Büntetés helyett a saját bánatát kellene megélnie

A fegyelmezés eredménye azon múlik, hogy tudnak-e a gyerekünkön változtatni a korlátok: azok a körülmények, amelyeken nem tud változtatni. A természet fegyelmezőeszköze az adaptálódás: a rugalmas alkalmazkodás érési folyamata. Az alkalmazkodás úgy zajlik, hogy az agy kigyomlálja, ami nem működik, elhibázott, vagy fölösleges. Az olyan cselekvés, ami sehova sem vezet, holtpontra jut az élet labirintusában. Fájó érzésekkel jár; megállásra és irányváltoztatásra készteti a fejlődő gyereket, és közben belülről formálja.

Ha viszont a fejlődési folyamat elakad, akkor a gyereket nem nevelik, nem formálják a korlátok. Ha az adaptálódás folyamata elakad, az önfegyelem kialakulása is elakad, mert a kettő ugyanaz. Ilyenkor hiába mondunk nemet, hiába korlátozunk, nincs eredmény, mert nem érdekli az érzékenységét elvesztett gyereket. És ekkor mit teszünk? Csapdába sétálunk. A könnyen kezelhető gyerekekkel működni látszó fegyelmezési módszereket ismételgetjük egyre keményebben a nehezen kezelhető gyerekekkel. Kétségbeesett elszántsággal próbáljuk nekik megtanítani neki a leckét.

Tanítsuk meg a leckét?

A fegyelmezés terén uralkodó zűrzavar rosszabb fordulatot vett, mióta (a 60-as években divatba jött racionalitás jegyében) a fegyelmezést tanításnak kezdték tekinteni. Ez a fordulat hozta be a logikus következményeket, a meggyőzést, az ok-okozati összefüggéseket a fegyelmezésbe. Rudolf Dreikurs 1968-ban írt egy könyvet, amelynek a címe önmagáért beszél: Discipline Without Tears (Fegyelmezz könnyek nélkül).

Dreikurs az ész embere volt, racionálisan gondolkodó osztrák, és könyve a korszak összes jellegzetességét magán viselte. Az érzelmeket zavaró kellemetlenségnek tekintette. Erőteljes ellenreakció volt ez az akkoriban nagy népszerűségnek örvendő mélylélektanra, amely felfedezte, hogy az ember érző lény. Dreikurs az értelmes meggyőzést próbálta visszahozni a nevelésbe: “A gyereknek logikus következményeken keresztül kell megtanítani a leckét!” Mára ez a tanács mindenható orvosságnak, sőt sokak szemében megkérdőjelezhetetlen dogmának számít. Szinte mindenki hiszi és vallja, hogy a gyerekek viselkedésén úgy lehet változtatni, hogy a nemkívánatos viselkedést kellemetlen következményekkel társítjuk. Ez az, ami eljuttatja abba a makacs fejébe, hogy így nem viselkedhet többet. Meg kell tanítani neki a leckét.

A képmutatáshoz vezető út

Hadd bátorkodjam kijelenteni, hogy a nemkívánatos viselkedés kioltásával és a kívánatos megerősítésével csak a külső mázra lehet hatni, de az indítékok és szándékok belső rétegeit nem lehet elérni vele! Ha egy gyerek megtanul a mindenkori elvárásoknak megfelelően viselkedni, és a viselkedése már nem azt fejezi ki, ami igaz benne, akkor nem jobb emberré neveltük, hanem a felnőtt világra jellemző képmutatás magjait ültettük el benne. Pál apostol szerint viszont a valódi érés a szeretet közegében zajlik, az igazságtól elválaszthatatlan, és végső célja mindenestől felnőtt, Krisztust tükröző ember: “…az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus.” (Efezus 4:15)

A valódi érést célul kitűző nevelés nem a viselkedésre céloz, hanem oda, ahonnan a viselkedés fakad: az indítékok és szándékok székhelyére, az emberi szívre. A fegyelmezés pedig egyszerűen azt jelenti, hogy amíg egy gyerek még nem elég érett ahhoz, hogy önmagát szabályozza belülről, addig nekünk kell őt kívülről szabályozni, mert mi, felnőttek vagyunk felelősek az ő tetteiért is. A mi dolgunk az életében fenntartani a rendet. De meddig? Jó volna azt írni, hogy amíg be nem érik az alkalmazkodási folyamat várva várt gyümölcse, az önfegyelem. Elvileg így volna, de ez a gyümölcs sokaknál egyáltalán nem érik be, mert a fejlődés idejekorán elakad.

A belső fordulathoz vezető út

Az önfegyelmet termő érési folyamat (az adaptálódás) nagyon egyszerűen működik: ami eredménytelen, az kihullik. Ami nem vezet sehova, azt az agy lemetszi. De csak akkor, ha a gyerek át is érzi, hogy itt most nem lehet meg az akarata. Éreznie kell, hogy most minden hiába: zsákutcába jutott az élet labirintusában, mert nem vezet út arra, amerre elindult. A hiábavalóságot bánat és csalódás, azaz fájó érzések formájában éljük át. Amikor a gyerekünk olyasmit akar, vagy csinál, amit nem engedhetünk meg, ide kellene őt eljuttatnunk. A zsákutca-élmény, a hiábavalóság-élmény érzelmi megélésére volna szükség a belülről kifelé ható fegyelmezéshez, és ez az, amire a legtöbb esetben nem kerül sor.

Testi fenyítés régen és ma

Valószínűleg ezért alakult ki és maradt a kicsik fegyelmezésének bevett eszköze évezredeken át a fenekes. Őseink még ösztönösen tudták, hogy a dacos ellenállás, a lehetetlennel való próbálkozás, az elérhetetlenért folytatott elszánt küzdelem zsákutcájából a gyerekük akkor szabadul ki, amikor el tudja siratni és el tudja engedni azt, amit nem sikerült elérnie. Dédanyáink a könnyek érkezését siettették azzal, hogy elverték a fenekét (erről kicsit bőveben írtam az agresszív viselkedésről szóló fejezetben A régiek bölcsessége és a mai “testi fenyítés” (pofon, pálca és hasonlók) cím alatt.

A testi fenyítést viszont csak egy icurka-picurka lépés választja el a bántalmazástól. Amikor egy felnőtt maga sem képes elengedni elérhetetlen vágyait, és a saját felgyűlt frusztrációját (támadó energiáját) ráönti a gyerekre, akkor azzal, amit tesz, bántalmazza. Bármivel is vezetjük le a saját feszültségünket a gyerekünkön, aki bosszant, idegesít, kiakaszt vagy felháborít, bántalmazunk. Csináljunk akármit, nevezzük bárminek: fegyelmezésnek, fenyítésnek, atyai pofonnak, fenekesnek, sértődésnek… A gyerek szempontjából minden megnyilvánulásunk bántás, amit azért csinálunk, mert kiakasztott bennünket. Még az is, ha bezavarjuk a szobájába, vagy nem szólunk hozzá egy ideig. A bántás pedig, akármennyire megérdemelte, nem neveli őt nagyobb önfegyelemre. Tanul belőle, de nem építő dolgokat. Viszont rongálja a kapcsolatot. A gyerek ilyenkor ösztönösen bezárja a szívét előttünk, hogy legalább a lelke kevésbé fájjon. Ez pedig csökkenti annak az esélyét, hogy később is hatni tudjunk rá.

A testi (vagy bármilyen) fenyítés ma már nem az elengedés könnyeihez vezető út lerövidítését szolgálja, mint dédanyáink korában, hanem büntető szándékú. A büntetés pedig akkor ér valamit, ha félelmet és (testi vagy “csak” lelki) fájdalmat okoz. Az a célja, hogy a nemkívánatos viselkedéshez negatív következményt társítva a gyerek legközelebb tartózkodjon attól a bizonyos viselkedéstől. A fenti okok miatt a testi fenyítést ma már a világ több, mint 40 országában törvény is tiltja, de a fürdővízzel együtt sajnos a gyereket is kiöntöttük.

Kiöntöttük azt a magától értetődő bölcsességet, ami a gyerekek fegyelmezését századokon át kísérte a hagyományos családokban, hogy a korlátok elleni szélmalomharc addig nem ér véget, amíg a gyerek a veszteségét el nem siratja. Ma viszont már nem engedhetjük meg magunknak az odavezető út lerövidítését, mert a közfelfogás annyira büntetővé vált, hogy meg se tudjuk érteni, hogy a fenekesnek anno nem az volt a célja, hogy a gyerek kedvét elvegyék a rosszalkodástól.

Őszinte bűnbánat

Ahhoz, hogy a belső változás megtörténjen, a gyereknek a saját őszinte bánatát kellene spontán megélnie. Azt a fájdalmas konfliktust, amiről Pál ír: “nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat.” (Róma 7:19) Nem pici korában, hanem amikor eljut az érettségnek arra a fokára, ahol már az fáj neki, hogy önmagához nem tudott hű lenni, mert nem a saját jószándékának (értékrendjének) megfelelően cselekedett. Ez a fájó érzés készteti megállásra és irányváltoztatásra az érettségnek erre a fokára már eljutott gyereket vagy felnőttet, miközben belülről őt magát formálja. Az őszinte bűnbánat is az adaptálódás érési folyamatának a része, ahogy ezt Isten, az ember teremtője és legjobb ismerője olyan szépen kitalálta. Nevelő hatású, de nem lehet senkit ránevelni, mert az érés gyümölcse. Viszont magától megjelenik mindenkiben, aki idő előtt el nem akad a fejlődésben. Még a mi gyerekünkben is, ha időközben meg nem reked az éretlenségben.

Természetes következmények

A felelőtlen tettek következményei már akkor jótékonyan fájhatnak, amikor a gyerekünk még nem érett meg az őszinte bűnbánatra. Például nem tanult eleget, ami különben nem zavarná különösebben, de rossz jegyet kap az iskolában. A természetes következmények nevelő hatása akkor érvényesülhet, ha hagyjuk, hogy a rossz következményt meg is tapasztalja. Hadd kapjon rossz jegyet, ha nem tanult rendesen. De az a helyzet, hogy ezekből a természetes következményekből egyes gyerekek tanulnak, mások viszont nem! És vajon kik azok, akik tanulnak belőle? Azok, akiket érzelmileg fájdalmasan érint a dolog; akiknek belefájdul a szívük és bánatosak vagy csalódottak lesznek. Nekik már nincs szükségük további büntetésre. Akit viszont már nem érdekel, hogy rossz jegyet kap, annak a szívét méginkább megkeményíti a további büntetés. Minél több következetes büntetést kap, annál érzéketlenebbé válik, és annál kevésbé lehet rá hatni bármilyen nevelési kísérlettel.

Az önfegyelem gyümölcs

A felelősségteljesebb viselkedés, a nagyobb önfegyelem nem a következmények műve, hanem az adaptálódás belül és spontán zajló érési folyamatáé. A gyümölcstermés előfeltétele, hogy a gyerek szívére valami még hatni tudjon: akár a következmények, akár a lelkiismeretében keletkezett konfliktus. A kemény szív az éretlenségben való megrekedés jele, és a további érés akadálya.

Nem a következetes büntetés, hanem az érző szív az, ami idővel megtermi az önfegyelem gyümölcsét. A bánat és a csalódás fájdalmas érzései indítják el a jótékony változást az ember lelkivilágában. Aki már nem érzi ezeket a fájdalmas érzéseket, azzal kapcsolatban a legfontosabb teendőnk nem az, hogy keményebb büntetések után nézünk, hanem az, hogy a lelki épségét segítsünk helyreállítani. Azért kell megtennünk mindent, hogy visszanyerje elveszített érzékenységét… de ez már egy következő alkalom témája.

Ezután érdemes elolvasni a nevelés kötődéselméleti-fejlődéslélektani megközelítését összefoglaló sorozatot:

  1. A CÉL – Amit ne tévesszünk szem elől
  2. A FOLYAMAT – Ahogy a gyermek érett személyiséggé válhat
  3. A PROBLÉMA – Ami közös a nehezen kezelhető gyerekekben
  4. A DÖNTÖ TÉNYEZŐ – Ami a fejlődést mozgásban tartja
  5. AZ AKADÁLY – Ami a fejlődés útját elállja
  6. A KAPCSOLAT – Amelyben teljesülnek a fejlődés feltételei