Az agresszív viselkedés problémája

GYÖKEREK sorozat » 5. rész: MIT KEZDJÜNK AZ INDULATOKKAL?

A hisztiző, dühöngő, toporzékoló gyerek nem érte el, amit akart. Nagyot koppant a hiábavalóság falánál, és most beszűkült tudattal döngeti…



Egy körforgalom kiútjainak és zsákutcáinak segítségével fogjuk feltárni azt a problémát, aminek a tünete az agresszív viselkedés. Szó szerint körül fogjuk járni az agresszió problémáját, mert nem tudunk vele mit kezdeni, ha csak a felszíni jelenséget, a támadó viselkedést látjuk: a gyerek dühöng, hisztizik, verekszik, rugdos, harap, tör-zúz, üvöltözik, gonoszkodik a testvérével, beleköt másokba, erőszakoskodik, vagy kárt tesz saját magában. Ezeket a tüneteket nagyon nehéz elviselni, de a valódi megoldáshoz a tényleges problémával kell szembenéznünk. Először azonban tisztázzuk a fogalmak jelentését, hogy ugyanarról beszéljünk.

Mi az agresszió?

A szó a latin agress szótőből ered, ami egyszerűen azt jelenti, hogy támadni. Az agresszív viselkedés a támadó indulat kitörése, függetlenül attól, hogy pontosan miben nyilvánul meg. Az eredmény lehet “csak” egy gyilkos tekintet. Még passzív agresszió is létezik, amikor azzal büntetünk valakit, akire haragszunk, hogy keresztülnézünk rajta. Agresszió az is, amikor valaki az öngyilkosságról álmodozik, és az is, amikor lekever egy pofont. Agresszió az is, amikor a kétéves toporzékol és a földre veti magát, és az is, amikor a felnőtt az asztalra csap és üvölt. És agresszió az is, amikor valakinek az érzéseibe gázolunk bele és gúnyos szavakkal verjük agyba főbe. Agresszió a csendes, masszív gyűlölet is.

Honnan ered ez a támadó indulat?

A múltkor már szó esett a három nagy elemi indulatról, amelyek a SZEPARÁCIÓ hatására indulnak el bennünk. Ezek egyike az agresszió előzménye: a frusztráció.

indulatok-kek-nevelesAz agresszió, a támadó indulat tehát egy elemi indulatból, a frusztrációból ered.

Mit értünk frusztráció alatt?

FRUSZTRÁCIÓ egy belső feszültség, ami akkor keletkezik, amikor valami megakadályozza, hogy teljesüljön a kívánságunk, vagy elérjük, amit akarunk. Ez az emóció olyan mélyen a felszín alatt befolyásolja a közérzetet és az érzelmi energia-háztartást, hogy a kisgyereknek fogalma sincs, mi történik vele. Ő van a legjobban meglepve, amikor a feltorlódott energia feltör belőle és bajba sodorja.

Mindennapjaink tele vannak frusztrációval; életünk része. Elég annyi, hogy elfeküdtem a nyakamat, és bizonyos mozdulatoknál belenyilall a fájdalom. Fura testtartással járok, hogy kiküszöböljem a visszatérő fájdalmat (a fájdalom nélküliség az, amit nem tudok elérni), de nem gondolok rá, mert van elég más dolgom is. Közben viszont minden mozdulatnál zavar az a kis fájdalom. A nap végére már majdnem szétvet a feltorlódott energia – hétköznapi nyelven: ingerült vagyok.

Amikor egy gyereket valami megakadályoz abban, hogy élvezze a bensőséges kapcsolatot, hatalmába keríti a frusztráció magasfeszültsége. Mivel a kapcsolat a legfontosabb a számára, a legnagyobb frusztrációt, a legfeszítőbb érzelmi szomjúságot is az okozza neki, amikor elszakad a számára legfontosabb személytől, illetve amikor fennáll a veszélye, hogy a meghitt közelség nem fog fennmaradni. Az agresszióhoz vezető frusztrációs feszültség leggyakoribb oka a SZEPARÁCIÓ: az elszakadás, vagy az elszakadástól való félelem.

A kielégítetlen, dühös indulat annak a jele, hogy a gyermek szenved valaminek a hiányától. Egész idegrendszere SZOMJAS a kapcsolatra, a közelségre, a szeretetre.

Ha tudjuk, hogy az agressziót megelőző ingerült (frusztrált) lelkiállapot elsődleges oka a szeparáció (a kapcsolat akadályozottsága), akkor máris van ötletünk, hogy mivel tudjuk megelőzni vagy elkerülni az agresszív viselkedést! Csökkentjük a gyerekünk szomjúságát a kapcsolatra, és ezzel megsegítjük abban, hogy élete számtalan apró kudarcát jobban viselje. Igen, ez egy fontos válasz! De a helyzet mégsem ilyen egyszerű:

Az agresszióhoz vezető út MINDIG frusztrációval kezdődik,
de a frusztráció NEM MINDIG vezet agresszióhoz!

Az ember ugyanis nem reaktív lény. Nem úgy működik, hogy éri valamilyen hatás, amire automatikusan reagál, például a frusztrációra agresszióval. Az agresszió mindig a frusztráció következménye, de aktív lények vagyunk: ami kívülről ér, ahhoz aktívan viszonyulunk. Nem pusztán a környezeti hatásokra reagálunk azzal, amit érzünk, vagy amit teszünk.

A behaviorista pszichológia épül arra az elképzelésre, hogy a viselkedés pusztán a környezeti hatásokra adott reakció, és e felfogás logikus következménye a viselkedésmódosító technikákra épülő nevelés: “répával és bottal”, azaz jutalmazással és büntetéssel próbálják a jó viselkedést megerősíteni, a rosszat pedig kioltani. De ez az elképzelés az emberi viselkedésről egyszerűen nem fedi a valóságot.

Az ember viselkedése nem puszta inger-válasz reakció a külső hatásokra

“Mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága.”
– Jakab 1:14 (Károli)

A saját vágyainktól, a saját kívánságainktól függ, hogy mi mennyire frusztrál bennünket; az agresszív viselkedés tehát nem automatikus reakció. Következetes idomítással lehet ugyan a gyermek viselkedését befolyásolni, de a felszíni beavatkozás csak a pillanatnyi viselkedést módosítja. Nem formálja jobbá indítékaink és szándékaink forrását, az emberi szívet.

Ráadásul van, aki ugyanakkora frusztráció hatására agresszív lesz, és van, aki nem. Az agresszió hatékony kezeléséhez tehát meg kellene tudnunk, miért van az, hogy egyesek akkor sem viselkednek agresszív módon, amikor nagyon frusztráltak, mások pedig igen! Kell, hogy legyen a frusztráció számára más kiút is, amelyen keresztül távozhat anélkül, hogy ártana. Ebből újabb ötletet meríthetünk: az agressziót úgy is meg lehet előzni, hogy egy másik kiutat támogatunk: jobb útra tereljük a gyerekünk frusztrációját, mielőtt kitör!

A ronda tünetek ne vonják el a figyelmünket az igazi problémáról!

duhos-kislany-kek-nevelesAzt már tudjuk, hogy a saját frusztrációja indítja a gyerekünket támadásra. Az első tennivalónk tehát: a rossz viselkedést tekintsük tünetnek, és az igazi probléma feltárásához igyekezzünk belátni a színfalak mögé.

Korábban is írtam már: nem az a fontos, amit lát az ember. Ami a gyerekeinkből szem előtt van – ahogy viselkednek, ahogy kinéznek, ahogy beszélnek – az mind felszíni jelenség. Tünet, amiből következtetni tudunk az állapotukra. De ami igazán lényeges, az belül zajlik, az indítékok helyszínén, a “szívben“. Meg kell tanulnunk, be kell gyakorolnunk, hogy az undok gyerekünkre nézve azt lássuk, hogy ez a gyerek frusztrált. Rosszul érzi magát, feszült, fortyog a tűzhányója… mert NEM ÉR EL VALAMIT, AMI UTÁN KÍVÁNKOZIK.

Legyünk kíváncsiak arra, amit érez! Nem biztos, hogy el kell mozdítanunk az útjából az akadályt, ami az iskolában érte… de a mi feladatunk megtudni, hogy milyen érzések feszítik miatta! Ha képesek vagyunk feltenni a “kék” szemüveget, és kapcsolódunk a gyerekünk belső világához, meg fog változni a családunk légköre! A biztonságot nyújtó kapcsolatban a gyerekünk mellé állunk és segítünk neki, hogy jó helyre engedje ki a mérgét: nekünk öntse ki a szívét, még mielőtt kitör belőle a támadó energia! Ezzel támogatjuk az éretté fejlődését. Mennyire más ez, mint amikor a ronda viselkedés megszüntetésével foglalkozunk: “Azonnal hagyd abba!” Ráadás feszültséget zúdítunk rá, és magára hagyjuk a fortyogó tűzhányójával.

Az agresszív, támadó viselkedést úgy is el lehet kerülni, hogy közben még “neveljük” is a gyerekünket, azaz támogatjuk az éretté fejlődését. A támadó energia romboló kitörését úgy tudjuk megelőzni, hogy jobb kiútról gondoskodunk, ahol a gyerek gyengéd érzelmek formájában engedheti ki magából a frusztráció mérgét, megkönnyebbülhet és megnyugodhat.

Miért kell a frusztrációnak kiutat adni?

A mélyről fakadó elemi indulatok, amilyen a frusztráció is, olyan feszültséget teremtenek, ami nem múlik el magától. Azért nem mindenki agresszív, aki frusztrált, mert más kiút is van, amerre távozhat a frusztráció, mielőtt agresszióban törne ki. Ez azt jelenti, hogy a frusztráció nem egyenes úton vezet agresszióhoz, hanem görbe úton.

A frusztráció görbe útja

Egy körforgalom segítségével könnyebben el tudjuk képzelni a bennünk közlekedő indulatok útját. A FRUSZTRÁCIÓ beér a körforgalomba. A végeredmény az, hogy AGRESSZÍV viselkedés lesz belőle… de pont ezt akarjuk megelőzni azzal, hogy másik kiútra tereljük. Az a kérdés, hogy merre távozhatna el a méreg anélkül, hogy bajt okozna?

frusztracio-gorbe-utja-kek-neveles

A pici fiú frusztrált, mert ő is szeretne az ollóval vágni, mint a nővére, de a kis keze még nem elég ügyes hozzá. Hiába próbálgatja, nem vág az olló. Küszködve igyekszik elérni, hogy vágjon; magától értetődő, hogy először VÁLTOZTATNI próbál a helyzeten. Ha sikerülne, egyelőre vége is lenne a frusztrációnak, enyhülne a feszültség.

frusztracio-04

De mivel az olló nem vág, és a pici fiú érzelmi tartalékai végesek, az összegyűlt feszültség keserves könnyek formájában távozik. A nem működő olló viszonylag könnyű eset, mert még a pici fiú is tudja, mi az, ami idegesíti. Legtöbbször viszont még mi sem tudjuk, mi frusztrál bennünket, nemhogy a gyerekeink!

Gondoljunk egy olyan párra, akinek hadilábon áll a házassága. Érzik, hogy valamin változtatni kellene… és felújítják a lakásukat! Borítékolni lehet, hogy a kapcsolat széthullik akkor is, ha sokkal jobb lesz a lakás. De ők csak azt érzik, hogy változtatni kell.

A frusztrációnk legmélyebb okairól általában fogalmunk sincs, mert az túl sok tudatosságot igényelne, és kellemetlenül őszinte szembenézést a valósággal (azaz több időt, több fáradtságot és nagyobb sebezhetőséget, mint amennyit szívesen ráfordítunk). Ráadásul emberi életünk velejárója, hogy sok-sok vágyunk nem teljesül, mert nem mi irányítjuk a világot. Együtt kell élnünk a valósággal, hogy a dolgok jelentős része nem úgy alakul, ahogy mi akarjuk.

Az akadályokkal való együttélés képessége

Nem mindig az történik, amit akarunk, és ezért meg kell tanulnunk együtt élni az akadályokkal, hogy épségben túléljük a füstbe ment terveinket, és a hiábavaló vágyainkat.

Az időt nem tudjuk megállítani, ezért minden jó élménynek vége szakad. Nem tudjuk meg nem történtté tenni azt, ami már megtörtént. Mások döntéseit sem mi irányítjuk. Nem tudunk valakit rávenni arra, hogy velünk akarjon lenni, ha egyszer nem akar. A legszebb, legjobb vágyunk is hiábavaló, mert még ha pillanatnyilag meg is valósul, örökre semmit nem tudunk megtartani. Hiába igyekszünk megőrizni a fiatalságunkat, az idő vasfoga minket is harapdál. Hiába szeretnénk, hogy sose haljunk meg. Hiába nem akarjuk elengedni azt, akitől végső búcsút kell vennünk. Muszáj, nincs mese.

Amikor beleütközünk a hiábavalóság falába, arra van szükségünk, hogy mélyen felfogjuk: meghiúsult a vágyunk, és nem tudunk rajta változtatni. Itt már nem lehet mást tenni, mint sírni.

frusztracio-01

Minden gyerekünk tele van hiábavaló vágyakkal, így elkerülhetetlen, hogy lépten-nyomon ne csalódjon. Hiába vágyik arra, hogy mindig ő legyen az első, mindig ő legyen a győztes, mindig az legyen, amit ő szeretne, és Anya csak az övé legyen. Hiába vágyik arra, hogy az új kisbabát visszavigyék oda, ahonnan jött. Egy kisgyerek minden nap sok mindennel szembesül, amin nem tud változtatni. Ilyenkor a limbikus rendszer vezérlő központja, az amygdala jeleket küld a könnymirigyeknek, és a gyermek szeme megtelik könnyel.

frusztracio-konnyek-kek-neveles

Ez a várva várt jele annak, hogy a frusztráció egészséges kiutat talált, és zajlik a belső fordulat: a dühös küzdelemből a szomorúságba. Ilyenkor a hiábavalóság mély átérzése fakasztja könnyekre a gyerekünket. A kisebb csalódások miatt persze nem muszáj ténylegesen sírva fakadnia. Az viszont fontos, hogy mélyen átjárja a szomorúság, a csalódás érzése… és legalább befelé sírjon.

Azért annyira fontos, hogy mélyen átérezze a hiábavalóságot, mert ha felfogja, hogy valamin nem tud változtatni, akkor ő maga fog változni: képes lesz alkalmazkodni az akadályhoz. Egy lépést tesz az ÉRÉS irányába.

Adaptáció – az alkalmazkodás folyamata

adaptacio-belso-fordueat

Az adaptáció (a sikeres alkalmazkodás) egy érési folyamat, melynek során kibékülünk az akadállyal, amin nem tudunk változtatni. Bennünket formál az az akadály, amit nem tudunk az utunkból elmozdítani, és ez transzformáció, nem konformáció: tanulunk a hibáinkból, hasznosítjuk a kudarcainkat, és megerősödve, de nem megkeményedve állunk helyre. Az alkalmazkodás folyamata során a csalódás, a bánat és a gyász könnyein keresztül érettebb, megértőbb, empatikusabb emberré formál bennünket az akadály.

A gyerekünk életképességéhez, éretté fejlődéséhez tehát szükséges, hogy kénytelen legyen alkalmazkodni a veszteségeihez, és azokhoz a kedvezőtlen körülményekhez, amelyeken nem tud változtatni. Akkor tud majd teljes életet élni, ha megtanulja elfogadni, hogy a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy akarja. Tapasztalnia kell, hogy képes túlélni azt is, hogy az akarata, a vágya nem teljesül. Minden alkalommal, amikor alkalmazkodik a való élethez, ami nem olyan, mint amilyennek megálmodta, és ahol ő maga sem egészen olyan, amilyen lenni szeretne, egy lépéssel érettebb, erősebb, életrevalóbb önmagává válik. Egy lépéssel közelebb kerül ahhoz, hogy virágzó és gyümölcstermő felnőtt legyen belőle.

Az elengedés bánatos könnyei

Az elengedés könnyei tele vannak méreganyagokkal. Ez a biológiai magyarázata annak, hogy miért könnyebbülünk meg, miután jól kisírtuk magunkat. Sírás közben szó szerint is megszabadulunk a méregtől.

A négyéves Máté szeretne egy sütit, de már délután öt óra van, és készül a vacsora. Világos, hogy ha most sütit eszik, elmegy az étvágya. Anyukája ezért úgy dönt, hogy jobb neki, ha most nem nem teljesül a kívánsága. Túl fogja élni, ha nem kap sütit vacsora előtt. Lélekben felkészül a várható tiltakozásra és kimondja a szót, ami rács mögé lakatolja az áhított sütit: NEM.
– Nem kaphatsz sütit. Most nincs süti. – Máté egy darabig elszántan igyekszik anyukája elhatározásán változtatni:
– De tegnap adtál! A Blanka is kapott!– és minden érvet bevet, hogy igenre változtassa azt a nemet. Még kérdezni is tud:
– De miért, Mami!? Miért nem kaphatok!?”

Egy kezdő szülő szülő szeme ilyenkor boldogan felcsillan, mert a kérdésben a tanításra alkalmas ritka pillanatot látja: hurrá, a gyerek értelmes érveket vár! Itt a lehetőség egy kis okosításra! És bele is fog:
– Az édesség elveszi az étvágyadat.
Mire a világ összes Mátéja kórusban kiabálja:
– Dehogyis veszi el!
Nincs olyan négyéves, akit észérvekkel el lehet tántorítani az elhatározásától! Az adaptáció érési folyamatát nem az észérvek vezérlik, hanem az emóció. Az érzelmek és az indulatok.

A régiek bölcsessége és a mai “testi fenyítés” (pofon, pálca és hasonlók)

Ha Máté olyan családban nő fel, ahol a régi generációktól megöröklött bölcsesség tartja fenn a rendet, akkor az anyukája tisztában van vele, hogy Máténak el kell siratnia azt a meg nem kapott sütit ahhoz, hogy rájöjjön: nélküle is tud élni. Éppen olyan menetrendszerű ez, mint ahogy az operának is csak a kövér asszonyság áriája után lesz vége. Dédanyáink ilyenkor egy szeretetbe ágyazott fenékre paskolással taszították az ő Mátéjukat a veszteség élményébe. Így hamarabb felfogta a valóságot: nem kap sütit és kész. Anyukája ölében elsiratta a sütit, és kisírta magából a frusztráció felgyülemlett mérgét. Pár perc múlva megkönnyebbülve szaladt is játszani.

adaptacio-konnyek

Az adaptációhoz a szomorúságon és a csalódáson át vezet az út. Fel kell fognunk a valóságot: át kell éreznünk, hogy hiába vágyunk valamire mindennél jobban, hiába akarjuk olyan eltökélten, vágyaink tárgyát nem fogjuk elérni. A vágyak hiábavalósága fölött érzett mélységes csalódás az az út, ami a zsákutcából az egészséges kiúthoz vezet. A gyerekeinket is ezen az úton tudjuk újra meg újra visszavezetni a fejlődés útjára.

A dédszüleink még tudták, hogy a gyerekükkel együtt kell maradniuk a veszteség élményében, amíg ki nem buggyannak a könnyei. És ha nem értek rá megvárni, amíg Máté felfogja, hogy az a süti elérhetetlen, és jól kisírja magát? Felgyorsították az eseményeket. Erre szolgált az a hagyományos fenekes, ami szépen működött is, több száz kultúrában, több ezer éven keresztül. Mára viszont kikopott a köztudatból ez a régi generációktól megöröklött bölcsesség. A régi formát új tartalom töltötte meg: a büntető jellegű “testi fenyítés” ami rombolja a kapcsolatot, mert szembeállítja a gyerekkel a szülőt, és rombolja a gyereket is, mert hozzászoktatja, hogy a büntetés elkerülése legyen a célja, ami a morális fejlődését akadályozza.

Eleink nem móresre akarták tanítani az engedetlen kölyköt. Nem büntetésből ütöttek a kicsik kezére vagy a combjára. Nem az volt a cél, hogy féljenek a fájdalomtól és ne merjenek rosszalkodni. Nem arról szólt, hogy “akkorát kapsz, hogy életed végéig megemlegeted!” Egyszerűen a hiábavalóság éreztetésére szolgált, mert a gyerekre észérvekkel nem lehet hatni olyankor, amikor beszűkült tudattal küzd valamiért. Ezzel a szimbolikus tettel rövid úton, egyenesen az érzelmek szintjére juttatták az üzenetet, hogy a semmiért folyik a sok hűhó – ideje elsiratni, ami nem lehet meg. Hiába nyafogsz, a sütit NEM kapod meg.

Máténak át kell esnie a mély, könnyes érzelmi fordulaton ahhoz, hogy a valósággal együtt tudjon élni: azzal a valósággal, amelyikben nem teljesül az akarata. Neki kell változnia, és a változás a csalódás átélése során történik, miközben megszabadul a dühös feszültségtől.

Dédanyáink fenekese nem büntetés és nem is testi fenyítés volt tehát. Gyengéden taszítottak egyet az ő Mátéjukon, hogy hamarabb beleessen a veszteség élményébe. Azt a koncepciót, amire gondolván a mai szülő fenyít (amikor a fenyítés tudatosan, nem pedig hirtelen indulatból történik), a 20. század első felében találták ki a inger-válasz pszichológia megalkotói (Pavlov, Watson, Skinner és a többiek). Sajnos azóta rengeteg nevelési könyv íródott ezeken az alapokon, és annyira a közgondolkodás része lett, hogy sokan a Bibliájukat is a materializmussal rokon behaviorizmus szemüvegén keresztül olvassák, ami fából vaskarika.

Az adaptálódás érési folyamat, amely hosszú idő alatt megy végbe. A veszteség élménye, a sok-sok csalódás átélése formál bennünket egyre érettebbé a biztonságot nyújtó kapcsolat közegében. Így lesz a kisgyerekből teherbíró felnőtt, aki a való élet viszontagságai között is képes helyreállni. Amíg van valakije, aki megérti és támogatja, addig a gyerek fejlődését szolgálja minden csapás, ami ledönti a lábáról, és minden váratlan fordulat, ami új kihívás elé állítja. A folyamat ott kezdődik, amikor a pici gyereknek át kell élnie, hogy nem teljesül az akarata. Amikor el kell siratnia a hiábavaló vágyait. Amikor Anya azt mondja, hogy “NEM. Ma este csak egy mesét olvasok.” És azt, hogy “NEM, kicsim. Most nem azt fogjuk csinálni, amit szeretnél.”

Olyan jó volna, ha minden szülő értené, hogy a csalódás és a bánat nem valami szükséges rossz, amitől lehetőleg meg kell kímélni a gyerekeket! Jót tesz nekik, a fejlődésüket és a boldogulásukat segíti, ha megtanulnak alkalmazkodni egy olyan világhoz, amelyben sok minden nem úgy alakul, ahogy várták. Ezen az úton alakul ki bennük a reziliencia: a rugalmas helyreállás képessége is. Egyetlen feltétele van annak, hogy a féjdalmas életélmény ne ártson, hanem használjon: a biztonságot nyújtó kapcsolat.

Az agresszív viselkedés története annyira egyszerű! A hisztiző, dühöngő, toporzékoló gyerek nem érte el, amit akart. Nagyot koppant a hiábavalóság falánál, és most beszűkült tudattal döngeti. Azért viselkedik így, mert még nem sírt miatta: még nem élte meg a bánatát, a csalódottságát. Nem búcsúzott el attól, amit nem érhet el. Nem siratta el azt, amire hiába vágyik.

frusztracio-konnyek2-kek-neveles

A mi felnőtt érzelmeink és indulataink is ugyanezen a körforgalmi pályán futnak. Amikor valami keresztezi a utunkat, és még nem lepett el minket a produktív szomorúság, még nem vettünk könnyes búcsút az elképzelésünktől, ami nem válhat valóra, robbanásig feszít a támadó indulat. Valaki véletlenül meglök, és már tolulnak is fel a csúnya szavak. Türelmetlenek és ingerültek vagyunk, legszívesebben belerúgnánk valamibe vagy ordítoznánk. Miért? Mert még nem néztünk szembe a valósággal. Még nem éreztük át, hogy mennyire csalódtunk, és nem sirattuk el azt, ami nem lehet meg.

Mit csináljunk, amikor a kétévesünk agya elborul, toporzékol, hisztizik és a földre veti magát?

Nézzük levegőnek? Büntessük meg? Helyezzünk kilátásba következményt: “ha azonnal abba nem hagyod, máris indulunk haza”? Verjük el a fenekét, hogy legyen miért bőgnie? Nem! A dühöngést bánatos sírássá kell olvasztanunk, és akkor a mérges feszültség a könnyekkel együtt távozik. Amennyire csak tudjuk, könnyítsük meg neki, hogy megérezze a bánatát, és ki tudja ereszteni a könnyeit.

Ez az út vezet az éretté fejlődéshez és a rugalmas helyreállás képességéhez. A gyerekek éréséhez az is kell, hogy gyakran sírjanak, tehát ne féljünk a könnyeiktől! Életük első öt évében sok csalódást kellene az ölünkben sírva átélniük ahhoz, hogy mire iskolába mennek, készen álljanak; elég lelkierejük legyen alkalmazkodni a rengeteg új dologhoz, és ahhoz, hogy ott nagyon ritkán mennek úgy a dolgok, ahogy ők akarják.

Ezt azért olyan nehéz elfogadnunk, mert mindent észérveken keresztül próbálunk megközelíteni, miközben a szív útjáról megfeledkezünk. Pedig az adaptálódás ( a rugalmas alkalmazkodás) érési folyamata a szív útja. A szívünkkel autózunk az egyik körforgalomból a másikba. Az adaptálódás az érzelmi érés, az érzelmi felnőtté válás útja. Ezt a folyamatot segítjük, amikor a gyerekünket a karjainkban tartjuk, amíg át nem érzi, hogy minden erőlködés hiába. Ezt a vágyat, ezt az elképzelést, ezt a sütit most már el kell siratni.

Mellé kell állnunk és vele kell maradnunk ahhoz, hogy a valósággal való szembesülést és a csalódás átérzését könnyűvé tegyük a számára. Ez a türelmes és együttérző melléállás az adaptálódás kulcsa. Ez a gyógyír az agressziós problémákra, és ez az, ami rendre kimarad a nevelési könyvekből, mert a vevők a gyors tippeket, az instant megoldásokat keresik, ez pedig nem az.

Ennyit kellene tennünk – de ma már nagyon kevesen tudják ezt intuitív módon. Az agresszió pedig világszerte folyamatosan növekszik. Az öngyilkosságok száma is növekszik. A támadó energia mindenfelé robban körülöttünk; még a gyerekek játéka is tele van agresszív indulatokkal.

Miért okoz olyan nagy gondot manapság a gyerekek agressziója? Mert elveszítettük az érzelmi érés kulcsát. Egyrészt azért, mert veszni hagytuk a régi generációk bölcsességét, másrészt, mert a hiábavalósággal való találkozásban a csalódottság és a szomorúság mellett azt is megérezzük, hogy mennyire sebezhetőek vagyunk, ezt pedig nem bírjuk elviselni.

A sebezhetőség elleni védekezés elzárja az egészséges kiutat

Az elengedés bánatos könnyei igazán csak olyankor záporoznak, amikor egy biztonságos valakinek a karjaiban vagyunk, akitől nem ér bennünket megfélemlítés, megszégyenítés és elutasítás. Óvja a szívünket, tehát nem kell védekeznünk a saját sebezhetőségünk ellen.

adaptacio-konnyek2

Ahol nincs szükség védekezésre: a biztonságot nyújtó kapcsolat

Sok embernek nincs olyan biztonságos valakije, akinek a vállán sírhat. Nekem is csak egy van, és ez igazából elég is. De sok-sok gyereknek nincs egyetlen ilyen valakije sem. Még egy megértő nagymamája, vagy egy bölcs tanára sincs, akinek úgy, ahogy van, kiöntheti a szívét.

onvedelem-02A durva, kegyetlen és együttérzésre képtelen gyerekeknek nemcsak az érző szívükhöz és a könnyeikhez kell visszatalálniuk, hanem egy bölcs és megértő felnőtthöz is, akinél biztonságban kiönthetnek magukból minden mérget és szívfájdalmat.

Biztonságos és bölcs felnőtteknek kell lennünk, mert akit kinevetnek vagy összeszidnak, amikor sírva fakad, az később már nem engedi meg magának, hogy gyöngének lássák, tehát nem fog sírni. A sebezhetőségük ellen védekező gyerekeket már nem lehet megríkatni.

Az érési folyamat megreked, amikor a gyereknek védekeznie kell a saját sebezhetősége ellen

Gyógypedagógus-képzés keretében több intézetben megfordultam a nyolcvanas években, és sajnos elég gyakran láttam egyév körüli piciket, akik folyamatosan verték a fejüket a kiságy rácsába. Szívszorító. Ha megkérdeztük a gondozókat:
– Mióta nem sír? – a válasz valahogy így hangzott:
– Hát, az első hónapokban még sírt, de aztán abbahagyta.”
Pedig sok oka volna a sírásra egy intézetben élő babának. Szomjazik a lelke, sokkal kevesebb személyes közelség jut neki, mint amennyire szüksége van… és az agy sírás közben alkalmazkodik a nehéz körülményekhez. Sírnia kellett volna, de abbahagyta a sírást, és két héttel azután elkezdte a rácsba verni a fejét. Mindig ugyanez a történet: a bánatos könnyek elfogynak, és megjelenik az agresszív viselkedés, mert nincs biztos menedék, ahol a frusztráció mérgét gyengéd érzelmekkel: bánatos sírással ki lehet engedni. Már egy ilyen pici baba is védekezésbe vonul a saját sebezhetősége ellen és abbahagyja a sírást, ha nincs, akinek a karjai közt kisírja magát.

frusztracio-vedekezes-kek-neveles

Az adaptálódás (a nehéz körülményekhez való alkalmazkodás) kijáratát a sebezhetőség elleni védekezés zárja el. Ezen a ponton válik a frusztráció kielégítetlen dühe támadó indulattá, aminek ki kell törnie.

Mit csinál a szervezetünk a salakanyagokkal, amiket nem tud használni? Kiűríti őket. Az agresszív fiatalokban összegyűlt a mocsok, mert a mérgüket nem tudták senki karjai közt gyengéd érzelmek formájában kiengedni. Önkénytelenül is az ürítéssel kapcsolatos szavak jönnek a szájukra (szarok rá, okádni tudnék, ez egy fos…), mert könnyíteni akarnak magukon. Ezért törnek össze dolgokat, ezért keresnek valakit, akit jól meg lehet verni. Torkig vannak a mocskos, támadó indulattal. Kötekednek és kegyetlenkednek; alig várják, hogy valakinek leharaphassák a fejét. Hasonló a helyzet azokkal, akik a saját bőrüket vagdosva vagy égetve vezetik le a támadó feszültséget.

De van valami, ami meg tudja akadályozni, hogy a frusztráció mérges feszültsége agresszióban törjön ki: az önmérséklet kialakulása. Mert igaz, hogy a világot nem mi irányítjuk, ezért az életünk velejárója a frusztráció; de az is igaz, hogy az érett embert nem az indulatai irányítják.

Az önmérséklet kialakulása

Az önfegyelem első zöld gyümölcsei akkor jelennek meg, amikor a gyereket egyszerre két különböző irányba ösztönzik a belső indítékai. Hatalmas lépés, amikor végre a gyerek belsejében történik valami, ami lefékezi és megfontolásra készteti. Ez a valami pedig a saját belső konfliktusa.

Az önuralomnak az agresszív indulatok tekintetében úgy kellene működnie, hogy amint felüti a fejét a támadó energia, a gyermek tudatában egy ellenérv is megjelenik, ami az ellenkező irányba húzza: “nem jó ötlet a támadás, mert…” Ez az önmérsékletre intő belső indíték a belső fék, más néven a mérséklő elem.

integracio-merseklo-elem2-kek-neveles

A mérséklő elem az önmérséklet (önuralom, önfegyelem, önszabályozás) kulcsa. Az tud civilizáltan viselkedni, aki képes a saját indulatain uralkodni. Az indulatos gyerekünk akkor tud magának megálljt parancsolni, ha az agya már képes egyszerre többféle indíték egyidejű belátására; amikor saját, egymással keveredő indítékai belső konfliktust okoznak benne. “Mami, olyan mérges vagyok rád, hogy meg akarlak verni… de Mami, nem akarlak bántani.” Amikor a gyerek agya erre a műveletre megérik, akkor a mérséklő elem lezárja az agresszió kijáratát. Ez a belülről ható megoldás az agresszív viselkedés problémájára.

A kegyetlen, durva, agresszív, erőszakos ember azért olyan féktelen, mert belülről semmi nem fékezi meg. A börtönök tele vannak olyan felnőttekkel, akiknek az agyában egy négyéves szintjén rekedt az önszabályozást végző prefrontális kéreg.

integracio-onszabalyozas

Amikor a kisgyerek vagy az éretlenségben megrekedt felnőtt agyát elborítja a vérszomjas indulat, és legszívesebben lekeverne valakinek egy hatalmas pofont, akkor semmi nem fékezi meg, így hát meg is teszi. Ha viszont a prefrontális kérgünk már eljutott legalább egy 6-7 éves gyerek érettségi szintjére, akkor egyfelől elborít a vérszomjas indulat, és szívesen lekevernénk egy hatalmas pofont annak a szemtelen kölyöknek, másfelől viszont az is eszünkbe jut, hogy nem kellene, mert attól megrémülne, megsérülne… és meg akarjuk őrizni a jó kapcsolatot. A pofon tehát mégsem csattan el.

“Ha felindultok is, ne vétkezzetek! Gondolkozzatok el fekvőhelyeteken, és csillapodjatok le!”
– Zsoltárok 4:4

Az ellentétes indítékok belső konfliktusa az, ami lefékez és ad egy pillanat gondolkodási időt. Ez a döntő pillanat. A prefrontális kéreg érettségének köszönhető, hogy – bár dúl bennem az indulat – de mégsem uralkodik rajtam. Ha ugyanazt a helyzetet legalább két szemszögből látom (ez az a bizonyos bölcs belátás, vagy perspektivikus gondolkodás, amivel az érett ember rendelkezik), akkor eldönthetem, hogy mit fogok tenni.

integracio-ellentmondasok

Dr. Neufeld mesélte, hogy felkereste egy aggódó iráni házaspár. Bahai hitűek voltak: az erőszakmentesség és a békesség mindenek felett. Amirnak hívták a hat éves kisfiukat. Az volt a problémájuk, hogy Amir veri a kishúgát, pedig otthon soha nem lát erőszakos viselkedést, és tévéjük sincs. Ezek a békés, civilizált szülők nem értették, hogy lehet az ő kisfiuk ilyen erőszakos.

Dr. Neufeld elmondta nekik, hogy Amir most van a legerőszakosabb életkorban. Az óvodásokon még az indulataik uralkodnak, mert még nincs, ami belülről megfékezze őket. Ezután a szülők jelenlétében el is beszélgetett Amirral, hogy ők is lássák, mi a probléma:
– Amir, úgy hallom, hogy nagyon szereted a húgodat. Sok-sok ölelést kap tőled.
Amir nagy lelkendezve kezdett mesélni arról, hogy mennyire szereti a kishúgát, milyen édes, mennyire jó megsimogatni és megpuszilni. Tele volt őszinte, gyengéd érzelmekkel.
Némi szünet után Dr. Neufeld újra szóba hozta Amir húgát.
– Amir, úgy hallom, hogy gyakran vered a húgodat.
Amir erre teljes egyetértéssel arról kezdett mesélni, hogy a húga milyen sokat bosszantja. Egy darabig arról beszélgettek, hogy milyen idegesítőek tudnak lenni a kishúgok.
Kisvártatva Dr. Neufeld megkérdezte:
– Amir, mondd csak, amikor érzed, hogy úgy meg kellene verni a húgodat, az is eszedbe jut, hogy úgy meg kellene simogatni?
Amir tágra nyitott szemmel, csodálkozva mondta:
– Ilyen dolog még sose történt velem!

Látjuk a problémát? Neufeld ezután a szülőkhöz fordult:
– Amir dühe átfordul szomorúságba?
A szülők egyszerre mondták, hogy igen, nagyon gyakran.
– Szokott sírni, amikor valami nem megy neki?
– Igen, persze.
– Akkor nincs probléma. Épségben megvan benne mindaz a gyengéd érzés, ami majd megfékezi a támadó indulatokat, amint az agya megérik arra, hogy egyidejűleg belássa saját ellentétes indítékait. Amir esetében ennek még nem jött el az ideje, mert nagyon élénk, heves természetű kisfiú, de hamarosan őt is meg fogják fékezni a saját vegyes érzései, a saját ellentétes indítékai. Nem fogja többet verni a bosszantó kishúgát, akit tulajdonképpen szeret.
– De addig mit csináljunk vele? – kérdezték a szülők, és gondolom, ugyanezt kérdezi a kedves olvasó.

Erről is szó lesz mindjárt, de addig is jegyezzük meg: az önmérséklet képessége érés dolga, és belülről fakad. A legtöbbet azzal teszünk érte, ha az érést támogatjuk.

Integráció – a különböző szempontok belátása és összehangolása

A fejlődés természetes úton gondoskodik az indulatok megfékezéséről. A gyerekek nagy része 5 és 7 éves kora között kinövi az agresszív viselkedést. Az érettség zárja el az agresszió felé vezető kijáratot azzal, hogy a prefrontális kéreg egyidejűleg több ellentétes irányba húzó indítékot enged a tudatba, ami BELSŐ KONFLIKTUST okoz. Ezt nevezzük integrációnak vagy integratív folyamatnak, mert ilyenkor a tudatban már integrálódnak, azaz egységbe rendeződnek a különféle ellentmondásos indítékok. Amikor a gyerek agya erre a műveletre megérik, akkor A BELSŐ FÉK LEZÁRJA AZ AGRESSZIÓ KIJÁRATÁT.

Erre az a 6-7 éves gyerek lesz képes, akinek ekkora már a dühöngése át tud menni szomorúságba. Aki bánatában sírhat, amikor valami nem a vágyainak megfelelően alakul. Ez az, amiben segítenünk kell a kisebbeket és az éretleneket azzal, hogy NEM-et tudunk nekik mondani, amikor kell, és amikor ez elkeseríti őket, velük maradunk, hogy a biztonságot nyújtó kapcsolatban a kemény indulat gyengéd érzéssé olvadjon, és a gyermek el tudja sírni a frusztráció mérges könnyeit.

gyoker-kunkor

Dióhéjban ez az agresszív viselkedés problémája, amelyet Dr. Neufeld összefoglalt egyetlen bővített mondatban:

agressziv-viselkedes-kek-neveles



GYÖKEREK sorozat » 6. rész: MIT KEZDJÜNK AZ INDULATOKKAL?

Felhasznált irodalom:

  • Dr. Gordon Neufeld és Dr. Máté Gábor: A család ereje (Libri, 2014)
  • Lawrence J. Crabb: Kicsoda az ember? (Menedék, 1994)
  • Clay Clarkson: Heartfelt DisciplineFollowing God’s Path of Life to the Heart of Your Child (Whole Heart Press, 2014)
  • A. Vingerhoet: Why only humans weep: unravelling the mystery of tears (Oxford University Press, 2013)