fejlődési modelljét használom, akinek “A család ereje” c. könyve már magyarul is megjelent.

Az eredeti hangfelvétel itt tölthető le:  Audio (előadások hangfelvételei)

AMIT EGYETLEN GYERMEK SEM NÉLKÜLÖZHET c. sorozat:

  1. A fejlődés mozgatórugója: A JÁTÉK (de milyen játék?)
  2. A játék feltétele: A NYUGALOM (de milyen nyugalom?)
  3. A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?)

Az előadás témája: A fejlődés mozgatórugója: A JÁTÉK. De azt a címet is adhattam volna neki, hogy “Koszos, boldog gyerekek”. Élvezem és kiváltságnak tartom, hogy egy olyan fontos kérdésről beszélhetek, amin minden szülőnek, nagyszülőnek, pedagógusnak és politikusnak is érdemes volna törnie a fejét: Milyen feltételeket kell teremtenünk a gyerekeink számára, hogy azzá a virágzó és gyümölcstermő emberré bontakozzanak ki, akivé Isten teremtette őket? Miről gondoskodjunk, hogy a gyerekeink teljesen kifejlődjenek?

Ma, és a következő két alkalommal három olyan tényezőről fogok beszélni, amelyek mindegyike nélkülözhetetlen minden egyes gyerek fejlődéséhez, és amelyek hiánya is kihat az ember későbbi életére. Ha az a feladatunk, hogy a fejlődésük feltételeiről gondoskodjunk, ismernünk kell a gyerekeinket és tudnunk kell, mire van szükségük a fejlődésükhöz.

A gyerekek fő jellegzetessége, hogy fejlődésben vannak. A kisbaba személyében nem “gyerekanyagot” kapunk, hanem élő személyt; egy saját személyiséggel rendelkező, fejlődésben lévő, és még éretlen embert. Az emberi potenciál minden csecsemőben megvan, mégsem lesz mindenkiből érett felnőtt. A fejlődés nem olyan program, ami automatikusan mindenkiben lefut. Mindenki idősebb lesz, de nem mindenki nő fel. Sokan túlkoros óvodásként élik le az egész életüket.

Nem az tehát a feladatunk, hogy embert faragjuk a gyerekünkből, mert már az; arról kellene gondoskodnunk, hogy érettségre jusson, mire felnő.

Mire van szükség a fejlődéshez?

Minden gyerek fejlődésének elengedhetetlen feltétele a biztonságot nyújtó KAPCSOLAT, a zavartalan NYUGALOM, és a szabad JÁTÉK.

A fejlődés feltételei közül most a játékkal ismerkedünk; legközelebb arról lesz szó, hogy miféle nyugalomra van szüksége a gyerekeinknek, végül pedig arról, hogy milyen az a biztonságos kapcsolat, amelybe gyökeret eresztve elég táplálékot találnak az éretté növekedésükhöz. Ez a három dolog kell ahhoz, hogy mire eljön az ideje, a gyerekeink meg tudjanak állni a saját lábukon, legyen erejük a körülményeikhez alkalmazkodni, tudjanak önállóan gondolkodni, és társadami szempontból is érett felnőttekké váljanak.

II-1-23

A képen látható, ahogy az emberi érés nélkülözhetetlen feltételei egymásra épülnek. A biztonságos kapcsolatban élő gyerek, akinek a kötődő éhsége is jóllakott, pszichológiai értelemben nyugalomban van. A nyugalomban lévő gyereket a fejlődés belső mozgatórugói játékra ösztönzik; a közelségkeresés munkájától szabad, érzelmileg jóllakott gyerek elindul felfedezni a világot. Kutatni, kísérletezni és alkotni fog… azaz játszik. A játéka pedig utat tör a növekedésének, és előrelendíti az érzelmi és intellektuális fejlődését. Ezeket az alapfeltételeket kell szülőként és pedagógusként megteremtenünk ahhoz, hogy idővel érett, virágzó és gyümölcstermő emberré bontakozzanak ki a gondjainkra bízott gyerekek.

Mindennek az alapja a gyermek megfelelő kapcsolata a róla gondoskodó felnőttekkel – ezért kapcsolatra épülő a “KÉK nevelés”! A kapcsolat biztosítja a zavartalan nyugalmat, a nyugalom biztosítja a játék szabadságát… a játék pedig A FEJLŐDÉS MOZGATÓRUGÓJA.

Mi a játék szerepe a gyerekeink fejlődésében?

A játék tör utat az érzelmi és az intellektuális fejlődés számára. Ezért mondjuk, hogy “a játék a fejlődés előretörő csúcsa”.

Minden emlősállat kölykei játszanak, nemcsak az emberkölykök. Ha egy állatkölyök nem tud nyugodt lelkiállapotban, az anyja közelében, de békén hagyva eleget játszani, akkor felnőtt korában nem lesz életképes. Hátrányos helyzetű lesz, hiába született egészséges kölyökként. Ugyanez a gyerekekre is igaz.

Mi a játék?

Gordon Neufeld meghatározása szerint:

A játék szabad mozgás kötött térben

A játék mechanikus definíciója: szabad mozgás kötött térben. Gondoljunk csak egy gépi szerkezetre. Az alkatrész akkor tud mozogni, ha van elég játéka. Azaz: van egy sabil hely, ahova rögzítették, és van mozgástere is. Ha nincs helye mozogni, beragad; ha pedig teljesen elszabadul, nemcsak nem látja el a funkcióját, de még a szerkezet többi elemét is megrongálja. A játékhoz tehát szabad mozgásra is, és kötött térre is szükség van.

Ilyen értelemben a bolygók keringése is játék. A gravitációs erőtérnek köszönhető, hogy a bolygók a Nap körül keringenek, és a Naprendszerben rend van. A gravitáció gondoskodik róla, hogy a bolygók a keringési pályájukon maradjanak, miközben szabadon mozognak.

Találó metafora ez, mert a kisgyerek is akkor tud felszabadultan játszani, ha van egy felnőtt, aki körül kering. Felszabadult játékát az anyával való kapcsolat láthatatlan köteléke, a gyermek kötődése biztosítja.

A játék szabad mozgás ugyan, de kötött térben. A “kötött tér” ott van, ahol a gyerek a kapcsolat gravitációs erejében részesül: lendületet adó melegében, határokat kijelölő biztonságában. Erre van elsősorban szüksége – hogy legyen valaki, aki körül keringhet, mint egy kis bolygó. A kötődés ereje olyan, mint a gravitáció. Gravitáció nélkül az égitestek nem tudnának szabadon mozogni – elpusztulnának. A teljes szabadság nem éltet, hanem pusztít. A kötődés, a vonzerő láthatatlan köteléke teszi lehetővé, hogy a bolygó és a kisgyerek szabadon mozogva is a biztonságos pályán maradjon. A kicsi gyerek minden mást megelőző szükséglete az együttlét, az anyával való meleg kapcsolat, a kötődés. A kötődés és a gravitáció vonzereje hasonlóképpen megtartó erő – nem véletlen, mindkettő ugyanabból a kútfőből származik.

Ha a kisgyerek kapcsolatéhsége annyira kielégült, ha annyira jóllakott, hogy rövid időre megfeledkezhet Anyáról, akkor tud felszabadultan játszani. Maga mögött (alatt-felett-mellett) tudja a számára legfontosabb kapcsolatot, és a jóllakottság állapotában nem kell a közelségkereséssel foglalkoznia. Anya nem hiányzik, nem kell keresni, nem kell résen lenni, hogy eltűnik-e… persze, hogy itt van valahol a közelben. Magától értetődő a jelenléte – ahogy magától értetődik, hogy a talaj is mindig a talpunk alatt marad, a tömegvonzás ejének köszönhetően.

Abban a pillanatban, hogy nem érzékeli Anya közelségét és újra megéhezik a kötődésre, a kicsin úrrá lesz a kötődő ösztön és elveszíti a játék szabadságát. Akkor is ez történik, ha Anya jelen van ugyan, de megszakadt a kötődő kapcsolat – vagy, ha olyan valaki helyettesíti Anyát, aki idegen a számára. A biztonságos kapcsolat hiánya különösebb veszély nélkül is az elveszettség érzetét kelti egy kisgyerekben. Ilyen nagy bajban pedig ki tud a játékába feledkezni?

A játék spontán és önkéntes tevékenység

– nem olyan, amit meg lehet tanítani, vagy utasításra lehet végezni.

Nem attól fog a gyerekünk játszani, hogy azt mondjuk neki, hogy “most játsszál szépen”, és nem is attól, hogy megpróbáljuk valamilyen érdekes dologba bevonni. Külső ösztönzés, foglalkoztatás eredményeképpen szinte sohasem jön létre valódi játék.

Viszont magától játszani kezd minden gyerek, amikor megvannak a játék feltételei. Aki sok jó zenét hallott már, meleg kapcsolatban él, és éppen nincs lekötve, az egyszer csak összeszedi a hangot adó tárgyakat, és “zenélni” kezd. Egy másik gyerek a kertből vagy a parkból szed össze kincseket, és azokból alkot valamit.

A játék spontán fakad belülről, az emberi természetből. Ez azért is rendkívül jó hír, mert a fejlődés útján a belülről fakadó fefedező, kísérletező és alkotó tevékenység viszi előre az embert. Az olyan játék, ami magáért a tevékenység öröméért van. A kíváncsiság, a kísérletező- és alkotókedv nem mások noszogatására, hanem belülről buzog elő.

Ha a gyerekünk így játszik, érdemes visszavonulni, békén hagyni, és csak a háttérből vigyázni rá. Ebben a spontán, örömteli játékban külön megerősíteni is fölösleges, motivációs céllal dicsérgetni sem érdemes. Ha megtapsoljuk vagy megdicsérjük, meg is zavarhatjuk a játékában. Ahelyett, hogy önfeledten játszana tovább, szerepelni kezd; ettől kezdve nekünk produkálja magát és csak akkor teszi azt, amiért megdicsértük, amikor ismét számíthat a dicséretre.

Megesik, hogy amikor egy kisgyerek jutalmat vagy dicséretet kap a spontán alkotásért, dühbe gurul és lerombolja, amit csinál. A felnőttes motiváció megtöri a szent varázst… Úgy elillan az alkotás öröme, a buzgó szenvedély, mintha sose lett volna.

Egy felnőtt nehezen érti meg ezt. Mi azt hisszük, hogy valamit kívülről kell beletennünk a gyerekbe ahhoz, hogy haladjon a fejlődésben. Ezért olyan népszerűek a különféle iskolaelőkészítő és képességfejlesztő foglalkozások. Abban a meggyőződésben gyökereznek, hogy a gyereket meg kell csinálni – tervszerűen ki kell benne alakítani azokat a képességeket, amelyekre szüksége lesz.

Jól hangzik, csakhogy nem ilyen a gyerekek természete. Nem kell őket megcsinálni, kifaragni – az érett ember lehetősége már bennük van. A fejlődés erői belülről kifelé haladnak, ha a feltételek adottak. A gyerekeket nevelni, azaz táplálni és gondozni kell, aztán hátrébb lépni és gyönyörködni benne. Isten alkotása.

Azt hisszük, hogy az a dolgunk, hogy a viselkedését alakítsuk, pedig csak a kertészeti munkát kellene elvégeznünk. Isten végzi el az érdemi munkát a gyerekeink belsejében. Mi az Ő munkatársai vagyunk. Gyerekeket bízott ránk, hogy részt vehessünk a munkájában. Fontos a megbizatásunk: ahogy az is fontos, hogy a kertész művelje a kertet. De az életet és a növekedést Isten adja.

novekedest-isten-adja-kekneveles

Pál a saját nevelői munkájáról írja:

“Én plántáltam, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést. Így most sem az nem valaki, aki vetett, sem az, aki öntözött, hanem Isten, aki a növekedést adja.”
– 1Korinthus 3:6-7

Komolyan meggyűlhet a bajunk a gyerekeinkkel, amikor azt hisszük, hogy a viselkedésük kialakítása a legfőbb dolgunk, és nekilátunk embert faragni belőlük. A gyereket ugyanis nem az készíti fel az életre, hogy gondosan megtanítjuk a fontos készségekre és javítgatjuk a hibáit. Előrehaladását az érési folyamatok belső hajtóerői vezérlik. Hogy fejlődhetne az alkotókészsége, és hogy kísérletezhetne új gondolatokkal, hogy szárnyalhatna a tudásvágya, ha valaki mindig megmondja neki, mit csináljon és hogyan, vagy mindig kijavítja a “hibáit”?

Mi tehát a játék? Jobban megértjük, ha előbb tisztázzuk, mi NEM az.

A játék NEM MUNKA

A játék,  bármilyen nagy energiával, szorgalommal és kitartással végezzük, mégsem munka. És ez annyira fontos! A munka olyan tevékenység, amit egy jövőben megvalósuló eredményért végzünk.

Mi, felnőttek mindent azért csinálunk, hogy eredménye legyen. Számunkra minden ok-okozati összefüggésekből áll. Nagyon jól tudjuk, hogy amit teszünk, az következményekkel jár. Igyekszünk azt tenni, ami jó eredményre vezet, és felhagyni azzal, ami nem vezet jóra. Azt hisszük, hogy ugyanez a gondolkodásmód a gyerekeink számára is természetes; de ebben tévedünk.

Hasonlítsuk csak össze a játékot a munkával! Mi a különbség?

A munkában az eredmény motivál. Amit teszel, annak megvan a várható következménye. “Viselkedj jól!” Ez eredmény; munka-orientált gondolkodás. “Ha nem vigyázol rá, eltörik.” Ez is munkaorientált. Eredmény-centrikus.

A játékban viszont maga a tevékenység motivál. Amit a tevékenység öröméért teszünk, az a játék. Nincs szó eredményről. A játékban, ami elfoglal, ami leköt, amiben elmerülünk, az maga a tevékenység. Indítékaink között nem szerepel az eredmény.

“Ha megeszed a spenótot, erős leszel.” Ez eredmény. A hat éven aluliak világában ilyesminek nincs értelme. A kisgyerekek világa nem munka-alapú. Nem is tudnak mit kezdeni a munka-alapú rendszerrel. A pszichés fejlődésük még nem tart ott. A kicsik nem dolgoznak meg semmiért, és fel sem tudják fogni, hogy most egy későbbi eredmény érdekében kellene megcsinálni valamit.

Még nem látják az ok és az okozat, a tett és a következmény összefüggő rendjét, mert a prefrontális agykéreg, amely segítégével belátjuk a következményeket, 5-6 éves kor előtt el sem kezd működni (és csak 25 éves korban érik be teljesen).

Annyira fontos lenne, hogy ezt megértsük! Ha azt hisszük, hogy a következmények belátásának képessége tanulás útján alakul ki, akkor olyasmin fáradozunk, ami nem lehetséges: hogy munkaorientált, eredménycentrikus gondolkodásra szorítsuk a kicsi gyerekünket. Talán azt hisszük, hogy ezzel vezetjük be a valóságos világba, ezzel készítjük fel az életre, a való élet pedig a munka világa. A felnőttek világában tényleg minden a munkáról szól. “Ki mint vet, úgy arat.” De a gyerekek világa nem a munka, hanem a játék világa. Őket a játék készíti fel a való életre. A játék fejleszti és hangolja össze egymással az élethez szükséges képességeket. A játékban pedig maga a tevékenység motivál, mert örömöt okoz.

Minden olyan dolog, amit a várható eredményért végzünk, munka; a játék pedig nem munka. Amikor a kicsi gyerek azt hallja, hogy “ha most csöndben rajzolsz, akkor később játszom veled”, azzal ő nem tud mit kezdeni. És azzal sem, hogy “ha még egyszer hozzányúlsz a telefonomhoz, akkor elfenekellek”. “Ha nem cirkuszolsz a doktor bácsinál, akkor kapsz csokit.” “Ha verekszel a homokozóban, akkor holnap nem jövünk a játszótérre.”

Számodra nyilvánvaló és normális, hogy előre megdolgozol egy később várható jó dologért, mert felnőtt vagy, és az agyadban már évek óta működik a prefrontális kéreg. Egy felnőttnek, sőt, már egy iskolásnak is így kell gondolkoznia – értenie kell a munka világát, számolnia kell a várható következményekkel. A hat éven aluliak számára viszont (és mindenki számára, aki éretlen prefrontális kéreggel él), az ilyesmi felfoghatatlan. Még nem készült el az eszköz, amivel felfoghatnák.

Szellemesen fogalmazta meg a munka és a játék közötti különbséget Mark Twain:

“Munka az, amit muszáj elvégezni, játék pedig az, amit nem muszáj. Amiből következik, hogy a művirágkészítés, és a taposómalom taposása munka, viszont a telekásás vagy a Mont Blanc megmászása nem.”
– Mark Twain: Tom Sawyer kalandjai

A kicsikre (és az éretlenekre) teljes mértékben jellemző ez a mentalitás. És ez nem hiba: fontos funkciója van. Életük hátralévő részét a munka világában fogják tölteni. Az iskola már munka. Teljesítmény alapján osztályoznak. A kortárs-csoportokban is teljesítmény alapján alakul ki a rangsor. De a kicsiknek még védelemre van szükségük a munka, a teljesítmény, és a logikus következmények világától.

Ha azt akarjuk, hogy a gyerekeink végül érett személyiséggé fejlődjenek, nem beszoktatni kellene őket a munka-alapú társadalom teljesítmény-orientált világába, hanem meg kellene tőle védeni őket. Éppen azért, hogy zavartalanul végbemenjen bennük az a folyamat, melynek során idővel megérnek erre is. Az érettségükön múlik, hogy felnőtt korukban mérlegelni tudják-e majd a tetteik következményeit. Az érettségüket pedig ebben a korban az viszi előre, ha hagyjuk őket szabadon játszani, szervezés, teregetés és instrukciók nélkül.

Szabadságra és nyugalomra van szükségük a játékhoz, védett környezetben. Az ő világuk a játék világa, és nem véletlenül. Ez szolgálja a fejlődésüket. De ahhoz, hogy így legyen, ezt előbb nekünk, felnőtteknek meg kell értenünk.

A játék NEM IGAZI

Ami játék, az “csak játékból” van, nem igazából. Amikor két testvér azt játssza, hogy ők testvérek, az számunkra nagyon mulatságos. Azt játsszák, hogy testvérek, pedig tényleg. De most, amikor játékból testvérek, akkor minden, ami köztük történik, “csak” játékból van.

Üvöltenek, verekszenek, folyik a vér, a veríték és a könnyek… a felnőtt pedig feldúltan lép közbe: “Mi a baj?!” – ők pedig a legnagyobb egyetértésben vágják rá: “Semmi! Csak játszunk!” Éppen valami konfliktust játszottak el, és a felnőtt annak a hangeffektusait hallotta – de az egész csak játékból történt. Játékból estek egymásnak, verekedtek és üvöltöztek, nem igazából. Mindketten tudták, hogy ami játékból történik, az nem számít. És ez a lényeg. Akármilyen valódi a kék folt… a verekedés nem volt igazi. Csak eljátszották a konfliktushelyzetet. Magukra próbálták a szerepet, mint egy színész, és ezzel tisztában is voltak mind a ketten.

A kisgyerekek eljátszani szeretik az élethelyzeteket. Nem a racionális valóságban van a helyük. Nem kell őket kioktatni, hogy “szépen viselkedjetek, ne verekedjetek” – amikor éppen játszanak. Ők ilyenkor nem a földön járnak, hanem a szárnyaló képzelet “mi lenne, ha…” birodalmában. “Játsszuk azt, hogy mi vagyunk a testvérek!” – ez teljesen más, mint az, hogy történetesen igazából is testvérek vagyunk. Véletlen egybeesés, nincs jelentősége.

Szeretnek jelmezbe öltözni (amíg a farsangi jelmezversennyel el nem rontjuk az örömüket). Az egyik hajóskapitány, a másik űrhajós, a harmadik királylány, a negyedik beszélő cápa. Én cápa voltam. Állítólag a bilin ülve igazgattam az uszonyomat. Ebben a korban a fantáziajátékoknak, a “tegyünk úgy, mintha” játékoknak van itt az ideje, és nem annak, hogy a realitások törvényszerűségeivel ismerkedjenek, és a következményekkel tanuljanak meg számolni. A játék nem igazi. Ami játékból történik, az olyan, mint az álom: a játék világában nem érvényesek a való élet racionális szabályai, ok-okozati összefüggései; a játéknak nincsenek igazi következményei.

Nem munka, nem igazi… Hanem?

A játék FELFEDEZŐ és KIFEJEZŐ tevékenység

Csupa kísérlet és önkifejezés. Amikor a kisgyerek játszik, akkor megnyilatkoznak a belső tartalmai. Belülről hajtja előre a fejlődés útján a kíváncsiság, a kísérletező- és alkotókedv. Játék közben a szó szoros értelmében előbújik és megmutatkozik, ami benne van. És nemcsak megmutatkozik, hanem formálódik, alakul és növekszik is.

Játék közben az ember rejtett belső világa tör utat magának belülről kifelé. Ezért is érdemes a gyerekeinket inkább a háttérből figyelni játék közben, ahelyett, hogy kitalálnánk, irányítanánk, szabályoznánk és javítgatnánk a játékukat. Isten beléjük írt fejlődési programját nem szárnyalja túl egyetlen fejlesztő pedagógiai program sem.

Persze a rejtett belső világa csak akkor tud előjönni, ha kötött, azaz határokkal védett térben mozoghat, és a kicsi gyerek számára ez a biztonságát jelentő felnőtt közelségét jelenti. A határokkal védett tér maga a kapcsolat. Anya itt van valahol a közelben, és a jelenléte, az elérhetősége annyira magától értetődő, hogy a gyermek meg is feledkezhet róla. Szabad lehet a kapcsolat fenntartásának munkájától, mert azt Anya, a felnőtt végzi el helyette. Anya biztonságot nyújtó jelenlétével a háttérben a kicsi szabadon elmerülhet a játékában.

A játék boldog ugrás…

“A játék boldog ugrás:
Elrugaszkodás a realitások talajáról, és
átugrás ismeretlen, új keretek közé.”
– Platón (ie. 427-347)

Platón remekül megragadta a lényeget, amikor azt írta, hogy a játék boldog UGRÁS… Olyan tevékenység, ami önmagában örömöt okoz. A lélek is szárnyal játék közben.

A játék elrugaszkodás a realitások talajáról. A kutatók a közelmúltban jöttek rá, hogy nemcsak a gyerekeknek van szükségük játékra, hanem a felnőtteknek is. Mindenkinek. Néhány cég sokat profitál abból a felismerésből, hogy játék-üzemmódban a dolgozó is többet hoz ki magából, mint munka üzemmódban. Például a Google. A rendkívül sikeres informatikai cégnél előírás, hogy a dolgozók a munkaidő 10%-át játékkal töltsék, ne teljesítmény-orientált tevékenységgel. Ahhoz, hogy buzogjon bennük a kreativitás, el kell rugaszkodniuk a realitások talajáról. Nem jön elő belőlünk a vállalkozó szellem, az alkotó képesség, ha minden időnket “hasznos” tevékenységgel töltjük – ha mindig az eredményt szem előtt tartva dolgozunk, és kimarad az életünkből az önkifejező tevékenység (művészi alkotás, fúrás-faragás, festés, zenélés, kertészkedés, versírás), és a felfedező tevékenység (a szenvedélyes érdeklődés, a kíváncsi kutatás akár a természet világában, akár a könyvtárban).

Erre jött rá a Google: ha nem egyfolytában a hatékony teljesítés áll a figyelem középpontjában, hanem játszhatnak is a dolgozók (játszva kísérletezhetnek és alkothatnak), akkor felbuzog a bennük szunnyadó alkotókedv, és végül még a teljesítményük is jobb lesz  több hasznot hajtanak a cégnek.

A virágzó és gyümölcstermő emberi élethez játszanunk is kell. Szükségünk van némi szabadságra, hogy időnként elrugaszkodjunk a valóság talajáról. Szárnyalás közben egész más szemszögből látjuk a világot.

És, ami szintén lenyűgöző: a játék ÁTUGRÁS olyan ismeretlen, új keretek közé, amelyekkel a való életben még nem találkoztunk.

Mi lendíti előre a fejlődést?

A fejlődéskutatókat régóta foglalkoztatja a kérdés: mi lehet az a tényező, az a belső mozgatóerő, ami a fejlődés haladását, előrelendülését okozza? Mi viszi előre a gyermeket a fejlődés útján? Hogy lesz a hernyóból báb, a bábból pedig lepke? Mit kell csinálni vele?

hernyo-bab-lepke

A növekedés mindig spontán. Belső program alapján történik és a hozzá szükséges mozgatóerő, a motiváció is belülről fakad. A gyermeket nem az teszi érettebbé és készíti fel az életre, hogy faragják, tanítják és fegyelmezik. Ha a róla gondoskodó felnőttekkel való kapcsolatban biztonságban érzi magát, akkor magától halad a fejlődés útján. Attól fejlődik, azzal készül az életre, hogy játszik. Ha békén hagyják, miközben nem hagyják magára, akkor ösztönösen felfedező és önkifejező tevékenységgel foglalja el magát.

A gyerekek nem azért fáradoznak, hogy teljesítményt nyújtsanak, eredményt érjenek el. Ők akkor tevékenykednek odaadó figyelemmel és nagy szorgalommal, amikor szabadon, kényszer nélkül, belülről fakadó kíváncsiságból vagy alkotásvágyból foglalkozhatnak valamivel.

A játék a fejlődés mozgatórugója. Játék közben a gyermek mindent kipróbál – a játék ezért az élet kísérletező műhelye. Amit később felnőttként csinálni fog, azt kisgyerekként játék közben képzeli el, kísérletezi ki és gyakorolja be. A kisgyerekeknek tehát csak a szabad játék védett kereteit kell megteremtenünk, ha azt akarjuk, hogy jól felkészüljenek a való életre. Játék közben fejlődnek, játék közben válnak érettebbé. A játék a fejlődés előretörő csúcsa.

Miért kell a gyereknek játszania?

A játék lendíti előre a fejlődését, nem a munka. Nem az, hogy megértetjük vele az ok-okozati összefüggéseket. Nem az, hogy megtanítjuk, milyen következményekkel járnak a tettei. Nem az, hogy megtanítjuk jól kijönni a többi gyerekkel, hanem a játék.

Azért kell játszania, hogy kibontakoztassa és kifejezze azt az emberi lényt, akinek őt Isten megalkotta. Hogy idővel tényleg az legyen, aki lehet – érett, kiteljesedett felnőtt, akiben sok tartalom van, és akinek van mit adnia, van mit merítenie belülről. Aki megtalálja a módját annak, hogy ki is tudja fejezni, ami benne van. Aki másokkal is meg tudja osztani önmagát. Ez a képesség a hat éven aluliaknál játék közben fejlődik. Játék közben van egy gyereknek kutatói és alkotói szabadsága; játék közben ismeri meg a tanulás és az alkotás örömét.

Azért kell játszania, mert a játék fejleszti ki az agy problémamegoldó hálózatát. Régebben azt gondoltuk, hogy az agy a tanítás hatására fejlődik… de a közelmúltban felfedezték, hogy a fejbe töltött és ott sikeresen rögzített tananyagnak köze sincs az agy fejlődéséhez. Semmi köze! A kisgyereket nem a betűk és a számok ismeretére kell megtanítani ahhoz, hogy gyorsabban fejlődjön, mint a többiek. Játék közben alakulnak ki az agy magasabb szintű, problémamegoldáshoz szükséges hálózatai. Játék hatására fejlődik az agy, nem a tananyag hatására. Az iskolához és az élethez pedig jól fejlett agyra van szükség.

Az agy egy élő problémamegoldó organizmus. A problémamegoldó képességnek kell fejlődnie ahhoz, hogy valaki használni tudja az eszét. Információt, tudásanyagot bárhol lehet szerezni. Ami fontos, azt tényleg meg kell tanulni, amikor eljön az ismeretszerző tanulás ideje. De ahhoz, hogy a gyerekünk jól működő, jól fejlett aggyal rendelkezzen, ami az ismereteket is könnyebben tárolja, és főként: jól alkalmazza, először egy fejlett problémamegoldó hálózatnak kell az agyában kialakulnia. Ez pedig a szabad játék, a spontán felfedező és kifejező tevékenység közben alakul ki, és nem akkor, amikor leültetjük, és foglalkozásokat tartunk neki.

Egy óvodáskorú gyerek fejlődését kifejezetten hátráltatjuk, amikor munkafüzetben húzatunk vele vonalakat meg karikákat, vagy képernyős eszközökön oldatunk meg vele “képességfejlesztő” feladatokat. A gyermekkor drága idejét vesszük el ahelyett, hogy rendeltetésszerűen, szabad játék közben fejlődhetne az agy problémamegoldó hálózata.

Az az agy, amit később az iskola is jól tud használni, játék közben alakul ki, nem az iskolaelőkészítő foglalkozásokon. Játék közben növekszik az agy, akár a prefrontális kéreg érését, akár a két félteke összehangoltságát nézzük. Tennünk kellene valamit azért, hogy a gyerekeinknek ma is legyen idejük és védett helyük játszani!

Ha az óvodáskorúakat iskolaelőkészítő és készségfejlesztő foglalkozásokra hordjuk, a maradék időben pedig a képernyő segítségével kötjük le őket, akkor kevesebb alkalmuk van fejlődni. Olyankor fejlődnek, amikor kívülről nem gondoskodunk a foglalkoztatásukról, és belülről kell valaminek előjönnie ahhoz, hogy ne unatkozzanak. Ha minden idejüket beosztjuk és lekötjük, akkor mindent megteszünk azért, hogy NE fejlődjenek azzá a virágzó és gyümölcstermő önmagukká, akivé lehetnének. Az óvodáskor nem arra való, hogy a kicsi az iskolára készüljön. Nem arra való, hogy kis széken ülve a betűk és a számok világával ismerkedjen. Ebben az időben kellene szert tennie arra a fejlett agyra, kíváncsiságra, képzelőerőre, kreativitásra és érzelmi érettségre, ami nélkül az iskolában sem tudja hasznosítani, amit ott tanítanak.

Amellett az életmód mellett, ami ma normálisnak számít, a valódi játékot kiszorítja a kicsik életéből a csoportos foglalkoztatás és a képernyő. Minél inkább leköt egy gyereket a képernyő, annál kevésbé tud játszani. Ez akkor is igaz, ha “játékos”, gyerekeknek készült műsort néz vagy feladatokat old meg. Észrevétlenül marad ki az életéből a játék, mert a képernyő varázsában nem is hiányzik. Elsorvad az érdeklődése, a kíváncsisága, a kísérletező kedve, az alkotási vágya, amikor ösztönös élmény-éhsége külső forrásból úgy elégül ki, hogy ő passzív befogadó marad.

Egy kisgyerek nem tudja, mire van szüksége. Szívesen ül a tévé előtt, szívesen nyomkodja a tablet képernyőjét. Annak is örülne, ha tortát kaphatna ebédre. A mi felelősségünk, hogy a gyerekünk élete azzal telik-e, hogy az óvodai kisszékről átül a TV elé, vagy azzal, hogy fára mászik, gilisztát keres a kő alatt, várat és lovasokat rajzol, vagy zenekart vezényel képzeletben.

Az előrelendítő játék azokban a rövid időszakokban valósulhat meg, amikor a gyerek éppen egyik alapszükségletében sem szenved hiányt (nem éhes, nem fázik, Anya nem hiányzik neki), és nem köti le valamilyen passzív szórakozás: a TV vagy egy képernyős kütyü.

Az agy fejlődése akkor a leggyorsabb, amikor a játék meleg emberi kapcsolat közegében történhet. A kapcsolat adja meg azt a biztos bázist, ahonnan egy gyerek felszállhat, és ahova mindig visszatérhet. A kapcsolat adja meg azt a biztonságos játékteret is, amelynek védelmében a gyerek belefeledkezhet a játékba. A gyerekek akkor tudnak nyugodtan játszani, ha előzőleg jól feltöltöttük a szeretettankjukat, és a közvetlen közelünkben játszhatnak, látó-és hallótávolságra, de önállóan, mert békén hagyjuk őket.

A lelki egyensúly, a pszichológiai jóllét feltétele is és eredménye is a belülről fakadó szabad játék. A kutatásokból az is kiderül, hogy a pszichés zavarokkal küzdő, a társadalmi beilleszkedésre képtelen, deviáns fiatalok nem játszhattak nyugodtan és eleget kicsi korukban, amikor annak lett volna itt az ideje. Amikor egy gyerek életéből kiszorul a spontán, kísérletező és önkifejező játék, akkor a személyiségfejlődése is elakad – megreked az éretlenségben.

Ahhoz is játékra van szükség, hogy a gyerek érdeklődési köre kialakuljon, és felnőtt korára esélye legyen olyan pályát választani, amelyben kifejezheti, ami benne van. Aki játszhat, az kisgyermekként is tevékeny életet él. Sokféle tevékenységbe belekóstol, kísérletezik. Kialakul benne, hogy mivel szeret foglalkozni – rátalál az irányra, amely felé vonzódik, ahol a legnagyobb örömmel tevékenykedik. Játék közben szokja meg, hogy nemcsak a kitaposott úton lehet járni; a sémáktól eltérő módon is lehet gondolkodni. Eredeti ötletei lesznek, újat tud alkotni. Nagy ajándék, amikor valaki felnőttkori foglalkozásában a kedvenc játékát folytathatja.

A játék során fejlődik ki a cselekvőképesség és a felelősség érzete is. Lépten-nyomon látjuk, mennyi baj van abból, amikor valaki nem látja el a feladatát, és nem vállal felelősséget a döntéseiért. Azt hisszük, hogy az a baj, hogy nem tanították meg rá. Pedig a felelősségtudat sem tanítható. Hát akkor hogy alakul ki?

A felelősségérzet játék közben jelenik meg

A gyerek az utasülésre születik, ahol az élet eseményei csak úgy történnek vele. Mindannyian így kezdjük – mások kezében van az életünk, mások felelőssége, hogy velünk mi történik. A kisgyerek legelőször játék közben ül az élet vezetőülésére, ahol ő kormányoz, ő választja meg a menetirányt, de még valódi következmény nélkül.

Talán szokatlan gondolat: döntés következmény nélkül! A Bibliában az a történet szól erről, amikor az Édenkertben Isten megbízza Ádámot az állatok elnevezésével. Közben megismerhette az állatokat és sok döntést hozhatott, de a döntéseinek nem volt semmi következménye. Nem lehetett belőle baj. Isten sokkal jobban ismerte az állatokat, az elnevezésüket mégis meghagyta Ádámnak, hogy alaposan megismerje őket, és felébredjen benne a felelősségérzet is irántuk.

A gyerekeknek is szükségük van döntéseket igénylő, testreszabott feladatokra. Játszaniuk kell a gondolatokkal, érezniük kell, hogy számítanak, hogy van hatása annak, amit csinálnak, de olyan keretek között, ahol még nem lehet belőle igazi baj. Gyakorolniuk kell a döntéshozatalt, de úgy, hogy szabadok maradjanak a következményektől. Amikor egy gyerek játék közben a kezében érezheti a kormányt, megízleli, milyen kormányozni.

Egy egészséges óvodás odavan a kormánykerekekért. Vezeti a kisautót, a motort, kormánynak használja a tányért, és mindent, ami kerék alakú. Miután ezt eleget csinálta, lassan ráébred, hogy rajta is múlnak a dolgok. Arra halad, amerre kormányoz. Lehet választani. Így tanulja meg, játék közben (eleinte még védett keretek között), hogy amikor valamit választ, egyúttal valamit nem választ. Ezen az úton kezdi felelősnek érezni magát a döntéseiért. Így születik meg benne a cselekvőképesség érzete – hogy ő is tehet a dolgokról, neki is van hatása arra, hogy mi lesz, és mi nem… azaz felelős a tetteiért. A felelősségérzet játék közben alakul ki természetes úton, és csak annál, akit hagynak nyugodtan játszani. A felelősség nem a számonkérés és nem a munka gyümölcse. Nem a következményektől való félelem eredménye.

Amelyik gyerek nem játszhat, annak keserves lesz átülni az utasülésről a vezetőülésre, ha átül egyáltalán. Hány olyan felnőttet ismerünk, akivel az élet még mindig csak történik? Minden bajuknak valaki más az oka! Nem éreztek rá a saját cselekvőképességükre – így felelősségérzetből is kevés van belőlük.

Tévedünk, ha azt hisszük, hogy kívülről kell a felelősségérzetet és a megbízhatóságot belenevelni egy gyerek jellemébe. Nem! Isten másképp tervezte. Ebben sem hagyott minket magunkra a gyerekeink nevelésében. Gondoskodott róla, hogy a kisgyermekkor idején az örömteli játékban kezdjen kibontakozni az ember felelősségérzete.

Az utóbbi száz év társadalmi berendezkedése azonban nem segíti a gyerekek természetes fejlődését. Játszaniuk kellene a családi kapcsolatok védett biztonságában, a társadalom pedig munka alapú. A munka alapú társadalomban az eredményesség, a teljesítmény az első, nem a kapcsolat. Jézus világában a szeretet, az öröm és a békesség az első, ami pedig mind kapcsolatban valósul meg. Ez a gyerekeknek való! Ez az egészséges! Az eredményeket hajszoló életmód és a piaci verseny nem gyerekeknek való, mert elfoglalja a játékhoz szükséges nyugalom helyét, ami csak a biztonságos kapcsolatban található.

A mi szemünkben a játék csak szórakozás. A gyerekünk akkor mehet játszani, amikor már nincs más dolga. Pedig a játék a növekedés műhelye, az élet kísérleti laboratóriuma, gyakorlótere. Nélkülözhetetlen a fejlődéshez. Arra való, hogy a gyerekek következményektől védett helyen gyakorolják az életet. Nagyon fontos, hogy legyen hozzá hely és jusson rá idő!

Mit tegyünk, hogy a gyerekek játszhassanak?

Emlékszünk: a játék szabad mozgás kötött térben. A gyerekek játékához a felnőtt jelenléte adja a kötött teret: a védett helyet, amelynek a határain belül szabadon mozoghatnak. Lényegében csak a biztonságos kapcsolatot és a szabadságot kell megadnunk ahhoz, hogy a játék spontán megjelenjen egy gyerek életében. Érdekes, hogy erre mintha József Attila is ráérzett volna:

“Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!”
– József Attila: Levegőt! (részlet)

Adjunk a gyerekeinknek elég szabadságot játszani! A többiről gondoskodik az önállósulás fejlődési folyamata, belülről. De miféle szabadságot?

Elég szabadságot a képernyőtől és a passzív szórakozástól. Nem kell őket folyamatosan lekötni valamivel. Nem kell őket a TV elé ültetni, hogy ott jól ellegyenek, amikor nem érünk rá velük játszani. A képernyő előtti passzív szórakozás akadályozza a fejlődésüket. Ami belül van, azt kell kihozniuk magukból; nem arra van szükségük, hogy passzívan nyeljék a külvilág konzerveit. Tévedtünk, amikor azt hittük, hogy a kisgyerek üres vödör, amit meg kell tölteni, vagy tiszta lap, amire írni kell valamit! Kívülről töltögetni csak azokat kell, akik különösen elhanyagolt, ingerszegény környezetben vannak, ahol nem találnak semmi táplálót, ami fellobbantja a kíváncsiságukat és gazdagítja a fantáziájukat. De semmilyen jel nem utal arra, semmilyen tudományos eredmény nem támasztja alá, hogy a gyerekek üresek, és kívülről kell őket megtölteni.

Nem használ nekik az információáradat és a passzív szórakozás; és nem fejleszti őket a sok fejlesztő foglalkozás sem. A kibontakozásukat és a fejlődésüket akadályozzuk, ha folyamatosan foglalkoztatjuk őket. Belülről kell megtalálniuk az utat a tartalmaik kifejezéséhez is. Ebben azzal segítünk nekik a legtöbbet, hogy biztosítjuk számukra a szabadságot a játékhoz. Tartsuk őket távol a mindenféle képernyőktől, és hagyjuk őket játszani!

Nemcsak a képernyőktől, hanem a szervezett elfoglaltságoktól is mentesítenünk kellene a kicsiket. Az óvodások irányított és szervezett program szerint töltik az egész napjukat. Ráadásul sok szülő, azért, hogy a gyereke előnnyel induljon a teljesítménykényszer diktálta versenyben, hazatérés előtt még különórára is elviszi az óvodást. A taxisofőr szerepét osztja magára, mert azt hiszi, hogy nagyobb szükség van az angolra, az RSG-re, a focira meg a néptáncra, mint arra, hogy odakint sarazzon, vagy odabent gyurmázzon, birkózzon, kartondoboz repülőt készítsen, vagy rohangáljon és fára másszon a parkban. A kicsiknek bármilyen szervezett elfoglaltság többet árt, mint használ, mert a játékról szoktatja le őket. Korai fejlesztésre pedig, előnyszerzés céljából, egy egészséges kisgyereknek egyáltalán nincs szüksége. Nem előnyt szerez, hanem elmarad a fejlődésben, ha a foglalkoztatás kiszorítja az életéből a játékot.

A félelem e téren is rossz tanácsadó. A kicsik gyerekkorát ne áldozzuk fel csak azért, mert attól félünk, hogy ha nem tudnak mindent előre, akkor nem fogják az iskolát a legjobbak között végezni! A hat éven aluliak idejét nem szabad az iskolai készülődére fordítani, mert a kisgyermekkor az érési folyamat legfőbb időszaka. A jó ütemben történő egészséges fejlődés viszont nem a részképességek korai fejlesztésével érhető el.

Az iskolás jellegű oktatástól is szabaddá kell tenni a kisgyerekeket. Nem véletlen, hogy még nem iskolások! A 4-5 éveseknek nem iskolás jellegű foglalkoztatásra van szükségük ahhoz, hogy majd az iskolában jobban teljesítsenek. Több játékra van szükségük! Az óvodának is a nyugodt, spontán, szabad játékot kellene segítenie a meleg, barátságos légkör és a kreatív eszközök biztosításával! Nem az a jó óvoda, amelyik az iskolára hasonlít, és valamilyen tananyag elsajátítását tűzi ki céljául.

A legjobb óvoda a család. A gyerekek családi körben fejlődnek a legjobban, ez volna számukra az ideális. Nehéz olyan helyen nyugodtan játszani, ahol kevés felnőtt felügyelete alatt sok hasonló korú kisgyerek van együtt. Fontos lenne, hogy az óvodai program legfőbb célja is a “szabad játék” legyen “kötött térben” (egy-egy felnőtthöz fűződő meleg, személyes kapcsolat biztonságot nyújtó kötelékében). Ahol ez a “kötött tér” (a felnőtthöz fűződő meleg személyes kapcsolat) kielégítően jelen van, ott kötődnek át a gyerekek a legkevésbé a szülőkből a kortársaikba. Ahol a gyerek kötődő éhsége újra meg újra kielégül, ott szabadul fel arra a bizonyos szabad játékra is, amire szüksége van a fejlődéshez.

Hiába állapítja meg a tudomány, hogy melyek azok az alapfeltételek, amelyek nélkülözhetetlenek a kisgyermekek fejlődéséhez (a játék, a nyugalom és a biztonságot nyújtó kapcsolat); hiába támasztja alá minden tudományos eredmény a játék fontosságát, ha a pedagógiai gyakorlat erről nem vesz tudomást. Az iskolai helytállásra nem a betűk és a számok “játékos” gyakorlása készíti fel a gyerekeket, hanem a szabad játék, mert ez az agy fejlődésének a motorja. A belülről kifelé áramló szabad játék lehetőségét kell biztosítanunk minden óvodásnak, ha azt akarjuk, hogy felkészülten, megfelelően fejlett aggyal kerüljenek iskolába!

Gondoskodnunk kell róla, hogy a kicsik következményektől védett keretek között játszhassanak! Nekünk, felnőtteknek kellene a bennünket is sürgető teljesítménykényszert gondosan kívül tartanunk a kicsik életén! Védelmet kellene nyújtanunk nekik a “munka-alapú” elvárásoktól és a következményekre épülő nevelési módszerektől!

Nyújtsunk védelmet a teljesítménykényszertől! Egy gyerek csak akkor tudja előre átgondolni, hogy melyik tette milyen következménnyel járhat, amikor erre az agya megérik. A prefrontális kéreg működését jelzi, amikor valaki már belső konfliktusokkal küzd, magában tépelődik, mert ugyanazt a dolgot már nemcsak egyféleképpen látja, már “vegyes” érzései vannak.

A vegyes érzésekért ugyanaz a prefrontális agykéreg felel, amelyiknek a funkciója hogy valaki már nemcsak a tevékenység öröméért játszik, hanem a várható eredményért is képes olyasmit megtenni, amit önmagában nem élvez, vagyis dolgozik. Amikor a prefrontális agykéreg működésbe lép, a gyerek kezd arra is gondolni, hogy amit tesz, az milyen eredménnyel vagy következménnyel jár. Rájön, hogy minden lépése valamerre vezet. A prefrontális kéreg segítségével érti meg, hogy a kívánt eredmény érdekében érdemes a nem kifejezetten örömteli tevékenységben is kitartani (megdolgozni valamiért). Ez a képesség a munkavégzés alapja.

A munka arról szól, hogy valamit, amit nem kifejezetten élvezünk, mégis megteszünk, hogy az eredményét élvezzük.

A gyereket csak akkor van értelme várható eredménnyel ösztönözni, amikor megjelennek benne a vegyes érzések és a belső konfliktus – ami az integrálódás érési folyamatának következménye, és legkorábban hat éves kor körül következik be! Amíg a vegyes érzések okozta belső konfliktus hiányzik, NE a következmények kilátásba helyezésével ösztönözd a gyerekedet!

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nincs értelme annak, hogy jutalmazzunk, mert a jutalom nem játék alapú, hanem munka alapú motivációs eszköz. Egy kisgyereknek (vagy egy éretlen felnőttnek, akinek a prefrontális kérge egy négyéves szintjén maradt) hiába magyarázza valaki, hogy ha ezt teszed, akkor ez a jó dolog vár rád, vagy azt a rossz dolgot elkerülheted. Nincs értelme versennyel motiválni sem. A hat éven aluli kicsik és az éretlenek éréséért a legtöbbet azzal tesszük, ha folyamatosan jóllakatjuk a kötődő éhségüket, hogy a belső hajtóerők előre tudják őket mozdítani a fejlődésben, közben pedig irányítással és korlátozással kell mederben tartani a viselkedésüket. Az érés spontán zajlik, amíg megvannak a feltételei. A fejlődő gyerek belső indíttatásra játszik, szomjas a tudásra, kísérletez és alkot – ösztönösen teszi mindazt, ami a fejlődését szolgálja, mindaddig, amíg a “szeretettankja” ki nem ürül. Ösztönösen merül bele a fejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges játékba. Nem kell külön motiválni, és fölösleges külön jutalmazni.

Ugyanezért nincs értelme annak sem, hogy büntessünk. A 6 év alatti kisgyereket NE kellemetlen következmények kilátásba helyezésével tartsuk távol a bajtól! Ne várjuk, hogy azért viselkedjen jól, hogy elkerülje a büntetést! A jutalmazás és a büntetés munka-alapú, eredménycentrikus, teljesítmény-alapú motiváció. Az eredményesség iránt még nem érdeklődő kisgyerekben csak félelmet ébresztenek ezek a módszerek, rossz szokásokat alakítanak ki benne (mint például a hazugság), rongálják a kapcsolatunkat és hátráltatják a fejlődését.

Inkább törekedjünk a játékos megoldásokra; arra, hogy maga a tevékenység okozzon örömöt. Használjuk ki, hogy a kicsik a tevékenység öröméért annyira aktívak! Tegyük játékos élménnyé a ‘muszáj’ dolgokat is!

Ha azt akarjuk, hogy szívesen mosson fogat, akkor tegyük izgalmassá a fogmosást! Ugyanez vonatkozik az öltözésre, a bilizésre-wczésre, és arra is, hogy jó étvággyal egye meg a sárgarépát. A kicsi gyerekek nevelésének az a titka, hogy szeretnek játszani, ha a biztonságot nyújtó kapcsolatot a közelben tudják. Ez a kulcs hozzájuk. Ilyen egyszerű. Nem a jutalom, nem az eredmény érdekli őket, hanem a tevékenység öröme. A felfedezés, a megismerés, az alkotás és a mozgás öröme. Játékosak.

Hogy lehet az evést örömteli élménnyé tenni? Hogy lehet elérni, hogy élvezettel egyék meg a répát, és szívesen pisiljenek a WC-be? Ahány ötletes szülő, annyiféleképpen! Tegyél egy kis festéket a WC-be! Legyél kreatív. Annyi minden eszedbe juthat, ha ebben az irányban kezdesz gondolkodni. Ha tudod, mi a kicsik titka, szinte bármire rá tudod őket hangolni. Hiába mondod nekik, hogy “egyél almát, mert egészséges”, “egyél husit, hogy nagyra nőj”… ez semmit nem jelent! De szeretnek fognyűvő manókat kimosni a fogukból, krokodilokat pláne. Azt élvezik. Miért? Játékból. Játékos a lelkük. Csupa-csupa játék. Érdemes tehát játékossá tenni mindent, amit meg akarunk velük csináltatni, amibe be akarjuk őket vonni.

“De az nem a való életre készíti fel őket!” Nem tanítja őket a való életre, valóban. De felkészíti őket, méghozzá a nekik való módon. Olyan bánásmód ez, ami mellett gyerekek lehetnek. “Mindennek rendelt ideje van.” (A Prédikátor könyve 3. része erről szól).

Ha megteremtjük az érés feltételeit, ami a kicsiknél a biztonságos kapcsolat, a nyugalom és a játék, akkor a gyerekünk meg fog érni arra is, hogy előre mérlegelje a tetteit. Amikor eljön az ideje, gondolni fog a következményekre. Az agya beérik, és lesznek vegyes érzései, mert perspektívában látja majd a dolgokat. Ettől lesz civilizáltabb, ettől lesz képes arra, hogy másokra is tekintettel legyen. Ha most nyugodtan tud játszani, akkor idővel alkalmas lesz arra is, hogy számon kérjük és értékeljük a teljesítményét. Be fog érni, rá fog hangolódni a munka világára. De majd csak akkor, amikor már nem lesznek olyan egyszerűek az indítékai. Akkor kezd majd a következményekre is gondolni, amikor észreveszed rajta, hogy már vacillál, mert egyrészt ezt akarja, másrészt viszont valami mást. Szeretne felmászni a szoborra, de fél is egy kicsit. Megütné az undok testvérét, de eszébe jut, hogy igazából nem akarja megütni. El fog jutni oda, ha nem akasztjuk meg a fejlődésben. De semmiképpen nem akkor, amikor még nincs hat éves sem.

Mit kell megkapniuk tőlünk, mi az, amiről nekünk kell gondoskodnunk ahhoz, hogy eleget játszhassanak?

Szabadságot! Meg kell teremtenünk számukra a testi-lelki szabadságot, a velünk való biztonágos kapcsolat kötött terében. Lehetőleg a közvetlen közelünkben. Hadd hangsúlyozzam újra: a játék kell ahhoz, hogy a kicsi gyerekünk meg tudja ugrani azt a hatalmas fejlődésbeli távolságot, ami egy vérbeli óvodás és egy nagy iskolás között van érettségben. Nemhiába: “A játék boldog ugrás…”

“Ha a család biztosítani tudja a játék feltételeit, akkor jobb környezet, mint a bölcsőde vagy az óvoda, ahol a gyerekek szeparációs stresszel birkóznak, ki vannak téve a kortársak által okozott érzelmi sebeknek, és nagy a kortárs-orientáció kockázata.”
– Dr. Gordon Neufeld

Ezért a minél több jó bölcsőde és óvoda létrehozása helyett társadalmi szinten is arra kellene inkább törekednünk, hogy minél több gyerek családban nevelkedhessen. Minél tovább… de legalább addig, amíg iskolába kerül. Anyagi és erkölcsi támogatással a szülőket kellene felszabadítanunk arra, hogy legalább iskoláskorig mellettük maradhassanak a gyerekek! A kicsik csoportos felügyelete és foglalkoztatása helyett a leendő szülőket kellene csoportos foglalkozások keretében felkészíteni a gyerekek fogadására és nevelésére!

A gyerekek nevelése a szülők felelőssége, dolga és joga. A Biblia a szülőket, sőt egyenesen az édesapákat szólítja meg. Isten a ti vállatokra teszi ezt a gyönyörű, izgalmas, személyes felelősséget. A gyerek nem az államé, és Isten a nevelésével kapcsolatos döntéseket sem az államra bízta. Nem az állam joga és felelőssége eldönteni, hogy kitől, hol és mit tanuljanak a gyerekeitek. A döntés és a feladat a ti kiváltságotok, a ti megbizatásotok és a ti lehetőségetek. Senki nem kényszeríthet benneteket arra, hogy kiszervezzétek, másra ruházzátok, ha nem akarjátok.

Befejezésül újra elmondom: ahhoz, hogy a gyerekünk játsszon és játék közben fejlődjön, a fejlődése többi feltételéről is gondoskodnunk kell:

A legeslegfontosabb, hogy a kapcsolati éhségét folyamatosan jóllakassuk. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy ne akadjon el a fejlődésben, ne veszítse el a belső érzékenységét, ne keményedjen meg a szíve, mert abban az állapotban nem lehet rá hatni. Közel kell éreznie magát ahhoz a felnőtthöz, aki felelős érte és gondoskodik róla.

Ezen kívül pedig olyan védett környezetet, nyugodt hátteret kell a számára biztosítanunk, ahol gondtalanul elmerülhet a játékában. Akárhol is tölti a napját, érezze magát otthon. Ahol van, az a hely az otthont jelentse a számára. Ha kénytelenek vagyunk valaki másra bízni, bölcsődébe vagy óvodába járatni, akkor tegyünk meg mindent azért, hogy a pedagógusokban második anyára, a bölcsiben vagy az oviban, sőt az iskolában is második otthonra találjon. Olyan felnőttekre bízzuk, akikkel ott is otthon lehet.

Kimondhatatlanul fontos, hogy egy kisgyerek otthon érezze magát ott, ahol a napját tölti, mert csak olyankor jön elő belőle a felfedező és alkotó típusú játék, az igazi játék. Bárhol tölti is a napját a gyereked, gondoskodj róla, hogy olyan felnőtteknek add át, akikhez kötődhet, és akik mellett otthon érezheti magát. A teli “szeretettank”, a kapcsolatban megtalált nyugalom a kicsik normális fejlődésének nélkülözhetetlen feltétele.

Amit itt olvastál, az egy háromrészes sorozat első része, amely a másik kettővel együtt alkot kerek egészet. Kérlek, olvasd el a többit is, hogy jól értsd a fentieket:

AMIT EGYETLEN GYERMEK SEM NÉLKÜLÖZHET c. sorozat:

  1. A fejlődés mozgatórugója: A JÁTÉK (de milyen játék?)
  2. A játék feltétele: A NYUGALOM (de milyen nyugalom?)
  3. A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?) + a szakirodalmi források is e lap alján találhatók.