Hogy veszítheti el egy gyerek a könnyeit?

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. A gyermek, aki elveszítette a könnyeit
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

Hogy veszítheti el egy gyerek a könnyeit?

1. Nem mehet oda a választott vigasztalójához

A választott vigasztaló kötődéselméleti kifejezés, és azt jelenti, hogy a gyermeknek csak olyan a valaki tud vigaszt nyújtani, akihez erősen kötődik. Általában mindenkinek van legalább egy választott vigasztalója. Még nekünk, felnőtteknek is sokat jelent, ha van olyan valaki az életünkben, akihez nyugodtan odamehetünk, kiönthetjük neki a szívünket és elsírhatjuk előtte a bánatunkat. Ha viszont az a valaki, akihez kötődünk, nem veszi jó néven, hogy neki sírunk, akkor nem találunk helyet a könnyeinknek.

A gyerekek könnyei elapadnak és a szívük megkeményedik, ha nincs senkijük, akinek nyugodtan /a legkisebb elutasítás és megszégyenítés veszélye nélkül) kisírhatják magukat, amikor veszteség vagy csalódás éri őket. Szükségük van valakire, akire tényleg számíthatnak; aki a fájó szívüket gyengéden betakarja és megmelegíti.

Nem könnyű sírni. Egy 3-4 éves már nehezen fakad sírva mások előtt. Attól tart, hogy nem biztonságos. Mi lesz, ha kinevetik? Mi lesz, ha kicsinek és gyengének fogják tartani? Már a 2-3 évesek többségét is érte már elég rossz tapasztalat ahhoz, hogy csak egyetlen egyvalaki előtt merjen sírni: azelőtt, akihez bizalma van; akihez a legjobban kötődik. Szerencsés, ha a kötődő ösztöne egy egy olyan felnőttet választ, aki a könnyeit is szívesen fogadja; akinél minden következmény nélkül nyugodtan sírhat.

Néha vigyázok Julian nevű unokámra. A legtöbbet akkoriban vigyáztam rá, amikor még kétéves sem volt. Rettenetesen hiányzott neki az anyukája. Nagyon kicsi volt, én pedig kénytelen voltam néhány dologban korlátozni a szabadságát. Amikor nemet mondtam neki, láttam rajta, hogy mélyen felkavarja a dolog, a kis szája is legörbült, de elnyelte a könnyeit, mert nem érezte magát elég biztonságban ahhoz, hogy sírjon. Biztonságban volt, hiszen a nagypapája vagyok, és nagyonis támogatom a könnyeket! Szívesen fogadtam volna, de nem én voltam a kiválasztott vigasztalója. Amikor az anyukája hazajött, Julian odarohant hozzá és bömbölni kezdett. Az anyukája volt az egyetlen, aki előtt sírni mert. Szerencsére ő is szívesen fogadta azokat a könnyeket. Miközben hüppögött, Julian el is panaszolta neki a bánatát: „Nagypapa nem engedte, hogy ezt és ezt csináljam!” Valahol ki kellett engednie az összegyűlt feszültséget, hogy alkalmazkodni tudjon egy olyan nagypapához, aki bizonyos dolgokat nem enged meg a házában. Előttem nem mert sírni. Képes volt a könnyeit 3-4 órán keresztül is benn tartani, amíg az anyukája vissza nem érkezett. Akkor aztán eleredt az eső!
– Dr. Gordon Neufeld története

Attól kezdve, hogy a gyermeked óvodába kerül, hosszú órákon keresztül benn kell tartania a könnyeit. Amikor aztán érte mész és megkérdezed tőle, hogy „milyen volt ma az oviban?”, megeshet, hogy kiszakad belőle a sírás. Egész nap visszatartotta, amíg biztonságban nem érezte magát veled, akkor viszont látszólag minden előzmény nélkül elkezd sírni. Ezt tekintsd óriási elismerésnek a kapcsolatotokra nézve, és nagyon jó jelnek, hogy még mindig megvan az érző szíve! Akkor is, ha az óvó néni a fejét csóválja:
– Mielőtt Anyuka megjött, még jól érezte magát. Egy könnyet sem ejtett egész nap.
Attól még nem érezte jól magát! Csak visszatartotta a könnyeit, mert nem volt senkije, akinél a sírást biztonságosnak érezte volna. Ha a gyermeked akkor kezd el sírni, amikor újra veled lehet, akkor nálad érzi magát biztonságban. Te vagy a kiválasztott vigasztalója.

2. Rossz élménye fűződik a síráshoz: levegőnek nézik, megszégyenítik, lekicsinylik vagy megvádolják

A rossz élmények közé tartozik a szeparáció, pl. ha a választott vigasztalója elküldi vagy nem vesz róla tudomást, amikor sír (ezt sokat teszik, nehogy az odafigyeléssel, a gyengédséggel “megjutalmazzák” a sírásért). Rossz élmény, ha szégyellnie kell magát, amiért sír; pl. amikor azt hallja, hogy így csak a kicsik viselkednek. Rossz élmény, ha akaratosnak, hisztisnek, kényeskedőnek tartják, vagy megvádolják, hogy csak azért sír hogy sajnáltassa magát, vagy elérjen valamit. Egy idő után nem tud sírni az a gyermek, aki úgy érzi, hogy nem értik meg; hogy szégyen sírni, és ha sírva fakad, gyöngének, síró pityogónak, bőgő masinának tartják.

3. A hiábavalóság fájó érzése fenyegető következményekkel jár

Elapadnak a gyermek könnyei, ha a sírásért büntetik vagy bántják.
– Ne is próbálj meghatni a könnyeiddel! Ha nem hagyod abba, gondoskodom róla, hogy legyen miért sírnod!

Amikor a gyermeket túl sok káros stresszhatás (elszakadás, megszégyenítés, fenyegetés) éri abban a kapcsolatban, amely a biztos menedék, a vigasztalás és a megnyugvás helye a számára, akkor védekezésbe vonul a sebezhetősége ellen. Védőpáncélt növeszt a szíve köré és nem fog sírni.

A sírás mélyen emberi dolog, és mindenkinek szüksége van rá. A gyermek nem azért sír, mert kényes kis bőgő masina. A kisfiú sem lányos, amikor sír – a fiúknak is kellene sírniuk. Nem volna szabad rosszallóan néznünk arra a felnőttre, aki ölbe veszi a síró gyerekét! Elismerést érdemelne, amiért olyan biztonságot nyújtó kapcsolatot tudott vele kialakítani, amelyben nyugodtan lehet sírni is. De kevesen értik a sírás jelentőségét. Reggel elvisszük a gyereket az új óvodába, és elkezd bömbölni, mert nem akar bemenni. Üvölt és tiltakozik, mert fél és dühös, és nagyobb ez a stressz, mint amennyit el tud viselni; de ilyenkor még nem az elengedés könnyeit sírja. A dühe átfordul szomorúságba, amikor Anya indulni készül, és a kisfiú ekkor már fájdalmasan zokogja az elengedés könnyeit. Ekkor lép közbe az óvónő:
– Anyuka, tessék csak ideadni! Nem fog sírni; meglátja, nem lesz semmi baj!
És a kisfiú valóban abbahagyja a sírást, amint az óvónő átveszi.

A helyében én is abbahagynám! Én se sírok idegenek ölében! A kisfiú nem azért hagyta abba a sírást, mert az óvónő szakszerű fogása csodát művelt vele! A sírásnak azért szakadt vége, mert néla már nem biztonságos dolog sírni. Ez nem előrelépés. Sőt, ha a felnőttek meg akarnak szabadulni a kisfiú könnyeitől, akkor egyre nagyobb veszélybe sodorják. A fejlődés alapfeltétele a biztonságot nyújtó kapcsolat, és egy gyerek annak a karjaiban érzi magát biztonságban, elég biztonságban ahhoz, hogy elsírja a bánatát is, akihez kötődik.

4. Védekezővé vált a sebezhetőség ellen, és már meg sem fájdul a szíve

A legtöbb gyerek a sebezhetőség elleni védekezés miatt veszíti el a könnyeit, amikor a környezete szerint a sírás szégyen, és megszégyenítik miatta. “Csak a kicsik sírnak!” “Csak a lányok sírnak.” A bánatot manapság szégyen kimutatni, mert azt hisszük, hogy a gyöngeség jele. Nem értjük, hogy a gyerekeknek milyen nagy szükségük van arra, hogy eleget sírjanak, legalább az első 5-6 életévben. Az utóbbi időben több tudományos kutatás zajlott a rezilienciával kapcsolatban. Szinte havonta jelentek meg újabb adatok arról, hogy a kisgyerekeknek eleget kellene sírniuk ahhoz, hogy sikeresen tudjanak alkalmazkodni a körülményeikhez, és rugalmas, teherbíró felnőtté cseperedjenek, aki egy összeomlás után ismét felépül; aki talpra tud állni, miután elesett.

Csak az a baj, hogy a csalódás és a bánat, a hiábavalóság fájdalmas érzésései nagyon sérülékeny érzések. Akkor érzünk ilyet, amikor valamin nem tudunk változtatni, hiába akarunk. Min akarunk változtatni? Ami veszéllyel fenyeget és árthat nekünk. Amivel szemben sebezhetőnek, gyengének és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat! És ha egy gyermek már védekezővé vált a sebezhetősége ellen, akkor a bánat és a csalódás fájó érzéseit sem érzi, és az elengedés könnyei is elapadnak.

A gyermek elveszíti a könnyeit. A sebezhetőség elleni védekezés a leggyakoribb oka annak, hogy egy gyermek elveszíti a könnyeit. Amikor megüti magát és nagyon fáj valamije, vagy ha nagyon dühös, akkor tud még sírni, habár a legsúlyosabb esetek, a büntetőintézetek lakói már semmitől nem tudják elsírni magukat. Az elengedés bánatos könnyei viszont elapadnak, ami hatalmas veszteség.

Miért baj az, hogy egy gyermek elveszíti a könnyeit?

Egyrészt azért, mert akkor nem teremnek meg az adaptálódás gyümölcsei. Azok az emberi tulajdonságok, amelyeknek az adaptálódás érési folyamata révén kellene kifeljődniük, érző szív nélkül, az elengedés könnyei nélkül nem fognak kifejlődni. Minél fiatalabb életkorban apadnak el a könnyek, annál kevésbé lesz valaki találékony, teherbíró és reziliens; annál kevésbé lesznek rá jellemzőek ezek a tulajdonságok:

De van egy másik veszteség is.

A szív az érés motorja (erről már volt szó itt és itt és itt). Az érési folyamatokat a szívből kiinduló érzelmi-indulati töltet, az emóció mozgatja. Az adaptálódás azért “az érés könnyes útja“, mert ezt az érési folyamatot az érző szív fájó érzései, a bánat és a csalódás mozgatják előre. Az önállósulás folyamatát pedig a beteljesülés örömteli érzése hozza lendületbe.

De az ábrán az is látszik, hogy az önállósuláshoz vezet egy hosszabb és nehezebb út is, ami nem olyan pozitív és örömteli, és ez a beteljesülés meghiúsulásának átérzése. Ezt a másik utat mutatja az a görbe nyíl, amelyik az adaptálódásból kiindulva vezet az önállósuláshoz. És ez a másik veszteség.

A gyermek könnyei általában azért apadnak el, mert amikor az elviselhetőnél nagyobb fájdalmat okoznak neki a kapcsolatokból származó káros stresszhatások (a túl sok elszakadás, megfélemlítés vagy megszégyenítés), akkor védekezővé válik sebezhetőség ellen. De a gyengéd érzéseivel együtt a nemcsak a bánatát, hanem a beteljesülés örömét is elveszíti, és már akkor sem tud örülni, amikor szeretik, teljesülnek a vágyai és sikerülnek a dolgai. Így tehát dupla veszteség éri. Ha az érzelmi fájdalmat már nem érzi, akkor nemcsak a hiábavaló törekvéseit nem tudja elengedni, hanem a szeretetteljes kapcsolatban sem tud megnyugodni, mert sem a bánat, sem az öröm nem jut ez a szívéhez – egyiket sem érzi. Ilyen értelemben is igaz, hogy a gazdag egyre gazdagabb lesz, a szegény pedig egyre szegényebb. Ha a sebezhetőség elleni védekezés miatt megkeményedik a szíve, sokkal többet veszít az elapadt könnyeinél. Ha a szívét már nem lehet megfájdítani, akkor boldoggá tenni sem lehet. Nem lehet kielégíteni, mert nem érez semmit.

Amikor egy gyermek elveszíti a bánatát, vele együtt az örömét is elveszíti.

A beteljesülés, latinul szaturáció azt jelenti, hogy valami tele van, teljes, beteljesült, kielégítő és megnyugtató. A latin szótő, a szat pedig azt jelenti, hogy fordulópont. De van egy másik jelentése is: a bánat! A latinok számára egy és ugyanaz volt a kettő. A beteljesülés és a bánat ugyanannak az éremnek a két oldala, és az átélésük fordulópont. Nyugvópont. Mindkettőt éreznünk kell ahhoz, hogy fejlődjünk: a beteljesülés örömét is, és a hiány fájdalmát is.

Amíg egy gyermek a hiábavaló törekvéseit nem tudja bánatosan elengedni, és amíg nem tud belenyugodni abba, hogy a vágya nem teljesült, addig a kapcsolataiban sem tud megnyugodni és feltöltődni.

Az öröm és a bánat együtt jár. Az éhség és a jóllakás is. Aki nem éli meg a beteljesületlenség fájdalmát, az nem éli meg a beteljesülés örömét sem.

Nem kellene féltenünk a gyerekeket attól, hogy a meg nem valósult vágyaik miatt szomorúak lesznek. Nem a fájó érzések ártanak nekik, hanem az, ha egyedül maradnak az érzéseikkel. Ha mindig megpróbáljuk őket megmenteni mindentől, ami felzaklatná őket, különösen a szomorúságtól, akkor egyre kevésbé fognak tudni alkalmazkodni az élet kihívásaihoz. Egyre kisebb lesz a teherbíró képességük. Ha nem tudják elsiratni a hiábavaló vágyaikat, ha nem tudják elengedni a veszteségeiket, akkor nem is tudnak felgyógyulni és ismét talpra állni.

De milyen veszteségekkel, milyen hiábavalóságokkal kell egy gyereknek szembenéznie? Legközelebb ezzel folytatom…

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. A gyermek, aki elveszítette a könnyeit
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

Bízzunk rá felelősséget!

A gyermek önállósulását azzal is segíthetjük, hogy megbízzuk valamivel: őt tesszük egy terület, egy ügy felelősévé úgy, hogy sajátjának érezhesse a rábízott munkát. A megbízatással az élet vezetőülésébe is tessékeljük. Kormányt adunk a kezébe, és azon a területen ő vezethet. Ő lesz az ügy felelőse, az ügyvezető igazgató. Rábízhatunk például egy vacsorát. A szakácskönyv vagy az internet segítségével már egy kiskamasz is kitalálja, hogy milyen étel készüljön, összeírhatja a hozzávalókat, megszervezheti az összes műveletet. Nyilván segítségre is szüksége lesz, és ha erre is rájön, akkor felfogadhat minket asszisztensnek (vagy a testvéreit, ha boldogul velük). Megkér, hogy vegyük meg a hiányzó hozzávalókat, segítsünk a hámozásban, adjunk tanácsot… de csak asszisztensként veszünk részt ebben az ügyben, aminek ő a főnöke. Megbízhatjuk egy torta vagy egy szoba ünnepi feldíszítésével. Ha új porszívó vásárlására készülünk, megbízhatjuk a szempontjainknak megfelelő porszívó felkutatásával az interneten.

Bármit is bízunk rá, az önálló munkavégzés lehetőségét és felelősségét is át kell adnunk. Azt hisszük, hogy a gyerekeket arra kell nevelnünk, hogy segítsenek otthon. Tényleg fontos, hogy kivegyék a részüket a családi munkamegosztásban, és az is, hogy megtanuljanak dolgozni. De nem mindegy, hogy segíteniük kell-e, vagy saját felségterületet kapnak: felelősséget a hozzá tartozó lehetőségekkel.

A gyerekek otthoni segítésével az a gond, hogy nem tekintik a sajátjuknak az olyan munkát amit segédmunkásként végeznek. Ha mi mondjuk meg, mit hogy kell csinálni, és nem ők törték a fejüket a megoldásokon, büszkék sem lesznek rá. Talán ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, mint amikor az ünnepek alatt nálatok vendégeskedik az anyukád vagy az anyósod, és a saját konyhádban megmondja, hogy mit hogy kell csinálnod. Egyrészt rögtön érzed, ahogy elhatalmasodik rajtad az ellenakarat, másrészt azonnal butának fogod érezni magad. Még azt is elfelejted, hogy hova készítetted ki a fűszert, amit használni akartál a vacsorához. A segédmunka elbutít. Nem használjuk a kreativitásunkat, amikor a munkának valaki más a gazdája. Amennyire elbutít a segédmunka, annyira megelevenít, amikor önálló megbízatást kapunk. Aki vállalkozóként dolgozik és önmaga főnöke, általában sokkal többet ki tud hozni magából, mint amikor valaki más elképzeléseit valósítja meg órabérben.

Hadd hozzon önálló döntéseket!

Engedd, hogy a maga módján végezze a munkát, amivel megbíztad! Hadd kísérletezzen és hadd tanuljon a hibáiból!

Egy felnőtt férfit hallottam mesélni az édesapjáról, aki a hetvenes években három helyen dolgozott egyszerre, hogy eleget keressen a családjának, és a ház körüli munkát kénytelen volt a fiaira bízni. Mégsem éreztette velük, hogy ingyenes segéderők. A hatéves fiától azt kérdezte:
– Mit gondolsz, elbírsz már azzal a fűnyíróval? Nem tudom, elég idős vagy-e már hozzá…
– Persze, hogy elbírok vele, nézd csak meg!
És a hatéves attól kezdve egyedül nyírta a fűvet az egész telken.
Pár év múlva már nehezebb munkát is lehetett rá bízni.
– Mit gondolsz, tudsz már bánni a rotációs kapával?
– Hát persze, Apa! Szerintem jól menne. Megpróbálhatom? – és a tízéves a teljes szántóföldet végigtúrta a rotációs kapával. Nagy volt a gép hozzá képest, párszor belefordult vele az árokba, de büszkén megcsinálta.
– Mit gondolsz, fiam, elég idős vagy már a gyümölcsfametszéshez?
– Igen, igen!
Attól kezdve ő metszette a gyümölcsfákat is. A gyümölcsöskert gazdája lehetett, közben pedig sajnálta a barátait, amiért segíteniük kellett otthon. Ez a fiú sohasem segített. Ő főnök volt! Uralkodott a kerten, és gondot viselt róla, közben pedig megtanult kertet művelni. Saját módszereket dolgozott ki. Rájött, hogy melyik rügyből lesz a legjobb gyümölcs az almafán. Persze egyedül nem jött rá mindenre, ezért felfogadta az édesapját tanácsadónak. Annak a bölcs apának csak erre volt ideje a három állása mellett, és mindig hagyta, hogy a fia a maga módján végezze a munkát, amivel megbízta.
– Itt te vagy a főnök, fiam. Tudom, hogy rá fogsz jönni, hogy lesz a legjobb.
A fiú pedig kikérte a tanácsát, amikor szüksége volt rá. Persze előfordult, hogy kigyomlálta a répát és öntözte a gyomot. Időbe telt, míg belejött. De a saját munkáját végezte, ami a legjobbat hozta ki belőle.

Mennyire más ez, mint amikor egy szülő az ellenséges partvonalról dirigál a serdülőnek:
– A garázs nincs felsöpörve, a szoba nincs kiporszívózva, az edények nincsenek elmosogatva…
Ez a szülő nem bízza a gyerekére a feladatot. Nem ébreszti fel benne a jól végzett munka büszke örömét. Csak bántja és segédmunkásnak használja, a gyerek pedig félhet, hogy össze fogják szidni, ha rosszul csinál valamit. Nem csoda, ha utál takarítani.

Rengeteget tud dolgozni egy kamasz és többet is tanul belőle, ha magáénak érezheti a munkát, mert nemcsak a felelősség, hanem a döntések lehetősége is az övé lehet.

Noémi lányom a gimnázium végefelé járt, amikor a kisvállalkozásom adminisztrációs részével már nehezen tudtam megbirkózni. Fel is vetettem otthon a problémát:
– Egy kicsit sok ez már nekem. Azt hiszem, most először talán fel kéne vennünk valakit, aki megcsinálja. – Noémi pedig vette a lapot:
– Mami, ne viccelj már! Én sokkal jobban meg tudom csinálni, mint bárki más, aki csak a fizetésért csinálná!
Ő lett az irodavezető és büszke volt rá. Eleinte még elszúrt pár dolgot, de megtanulta, hogy ha valami nem világos, érdemes kérdezni, és ügyes újításokat is bevezetett. A magáénak érezte a munkát, mert ő volt érte a felelős. Főnök volt a maga területén. A pénzével is felelősen bánt, mert ő maga kereste.

Lelkes, kitartó és minőségi munkát csak akkor várhatunk a gyerekünktől, ha tényleg átadjuk neki a felelősséget. A kormánnyal a kezében fogja megízlelni a munka örömét. Teret kell adnunk a döntéseinek, akár a vállalkozásunkba kapcsolódik be 17 évesen, akár a kutyájáról gondoskodik 11 évesen, akár a kimosott zoknik párosítását intézi 5 évesen. Ne segédmunkásként alkalmazzuk, hanem önálló megbízatásokat adjunk neki, ahol törheti a fejét a jobb megoldásokon, és kipróbálhatja a saját ötleteit; ahol gyakorolhatja a döntéshozatalt, és hibázhat is. Jó, ha már gyakorlott döntéshozó lesz, mire a súlyosabb döntések ideje is eljön az életében.

Előlegezzük meg a bizalmat!

Sokan úgy vélik, hogy a bizalmat először ki kell érdemelni, pedig az érés elősegítéséhez meg kell előlegezni a bizalmat. Előre kell egy gyereket feltölteni bizalommal, ha azt akarjuk, hogy megbízható legyen. Amilyennek a szemünkben látja magát, olyanná fog válni.

Amikor bíznak benned, akkor fel akarsz nőni olyan nagyra, amilyennek az a valaki lát, aki számít rád. A bizalom befektetés. Nem azért adjuk a gyereknek, mert már megdolgozott érte. Előbb kell éreznie, hogy bízunk benne ahhoz, hogy idővel méltóvá váljon rá.

Adjuk át a kormányt és hagyjuk kormányozni!

A KÉK előadásokon is hangsúlyozni szoktam, hogy a gyermek tetteiért a szülő a felelős és ez azt is jelenti, hogy korlátoznunk kell a szabadságát, mert a belső korlátai még nem működnek. Elérkezik viszont az idő, amikor a gyerekünk már megérett arra, hogy több szabadságot kapjon, mert már felelősséget is tud vállalni a tetteiért.

A szülői nevelés munkája azt jelenti, hogy segítünk a gyerekeknek felnőni. Minél életképesebbek lesznek, annál inkább élvezhetjük, hogy kevesebb ügyben kell őket irányítanunk. Eljön az idő, amikor nyugalomba vonulhatunk. Persze jobb, ha nem egyik napról a másikra, hanem fokozatosan vonulunk vissza. Apránként adjuk át a kormányt, először a kisebb döntések terén. Húzódjunk vissza a tanácsadói szerepkörbe:
– Mostantól kezdve ebben már te döntesz, te vagy a felelős. Most már te döntöd el, hánykor fekszel le aludni, vagy mikor tanulsz. Erről a területről ezennel kivonulok.

Bölcs dolog volna egészen világosan meghatározni, hogy milyen területek fölött rendelkezünk mi, szülők, és mi az, ahol már a gyerekünké felelősség, és a felelősség átadásával a döntések lehetősége is.

Korunk kulturális fejetlenségének egyik nagy előnye, hogy új hagyományokat alakíthatunk ki, és senki nem fog érte máglyára küldeni. Családjaink és közösségeink életéből nagyon hiányoznak azok az ünnepélyes rítusok, amelyek a kormány átadását és a fiatalok felelősség-átvételét segítik. Viszont nem is akadályozza meg senki, hogy egy ünnepi ebédre összehívjuk a rokonságot meg a baráti kört abból az alkalomból, hogy a 13-14 éves serdülőnek néhány meghatározott területen átadjuk a kormányt, ő pedig átveszi, néhány év múlva pedig még ennél is ünnepélyesebb keretek között egészen átadhatjuk neki a kormányzást a saját élete fölött, minden szülői felelősségünktől visszavonulva.

Persze nem a kapcsolatból vonulunk vissza! Mindig mi maradunk a gyerekeink szülei, és életünk végéig lehetünk számukra a nyugalom szigete és a feltöltődés helye! A felnőtt gyerekünket is szívesen fogadjuk, amikor eljön hozzánk az örömével és a bánatával. Mindig fordulhat hozzánk, ha megértésre, tanácsra vagy segítségre van szüksége.

Mégis nagyon hasznosak volnának ezek az ünnepélyes ceremóniák, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, hogy meddig terjed a mi felelősségünk, és hol kezdődik az övé. Ha a gyerekeim most lennének 13-14 évesek, kitalálnék nekik valamilyen “tanuló felnőtté” avatási szertartást is a születésnapjukra.

A zsidó közösségek mind a mai napig megtartják a bar micvát. A társadalom nagy része viszont semmi ilyesmit nem ismer, és szerintem ez borzasztóan hiányzik. Nem a csinnadratta meg az ajándékok, hanem a felelősség ünnepélyes keretek között való átadása és átvétele a közösség színe előtt.

Egy hagyománytisztelő zsidó családban a tizenhárom éves bar micva vagy bat micva (a parancsolatok fia vagy lánya) a gyermekkorból ünnepélyesen a felelősségre vonható korba lép. Ezt persze hosszú évek nevelőmunkája előzi meg: a kisgyerekeknek folyamatosan tanítják a Tórát (a törvénykönyvet), de a tetteikért a szülők viselik a felelősséget. Amikor eljön az ideje, a serdülő az egész közösség előtt kijelenti, hogy érti Isten törvényét, és ünnepélyesen magára vállalja a felelősséget a törvény betartásáért. Ekkor az apa azt mondja neki:
– Mostantól nem én vagyok a felelős a bűneidért; te felelsz a saját bűneidért.
A serdülő pedig így válaszol:
– Mostantól nem te vagy a felelős a bűneimért; én felelek a saját bűneimért.
Ettől kezdve a fiatal a közösség teljes jogú tagja, aki a törvényt is köteles betartani. “Tanuló felnőttnek” számít, nem gyereknek. Együtt jár a jog és a kötelesség, illetve a lehetőség és a felelősség.

Itt most csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a Példabeszédek könyvében mind a négy igevers, amit a gyerekek fenyítése melletti érvként szoktak idézni, valójában nem a gyerekek, hanem a ‘naar’-ok, azaz a bár micván már átesett fiatal fiúk felelősségre vonásáról szól!!! Az ősi zsidó felfogás szerint a bar micva előtt a gyerekek nem felelősek a tetteikért, így nem is büntethetők! [ld. Fenyítő bot]

Minden önállósuló gyereknek és serdülőnek egyre több autonómiára, egyre nagyobb birodalomra van szüksége, ahol ő uralkodik, ő gondoskodik és övé a felelősség is: a tette vagy a mulasztása természetes következményét is ő viseli. Ha aggódsz a következmények miatt, bízz rá olyan területeket, ahol a felelőtlenség nem okoz túl nagy kárt. De fokozatosan add át a kormányt és hagyd kormányozni!

Büntetés helyett a saját bánatát kellene megélnie

A fegyelmezés eredménye azon múlik, hogy tudnak-e a gyerekünkön változtatni a korlátok: azok a körülmények, amelyeken nem tud változtatni. A természet fegyelmezőeszköze az adaptálódás: a rugalmas alkalmazkodás érési folyamata. Az alkalmazkodás úgy zajlik, hogy az agy kigyomlálja, ami nem működik, elhibázott, vagy fölösleges. Az olyan cselekvés, ami sehova sem vezet, holtpontra jut az élet labirintusában. Fájó érzésekkel jár; megállásra és irányváltoztatásra készteti a fejlődő gyereket, és közben belülről formálja.

Ha viszont a fejlődési folyamat elakad, akkor a gyereket nem nevelik, nem formálják a korlátok. Ha az adaptálódás folyamata elakad, az önfegyelem kialakulása is elakad, mert a kettő ugyanaz. Ilyenkor hiába mondunk nemet, hiába korlátozunk, nincs eredmény, mert nem érdekli az érzékenységét elvesztett gyereket. És ekkor mit teszünk? Csapdába sétálunk. A könnyen kezelhető gyerekekkel működni látszó fegyelmezési módszereket ismételgetjük egyre keményebben a nehezen kezelhető gyerekekkel. Kétségbeesett elszántsággal próbáljuk nekik megtanítani neki a leckét.

Tanítsuk meg a leckét?

A fegyelmezés terén uralkodó zűrzavar rosszabb fordulatot vett, mióta (a 60-as években divatba jött racionalitás jegyében) a fegyelmezést tanításnak kezdték tekinteni. Ez a fordulat hozta be a logikus következményeket, a meggyőzést, az ok-okozati összefüggéseket a fegyelmezésbe. Rudolf Dreikurs 1968-ban írt egy könyvet, amelynek a címe önmagáért beszél: Discipline Without Tears (Fegyelmezz könnyek nélkül).

Dreikurs az ész embere volt, racionálisan gondolkodó osztrák, és könyve a korszak összes jellegzetességét magán viselte. Az érzelmeket zavaró kellemetlenségnek tekintette. Erőteljes ellenreakció volt ez az akkoriban nagy népszerűségnek örvendő mélylélektanra, amely felfedezte, hogy az ember érző lény. Dreikurs az értelmes meggyőzést próbálta visszahozni a nevelésbe: “A gyereknek logikus következményeken keresztül kell megtanítani a leckét!” Mára ez a tanács mindenható orvosságnak, sőt megkérdőjelezhetetlen dogmának számít. Szinte mindenki hiszi és vallja, hogy a gyerekek viselkedésén úgy lehet változtatni, hogy a nemkívánatos viselkedést kellemetlen következményekkel társítjuk. Ez az, ami eljuttatja abba a makacs fejébe, hogy így nem viselkedhet többet. Meg kell tanítani neki a leckét.

A képmutatáshoz vezető út

Hadd bátorkodjam kijelenteni, hogy a nemkívánatos viselkedés kioltásával és a kívánatos megerősítésével csak a külső mázra lehet hatni, de az indítékok és szándékok belső rétegeit nem lehet elérni vele! Ha egy gyerek megtanul a mindenkori elvárásoknak megfelelően viselkedni, és a viselkedése már nem azt fejezi ki, ami igaz benne, akkor nem jobb emberré neveltük, hanem a felnőtt világra jellemző képmutatás magjait ültettük el benne. Pál apostol szerint viszont a valódi érés a szeretet közegében zajlik, az igazságtól elválaszthatatlan, és végső célja mindenestől felnőtt, Krisztust tükröző ember: “…az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus.” (Efezus 4:15)

A valódi érést célul kitűző nevelés nem a viselkedésre céloz, hanem oda, ahonnan a viselkedés fakad: az indítékok és szándékok székhelyére, az emberi szívre. A fegyelmezés pedig egyszerűen azt jelenti, hogy amíg egy gyerek még nem elég érett ahhoz, hogy önmagát szabályozza belülről, addig nekünk kell őt kívülről szabályozni, mert mi, felnőttek vagyunk felelősek az ő tetteiért is. A mi dolgunk az életében fenntartani a rendet. De meddig? Jó volna azt írni, hogy amíg be nem érik az alkalmazkodási folyamat várva várt gyümölcse, az önfegyelem. Elvileg így volna, de ez a gyümölcs sokaknál egyáltalán nem érik be, mert a fejlődés idejekorán elakad.

A belső fordulathoz vezető út

Az önfegyelmet termő érési folyamat (az adaptálódás) nagyon egyszerűen működik: ami eredménytelen, az kihullik. Ami nem vezet sehova, azt az agy lemetszi. De csak akkor, ha a gyerek át is érzi, hogy itt most nem lehet meg az akarata. Éreznie kell, hogy most minden hiába: zsákutcába jutott az élet labirintusában, mert nem vezet út arra, amerre elindult. A hiábavalóságot bánat és csalódás, azaz fájó érzések formájában éljük át. Amikor a gyerekünk olyasmit akar, vagy csinál, amit nem engedhetünk meg, ide kellene őt eljuttatnunk. A zsákutca-élmény, a hiábavalóság-élmény érzelmi megélésére volna szükség a belülről kifelé ható fegyelmezéshez, és ez az, amire a legtöbb esetben nem kerül sor.

Testi fenyítés régen és ma

Valószínűleg ezért alakult ki és maradt a kicsik fegyelmezésének bevett eszköze évezredeken át a fenekes. Őseink még ösztönösen tudták, hogy a dacos ellenállás, a lehetetlennel való próbálkozás, az elérhetetlenért folytatott elszánt küzdelem zsákutcájából a gyerekük akkor szabadul ki, amikor el tudja siratni és el tudja engedni azt, amit nem sikerült elérnie. Dédanyáink a könnyek érkezését siettették azzal, hogy elverték a fenekét (erről kicsit bőveben írtam az agresszív viselkedésről szóló fejezetben A régiek bölcsessége és a mai “testi fenyítés” (pofon, pálca és hasonlók) cím alatt.

A testi fenyítést viszont csak egy icurka-picurka lépés választja el a bántalmazástól. Amikor egy felnőtt maga sem képes elengedni elérhetetlen vágyait, és a saját felgyűlt frusztrációját (támadó energiáját) rászabadítja a gyerekre, akkor azzal, amit tesz, bántalmazza. Ha a saját feszültségünket a gyerekünkön vezetjük le, aki bosszant, idegesít, kiakaszt vagy felháborít, bántalmazunk. Csináljunk akármit, nevezzük bárminek: fegyelmezésnek, fenyítésnek, atyai pofonnak, fenekesnek, sértődésnek… A gyerek szempontjából minden megnyilvánulásunk bántás, amit azért csinálunk, mert kiakasztott bennünket. Még az is, ha csak a szavainkkal bántjuk, bezavarjuk a szobájába, vagy nem szólunk hozzá egy ideig. A bántás pedig, akármennyire megérdemelte, nem neveli őt nagyobb önfegyelemre, de rongálja a kapcsolatot. A gyerek persze tanul belőle, de nem építő dolgokat. Ugyanakkor ösztönösen bezárja a szívét előttünk, hogy kevésbé fájjon. Ez pedig csökkenti annak az esélyét, hogy később is hatni tudjunk rá.

A testi (vagy bármilyen) fenyítés ma már nem az elengedés könnyeihez vezető út lerövidítését szolgálja, mint dédanyáink korában, hanem büntető szándékú. A büntetés pedig akkor ér valamit, ha félelmet és (testi vagy “csak” lelki) fájdalmat okoz. Az a célja, hogy a nemkívánatos viselkedéshez negatív következményt társítva a gyerek legközelebb tartózkodjon attól a bizonyos viselkedéstől. A fenti okok miatt a testi fenyítést ma már a világ több, mint 40 országában törvény is tiltja, de a fürdővízzel együtt sajnos a gyereket is kiöntöttük.

Kiöntöttük azt a magától értetődő bölcsességet, ami a gyerekek fegyelmezését századokon át kísérte a hagyományos családokban, hogy a korlátok elleni szélmalomharc addig nem ér véget, amíg a gyerek a veszteségét el nem siratja. Ma viszont már nem engedhetjük meg magunknak az odavezető út lerövidítését, mert a közfelfogás annyira büntetővé vált, hogy meg se tudjuk érteni, hogy a fenekesnek anno nem az volt a célja, hogy a gyerek kedvét elvegyék a rosszalkodástól.

Őszinte bűnbánat

Ahhoz, hogy a belső változás megtörténjen, az embernek a saját őszinte bánatát kellene spontán megélnie. Egy érző szívű nagy gyereket és felnőttet már az a belső konfliktus is fájó érzéssel tölt el, amiről Pál ír: “nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat.” (Róma 7:19) Nem pici korban, hanem amikor eljut az érettségnek arra a fokára, ahol már az fáj neki, hogy önmagához nem tudott hű lenni, mert nem az értékrendjének megfelelően cselekedett. A belső konfliktus készteti megállásra és irányváltoztatásra az önkormányzásra képes embert. Az őszinte bűnbánat is az adaptálódás érési folyamatának a része, ahogy ezt Isten, az ember teremtője és legjobb ismerője olyan szépen kitalálta. Nevelő hatású, de nem lehet senkit ránevelni, mert az érés gyümölcse. Természetes úton jelenik meg mindenkiben, aki idő előtt el nem akad a fejlődésben. Még a mi gyerekünkben is.

Természetes következmények

A felelőtlen tettek következményei már akkor jótékonyan fájhatnak, amikor a gyerekünk még nem érett meg az őszinte bűnbánatra. Például nem tanult eleget, ami különben nem zavarná különösebben, de rossz jegyet kap az iskolában. A természetes következmények nevelő hatása akkor érvényesülhet, ha hagyjuk, hogy a rossz következményt meg is tapasztalja. Hadd kapjon rossz jegyet, ha nem tanult rendesen. De az a helyzet, hogy ezekből a természetes következményekből egyes gyerekek tanulnak, mások viszont nem! És vajon kik azok, akik tanulnak belőle? Azok, akiket érzelmileg fájdalmasan érint a dolog; akiknek belefájdul a szívük és bánatosak vagy csalódottak lesznek. Nekik már nincs szükségük további büntetésre. Akit viszont már nem érdekel, hogy rossz jegyet kap, annak a szívét tovább keményíti a büntetés. Minél több büntetést kap, annál érzéketlenebbé válik, és annál kevésbé lehet rá hatni bármilyen nevelési kísérlettel.

Az önfegyelem gyümölcs

A felelősségteljesebb viselkedés, a nagyobb önfegyelem nem a következetes büntetés műve, hanem az adaptálódás belül és spontán zajló érési folyamatáé. A gyümölcstermés előfeltétele, hogy a gyerek szívére valami még hatni tudjon: akár a következmény, akár a lelkiismeretében keletkezett konfliktus. A kemény szív az éretlenségben való megrekedés jele, és a további érés akadálya.

Nem a következetes büntetés, hanem az érző szív az, ami idővel megtermi az önfegyelem gyümölcsét. A bánat és a csalódás fájdalmas érzései indítják el a jótékony változást az ember lelkivilágában. Aki már nem érzi ezeket a fájdalmas érzéseket, azzal kapcsolatban a legfontosabb teendőnk nem az, hogy keményebb büntetések után nézünk, hanem az, hogy a lelki épségét segítsünk helyreállítani. Azért kell megtennünk mindent, hogy visszanyerje elveszített érzékenységét… de ez már egy következő alkalom témája.

Befejezésül álljon itt egy idézet a bűntudat és a bűnbánat különbözőségéről Bolyki László: Jézus-kártya a politikában c. írásából:

“…a megbocsátás katarzisa éppen a bűnök felszínre kerülése által, nem pedig a bűnök elkenése során jöhet létre. A bűnök eltussolása nyomán ugyanis bűntudat keletkezik, a bűnök felfedése során viszont bűnbánat, és míg a bűntudat öl, a bűnbánat ezzel szemben gyógyít.”
– Bolyki László

Az agresszív viselkedés problémája

GYÖKEREK sorozat » 6. rész: DÜH és AGRESSZIÓ

A hisztiző, dühöngő, toporzékoló gyerek nem érte el, amit akart. Nagyot koppant a hiábavalóság falánál, és most beszűkült tudattal döngeti…



Egy körforgalom kiútjainak és zsákutcáinak segítségével fogjuk feltárni azt a problémát, aminek a tünete az agresszív viselkedés. Szó szerint körül fogjuk járni az agresszió problémáját, mert nem tudunk vele mit kezdeni, ha csak a felszíni jelenséget, a támadó viselkedést látjuk: a gyerek dühöng, hisztizik, verekszik, rugdos, harap, tör-zúz, üvöltözik, gonoszkodik a testvérével, beleköt másokba, erőszakoskodik, vagy kárt tesz saját magában. Ezeket a tüneteket nagyon nehéz elviselni, de a valódi megoldáshoz a tényleges problémával kell szembenéznünk. Először azonban tisztázzuk a fogalmak jelentését, hogy ugyanarról beszéljünk.

Mi az agresszió?

A szó a latin agress szótőből ered, ami egyszerűen azt jelenti, hogy támadni. Az agresszív viselkedés a támadó indulat kitörése, függetlenül attól, hogy pontosan miben nyilvánul meg. Az eredmény lehet “csak” egy gyilkos tekintet. Még passzív agresszió is létezik, amikor azzal büntetünk valakit, akire haragszunk, hogy keresztülnézünk rajta. Agresszió az is, amikor valaki az öngyilkosságról álmodozik, és az is, amikor lekever egy pofont. Agresszió az is, amikor a kétéves toporzékol és a földre veti magát, és az is, amikor a felnőtt az asztalra csap és üvölt. És agresszió az is, amikor valakinek az érzéseibe gázolunk bele és gúnyos szavakkal verjük agyba főbe. Agresszió a csendes, masszív gyűlölet is.

Honnan ered ez a támadó indulat?

A múltkor már szó esett a három nagy elemi indulatról, amelyek a SZEPARÁCIÓ hatására indulnak el bennünk. Ezek egyike az agresszió előzménye: a frusztráció.

Az agresszió, a támadó indulat tehát egy elemi indulatból, a frusztrációból ered.

Mi a frusztráció?

Belső feszültség, ami akkor keletkezik, amikor valami megakadályozza, hogy teljesüljön a kívánságunk, vagy elérjük, amit akarunk. Ez az emóció olyan mélyen a felszín alatt befolyásolja a közérzetet és az érzelmi energia-háztartást, hogy a kisgyereknek fogalma sincs, mi történik vele. Ő van a legjobban meglepve, amikor a feltorlódott energia feltör belőle és bajba sodorja.

Mindennapjaink tele vannak frusztrációval; életünk része. Elég annyi, hogy elfeküdtem a nyakamat. Nem gondolok rá, mert van elég más dolgom is, de minden mozdulatnál zavar az a kis fájdalom. A nap végére pedig már jelentős feszültséget okoz a feltorlódott energia: ingerült vagyok.

A szeparációból lesz a frusztráció, és a frusztrációból lesz az agresszió

Egy kisgyerek számára az anya közelsége a legfontosabb, ezért a legnagyobb frusztrációt, a legfeszítőbb érzelmi szomjúságot is az okozza neki, amikor elszakad a számára legfontosabb személytől, illetve amikor fennáll a veszélye, hogy a meghitt közelségnek vége szakadhat. Ilyenkor hatalmába keríti a frusztráció magasfeszültsége. Az agresszióhoz vezető frusztrációs feszültség leggyakoribb oka a SZEPARÁCIÓ: az elszakadás, vagy az elszakadástól való félelem. A kielégítetlen, dühös indulat hiánytünet. A gyermek egész idegrendszere SZOMJAS a kapcsolatra, a közelségre, a szeretetre.

Ha tudjuk, hogy az agressziót megelőző ingerült (frusztrált) lelkiállapot elsődleges oka a szeparáció (a kapcsolat akadályozottsága), akkor máris van ötletünk, hogy mivel tudjuk megelőzni vagy elkerülni az agresszív viselkedést! Ki kell elégítenünk a gyermek kötődő éhségét, és máris jobban fogja viselni élete számtalan apró kudarcát és veszteségét. Ez igaz, de a helyzet viszont mégsem ilyen egyszerű:

Az agresszióhoz vezető út MINDIG frusztrációval kezdődik,
de a frusztráció NEM MINDIG vezet agresszióhoz!

Az ember ugyanis nem reaktív lény. Nem úgy működik, hogy éri valamilyen hatás, amire automatikusan reagál, például a frusztrációra agresszióval. Az agresszió mindig a frusztráció következménye, de aktív lények vagyunk: ami kívülről ér, ahhoz aktívan viszonyulunk. Nem pusztán a környezeti hatásokra reagálunk azzal, amit érzünk, vagy amit teszünk.

A behaviorista pszichológia épül arra az elképzelésre, hogy a viselkedés pusztán a környezeti hatásokra adott reakció, és e felfogás logikus következménye a viselkedésmódosító technikákra épülő nevelés. Ez a gépies elképzelés az emberi viselkedésről egyszerűen nem fedi a valóságot.

Az ember viselkedése nem puszta inger-válasz reakció a külső hatásokra

“Mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága.”
– Jakab 1:14 (Károli)

A saját vágyainktól, a saját kívánságainktól függ, hogy mi mennyire frusztrál bennünket; az agresszív viselkedés tehát nem automatikus inger-válasz reakció. Következetes idomítással lehet ugyan a gyermek viselkedését befolyásolni, de a felszíni beavatkozás csak a pillanatnyi viselkedést módosítja. Nem formálja jobbá az indítékok és szándékok irányítóközpontját, az emberi szívet.

Van, aki ugyanakkora frusztráció hatására agresszív lesz, és van, aki nem. Az agresszió hatékony kezeléséhez tehát meg kellene tudnunk, miért van az, hogy egyesek akkor sem viselkednek agresszív módon, amikor nagyon frusztráltak, mások pedig igen! Kell, hogy legyen a frusztráció számára más kiút is, amelyen keresztül távozhat anélkül, hogy ártana. Ebből újabb ötletet meríthetünk: az agressziót úgy is meg lehet előzni, hogy egy másik kiutat támogatunk: jobb útra tereljük a gyerekünk frusztrációját, még mielőtt kitör!

A ronda tünetek ne vonják el a figyelmünket az igazi problémáról!

duhos-kislany-kek-nevelesAzt már tudjuk, hogy nem a külső inger, hanem a saját frusztrációja indítja a gyerekünket támadásra. Az első tennivalónk tehát: az agresszív viselkedést tekintsük tünetnek, és az igazi probléma feltárásához igyekezzünk belátni a színfalak mögé.

Korábban is írtam már: nem az a fontos, amit lát az ember. Ami a gyerekeinkből szem előtt van – ahogy viselkednek, ahogy kinéznek, ahogy beszélnek – az mind felszíni jelenség. Tünet, amiből következtetni tudunk az állapotukra. De ami igazán lényeges, az belül zajlik, az indítékok helyszínén, a szívben. Meg kell tanulnunk, be kell gyakorolnunk, hogy a rettenetesen viselkedő gyerekünkben először is meglássuk, hogy frusztrált. Rosszul érzi magát, feszült, fortyog a tűzhányója… mert NEM ÉR EL VALAMIT, AMI UTÁN KÍVÁNKOZIK.

Legyünk kíváncsiak arra, amit érez! Nem biztos, hogy el kell mozdítanunk az útjából az akadályt, ami az iskolában érte… de a mi feladatunk megtudni, hogy milyen érzések feszítik miatta! Ha képesek vagyunk feltenni a KÉK szemüveget, és a tünetek gyors eltüntetése helyett a gyerekünk belső világával foglalkozunk, meg fog változni a családunk légköre! A biztonságot nyújtó kapcsolatban nem az lesz az első reakciónk, hogy “Ezt azonnal hagyd abba!” Nem az ellenséges partvonalról próbáljuk elfogadhatóvá tenni a viselkedését, hanem mellé állunk, és segítünk neki, hogy jó helyre engedje ki a mérgét: nekünk öntse ki a szívét (lehetőleg még mielőtt kitör belőle a támadó energia)! Ez a hosszú távú nevelés, ami az éretté fejlődést segíti. Mennyire más, mint amikor a ronda viselkedés megszüntetése a célunk, amivel mégegy adag feszültséget zúdítunk rá, aztán még magára is hagyjuk a fortyogó tűzhányójával.

Az agresszív, támadó viselkedést úgy is el lehet kerülni, hogy közben még támogatjuk is a gyerekünk éretté fejlődését. A támadó energia romboló kitörését úgy tudjuk megelőzni, hogy jobb kiútról gondoskodunk, ahol a gyermek gyengéd érzelmek formájában engedheti ki magából a frusztráció mérgét, megkönnyebbülhet és megnyugodhat.

Miért kell a frusztrációnak kiutat adni?

A mélyről fakadó elemi indulatok, amilyen a frusztráció is, olyan feszültséget teremtenek, ami nem múlik el magától. Azért nem mindenki agresszív, aki frusztrált, mert más kiút is van, amerre távozhat a frusztráció, mielőtt agresszióban törne ki. Ez azt jelenti, hogy a frusztráció nem egyenes úton vezet agresszióhoz, hanem görbe úton.

A frusztráció görbe útja

Egy körforgalom segítségével könnyebben el tudjuk képzelni a bennünk közlekedő indulatok útját. A FRUSZTRÁCIÓ beér a körforgalomba. A végeredmény az, hogy AGRESSZÍV viselkedés lesz belőle… de pont ezt akarjuk megelőzni azzal, hogy másik kiútra tereljük. Az a kérdés, hogy merre távozhatna el a méreg anélkül, hogy bajt okozna?

frusztracio-gorbe-utja-kek-neveles

A pici fiú frusztrált, mert ő is szeretne az ollóval vágni, mint a nővére, de a kis keze még nem elég ügyes hozzá. Hiába próbálgatja, nem vág az olló. Küszködve igyekszik elérni, hogy vágjon; magától értetődő, hogy először VÁLTOZTATNI próbál a helyzeten. Ha sikerülne, egyelőre vége is lenne a frusztrációnak, enyhülne a feszültség.

frusztracio-04

De mivel az olló nem vág, és a pici fiú érzelmi tartalékai végesek, az összegyűlt feszültség keserves könnyek formájában távozik. A nem működő olló viszonylag könnyű eset, mert még a pici fiú is tudja, mi az, ami idegesíti. Legtöbbször viszont még mi sem tudjuk, mi frusztrál bennünket, nemhogy a gyerekeink!

Gondoljunk egy olyan párra, akinek hadilábon áll a kapcsolata. Érzik, hogy valamin változtatni kellene… és felújítják a lakásukat! Borítékolni lehet, hogy a kapcsolat széthullik akkor is, ha sokkal jobb lesz a lakás. De ők csak azt érzik, hogy változtatni kell.

A frusztrációnk legmélyebb okairól általában fogalmunk sincs, mert az túl sok tudatosságot igényelne, és kellemetlenül őszinte szembenézést a valósággal (azaz több időt, több fáradtságot és főleg nagyobb sebezhetőséget, mint amennyit szívesen ráfordítunk). Ráadásul emberi életünk velejárója, hogy sok-sok vágyunk nem teljesül, mert nem mi irányítjuk a világot. Együtt kell élnünk a valósággal, hogy a dolgok jelentős része nem úgy alakul, ahogy mi akarjuk.

Az akadályokkal való együttélés képessége

Nem mindig az történik, amit akarunk, ezért együtt kell tudnunk élni bizonyos hiányokkal, korlátokkal és akadályokkal, hogy a füstbe ment terveinket, és a hiábavaló vágyainkat is túléljük anélkül, hogy elveszítenénk az életkedvünket.

Az időt nem tudjuk megállítani, ezért minden jó élménynek vége szakad. Nem tudjuk meg nem történtté tenni azt, ami már megtörtént. Mások döntéseit sem mi irányítjuk. Nem tudunk valakit rávenni arra, hogy velünk akarjon lenni, ha egyszer nem akar. A legszebb, legjobb vágyunkban is ott van a hiábavalóság, mert még ha pillanatnyilag meg is valósul, örökre semmit nem tudunk megtartani. Hiába igyekszünk megőrizni a fiatalságunkat, az idő vasfoga minket is harapdál. Hiába szeretnénk, hogy sose haljunk meg. Hiába nem akarjuk elengedni azt, akitől végső búcsút kell vennünk. Muszáj, nincs mese.

Amikor beleütközünk a hiábavalóság falába, arra van szükségünk, hogy a lelkünk mélyéig átjárjon bennünket a valóság fájdalmas felismerése, hogy ez a vágyunk meghiúsult, és ezen a tényen nem tudunk változtatni. Nem tudunk mást tenni, mint elsiratni.

frusztracio-01

Minden gyerekünk tele van hiábavaló vágyakkal, így elkerülhetetlen, hogy lépten-nyomon ne csalódjon. Hiába vágyik arra, hogy mindig ő legyen az első, mindig ő legyen a győztes, mindig az legyen, amit ő szeretne, és Anya csak az övé legyen. Hiába vágyik arra, hogy az új kisbabát visszavigyék oda, ahonnan jött. Nem lehet! Egy kisgyerek minden nap sok mindennel szembesül, amin nem tud változtatni. Ilyenkor a limbikus rendszer vezérlő központja, az amygdala jeleket küld a könnymirigyeknek, és a gyermek szeme megtelik könnyel.

frusztracio-konnyek-kek-neveles

Ez a várva várt jele annak, hogy a frusztráció egészséges kiutat talált, és megindult a belső fordulat a dühös küzdelemből a szomorúságba. Ilyenkor a hiábavalóság mély átérzése fakasztja könnyekre a gyerekünket. A kisebb csalódások miatt persze nem muszáj ténylegesen sírva fakadnia. Az viszont fontos, hogy mélyen átjárja a szomorúság, a csalódás érzése… és legalább befelé sírjon.

Azért annyira fontos, hogy mélyen átérezze a hiábavalóságot, mert ha felfogja, hogy valamin nem tud változtatni, akkor ő maga fog változni: képes lesz alkalmazkodni az akadályhoz. Egy lépést tesz az ÉRÉS irányába.

Adaptáció – az alkalmazkodás folyamata

adaptacio-konnyes-fordulat-kekneveles

Az adaptáció (a sikeres alkalmazkodás) egy érési folyamat, melynek során kibékülünk az akadállyal, amin nem tudunk változtatni. Bennünket formál az az akadály, amit nem tudunk az utunkból elmozdítani, és ez transzformáció, nem konformáció: tanulunk a hibáinkból, hasznosítjuk a kudarcainkat, és megerősödve, de nem megkeményedve állunk helyre. Az alkalmazkodás folyamata során a csalódás, a bánat és a gyász könnyein keresztül érettebb, megértőbb, empatikusabb emberré formál bennünket az akadály.

A gyerekünk életképességéhez, éretté fejlődéséhez tehát szükséges, hogy kénytelen legyen alkalmazkodni a veszteségeihez, és azokhoz a kedvezőtlen körülményekhez, amelyeken nem tud változtatni. Akkor tud majd teljes életet élni, ha megtanulja elfogadni, hogy a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy akarja. Tapasztalnia kell, hogy képes túlélni azt is, hogy az akarata, a vágya nem teljesül. Minden alkalommal, amikor alkalmazkodik a való élethez, ami nem olyan, mint amilyennek megálmodta, és ahol ő maga sem egészen olyan, amilyen lenni szeretne, egy lépéssel érettebb, erősebb, életrevalóbb önmagává válik. Egy lépéssel közelebb kerül ahhoz, hogy virágzó és gyümölcstermő felnőtt legyen belőle.

Az elengedés bánatos könnyei

Az elengedés könnyei tele vannak méreganyagokkal. Ez a biológiai magyarázata annak, hogy miért könnyebbülünk meg, miután jól kisírtuk magunkat. Sírás közben szó szerint is megszabadulunk a méregtől.

A négyéves Máté szeretne egy sütit, de már délután öt óra van, és készül a vacsora. Világos, hogy ha most sütit eszik, elmegy az étvágya. Anyukája ezért úgy dönt, hogy jobb neki, ha most nem nem teljesül a kívánsága. Túl fogja élni, ha nem kap sütit vacsora előtt. Lélekben felkészül a várható tiltakozásra és kimondja a szót, ami rács mögé lakatolja az áhított sütit: NEM.
– Nem kaphatsz sütit. Most nincs süti. – Máté egy darabig elszántan igyekszik anyukája elhatározásán változtatni:
– De tegnap adtál! A Blanka is kapott!– és minden érvet bevet, hogy igenre változtassa azt a nemet. Még kérdezni is tud:
– De miért, Mami!? Miért nem kaphatok!?”

Egy kezdő szülő szülő szeme ilyenkor boldogan felcsillan, mert a kérdésben a tanításra alkalmas ritka pillanatot látja: hurrá, a gyerek értelmes érveket vár! Itt a lehetőség egy kis okosításra! És bele is fog:
– Az édesség elveszi az étvágyadat.
Mire a világ összes Mátéja kórusban kiabálja:
– Dehogyis veszi el!
Nincs olyan négyéves, akit észérvekkel el lehet tántorítani az elhatározásától! Az adaptáció érési folyamatát nem az észérvek vezérlik, hanem az emóció. Az érzelmek és az indulatok.

A régiek bölcsessége és a mai “testi fenyítés” (pofon, pálca és hasonlók)

Ha Máté olyan családban nő fel, ahol a régi generációktól megöröklött bölcsesség tartja fenn a rendet, akkor az anyukája tisztában van vele, hogy Máténak el kell siratnia azt a meg nem kapott sütit ahhoz, hogy rájöjjön: nélküle is tud élni. Éppen olyan menetrendszerű ez, mint ahogy az operának is csak a kövér asszonyság áriája után lesz vége. Dédanyáink ilyenkor egy szeretetbe ágyazott fenékre paskolással taszították az ő Mátéjukat a veszteség élményébe. Így hamarabb felfogta a valóságot: nem kap sütit és kész. Anyukája ölében elsiratta a sütit, és kisírta magából a frusztráció felgyülemlett mérgét. Pár perc múlva megkönnyebbülve szaladt is játszani.

adaptacio-konnyes-fordulat2-kekneveles

Az adaptációhoz a szomorúságon és a csalódáson át vezet az út. Fel kell fognunk a valóságot: át kell éreznünk, hogy hiába vágyunk valamire mindennél jobban, hiába akarjuk olyan eltökélten, vágyaink tárgyát nem fogjuk elérni. A vágyak hiábavalósága fölött érzett mélységes csalódás az az út, ami a zsákutcából az egészséges kiúthoz vezet. A gyerekeinket is ezen az úton tudjuk újra meg újra visszavezetni a fejlődés útjára.

A dédszüleink még tudták, hogy a gyerekükkel együtt kell maradniuk a veszteség élményében, amíg ki nem buggyannak a könnyei. És ha nem értek rá megvárni, amíg Máté felfogja, hogy az a süti elérhetetlen, és jól kisírja magát? Felgyorsították az eseményeket. Erre szolgált az a hagyományos fenekes, ami szépen működött is, több száz kultúrában, több ezer éven keresztül. Mára viszont kikopott a köztudatból ez a régi generációktól megöröklött bölcsesség. A régi formát új tartalom töltötte meg: a büntető jellegű “testi fenyítés” ami rombolja a kapcsolatot, mert szembeállítja a gyerekkel a szülőt, és rombolja a gyereket is, mert hozzászoktatja, hogy a büntetés elkerülése legyen a célja, ami még a morális fejlődését is akadályozza.

Eleink nem móresre akarták tanítani az engedetlen kölyköt. Nem büntetésből ütöttek a kicsik kezére vagy a combjára. Nem az volt a cél, hogy féljenek a fájdalomtól és ne merjenek rosszalkodni. Nem arról szólt, hogy “akkorát kapsz, hogy életed végéig megemlegeted!” Egyszerűen a hiábavalóság éreztetésére szolgált, mert a gyerekre észérvekkel nem lehet hatni olyankor, amikor beszűkült tudattal küzd valamiért. Ezzel a szimbolikus tettel rövid úton, egyenesen az érzelmek szintjére juttatták az üzenetet, hogy a semmiért folyik a sok hűhó – ideje elsiratni, ami nem lehet meg. Hiába nyafogsz, a sütit NEM kapod meg.

Máténak át kell esnie a mély, könnyes érzelmi fordulaton ahhoz, hogy a valósággal együtt tudjon élni: azzal a valósággal, amelyikben nem teljesül az akarata. Neki kell változnia, és a változás a csalódás átélése során történik, miközben megszabadul a dühös feszültségtől.

Dédanyáink fenekese nem büntetés és nem is testi fenyítés volt tehát. Gyengéden taszítottak egyet az ő Mátéjukon, hogy hamarabb beleessen a veszteség élményébe. Azt a koncepciót, amire gondolván a mai szülő fenyít (amikor a fenyítés tudatosan, nem pedig hirtelen indulatból történik), a 20. század első felében találták ki a inger-válasz pszichológia megalkotói (Pavlov, Watson, Skinner és a többiek). Sajnos azóta rengeteg nevelési könyv íródott ezeken az alapokon, és annyira a közgondolkodás része lett, hogy sokan a Bibliájukat is a materializmussal rokon behaviorizmus szemüvegén keresztül olvassák, ami fából vaskarika.

Az adaptálódás a lélek mély rétegeiben zajló érési folyamat, amely hosszú idő alatt megy végbe. A veszteség élménye, a sok-sok csalódás átélése formál bennünket egyre érettebbé a biztonságot nyújtó kapcsolat közegében. Így lesz a kisgyerekből teherbíró felnőtt, aki a való élet viszontagságai között is képes helyreállni. Amíg van valakije, aki megérti és támogatja, addig a gyerek fejlődését szolgálja minden csapás, ami ledönti a lábáról, és minden váratlan fordulat, ami új kihívás elé állítja. A folyamat ott kezdődik, amikor a pici gyereknek át kell élnie, hogy nem teljesül az akarata. Amikor el kell siratnia a hiábavaló vágyait. Amikor Anya azt mondja, hogy “NEM. Ma este csak egy mesét olvasok.” És azt, hogy “NEM, kicsim. Most nem azt fogjuk csinálni, amit szeretnél.”

Olyan jó volna, ha minden szülő értené, hogy a csalódás és a bánat nem valami szükséges rossz, amitől lehetőleg meg kell kímélni a gyerekeket! Jót tesz nekik, a fejlődésüket és a boldogulásukat segíti, ha megtanulnak alkalmazkodni egy olyan világhoz, amelyben sok minden nem úgy lesz, ahogy várták. Ezen az úton alakul ki bennük a reziliencia: a rugalmas helyreállás képessége is. Egyetlen feltétele van annak, hogy a fájdalmas életélmény ne ártson, sőt használjon: a biztonságot nyújtó kapcsolat.

Az agresszív viselkedés története annyira egyszerű! A hisztiző, dühöngő, toporzékoló gyerek nem érte el, amit akart. Nagyot koppant a hiábavalóság falánál, és most beszűkült tudattal döngeti. Azért viselkedik így, mert nem élte meg a bánatát, a csalódottságát, és így nem tudta elsiratni, amit nem ért el.

frusztracio-konnyek2-kek-neveles

A mi felnőtt érzelmeink és indulataink is ugyanezen a körforgalmi pályán futnak. Amikor valami keresztezi a utunkat, és még nem lepett el minket a produktív szomorúság, még nem vettünk könnyes búcsút az elképzelésünktől, ami nem válhat valóra, robbanásig feszít a támadó indulat. Valaki véletlenül meglök, és már tolulnak is fel a csúnya szavak. Türelmetlenek és ingerültek vagyunk, legszívesebben belerúgnánk valamibe vagy ordítoznánk. Miért? Mert még nem néztünk szembe a valósággal. Még nem éreztük át, hogy mennyire csalódtunk, és nem gyászoltuk el azt, ami nem válhat valóra.

Mit csináljunk, amikor a kétévesünk agya elborul, toporzékol, hisztizik és a földre veti magát?

Nézzük levegőnek? Büntessük meg? Helyezzünk kilátásba következményt: “ha azonnal abba nem hagyod, máris indulunk haza”? Verjük el a fenekét, hogy legyen miért bőgnie? Nem! A dühöngést bánatos sírássá kell olvasztanunk, és akkor a mérges feszültség a könnyekkel együtt távozik. Amennyire csak tudjuk, könnyítsük meg neki, hogy megérezze a bánatát, és ki tudja ereszteni a könnyeit.

Ez az út vezet az éretté fejlődéshez és a rugalmas helyreállás képességéhez. A gyerekek éréséhez az is kell, hogy gyakran sírjanak, tehát ne féljünk a könnyeiktől! Életük első öt évében sok csalódást kellene az ölünkben sírva átélniük ahhoz, hogy mire iskolába mennek, készen álljanak; elég lelkierejük legyen alkalmazkodni a rengeteg új dologhoz, és ahhoz, hogy ott nagyon ritkán mennek úgy a dolgok, ahogy ők akarják.

Ezt azért olyan nehéz elfogadnunk, mert mindent észérveken keresztül próbálunk megközelíteni, miközben a szív útjáról megfeledkezünk. Pedig az adaptálódás ( a rugalmas alkalmazkodás) érési folyamata a szív útja. A szívünkkel autózunk az egyik körforgalomból a másikba. Az adaptálódás az érzelmi érés, az érzelmi felnőtté válás útja. Ezt a folyamatot segítjük, amikor a gyerekünket a karjainkban tartjuk, amíg át nem érzi, hogy minden erőlködés hiába. Ezt a vágyat, ezt az elképzelést, ezt a sütit most már el kell siratni.

Mellé kell állnunk és vele kell maradnunk ahhoz, hogy a valósággal való szembesülést és a csalódás átérzését könnyűvé tegyük a számára. Ez a türelmes és együttérző melléállás az adaptálódás kulcsa. Ez a gyógyír az agressziós problémákra, és ez az, ami rendre kimarad a nevelési könyvekből, mert a vevők a gyors tippeket, az instant megoldásokat keresik, ez pedig nem az.

Ennyit kellene tennünk – de ma már nagyon kevesen tudják ezt intuitív módon. Az agresszió pedig világszerte folyamatosan növekszik. Az öngyilkosságok száma is növekszik. A támadó energia mindenfelé robban körülöttünk; még a gyerekek játéka is tele van agresszív indulatokkal.

Miért okoz olyan nagy gondot manapság a gyerekek agressziója? Mert elveszítettük az érzelmi érés kulcsát. Egyrészt azért, mert veszni hagytuk a régi generációk bölcsességét, másrészt, mert a hiábavalósággal való találkozásban a csalódottság és a szomorúság mellett azt is megérezzük, hogy mennyire sebezhetőek vagyunk, ezt pedig nem bírjuk elviselni.

A sebezhetőség elleni védekezés elzárja az egészséges kiutat

Az elengedés könnyei csak biztonságos nyújtó kapcsolatban tudnak előjönni, ahol a sírás nem szégyen; egy olyan valakinek a karjaiban, akitől nem ér megfélemlítés, megszégyenítés vagy elutasítás, tehát nem kell védekeznünk a saját sebezhetőségünk ellen.

Ahol nincs szükség védekezésre: a biztonságot nyújtó kapcsolat

Sok embernek nincs olyan biztonságos valakije, akinek a vállán sírhat. Nekem is csak egy van, és ez igazából elég is. De sok-sok gyereknek egyetlen ilyen valakije sincs. Még egy megértő nagymamája, vagy egy bölcs tanára sem, akinek úgy, ahogy van, kiöntheti a szívét.

onvedelem-02A durva, kegyetlen és együttérzésre képtelen gyerekeknek nemcsak az érző szívükhöz és a könnyeikhez kell visszatalálniuk, hanem egy bölcs és megértő felnőtthöz is, akinél biztonságban kiönthetnek magukból minden mérget és szívfájdalmat.

Biztonságos és bölcs felnőtteknek kell lennünk, mert akit kinevetnek vagy összeszidnak, amikor sírva fakad, az később már nem engedi meg magának, hogy gyöngének lássák, tehát nem fog sírni. A sebezhetőségük ellen védekező gyerekeket már nem lehet megríkatni.

Az érési folyamat megreked, amikor a gyereknek védekeznie kell a saját sebezhetősége ellen

Gyógypedagógus-képzés keretében a nyolcvanas években több intézetben megfordultam, és sajnos elég gyakran láttam olyan piciket, akik már egyévesen is folyamatosan verték a fejüket a kiságy rácsába, de soha nem sírtak. Szívszorító látvány volt. Meg is kérdeztük a gondozókat:
– Mióta nem sír? – a válasz valahogy így hangzott:
– Hát, az első hónapokban még sírt, de aztán abbahagyta.”

Pedig sok oka volna a sírásra egy intézetben élő babának. Szomjazik a lelke, sokkal kevesebb személyes közelség jut neki, mint amennyire szüksége volna… és az agy sírás közben alkalmazkodik a nehéz körülményekhez. Sírnia kellett volna, de abbahagyta a sírást, és két héttel azután elkezdte a rácsba verni a fejét. Mindig ugyanez a történet: a bánatos könnyek elfogynak, és megjelenik az agresszív viselkedés, mert nincs biztos menedékük; nincs egy olyan felnőttjük, akinek az ölében a frusztráció mérgét gyengéd érzelmekkel: bánatos sírással ki tudnák engedni. Már egy ilyen pici baba is védekezésbe vonul a saját sebezhetősége ellen és abbahagyja a sírást, ha nincs, akinek a karjai közt kisírja magát.

frusztracio-vedekezes-kek-neveles

Az adaptálódás (a nehéz körülményekhez való alkalmazkodás) kijáratát a sebezhetőség elleni védekezés zárja el. Ezen a ponton válik a frusztráció kielégítetlen dühe támadó indulattá, aminek ki kell törnie.

Mit csinál a szervezetünk a salakanyagokkal, amiket nem tud használni? Kiűríti őket. Az agresszív fiatalokban összegyűlt a mocsok, mert a mérgüket nem tudták senki karjai közt gyengéd érzelmek formájában kiengedni. Önkénytelenül is az ürítéssel kapcsolatos szavak jönnek a szájukra (szarok rá, okádni tudnék, ez egy fos…), mert könnyíteni akarnak magukon. Ezért törnek össze dolgokat, ezért keresnek valakit, akit jól meg lehet verni. Torkig vannak a mocskos, támadó indulattal. Kötekednek és kegyetlenkednek; alig várják, hogy valakinek leharaphassák a fejét. Hasonló a helyzet azokkal, akik a saját bőrüket vagdosva vagy égetve vezetik le a támadó feszültséget.

De van valami, ami meg tudja akadályozni, hogy a frusztráció mérges feszültsége agresszióban törjön ki: az önmérséklet kialakulása. Mert igaz, hogy a világot nem mi irányítjuk, ezért az életünk velejárója a frusztráció; de az is igaz, hogy az érett embert nem az indulatai irányítják.

Az önmérséklet kialakulása

Az önfegyelem első zöld gyümölcsei akkor jelennek meg, amikor a gyermeket egyszerre két különböző irányba indítják az érzelmei, a belső indítékai. Hatalmas lépés, amikor végre a gyermek belsejében történik valami, ami az első felindulást mérsékli, megfékezi és a gyermeket megfontolásra készteti. Ez a valami pedig a saját ellentétes érzéseinek belső konfliktusa.

Az önuralomnak az agresszív indulatok tekintetében úgy kellene működnie, hogy amint felüti a fejét a támadó energia, a gyermek tudatában egy ellentétes indíték is megjelenik, ami az ellenkező irányba húzza: “nem jó ötlet a támadás, mert…” Ez az önmérsékletre intő belső indíték a mérséklő elem, ami belső fék gyanánt működik, és ezzel kezdetét veszi az önszabályozás.

integracio-merseklo-elem2-kek-neveles

A mérséklő elem az önmérséklet (önuralom, önfegyelem) kulcsa. Az tud civilizáltan viselkedni, aki képes a saját indulatain uralkodni. Az indulatos gyermek is akkor tud magának megálljt parancsolni, ha az agya már képes egyszerre többféle indíték egyidejű belátására; amikor saját, egymással keveredő indítékai belső konfliktust okoznak benne. “Mami, olyan mérges vagyok rád! Meg akarlak verni! … de Mami, nem akarlak bántani!” Amikor a gyermek agya megérik erre a műveletre, akkor a mérséklő elem lezárja az agresszió kijáratát. Ez a belülről ható megoldás az agresszív viselkedés problémájára.

A kegyetlen, durva és erőszakos ember azért olyan féktelen, mert belülről semmi nem fékezi meg. A börtönök tele vannak olyan felnőttekkel, akiknek az agyában egy négyéves szintjén rekedt az önszabályozást végző prefrontális kéreg.

II-7-integralodas-38

A kisgyermek (vagy az éretlenségben megrekedt felnőtt) agyát elborítja a vérszomjas indulat, és legszívesebben lekeverne valakinek egy hatalmas pofont (ahogy néha mi is), de őt semmi nem fékezi meg belülről, így hát meg is teszi. Akinek viszont a prefrontális kérge már eljutott legalább egy 6-7 éves gyerek érettségi szintjére, azt elborítja ugyan a vérszomjas indulat, és szívesen lekeverne egy hatalmas pofont annak a szemtelen kölyöknek, másfelől viszont az is eszébe jut, hogy mégsem kellene. Csak így van rá jó esély, hogy az a kikívánkozó pofon mégse csattanjon el.

“Ha felindultok is, ne vétkezzetek! Gondolkozzatok el fekvőhelyeteken, és csillapodjatok le!”
– Zsoltárok 4:4

Az ellentétes indítékok belső konfliktusa lefékez és ad egy pillanat gondolkodási időt. Ez a döntő pillanat. A prefrontális kéreg érettségének köszönhető, hogy – bár dúl bennem az indulat – de mégsem uralkodik rajtam. Ha ugyanazt a helyzetet legalább két szemszögből látom (ez az a bizonyos bölcs belátás, vagy perspektivikus gondolkodás, amivel az érett ember rendelkezik), akkor eldönthetem, hogy mit fogok tenni.

integralodas-onszabalyozas-kekneveles

Dr. Neufeld mesélte, hogy felkereste egy aggódó iráni házaspár. Bahai hitűek voltak: az erőszakmentesség és a békesség mindenek felett. Amirnak hívták a hat éves kisfiukat. Az volt a problémájuk, hogy Amir veri a kishúgát, pedig otthon soha nem lát erőszakos viselkedést, és tévéjük sincs. Ezek a békés, civilizált szülők nem értették, hogy lehet az ő kisfiuk ilyen erőszakos.

Dr. Neufeld elmondta nekik, hogy Amir most van a legerőszakosabb életkorban. Az óvodásokon még az indulataik uralkodnak, mert még nincs, ami belülről megfékezze őket. Ezután a szülők jelenlétében el is beszélgetett Amirral, hogy ők is lássák, mi a probléma:
– Amir, úgy hallom, hogy nagyon szereted a húgodat. Sok-sok ölelést kap tőled.
Amir nagy lelkendezve kezdett mesélni arról, hogy mennyire szereti a kishúgát, milyen édes, mennyire jó megsimogatni és megpuszilni. Tele volt őszinte, gyengéd érzelmekkel.
Némi szünet után Dr. Neufeld újra szóba hozta Amir húgát.
– Amir, úgy hallom, hogy gyakran vered a húgodat.
Amir erre teljes egyetértéssel arról kezdett mesélni, hogy a húga milyen sokat bosszantja. Egy darabig arról beszélgettek, hogy milyen idegesítőek tudnak lenni a kishúgok.
Kisvártatva Dr. Neufeld megkérdezte:
– Amir, mondd csak, amikor érzed, hogy úgy meg kellene verni a húgodat, az is eszedbe jut, hogy úgy meg kellene simogatni?
Amir tágra nyitott szemmel, csodálkozva mondta:
– Ilyen dolog még sose történt velem!
Látjuk a problémát? Neufeld ezután a szülőkhöz fordult:
– Amir dühe átfordul szomorúságba?
A szülők egyszerre mondták, hogy igen, nagyon gyakran.
– Szokott sírni, amikor valami nem megy neki?
– Igen, persze.
– Akkor nincs probléma. Épségben megvan benne minden érzés, ami majd megfékezi a támadó indulatokat, amint az agya megérik arra, hogy egyidejűleg belássa saját ellentétes indítékait (ld. prefrontális kéreg). Amir esetében ennek még nem jött el az ideje, mert nagyon élénk, heves természetű kisfiú, de hamarosan őt is meg fogják fékezni a saját vegyes érzései, a saját ellentétes indítékai. Nem fogja többet verni a bosszantó kishúgát, akit tulajdonképpen szeret.
– De addig mit csináljunk vele? – kérdezték a szülők, és gondolom, ugyanezt kérdezi a kedves olvasó.

Erről is lesz majd szó, de addig is jegyezzük meg: az önmérséklet képessége nem az öröklött vérmérséklet, és nem is a tanítás függvénye, hanem az emberi potenciál része: mindannyiunkban megvan a lehetősége, érés dolga és belülről fakad. A legtöbbet azzal teszünk érte, ha az integrálódás érési folyamatát támogatjuk.

Integráció – a különböző szempontok belátása és összehangolása

A fejlődés természetes úton gondoskodik az indulatok megfékezéséről. A gyerekek nagy része 5 és 7 éves kora között kinövi az agresszív viselkedést. Az érettség zárja el az agresszió felé vezető kijáratot azzal, hogy a prefrontális kéreg egyidejűleg több ellentétes irányba húzó indítékot enged a tudatba, ami BELSŐ KONFLIKTUST okoz. Ezt nevezzük integrációnak vagy integratív folyamatnak, mert ilyenkor a tudatban már integrálódnak, azaz egységbe rendeződnek a különféle ellentmondásos indítékok. Amikor a gyermek agya erre a műveletre megérik, akkor A BELSŐ FÉK LEZÁRJA AZ AGRESSZIÓ KIJÁRATÁT.

Erre az a 6-7 éves gyerek lesz képes, akinek a dühe át tud váltani szomorúságba. Aki bánatában még tud sírni (és van kinek az ölében sírnia), amikor valami nem a vágyainak megfelelően alakul. A kisebbek és az éretlenek fejlődését (ezen belül is az adaptálódás érési folyamatát) segítjük azzal, hogy bátran nemet mondunk nekik, amikor kell, de amikor ez elkeseríti őket, velük maradunk, megértést és vigaszt nyújtunk. A kemény indulatok csak mély és kielégítő kapcsolatban tudnak fájó, sérülékeny érzésekké (bánattá és csalódássá) olvadni. Ha a gyerekünket nem hagyjuk magára a szívfájdalmával, akkor ki tudja sírni magából a frusztráció mérges könnyeit, és megnyugodva tovább tud lépni.

gyoker-kunkor

Az agresszív viselkedés problémáját Dr. Neufeld egyetlen bővített mondatban foglalta össze:agressziv-viselkedes-kek-neveles



GYÖKEREK sorozat » 6. rész: DÜH és AGRESSZIÓ

Felhasznált irodalom:

  • Dr. Gordon Neufeld: Power to Parent I, The Vital Connection, session 6: Handling Aggression (Neufeld Institute, 2010)
  • Dr. Gordon Neufeld és Dr. Máté Gábor: A család ereje (Libri, 2014)
  • Lawrence J. Crabb: Kicsoda az ember? (Menedék, 1994)
  • Clay Clarkson: Heartfelt DisciplineFollowing God’s Path of Life to the Heart of Your Child (Whole Heart Press, 2014)
  • A. Vingerhoet: Why only humans weep: unravelling the mystery of tears (Oxford University Press, 2013)

Mit jelent nevelni?

“Arra a kérdésre, hogy mi a nevelés, akkor adhatunk jó választ, ha tudjuk: kicsoda a gyermek.”
– Pálhegyi Ferenc: Pedagógiai kalauz

Egy gyereket felnevelni azt jelenti, hogy segítünk neki felnőni: teljes érettségre jutni [ld. alant: “artios” 2Timóteus 3:17]. Úgy gondoskodunk róla, hogy fel is nőhessen azzá az érett felnőtté, akinek a “magja” benne volt, amikor megkaptuk. A kisbaba nem gyerekanyag, hanem személy; fejlődésben lévő ember, akit kezdettől emberi méltóság illet, mert Isten önmagához hasonlóvá teremtette:

“Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.”
– 1Mózes 1:27

“Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek…”
– Jeremiás 1:5

“Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna.
Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük.”
– Zsoltárok 139:15-16

Minden kisbaba magában hordozza az emberi potenciált: egy virágzó és gyümölcstermő érett ember lehetőségét, mégsem nyílik alkalma mindenkinek a kibontakozásra. A fejlődés belső mozgatórugókra, belső program szerint történik, de ez nem olyan program, ami automatikusan mindenkiben lefut. Ez a különleges program kitartó gondozást igényel. Van néhány fontos feltétele. A fejlődés feltételeiről való folyamatos gondoskodás és a fejlődés folyamatos gondozása az a munka, amit nevelésnek (növelésnek) hívunk, és ami a gyerekért felelős felnőttek (elsősorban a szülők) dolga.

Isten társas lény, és – mivel a saját képmására teremtett minket – hozzá hasonlóan mi is azok vagyunk. Ez az oka annak, hogy a gyerekek nevelése (fejlődésük támogatása) csak személyes kapcsolatban lehetséges. Ezért kapcsolatra épülő a “KÉK nevelés”. A nevelés ugyanis nem viselkedésformáló módszerek révén éri el a célját, az érés folyamatát pedig közvetlenül nem is tudjuk irányítani; nem kaptunk hozzáférést, mert nem a feladatunk. A fejlődés organikus folyamat: a természet törvényei irányítják belülről, amelyeket Isten alkotott, és nem mi. Minél inkább megismerjük a gyerekeinket és a bennük is ható természeti törvényeket, annál jobban tudunk róluk gondoskodni. A nevelés ugyanolyan csodálatos és hétköznapi, boldog és gyötrelmes, törvényszerű és kusza, mint minden igazi kapcsolat.

A nevelés szavai az Újszövetségben

ektrepho = táplál, gondoz, növel

szülőknek: “Ti apák pedig ne ingereljétek (parorgizo)[1] gyermekeiteket, hanem neveljétek (ektrepho)[2] az Úr tanítása szerint fegyelemmel (paideia)[3] és intéssel (nouthesia)[4].

vezetőknek (a hatalom birtokosainak, akiktől mások függenek): “…hagyjátok a fenyegetést (apeile)[5], mivel tudjátok, hogy él a mennyekben az Úr, aki nekik is, nektek is Uratok, és aki nem személyválogató (prosopolepsia)[6].”
– Efezus 6:4, 9

A gyerekeket nem frusztrálni (dühíteni, ingerelni) kellene, hanem nevelni. A nevelés (görög ektrepho) szó jelentése: táplál, gondoz, a növekedést segíti (azzal, hogy a feltételeiről gondoskodik). A bibliai földművelő hasonlatok lényege, hogy az élővilággal és az emberekkel kapcsolatos munka mindig a fejlődés segítése, nem a gyümölcs közvetlen előállítása, lévén, hogy a gyümölcs élő valami, ami a maga idejében magától terem, ha gondoskodnak a növény életfeltételeiről. Ugyanezt a szót egy fejezettel korábban is használja Pál, amikor a férj gondoskodó vezető szerepéről ír a házasságban:

“Hasonlóképpen a férfiak is szeressék a feleségüket, mint a saját testüket. Aki szereti a feleségét, az önmagát szereti. Mert a maga testét soha senki nem gyűlölte, hanem táplálja és gondozza (ektrepho)[2], ahogyan Krisztus is az egyházat…”
– Efezus 5:28-29

A görög ektrepho ige fordítása itt: “táplálja és gondozza”. Senki nem gondolja, hogy a férj dolga a feleség “nevelése”, legalábbis abban a kifaragós értelemben biztosan nem, ahogy a gyerekek neveléséről szoktunk gondolkozni.

A bibliai kifejezés fejlődésközpontú szemléletet tükröz – a gondoskodó vezető (a példában a férj) a növekedésében, az érettségre jutásban segíti azt, akiért felelős (a példában a feleséget) azzal, hogy – akárcsak egy kertész – “táplálja és gondozza”. A szülőnek, mint gondoskodó vezetőnek, szintén az érettségre jutásban kellene segítenie a gondjaira bízott gyereket. Ugyanez vonatkozik mai világunkban a pedagógusokra is, akikre átruházzuk szülői feladataink egy részét, amikor hosszú órákra rájuk bízzuk a gyerekeinket. Nevelni annyit jelent, mint előhozni a gyerekből, ami benne van, ahogy a kertész is a már meglévő potenciált hozza elő a növényből, amit gondoz.

Sem életet, sem fejlődést nem tudunk előidézni. Nevelői munkánk minden valódi gyümölcse Isten alkotása, és akkor végzünk jó munkát, ha az alkotó iránti kellő alázattal a ránk bízott feladatot végezzük, nem mást. A nevelés kertészeti munka. Nem az a feladatunk, hogy embert faragjuk a gyerekünkből. Azt Isten már elvégezte: emberré formálta és a fejlődés további programját is beleírta. A fejlődő emberpalántát pedig ránk bízta. Nem azért, hogy embert faragjunk belőle, hanem, hogy tápláljuk és gondozzuk. Gondoskodjunk arról, amire az éretté fejlődéséhez szüksége van, hogy fel is tudjon nőni, ki is tudjon teljesedni, mire megnő.

kertesz-kek-neveles

paideia = nevelés, művelés, nemesítés, edzés, fegyelmezés

Az Újszövetség görög paideia (főnév) és paideuo (ige) szavai lényegében mindent jelentenek, amit ma tág értelemben a nevelés, művelés, nemesítés, képzés, edzés vagy fegyelmezés alatt értünk. A emberfő kiművelését, a jellem nemesítését és az akarat edzését  egyaránt jelenti (akár megpróbáltatás, viszontagság vagy veszteség útján is). Ez az egész emberre vonatkozó művelés a bizalmi kapcsolat közegében történik a gyerek-szülő, növendék-tanító, tanítvány-mester kapcsolatokban, és ugyanez zajlik a mentorált-mentor,  kliens-coach viszonyokban is. Az ember az elutasítástól, a megszégyenítéstől és a félelemkeltéstől mentes bizalmi kapcsolatokban fejlődik. Egy másik bibliai példa: a pásztor csak az őt bizalommal követő juhokat tudja vezeti az “igazság ösvényén” (Zsoltárok 23:3). Akik nem ismerik a hangját, nem is követik (János 10).

A paideia kapcsolatra épül, és lehetetlenné teszi minden, ami a kapcsolatot rongálja: az elutasítás, a megszégyenítés vagy a fenyegetés. Nincs köze a büntetéshez vagy a fenyítéshez (és a jutalmazáshoz sem, ami a kapcsolat nélküli motiváció eszköze). A belsőt, az indítékok székhelyét célozza meg, ami akkor lehetséges, ha a belsőhöz hozzáfér: ha az, akiért felelős, megnyílik előtte. A látható változás, pl. a fegyelmezett viselkedés ugyanis (az érett ember többi jellemvonásával együtt) belülről fakadó gyümölcs. A belső helyett a gyümölcs mechanikus kialakítását megcélzó, viselkedésközpontú módszerek a behaviorista tanuláselmélet eszköztárába illenek, ami szöges ellentétben áll a kapcsolatra épülő, fejlődésközpontú szemlélettel.

paideia – nevelés, művelés, nemesítés, edzés, fegyelmezés

“Ti apák pedig ne ingereljétek (parorgizo)[1] gyermekeiteket, hanem neveljétek (ektrepho)[2] az Úr tanítása szerint fegyelemmel (paideia)[3] és intéssel (nouthesia)[4].
– Efezus 6:4

16“A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra (didaskalian)[7], a feddésre (elegmon)[8], a megjobbításra (epanorthosin)[9], az igazságban való nevelésre (paideia)[3];
17hogy az Isten embere tökéletes (artios)[10] és minden jó cselekedetre felkészített (exartizo)[11] legyen.”
– 2Timóteus 3:16-17

paideuo – fenyít?

7“Szenvedjétek el a fenyítést (paideia)[3], hiszen úgy bánik veletek az Isten, mint fiaival. Hát milyen fiú az, akit nem fenyít (paideuo)[3a] az apja?
8Ha pedig fenyítés (paideia)[3] nélkül maradtok, amelyben mindenki részesül, fattyak vagytok, nem pedig fiak.
9Azután: testi apáink fenyítettek (paideuo)[3a] minket, és tiszteletben tartottuk őket, nem kell-e sokkal inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk?
10Mert ők rövid ideig, a saját elgondolásuk szerint fenyítettek (paideuo)[3a], ő pedig javunkra teszi ezt, hogy szentségében részesüljünk.
11Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés (paideia)[3] nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa.”
– Zsidók 12:7-11

A Zsidókhoz írt levél 12. fejezetét sokszor idézik érvként amellett, hogy a gyermeknevelés elengedhetetlen része a fenyítés vagy büntetés is. Az üldözés terhe alatt álló zsidó-keresztény közösségnek szóló levélben azonban szó sincs büntetésről. Egy radikálisan új gondolat jelenik meg benne: ismerjétek fel és fogadjátok el, hogy az a nehéz helyzet, amibe kerültetek, Isten nevelőeszköze! Nem büntet, hanem nevel, sőt edz. Edzi az akaraterőt, nemesíti a jellemet. Miért is büntetné őket? Nem az a levél témája, hogy valamiben vétkeztek, hanem az, hogy legyen elég erejük, kitartásuk megfutni a pályát annak ellenére, hogy a hitükért üldözik őket. Tanulságos olvasmány Lovas András református lelkész erről szóló prédikációja: Fenyítés?!

A nevelés célja

Meggyőződésem szerint nemcsak a szülői, hanem az óvodai és az iskolai nevelés célja is a gyerekek személyiségfejlődésének előmozdítása: a magukkal hozott emberi potenciál megvalósulása.

“A nevelés célja elősegíteni annak a személynek a kibontakozását, akit Isten egyedinek teremtett.”
– Pálhegyi Ferenc (idézet a Mitől keresztyén a pedagógia? c. előadásból)

A szülőnek és a pedagógusnak mindenekelőtt azon kell fáradoznia, hogy a gyermek emberi mivoltában fokozatosan kiteljesedjen, és ne legyen kevesebb, mint akinek Isten megalkotta. Amit Pál a Szentírás szerepéről és céljáról ír, azt érdemes a nevelés céljának is tekintenünk, hiszen a teljes Írás “Istentől ihletett” könyveit is azért kaptuk, hogy éretté és gyümölcsözővé fejlődjünk.

“…hogy az Isten embere tökéletes (artios)[10] és minden jó cselekedetre felkészített (exartizo)[11] legyen.”
– 2Timóteus 3:17

A NEVELÉSRE VONATKOZÓ ÚJSZÖVETSÉGI SZAVAK RÖVID MAGYARÁZATA:
[1] görög parorgizo (G3949) – frusztrál (kielégítetlen dühre ingerel)
[2] görög ektrepho (G1625) – táplál, gondoz, növel, az érés feltételeiről gondoskodik, “nevelés”
[3] görög paideia fn. (G3809) – művelés, nemesítés, edzés, önfegyelemre nevelés (amit egy személyi edző, coach vagy a mentor csinál); gyakorlás személyes irányítással, “nevelés” (sok helyen fenyítésnek fordítják, ferdítik)
[3a] görög paideuo ige (G3811) – művel, nemesít, edz, fegyelmez, gyakoroltat; tévesen: “fenyít”
[4] görög nouthesia (G3559) – figyelemfelhívás, szóbeli figyelmeztetés a lehetséges következményekre, “intés”
[5] görög apeile (G547) – “fenyegetés”
[6] görög prosopolepsia (G4382) – elfogultság, részrehajlás, kivételezés, “személyválogatás”
[7] görög didaskalian (G1319) – ismeretek átadása, “tanítás”
[8] görög elegmon (G6031) – helyesbítés, korrekció; nem igazán jó fordítás a “feddés”
[9] görög epanorthosis (G1882) – helyreállítás, javítás “megjobbítás”
[10] görög artios (G739) – érett, teljes, befejezett, kész, alkalmas, “tökéletes”
[11] görög exartizo (1822) – ellátott, felszerelt, “felkészített”