A DÖNTŐ TÉNYEZŐ – Ami a fejlődést mozgásban tartja

A következmények helyett az előzményekre kellene jobban figyelnünk: arra az érzelmi-indulati töltetre, ami a gyermeket belülről mozgatja.

A Dr. Neufeld nevéhez fűződő kapcsolatra épülő, fejlődés-szempontú megközelítés összefoglalása:

A CÉL – Amit ne tévesszünk szem elől
A FOLYAMAT – Ahogy a gyermek érett személyiséggé válhat
A PROBLÉMA – Ami közös a nehezen kezelhető gyerekekben
A DÖNTŐ TÉNYEZŐ – Ami a fejlődést mozgásban tartja
AZ AKADÁLY – Ami a fejlődés útját elállja
A KAPCSOLAT – Amelyben teljesülnek a fejlődés feltételei

E kérdésben nem is vitatkoznak a pszichológusok. Az idegtudomány, amely az utóbbi időben rengeteget foglalkozott az érési folyamatokkal, egybehangzóan jelenti ki, hogy a gyerekek éretté fejlődése szempontjából a döntő tényező az emóció.

Ez azért elképesztő, mert John Locke nem bírta az emóciót, B.F. Skinner pedig egyenesen irtózott tőle. A behaviorista iskola tagjai mélyen megvetették az érzelmeket; úgy tartották, hogy az ilyesmi csak nőknek és gyerekeknek való. Ők pedig komoly emberek lévén a rációt, a racionális elmét becsülték nagyra; ezért foglalkoztak annyit az indítékok helyett a viselkedéssel. Azóta kiderült, hogy az intellektusnak az érző ember szolgálatában kell állnia, az érés folyamata az emocionális szinten kezdődik, a kiegyensúlyozott és mégis érző emberi szívvel.

Az agy fejlődését a limbikus rendszer irányítja, amelyet “érzelmi agynak” is nevezünk. Az agy megfelelő fejlődéséhez megfelelő emóciók kellenek. Még a patkánykölyök agya is csak akkor fejlődik normálisan, ha megfelelő emóciói vannak. Ennyire fontosak az érzelmek.

Sokáig azt hittük, hogy a jó fejlődéshez elegendő megfelelő élményekben részesíteni a gyermeket. Azelőtt pedig úgy vélték, hogy a helyes viselkedésre kell rávenni a gyermeket ahhoz, hogy rendesen fejlődjön. De egyik sem igaz.

Az érés motorja az emóció

NEM a logikus következmény
NEM a közösségi élmény
NEM a pozitív gondolkodás

az érés motorja NEM a logikus következmény

Az utóbbi időben belehabarodtunk a logikus következményekbe. Mindenki azt kérdezi, hogy “mit csináljak, amikor a gyerek rosszul viselkedik?” De tényleg a magatartás a legfontosabb dolog? Arról szól a nevelés, hogy a gyereket megtanítjuk viselkedni? Ezért van ránk bízva? A nevelés célja a jó viselkedés?

Nem! Az a nevelés célja, hogy a gyermekből végül érett felnőtt legyen, virágzó és gyümölcstermő ember. De ha ezt nem gondoljuk végig, és a gyerekünk csúnyán viselkedik, mire gondolunk? “Azonnal meg kell szüntetni ezt a tempót! Mit csináljak?” Ami alatt azt szoktuk érteni, hogy “gyorsan ki kell találnom valamilyen logikus következményt!”

A logikus következmény (szankció vagy büntetés, amit a rossz viselkedés rendszerint maga után von) még egyetlen gyereket sem tett érettebbé. Nem a következmény mozdítja elő az érettséget. Hozzájárulhat az érési folyamathoz, de csak akkor, ha az adaptáció (a veszteség hatására történő belső átalakulás) szerves része. De a következmény csak olyankor lehet az adaptáció része, amikor mély bánat az eredménye. A gyerek lelkében csak az olyan következmény hozhat jótékony fordulatot, ami abban segíti, hogy elsírja az elengedés könnyeit.

Szülőként hajlamosak vagyunk tűzoltásszerűen csak a pillanatnyi ügyekkel foglalkozni. Megvan bennünk a hosszútávú cél is, csak a napi gondok között nem szokott eszünkbe jutni. Persze, hogy azt akarjuk, hogy a gyerekünkből érett felnőtt legyen, és ne veszítse el a lehetőségeit valahol út közben! Ezt a célt kellene magunk elé tűznünk, hogy a hétköznapok sűrűjében is azt lássuk benne, akivé lehet, mire felnő, és tényleg megvalósul benne, az emberi potenciál!

A nevelés olyan, mint a kertészkedés. Hosszú idő múlva lesz meg a gyümölcse. A távlati képet kell magunk előtt látnunk ahhoz, hogy ne vesszünk el a részletekben, hanem a fontos dolgokkal foglalkozzunk.

Az érést tehát nem a jól adagolt logikus következmények mozdítják előre. Nem logikus, hanem emocionális előzményei vannak. De mi is az emóció? A latin emotio pontos jelentése “ami megmozdít; ami elindít”. Magyar megfelelői az indulat (megindulás, felindulás, indíték) és az érzelem. Arra az érzelmi-indulati töltetre kellene nagyobb figyelmet fordítanunk, ami a viselkedést, a cselekvést megelőzi: ami belülről mozgat.

A Biblia szívnek nevezi belső indítékaink székhelyét, és jelentőségét rendszeresen hangsúlyozza.

A következmények helyett az előzményekre kellene tehát figyelnünk. A gyermek riasztó viselkedése láttán ne azt kérdezzük, hogy “milyen szankcióval vessek véget ennek?”, hanem azt, hogy “miből fakad ez a viselkedés?” Milyen lelkületről, milyen érzelmi-indulati töltetről árulkodik? Mi lehet a mozgatórugója?

Viselkedésünk belső mozgatórugója a Biblia megfogalmazásában az ember tulajdon kívánsága (ld. Jakab 1:14), a pszichológia tudományos nyelvén az emóció. A piciknél, akiket még elsöpörnek a nagy indulatok, sokszor van arra szükség, hogy közbelépjünk és kézi vezérléssel irányítsuk a viselkedésüket. De ez a tüneti kezelés csak arra szolgál, hogy a kis ősembert már akkor emberek közé lehessen vinni, amikor még nem civilizált. A picik és az éretlenek viselkedését is muszáj elfogadható mederbe terelni. Nem engedjük, ami elfogadhatatlan vagy veszélyes, és megtanítjuk, hogy milyen szavakkal és “jobb eszközökkel” fejezzék ki magukat. Amikor elsöpri őket egy-egy nagy indulat, a kicsiken és az éretleneken nekünk kell uralkodnunk, mert ők még nem képesek magukon uralkodni. Meg kell tőlük védenünk saját magukat és másokat is. Minél éretlenebb valaki, annál inkább szüksége van külső korlátozásra, és ez is az értük felelős felnőttek dolga. Az önuralom viszont az érettség gyümölcse, tehát az érési folyamatokat kell támogatnunk ahhoz, hogy hosszú távon ne legyen szükség kézi vezérlésre. A neveléssel a belső indítékokat, a szívet célozzuk meg, és hosszú távon ettől várjuk a belülről fakadó változást.

Ha a csúnya viselkedés láttán a következményen kezdünk gondolkozni, akkor az előzmények kiesnek a látóterünkből. Ha pusztán a viselkedés köti le a figyelmünket, nem gondolunk az érzelmi mozgatórugókra. A bajok gyökerét az indítékok környékén, azaz a szívben kell keresünk.

A viselkedés is fontos, de ha a felszín alatti indítékokról eltereli a figyelmünket, akkor éppen azt nem látjuk meg, amit látnunk kellene ahhoz, hogy a rendellenes viselkedés valódi okát orvosoljuk.

az érés motorja NEM a közösségi élmény

Nem a többi éretlen gyerek társaságában válnak éretté a gyerekeink. És nem is attól, hogy jó példát mutatunk nekik és okos gondolatokat töltünk a fejükbe.

az érés motorja NEM a pozitív gondolkodás

Viszonylag újkeletű nézet, hogy ha valaki pozitív módon gondolkodik, akkor jól is fogja érezni magát. Ez igaz lehet egy olyan érett felnőtt esetében, akinek nincs tele stresszel az élete, és nem cipel nehéz lelki hátizsákot. De a fejlődést nem az viszi előre, hogy valaki csupa pozitív gondolatot forgat a fejében. Nem tudjuk magunkat felnőttebbé tenni azzal, hogy gondosan megválogatjuk a gondolatainkat. Ha ez működne, akkor elég volna reggelenként gondolatszabályozó gyakorlatokat végeztetnünk a gyerekeinkkel: “Nagyon fogok vigyázni, hogy ezt és ezt gondoljam. Ma összeszedem magam, és csak érett gondolatokat fogok forgatni a fejemben.”

A negatív gondolatok kicserélése pozitív gondolatokra annak segít, aki már érett, de az éretté fejlődéshez nem járul hozzá. Az éretté fejlődést az érzelmi élet befolyásolja; ahhoz pedig, hogy megválogassuk és kordában tartsuk a gondolatainkat, előbb kellő érettségre kell szert tennünk. A legfontosabb fejlődési folyamatok jóval azelőtt zajlanak, hogy a gyermek racionálisan gondolkodna. Az érés nem racionális úton zajlik.

Az agy különböző területei akkor fejlődnek arányosan és folyamatos ütemben, ha a gyermeknek megfelelő emóciói vannak. Miféle érzések lehetnek alkalmasak arra, hogy a gyermeket előrevigyék a fejlődés útján?

Dr. Neufeld ábráján az érző szívből kiinduló érési folyamatok szerepelnek:

Az érés motorja a szív: az érzések és indítékok (emóciók) jelképes székhelye. A személyiségfejlődés belülről fakadó, spontán folyamatait az az érzelmi-indulati töltet támogatja vagy akadályozza, amivel tele van a szív.

Milyen érzések mozdítják előre a rugalmas alkalmazkodás érési folyamatát?

A belső átalakulást a hiábavalóság vagy a veszteség sérülékeny érzései indítják el bennünk: a megrázó csalódás és a mélységes bánat. A gyerekek szeme ilyenkor megtelik az elengedés könnyeivel, mi felnőttek sokszor csak befelé sírunk. A meg nem valósuló vágyak és hiányok mély bánattal járó elfogadása nélkül nem jutunk előre az élet labirintusában. A veszteség megélésének hatására válunk rugalmassá és teherbíróvá anélkül, hogy a szívünk kérgessé válna. A mélységes csalódás völgyét is be kell járnunk ahhoz, hogy legyen erőnk megküzdeni az akadályokkal, és fel tudjunk gyógyulni a traumából is. Az adaptálódás során teszünk szert arra a rugalmas helyreálló képességre, aminek segítségével – mint a keljfeljancsi – visszanyerjük az egyensúlyunkat akkor is, ha egy veszteség ledönt a lábunkról.

Rengeteg gyerekben viszont nincs annyi lelkierő, hogy el tudja viselni, amikor nem az történik, amit akar. Nincs bennük kellő rugalmasság (reziliencia). Merevek, és ha akadály állja az útjukat, lecövekelnek. Nem tudnak más úton elindulni. A végkimerülésig döngetik a ledönthetetlen falat. Ez is a kemény szív jellemzője. Az érző szív sebezhető és rugalmasan képes megújulni. A tudomány ezt nevezi neuroplaszticitásnak. Az egészséges agyat rugalmasan formálják és fejlesztik az élet kihívásai. A gyermek agya is a veszteséggel járó fájdalmas érzések hatására fejlődik teherbíróvá.

Milyen érzések mozdítják előre az önállósulás érési folyamatát?

Ahhoz, hogy másoktól különböző önmagává fejlődjön és idővel a saját lábára álljon, többnyire a beteljesülés sérülékeny érzése, pl. a játék öröme segíti hozzá a gyermeket. Ha jóllakott szeretettel, ha a szívét folyamatosan táplálja az “összetartozunk” és a “fontos vagyok neked” élménye, akkor egyszer csak előtör belőle a vállalkozó szellemű, szárnyaló energia. Mindent egyedül akar csinálni, és egyre több saját ötlettel áll elő. Az önállósulás merész lendülete a beteljesülés érzéséből táplálkozik.

De szerencsére hátsó ajtó is vezet hozzá, különben csak azok állnának meg a lábukon, akiket elég jól szerettek. Kiderült, hogy azok is jó eséllyel indulnak, akiknek beteljesülés helyett hiányérzettel van tele az életük.

Nekik viszont előbb el kell gyászolniuk a hiányaikat. A beteljesülés meghiúsulását kell mélyen átérezniük, ami szintén sérülékeny érzés. Ami nem lehet az övék, azt fájó szívvel el kell engedniük ahhoz, hogy felnőhessenek. A gyászt a lelki egyensúly helyreállása követi, tehát az elengedés könnyeit követően a hiányokkal és akadályokkal küzdő gyermekben is megindul az önálló személyiséggé fejlődés folyamata, az individuáció. A gyászfolyamat arra való, hogy alkalmazkodni tudjunk a szeretteink elveszítéséhez, és nélkülük is meg tudjunk állni a lábunkon. A hiányokkal és fogyatékokkal küzdő gyermeket is vágyai meghiúsulásával, a hiányok tényével való megrázó szembesülés segíti tovább az önálló és teljes életre való képesség útján (és nem az, ha ideig-óráig elhitetjük vele, hogy nincs is semmi baja).

Milyen érzések mozdítják előre az integrálódás fejlődési folyamatát?

A kettős érzések találkozása okozta belső konfliktus. “Egyik részem így érez, a másik meg úgy.” “Szeretnék felülni a lóra, de félek is egy kicsit.” “Meg kellene mondanom az igazat, de attól tartok, hogy baj lesz belőle.” “Szeretném, ha befogadna a banda, de nem akarok olyasmibe belemenni, ami árt.” “Szeretnék kimenni focizni, de a kísérletet is be szeretném fejezni, amit tegnap elkezdtem.” Az ambivalens érzésekből fakadó belső konfliktusok tartják edzésben az agykéreg problémamegoldó gondolkodásért és megfontolt cselekvésért felelős részét, a prefrontális kérget.

Az integráció (az egymással ütköző érzések, gondolatok, indítékok és jelzések egyidejű felfogásának és összerendezésének folyamata) belső konfliktusok sorozata (az érző szív vívódásai) során valósul meg.

A prefrontális kéreg az agy “keverőedénye”, amelyben az ellentétes indítékok valamikor 5-7 éves kor között végre összetalálkoznak. Már az is nagyszerű teljesítmény, hogy a gyermek ugyanazt a dolgot egyidejűleg legalább kétféle szempontból látja. Amikor erre képes lesz, és egyrészt ezt akarja, másrészt viszont azt, vívódni kezd önmagával. Belső konfliktust él át, elsősorban érzelmi szinten.

Az eltérő indítékok és szempontok egyidejű felfogására, ütköztetésére és összehangolására legkorábban a hatodik életévben válik képessé a prefrontális kéreg. A hatodik-hetedik évben idegsejtek és vérerek sűrű hálózata alakul ki ezen az agyterületen, és ettől kezdve a prefrontális kéreg készen áll egymásnak ellentmondó szempontok vagy impulzusok egyidejű fogadására is. Ennek hiányában nem tudnak magukon uralkodni és másokra tekintettel lenni a négyévesek.

Amikor a gyermeknek egyidejűleg vannak egymással ütköző indítékai, akkor mond olyasmit, hogy “egyrészt…, másrészt viszont”. E bonyolult műveletre a négyéves agya még nem képes. Ő még nem mond olyat, hogy “állati dühös vagyok az öcsémre, de szeretem is, és a világért sem akarom bántani.” Valahol öt és hét éves kora között – a nagyon lobbanékony gyerekeknél kicsit később, mert a nagy indulatokat nehezebb keverni – kezd olyasmit is mondani, hogy “úgy meg tudnám verni …, de mégsem teszem.”

Az önuralom első zöld gyümölcsei akkor jelennek meg, amikor a gyermeket egyszerre két különböző irányba húzzák az érzelmei. Hatalmas lépés, hogy végre belül történik valami, ami lefékezi és megfontolásra készteti. Ez a valami pedig a saját belső konfliktusa. Ez az, amit nem lehet következetes idomítással elérni! A valódi önuralom az érző szív gyümölcse, amely az érés következtében magától terem, de az agy prefrontális kérgének először meg kell hozzá érnie!

Mit tehetünk, hogy a gyermekünk nagyobb önuralommal rendelkezzen? Az érés feltételeit kell megteremtenünk! Ha az önuralmat közvetlenül próbáljuk kialakítani, a fáradozásunknak annyi értelme lesz, mintha a folyó vizét tolnánk a tenger irányába.

Az érési folyamatok szempontjából talán a legizgalmasabb időszak a hatodik életév körüli időszak. Ilyenkor szembeötlő változáson megy keresztül minden rendben fejlődő gyerek. Sokan azt hiszik, hogy a fejlődésbeli ugrás az óvodának köszönhető, pedig minden gyerek átmegy ezen a változáson, akár jár óvodába, akár nem. Aki családban maradhat, talán hamarabb is, mert az óvoda sok gyereket eléggé megvisel, a túl sok stressz pedig inkább visszafogja a fejlődést, mint előrelendíti. A szülők sokszor mégis az óvoda eredményének tekintik, hogy a gyerek milyen nagyos lett hirtelen. Az óvoda is a folyó vizét tolja a tenger irányába. A folyó így is, úgy is eléri a tengert. Ha nincs gát az útjában, odaér.

A piciket járni sem kell külön tanítani, és az anyanyelvüket sem nyelvórán tanulják. Amikor megérnek rá, járni és beszélni kezdenek maguktól, akár tanítjuk őket, akár nem. Feltéve, ha gondoskodunk a fejlődésük nélkülözhetetlen feltételeiről. Az önuralmat sem kell külön megtanítani. A prefrontális kéreg érésével spontán megjelenik a gyümölcse.

De akkor hogy lehet az, hogy egyes ötvenévesek prefrontális kérge ugyanakkora, mint a négyéveseké? Mert ezt mutatják az MR (mágneses rezonancia) felvételek! Az első felindulásból cselekvő, önkontroll nélküli emberek agyában, akárhány évesek, a prefrontális kéreg nem nőtt nagyobbra, mint egy négyévesé. És az agy az érettségének megfelelően működik.

Hogy lehet az? Mi történt? A bajt az okozza, ami nem történt. Nem használták eleget. Nem gyakorlatoztatták. Nem kerültek olyan helyzetbe, hogy konfliktust okozott volna bennük két egymásnak ellentmondó érzés vagy gondolat. Az integrálódás érési folyamatát a belső konfliktus támogatja. Aki a belső konfliktusokat rendszeresen megússza, az önszabályozás képessége, az önfegyelem sem. Nem lesz belőle érett ember, aki tud az indulatainak parancsolni és gondolkodk, mielőtt cselekszik.

Mit tehetünk? Mivel segíthetjük elő az érés folyamatát? Fény derül rá, miután megértjük, hogy mi akadályozza.