Hogy veszítheti el egy gyerek a könnyeit?

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. A gyermek, aki elveszítette a könnyeit
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

Hogy veszítheti el egy gyerek a könnyeit?

1. Nem mehet oda a választott vigasztalójához

A választott vigasztaló kötődéselméleti kifejezés, és azt jelenti, hogy a gyermeknek csak olyan a valaki tud vigaszt nyújtani, akihez erősen kötődik. Általában mindenkinek van legalább egy választott vigasztalója. Még nekünk, felnőtteknek is sokat jelent, ha van olyan valaki az életünkben, akihez nyugodtan odamehetünk, kiönthetjük neki a szívünket és elsírhatjuk előtte a bánatunkat. Ha viszont az a valaki, akihez kötődünk, nem veszi jó néven, hogy neki sírunk, akkor nem találunk helyet a könnyeinknek.

A gyerekek könnyei elapadnak és a szívük megkeményedik, ha nincs senkijük, akinek nyugodtan /a legkisebb elutasítás és megszégyenítés veszélye nélkül) kisírhatják magukat, amikor veszteség vagy csalódás éri őket. Szükségük van valakire, akire tényleg számíthatnak; aki a fájó szívüket gyengéden betakarja és megmelegíti.

Nem könnyű sírni. Egy 3-4 éves már nehezen fakad sírva mások előtt. Attól tart, hogy nem biztonságos. Mi lesz, ha kinevetik? Mi lesz, ha kicsinek és gyengének fogják tartani? Már a 2-3 évesek többségét is érte már elég rossz tapasztalat ahhoz, hogy csak egyetlen egyvalaki előtt merjen sírni: azelőtt, akihez bizalma van; akihez a legjobban kötődik. Szerencsés, ha a kötődő ösztöne egy egy olyan felnőttet választ, aki a könnyeit is szívesen fogadja; akinél minden következmény nélkül nyugodtan sírhat.

Néha vigyázok Julian nevű unokámra. A legtöbbet akkoriban vigyáztam rá, amikor még kétéves sem volt. Rettenetesen hiányzott neki az anyukája. Nagyon kicsi volt, én pedig kénytelen voltam néhány dologban korlátozni a szabadságát. Amikor nemet mondtam neki, láttam rajta, hogy mélyen felkavarja a dolog, a kis szája is legörbült, de elnyelte a könnyeit, mert nem érezte magát elég biztonságban ahhoz, hogy sírjon. Biztonságban volt, hiszen a nagypapája vagyok, és nagyonis támogatom a könnyeket! Szívesen fogadtam volna, de nem én voltam a kiválasztott vigasztalója. Amikor az anyukája hazajött, Julian odarohant hozzá és bömbölni kezdett. Az anyukája volt az egyetlen, aki előtt sírni mert. Szerencsére ő is szívesen fogadta azokat a könnyeket. Miközben hüppögött, Julian el is panaszolta neki a bánatát: „Nagypapa nem engedte, hogy ezt és ezt csináljam!” Valahol ki kellett engednie az összegyűlt feszültséget, hogy alkalmazkodni tudjon egy olyan nagypapához, aki bizonyos dolgokat nem enged meg a házában. Előttem nem mert sírni. Képes volt a könnyeit 3-4 órán keresztül is benn tartani, amíg az anyukája vissza nem érkezett. Akkor aztán eleredt az eső!
– Dr. Gordon Neufeld története

Attól kezdve, hogy a gyermeked óvodába kerül, hosszú órákon keresztül benn kell tartania a könnyeit. Amikor aztán érte mész és megkérdezed tőle, hogy „milyen volt ma az oviban?”, megeshet, hogy kiszakad belőle a sírás. Egész nap visszatartotta, amíg biztonságban nem érezte magát veled, akkor viszont látszólag minden előzmény nélkül elkezd sírni. Ezt tekintsd óriási elismerésnek a kapcsolatotokra nézve, és nagyon jó jelnek, hogy még mindig megvan az érző szíve! Akkor is, ha az óvó néni a fejét csóválja:
– Mielőtt Anyuka megjött, még jól érezte magát. Egy könnyet sem ejtett egész nap.
Attól még nem érezte jól magát! Csak visszatartotta a könnyeit, mert nem volt senkije, akinél a sírást biztonságosnak érezte volna. Ha a gyermeked akkor kezd el sírni, amikor újra veled lehet, akkor nálad érzi magát biztonságban. Te vagy a kiválasztott vigasztalója.

2. Rossz élménye fűződik a síráshoz: levegőnek nézik, megszégyenítik, lekicsinylik vagy megvádolják

A rossz élmények közé tartozik a szeparáció, pl. ha a választott vigasztalója elküldi vagy nem vesz róla tudomást, amikor sír (ezt sokat teszik, nehogy az odafigyeléssel, a gyengédséggel “megjutalmazzák” a sírásért). Rossz élmény, ha szégyellnie kell magát, amiért sír; pl. amikor azt hallja, hogy így csak a kicsik viselkednek. Rossz élmény, ha akaratosnak, hisztisnek, kényeskedőnek tartják, vagy megvádolják, hogy csak azért sír hogy sajnáltassa magát, vagy elérjen valamit. Egy idő után nem tud sírni az a gyermek, aki úgy érzi, hogy nem értik meg; hogy szégyen sírni, és ha sírva fakad, gyöngének, síró pityogónak, bőgő masinának tartják.

3. A hiábavalóság fájó érzése fenyegető következményekkel jár

Elapadnak a gyermek könnyei, ha a sírásért büntetik vagy bántják.
– Ne is próbálj meghatni a könnyeiddel! Ha nem hagyod abba, gondoskodom róla, hogy legyen miért sírnod!

Amikor a gyermeket túl sok káros stresszhatás (elszakadás, megszégyenítés, fenyegetés) éri abban a kapcsolatban, amely a biztos menedék, a vigasztalás és a megnyugvás helye a számára, akkor védekezésbe vonul a sebezhetősége ellen. Védőpáncélt növeszt a szíve köré és nem fog sírni.

A sírás mélyen emberi dolog, és mindenkinek szüksége van rá. A gyermek nem azért sír, mert kényes kis bőgő masina. A kisfiú sem lányos, amikor sír – a fiúknak is kellene sírniuk. Nem volna szabad rosszallóan néznünk arra a felnőttre, aki ölbe veszi a síró gyerekét! Elismerést érdemelne, amiért olyan biztonságot nyújtó kapcsolatot tudott vele kialakítani, amelyben nyugodtan lehet sírni is. De kevesen értik a sírás jelentőségét. Reggel elvisszük a gyereket az új óvodába, és elkezd bömbölni, mert nem akar bemenni. Üvölt és tiltakozik, mert fél és dühös, és nagyobb ez a stressz, mint amennyit el tud viselni; de ilyenkor még nem az elengedés könnyeit sírja. A dühe átfordul szomorúságba, amikor Anya indulni készül, és a kisfiú ekkor már fájdalmasan zokogja az elengedés könnyeit. Ekkor lép közbe az óvónő:
– Anyuka, tessék csak ideadni! Nem fog sírni; meglátja, nem lesz semmi baj!
És a kisfiú valóban abbahagyja a sírást, amint az óvónő átveszi.

A helyében én is abbahagynám! Én se sírok idegenek ölében! A kisfiú nem azért hagyta abba a sírást, mert az óvónő szakszerű fogása csodát művelt vele! A sírásnak azért szakadt vége, mert néla már nem biztonságos dolog sírni. Ez nem előrelépés. Sőt, ha a felnőttek meg akarnak szabadulni a kisfiú könnyeitől, akkor egyre nagyobb veszélybe sodorják. A fejlődés alapfeltétele a biztonságot nyújtó kapcsolat, és egy gyerek annak a karjaiban érzi magát biztonságban, elég biztonságban ahhoz, hogy elsírja a bánatát is, akihez kötődik.

4. Védekezővé vált a sebezhetőség ellen, és már meg sem fájdul a szíve

A legtöbb gyerek a sebezhetőség elleni védekezés miatt veszíti el a könnyeit, amikor a környezete szerint a sírás szégyen, és megszégyenítik miatta. “Csak a kicsik sírnak!” “Csak a lányok sírnak.” A bánatot manapság szégyen kimutatni, mert azt hisszük, hogy a gyöngeség jele. Nem értjük, hogy a gyerekeknek milyen nagy szükségük van arra, hogy eleget sírjanak, legalább az első 5-6 életévben. Az utóbbi időben több tudományos kutatás zajlott a rezilienciával kapcsolatban. Szinte havonta jelentek meg újabb adatok arról, hogy a kisgyerekeknek eleget kellene sírniuk ahhoz, hogy sikeresen tudjanak alkalmazkodni a körülményeikhez, és rugalmas, teherbíró felnőtté cseperedjenek, aki egy összeomlás után ismét felépül; aki talpra tud állni, miután elesett.

Csak az a baj, hogy a csalódás és a bánat, a hiábavalóság fájdalmas érzésései nagyon sérülékeny érzések. Akkor érzünk ilyet, amikor valamin nem tudunk változtatni, hiába akarunk. Min akarunk változtatni? Ami veszéllyel fenyeget és árthat nekünk. Amivel szemben sebezhetőnek, gyengének és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat! És ha egy gyermek már védekezővé vált a sebezhetősége ellen, akkor a bánat és a csalódás fájó érzéseit sem érzi, és az elengedés könnyei is elapadnak.

A gyermek elveszíti a könnyeit. A sebezhetőség elleni védekezés a leggyakoribb oka annak, hogy egy gyermek elveszíti a könnyeit. Amikor megüti magát és nagyon fáj valamije, vagy ha nagyon dühös, akkor tud még sírni, habár a legsúlyosabb esetek, a büntetőintézetek lakói már semmitől nem tudják elsírni magukat. Az elengedés bánatos könnyei viszont elapadnak, ami hatalmas veszteség.

Miért baj az, hogy egy gyermek elveszíti a könnyeit?

Egyrészt azért, mert akkor nem teremnek meg az adaptálódás gyümölcsei. Azok az emberi tulajdonságok, amelyeknek az adaptálódás érési folyamata révén kellene kifeljődniük, érző szív nélkül, az elengedés könnyei nélkül nem fognak kifejlődni. Minél fiatalabb életkorban apadnak el a könnyek, annál kevésbé lesz valaki találékony, teherbíró és reziliens; annál kevésbé lesznek rá jellemzőek ezek a tulajdonságok:

De van egy másik veszteség is.

A szív az érés motorja (erről már volt szó itt és itt és itt). Az érési folyamatokat a szívből kiinduló érzelmi-indulati töltet, az emóció mozgatja. Az adaptálódás azért “az érés könnyes útja“, mert ezt az érési folyamatot az érző szív fájó érzései, a bánat és a csalódás mozgatják előre. Az önállósulás folyamatát pedig a beteljesülés örömteli érzése hozza lendületbe.

De az ábrán az is látszik, hogy az önállósuláshoz vezet egy hosszabb és nehezebb út is, ami nem olyan pozitív és örömteli, és ez a beteljesülés meghiúsulásának átérzése. Ezt a másik utat mutatja az a görbe nyíl, amelyik az adaptálódásból kiindulva vezet az önállósuláshoz. És ez a másik veszteség.

A gyermek könnyei általában azért apadnak el, mert amikor az elviselhetőnél nagyobb fájdalmat okoznak neki a kapcsolatokból származó káros stresszhatások (a túl sok elszakadás, megfélemlítés vagy megszégyenítés), akkor védekezővé válik sebezhetőség ellen. De a gyengéd érzéseivel együtt a nemcsak a bánatát, hanem a beteljesülés örömét is elveszíti, és már akkor sem tud örülni, amikor szeretik, teljesülnek a vágyai és sikerülnek a dolgai. Így tehát dupla veszteség éri. Ha az érzelmi fájdalmat már nem érzi, akkor nemcsak a hiábavaló törekvéseit nem tudja elengedni, hanem a szeretetteljes kapcsolatban sem tud megnyugodni, mert sem a bánat, sem az öröm nem jut ez a szívéhez – egyiket sem érzi. Ilyen értelemben is igaz, hogy a gazdag egyre gazdagabb lesz, a szegény pedig egyre szegényebb. Ha a sebezhetőség elleni védekezés miatt megkeményedik a szíve, sokkal többet veszít az elapadt könnyeinél. Ha a szívét már nem lehet megfájdítani, akkor boldoggá tenni sem lehet. Nem lehet kielégíteni, mert nem érez semmit.

Amikor egy gyermek elveszíti a bánatát, vele együtt az örömét is elveszíti.

A beteljesülés, latinul szaturáció azt jelenti, hogy valami tele van, teljes, beteljesült, kielégítő és megnyugtató. A latin szótő, a szat pedig azt jelenti, hogy fordulópont. De van egy másik jelentése is: a bánat! A latinok számára egy és ugyanaz volt a kettő. A beteljesülés és a bánat ugyanannak az éremnek a két oldala, és az átélésük fordulópont. Nyugvópont. Mindkettőt éreznünk kell ahhoz, hogy fejlődjünk: a beteljesülés örömét is, és a hiány fájdalmát is.

Amíg egy gyermek a hiábavaló törekvéseit nem tudja bánatosan elengedni, és amíg nem tud belenyugodni abba, hogy a vágya nem teljesült, addig a kapcsolataiban sem tud megnyugodni és feltöltődni.

Az öröm és a bánat együtt jár. Az éhség és a jóllakás is. Aki nem éli meg a beteljesületlenség fájdalmát, az nem éli meg a beteljesülés örömét sem.

Nem kellene féltenünk a gyerekeket attól, hogy a meg nem valósult vágyaik miatt szomorúak lesznek. Nem a fájó érzések ártanak nekik, hanem az, ha egyedül maradnak az érzéseikkel. Ha mindig megpróbáljuk őket megmenteni mindentől, ami felzaklatná őket, különösen a szomorúságtól, akkor egyre kevésbé fognak tudni alkalmazkodni az élet kihívásaihoz. Egyre kisebb lesz a teherbíró képességük. Ha nem tudják elsiratni a hiábavaló vágyaikat, ha nem tudják elengedni a veszteségeiket, akkor nem is tudnak felgyógyulni és ismét talpra állni.

De milyen veszteségekkel, milyen hiábavalóságokkal kell egy gyereknek szembenéznie? Legközelebb ezzel folytatom…

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. A gyermek, aki elveszítette a könnyeit
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

Adaptálódás: az érés könnyes útja

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. A gyermek, aki elveszítette a könnyeit
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

A sikeres adaptáció kulcsa

Ahhoz, hogy az akadály falánál megtörténjen az alkalmazkodás, és a gyermek valami mással próbálkozzon ahelyett, ami nem működik, előbb el kell engednie a hiábavaló törekvését. Ahhoz, hogy egy új úton el tudjon indulni, előbb bele kell nyugodnia abba, hogy nem mehet arra, amerre szeretett volna. A zsákutcában meg kell fordulnia ahhoz, hogy megtalálja a járható utat. A sikeres adaptáció kulcsa a hiábavaló vágyak elengedése, és ez fájdalmas folyamat. Az adaptálódás az érés könnyes útja.

A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont

Az adaptálódás érési folyamatát a belső hajtóerő sorozatos irányváltása mozdítja előre. A belső hajtóerő viszont csak akkor tud irányt változtatni, ha valami (életünk egy-egy “útlezárása”) előbb megállítja. A holtpont egy olyan válságos helyzet, amelyben nem mehetünk tovább a kívánt irányba; ahol füstbe megy a terv és kudarcba fullad a próbálkozás. A holtpont nyugvópont is, mert ha leállunk és megnyugszunk, akkor észreveszünk egy másik utat, ami a megoldás útja lehet. És a holtpont egyben fordulópont is, mert irányváltást és belső változást hoz. Az sehova nem vezető régi út vége egy új út kezdete.

Ezt a belső fordulatot jelenti a bibliában szereplő görög metanoia szó is, amit többnyire megtérésnek vagy bűnbánatnak fordítanak. Bibliai kontextusban a szív belső emberének teljes megfordulását jelenti: a sötétségtől a világossághoz, a bűntől Krisztushoz való odafordulást. Érdekes, hogy a zsákutca tájnyelvi szinonímája: térjmegutca [szinonimakereso.hu]

A régi út vége az új kezdete. Az agyunk ott vált át a küzdelemből a nyugalomba, ahol nem tudunk tovább menni. A holtponton megnyugodva tudjuk elgyászolni és elengedni azt, amit úgysem tarthatunk meg. Ha azt elengedtük, szabadok leszünk tőle, és felnyílik a szemünk valami másra. A sehova nem vezető útnak előbb végérvényesen véget kell érnie ahhoz, hogy meglássuk az újat. Az új kezdet feltétele, hogy előbb elengedjük (bibliai kifejezéssel „halálba adjuk”) a hiábavaló terveinket és vágyainkat. „Nem bolond, aki odaadja, amit nem tarthat meg, hogy megnyerje, amit nem veszíthet el.” – írta naplójába a fiatalon meghalt misszionárius, Jim Elliot. (Felesége, Elisabeth Elliot írta meg történetét A mindenható árnyékában c. regényében).

Az új élet a régi halálából fakad. Csak a tél után lehet tavasz. Csak a halál után következhet a feltámadás. Az új út akkor nyílik meg előttünk, amikor nem ragaszkodunk tovább a régihez. Ezen a ponton történik az érett, virágzó és gyümölcstermő élethez vezető változás, a belső fordulat. Az adaptálódás az érző és sérülékeny emberi szív mélyén zajló, életadó fejlődési folyamat.

De a hiábavalóság, a csődélmény, a kudarc, a meg nem valósult vágy meg is kell, hogy fájdítsa a gyermek szívét ahhoz, hogy nyugvópontra jutva megtörténjen benne a felszabadító fordulat, és a korábbit elengedve el tudjon indulni egy új irányba. Ez az, aminek nem szoktunk helyt adni a nevelésben. Elfelejtettük, hogy a lehetetlenért küzdő gyermeket, aki talán még dühöng vagy hisztizik is, el kellene juttatnunk a nyugvópontra, a könnyes fordulat helyére. A szívének is bele kell facsarodnia a felismerésbe, hogy nem mehet arra, amerre akart. Az adaptáció tehát azzal indul, hogy a gyermek fájó szívvel felfogja és belenyugszik, hogy hiába küzd valamiért. Csak ezek után tud megújult lendülettel talpra állni tovább lépni. Éreznie kell a szíve fájdalmát ahhoz, hogy a csalódásokból felépüljön, megvigasztalódjon és a lelki immunrendszere is megerősödjön. 

Útkeresés és átalakulás

Az európai kolostorok és kastélykertek útvesztője bonyodalmas akadályok, nehézségek és kételyek sorozatát jeleníti meg, amelyekkel tele van a boldogulást kereső ember élete. A labirintus bejárása ősi meditációs gyakorlat. A belépőnek meg kell találnia a középpontot és vissza is kell térnie onnan. Miközben megjárja a vak útkeresés világát és kitalál belőle, maga is átformálódik és megújul. A labirintus a lelki formálódás helyét jelképezi. 

A képen látható 300 éves sövény-labirintus az angliai Hamptom-Court-ban található. Látogatói ma is próbálkozhatnak benne az útkereséssel. A labirintus azt az élményt nyújtja, amit az életben is olyan sokszor megtapasztalunk: hogy eltévedtünk. Nem látjuk, merre kellene mennünk ahhoz, hogy célba érjünk. Átéljük benne, hogy vakon kell kísérleteznünk, mert onnan, ahol állunk, nem látjuk az utat, nem tudjuk a választ. Életünk labirintusát járva újra meg újra beleütközünk a hiábavalóság falába, ahol hiábavaló minden igyekezet, nem vezet út tovább és meg kell fordulnunk. A rugalmas alkalmazkodás, az adaptálódás akkor következik be, ha meg tudunk fordulni, mert akkor találunk egy másik utat.

Újabban az agy problémamegoldó működését is szokás labirintus-szimbólummal ábrázolni, mert egész másképp működik, mint gondoltunk. Régebben azt hittük, hogy az agyat az serkenti működésre, ha minél több ingert és információt kap: a neuronok hálózatát az inergazdag környezet fejleszti. De kiderült, hogy az agyat nem az ingeráradat, hanem a problémamegoldás fejleszti.  Az agy próbálkozik valamivel, és ami tévesnek bizonyul, azt eltávolítja. A zsákutcát kiszelektálja. Az agy attól fejlődik, hogy próbálkozik, hibázik, majd felismeri és elveti a hibás kísérletet. A gyerekeink agyát sem az fejleszti, hogy kész megoldásokat tanítunk meg nekik, hanem attól, hogy próbálkoznak és hibáznak. De a kudarcot meg is kell élniük ahhoz, hogy fejlessze őket. A csalódások és veszteségek hatására is csak akkor fejlődnek, ha a szívük is belesajdul abba, hogy nem sikerül nekik valami.

Ebben a labirintusban középről indulunk, és a kivezető utat keressük. Van kiút, és felülről nézve könnyű megtalálni. Az igazi labirintusban viszont vakon kell próbálkoznunk. A helyzetünkre nincs teljes rálátásunk. Elindulunk valamerre, és csak út közben derül ki, hogy tovább jutunk-e, vagy zsákutcába értünk és vissza kell fordulnunk. Ezért is hívják útvesztőnek.

Amikor a gyermek a hiábavalóság falába ütközik, hisztizik és dühöng. De ha van, akinek a karjában a veszteségét elsírathatja, akkor a limbikus rendszer (az “érzelmi agy”) felfogja a csalódás és a bánat fájó érzéseit. Ez az érzelmi fájdalom kerül további feldolgozásra és elraktározásra a döntéshozó, problémamegoldó prefrontális kéregbe. A gyermeknek szívfájdalmat (bánatot vagy csalódást) kell éreznie ahhoz is, hogy ne csinálja tovább azt, amit nem szabad. Nem a fenekes vagy a büntetés neveli, hanem a szívfájdalom, mert így a saját „szíve” indítja arra, hogy ne menjen tovább a rossz irányba. A neveléssel ezért célozzuk meg a szívet a viselkedés helyett.

Hiszem, hogy a gyermeknevelés is útkeresés az életünk labirintusában. Egyáltalán nem volna jó, ha használati utasítást kapnánk a gyerekeinkhez tudi módszerekkel és kész megoldásokkal. A világ legfontosabb munkáját végezzük, és nincs hozzá kézikönyv!? Nincs, mert nem is kell! Elindulunk, megteszünk egy útszakaszt, és nekimegyünk a falnak. Ha nem ragaszkodunk görcsösen az eredeti elképzeléseinkhez, akkor tovább indulunk egy másik irányba. Hibázunk, újrakezdünk és megint hibázunk… és a labirintust járva fejlődünk a gyermekeink legjobb szüleivé.

Elkezdünk gondoskodni az új kisbabánkról. Már van is némi gyakorlatunk, mert nem ő az első… és mégis beleütközünk a hiábavalóság falába, mert ezzel a gyerekkel nem válik be valami, ami a másiknál jól működött. A sikeres továbbjutás pedig azon múlik, hogy felfogjuk-e, hogy arra nem lehet továbbmenni! Belefájdul-e a szívünk, hogy hiába erőlködünk? Felfogja-e mélyen a limbikus rendszerünk, hogy kudarcot vallottunk a tuti módszereinkkel? Mert ha igen, akkor nem döngetjük tovább a hiábavalóság falát! Akkor nem fogunk újra meg újra azzal próbálkozni, ami nem működik. Amikor belenyugszunk, hogy hiába próbálkozunk valamivel, irányt vált bennnünk a belső hajtóerő, és megtaláljuk a kivezető utat.

Ez az, ami döbbenetes mértékben hiányzik a mai gyerekekben! A leggyakrabban diagnosztizált pszichés zavarokban és szindrómákban az a közös, hogy hiányzik a rugalmas alkalmazkodás, az adaptáció képessége. De sajnos a szülőkből is hiányzik. És a szakemberekből is, akik a gyerekekkel foglalkoznak. Egy kezdő pedagógus, amikor az első nap belép az osztályba, akkor sincs rendesen felkészülve, ha doktorija van pedagógiából. Két év múlva pedig mi fogja megkülönböztetni a jó pedagógust a rossz pedagógustól? Nem az, hogy kinek milyen a diplomája. Hogy pár éves gyakorlattal a hátad mögött jó pedagógus, vagy jó szülő leszel-e, az attól függ, hogy amikor a módszered nem működik, akkor belefacsarodik-e a szíved? A hiábavalóság falába ütközve az egyik pedagógus megváltozik és megerősödik, a másik pedig marad, amilyen volt. Csinálja, ami nem működik, és tönkre is megy bele. Átérzed-e, hogy hiába erőlködsz, mert ennél a gyereknél ezzel a módszerrel hiába próbálkozol? Ha szíven talál a felismerés, akkor változni fogsz és fejlődni. Felnősz a feladathoz.

Fájdalmas átalakulás útján leszünk egy-egy nehezebben nevelhető gyermek jó szülei. A felnőttek is és a gyerekek is szívfájdalommal járó belső fordulatok révén fejlődnek. Életünk labirintusában időnként bele kell ütköznünk a hiábavalóság falába. Ha átérezzük, hogy arra tényleg nem mehetünk tovább, megállunk és kisírjuk magunkból a mérges feszültséget, akkor megnyugszunk, és találunk egy másik utat.

Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására

Már korábban is meséltem a négyéves Mátéról, aki sütit szeretett volna vacsora előtt, az anyukája pedig szépen odatette az útjába a hiábavalóság falát:
– Nem kaphatsz sütit. Most nincs süti.
Miből veszi észre Máté anyukája, hogy Máté felfogja, hogy hiába erőlködik, mert az a „NEM” azt jelenti, hogy tényleg nem fog sütit kapni? Mi a belső fordulat kívülről is látható jele?

Amikor a hiábavalóságot érzelmileg felfogja az agy, az amygdala (a limbikus rendszer vezérlő központja) jeleket küld a könnymirigyeknek, és a gyermek szeme megtelik könnyel. Máténak ki kell magából sírnia a felgyülemlett mérget, amiért nem teljesülhetett az akarata. Ahhoz, hogy el tudja engedni a sütit, előbb át kell éreznie a bánatát. Ha a szíve belesajdul a csalódásba és elsírja magát, akkor tudhatjuk, hogy megtörtént az adaptálódás: a belső fordulat. Máté belenyugodott, hogy nem kap sütit, és most gyászolja.

Történelmi idők óta a könnycsepp a tragédia és katarzis, egyszóval a belső fordulat jele. Persze nem akármilyen könny. Dühében is sírhat az ember, meg fájdalmában is. Akkor is könnyezik a szemünk, amikor hagymát vágunk, de ilyenkor egész más összetételű könnyekről van szó. A szívfájdalom (bánat és csalódás) hatására viszont egészen különleges könnyek termelődnek. Laboratóriumban vizsgálták a különböző könnyeket, és azt találták, hogy az elengedés bánatos könnyei tele vannak méreganyagokkal (főleg a kortizol nevű stresszhormonnal). A sírás a jóérzés-hormonok (endorfinok) termelését is beindítja. Ha az adaptálódás folyamatát megindítja a bánat, és Máté nyugodtan kisírhatja magát az anyukája karjaiban, akkor nemsokára megvigasztalódik, és valami más foglalatosság után néz a süti követelése helyett.

Kár, hogy mindenben a logikus összefüggéseket keressük, és elfelejtettük, hogy az átalakulás folyamata, az érés útja az összetört szíven át vezet. Nem a fejben, hanem a szívben dől el. Az a változás, amit a gyerekeinkben a neveléssel szeretnénk elérni, az elengedés könnyein keresztül megy végbe. Egy gyerek jelleme nem azáltal formálódik, hogy megértetjük vele a helyes és célravezető viselkedést. Az formálja a jellemét, hogy néha nem teljesül az akarata. Holtpontra kell jutnia és a bánata indítja belső fordulatra. A jelleme formálódását úgy tudjuk segíteni, hogy nyugodtan nemet mondunk neki, teret adunk a könnyeinek, és vigasztaljuk, hogy el tudja siratni és el tudja engedni, ami nem működik.

Hadd szemléltessem ezt a folyamatot egy másik analógiával, az olvadással! Minden limbikus rendszerrel rendelkező teremtmény frusztrációt érez, amikor nem éri el, amit akar. Mi is a frusztráció? Az az ingerült, kudarcos feszültség, amit egy szükséglet kielégítetlensége, egy szándék meghiúsulása, egy vágyott dolog elérhetetlensége miatt feltorlódik bennünk. A frusztrációt ábrázolják azok a kemény jégkockák a tálban.

Amikor valami nem működik, először megpróbálunk rajta változtatni. Máté is megpróbálta megváltoztatni az anyukája döntését:
– De Anya, kérek sütit! Légy szíves!
Általában 3 dolog valamelyikén próbálunk változtatni: saját magunkon, másokon, vagy a körülményeken. De ha nem sikerül, akkor mi történik?

Akkor a frusztrációnak bánattá kell olvadnia. Onnan, hogy „a francba! nem megy” át kell fordulnia oda, hogy „hiába, nincs tovább.” Ez a felengedés-elengedés a legfontosabb szakasz, amit az adaptálódás útján megteszünk. Minél kisebb korban élnek át ilyesmit a gyerekek, annál jobban alakul az alkalmazkodóképességük.

Amikor a dühös küzdelem helyét átveszi a csalódás és a bánat, a gyermek egész idegrendszere sebességet vált.  A “munka pszichológiája”, a szimpatikus idegrendszer helyett a “nyugalom pszichológiája”, a paraszimpatikus idegrendszer veszi át az irányítást, és a támadó állapotot a nyugalmi állapot váltja fel. A beszűkült agy visszanyeri a problémamegoldó képességét és a gyermek meglátja, hogy merre haladhat tovább.

Minél több nehéz körülménnyel kell egy gyereknek megküzdenie, minél több minden nem működik az életében, annál nagyobb szüksége van a könnyeire. Lehet az a kutyája eltűnése vagy nagypapája halála. Lehet az a testvérétől elszenvedett folyamatos elutasítás: hogy a bátyja még mindig nem tudja elfogadni, hogy ő is a család tagja. Lehet a család felbomlása: válnak a szülők. Lehet egy maradandó fejődési rendellenesség, vagy idegrendszeri zavar. Minél több akadály nehezíti az életét, annál fontosabb, hogy újra és újra meg tudja tenni a frusztráció és a bánat közötti rövid utat, a küzdelemből a nyugalomba. És annál fontosabb, hogy legyen az életében legalább egy felnőtt, aki elvezeti őt ezen az úton. Akinek a karjaiban átjárhatja a szívét a felismerés, hogy hiába küszködik, most nem lehet az, amit akar. (Mert aki meghalt, nem fog tovább élni; a testvére nem fogja egyszer csak elfogadni; az elvált szülők nem lesznek újra együtt; és az idegrendszeri zavar sem múlik el reggelre.)

A szívfájdalom, a szomorúság nem árt a gyerekeknek! Nem kell őket féltenünk attól, hogy valami miatt szomorúak lesznek. Nem a szívfájdalom árt nekik, hanem az, ha egyedül maradnak az érzéseikkel. Manapság a boldogság keresését tekintjük életünk fő feladatának, és ebbe a szemléletbe a bánat és a csalódás nem illik bele. Van, aki tudatosan törekszik arra, hogy a gyerekét soha ne érje bánat. Pedig az éréshez kifejezetten szükséges, hogy fájni tudjon a szíve, amikor valami nem lehet úgy, ahogy szerette volna. Az érés útja az elengedés könnyein keresztül vezet, és ettől nem volna szabad megkímélni a gyerekeinket! A szívük fájdalmát is érezniük kell ahhoz, hogy adaptálódjanak – teherbírókká váljanak és együtt tudjanak élni az akadályokkal. Ha a biztonságot nyújtó felnőtt karjaiban el tudják siratni a hiábavaló vágyaikat, akkor fel fogják tudni dolgozni a veszteségeiket, és ha kudarc is éri őket, újra talpra állnak. De ehhez el kell őket segítenünk a dühből a szomorúságba, a küzdelemből a nyugalomba.

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. A gyermek, aki elveszítette a könnyeit
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

Az érés motorja

A fejlődő növény és a gyökerek hasonlata a szülői szerepről szólt, a hajtómotor hasonlat pedig a természet szerepéről: arról a rejtélyes valamiről, ami a gyermek fejlődését belülről mozgatja.

Az érés motorja

Az „érés motorja” adja a hajtóerőt az éréshez. A tudomány számára csak az elmúlt 15-20 évben derült ki, hogy az érés motorja az emóció.

Az emóció az az érzelmi-indulati töltet, ami belülről megindít (mozgásba hoz, cselekvésre indít) minket. A kisgyerek (és minden éretlen ember) cselekvését teljes egészében az emóció mozgatja, legalább addig, amíg tudatos szándékai is eléggé megerősödnek ahhoz, hogy a tetteit megfontolt döntések útján maga szabályozza. Cselekedeteink emocionális mozgatórugója az indíték, a tudatos elhatározás pedig a szándék.

Ahhoz, hogy egy kisgyerek belülről motivált legyen valamire (pl. a tanulásra), meg kell hogy legyen benne a megfelelő belső indíték (saját motiváció). Egy gyerek sohasem ‘tanulja meg’ az igazi felelősséget. Valaminek belülről kell őt felelősségre indítania, hogy a felelős gondolkodás és cselekvés gyümölcse megteremjen rajta. És valaminek figyelmességre kell őt indítania ahhoz, hogy figyelmesen cselekedjen. Először a megfelelő emóciónak kell meglennie, és ez a szülők szerepe: érzelmileg mi állunk közel a gyerekhez, így leginkább mi tudjuk belőle a jó indítékát és szándékát előhívni.

Testünk motorja a szívünk, és az emóció jelképe is a szív: a belső indítékok és szándékok székhelye. Tetteink és szavaink azokat az indítékokat tükrözik, amelyekkel tele van a szívünk. A szív sokféle dologra indítja az embert; pl. körültekintésre, törődésre, elrejtőzésre, reménységre, közeledésre, bizalomra.

Érző szív, kemény szív

A gyerekünket az érző szíve indítja arra, hogy önállóan akarjon megállni a saját lábán; hogy a világot két részre ossza: én és nem én; hogy önállóságra és függetlenségre törekedjen, igyekezzen felelősséggel cselekedni, megpróbálja kibontakoztatni a képességeit , és hogy másokra is tekintettel legyen. De a szív nagyon-nagyon sérülékeny; a belső motivációk is nagyon sérülékeny érzések. Agyunk pedig nemcsak a fejlődést vezérli. Van egy másik fontos dolga is: hogy védekezzen a túlságosan fájó érzések ellen. Beadja az érzéstelenítőt: kikapcsolja minden olyan inger észlelését, amelyek fájó érzéseket okozhatnak. A védekezésnek pedig az a következménye, hogy a szív megkeményedve nem tudja tovább ezekre a jó dolgokra indítani a gyereket.

Az emberi agy kétféle üzemmódra képes: vagy a fejlődéssel foglalkozik, vagy a védekezéssel.  A fejlődés irányítását úgy látja el, hogy a gyereket kötődő gyökerek révén egyre mélyebb és sebezhetőbb kapcsolódásra ösztönzi. A fejlődéshez szükséges belső hajtóerőt a kötődő kapcsolatból nyerik a gyerekek. De ha az elviselhetőnél fájdalmasabb stresszhatások érik (megfélemlítés, megszégyenítés, elutasítás), az agy nem tud a fejlődéssel foglalkozni, mert a saját sebezhetősége ellen kell védekeznie.Több fontos feladat egyidejű ellátására pedig nem képes az éretlen agy. A sebezhetőség elleni védekező állapot, a ‘kemény szív’ az érés legfőbb kerékkötője.

Amikor a nevelés nem megy, szinte mindig az a baj, hogy nem az indítókulccsal indítjuk be az érés motorját (a gyerekeink szívét), hanem nekiveselkedünk, és erőből próbáljuk előretolni az érésüket. Ami nem megy, bárhogy erőlködünk. Nem érdemes erőlködve tolnunk olyasmit, ami magától is megindulna! Egyetlen kisgyereket sem kell nagy erőfeszítéssel ránevelni, hogy fel akarjon állni, vagy meg akarjon tanulni beszélni, mert magától is akar, amikor eljön az ideje! Arra sem erővel kellene rávenni, hogy segítsen, tanuljon, és tisztességesen viselkedjen, mert van kulcsunk a szívéhez! Elég lenne begyújtani a hajtómotort azzal a kulccsal, amit a természettől kaptunk!

Élt egyszer egy indián törzs, amelynek a tagjai szentül hitték, hogy a nap csak akkor kel fel, ha a legjobb harcosok egész éjjel táncolnak. Több generáción át lázasan áttáncoltak minden éjszakát, mert azt hitték, hogy különben nem kell föl a nap. Ezek a kiváló férfiak súlyos kimerültségtől szenvedtek, mert azon fáradoztak, ami nem az ő dolguk volt.

Az a benyomásom, hogy mi is túl sokat fáradozunk azon, ami nem a mi dolgunk. Végkimerülésig toljuk előre a gyerekeinket, pedig kulcsunk is van a szívükhöz. Csak rá kell jönnünk, hogy működik az indítókulcs. Nem kell erőlködnünk; nyugodtan együttműködhetünk a természettel, mert ugyanazon dolgozik, amin mi: hogy a gyerekeink eljussanak a teljes érettségre.

Befejezésül tekintsük át, hogy kinek mi a szerepe az emberi potenciál megvalósulásában:

A természet a fő MOZGATÓ

Az érés csoda, ami természetes úton történik. Isten a szíven keresztül adja hajtóerőt és a mestertervet is az éréshez.

“Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be.
Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek.”
– Jeremiás 31:33

A szülő a fő GONDOSKODÓ

A szülő a kertész, aki a fejlődés feltételeiről gondoskodik: ő adja a biztonságot nyújtó kapcsolatot, a nyugalmat és a mozgásteret a szabad játékhoz.

“Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.”
– Efezus 6:4

A gyermek a fogadókész VÁLASZADÓ

A gyereknek is van szerepe az érés folyamatában: hogy készségesen válaszoljon. Ő a fogadókész válaszadó.

Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes. „Tiszteld apádat és anyádat”: ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik, mégpedig ez: „hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön”.
– Efezus 6:1-3

A szülőnek akkor van természetes hatalma a nevelésre, ha a gyerek függő-elfogadó szerepben kötődik hozzá, bízik benne és követi; bibliai kifejezésekkel: tiszteli és engedelmeskedik neki (szívből, belső indíttatásra). Az engedelmesség viszont nem megy mindig símán. Amikor egy gyerek korlátokba ütközik és nem teheti azt, amit szeretne, át kell éreznie a bánatát, hogy el tudja sírni az elengedés könnyeit. A szívfájdalmat is el kell viselnie, különben megkeményedik (védekezésbe vonul a sebezhetőség ellen). Egy gyereknek némi rugalmasságra is szert kell tennie ahhoz, hogy az alkalmazkodások sorozata révén fejlődni tudjon.

Bővebben az érés motorjáról: A DÖNTŐ TÉNYEZŐ – Ami a fejlődést mozgásban tartja 
Bővebben a sebezhetőség elleni védekezésről: AZ AKADÁLY – Ami a fejlődés útját elállja

AZ ÉRÉS CSODÁJA ÉS A NEVELÉS MUNKÁJA c. sorozat:

  1. Mit jelent nevelni?
  2. Az érés csodája
  3. A természet szerepe az emberi potenciál megvalósulásában
  4. A szülők szerepe az emberi potenciál megvalósulásában
  5. Miért ne faragjunk gyereket?
  6. “Magától terem a föld…”
  7. Az érés motorja és a gyerek szerepe az emberi potenciál megvalósulásában

Ez a cikksorozat a 2017. szeptember 16-án elhangzott előadásom alapján készült. Folytatás: október 14-én, Hogy teremtsük meg a gyermekkor nyugalmát? címmel. Tudnivalók és jelentkezés: Szülők Szombatja

Büntetés helyett a saját bánatát kellene megélnie

A fegyelmezés eredménye azon múlik, hogy tudnak-e a gyerekünkön változtatni a korlátok: azok a körülmények, amelyeken nem tud változtatni. A természet fegyelmezőeszköze az adaptálódás: a rugalmas alkalmazkodás érési folyamata. Az alkalmazkodás úgy zajlik, hogy az agy kigyomlálja, ami nem működik, elhibázott, vagy fölösleges. Az olyan cselekvés, ami sehova sem vezet, holtpontra jut az élet labirintusában. Fájó érzésekkel jár; megállásra és irányváltoztatásra készteti a fejlődő gyereket, és közben belülről formálja.

Ha viszont a fejlődési folyamat elakad, akkor a gyereket nem nevelik, nem formálják a korlátok. Ha az adaptálódás folyamata elakad, az önfegyelem kialakulása is elakad, mert a kettő ugyanaz. Ilyenkor hiába mondunk nemet, hiába korlátozunk, nincs eredmény, mert nem érdekli az érzékenységét elvesztett gyereket. És ekkor mit teszünk? Csapdába sétálunk. A könnyen kezelhető gyerekekkel működni látszó fegyelmezési módszereket ismételgetjük egyre keményebben a nehezen kezelhető gyerekekkel. Kétségbeesett elszántsággal próbáljuk nekik megtanítani neki a leckét.

Tanítsuk meg a leckét?

A fegyelmezés terén uralkodó zűrzavar rosszabb fordulatot vett, mióta (a 60-as években divatba jött racionalitás jegyében) a fegyelmezést tanításnak kezdték tekinteni. Ez a fordulat hozta be a logikus következményeket, a meggyőzést, az ok-okozati összefüggéseket a fegyelmezésbe. Rudolf Dreikurs 1968-ban írt egy könyvet, amelynek a címe önmagáért beszél: Discipline Without Tears (Fegyelmezz könnyek nélkül).

Dreikurs az ész embere volt, racionálisan gondolkodó osztrák, és könyve a korszak összes jellegzetességét magán viselte. Az érzelmeket zavaró kellemetlenségnek tekintette. Erőteljes ellenreakció volt ez az akkoriban nagy népszerűségnek örvendő mélylélektanra, amely felfedezte, hogy az ember érző lény. Dreikurs az értelmes meggyőzést próbálta visszahozni a nevelésbe: “A gyereknek logikus következményeken keresztül kell megtanítani a leckét!” Mára ez a tanács mindenható orvosságnak, sőt megkérdőjelezhetetlen dogmának számít. Szinte mindenki hiszi és vallja, hogy a gyerekek viselkedésén úgy lehet változtatni, hogy a nemkívánatos viselkedést kellemetlen következményekkel társítjuk. Ez az, ami eljuttatja abba a makacs fejébe, hogy így nem viselkedhet többet. Meg kell tanítani neki a leckét.

A képmutatáshoz vezető út

Hadd bátorkodjam kijelenteni, hogy a nemkívánatos viselkedés kioltásával és a kívánatos megerősítésével csak a külső mázra lehet hatni, de az indítékok és szándékok belső rétegeit nem lehet elérni vele! Ha egy gyerek megtanul a mindenkori elvárásoknak megfelelően viselkedni, és a viselkedése már nem azt fejezi ki, ami igaz benne, akkor nem jobb emberré neveltük, hanem a felnőtt világra jellemző képmutatás magjait ültettük el benne. Pál apostol szerint viszont a valódi érés a szeretet közegében zajlik, az igazságtól elválaszthatatlan, és végső célja mindenestől felnőtt, Krisztust tükröző ember: “…az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus.” (Efezus 4:15)

A valódi érést célul kitűző nevelés nem a viselkedésre céloz, hanem oda, ahonnan a viselkedés fakad: az indítékok és szándékok székhelyére, az emberi szívre. A fegyelmezés pedig egyszerűen azt jelenti, hogy amíg egy gyerek még nem elég érett ahhoz, hogy önmagát szabályozza belülről, addig nekünk kell őt kívülről szabályozni, mert mi, felnőttek vagyunk felelősek az ő tetteiért is. A mi dolgunk az életében fenntartani a rendet. De meddig? Jó volna azt írni, hogy amíg be nem érik az alkalmazkodási folyamat várva várt gyümölcse, az önfegyelem. Elvileg így volna, de ez a gyümölcs sokaknál egyáltalán nem érik be, mert a fejlődés idejekorán elakad.

A belső fordulathoz vezető út

Az önfegyelmet termő érési folyamat (az adaptálódás) nagyon egyszerűen működik: ami eredménytelen, az kihullik. Ami nem vezet sehova, azt az agy lemetszi. De csak akkor, ha a gyerek át is érzi, hogy itt most nem lehet meg az akarata. Éreznie kell, hogy most minden hiába: zsákutcába jutott az élet labirintusában, mert nem vezet út arra, amerre elindult. A hiábavalóságot bánat és csalódás, azaz fájó érzések formájában éljük át. Amikor a gyerekünk olyasmit akar, vagy csinál, amit nem engedhetünk meg, ide kellene őt eljuttatnunk. A zsákutca-élmény, a hiábavalóság-élmény érzelmi megélésére volna szükség a belülről kifelé ható fegyelmezéshez, és ez az, amire a legtöbb esetben nem kerül sor.

Testi fenyítés régen és ma

Valószínűleg ezért alakult ki és maradt a kicsik fegyelmezésének bevett eszköze évezredeken át a fenekes. Őseink még ösztönösen tudták, hogy a dacos ellenállás, a lehetetlennel való próbálkozás, az elérhetetlenért folytatott elszánt küzdelem zsákutcájából a gyerekük akkor szabadul ki, amikor el tudja siratni és el tudja engedni azt, amit nem sikerült elérnie. Dédanyáink a könnyek érkezését siettették azzal, hogy elverték a fenekét (erről kicsit bőveben írtam az agresszív viselkedésről szóló fejezetben A régiek bölcsessége és a mai “testi fenyítés” (pofon, pálca és hasonlók) cím alatt.

A testi fenyítést viszont csak egy icurka-picurka lépés választja el a bántalmazástól. Amikor egy felnőtt maga sem képes elengedni elérhetetlen vágyait, és a saját felgyűlt frusztrációját (támadó energiáját) rászabadítja a gyerekre, akkor azzal, amit tesz, bántalmazza. Ha a saját feszültségünket a gyerekünkön vezetjük le, aki bosszant, idegesít, kiakaszt vagy felháborít, bántalmazunk. Csináljunk akármit, nevezzük bárminek: fegyelmezésnek, fenyítésnek, atyai pofonnak, fenekesnek, sértődésnek… A gyerek szempontjából minden megnyilvánulásunk bántás, amit azért csinálunk, mert kiakasztott bennünket. Még az is, ha csak a szavainkkal bántjuk, bezavarjuk a szobájába, vagy nem szólunk hozzá egy ideig. A bántás pedig, akármennyire megérdemelte, nem neveli őt nagyobb önfegyelemre, de rongálja a kapcsolatot. A gyerek persze tanul belőle, de nem építő dolgokat. Ugyanakkor ösztönösen bezárja a szívét előttünk, hogy kevésbé fájjon. Ez pedig csökkenti annak az esélyét, hogy később is hatni tudjunk rá.

A testi (vagy bármilyen) fenyítés ma már nem az elengedés könnyeihez vezető út lerövidítését szolgálja, mint dédanyáink korában, hanem büntető szándékú. A büntetés pedig akkor ér valamit, ha félelmet és (testi vagy “csak” lelki) fájdalmat okoz. Az a célja, hogy a nemkívánatos viselkedéshez negatív következményt társítva a gyerek legközelebb tartózkodjon attól a bizonyos viselkedéstől. A fenti okok miatt a testi fenyítést ma már a világ több, mint 40 országában törvény is tiltja, de a fürdővízzel együtt sajnos a gyereket is kiöntöttük.

Kiöntöttük azt a magától értetődő bölcsességet, ami a gyerekek fegyelmezését századokon át kísérte a hagyományos családokban, hogy a korlátok elleni szélmalomharc addig nem ér véget, amíg a gyerek a veszteségét el nem siratja. Ma viszont már nem engedhetjük meg magunknak az odavezető út lerövidítését, mert a közfelfogás annyira büntetővé vált, hogy meg se tudjuk érteni, hogy a fenekesnek anno nem az volt a célja, hogy a gyerek kedvét elvegyék a rosszalkodástól.

Őszinte bűnbánat

Ahhoz, hogy a belső változás megtörténjen, az embernek a saját őszinte bánatát kellene spontán megélnie. Egy érző szívű nagy gyereket és felnőttet már az a belső konfliktus is fájó érzéssel tölt el, amiről Pál ír: “nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat.” (Róma 7:19) Nem pici korban, hanem amikor eljut az érettségnek arra a fokára, ahol már az fáj neki, hogy önmagához nem tudott hű lenni, mert nem az értékrendjének megfelelően cselekedett. A belső konfliktus készteti megállásra és irányváltoztatásra az önkormányzásra képes embert. Az őszinte bűnbánat is az adaptálódás érési folyamatának a része, ahogy ezt Isten, az ember teremtője és legjobb ismerője olyan szépen kitalálta. Nevelő hatású, de nem lehet senkit ránevelni, mert az érés gyümölcse. Természetes úton jelenik meg mindenkiben, aki idő előtt el nem akad a fejlődésben. Még a mi gyerekünkben is.

Természetes következmények

A felelőtlen tettek következményei már akkor jótékonyan fájhatnak, amikor a gyerekünk még nem érett meg az őszinte bűnbánatra. Például nem tanult eleget, ami különben nem zavarná különösebben, de rossz jegyet kap az iskolában. A természetes következmények nevelő hatása akkor érvényesülhet, ha hagyjuk, hogy a rossz következményt meg is tapasztalja. Hadd kapjon rossz jegyet, ha nem tanult rendesen. De az a helyzet, hogy ezekből a természetes következményekből egyes gyerekek tanulnak, mások viszont nem! És vajon kik azok, akik tanulnak belőle? Azok, akiket érzelmileg fájdalmasan érint a dolog; akiknek belefájdul a szívük és bánatosak vagy csalódottak lesznek. Nekik már nincs szükségük további büntetésre. Akit viszont már nem érdekel, hogy rossz jegyet kap, annak a szívét tovább keményíti a büntetés. Minél több büntetést kap, annál érzéketlenebbé válik, és annál kevésbé lehet rá hatni bármilyen nevelési kísérlettel.

Az önfegyelem gyümölcs

A felelősségteljesebb viselkedés, a nagyobb önfegyelem nem a következetes büntetés műve, hanem az adaptálódás belül és spontán zajló érési folyamatáé. A gyümölcstermés előfeltétele, hogy a gyerek szívére valami még hatni tudjon: akár a következmény, akár a lelkiismeretében keletkezett konfliktus. A kemény szív az éretlenségben való megrekedés jele, és a további érés akadálya.

Nem a következetes büntetés, hanem az érző szív az, ami idővel megtermi az önfegyelem gyümölcsét. A bánat és a csalódás fájdalmas érzései indítják el a jótékony változást az ember lelkivilágában. Aki már nem érzi ezeket a fájdalmas érzéseket, azzal kapcsolatban a legfontosabb teendőnk nem az, hogy keményebb büntetések után nézünk, hanem az, hogy a lelki épségét segítsünk helyreállítani. Azért kell megtennünk mindent, hogy visszanyerje elveszített érzékenységét… de ez már egy következő alkalom témája.

Befejezésül álljon itt egy idézet a bűntudat és a bűnbánat különbözőségéről Bolyki László: Jézus-kártya a politikában c. írásából:

“…a megbocsátás katarzisa éppen a bűnök felszínre kerülése által, nem pedig a bűnök elkenése során jöhet létre. A bűnök eltussolása nyomán ugyanis bűntudat keletkezik, a bűnök felfedése során viszont bűnbánat, és míg a bűntudat öl, a bűnbánat ezzel szemben gyógyít.”
– Bolyki László

Az agresszív viselkedés problémája

GYÖKEREK sorozat » 6. rész: DÜH és AGRESSZIÓ

A hisztiző, dühöngő, toporzékoló gyerek nem érte el, amit akart. Nagyot koppant a hiábavalóság falánál, és most beszűkült tudattal döngeti…



Egy körforgalom kiútjainak és zsákutcáinak segítségével fogjuk feltárni azt a problémát, aminek a tünete az agresszív viselkedés. Szó szerint körül fogjuk járni az agresszió problémáját, mert nem tudunk vele mit kezdeni, ha csak a felszíni jelenséget, a támadó viselkedést látjuk: a gyerek dühöng, hisztizik, verekszik, rugdos, harap, tör-zúz, üvöltözik, gonoszkodik a testvérével, beleköt másokba, erőszakoskodik, vagy kárt tesz saját magában. Ezeket a tüneteket nagyon nehéz elviselni, de a valódi megoldáshoz a tényleges problémával kell szembenéznünk. Először azonban tisztázzuk a fogalmak jelentését, hogy ugyanarról beszéljünk.

Mi az agresszió?

A szó a latin agress szótőből ered, ami egyszerűen azt jelenti, hogy támadni. Az agresszív viselkedés a támadó indulat kitörése, függetlenül attól, hogy pontosan miben nyilvánul meg. Az eredmény lehet “csak” egy gyilkos tekintet. Még passzív agresszió is létezik, amikor azzal büntetünk valakit, akire haragszunk, hogy keresztülnézünk rajta. Agresszió az is, amikor valaki az öngyilkosságról álmodozik, és az is, amikor lekever egy pofont. Agresszió az is, amikor a kétéves toporzékol és a földre veti magát, és az is, amikor a felnőtt az asztalra csap és üvölt. És agresszió az is, amikor valakinek az érzéseibe gázolunk bele és gúnyos szavakkal verjük agyba főbe. Agresszió a csendes, masszív gyűlölet is.

Honnan ered ez a támadó indulat?

A múltkor már szó esett a három nagy elemi indulatról, amelyek a SZEPARÁCIÓ hatására indulnak el bennünk. Ezek egyike az agresszió előzménye: a frusztráció.

Az agresszió, a támadó indulat tehát egy elemi indulatból, a frusztrációból ered.

Mi a frusztráció?

Belső feszültség, ami akkor keletkezik, amikor valami megakadályozza, hogy teljesüljön a kívánságunk, vagy elérjük, amit akarunk. Ez az emóció olyan mélyen a felszín alatt befolyásolja a közérzetet és az érzelmi energia-háztartást, hogy a kisgyereknek fogalma sincs, mi történik vele. Ő van a legjobban meglepve, amikor a feltorlódott energia feltör belőle és bajba sodorja.

Mindennapjaink tele vannak frusztrációval; életünk része. Elég annyi, hogy elfeküdtem a nyakamat. Nem gondolok rá, mert van elég más dolgom is, de minden mozdulatnál zavar az a kis fájdalom. A nap végére pedig már jelentős feszültséget okoz a feltorlódott energia: ingerült vagyok.

A szeparációból lesz a frusztráció, és a frusztrációból lesz az agresszió

Egy kisgyerek számára az anya közelsége a legfontosabb, ezért a legnagyobb frusztrációt, a legfeszítőbb érzelmi szomjúságot is az okozza neki, amikor elszakad a számára legfontosabb személytől, illetve amikor fennáll a veszélye, hogy a meghitt közelségnek vége szakadhat. Ilyenkor hatalmába keríti a frusztráció magasfeszültsége. Az agresszióhoz vezető frusztrációs feszültség leggyakoribb oka a SZEPARÁCIÓ: az elszakadás, vagy az elszakadástól való félelem. A kielégítetlen, dühös indulat hiánytünet. A gyermek egész idegrendszere SZOMJAS a kapcsolatra, a közelségre, a szeretetre.

Ha tudjuk, hogy az agressziót megelőző ingerült (frusztrált) lelkiállapot elsődleges oka a szeparáció (a kapcsolat akadályozottsága), akkor máris van ötletünk, hogy mivel tudjuk megelőzni vagy elkerülni az agresszív viselkedést! Ki kell elégítenünk a gyermek kötődő éhségét, és máris jobban fogja viselni élete számtalan apró kudarcát és veszteségét. Ez igaz, de a helyzet viszont mégsem ilyen egyszerű:

Az agresszióhoz vezető út MINDIG frusztrációval kezdődik,
de a frusztráció NEM MINDIG vezet agresszióhoz!

Az ember ugyanis nem reaktív lény. Nem úgy működik, hogy éri valamilyen hatás, amire automatikusan reagál, például a frusztrációra agresszióval. Az agresszió mindig a frusztráció következménye, de aktív lények vagyunk: ami kívülről ér, ahhoz aktívan viszonyulunk. Nem pusztán a környezeti hatásokra reagálunk azzal, amit érzünk, vagy amit teszünk.

A behaviorista pszichológia épül arra az elképzelésre, hogy a viselkedés pusztán a környezeti hatásokra adott reakció, és e felfogás logikus következménye a viselkedésmódosító technikákra épülő nevelés. Ez a gépies elképzelés az emberi viselkedésről egyszerűen nem fedi a valóságot.

Az ember viselkedése nem puszta inger-válasz reakció a külső hatásokra

“Mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága.”
– Jakab 1:14 (Károli)

A saját vágyainktól, a saját kívánságainktól függ, hogy mi mennyire frusztrál bennünket; az agresszív viselkedés tehát nem automatikus inger-válasz reakció. Következetes idomítással lehet ugyan a gyermek viselkedését befolyásolni, de a felszíni beavatkozás csak a pillanatnyi viselkedést módosítja. Nem formálja jobbá az indítékok és szándékok irányítóközpontját, az emberi szívet.

Van, aki ugyanakkora frusztráció hatására agresszív lesz, és van, aki nem. Az agresszió hatékony kezeléséhez tehát meg kellene tudnunk, miért van az, hogy egyesek akkor sem viselkednek agresszív módon, amikor nagyon frusztráltak, mások pedig igen! Kell, hogy legyen a frusztráció számára más kiút is, amelyen keresztül távozhat anélkül, hogy ártana. Ebből újabb ötletet meríthetünk: az agressziót úgy is meg lehet előzni, hogy egy másik kiutat támogatunk: jobb útra tereljük a gyerekünk frusztrációját, még mielőtt kitör!

A ronda tünetek ne vonják el a figyelmünket az igazi problémáról!

duhos-kislany-kek-nevelesAzt már tudjuk, hogy nem a külső inger, hanem a saját frusztrációja indítja a gyerekünket támadásra. Az első tennivalónk tehát: az agresszív viselkedést tekintsük tünetnek, és az igazi probléma feltárásához igyekezzünk belátni a színfalak mögé.

Korábban is írtam már: nem az a fontos, amit lát az ember. Ami a gyerekeinkből szem előtt van – ahogy viselkednek, ahogy kinéznek, ahogy beszélnek – az mind felszíni jelenség. Tünet, amiből következtetni tudunk az állapotukra. De ami igazán lényeges, az belül zajlik, az indítékok helyszínén, a szívben. Meg kell tanulnunk, be kell gyakorolnunk, hogy a rettenetesen viselkedő gyerekünkben először is meglássuk, hogy frusztrált. Rosszul érzi magát, feszült, fortyog a tűzhányója… mert NEM ÉR EL VALAMIT, AMI UTÁN KÍVÁNKOZIK.

Legyünk kíváncsiak arra, amit érez! Nem biztos, hogy el kell mozdítanunk az útjából az akadályt, ami az iskolában érte… de a mi feladatunk megtudni, hogy milyen érzések feszítik miatta! Ha képesek vagyunk feltenni a KÉK szemüveget, és a tünetek gyors eltüntetése helyett a gyerekünk belső világával foglalkozunk, meg fog változni a családunk légköre! A biztonságot nyújtó kapcsolatban nem az lesz az első reakciónk, hogy “Ezt azonnal hagyd abba!” Nem az ellenséges partvonalról próbáljuk elfogadhatóvá tenni a viselkedését, hanem mellé állunk, és segítünk neki, hogy jó helyre engedje ki a mérgét: nekünk öntse ki a szívét (lehetőleg még mielőtt kitör belőle a támadó energia)! Ez a hosszú távú nevelés, ami az éretté fejlődést segíti. Mennyire más, mint amikor a ronda viselkedés megszüntetése a célunk, amivel mégegy adag feszültséget zúdítunk rá, aztán még magára is hagyjuk a fortyogó tűzhányójával.

Az agresszív, támadó viselkedést úgy is el lehet kerülni, hogy közben még támogatjuk is a gyerekünk éretté fejlődését. A támadó energia romboló kitörését úgy tudjuk megelőzni, hogy jobb kiútról gondoskodunk, ahol a gyermek gyengéd érzelmek formájában engedheti ki magából a frusztráció mérgét, megkönnyebbülhet és megnyugodhat.

Miért kell a frusztrációnak kiutat adni?

A mélyről fakadó elemi indulatok, amilyen a frusztráció is, olyan feszültséget teremtenek, ami nem múlik el magától. Azért nem mindenki agresszív, aki frusztrált, mert más kiút is van, amerre távozhat a frusztráció, mielőtt agresszióban törne ki. Ez azt jelenti, hogy a frusztráció nem egyenes úton vezet agresszióhoz, hanem görbe úton.

A frusztráció görbe útja

Egy körforgalom segítségével könnyebben el tudjuk képzelni a bennünk közlekedő indulatok útját. A FRUSZTRÁCIÓ beér a körforgalomba. A végeredmény az, hogy AGRESSZÍV viselkedés lesz belőle… de pont ezt akarjuk megelőzni azzal, hogy másik kiútra tereljük. Az a kérdés, hogy merre távozhatna el a méreg anélkül, hogy bajt okozna?

frusztracio-gorbe-utja-kek-neveles

A pici fiú frusztrált, mert ő is szeretne az ollóval vágni, mint a nővére, de a kis keze még nem elég ügyes hozzá. Hiába próbálgatja, nem vág az olló. Küszködve igyekszik elérni, hogy vágjon; magától értetődő, hogy először VÁLTOZTATNI próbál a helyzeten. Ha sikerülne, egyelőre vége is lenne a frusztrációnak, enyhülne a feszültség.

frusztracio-04

De mivel az olló nem vág, és a pici fiú érzelmi tartalékai végesek, az összegyűlt feszültség keserves könnyek formájában távozik. A nem működő olló viszonylag könnyű eset, mert még a pici fiú is tudja, mi az, ami idegesíti. Legtöbbször viszont még mi sem tudjuk, mi frusztrál bennünket, nemhogy a gyerekeink!

Gondoljunk egy olyan párra, akinek hadilábon áll a kapcsolata. Érzik, hogy valamin változtatni kellene… és felújítják a lakásukat! Borítékolni lehet, hogy a kapcsolat széthullik akkor is, ha sokkal jobb lesz a lakás. De ők csak azt érzik, hogy változtatni kell.

A frusztrációnk legmélyebb okairól általában fogalmunk sincs, mert az túl sok tudatosságot igényelne, és kellemetlenül őszinte szembenézést a valósággal (azaz több időt, több fáradtságot és főleg nagyobb sebezhetőséget, mint amennyit szívesen ráfordítunk). Ráadásul emberi életünk velejárója, hogy sok-sok vágyunk nem teljesül, mert nem mi irányítjuk a világot. Együtt kell élnünk a valósággal, hogy a dolgok jelentős része nem úgy alakul, ahogy mi akarjuk.

Az akadályokkal való együttélés képessége

Nem mindig az történik, amit akarunk, ezért együtt kell tudnunk élni bizonyos hiányokkal, korlátokkal és akadályokkal, hogy a füstbe ment terveinket, és a hiábavaló vágyainkat is túléljük anélkül, hogy elveszítenénk az életkedvünket.

Az időt nem tudjuk megállítani, ezért minden jó élménynek vége szakad. Nem tudjuk meg nem történtté tenni azt, ami már megtörtént. Mások döntéseit sem mi irányítjuk. Nem tudunk valakit rávenni arra, hogy velünk akarjon lenni, ha egyszer nem akar. A legszebb, legjobb vágyunkban is ott van a hiábavalóság, mert még ha pillanatnyilag meg is valósul, örökre semmit nem tudunk megtartani. Hiába igyekszünk megőrizni a fiatalságunkat, az idő vasfoga minket is harapdál. Hiába szeretnénk, hogy sose haljunk meg. Hiába nem akarjuk elengedni azt, akitől végső búcsút kell vennünk. Muszáj, nincs mese.

Amikor beleütközünk a hiábavalóság falába, arra van szükségünk, hogy a lelkünk mélyéig átjárjon bennünket a valóság fájdalmas felismerése, hogy ez a vágyunk meghiúsult, és ezen a tényen nem tudunk változtatni. Nem tudunk mást tenni, mint elsiratni.

frusztracio-01

Minden gyerekünk tele van hiábavaló vágyakkal, így elkerülhetetlen, hogy lépten-nyomon ne csalódjon. Hiába vágyik arra, hogy mindig ő legyen az első, mindig ő legyen a győztes, mindig az legyen, amit ő szeretne, és Anya csak az övé legyen. Hiába vágyik arra, hogy az új kisbabát visszavigyék oda, ahonnan jött. Nem lehet! Egy kisgyerek minden nap sok mindennel szembesül, amin nem tud változtatni. Ilyenkor a limbikus rendszer vezérlő központja, az amygdala jeleket küld a könnymirigyeknek, és a gyermek szeme megtelik könnyel.

frusztracio-konnyek-kek-neveles

Ez a várva várt jele annak, hogy a frusztráció egészséges kiutat talált, és megindult a belső fordulat a dühös küzdelemből a szomorúságba. Ilyenkor a hiábavalóság mély átérzése fakasztja könnyekre a gyerekünket. A kisebb csalódások miatt persze nem muszáj ténylegesen sírva fakadnia. Az viszont fontos, hogy mélyen átjárja a szomorúság, a csalódás érzése… és legalább befelé sírjon.

Azért annyira fontos, hogy mélyen átérezze a hiábavalóságot, mert ha felfogja, hogy valamin nem tud változtatni, akkor ő maga fog változni: képes lesz alkalmazkodni az akadályhoz. Egy lépést tesz az ÉRÉS irányába.

Adaptáció – az alkalmazkodás folyamata

adaptacio-konnyes-fordulat-kekneveles

Az adaptáció (a sikeres alkalmazkodás) egy érési folyamat, melynek során kibékülünk az akadállyal, amin nem tudunk változtatni. Bennünket formál az az akadály, amit nem tudunk az utunkból elmozdítani, és ez transzformáció, nem konformáció: tanulunk a hibáinkból, hasznosítjuk a kudarcainkat, és megerősödve, de nem megkeményedve állunk helyre. Az alkalmazkodás folyamata során a csalódás, a bánat és a gyász könnyein keresztül érettebb, megértőbb, empatikusabb emberré formál bennünket az akadály.

A gyerekünk életképességéhez, éretté fejlődéséhez tehát szükséges, hogy kénytelen legyen alkalmazkodni a veszteségeihez, és azokhoz a kedvezőtlen körülményekhez, amelyeken nem tud változtatni. Akkor tud majd teljes életet élni, ha megtanulja elfogadni, hogy a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy akarja. Tapasztalnia kell, hogy képes túlélni azt is, hogy az akarata, a vágya nem teljesül. Minden alkalommal, amikor alkalmazkodik a való élethez, ami nem olyan, mint amilyennek megálmodta, és ahol ő maga sem egészen olyan, amilyen lenni szeretne, egy lépéssel érettebb, erősebb, életrevalóbb önmagává válik. Egy lépéssel közelebb kerül ahhoz, hogy virágzó és gyümölcstermő felnőtt legyen belőle.

Az elengedés bánatos könnyei

Az elengedés könnyei tele vannak méreganyagokkal. Ez a biológiai magyarázata annak, hogy miért könnyebbülünk meg, miután jól kisírtuk magunkat. Sírás közben szó szerint is megszabadulunk a méregtől.

A négyéves Máté szeretne egy sütit, de már délután öt óra van, és készül a vacsora. Világos, hogy ha most sütit eszik, elmegy az étvágya. Anyukája ezért úgy dönt, hogy jobb neki, ha most nem nem teljesül a kívánsága. Túl fogja élni, ha nem kap sütit vacsora előtt. Lélekben felkészül a várható tiltakozásra és kimondja a szót, ami rács mögé lakatolja az áhított sütit: NEM.
– Nem kaphatsz sütit. Most nincs süti. – Máté egy darabig elszántan igyekszik anyukája elhatározásán változtatni:
– De tegnap adtál! A Blanka is kapott!– és minden érvet bevet, hogy igenre változtassa azt a nemet. Még kérdezni is tud:
– De miért, Mami!? Miért nem kaphatok!?”

Egy kezdő szülő szülő szeme ilyenkor boldogan felcsillan, mert a kérdésben a tanításra alkalmas ritka pillanatot látja: hurrá, a gyerek értelmes érveket vár! Itt a lehetőség egy kis okosításra! És bele is fog:
– Az édesség elveszi az étvágyadat.
Mire a világ összes Mátéja kórusban kiabálja:
– Dehogyis veszi el!
Nincs olyan négyéves, akit észérvekkel el lehet tántorítani az elhatározásától! Az adaptáció érési folyamatát nem az észérvek vezérlik, hanem az emóció. Az érzelmek és az indulatok.

A régiek bölcsessége és a mai “testi fenyítés” (pofon, pálca és hasonlók)

Ha Máté olyan családban nő fel, ahol a régi generációktól megöröklött bölcsesség tartja fenn a rendet, akkor az anyukája tisztában van vele, hogy Máténak el kell siratnia azt a meg nem kapott sütit ahhoz, hogy rájöjjön: nélküle is tud élni. Éppen olyan menetrendszerű ez, mint ahogy az operának is csak a kövér asszonyság áriája után lesz vége. Dédanyáink ilyenkor egy szeretetbe ágyazott fenékre paskolással taszították az ő Mátéjukat a veszteség élményébe. Így hamarabb felfogta a valóságot: nem kap sütit és kész. Anyukája ölében elsiratta a sütit, és kisírta magából a frusztráció felgyülemlett mérgét. Pár perc múlva megkönnyebbülve szaladt is játszani.

adaptacio-konnyes-fordulat2-kekneveles

Az adaptációhoz a szomorúságon és a csalódáson át vezet az út. Fel kell fognunk a valóságot: át kell éreznünk, hogy hiába vágyunk valamire mindennél jobban, hiába akarjuk olyan eltökélten, vágyaink tárgyát nem fogjuk elérni. A vágyak hiábavalósága fölött érzett mélységes csalódás az az út, ami a zsákutcából az egészséges kiúthoz vezet. A gyerekeinket is ezen az úton tudjuk újra meg újra visszavezetni a fejlődés útjára.

A dédszüleink még tudták, hogy a gyerekükkel együtt kell maradniuk a veszteség élményében, amíg ki nem buggyannak a könnyei. És ha nem értek rá megvárni, amíg Máté felfogja, hogy az a süti elérhetetlen, és jól kisírja magát? Felgyorsították az eseményeket. Erre szolgált az a hagyományos fenekes, ami szépen működött is, több száz kultúrában, több ezer éven keresztül. Mára viszont kikopott a köztudatból ez a régi generációktól megöröklött bölcsesség. A régi formát új tartalom töltötte meg: a büntető jellegű “testi fenyítés” ami rombolja a kapcsolatot, mert szembeállítja a gyerekkel a szülőt, és rombolja a gyereket is, mert hozzászoktatja, hogy a büntetés elkerülése legyen a célja, ami még a morális fejlődését is akadályozza.

Eleink nem móresre akarták tanítani az engedetlen kölyköt. Nem büntetésből ütöttek a kicsik kezére vagy a combjára. Nem az volt a cél, hogy féljenek a fájdalomtól és ne merjenek rosszalkodni. Nem arról szólt, hogy “akkorát kapsz, hogy életed végéig megemlegeted!” Egyszerűen a hiábavalóság éreztetésére szolgált, mert a gyerekre észérvekkel nem lehet hatni olyankor, amikor beszűkült tudattal küzd valamiért. Ezzel a szimbolikus tettel rövid úton, egyenesen az érzelmek szintjére juttatták az üzenetet, hogy a semmiért folyik a sok hűhó – ideje elsiratni, ami nem lehet meg. Hiába nyafogsz, a sütit NEM kapod meg.

Máténak át kell esnie a mély, könnyes érzelmi fordulaton ahhoz, hogy a valósággal együtt tudjon élni: azzal a valósággal, amelyikben nem teljesül az akarata. Neki kell változnia, és a változás a csalódás átélése során történik, miközben megszabadul a dühös feszültségtől.

Dédanyáink fenekese nem büntetés és nem is testi fenyítés volt tehát. Gyengéden taszítottak egyet az ő Mátéjukon, hogy hamarabb beleessen a veszteség élményébe. Azt a koncepciót, amire gondolván a mai szülő fenyít (amikor a fenyítés tudatosan, nem pedig hirtelen indulatból történik), a 20. század első felében találták ki a inger-válasz pszichológia megalkotói (Pavlov, Watson, Skinner és a többiek). Sajnos azóta rengeteg nevelési könyv íródott ezeken az alapokon, és annyira a közgondolkodás része lett, hogy sokan a Bibliájukat is a materializmussal rokon behaviorizmus szemüvegén keresztül olvassák, ami fából vaskarika.

Az adaptálódás a lélek mély rétegeiben zajló érési folyamat, amely hosszú idő alatt megy végbe. A veszteség élménye, a sok-sok csalódás átélése formál bennünket egyre érettebbé a biztonságot nyújtó kapcsolat közegében. Így lesz a kisgyerekből teherbíró felnőtt, aki a való élet viszontagságai között is képes helyreállni. Amíg van valakije, aki megérti és támogatja, addig a gyerek fejlődését szolgálja minden csapás, ami ledönti a lábáról, és minden váratlan fordulat, ami új kihívás elé állítja. A folyamat ott kezdődik, amikor a pici gyereknek át kell élnie, hogy nem teljesül az akarata. Amikor el kell siratnia a hiábavaló vágyait. Amikor Anya azt mondja, hogy “NEM. Ma este csak egy mesét olvasok.” És azt, hogy “NEM, kicsim. Most nem azt fogjuk csinálni, amit szeretnél.”

Olyan jó volna, ha minden szülő értené, hogy a csalódás és a bánat nem valami szükséges rossz, amitől lehetőleg meg kell kímélni a gyerekeket! Jót tesz nekik, a fejlődésüket és a boldogulásukat segíti, ha megtanulnak alkalmazkodni egy olyan világhoz, amelyben sok minden nem úgy lesz, ahogy várták. Ezen az úton alakul ki bennük a reziliencia: a rugalmas helyreállás képessége is. Egyetlen feltétele van annak, hogy a fájdalmas életélmény ne ártson, sőt használjon: a biztonságot nyújtó kapcsolat.

Az agresszív viselkedés története annyira egyszerű! A hisztiző, dühöngő, toporzékoló gyerek nem érte el, amit akart. Nagyot koppant a hiábavalóság falánál, és most beszűkült tudattal döngeti. Azért viselkedik így, mert nem élte meg a bánatát, a csalódottságát, és így nem tudta elsiratni, amit nem ért el.

frusztracio-konnyek2-kek-neveles

A mi felnőtt érzelmeink és indulataink is ugyanezen a körforgalmi pályán futnak. Amikor valami keresztezi a utunkat, és még nem lepett el minket a produktív szomorúság, még nem vettünk könnyes búcsút az elképzelésünktől, ami nem válhat valóra, robbanásig feszít a támadó indulat. Valaki véletlenül meglök, és már tolulnak is fel a csúnya szavak. Türelmetlenek és ingerültek vagyunk, legszívesebben belerúgnánk valamibe vagy ordítoznánk. Miért? Mert még nem néztünk szembe a valósággal. Még nem éreztük át, hogy mennyire csalódtunk, és nem gyászoltuk el azt, ami nem válhat valóra.

Mit csináljunk, amikor a kétévesünk agya elborul, toporzékol, hisztizik és a földre veti magát?

Nézzük levegőnek? Büntessük meg? Helyezzünk kilátásba következményt: “ha azonnal abba nem hagyod, máris indulunk haza”? Verjük el a fenekét, hogy legyen miért bőgnie? Nem! A dühöngést bánatos sírássá kell olvasztanunk, és akkor a mérges feszültség a könnyekkel együtt távozik. Amennyire csak tudjuk, könnyítsük meg neki, hogy megérezze a bánatát, és ki tudja ereszteni a könnyeit.

Ez az út vezet az éretté fejlődéshez és a rugalmas helyreállás képességéhez. A gyerekek éréséhez az is kell, hogy gyakran sírjanak, tehát ne féljünk a könnyeiktől! Életük első öt évében sok csalódást kellene az ölünkben sírva átélniük ahhoz, hogy mire iskolába mennek, készen álljanak; elég lelkierejük legyen alkalmazkodni a rengeteg új dologhoz, és ahhoz, hogy ott nagyon ritkán mennek úgy a dolgok, ahogy ők akarják.

Ezt azért olyan nehéz elfogadnunk, mert mindent észérveken keresztül próbálunk megközelíteni, miközben a szív útjáról megfeledkezünk. Pedig az adaptálódás ( a rugalmas alkalmazkodás) érési folyamata a szív útja. A szívünkkel autózunk az egyik körforgalomból a másikba. Az adaptálódás az érzelmi érés, az érzelmi felnőtté válás útja. Ezt a folyamatot segítjük, amikor a gyerekünket a karjainkban tartjuk, amíg át nem érzi, hogy minden erőlködés hiába. Ezt a vágyat, ezt az elképzelést, ezt a sütit most már el kell siratni.

Mellé kell állnunk és vele kell maradnunk ahhoz, hogy a valósággal való szembesülést és a csalódás átérzését könnyűvé tegyük a számára. Ez a türelmes és együttérző melléállás az adaptálódás kulcsa. Ez a gyógyír az agressziós problémákra, és ez az, ami rendre kimarad a nevelési könyvekből, mert a vevők a gyors tippeket, az instant megoldásokat keresik, ez pedig nem az.

Ennyit kellene tennünk – de ma már nagyon kevesen tudják ezt intuitív módon. Az agresszió pedig világszerte folyamatosan növekszik. Az öngyilkosságok száma is növekszik. A támadó energia mindenfelé robban körülöttünk; még a gyerekek játéka is tele van agresszív indulatokkal.

Miért okoz olyan nagy gondot manapság a gyerekek agressziója? Mert elveszítettük az érzelmi érés kulcsát. Egyrészt azért, mert veszni hagytuk a régi generációk bölcsességét, másrészt, mert a hiábavalósággal való találkozásban a csalódottság és a szomorúság mellett azt is megérezzük, hogy mennyire sebezhetőek vagyunk, ezt pedig nem bírjuk elviselni.

A sebezhetőség elleni védekezés elzárja az egészséges kiutat

Az elengedés könnyei csak biztonságos nyújtó kapcsolatban tudnak előjönni, ahol a sírás nem szégyen; egy olyan valakinek a karjaiban, akitől nem ér megfélemlítés, megszégyenítés vagy elutasítás, tehát nem kell védekeznünk a saját sebezhetőségünk ellen.

Ahol nincs szükség védekezésre: a biztonságot nyújtó kapcsolat

Sok embernek nincs olyan biztonságos valakije, akinek a vállán sírhat. Nekem is csak egy van, és ez igazából elég is. De sok-sok gyereknek egyetlen ilyen valakije sincs. Még egy megértő nagymamája, vagy egy bölcs tanára sem, akinek úgy, ahogy van, kiöntheti a szívét.

onvedelem-02A durva, kegyetlen és együttérzésre képtelen gyerekeknek nemcsak az érző szívükhöz és a könnyeikhez kell visszatalálniuk, hanem egy bölcs és megértő felnőtthöz is, akinél biztonságban kiönthetnek magukból minden mérget és szívfájdalmat.

Biztonságos és bölcs felnőtteknek kell lennünk, mert akit kinevetnek vagy összeszidnak, amikor sírva fakad, az később már nem engedi meg magának, hogy gyöngének lássák, tehát nem fog sírni. A sebezhetőségük ellen védekező gyerekeket már nem lehet megríkatni.

Az érési folyamat megreked, amikor a gyereknek védekeznie kell a saját sebezhetősége ellen

Gyógypedagógus-képzés keretében a nyolcvanas években több intézetben megfordultam, és sajnos elég gyakran láttam olyan piciket, akik már egyévesen is folyamatosan verték a fejüket a kiságy rácsába, de soha nem sírtak. Szívszorító látvány volt. Meg is kérdeztük a gondozókat:
– Mióta nem sír? – a válasz valahogy így hangzott:
– Hát, az első hónapokban még sírt, de aztán abbahagyta.”

Pedig sok oka volna a sírásra egy intézetben élő babának. Szomjazik a lelke, sokkal kevesebb személyes közelség jut neki, mint amennyire szüksége volna… és az agy sírás közben alkalmazkodik a nehéz körülményekhez. Sírnia kellett volna, de abbahagyta a sírást, és két héttel azután elkezdte a rácsba verni a fejét. Mindig ugyanez a történet: a bánatos könnyek elfogynak, és megjelenik az agresszív viselkedés, mert nincs biztos menedékük; nincs egy olyan felnőttjük, akinek az ölében a frusztráció mérgét gyengéd érzelmekkel: bánatos sírással ki tudnák engedni. Már egy ilyen pici baba is védekezésbe vonul a saját sebezhetősége ellen és abbahagyja a sírást, ha nincs, akinek a karjai közt kisírja magát.

frusztracio-vedekezes-kek-neveles

Az adaptálódás (a nehéz körülményekhez való alkalmazkodás) kijáratát a sebezhetőség elleni védekezés zárja el. Ezen a ponton válik a frusztráció kielégítetlen dühe támadó indulattá, aminek ki kell törnie.

Mit csinál a szervezetünk a salakanyagokkal, amiket nem tud használni? Kiűríti őket. Az agresszív fiatalokban összegyűlt a mocsok, mert a mérgüket nem tudták senki karjai közt gyengéd érzelmek formájában kiengedni. Önkénytelenül is az ürítéssel kapcsolatos szavak jönnek a szájukra (szarok rá, okádni tudnék, ez egy fos…), mert könnyíteni akarnak magukon. Ezért törnek össze dolgokat, ezért keresnek valakit, akit jól meg lehet verni. Torkig vannak a mocskos, támadó indulattal. Kötekednek és kegyetlenkednek; alig várják, hogy valakinek leharaphassák a fejét. Hasonló a helyzet azokkal, akik a saját bőrüket vagdosva vagy égetve vezetik le a támadó feszültséget.

De van valami, ami meg tudja akadályozni, hogy a frusztráció mérges feszültsége agresszióban törjön ki: az önmérséklet kialakulása. Mert igaz, hogy a világot nem mi irányítjuk, ezért az életünk velejárója a frusztráció; de az is igaz, hogy az érett embert nem az indulatai irányítják.

Az önmérséklet kialakulása

Az önfegyelem első zöld gyümölcsei akkor jelennek meg, amikor a gyermeket egyszerre két különböző irányba indítják az érzelmei, a belső indítékai. Hatalmas lépés, amikor végre a gyermek belsejében történik valami, ami az első felindulást mérsékli, megfékezi és a gyermeket megfontolásra készteti. Ez a valami pedig a saját ellentétes érzéseinek belső konfliktusa.

Az önuralomnak az agresszív indulatok tekintetében úgy kellene működnie, hogy amint felüti a fejét a támadó energia, a gyermek tudatában egy ellentétes indíték is megjelenik, ami az ellenkező irányba húzza: “nem jó ötlet a támadás, mert…” Ez az önmérsékletre intő belső indíték a mérséklő elem, ami belső fék gyanánt működik, és ezzel kezdetét veszi az önszabályozás.

integracio-merseklo-elem2-kek-neveles

A mérséklő elem az önmérséklet (önuralom, önfegyelem) kulcsa. Az tud civilizáltan viselkedni, aki képes a saját indulatain uralkodni. Az indulatos gyermek is akkor tud magának megálljt parancsolni, ha az agya már képes egyszerre többféle indíték egyidejű belátására; amikor saját, egymással keveredő indítékai belső konfliktust okoznak benne. “Mami, olyan mérges vagyok rád! Meg akarlak verni! … de Mami, nem akarlak bántani!” Amikor a gyermek agya megérik erre a műveletre, akkor a mérséklő elem lezárja az agresszió kijáratát. Ez a belülről ható megoldás az agresszív viselkedés problémájára.

A kegyetlen, durva és erőszakos ember azért olyan féktelen, mert belülről semmi nem fékezi meg. A börtönök tele vannak olyan felnőttekkel, akiknek az agyában egy négyéves szintjén rekedt az önszabályozást végző prefrontális kéreg.

II-7-integralodas-38

A kisgyermek (vagy az éretlenségben megrekedt felnőtt) agyát elborítja a vérszomjas indulat, és legszívesebben lekeverne valakinek egy hatalmas pofont (ahogy néha mi is), de őt semmi nem fékezi meg belülről, így hát meg is teszi. Akinek viszont a prefrontális kérge már eljutott legalább egy 6-7 éves gyerek érettségi szintjére, azt elborítja ugyan a vérszomjas indulat, és szívesen lekeverne egy hatalmas pofont annak a szemtelen kölyöknek, másfelől viszont az is eszébe jut, hogy mégsem kellene. Csak így van rá jó esély, hogy az a kikívánkozó pofon mégse csattanjon el.

“Ha felindultok is, ne vétkezzetek! Gondolkozzatok el fekvőhelyeteken, és csillapodjatok le!”
– Zsoltárok 4:4

Az ellentétes indítékok belső konfliktusa lefékez és ad egy pillanat gondolkodási időt. Ez a döntő pillanat. A prefrontális kéreg érettségének köszönhető, hogy – bár dúl bennem az indulat – de mégsem uralkodik rajtam. Ha ugyanazt a helyzetet legalább két szemszögből látom (ez az a bizonyos bölcs belátás, vagy perspektivikus gondolkodás, amivel az érett ember rendelkezik), akkor eldönthetem, hogy mit fogok tenni.

integralodas-onszabalyozas-kekneveles

Dr. Neufeld mesélte, hogy felkereste egy aggódó iráni házaspár. Bahai hitűek voltak: az erőszakmentesség és a békesség mindenek felett. Amirnak hívták a hat éves kisfiukat. Az volt a problémájuk, hogy Amir veri a kishúgát, pedig otthon soha nem lát erőszakos viselkedést, és tévéjük sincs. Ezek a békés, civilizált szülők nem értették, hogy lehet az ő kisfiuk ilyen erőszakos.

Dr. Neufeld elmondta nekik, hogy Amir most van a legerőszakosabb életkorban. Az óvodásokon még az indulataik uralkodnak, mert még nincs, ami belülről megfékezze őket. Ezután a szülők jelenlétében el is beszélgetett Amirral, hogy ők is lássák, mi a probléma:
– Amir, úgy hallom, hogy nagyon szereted a húgodat. Sok-sok ölelést kap tőled.
Amir nagy lelkendezve kezdett mesélni arról, hogy mennyire szereti a kishúgát, milyen édes, mennyire jó megsimogatni és megpuszilni. Tele volt őszinte, gyengéd érzelmekkel.
Némi szünet után Dr. Neufeld újra szóba hozta Amir húgát.
– Amir, úgy hallom, hogy gyakran vered a húgodat.
Amir erre teljes egyetértéssel arról kezdett mesélni, hogy a húga milyen sokat bosszantja. Egy darabig arról beszélgettek, hogy milyen idegesítőek tudnak lenni a kishúgok.
Kisvártatva Dr. Neufeld megkérdezte:
– Amir, mondd csak, amikor érzed, hogy úgy meg kellene verni a húgodat, az is eszedbe jut, hogy úgy meg kellene simogatni?
Amir tágra nyitott szemmel, csodálkozva mondta:
– Ilyen dolog még sose történt velem!
Látjuk a problémát? Neufeld ezután a szülőkhöz fordult:
– Amir dühe átfordul szomorúságba?
A szülők egyszerre mondták, hogy igen, nagyon gyakran.
– Szokott sírni, amikor valami nem megy neki?
– Igen, persze.
– Akkor nincs probléma. Épségben megvan benne minden érzés, ami majd megfékezi a támadó indulatokat, amint az agya megérik arra, hogy egyidejűleg belássa saját ellentétes indítékait (ld. prefrontális kéreg). Amir esetében ennek még nem jött el az ideje, mert nagyon élénk, heves természetű kisfiú, de hamarosan őt is meg fogják fékezni a saját vegyes érzései, a saját ellentétes indítékai. Nem fogja többet verni a bosszantó kishúgát, akit tulajdonképpen szeret.
– De addig mit csináljunk vele? – kérdezték a szülők, és gondolom, ugyanezt kérdezi a kedves olvasó.

Erről is lesz majd szó, de addig is jegyezzük meg: az önmérséklet képessége nem az öröklött vérmérséklet, és nem is a tanítás függvénye, hanem az emberi potenciál része: mindannyiunkban megvan a lehetősége, érés dolga és belülről fakad. A legtöbbet azzal teszünk érte, ha az integrálódás érési folyamatát támogatjuk.

Integráció – a különböző szempontok belátása és összehangolása

A fejlődés természetes úton gondoskodik az indulatok megfékezéséről. A gyerekek nagy része 5 és 7 éves kora között kinövi az agresszív viselkedést. Az érettség zárja el az agresszió felé vezető kijáratot azzal, hogy a prefrontális kéreg egyidejűleg több ellentétes irányba húzó indítékot enged a tudatba, ami BELSŐ KONFLIKTUST okoz. Ezt nevezzük integrációnak vagy integratív folyamatnak, mert ilyenkor a tudatban már integrálódnak, azaz egységbe rendeződnek a különféle ellentmondásos indítékok. Amikor a gyermek agya erre a műveletre megérik, akkor A BELSŐ FÉK LEZÁRJA AZ AGRESSZIÓ KIJÁRATÁT.

Erre az a 6-7 éves gyerek lesz képes, akinek a dühe át tud váltani szomorúságba. Aki bánatában még tud sírni (és van kinek az ölében sírnia), amikor valami nem a vágyainak megfelelően alakul. A kisebbek és az éretlenek fejlődését (ezen belül is az adaptálódás érési folyamatát) segítjük azzal, hogy bátran nemet mondunk nekik, amikor kell, de amikor ez elkeseríti őket, velük maradunk, megértést és vigaszt nyújtunk. A kemény indulatok csak mély és kielégítő kapcsolatban tudnak fájó, sérülékeny érzésekké (bánattá és csalódássá) olvadni. Ha a gyerekünket nem hagyjuk magára a szívfájdalmával, akkor ki tudja sírni magából a frusztráció mérges könnyeit, és megnyugodva tovább tud lépni.

gyoker-kunkor

Az agresszív viselkedés problémáját Dr. Neufeld egyetlen bővített mondatban foglalta össze:agressziv-viselkedes-kek-neveles



GYÖKEREK sorozat » 6. rész: DÜH és AGRESSZIÓ

Felhasznált irodalom:

  • Dr. Gordon Neufeld: Power to Parent I, The Vital Connection, session 6: Handling Aggression (Neufeld Institute, 2010)
  • Dr. Gordon Neufeld és Dr. Máté Gábor: A család ereje (Libri, 2014)
  • Lawrence J. Crabb: Kicsoda az ember? (Menedék, 1994)
  • Clay Clarkson: Heartfelt DisciplineFollowing God’s Path of Life to the Heart of Your Child (Whole Heart Press, 2014)
  • A. Vingerhoet: Why only humans weep: unravelling the mystery of tears (Oxford University Press, 2013)

A FOLYAMAT – Ahogy a gyermek teljes érettségre juthat

Az érés folyamata, amelynek során a gyermekben megvalósul az emberi potenciál, spontán zajlik, de nem elkerülhetetlen. A szükséges feltételek hiányában a gyermek csak megnő, de nem nő fel igazán. Az érett ember nem a gének műve, de nem is a nevelés vagy a csoportos szocializáció eredménye.

Bővebben

A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?)

Készült a 2015 március 10-én a TIT stúdióban tartott előadásom hangfelvétele alapján; apró javításokkal, kiegészítésekkel. Dr. Gordon Neufeld fejlődési modelljét használom, akinek “A család ereje” c. könyve már magyarul is megjelent.

Az eredeti hangfelvétel itt tölthető le:  Audio (előadások hangfelvételei)

AMIT EGYETLEN GYERMEK SEM NÉLKÜLÖZHET c. sorozat:

  1. A fejlődés mozgatórugója: A JÁTÉK (de milyen játék?)
  2. A játék feltétele: A NYUGALOM (de milyen nyugalom?)
  3. A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?)

Most harmadik alkalommal foglalkozunk az egészséges gyermekkor három nélkülözhetetlen feltételével. Ezek: a szabad játék, amelynek feltétele a nyugalom, a mai témánk pedig e nyugalom legfőbb forrása, a kapcsolat.

Továbbra is a fejlődő növény analógiáját használom: kötődés gyökerei a kisgyerek elsődleges kapcsolataiból táplálkoznak, és a gyermek rajtuk keresztül szívja magába a fejlődéséhez szükséges tápanyagot. Ha a gyerekeink kellő nyugalomban ereszthetnek gyökeret a biztonságos kapcsolat táptalajába, akkor folyamatos a fejlődésük. Az érési folyamatok révén ösztönösen megjelenik a játék, a tudásszomj, az alkotókedv, a belátó gondolkodás, és végül kibontakozik az érett, virágzó és gyümölcstermő személyiség. A fejlődés táptalaja a biztonságot nyújtó kapcsolat. Ma azzal ismerkedünk, mitől lesz biztonságos egy kisgyerek számára az érte felelős felnőttekkel való kapcsolata.

A KONTEXTUS – a szavainkat értelmező környezet

A növény kontextusa a földje amelybe a gyökerei nyúlnak, a nevelés kontextusa pedig a gyerek hozzánk való kapcsolódása. A szavaink és a tetteink hatása teljesen attól függ, hogy a gyereket a saját gyökerei mennyire mélyen kötik össze velünk, a talajjal. A kapcsolódás módja határozza meg, hogy a gyerekünkre hatni tud-e mindaz, amit mondunk és teszünk vele.

A gyerekek hallják a szavainkat, de hogy meghallják-e, hogy hatni tudunk-e rájuk, az a kontextustól függ: hogy ők hogyan vesznek részt a velünk való kapcsolatban. A gyökereik belőlünk táplálkoznak-e, vagy valahol egész máshonnan.

Példaképpen vegyünk valamit, ami gyakran elhangzik különböző kapcsolatokban:

“Szeretlek”

Szeretlek, mondja a fiú a kutyájának.
Szeretlek, mondja a nagymama az unokának.
Szeretlek, mondja a hároméves életében először az édesanyjának.
Szeretlek, mondja a feleség egy veszekedés kellős közepén.
Szeretlek, mondja az edző a 14 éves lánynak, amikor utánamegy az öltözőbe.
Szeretlek, mondja egy idegen, aki napok óta követ.

Más-más kontextusban ugyanaz egész mást jelent. A kontextustól függ, milyen érzés fog el valakit, amikor azt hallja, hogy “szeretlek”. Boldogabb lesz-e, bosszankodik-e, vagy úgy érzi, menekülnie kell.

A nevelés kontextusa a gyerek kapcsolata azzal, aki őt nevelni próbálja. Amit egy gyerekkel teszünk (szülőként, pedagógusként, orvosként vagy pszichológusként), annak a hatása teljes egészében azon múlik, hogy milyen kontextusban jutnak el hozzá a szavaink és a tetteink. Amit hall és tapasztal, azt a hozzánk fűződő kapcsolata alapján értelmezi – elfogadja, semmibe veszi, vagy határozottan elutasítja. A kapcsolatunktól függ, hogy mire készteti a gyereket bármi, amit teszünk vagy mondunk. Ez a helyzet akkor is, amikor meg akarjuk neki mondani, hogy mit csináljon.

Kire hallgat a gyerek?

Mindnyájan tudjuk, hogy a gyerekek irányítása az értük felelős felnőttek (szülők, pedagógusok) dolga. Tesszük is a dolgunkat: “Reggel van, itt az ideje felkelni. Ki az ágyból! A salátát is edd meg! Figyelj oda! Kapcsold ki a tévét!” Az iskolában is mi mondjuk meg, hogy mit kell megtanulni, miért kell tanulni és hol kell tanulni. Egyfolytában megmondjuk, hogy mit csináljanak; útbaigazítjuk őket, mert ez a dolgunk. A miénk a vezető szerep… Vagy nem?

Mi váltja ki belőlünk az ellenállhatatlan irányíthatnékot?

Az, hogy meglátunk egy gyereket. Egy gyereknek mindig szüksége van irányításra és vezetésre, tehát amikor a szemünk elé kerül, rögön meg akarjuk neki mondani, hogy mit csináljon, mit gondoljon, hogy gondolkozzon és merre menjen. Képzeljük csak el, milyen érzés lehet!

A nevelési könyvek pedig arról szólnak, hogy ezt HOGY KELL csinálni:

  • minél egyszerűbben,
  • minél tömörebben,
  • minél világosabban, és
  • minél következetesebben.

Az utasítást úgy kell kiadni, hogy felfogható és követhető legyen. Erről van szó dióhéjban. Ugyanezt ismétlik a könyvek, különféle tálalásban, de lényegében mind arról szól, hogy HOGYAN, milyen módszerekkel, milyen szavakkal és tettekkel lehet a gyerekeket ügyesen irányítani.

Az irányíthatnék a saját felségterületünkön kerít bennünket igazán a hatalmába. Úgy érezzük, hogy ez a hely ruházza ránk a nevelés felelősségét, és tényleg van ebben valami. “Az én házamban azt teszed, amit én mondok. A mi családunkban mindenkire érvényesek a családi szabályok.” Az, hogy a saját otthonunkban vagyunk, a felségterületünkön, felelősségérzetet ruház ránk és fel is jogosít az irányításra. “Az én házamban én mondom meg, hogy a gyerek mit csinálhat és mit nem.”

Hasonló a helyzet az óvodában és az iskolában. Az én csoportomban, az én osztályomban ezt és ezt tesszük. Felelőséggel tartozunk a gyerekekért, és úgy gondoljuk, hogy ez arra is feljogosít, hogy irányítsuk őket.

És itt a bökkenő. Ha ÜGYESEN CSINÁLJUK, éppen úgy, ahogy a könyvek mondják: a megfelelő időben, egyszerűen, tömören, világosan és következetesen adunk nagyonis követhető utasításokat, és az egész a mi felségterületünkön zajlik (otthon, vagy az iskolában), akkor arra számítunk, hogy a gyerek majd hallgat ránk, és együtt fog működni.

Ám az, hogy a gyerek végül hallgat-e ránk, olyasmin múlik, ami nincs a látóterünkben. Éppen azt nem látjuk, amin a fáradozásaink eredménye múlik. Az egyszerű, tömör, világos és következetes kommunikáció fontos ugyan, de nem döntő. Az eredmény nem az ügyes kommunikáción és a jó módszereken múlik, hanem azon, amit a gyerek hoz magával. A kulcs, ami a sikert vagy a kudarcot meghatározza, nem a módszerben, hanem a gyerekben van elrejtve. Ezen a rejtett kulcson múlik, hogy a gyerek együttműködik-e, vagy ellenáll. Mi lehet ez a rejtett kulcs? Min múlik, hogy az egyik gyerek elfogadja ugyanazt az irányítást, a másik pedig nem?

Mikor fogadja el a gyerek az irányítást?

  • Ha TÁJÉKOZÓDÁSI PONTNAK TEKINTI azt, aki irányítani próbálja,

vagy,

  • Ha EL AKAR JUTNI VALAHOVA, és ehhez van útbaigazításra szüksége.

TÁJÉKOZÓDÁSI PONT VAGY?

Az első kérdés tehát, hogy az a valaki vagy-e az életében, akihez a haladási irányát igazítja. Ha te vagy a tájékozódási pontja, akkor jó helyen érzi magát melletted. Ha egy idegen városban eltévedsz és bosszankodsz, ő nyugodtan ül mögötted a kocsiban: „szegény Anya most nem találja az utat, én viszont nem tévedtem el, mert Anya velem van”. Bárhova kerültök, ő otthon érzi magát veled. Rólad próbálja “lenézni”, hogy mikor mit kell csinálni, és tőled várja az irányítást.

De itt is van egy bökkenő: tájékozódási pont nem úgy lesz az ember, hogy önmagát jelöli. A tájékozódási pont szerepét a kapcsolat osztja az egyik tagjára. A gyereket nem az a körülmény rendeli a függő-elfogadó fél szerepébe, hogy a családod vagy az osztályod tagja. Nem is az, hogy te vagy az okosabb. A felnőttet a gyerek kötődése avatja tájékozódási ponttá.

A gyermek szerepválasztása az irányíthatóság, az engedelmesség rejtett kulcsa. A gyerek személyes kötődése révén lesz a szülő (a pedagógus, a nevelőszülő, a nagyszülő vagy a tanár) tájékozódási pont, akitől a gyerek vezetést vár, és akire hallgat. A kötődés miatt hallgat a gyerek a jó szóra. Sajnos nemcsak a jó szóra.

Ha ugyanis a többi gyerekhez jobban kötődik, akkor őket tekinti tájékozódási pontnak is. Tőlük várja az irányt és a vezetést. Teljesen mindegy, hogy következetesen fogalmazzák-e meg az elvárásaikat; nem számít, hogy elég egyszerűen, tömören és világosan beszélnek-e. Az se számít, hogy követhetőek-e azok az utasítások. Csak az számít, hogy a gyerek tájékozódási pontnak tekinti-e a másik gyereket, vagy sem. Akit annak tekint, az megmondhatja vagy megmutathatja neki, hogy mit kell csinálni, mert alig várja.

Ezért annyira fontos, hogy tájékozódási ponttá váljunk a gyerekeink számára, és a tanítványaink számára… mert a mi dolgunk volna, hogy utat mutassunk nekik; tőlünk kellene megkapniuk az irányítást. A kötődés segítsége nélkül viszont nem lehetünk azok. A gyermek kötődése jelöl ki és jogosít fel valakit e meghatározó szerepre. A szülő (vagy az osztálytárs) természetes hatalma a gyermek kötődéséből fakad.

Ki az “alfa” a kapcsolatban?

Ahhoz, hogy egy gyerek hallgasson rád, még az sem elég, hogy erősen kötődik hozzád. Nem mindegy, hogy milyen viszonyban kötődik. Függő, gondoskodást kereső/elfogadó szerepben kell hozzád kötődnie.

A kötődő ösztön kétféle szerepre rendeli az kapcsolat tagjait. Lehetünk nagykutyák vagy kiskutyák, lehetünk bármilyen idősek, minden egyes kapcsolatunkban két szerep valamelyikébe bújunk:

Ez a két szerep, vagy kétféle kapcsolódási mód szépen kiegészíti egymást. Két felnőtt kapcsolatában, egy barátságban vagy egy jó házasságban felváltva helyezkedünk valamelyik szerepbe. Amikor egyikünk elesik, a másikunk felsegíti. Ebből lesz a kötődő tánc. Ma én vagyok a válasz a számodra, holnap te vagy a válasz a számomra. És persze vannak emberek, akiknek mindenkivel kapcsolatban alfa komplexusuk van, mások pedig mindig a függő szerepet akarják játszani.

Nem csak az a fontos tehát, hogy egy gyerek szeresse az anyukáját, vagy a tanárát, hanem az is, hogy a kapcsolatban a függő-elfogadó szerepet vegye föl. Csak függő-elfogadó szerepben érezzük rendjénvalónak, hogy önként engedelmeskedjünk, amikor valaki megmondja, mit tegyünk. Csak függő-elfogadó szerepben fogadunk el utasításokat és követjük valaki példáját.

Sok bajunknak ez az oka a gyerekeinkkel. Rengeteg az olyan gyerek, aki az alfa komplexusban ragadt. Ő az, aki dirigál a szüleinek, megmondja, hogy mi legyen, követel és utasításokat ad. Van, aki kizavarja a felnőttet a szobájából, vagy nem szól hozzá; duzzogással bünteti, amikor a felnőtt nem azt csinálja, amit ő követel. Van, aki kizárja a felnőttet a lakásból, amíg meg nem ígér valamit. Ezek az “alfa gyerekek” úgy érzik, hogy rendjénvaló, ahogy viselkednek. Mi pedig azt hisszük, hogy ők az erősek, a függetlenek. Tényleg nem függenek tőlünk, pedig tőlünk kellene függeniük ahhoz, hogy idővel érett felnőtté fejlődjenek. Az igazság viszont nem az, hogy erősek és függetlenek; azért így viselkednek, mert nem a megfelelő szerepben kötődnek. Az alfa szerepben ragadt gyerek, aki nem tud a szülőre hagyatkozni, elakad az érett személyiséggé fejlődés útján. De hogy kerül egy gyerek az alfa szerepbe?

Miért nem a függő-elfogadó szerepben kötődnek ezek a gyerekek?

Elsősorban azért, mert mi, felnőttek nem foglaljuk el a minket megillető helyet, nem vesszük fel a nekünk írt szerepet. Bizonytalanul mozgunk a gyerekeink körül. Nem lépünk fel úgy, mint aki a védelem bástyája, a nyugalom szigete. Nem vagyunk a gyerekeink őriző pásztora, gondviselője, aki a füves legelőkre terelgeti őket. Amikor ránk néznek, nem azt látják a szemünkben, hogy:

  • Gondoskodom rólad,
  • Támaszkodhatsz rám,
  • Gyere hozzám, én vagyok a válasz,
  • Szerencséd, hogy itt vagyok neked,
  • A legjobb dolog vagyok, ami veled történt.

Te vagy a válasz

Az alfa szerep része volna az is, hogy felelősséggel vállalkozunk a biztos bázis szerepére. Nem arról beszélek, amikor valaki hatalmaskodik, uralkodik a gyerekén. Az alfa szereppel tényleg vissza lehet élni, de nem arra való. Akkor látszik meg a szépsége, amikor valakiben megjelenik a másik-központú felelősségérzet. Amikor a fiatal pedagógus ráérez, hogy “én vagyok a válasza” ezeknek a gyerekeknek; amikor az anya nemcsak válaszol a csecsemő sírására, hanem önmagát kezdi úgy látni, mint aki “a válasza” a rászoruló csöppségnek.

Sajnos ma egyre általánosabb jelenség, hogy a szülők és még a pedagógusok is a függő-elfogadó szerepbe vonulnak vissza. Útbaigazítást várnak.

  • Mit csináljak?
  • Hogy csináljam?
  • Adj valami gyakorlati megoldást! Mondd meg, hogy mit csináljak!

De nem mondom meg, mert ha mástól várod az útmutatást, akkor függő szerepben viszonyulsz a gyerekeidhez. Soha nem kellene, hogy így lássanak! Kár, hogy “megmondó emberek”, a szakértők sokasága abból él, hogy nap mint nap elbizonytalanítja a szülőket.

A nagyszüleink még tudták, hogy nincs minden élethelyzetre jó válasz, amit valahol tud valaki. Nem faltak könyveket a nevelési módszerekről. Nem volt rá kereslet. Tudták, hogy nem tudják – de azt is tudták, hogy úgy kell játszaniuk a szerepüket, mintha tudnák. Ez az alfa dolga. Ettől mer követni a gyereked. Te vagy a válasza. Ezt kell eljátszanod, ebbe kell belejönnöd, megtalálnod magadban… hogy te vagy számára a válasz. Nem azt, hogy tudod valamire a választ, hanem, hogy te vagy az. Te vagy a válasz.

Sok szülő olyan sokkos állapotban van, mint az őzike, amelyik megtorpan és lecövekel a közeledő kocsi fényszórója előtt. Ez nincs jó hatással a gyerekeinkre. Mi sem éreznénk jól magunkat, ha az orvos vagy a pszichológus, akihez reményteljes bizalommal fordulunk a bajunkkal, azt válaszolná, hogy “Fogalmam sincs, ön az első kliensem. Ilyen eset nem volt a könyvben, értse meg! Nem hinném, hogy tudok segíteni.”

Nekünk kell elfoglalni az alfa szerepet, hogy ne a gyerekeink kényszerüljenek rá; és el kell játszanunk, mint egy színész, addig is, amíg bele nem jövünk. A gyerekeinknek az első perctől kezdve azt kell hallaniuk , hogy “gondoskodom rólad, támaszkodhatsz rám, én vagyok a válasz, ne félj, én veled vagyok.”

És közben reméljük, hogy – mint annyi minden másba, úgy ebbe is – szépen belerázódunk. “Majd én megoldom, ne aggódj. Bízzál bennem.” – mondod, mert te vagy az alfa, és aztán kitalálod, hogyan. De a gyerekeidnek szükségük van arra a lelkierőre és határozott fellépésre, ami az alfa szerephez tartozik – akkor tudják szép nyugodtan elfoglalni a saját függő-elfogadó szerepüket a kapcsolatotokban.

Különben folytatódik, amit mindenfelé látunk magunk körül: gyerekek és fiatalok egész nemzedéke hiszi azt, hogy csak magára számíthat, és utasít el mindenfajta útbaigazítást. Még vannak, akik a megfelelő szerepben kötődnek, de többen vannak, akik nem: mindig az övék az utolsó szó, mert övék az alfa szerep.

A gyerekek olyan tájékozódási pontot választanak, aki vállalkozik az alfa szerepre. Ha a szerepünkhöz tartozik, hogy legyünk tájékozódási pont, akkor ezt a magatartásunknak is alá kell támasztania. Ebben a szerepben kell járkálnunk a gyerekeink előtt. Annak, hogy hallgassanak ránk, az a titkos kulcsa, hogy függő-elfogadó viszonyban kell kötődniük az értük felelős felnőttekhez. Olyannak kell minket látniuk, akire rábízhatják magukat. “Nem vagyok elveszve, mert Anya velem van.”

A másik dolog pedig, aminek a megléte esetén a gyerek hallgat ránk és elfogadja tőlünk az irányítást: ha EL AKAR JUTNI VALAHOVA, és ehhez igényel útbaigazítást.

Ha egy gyerek már halad valamerre, ha már lendületben van, úgy érzi, hogy az élet vezetőülésén ül, kormánykerékkel a kezében, éppen el akar jutni valahová, és az irány, amit megmutatsz neki, azon az úton segíti tovább, amerre már ő maga is menni akar, akkor nagy valószínűséggel hallgatni is fog rád. Kikéri a tanácsodat, megkér, hogy segíts összerakni a szerkentyűt, amit épít, megkérdezi, hogy miért ragad le az a tészta már harmadszor is… Segítséget kér a tanulásban… és ilyenkor oda is figyel arra, amit mondasz. Mint tanítvány a mesterére.

De mi indítja el a gyereket, hogy haladjon valamerre? Mitől lesznek szándékai, céljai, tervei, ötletei? Mi ösztönzi arra, hogy olyasmit csináljon, aminek értelme van? Miért kísérletezik, miért alkot?

Az önállóságra törekvés, és a jelentős tettek véghezvitelének vágya is a kapcsolat műve. Mielőtt a gyerekben megjelenik ez a merész, vállalkozó szellemű energia, mielőtt elfogja a cselekvőképesség érzete mert kezdi felfedezni, hogy hatással lehet a dolgokra, hiszen kormánykerék van a kezében; mielőtt a vezetőülésre ül, azelőtt biztos bázist kell találnia valakiben: olyan támaszpontot, ahonnan elindulhat és ahová bármikor vissza is térhet.

A biztos bázis olyan valaki, aki stabil, elérhető, közel van, és mindig rendelkezésre áll. Annyira, hogy magától értetődőnek lehet tekinteni. A hátteret biztosítja – olyan, mint a víz és a levegő, meg is lehet róla feledkezni.

Amikor olyan gyereket látok, aki kíváncsi, érdeklődő, merész, vállalkozó szellemű, akinek vannak saját elképzelései és önállóságra törekszik, akkor tudom, hogy az életében van valaki, aki a biztos bázisa. Van valakije, aki felelősséggel vállalja a támaszpont, a bázis szerepét; aki tesz róla, hogy a kapcsolat viharálló legyen, amit senki és semmi nem szakíthat el. A repülő felszállhat, és amikor vissza akar térni, a repülőteret ugyanott találja, ahol hagyta.

A cselekvő, érdeklődő, játszó és alkotó gyereknek van valakije, akit magától értetődőnek tekinthet: akiből a saját jelentőségét merítheti, aki miatt tudhatja, hogy ő fontos, hiszen számít valakinek. Ilyen háttérre, kifutópályára, biztos talajra van szüksége minden gyereknek ahhoz, hogy előmerészkedjen és próbálgatni kezdje a szárnyait.

Ha a bázis bizonytalan, a gyerek meghátrál. Sok gyerek energiáját vonja el a fejlődéstől a biztos támaszpont keresése. Aki pedig a szülő helyett a kortársaihoz kötődik, annak folyamatosan bizonytalan a bázisa. Nem indul el semerre; az köti le, hogy kapcsolatokkal vegye körül magát. Egyre több az olyan gyerek, akinél már függőség lett a folytonos báziskeresés: a Facebookon lógnak, chatelnek, mindig érintkezésbe kell lépniük egymással: “Én itt vagyok, te ott vagy?” Nem mernek elrugaszkodni, felszállni, kalandokra vállalkozni, az élet titkait kutatni, felfedezni és alkotni… Egy helyben tartja őket a szeparációs szorongás: “Ha mással foglalkozom, elfelejtenek és nem leszek!”

A legjobb biztos bázis az anya és az apa, a szülők és a nagyszülők; azok a felnőttek, akik felelősek a gyerekért, jól ismerik, és tudják, mire van szüksége. Nem minden gyereknek van ilyen felnőtt a családjában, de mindegyiknek szüksége van rá. Kell, hogy legyen a közelben egy felnőtt, egy pedagógus, egy szociális munkás, egy edző, egy szomszéd… valaki, aki felelősséggel vállalkozik a biztos bázis szerepére! A kortársak egyszerűen nem alkalmasak erre. Egyetlen gyereket sem volna szabad biztos bázis nélkül hagyni!

Egy 3-4 éves mondta esti fektetéskor: “Mami, amikor így megölelsz, úgy érzem, hogy még repülni is tudok!” Neki a Mami a biztos bázisa. A Mami gondoskodik róla, hogy meglegyen a biztonságos kapcsolat, hogy ne a kisgyereknek kelljen a közelség kereséséről és fenntartásáról gondoskodnia. A kapcsolat termékeny talaja táplálja a fejlődését és ad neki szárnyakat.

Mitől lesz bátorsága repülni?

Attól, hogy biztos bázisa van – egy felnőtt az életében, aki a repülőtere. A repülés tudományára nem lehet egy gyereket megtanítani. Az se megoldás, hogy lelökjük valahonnan. Biztos bázist kell neki adni: stabil kapcsolatot velünk, a róla gondoskodó, érte felelős felnőttekkel.

Csak a személyes gondoskodó-elfogadó kapcsolatban hallgatnak ránk a gyerekeink – máskülönben ellenállnak, mintha egy idegen szólna bele a dolgaikba.

DE nemcsak azért van szükség kötődő kapcsolatra, hogy megmondhassunk nekik, mit csináljanak, hanem azért is, hogy fel tudjuk őket készíteni az élet viszontagságaira: hogy rugalmas, szívós, életrevaló emberré fejlődhessenek, akinek a küzdelem nem szegi a szárnyát, hanem erősebbé teszi.

Az erős lélek a gyengéd, sebezhető szív gyümölcse

A Biblia “töredelmes” szívről beszél; ma inkább sebezhetőségről beszélünk. Olyan szívről, amely nem keményedett meg a meg nem valósult vágyak, a veszteségek és csalódásak hatására. Akinek “töredelmes” a szíve, az már túlélt valamit, amin nem tudott változtatni – és ő változott, ő alkalmazkodott. Keménység helyett rugalmasabb lett, életképesebb, és együttérzőbb.

A gyengéd, sebezhető szív a kemény szív ellentéte. Érző szívet, érzékeny, élő, sebezhető lelkületet értek alatta. Miért fontos a gyengéd szív? Hogy lehet a sikeres alkalmazkodás, a lelkierő feltétele?

Daniel Coleman, az érzelmi intelligenciáról szóló híres könyv szerzője elsődlegesnek tartja az emóció szerepét az alkalmazkodóképesség kialakulásában. Az adaptálódás, az alkalmazkodás folyamata az érzelmek szintjén zajlik, nem a logikus gondolkodás szintjén. Kialakulása szempontjából a kisgyermekkor a döntő időszak, úgy 5-6 éves korig.

Az alkalmazkodóképesség kulcsa nem az, hogy a gyerek okosan megérti, hogy mi a szabály és hol vannak a korlátai; hogy mostantól kezdve Anya egy másik gyereké is, és nem lesz minden versenyben ő az első, és nem lesz mindenben ő a legjobb, legszebb, legokosabb, legügyesebb. Ezeket nem elég okosan megérteni. Mélyen, a limbikus rendszer, az érzelmi agy szintjén kell átélnünk, átéreznünk a csalódottságunkat.

El kell gyászolni, el kell siratni azt, ami nem lehet meg. Minden megvalósíthatalan vágyat, elképzelést, hábavaló törekvést mélyen, az érzelmeinkben kell elgyászolni ahhoz, hogy a görcsös ragaszkodás feloldódjon, és amin nem tudunk változtatni, azt el tudjuk engedni. A kisgyermek, amikor édesanyja karjaiban megtalálja a saját szomorúságát valami fölött, amin nem tud változtatni, szívszaggató sírásra fakad. Az ilyenkor ejtett könnyek az elengedés könnyei, amelyek tele vannak a frusztráció termelte méreganyagokkal. Nem véletlen, hogy az ilyen zokogás után a kicsi felszabadul, megkönnyebbül, és visszatér a nyugalma.

A szív nemcsak döntéseink irányítóközpontja, hanem az emberi sebezhetőség szimbóluma is; sebezhetőségünk megőrzése pedig az élet nehézségeire való felkészülés feltétele. Az alkalmazkodás, a hiábavalóságok elengedése a szívben zalik.

Az emberi szív sérülékeny: könnyű megsebezni, és ha túl sok bántás éri, a limbikus rendszer védekezni próbál. Változtat a szervezet kémiai egyensúlyán: megemeli az érzéstelenítőt, és ha ez sokszor megtörténik, az érző szívű gyerek érzéketlenné válik. Nem érzi a fájdalmat, nem érzi a saját érzelmeit. Az agy érzéstelenítéssel védekezik a sebek fájdalma ellen, a gyerektől pedig elkezdünk olyanokat hallani, hogy “kit érdekel?” “nem számít!” De nemcsak a fájdalomérzete szűnik meg. Nem tud meghatódni és lelkesedni sem. A felelősségérzete is elpárolog; már nem lesz bánatos, amikor rosszat tesz, és nem is tudja szégyellni magát.

II-8-integralodas-07

A legelső érzés, ami megszűnik, az mindig a hiábavalóság érzete – amikor a dühös igyekezet helyett szomorú tudna lenni olyankor, amikor akadály áll az útjába és csalódás éri. Pedig a hiábavalóság mély, megrázó élménye (amit a magyar bibliákban összetörtségnek fordítanak) nélkülözhetetlen ahhoz, hogy végbemenjen az adaptálódás: a rugalmas alkalmazkodás folyamata. Nélküle senki nem tud felkészülni az emberi élet viszontagságaira, nem fog rugalmas, szívós, életrevaló emberré fejlődni, olyanná, akit az élet küzdelmei nem derékba törnek, hanem erősebbé tesznek.

A limbikus rendszer legfőképpen az olyan sérülést érzékeli túl nagynak, akkor igyekszik megvédeni a gyereket a további sebezhetőségtől, amikor biztonságos kapcsolatra számít, és helyette SZEPARÁCIÓT, elszakadást él át. Az elszakadás érzetét (a szeparáiós szorongást) kiválthatja a biztonságot jelentő személytől való tényleges távollét, de ugyanakkora érzelmi sokkot jelent a pszichés elszakadás élménye, amikor a szeretett lénytől elutasítás, kiközösítés éri. “Apa nem szeret rám nézni; zavarja, ha odamegyek hozzá. Nem fogad szívesen a jelenlétében. Ha nem viselkedem úgy, ahogy akarja, nem fog szeretni.”

A sérülés veszélye akkor is túl nagy, ha a gyerek úgy érzi, a meghitt feltárulkozás veszélyes, és rejtegetnie kell magát, szégyellnie kell magát a kapcsolatban. Már nem meri magát megmutatni úgy, ahogy szeretné, mert úgy érzi: “ha Apa minden titkomat ismerné, akkor nem szeretne. Ha mindent tudna rólam, azonnal kivágna.”

És persze, ha fenyegetve érzi magát a kötődő kapcsolatában, akkor is elindulnak a védekező mechanizmusok. “Vigyázni kell, mit mondok és mit teszek, mert Apának eljár a keze. Jaj, veszekednek – rossz voltam, és most Apa el fog hagyni bennünket. Miattam sír Anya. Most már biztos ő is elhagy.”

De ma, amikor a gyerekeink egyre több időt töltenek a kortársaikkal, a szülők helyett is egyre inkább hozzájuk kötődnek. Az iskolában pedig (sőt, az óvodában is) egyre gyakoribb a kortársak által elszenvedett bántalmazás. Az állandó bántást, különösen, ha a gyermek azoktól kapja, akiknek meg akar felelni, nem tudja védekezés nélkül elviselni.

Az agy úgy védekezik, hogy megvédi magát a sebezhetőség érzete ellen. Védőpajzsot von gyermek gyengéd, érzékeny szíve köré – így alakul ki benne az érzéketlen, kemény szív, amit már semmivel nem lehet meghatni… igaz, fájdalmat is nehéz neki okozni. A védekezőrendszer arra lenne való, hogy egy-egy kivételes vészhelyzetben, ideiglenesen legyen a segítségünkre a túlélésben. Hogy amíg harcolunk a támadóval, vagy menekülünk előle, minden erőnket össze tudjuk szedni. De amikor a szeparációs szorongás mellett a gyereket a saját közvetlen közeléből érik rendszeresen a fájdalmas támadások, akkor a gyerek megreked a védekező állapotban, és tartósan érzéketlenné válik.

Amikor normálisnak tartjuk, hogy a kicsik az egész napjukat a kortársaikkal töltik, és csak pár órát vannak velünk, hatalmas mértékben kitesszük őket az érzéketlenné válás veszélyének; vele együtt pedig annak is, hogy nem tanulnak meg az akadályokhoz alkalmazkodni, pedig erre volna szükségük ahhoz, hogy rugalmas, erős lelkű, érett és életrevaló emberré nőjenek fel.

A közelmúltban végzett kutatások szerint a tartósan kemény szívet okozó sebeket ma nem a primitív, durva szülők okozzák. Azok a gyerekek válnak érzéketlenné és követnek el hajmeresztő kegyetlenségeket, akiknek szerető szüleik vannak… de akik – elérhetőség híján, egyszerűen azért, mert másokkal töltik a napjukat – érzelmileg leváltak ezekről a szerető szülőkről, és átkötődtek a kortársaikba.

A kortárs-orientáció nemcsak serdülőkori jelenség! Melinda megírta a blogján saját kislánya személyes történetét: Meddig hagyjam, hogy a gyerekemet betegítse egy “barátság”? Köszönjük, Melinda!

A kortárs-orientáció révén szerzik a gyerekek a végzetes sebeket. Mi hozzuk őket olyan helyzetbe, hogy a tájékozódási pont és a biztonság forrása egy másik bizonytalan 5 vagy 15 éves gyerek lesz a számukra. Ha a kortársakkal való együttlét a kemény szív elsődleges kiváltója, akkor a sürgetőbb kérdés is világos: Hogy védjük meg őket, hogy a saját agyuk ne zárja védőpajzs mögé a szívüket?

Hogyan őrizzük meg a gyerekeink szívét a keménységtől?

Mi tegyünk, hogy legyen egy biztos helyük, ahol nem kell védekezésbe vonulniuk, hanem mélyen átérezhetik a szomorúságukat, amikor valami nem lehet meg, amikor valamiről le kell mondani? Mit tegyünk, hogy a gyerekeink dühös ellenkezése át tudjon fordulni bánatos elengedésbe, és tovább tudjanak fejlődni? Hogy segítsünk nekik? Mivel őrizzük meg a szívük érzékenységét? Mivel segítsük a rugalmasságuk és a lelkierejük kibontakozását?

A választ talán mindannyian tudjuk, ha nincsenek is meg a szavaink hozzá. Nekünk magunknak kell védőpajzsnak lennünk a számukra. Nem azzal védjük meg őket egymástól, hogy állandóan mondogatjuk, hogy “legyél kedves, ne bántsd a másikat, legyél figyelmes, hadd játsszon ő is a játékoddal”… A gyerekek éretlen kis lények, és amíg ki nem nőnek ebből, addig nem tudnak tekintettel lenni egymásra. Egy megoldás van, ahogy meg tudjuk védeni az érző szívüket:

II-8-integralodas-08

A biztonságot nyújtó kapcsolat az érző szív védőpajzsa. A gyermeket a felnőtthöz fűződő kapcsolata védheti meg attól, hogy a bántások és az élet viszontagságai ellen ne vonuljon önlefagyasztó, kemény védekezésbe, amitől érzéketlen lesz a szíve. Nem rugalmas, hanem törékeny. Az érzelmi teherbírásuk, a rugalmas helyreállóképességük múlik ezen.

Ezzel eljutottunk e háromrészes minisorozat végére. Az első hat év meghatározó időszak a személyiségfejlődés szempontjából. A játék, a nyugalom és a biztonságot nyújtó kapcsolat a fejlődés három nélkülözhetetlen feltétele.

Talán valakinek feltűnik, hogy a nélkülözhetetlen feltételek között nem szerepel se képességfejlesztő foglalkozás, se tananyag. A szabad játék, a nyugalom és a biztonságot nyújtó kapcsolat az, ami nélkülözhetetlen – olyan kapcsolat, amelyben még bömbölni sem szégyen, és el lehet siratni a veszteségeket.

Ezek az igazi szükségletek a kicsi gyerekeink életében. Milyen jó volna, ha az életünket úgy tudnánk szervezni, hogy legalább ezekben ne szenvedjenek hiányt! Milyen fontos volna, ha a társadalom megadná a szülőknek a kellő anyagi és erkölcsi támogatást ahhoz, hogy ezt meg akarják és meg tudják adni a gyerekeiknek. Legalább ezeket minden gyereknek meg kellene kapnia ahhoz, hogy mire megnő, fel is nőjön azzá a virágzó és gyümölcstermő önmagává, akivé Isten megalkotta. Ennél jobb hosszútávú befektetést ki se lehetne találni. Egészségesebb, boldogabb, életképesebb és termelékenyebb társadalom lenne a gyümölcse.

Amit itt olvastál, az egy háromrészes sorozat befejező része, amely az előző kettővel együtt alkot kerek egészet, önmagában egyoldalú és még félre is érthető. Kérlek, olvasd el a többit is, hogy jól értsd a fentieket!

AMIT EGYETLEN GYERMEK SEM NÉLKÜLÖZHET c. sorozat:

  1. A fejlődés mozgatórugója: A JÁTÉK (de milyen játék?)
  2. A játék feltétele: A NYUGALOM (de milyen nyugalom?)
  3. A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?)

Szakirodalmi források:

Bronfenbrenner, Urie, ed. 2005. Making Human Beings Human – Bioecological Perspectives on Human Development. New York, Sage Publications.

Cassidy, Jude and Shaver, Philip, ed. 2012. Handbook of Attachment: theory, research and clinical applications, 2nd edition. New York, Guildford Press.

Crain, William. 2010: Theories of Development, sixth edition. New Jersey, Prentice Hall (TEXTBOOK)

Elkind, David. 2007. The Power of Play – learning what comes naturally. Berkeley, Perseus Books.

Frey, William. 1985. Crying: the mystery of tears. Minneapolis: Winston Press Peabody Journal of Education, Volume 74, April, 2000.

Hrdy, Sarah. 2009: Mothers and Others: the evolutionary origins of mutual understanding. Cambridge, Harvard University Press.

Konner, Melvin. 2010. The Evolution of Childhood: relationships, emotion, mind. Cambridge, Harvard University Press.

Panksepp, Jaak and Biven, Lucy. 2012. The Archeology of Mind: neuroevolutionary origins of human emotions. New York, Norton.

Resnick, Michael. 1997. Protecting adolescents from harm: findings from the National Longitudinal Study of Adolescent Health. Journal of the American Medical Association. September Volume.

Ramachandran, V.S. and Blakeslee, Sandra. 1998. Phantoms in the Brain – probing the mysteries of the human mind. New York, HarperCollins Publishers.

Vingerhoet, A. 2013. Why only humans weep: unravelling the mystery of tears. Oxford: Oxford University Press.

Werner. E and Smith, R. 1992 Overcoming the Odds – High Risk Children from Birth to Adulthood. New York: Cornell University Press.