A fegyelmezés arra a gyerekre hat, aki a hiábavalóság szívfájdalmát is érzi

A könnyen nevelhető gyerekekre az is jellemző, hogy elmozdíthatatlan akadályba ütközve át tudják érezni, hogy hiába igyekeznek: nem fogják elérni, amit akartak. A természet metszőollója távolítja el az olyan viselkedést, ami nem visz sehova.

Bővebben

Mit tegyünk, ha a gyerekek időnként nehezen jönnek ki egymással?

A testvérkonfliktusokat nem könnyű jól kezelni. A szülő egyfelől úgy érzi, hogy meg kell védenie a támadás alatt álló gyermeket. De a másik is tele van frusztrációval! Ővele mi legyen? Hogy lehet a gyerekeket úgy átvezetni a konfliktusaikon, hogy közben mindkettőjükkel megőrizzük a jó kapcsolatot?

Bővebben

Hívjuk elő a saját jószándékát!

Sokan mondják, hogy “a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.” A jószándék nem ér semmit. A teljesítmény! Az a valami! Nos, amíg valaki nem akar eljutni valahova, addig nem is fog odaérni (hacsak nem viszik). Minden teljesítmény az elhatározással kezdődik.

Az utóbbi néhány év alatt kicsit elpunnyadtam és magamra szedtem néhány fölösleges kilót. Jelen pillanatban még cipelem, de már elszántam magam a változtatásra. Látható eredményhez hónapokra lesz szükség, a döntő fordulat viszont már megtörtént azzal, hogy eldöntöttem: egészségesebb életmódra váltok, hogy a szervezetem visszanyerje megbomlott egyensúlyát. Ha néhány hónapon belül fittebb leszek, akkor tudni fogom, hogy ezt az életmódot kell továbbra is fenntartanom; ha pedig nem sikerül változtatnom, akkor jobban fogom érteni a problémám okát.

A jobb bizonyítvány, a szoba rendben tartása, a verekedés abbahagyása, az elegendő alvás, a cigiről vagy a nassolásról való leszokás mind a szándékkal kezdődik. Az is, hogy a serdülő hajlandó a családi asztalhoz ülni és beszélgetni a családtagokkal. Az is, hogy udvariasan köszönti a vendégeket. Akármit szeretnénk elérni a gyerekeink viselkedésében, először az arra vonatkozó szándékot kell… nem beléjük verni, hanem belőlük előhívni!

Valódi szándék nélkül a jó viselkedés csak mutatvány, ami neked szól, és meg is szűnik, ha felhagysz az ösztönzéssel. Csak a saját szándékból lehet valódi és maradandó eredmény. Csak a szív, a lelkület valódi változása hoz igazi változást a viselkedés és a tettek szintjén.

Akinek szándéka van, az már célba vesz valamit. Ha egy gyereknek van úticélja, akkor arrafelé próbál kormányozni. A saját szándék előhívásával tudjuk a gyerekünket az élet vezetőülésébe ültetni. Az önállósulási folyamat erről szól, mert a vezetőülésen, kormánnyal a kezében az ember már cselekvőképesnek érzi magát: tudja, hogy rajta múlik, merre fordítja a kormányt és merre halad. A KÉK nevelés egyik mesterfogása a gyermek saját jószándékának (elhatározásának) előhívása.

Miért a saját jószándék előhívása a legjobb fegyelmezési stratégia?

– mert mindenki csak akkor érzi magát képesnek a cselekvésre, ha már van saját szándéka

Amikor egy gyerek megérzi, hogy ő vezet, mert a kezében a kormány, akkor fogja el a cselekvőképesség érzete (az önkormányzó képesség felismeréséből fakadó tettvágy). Akkor kezd kicsírázni a felelősségtudata. A mi dolgunk annyi, hogy segítsük az indulást és támogassuk a folyamatot.

– mert ha már van saját szándéka, akkor ő maga próbál a jó irányba kormányozni

A jószándék előhívásával ültetjük a gyerekeket a vezetőülésbe; így érjük el, hogy ő maga próbáljon a jó irányba kormányozni. Nem kell noszogatni, elég támogatni.

– mert a jószándék előhívásával vetjük el az értékrendünk magját a szívében

A jószándék rengeteg mindent elvégez egy gyerek szívében! A szándék (az elhatározás) akkor is fontos, ha a megvalósítás még nem sikerül. Az élő mag előbb-utóbb kicsírázik.

Milyen más alternatíva létezik arra, hogy egy gyereket a megfelelő útra tereljünk? Nemkívánatos következmények bevetésével (büntetéssel) is lehet a gyerekek viselkedését módosítani, de a szívet a saját szándék előhívásával lehet megcélozni. Sokkal tartósabb változást lehet vele elérni, mint a büntetéssel. Miért?

A büntetés lényegében arról szól, hogy korlátozzuk a gyermek hozzáférését valamihez, ami fontos a számára. Nincs foci, amíg meg nem csinálod a házit. Nem gépezhetsz, amíg ki nem takarítottad a szobádat. Két hétig nem találkozhatsz a barátaiddal, ha hármasnál rosszabb lesz a témazáród. Ha nem eszed meg a spenótot, nincs süti. A jutalmazás ennek a fordítottja: kap valamit, amit értéknek tart. Nem akarja megcsinálni amit mondunk, de tudjuk, hogy szereti a nyalókát? Hát nyalókát kap, ha azt teszi, amit mondunk, és a nyalókát vesszük el, ha nem engedelmeskedik. Az ő értékrendjére építünk. Mi motiválja abban, hogy megcsinálja, amit várunk? A nyalóka! Akkor mit teszünk értékessé a szemében? A nyalókát!

Kinek az értékrendje vezéreli ezt a nevelést? A miénk vagy az övé? Amikor büntetünk, akkor a gyerek értékrendjét használjuk és erősítjük! Tényleg ezt akartuk? Tényleg olyan jó ötlet a gyerek meglévő értékrendjét használni csak azért hogy megcsinálja, amit akarunk?

Ha következményekkel (jutalmazással és büntetéssel) nevelünk, hogy jutunk el az értékrendünk átadásához? Sehogy! Még a legszigorúbb behavioristák is elismerik, hogy értékközvetítésre, az erkölcsi nevelésre nem alkalmasak a módszereik! Idomítani jutalom és büntetés, “logikus következmény” bevetésével is lehet, de ettől nem lesznek érettebbek. A jellemükre nem hat, mert a szívüket is érintetlenül hagyja.

A saját értékrended magjait szeretnéd elvetni a gyerekeid szívében? Melyik szülő nem? Értsd meg, hogy ezt nem fogod elérni azzal, hogy az ő értékrendjüket használod! A saját értékeid magját kell elvetned! Hogyan? Úgy, hogy logikus következmények kilátásba helyezése helyett a saját elhatározását hozod ki belőle – azt, hogy ő akar tanulni a vizsgára; hogy ő akar segítséget kérni tőled, amikor frusztrált (ahelyett, hogy verekedésbe kezdene), hogy ő akarja a tőle telhető legjobban elvégezni a munkáját, hogy ő akar türelmesebben bánni a testvérével!

– mert ha a szándék már a sajátja, akkor a tanácsainkra is kíváncsi lesz és elfogadja a segítséget

A gyermek saját szándéka teszi lehetővé, hogy segítsünk neki. Ha már akar változtatni, csak a megvalósítás megy nehezen, lehet neki segíteni, mert igényli. Beleszólásnak és gyötrésnek érzi viszont, ha olyan irányba húzzuk-vonjuk-tanácsoljuk, ami neki nem elég fontos. Abban lehet bátorítani és támogatni, amit ő akar; ami már az ő ügye:
– Tudom, hogy nem akartad bántani a testvéredet. Emlékszem, mondtad is, hogy nem akarod bántani.
– Tudom, hogy nagyon fáj neked ez az egyes. Emlékszem, amikor mondtad, hogy jobb jegyeket akarsz szerezni. Ne félj, sikerülni fog. Azt hiszem, tudnék neked segíteni…

edzo-kekneveles

Ha előhívjuk a gyermek jószándékát, és csak utána kezdjük támogatni a magáénak érzett cél elérésében, akkor már nem az ellenséges partvonalról dirigálunk! Ha abban segítünk, amit ő már jobban akar, mint mi, akkor úgy veszünk részt az életében, mint egy tanácsadó, mentor vagy edző.

Említettem a küzdelmemet a kilókkal. Nem szeretem, ha valaki kéretlen jótanácsokkal próbál “segíteni”. Hiába mondta az anyukám, hogy “Krisztikém, rengeteget híztál! Jobban oda kellene figyelned, hogy mit eszel, és többet kellene mozognod!”, a megjegyzései csak bosszantottak. Ha viszont már saját elhatározásból is szeretnék változtatni, én magam kérek segítséget.  Kellemetlenségeket is kiállok és az akaraterőmet latba vetve önként engedelmeskedem annak, aki a célom megvalósítását támogatva utat mutat, bátorít és számonkér. Még ez is csak akkor működik, ha bízom benne. A kéretlen kritika és jótanács viszont ellenakaratot vált ki. Csak a saját szándékaink megvalósításához igénylünk és fogadunk el segítséget!

– mert a fegyelmezésnek ez az a módja, ahogy a gyerekünk elméjében is rendet tudunk tartani

A fegyelmezés a rend fenntartását jelenti. Amikor előhívod a gyereked saját jószándékát, akkor nem a tetteit próbálod irányítani, hanem az elméjében tartasz rendet, már jóval azelőtt, hogy a tetteiben is megmutatkozna a rend. A belső változáshoz az irányítóközpontot, a szívet kell megcéloznunk, és a jószándék előhívásával éppen ezt tesszük.

– mert a saját szándék előhívásához nincs szükség erőszakoskodásra: a természetes hatalmunkra támaszkodhatunk a nevelésben

A jószándék, a gyermek saját elhatározása teszi azt is lehetővé, hogy erőszakoskodás helyett a természetes hatalmunkra támaszkodjunk a nevelésben. Nem kell valamit elvennünk tőle, ha nem azt csinálja, amit akarunk. Nem kell a kötődéseit felhasználnunk ellene. Elég, ha a kötődésből adódó természetes hatalmunkat használjuk, miután felvettük vele a jó kapcsolatot. [ld. Mi a különbség a természetes és az erővel szerzett hatalom között?Mielőtt munkához látsz, teremts kapcsolatot!]

Egy jó kereskedő ösztönösen is ezt csinálja. Felveszi a szemkontaktust, eléri, hogy a vevő mosolyogjon és bólogasson, és ekkor mondja el, amit akar. Amikor a gyerekünk a szemünkbe néz és mosolyogva bólogat, akkor tudjuk, hogy a mi oldalunkon van. Nem az ellenfelet látja bennünk. Ha már átállt a mi oldalunkra, akkor jó esélyünk van rá, hogy a saját elhatározásából is azt fogja akarni, amit mi akarunk.

– mert ha már nagyon akarja a jót, akkor arra is könnyebben fény derül, hogy mi lehet a megvalósítás akadálya

Ha jobban akar tanulni, ha eleget akar aludni, ha időben el akar indulni, ha rendben akarja tartani a holmiját, ha beszélgetni akar a családdal vacsora közben, de mégsem sikerül, akkor nem olyan nehéz megtalálni, hogy miért nem tudja megvalósítani a célját. De először akarnia kell abbahagyni a dohányzást ahhoz, hogy kiderüljön, miért nem tudja abbahagyni. Először akarnia kell leszokni a drogról ahhoz, hogy megtudjuk, mennyire súlyos a függősége és milyen segítségre van szüksége. Saját szándék, saját elhatározás nélkül viszont semmit nem lehet elkezdeni. Ez igaz minden apróságra és minden nagy dologra. A szándék az első lépés; az akarás elvetett magja.

Csak mert egy gyerek azt mondja, hogy “jobb bizonyítványt akarok”, még nem fogja a következő dolgozatát ötösre megírni. De a siker fejben dől el. Ott kezdődik, hogy a tanulás terén már meg akarja valósítani a benne lévő potenciált. Már akar fejlődni. Amikor idáig eljutottunk, akkor az is kiderül, hogy mi akadályozza a tanulásban, és elfoglalhatjuk mellette az edző, a mentor, a tanácsadó helyét. A fejlődés folyamat, és ha már megindult, akkor idővel a gyümölcstermésre is számíthatunk.

Ha a saját szándék előhívása ennyire jól működik, miért nem használja több szülő? Valószínűleg a sietség miatt. A KÉK nevelés kertészeti munka, amihez idő kell. Az igazi gyümölcs megjelenésére sokat kell várni. A műgyümölcs hamarabb készen van. A jószándék nem azonnal termi a gyümölcsöt. Sok bajt okoz, hogy annyira sietünk, és a jószándék előhívása helyett a teljesítményt sürgetjük. Hinnünk kell az érés csodájában, mert csak akkor leszünk hajlandóak a hosszútávú kertészeti munkára.

Hogy lehet a gyermek jószándékát előhívni?

Gondold végig, hogy milyen szándéknak kellene megszületnie a gyerekedben ahhoz, hogy jobb irányba kezdjen haladni. Először viszont a kapcsolaton dolgozz, mert a jószándék előhívása csak akkor sikerülhet, ha a gyereked nem ellenfélnek tekint, hanem ő is úgy érzi, hogy azonos oldalon álltok.

– kerülj befolyásos pozícióba

Hozd helyre a kapcsolatot úgy, hogy te legyél a gyermek biztos bázisa és a tájékozódási pontja, mert ez a feltétele annak, hogy hallgasson rád és kövessen [ld. A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?)]. Manapság az az egyik baj a neveléssel, hogy olyankor próbálunk nevelni, amikor épp helyzet van, ahelyett, hogy olyankor csak megjegyeznénk magunknak, hogy ezzel a dologgal foglalkozni kell. Nem a viharban hallgatnak ránk a gyerekeink. Nem olyankor van természetes hatalmunk, mert viharban a kapcsolat is viharos, és nem sok esélyünk van arra, hogy a gyerekünket a saját oldalunkra hozzuk. Akalmas időt kell választanod ahhoz, hogy befolyásos pozícióból tudj hatni a gyerekeidre. Egy gyerek arra hallgat, akihez függő-elfogadó szerepben kötődik. Vedd fel a kapcsolatot – amikor akarsz valamit a gyerekedtől, mindig a kapcsolatfelvétel az első! (Tudod: tekintet, mosoly, bólogatás). Menj el vele sétálni, és olyankor beszéld meg vele az ügyeket, amikor jó a kapcsolat! Szánd rá az időt (a gyümölcstermés hosszútávú cél)! Ne erőből próbáld gyorsan helyre tenni, ami félresiklott!

– segíts neki reális, megvalósítható célokat kitűzni

Erre akkor kerülhet sor, ha már azonos oldalon álltok. Ha igényli a segítségedet, szívesebben is fogadja.

– felkészülten várd a problémákat

Némi tapasztalatszerzés után azt is előre fogod látni, hogy miből lehet baj. Amikor a nagymama ebédre hív benneteket, már előre eszedbe jut, hogy a lányod utálja a fasírtját, és legutóbb megsértette a nagymamát. A múltkori esetből tanulva előre tudsz dolgozni a megelőzésen. Ha látod, hogy hol várható a gubanc, fel tudsz készülni rá. Megbeszélhetsz a lányoddal egy titkos jelet, amit a nagymama jelenlétében is leadhat neked, ha nem szereti főztjét. Vagy megtaníthatod, hogy hogy mondja meg kellő tapintattal, hogy csak keveset szeretne kérni, vagy ha egyáltalán nem szeretne enni a nem szimpatikus ételből. Nagyon mókás és hasznos, ha a jelenetet párszor el is gyakoroljátok.

Amikor az unokatestvérek átjönnek játszani, már idejekorán eszedbe jut, hogy legutóbb rosszul sült el a látogatásuk, mert a fiad heves tiltakozásba kezdett, amikor játszani akartak a játékaival. Most, hogy megint jönnek, megpróbálhatod megelőzni a bajt. A jószándékát kellene előhívnod… de hogyan? Vedd fel a jó kapcsolatot, és amikor már mosolyogva néz rád és bólogat, térj a tárgyra: „Azt hiszem, jó lenne, ha az unokatestvéreidnek is megengednéd, hogy játsszanak néhány játékoddal. Talán már elég nagy is vagy hozzá. Mit gondolsz, számíthatok rád?” Remélhetőleg továbbra is mosolyogva bólogat. „Rendben, gondoljuk át, mivel játszhatnak az unokatesók? Amivel nem, azt el kellene pakolni. Segítsek?” Sok bajt megelőzhetsz azzal, ha erőszakos utasítgatás helyett minden alkalommal odafigyelsz arra, hogy egy csónakban evezzen veled, a te oldaladon álljon, és az ő saját szándékát hívd elő. Ha sikerül elérned, hogy a saját ügyének tekintse a bajok megelőzését, a felkészülésben is együtt fog veled működni, hiszen ő akarja, te pedig neki segítesz.

És ha nem sikerül? Ha megint utálkozni kezd az étel miatt a vendégségben? Ha megint veszekszik a játékokon az unokatesókkal? Akkor mit csináljunk?

Olyankor nem sokat lehet tenni. Rosszul alakultak a dolgok. A kapcsolatot kell menteni, hogy a kudarc se távolítson el bennünket egymástól, a jövőre nézve pedig ebből az esetből tanulni kell. És vajon kinek kell a leckét megtanulnia? Annak, aki felelős a kicsik és az éretlenek tetteiért. Ezek általában mi vagyunk, a szülők. Nem a gyereknek kell megtanítani a leckét. Nekünk, felnőtteknek kell megtanulnunk. Az a kérdés, hogy én, a felnőtt mit tanulhatok ebből a jövőre nézve, hogy legközelebb bölcsebb előrelátással hozzam ki a gyerekemből azt az elhatározást, ami beállítja a megfelelő irányba.

Ne felejtsük el, hogy a kicsik jószándéka még nem elég erős. Egy négyéves a legőszintébb szívvel igéri meg, hogy lehozza neked a csillagokat is az égről, és megeshet, hogy semmit nem tart be belőle, mert valami más eltereli a figyelmét. Nagy türelemre van szükség ebben is. Az 5-6-7 éves már jobban be tudja tartani az ígéreteit (prefrontális kéreg). Már a kicsiknél is nagyon hasznos, de iskoláskortól kezdve lesz igazán fontos a jószándék előhívása a nevelési gyakorlatunkban.

Mit tegyünk, miután a jószándék megszületett?

– szurkolj lelkesen a partvonalról

A serdülőre bízott területeken a felelősséget és a következményeket is ő viseli a döntéseiért [ld. Bízzunk rá felelősséget!]. Mi, szülők a továbbiakban a lelkes szurkoló és a tanácsadó szerepét töltjük be.

– nyugalomba vonult tanácsadó legyél, ne parancsnok

Különösen fontos ez, amikor az elhatározások megvalósítása nehezen megy. A kitűzött cél feladása komoly kísértés, ha valaki már hetek óta eredménytelenül igyekszik a célját elérni. Nem csoda, ha elege van, túl sok neki, belefárad és fel akarja adni. Ilyenkor kell mellette állni! “Semmi baj, odáig is el fogsz jutni. Csak tarts ki, már úton vagy, ne add föl. Sikerülni fog. Van egy ötletem, mi lenne, ha megpróbálnád…” Kitartóan támogassuk és segítsük a haladását!

– továbbra is a jószándékot nézd, ne a teljesítményt

Nagyon nehezen hiszi el az ember, hogy többre képes, ha mindig csak negatív visszacsatolást kap.

Még akkor is, ha csak azért ígér meg valamit, hogy kibújjon a felelősségre vonás alól:
– Nem akartam… nem direkt volt! – mentegetőzik, és nyilvánvaló, hogy csak azért mondja, hogy ne kerüljön bajba. Még ez is jó alkalom, amit ki lehet használni a jószándék előhívására. Még ezt a jószándékot is meg lehet támogatni:
– Nagyon örülök, hogy olyan ember vagy, aki szándékosan nem csinál ilyet.
Még egy ilyen helyzet is nagyszerű lehetőséget nyújt arra, hogy a szívét célozd meg a neveléssel és a szándékát nézd, ne a teljesítményét.

Ha azzal azonosítunk egy gyereket, amit csinált (meggondolatlanul, hirtelen felindulásában), azzal olyan tükröt tartunk elé, amilyennek nem akarjuk látni. Azt mondjuk vele, hogy látod, ilyen vagy! Ha viszont a gyönge teljesítmény helyett a jószándékát nézzük, és látjuk benne azt is, amilyen akkor lehet, amikor érettebb lesz, akkor sokkal nagyobb valószínűséggel lesz ereje tovább fejlődni abba az irányba.

“Nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.”
– 1Sámuel 16:7

Összefoglaló gondolat:

Tápláld a kapcsolatot: töltögesd a szeretettankját meghitt együttléttel,
adj teret a fejlődésnek: biztosíts elég üres helyet és időt, és
bízzál az önállósulás természetes folyamatában!

Adjunk neki lehetőséget!

“A hajóépítést ne azzal kezdd, hogy tervrajzot meg szerszámokat osztasz, hogy fát fűrészeljenek és vitorlát varrjanak az embereid, hanem először a vágyat ébreszd fel bennük a vitorlázás és a távoli földrészek iránt!”
– Antoine De Saint-Exupéry

Ébresszünk benne vágyat és hagyjuk dolgozni a belső motivációt!

Gyerekkoromban sok szép könyvünk volt otthon, és a szüleim megengedték, hogy bármikor kézbevegyük és nézegessük őket. Akkoriban a két kedvencem egy nagy képes történelemkönyv volt és egy nagy színes könyv az állatok világáról. Egyik sem kisgyerekeknek készült, a nagy képek alatt feliratok voltak, és az oldalakon sok-sok kisméretű betű töltötte ki a képek közötti helyet.

Az öcsém meg én rengeteget rajzoltunk egy jó nagy készlet kemény olajpasztellel.

gioconda-hard-pastel-kekneveles

Fogalmam sincs, hogy a hatvanas években hogy juthattak ilyen kincshez a szüleim, de rengeteg volt belőle és nem féltették tőlünk. A könyvekből szerzett élmények megihlették a fantáziánkat. A fejünkben nyüzsgő történeteket jelenítettük meg a papíron és a játékainkban.

A felnőttek sokszor olvastak nekünk, de nem eleget. Volt más dolguk is, így hát kézbe kellett vennem az ügyet: addig-addig próbálkoztam, amíg megtanultam olvasni. Annyira izgalmas volt felfedezni a girbegurba jelek titkát! Egy világ tárult fel előttem! Már ki tudtam betűzni az érdekes képek alatti feliratokat is! Az iskolától se féltem. Úgy éreztem, hogy ha ezeket a rejtjeleket sikerült megfejtenem, akkor bármi mást is meg tudok tanulni.

Ma már kevés gyereknek lehet része a boldog felfedezésben, hogy saját maga is rá tud jönni, mit jelentenek ezek a kis jelek. Pedig aki nagyon vágyik rá, az megtanul olvasni. Ne kezdjük gyakoroltatni a betűk felismerését, még mielőtt a gyermek maga vágyna rá, mert hosszú távon nem ebből származik előnye az iskolában, hanem abból, ha szereti a könyveket és van kedve tanulni! Ne fosszuk meg az önálló felfedezés örömétől! Inkább ébresszünk benne vágyat és hagyjuk dolgozni a belső motivációt!

Ürítsük ki a terepet és hagyjuk unatkozni!

Mit értek ezalatt? A folytonos foglalkoztatás, a folytonos irányítás, és a folytonos segítségnyújtás hiányát. Egy gyereknek szabadidőre is szüksége van a kibontakozáshoz. Alakítsunk ki olyan napirendet, amiben elég ideje jut a kreativitásra: a belső tartalmak előhozására! Ezt csak úgy tudjuk megcsinálni, ha korlátozzuk azokat a tevékenységeket, amelyek elveszik a kreatív játéktól az időt!

Az önálló játékot a kicsiknél úgy tudjuk előidézni, hogy először feltöltjük őket meghitt együttléttel, mert a belső tartalékok megléte a kreativitás feltétele. A videókon ugyanaz a kisfiú (az unokám) látható 12 és 19 hónapos korában, amint rövid időre önálló játékba merül az anyukája közelében:

Egy kicsi gyereknek a szeretettartálya is kicsi, az önálló játékra szánt eleinte rövid időt tehát minden alkalommal szeretetteljes együttlétnek kell megelőznie. Töltsd meg a gyereked szeretettankját, ha kiürült, akármennyi idős; utána viszont ne kösd le! Minél fiatalabb, annál fontosabb neki, hogy a közvetlen közeledben maradhasson, de a további interakcióra nyugodtan mondhatsz nemet:

– Mami, játszol velem? Papa, játszol velem? – kérdezi a 3-4 éves, és válaszold nyugodtan, hogy:
– Nem, most nem játszunk. De itt leszek a konyhában / itt fogok dolgozni az asztalomnál.
– De játsszál velem légy szíves!
– Most nem lehet; nem most van a játékidőnk.

Sok felnőtt hiszi azt, hogy ha a gyereke unatkozik, le kell tennie a munkáját és játszania kell vele, vagy ki kell találnia valami érdekeset, de nem kell ezt csinálnod! Ha kielégítő együttléttel már feltöltötted a gyermek szeretettankját, nem kell megszabadítanod az unalomtól! Nem muszáj mindig játszanod vele! De ne is adj neki képernyős kütyüt, ami elszórakoztatja! Ne adj neki könnyű és passzív kiutat, sőt! Zárd össze az unalommal! Akkor rákényszerül, hogy belülről hozzon elő valami érdekeset, ami kitölti az unalom helyét!

Egyetlen jó oka lehet annak, hogy egy gyereket a szobájába küldesz: ha panaszkodik, hogy unatkozik. Ilyenkor nyugodtan mondhatsz olyasmit, hogy “most az lesz a legjobb, ha bemész a szobádba és addig ülsz ott, amíg elő nem bukkan belőled valami érdekes. Várd meg, amíg támad valami jó ötleted.” Nem azért küldjük el az unatkozó gyereket, hogy távol legyen tőlünk, hanem azért, hogy egyedül maradva legyen alkalma felfedezni, mi minden van a belsejében.

alkotó magány

A fejlődő gyermeknek azért van szüksége üres időre és térre, hogy rákényszerüljön a belső tartalmai előhozására. Teremts körülötte kitöltetlen űrt, ahol a szabad játék és az alkotó tevékenység helyét nem foglalja el semmilyen irányított foglalkoztatás, vagy passzív szórakozás! Alakíts ki olyan napirendet, amelyben a szabadidő fontos helyet kap a nap aktív szakaszában. Olyan szabadidő, amikor képernyő- és foglalkoztatásmentes helyzetben a gyermeknek ki kell találnia valamit, hogy ne unatkozzon; amikor a kitöltetlen űrt csak a belső tartalmai előhozásával tudja megtölteni, mert senki nem zavarja az önálló játékban vagy az alkotásban. Jót tesz a gyerekeknek az alkotó magány: ha addig kell ülniük egy üres rajzlap mellett, amíg elő nem jön belőlük valami érdekes! A gyerekszoba sem akkor segíti az alkotást, ha nyüzsög benne a sok színes játék és látványelem, hanem, ha jobban hasonlít egy üres rajzlaphoz, mint egy játékbolthoz!

alkoto-szabad-jatek-kekneveles

Hogy állapítja meg egy fejlődéskutató, hogy egy kisgyerek jól halad-e az önállósulás útján? Azt nézi, hogy miután a szeretettankja jól feltöltődik a számára legfontosabb kapcsolatban és nyugvópontra jut, mennyi idő alatt merül szabad játékba magától. Nem olyan tevékenységbe, amiért megdicsérik, hanem amit a tevékenység öröméért csinál. Az önálló, szabad játék a belső hajtóerők meglétét jelzi. Arra utal, hogy a gyermek jól halad az önállósulás útján: van többlet-energia a rendszerében, amiből futja az érés luxusára. Ha minden szabadidejét társas interakcióval tölti, nem jut elég egyedül tölthető időhöz, nem tud elmerülni a saját világában, és nem tud a képzelete előhívásával játszani vagy olvasni. Az olvasást kísérő belső képalkotás is kreatív tevékenység – ez a nagy különbség az olvasás és a filmnézés között. Amikor egy gyerek ugyanazt a mesét filmen látja, nem aktivizálódik a fantáziája. Kreatív belső képalkotás helyett passzívan szórakozik, mert a filmet nem kell képzeletben megalkotnia.

jótékony hanyagolás, mesteri be nem avatkozás

Amikor a nagy 18. századi dán teológust, Kierkegaardot megkérdezték, hogy mire van szüksége egy kamasznak ahhoz, hogy igazán felnőjön, azt mondta, hogy mindenek előtt jótékony hanyagolásra (benign neglect). Kierkegaard a békén hagyásról beszélt a kielégítő kapcsolat közegében. Charlotte Mason, a 100 évvel ezelőtt élt nagyszerű angol pedagógus a mesteri be nem avatkozás (masterly inactivity) kifejezést használta ugyanerre.

játék: szabad mozgás kötött térben

Gordon Neufeld szerint a fejlődés elengedhetetlen feltételei közé tartozik a játék, amely “szabad mozgás kötött térben“. Kötött tér alatt ugyanazt érti, mint Mason a “mesteri” alatt: a gyerekeknek korlátokkal védett szabadságra (kiűrített terepre) van szükségük az értük felelős felnőttek felügyelete alatt. A szabad játékhoz, a kreativitáshoz szükséges “kötött tér” a kapcsolat határokat kijelölő biztonságában valósul meg.

Töltsük fel még a serdülő szeretettankját is, lakassuk jól újra meg újra a bőségesen terített asztalunknál, járjunk előtte követhető vezetőként, jó pásztorként, de hagyjuk békén! Csak különlegesen indokolt esetben álljunk az útjába, és ne avatkozzunk minden dolgába! Adjunk neki teret és időt, hogy önmaga lehessen, felismerje a választási lehetőségeit, meghozhassa a saját döntéseit, hibázzon és újrakezdjen; hadd próbálgassa a saját szárnyait!

Amikor hiányzik a belső motiváció

Csak az önállósulás útján haladó (az önállósulás jeleit mutató életképes, eleven és vállalkozószellemű) gyerekeknek tesz jót a jótékony hanyagolás! Ha olyan gyerekkel van dolgunk, aki elakadt a fejlődésben, akit nem vezérel belső hajtóerő, akkor ugyanaz a hanyagolás már gondatlanság. Ha egy belsőleg motiválatlan gyerek dolgaiba nem avatkozunk bele, akkor az eredmény fejetlenség lesz a fejlődés helyett. Ráadásul, ha önállóan nem boldogul, és mi sem fogjuk a kezét, fennáll a veszély, hogy helyettünk másokra fog támaszkodni [ld. kortárs-orientáció]. Amikor a belső motiváció hiányzik, ne hagyjuk magára a gyereket, hanem a kapcsolat javításán dolgozzunk! Az ő életéből is nyugodtan iktassuk ki a foglalkoztató programokat és a passzív szórakozást, de “jótékony hanyagolás” helyett fordítsunk rá az eddigieknél több személyes figyelmet! [ld. Hogy lesz a kötődésből önállóság?]

Találkoztam egy szorgalmas anyával, aki teljesen kifárasztotta a kislányát. Reggel 7 és este 9 között minden idejét beosztotta. A kislány ki volt merülve, és egy szemernyi kreativitás sem volt benne. Semmi belső motiváció. De látszott, hogy a kapcsolatban elég sok szeretet-tartalék van ahhoz, hogy ha lassítanak, a gyerek ki fogja pihenni magát. Ha pedig megtelik a szeretettankja és megnyugszik, akkor belőle is elő fog jönni a kreatív lendület. Amikor az anya ezt megértette, szépen lelassított, és kiiktatta a gyerek életéből az összes stimuláló programot. A kislány eleinte sírt és panaszkodott, hogy ezt se lehet, meg azt se lehet, és az érdekes programok helyett Anyával kell beérnie. De sok töltögetést kapott a szeretettankjába, és egyszer csak megjelent az első zsenge hajtás: a kapcsolatból kihajtott a gyönyörű önálló játék. Az anya meg volt döbbenve. Soha semmiben nem látta még a lányát ilyen örömmel elmerülni… de csak azért nem, mert eddig még soha nem csinált helyet neki. Nem ürítette ki a terepet.

Adj lehetőséget a gyerekednek arra, hogy a belső hajtóerői mozgásba lendüljenek és elindítsák az önállósulás folyamatát! Töltsd meg a szeretettankját, és aztán hagyd addig unatkozni, amíg eszébe nem jut valami érdekes! Hozd olyan helyzetbe, ahol csak a belülről kihozott tartalommal tudja lekötni magát, és meg fogod látni: egyszer csak önálló játékba merül.

Büntetés helyett a saját bánatát kellene megélnie

A fegyelmezés eredménye azon múlik, hogy tudnak-e a gyerekünkön változtatni a korlátok: azok a körülmények, amelyeken nem tud változtatni. A természet fegyelmezőeszköze az adaptálódás: a rugalmas alkalmazkodás érési folyamata. Az alkalmazkodás úgy zajlik, hogy az agy kigyomlálja, ami nem működik, elhibázott, vagy fölösleges. Az olyan cselekvés, ami sehova sem vezet, holtpontra jut az élet labirintusában. Fájó érzésekkel jár; megállásra és irányváltoztatásra készteti a fejlődő gyereket, és közben belülről formálja.

Ha viszont a fejlődési folyamat elakad, akkor a gyereket nem nevelik, nem formálják a korlátok. Ha az adaptálódás folyamata elakad, az önfegyelem kialakulása is elakad, mert a kettő ugyanaz. Ilyenkor hiába mondunk nemet, hiába korlátozunk, nincs eredmény, mert nem érdekli az érzékenységét elvesztett gyereket. És ekkor mit teszünk? Csapdába sétálunk. A könnyen kezelhető gyerekekkel működni látszó fegyelmezési módszereket ismételgetjük egyre keményebben a nehezen kezelhető gyerekekkel. Kétségbeesett elszántsággal próbáljuk nekik megtanítani neki a leckét.

Tanítsuk meg a leckét?

A fegyelmezés terén uralkodó zűrzavar rosszabb fordulatot vett, mióta (a 60-as években divatba jött racionalitás jegyében) a fegyelmezést tanításnak kezdték tekinteni. Ez a fordulat hozta be a logikus következményeket, a meggyőzést, az ok-okozati összefüggéseket a fegyelmezésbe. Rudolf Dreikurs 1968-ban írt egy könyvet, amelynek a címe önmagáért beszél: Discipline Without Tears (Fegyelmezz könnyek nélkül).

Dreikurs az ész embere volt, racionálisan gondolkodó osztrák, és könyve a korszak összes jellegzetességét magán viselte. Az érzelmeket zavaró kellemetlenségnek tekintette. Erőteljes ellenreakció volt ez az akkoriban nagy népszerűségnek örvendő mélylélektanra, amely felfedezte, hogy az ember érző lény. Dreikurs az értelmes meggyőzést próbálta visszahozni a nevelésbe: “A gyereknek logikus következményeken keresztül kell megtanítani a leckét!” Mára ez a tanács mindenható orvosságnak, sőt megkérdőjelezhetetlen dogmának számít. Szinte mindenki hiszi és vallja, hogy a gyerekek viselkedésén úgy lehet változtatni, hogy a nemkívánatos viselkedést kellemetlen következményekkel társítjuk. Ez az, ami eljuttatja abba a makacs fejébe, hogy így nem viselkedhet többet. Meg kell tanítani neki a leckét.

A képmutatáshoz vezető út

Hadd bátorkodjam kijelenteni, hogy a nemkívánatos viselkedés kioltásával és a kívánatos megerősítésével csak a külső mázra lehet hatni, de az indítékok és szándékok belső rétegeit nem lehet elérni vele! Ha egy gyerek megtanul a mindenkori elvárásoknak megfelelően viselkedni, és a viselkedése már nem azt fejezi ki, ami igaz benne, akkor nem jobb emberré neveltük, hanem a felnőtt világra jellemző képmutatás magjait ültettük el benne. Pál apostol szerint viszont a valódi érés a szeretet közegében zajlik, az igazságtól elválaszthatatlan, és végső célja mindenestől felnőtt, Krisztust tükröző ember: “…az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus.” (Efezus 4:15)

A valódi érést célul kitűző nevelés nem a viselkedésre céloz, hanem oda, ahonnan a viselkedés fakad: az indítékok és szándékok székhelyére, az emberi szívre. A fegyelmezés pedig egyszerűen azt jelenti, hogy amíg egy gyerek még nem elég érett ahhoz, hogy önmagát szabályozza belülről, addig nekünk kell őt kívülről szabályozni, mert mi, felnőttek vagyunk felelősek az ő tetteiért is. A mi dolgunk az életében fenntartani a rendet. De meddig? Jó volna azt írni, hogy amíg be nem érik az alkalmazkodási folyamat várva várt gyümölcse, az önfegyelem. Elvileg így volna, de ez a gyümölcs sokaknál egyáltalán nem érik be, mert a fejlődés idejekorán elakad.

A belső fordulathoz vezető út

Az önfegyelmet termő érési folyamat (az adaptálódás) nagyon egyszerűen működik: ami eredménytelen, az kihullik. Ami nem vezet sehova, azt az agy lemetszi. De csak akkor, ha a gyerek át is érzi, hogy itt most nem lehet meg az akarata. Éreznie kell, hogy most minden hiába: zsákutcába jutott az élet labirintusában, mert nem vezet út arra, amerre elindult. A hiábavalóságot bánat és csalódás, azaz fájó érzések formájában éljük át. Amikor a gyerekünk olyasmit akar, vagy csinál, amit nem engedhetünk meg, ide kellene őt eljuttatnunk. A zsákutca-élmény, a hiábavalóság-élmény érzelmi megélésére volna szükség a belülről kifelé ható fegyelmezéshez, és ez az, amire a legtöbb esetben nem kerül sor.

Testi fenyítés régen és ma

Valószínűleg ezért alakult ki és maradt a kicsik fegyelmezésének bevett eszköze évezredeken át a fenekes. Őseink még ösztönösen tudták, hogy a dacos ellenállás, a lehetetlennel való próbálkozás, az elérhetetlenért folytatott elszánt küzdelem zsákutcájából a gyerekük akkor szabadul ki, amikor el tudja siratni és el tudja engedni azt, amit nem sikerült elérnie. Dédanyáink a könnyek érkezését siettették azzal, hogy elverték a fenekét (erről kicsit bőveben írtam az agresszív viselkedésről szóló fejezetben A régiek bölcsessége és a mai “testi fenyítés” (pofon, pálca és hasonlók) cím alatt.

A testi fenyítést viszont csak egy icurka-picurka lépés választja el a bántalmazástól. Amikor egy felnőtt maga sem képes elengedni elérhetetlen vágyait, és a saját felgyűlt frusztrációját (támadó energiáját) rászabadítja a gyerekre, akkor azzal, amit tesz, bántalmazza. Ha a saját feszültségünket a gyerekünkön vezetjük le, aki bosszant, idegesít, kiakaszt vagy felháborít, bántalmazunk. Csináljunk akármit, nevezzük bárminek: fegyelmezésnek, fenyítésnek, atyai pofonnak, fenekesnek, sértődésnek… A gyerek szempontjából minden megnyilvánulásunk bántás, amit azért csinálunk, mert kiakasztott bennünket. Még az is, ha csak a szavainkkal bántjuk, bezavarjuk a szobájába, vagy nem szólunk hozzá egy ideig. A bántás pedig, akármennyire megérdemelte, nem neveli őt nagyobb önfegyelemre, de rongálja a kapcsolatot. A gyerek persze tanul belőle, de nem építő dolgokat. Ugyanakkor ösztönösen bezárja a szívét előttünk, hogy kevésbé fájjon. Ez pedig csökkenti annak az esélyét, hogy később is hatni tudjunk rá.

A testi (vagy bármilyen) fenyítés ma már nem az elengedés könnyeihez vezető út lerövidítését szolgálja, mint dédanyáink korában, hanem büntető szándékú. A büntetés pedig akkor ér valamit, ha félelmet és (testi vagy “csak” lelki) fájdalmat okoz. Az a célja, hogy a nemkívánatos viselkedéshez negatív következményt társítva a gyerek legközelebb tartózkodjon attól a bizonyos viselkedéstől. A fenti okok miatt a testi fenyítést ma már a világ több, mint 40 országában törvény is tiltja, de a fürdővízzel együtt sajnos a gyereket is kiöntöttük.

Kiöntöttük azt a magától értetődő bölcsességet, ami a gyerekek fegyelmezését századokon át kísérte a hagyományos családokban, hogy a korlátok elleni szélmalomharc addig nem ér véget, amíg a gyerek a veszteségét el nem siratja. Ma viszont már nem engedhetjük meg magunknak az odavezető út lerövidítését, mert a közfelfogás annyira büntetővé vált, hogy meg se tudjuk érteni, hogy a fenekesnek anno nem az volt a célja, hogy a gyerek kedvét elvegyék a rosszalkodástól.

Őszinte bűnbánat

Ahhoz, hogy a belső változás megtörténjen, az embernek a saját őszinte bánatát kellene spontán megélnie. Egy érző szívű nagy gyereket és felnőttet már az a belső konfliktus is fájó érzéssel tölt el, amiről Pál ír: “nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat.” (Róma 7:19) Nem pici korban, hanem amikor eljut az érettségnek arra a fokára, ahol már az fáj neki, hogy önmagához nem tudott hű lenni, mert nem az értékrendjének megfelelően cselekedett. A belső konfliktus készteti megállásra és irányváltoztatásra az önkormányzásra képes embert. Az őszinte bűnbánat is az adaptálódás érési folyamatának a része, ahogy ezt Isten, az ember teremtője és legjobb ismerője olyan szépen kitalálta. Nevelő hatású, de nem lehet senkit ránevelni, mert az érés gyümölcse. Természetes úton jelenik meg mindenkiben, aki idő előtt el nem akad a fejlődésben. Még a mi gyerekünkben is.

Természetes következmények

A felelőtlen tettek következményei már akkor jótékonyan fájhatnak, amikor a gyerekünk még nem érett meg az őszinte bűnbánatra. Például nem tanult eleget, ami különben nem zavarná különösebben, de rossz jegyet kap az iskolában. A természetes következmények nevelő hatása akkor érvényesülhet, ha hagyjuk, hogy a rossz következményt meg is tapasztalja. Hadd kapjon rossz jegyet, ha nem tanult rendesen. De az a helyzet, hogy ezekből a természetes következményekből egyes gyerekek tanulnak, mások viszont nem! És vajon kik azok, akik tanulnak belőle? Azok, akiket érzelmileg fájdalmasan érint a dolog; akiknek belefájdul a szívük és bánatosak vagy csalódottak lesznek. Nekik már nincs szükségük további büntetésre. Akit viszont már nem érdekel, hogy rossz jegyet kap, annak a szívét tovább keményíti a büntetés. Minél több büntetést kap, annál érzéketlenebbé válik, és annál kevésbé lehet rá hatni bármilyen nevelési kísérlettel.

Az önfegyelem gyümölcs

A felelősségteljesebb viselkedés, a nagyobb önfegyelem nem a következetes büntetés műve, hanem az adaptálódás belül és spontán zajló érési folyamatáé. A gyümölcstermés előfeltétele, hogy a gyerek szívére valami még hatni tudjon: akár a következmény, akár a lelkiismeretében keletkezett konfliktus. A kemény szív az éretlenségben való megrekedés jele, és a további érés akadálya.

Nem a következetes büntetés, hanem az érző szív az, ami idővel megtermi az önfegyelem gyümölcsét. A bánat és a csalódás fájdalmas érzései indítják el a jótékony változást az ember lelkivilágában. Aki már nem érzi ezeket a fájdalmas érzéseket, azzal kapcsolatban a legfontosabb teendőnk nem az, hogy keményebb büntetések után nézünk, hanem az, hogy a lelki épségét segítsünk helyreállítani. Azért kell megtennünk mindent, hogy visszanyerje elveszített érzékenységét… de ez már egy következő alkalom témája.

Befejezésül álljon itt egy idézet a bűntudat és a bűnbánat különbözőségéről Bolyki László: Jézus-kártya a politikában c. írásából:

“…a megbocsátás katarzisa éppen a bűnök felszínre kerülése által, nem pedig a bűnök elkenése során jöhet létre. A bűnök eltussolása nyomán ugyanis bűntudat keletkezik, a bűnök felfedése során viszont bűnbánat, és míg a bűntudat öl, a bűnbánat ezzel szemben gyógyít.”
– Bolyki László

Mellőzd a kapcsolatrongáló módszereket!

GYÖKEREK sorozat » 5. rész: SZEPARÁCIÓ és HÍDÉPÍTÉS

Elég gyakran előfordul, hogy le kell állítanunk a gyereket, sőt, hűvösre kell tennünk egy időre, mert nem folytathatja azt, amit csinál. De ehhez nem kell megvonnunk tőle saját magunkat is!

Ne használjunk olyan fegyelmező módszereket, amelyek eltávolítják tőlünk a gyerekeinket!

Csak akkor tudjuk a gyerekeinket a helyes úton tartani, ha a módszereinkkel nem ássuk alá a bizalmi kapcsolatot! Mellőznünk kell a kapcsolatot rongáló fegyelmezési módszereket! Ami nem olyan egyszerű, mert néhány olyan bevett gyakorlattól is meg kell válnunk, amelyet eddig ártalmatlannak hittünk, és gyakran használunk.

Eltávolítjuk és szembefordítjuk magunkkal a gyereket, amikor elküldjük magunktól, úgy teszünk, mintha el akarnánk hagyni, vagy megvonjuk tőle a szeretetünk jeleit. A szakadék mélyül közöttünk, amikor a szavaink vagy a magatartásuk arra utal, hogy nem leszünk jóban, ha nem viselkedik elég jól.

Manapság mintha ez lenne a norma. Szeparációs szorongásra épülő fegyelmező módszereket javasolnak azok a tanácsadók, akik a testi fenyítés kiváltására próbálnak korszerű alternatívát ajánlani, de nem ismerik a gyermeki fejlődés feltételeit: nem tudják hogy a kapcsolat rongálásával a nevelés egyetlen lehetséges közegét veszítjük el.  A biztonságot nyújtó kapcsolat az egészséges fejlődés alapfeltétele, és a gyerekeink csak addig fogadnak szót önként és szívesen, amíg ösztönös függő-elfogadó kötődésük hozzánk fűzi őket.

Amikor levegőnek nézzük, vagy nem szólunk hozzá

Szeparációs módszer a szeretet jeleinek a megvonása is, pl. amikor úgy teszünk, mintha ott se lenne. Nem veszünk róla tudomást. Levegőnek nézzük. Vagy sértődötten nem szólunk hozzá. Még az is, amikor fenyegető hangon háromig számolunk. Miért? Mert amint ez elhangzik, a kicsi gyerek a lehető legrosszabbra gondol: ha rossz lesz, nem leszünk jóban, nem fogjuk szeretni. A legérzékenyebb gombokat nyomja meg rajta, ezért annyira hatásos.

Amikor büntetésbe küldjük

A szeparációban mártjuk meg a gyerekünket akkor is, amikor egy időre büntetésbe küldjük: beküldjük a szobájába, sarokba állítjuk, vagy csak elküldjük onnan, ahol vagyunk. Az elkülönítő módszerek azt az üzenetet küldik, hogy “amíg nem viselkedsz rendesen, addig nem akarlak látni”. Az egészséges változat így néz ki: “ezt nem csinálhatod tovább”, vagy “amíg így viselkedsz, addig nem lehetsz itt”, és most jön a lényeg: “gyere”. És magunkkal visszük valahova, ahol nem tudja folytatni azt, amit addig csinált, vagy leültetjük magunk mellé. Elég gyakran előfordul, hogy le kell állítanunk a gyereket, sőt, hűvösre kell tennünk egy időre, mert nem folytathatja azt, amit csinál. De ehhez nem kell megvonnunk tőle saját magunkat is!

elkulonito-buntetes-kek-neveles

Amíg a gyerekünk nem rendelkezik kellő önfegyelemmel, muszáj fegyelmeznünk, de nem mindegy, hogy közben mire tanítjuk! Ha arra akarjuk tanítani, hogy “ne így viselkedj, hanem így”, akkor véletlenül se arra tanítsuk, hogy “amikor így viselkedsz, nem akarlak látni”! Ne felejtsük el, hogy gyengéd és határozott szülők vagyunk, és mi viseljük a felelősséget a biztonságot nyújtó kapcsolatért. A szeretetünk nem lehet az idegességünk függvénye ha egyszer feltétel nélkül adott! Semmi nem állhat közénk, még a vásott kölyök engedetlensége sem. Amikor olyasmit tesz, amit nem engedünk, akkor leállítjuk. Ha kell, ki is emeljük abból a helyzetből, ahol nem tudott magán uralkodni, de ilyenkor magunkkal visszük, magunk mellé ültetjük, nem pedig elküldjük.

Amikor úgy teszünk, mintha ott akarnánk hagyni

Az elhagyás színlelése is a szeparációs módszerek közé tartozik. Gyakran megesik, hogy indulnunk kell, de a gyerekünk nem akar jönni. Különösen kínos, amikor mások szeme láttára nem bírunk egy kis tökmaggal zöld ágra vergődni.

– Indulnunk kell, Lujzika! Indulunk!
– Még nem akarok!
– Indulnunk kell. Időben szóltam, (ahogy a könyv tanácsolta), most pedig indulunk.
– Nem megyek!
– Lujza!
Anya tudja, hogy most már tényleg muszáj indulni. Valamit ki kell találnia, gyorsan, mielőtt kitör a cirkusz.
– Rendben. Te itt maradsz, Anya elmegy. Szia! Pá-pá! – És elindul. Igazából esze ágában sincs otthagyni Lujzát, de ő ezt nem tudja és megrémül.
– Anya-Anya-Anya, ne menj el! NE MENJ EL!!!

Hatásos volt a trükk. Anya könnyen és gyorsan elérte, hogy a kicsi csapot-papot, mindent feledve rohanjon utána. De vajon mi hatott Lujzára ekkora erővel?

elhagyas-szinlelese-kek-neveles

Őszintébb volna, ha ezeket az eljárásokat a valódi nevükön neveznénk: kiközösítés. Vajon hogy hat a gyerekre, ha kiközösítjük, amikor rossz fát tett a tűzre? Jobban meg tudjuk válogatni a módszereinket, ha tudjuk, milyen üzeneten közvetítenek a gyerekeinknek.

Hagyományos kultúrákban gyereket soha nem közösítettek ki, mert tudták, milyen veszélyes. Csak felnőtteket büntettek a közösségből való kizárással, elzárással vagy száműzetéssel, és csak végső esetben, mert rosszra is fordulhat: akit kizárnak, az végleg elvághatja a közösséghez fűző kötelékeket.

Amikor annál fogva manipuláljuk, ami fontos neki

Időnként életbe kell léptetnünk valamilyen szankciót, meg kell vonnunk valamilyen kiváltságot, korlátoznunk kell a gyerek idejét a számítógép előtt, vagy el kell tőle vennünk a zsírkrétát, amivel mindent összefirkál. Van, amikor nem engedhetjük el valahova, és úgy kell döntenünk, hogy valakivel nem barátkozhat, vagy valamivel nem játszhat. Vannak dolgok, amiket muszáj megtiltanunk a saját érdekében.

A korlátozásból akkor lesz szeparációs módszer, amikor nem azt vesszük ki a gyerekünk kezéből, ami árt neki, hanem olyasminek az elveszítését helyezzük kilátásba, ami kedves a számára. Tudjuk, hogy az engedelmesség kulcsa a kötődés, és ha nem elég a szép szó, mert hozzánk nem kötődik eléggé, valami mással manipuláljuk, amihez még kötődik. A kötődése tárgyánál fogva kényszerítjük engedelmességre. Ha nem fogad szót, elszakítjuk attól, ami (vagy aki) fontos a számára, mert megtehetjük. Természetes hatalmunk akkor volna, ha a legjobban hozzánk kötődne… de még mindig kiszolgáltatott helyzetben van. Ha olyat tesz, amit mi nem akarunk, akkor mi is olyat teszünk, amit ő nem akar. Tovább mélyítjük a köztünk lévő szakadékot, tovább rongáljuk a kapcsolatot, mert visszaélünk azzal, hogy jól ismerjük: ellene használjuk azt, amiről tudjuk, mennyire fontos neki.

Mi a baj ezekkel a módszerekkel?

A szeparáció (vagy annak veszélye) elemi indulatokat gerjeszt

Nincs semmi, ami jobban felzaklatna egy társas lényt, mint a SZEPARÁCIÓ (az elszakadás, vagy annak veszélye). Az elhagyottság élménye azonnal két elsöprő erejű emóciót (elemi indulatot) kavar fel minden emberben: a KÖTŐDÉSI HAJSZÁT (szaknyelven szeparációs distressz) és elemi VESZÉLYÉRZETET (biztonságvesztés).

szeparacio

Amikor a kisgyermek azt hiszi, hogy elveszítheti azt, aki mindennél fontosabb a számára, kapaszkodni kezd, miközben halálra rémül. A VESZÉLYÉRZET riadókészültségi állapotba hozza az idegrendszerét, amiből mi annyit látunk, hogy végre ránk figyel; a KÖTŐDÉSI HAJSZA pedig arra ösztönzi, hogy szorosabban kapaszkodjon és el ne mozduljon mellőlünk. Ezért lesz a kisgyerek olyan, mint a kezes bárány, miután faképnél hagyjuk a játszótéren, egy darabig levegőnek nézzük, vagy bezavarjuk a szobájába.

Minden energiájával a kapcsolat megtartásán dolgozik, pedig a kapcsolat fenntartása a mi dolgunk, nem a gyerekeké! A közelség keresése és a félelem együttese minden érző szívű gyereket arra ösztönöz, hogy jobban viselkedjen, de ez nem az az egészséges szófogadás, ami a fejlődését segíti. A szeparációs módszerek hatására a gyerek azért engedelmeskedik, nehogy elveszítsen.

A szeparációs módszerek hatására tehát eleinte majdnem minden gyerek jobban viselkedik.

De milyen áron?

kötődési FRUSZTRÁCIÓ (szomjúság, kielégítetlen düh)   agresszív viselkedés (dühöng, tör-zúz, csúnya szavakat kiabál, verekszik vagy magát bántja)

A szeparáció szomjúsága kielégítetlen dühvé válik, ami előbb-utóbb kirobban. Nem azonnal, hanem valamivel később, miután a közelség keresése és a félelem ereje alábbhagy.

elemi-indulatok-frusztracio-kekneveles

Két órával a szeparációs incidens után egyszer csak behúz egyet a testvérének. És, mivel a dolog két órával később történt, senki nem látja az összefüggést. Eszünkbe sem jut, hogy a korábbi megrázkódtatás utórengése a durva viselkedés.

biztonságvesztés –> védekező dominancia (nem tud bízni, követelődzik, parancsolgat)

A szeparáció nemcsak félelmet és haragot, hanem mély biztonságvesztést is okoz, mert a közelség már nem magától értetődő: a kapcsolat elveszíti biztonságot nyújtó szerepét. Egy olyan kapcsolatot, amit elveszíthetünk, többé már nem lehet természetesnek venni, mindig adottnak tekinteni. Ha pedig nem maradandó, akkor nem nyújt biztonságot.

A gyermek számára, aki a SZEPARÁCIÓT megízlelte, már nem a róla gondoskodó felnőttek vállán nyugszik a kapcsolat. Már nem számíthat ránk minden körülmények között, ami mély veszélyérzettel és biztonságvesztéssel jár, és ez óriási hatással van arra, ahogy a továbbiakban részt vesz a kapcsolatban.

Mivel már nem tűnik biztonságosnak a szülőktől való függés, a gyerek a domináns szerepre tör. Minden kötődő kapcsolatban egyszerre csak egyikőnk a gondoskodó fél, a másikunk pedig az, aki rábízza magát és elfogadja a gondoskodást. Az egészséges szülő-gyerek kapcsolatban a gyereknek a függő-elfogadó szerepben kell maradnia ahhoz, hogy be tudja fogadni, amit a felnőttől kap; a felnőtt a gondoskodó fél (ld. Hogy hatalmaz fel bennünket a nevelésre a gyerek kötődése?).

II-2-21-nyugalom-kekneveles

Ez borul fel akkor, amikor a gyerek dominánssá válik. Főnökösködni kezd, parancsolgat és követel, megmondja, hogy mit, mikor és hogyan csináljunk, és mindig az övé kell hogy legyen az utolsó szó. Nemcsak a szeparációs büntetések, hanem a puszta elhanyagolás, vagy a bizonytalan, engedékeny szülői fellépés is ide vezet.

kötődési űr –> védekező átkötődés (lecserél, azaz helyettünk máshoz kötődik; kortárs-orientáció, pótszerek, függőségek)

konnektor-kek-nevelesA szeparáció nyomában kötődési űr is keletkezik, amelyet szépen betöltenek a rivális kötődések, és megtörténik az átkötődés. Az a gyerek, aki nem érzi, hogy mellette állunk és feltétel nélkül szeretjük, kapcsolatra éhesen és szeretetre szomjasan indul útnak. Házon kívül kezdi keresni a szeretetet, amire mindennél nagyobb szüksége van.

Ha a kortársai azok, akik egész nap elérhető közelségben vannak, akkor beléjük fogja csatlakoztatni a dugóját – és azzal telik meg, ami belőlük folyik. A kötődő ösztön, a kapcsolódás vágya hatalmas hajtóerő a gyerekeinkben.

védekező elhatárolódás –> menekülés a sebezhetőségtől (bezárkózik, érzéketlenné válik, megkeményedik)

A szeparációs módszerek rendszeres használata védekező elhatárolódáshoz vezet: érzelmi eltompuláshoz, keménységhez. A gyermek vagy a serdülő ilyenkor elhatárolja magát a gyengéd érzelmektől, nehogy újra sebezhetővé váljon.

Itt látható az összkép:

elemi-indulatok-vedekezo-mechanizmusok-kekneveles

A SZEPARÁCIÓ (az elszakadás, vagy annak lehetősége) tehát elindítja a három elemi indulatot: a kötődési hajszát (szeparációs distressz), a veszélyérzetet (riadókészültség), és kisvártatva a frusztrációt is. Ezeket pedig a védekező reakciók valamelyike (vagy mindegyike) követi: a védekező dominancia, a védekező átkötődés, és a védekező leválás (menekülés a sebezhetőségtől).

Ezek után talán jobban értjük, mire figyelmeztette Pál apostol a szülőket az Újszövetségben:

“Ne ingereljétek”!

“Ti apák pedig ne ingereljétek (parorgizo)[1] gyermekeiteket, hanem neveljétek (ektrepho)[2] az Úr tanítása szerint fegyelemmel (paideia)[3] és intéssel (nouthesia)[4].
– Efezus 6:4

Az “ingerel” a görög parorgizo szó fordítása, ami egészen pontosan azt jelenti, hogy frusztrál: kielégítetlen dühre ingerel.

Egy gyereknek sem használ, ha “ingereljük”, és éppen ezt tesszük, amikor szeparációs módszerekkel próbáljuk jobb viselkedésre bírni. Amikor annál fogva manipuláljuk, ami fontos a számára, az olyan, mintha azt mondanánk: “Tudom, hogy én nem vagyok neked elég fontos, és csak azzal tudok rád hatni, ha elveszem azt, ami viszont fontos neked. Add ide a telefonodat! Nem találkozhatsz a barátaiddal!”

  • sértjük a meglévő kapcsolatunkat
  • eláruljuk, hogy nem bízunk a természetes hatalmunkban – csökken a tekintélyünk
  • tudatosítjuk benne, hogy a kedvenc dolgait és embereit jobban szereti, mint minket
  • arra ösztönözzük, hogy semmi ne legyen fontos a számára
  • azt fogja hinni, hogy ellene vagyunk, nem pedig érte

Ha ellenfélként lépünk fel a gyerekünkkel szemben, akkor a tőlünk való függést rossz dolognak, vesztes állapotnak érzi és küzdeni fog a kiszolgáltatottság ellen. Arra fog törekedni, hogy minél előbb a maga ura legyen. A félelem, a féltékenység, a harag és a védekezés éket ver közénk. A szeparációs módszerek megkeményítik a szívet és rongálják a kapcsolatot. Elidegenítik tőlünk a gyerekeinket, ezért kell őket mellőzni, amikor csak lehet.

Mit tegyünk helyette? A fenti idézetből ezt is kiolvashatjuk. Gondoskodjunk a fejlődésük feltételeiről azzal, hogy tápláljuk és gondozzuk őket; fegyelmezzük őket, amíg ki nem alakul az önfegyelmük, és tanítjuk őket! Ez óriási program, ha belegondolunk! Ha már muszáj más felnőttekre hagynunk a gyermekeink a táplálását, fegyelmezését és tanítását, akkor is sokat javíthatunk a helyzeten, ha folyamatosan óvjuk az érző szívüket, áthidalunk minden szakadékot és újra meg újra jóllakatjuk a kötődő éhségüket.

5-zaro-gondolat-kekneveles


[1] görög parorgizo – frusztrál (kielégítetlen dühre ingerel)
[2] görög ektrepho – táplál, gondoz, növel: az érés feltételeiről gondoskodik, “nevelés”
[3] görög paideia – képzés, edzés, önfegyelemre nevelés (amit egy személyi edző, coach vagy mentor is tesz); gyakorlás személyes irányítással, “nevelés” (sok helyen fenyítésnek fordítják, ferdítik)
[3a] görög paideuo – képez, edz: (ön)fegyelmet gyakoroltat; tévesen: “fenyít”
[4] görög nouthesia – figyelemfelhívás: szóbeli figyelmeztetés a lehetséges következményekre, “intés”

A nevelésre vonatkozó bibliai szavak témájában lásd még: 

GYÖKEREK sorozat » 5. rész: SZEPARÁCIÓ és HÍDÉPÍTÉS

Mit jelent nevelni?

“Arra a kérdésre, hogy mi a nevelés, akkor adhatunk jó választ, ha tudjuk: kicsoda a gyermek.”
– Pálhegyi Ferenc: Pedagógiai kalauz

Egy gyereket felnevelni azt jelenti, hogy segítünk neki felnőni: teljes érettségre jutni [ld. alant: “artios” 2Timóteus 3:17]. Úgy gondoskodunk róla, hogy fel is nőhessen azzá az érett felnőtté, akinek a “magja” benne volt, amikor megkaptuk. A kisbaba nem gyerekanyag, hanem személy; fejlődésben lévő ember, akit kezdettől emberi méltóság illet, mert Isten önmagához hasonlóvá teremtette:

“Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.”
– 1Mózes 1:27

“Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek…”
– Jeremiás 1:5

“Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna.
Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük.”
– Zsoltárok 139:15-16

Minden kisbaba magában hordozza az emberi potenciált: egy virágzó és gyümölcstermő érett ember lehetőségét, mégsem nyílik alkalma mindenkinek a kibontakozásra. A fejlődés belső mozgatórugókra, belső program szerint történik, de ez nem olyan program, ami automatikusan mindenkiben lefut. Ez a különleges program kitartó gondozást igényel. Van néhány fontos feltétele. A fejlődés feltételeiről való folyamatos gondoskodás és a fejlődés folyamatos gondozása az a munka, amit nevelésnek (növelésnek) hívunk, és ami a gyerekért felelős felnőttek (elsősorban a szülők) dolga.

Isten társas lény, és – mivel a saját képmására teremtett minket – hozzá hasonlóan mi is azok vagyunk. Ez az oka annak, hogy a gyerekek nevelése (fejlődésük támogatása) csak személyes kapcsolatban lehetséges. Ezért kapcsolatra épülő a “KÉK nevelés”. A nevelés ugyanis nem viselkedésformáló módszerek révén éri el a célját, az érés folyamatát pedig közvetlenül nem is tudjuk irányítani; nem kaptunk hozzáférést, mert nem a feladatunk. A fejlődés organikus folyamat: a természet törvényei irányítják belülről, amelyeket Isten alkotott, és nem mi. Minél inkább megismerjük a gyerekeinket és a bennük is ható természeti törvényeket, annál jobban tudunk róluk gondoskodni. A nevelés ugyanolyan csodálatos és hétköznapi, boldog és gyötrelmes, törvényszerű és kusza, mint minden igazi kapcsolat.

A nevelés szavai az Újszövetségben

ektrepho = táplál, gondoz, növel

szülőknek: “Ti apák pedig ne ingereljétek (parorgizo)[1] gyermekeiteket, hanem neveljétek (ektrepho)[2] az Úr tanítása szerint fegyelemmel (paideia)[3] és intéssel (nouthesia)[4].

vezetőknek (a hatalom birtokosainak, akiktől mások függenek): “…hagyjátok a fenyegetést (apeile)[5], mivel tudjátok, hogy él a mennyekben az Úr, aki nekik is, nektek is Uratok, és aki nem személyválogató (prosopolepsia)[6].”
– Efezus 6:4, 9

A gyerekeket nem frusztrálni (dühíteni, ingerelni) kellene, hanem nevelni. A nevelés (görög ektrepho) szó jelentése: táplál, gondoz, a növekedést segíti (azzal, hogy a feltételeiről gondoskodik). A bibliai földművelő hasonlatok lényege, hogy az élővilággal és az emberekkel kapcsolatos munka mindig a fejlődés segítése, nem a gyümölcs közvetlen előállítása, lévén, hogy a gyümölcs élő valami, ami a maga idejében magától terem, ha gondoskodnak a növény életfeltételeiről. Ugyanezt a szót egy fejezettel korábban is használja Pál, amikor a férj gondoskodó vezető szerepéről ír a házasságban:

“Hasonlóképpen a férfiak is szeressék a feleségüket, mint a saját testüket. Aki szereti a feleségét, az önmagát szereti. Mert a maga testét soha senki nem gyűlölte, hanem táplálja és gondozza (ektrepho)[2], ahogyan Krisztus is az egyházat…”
– Efezus 5:28-29

A görög ektrepho ige fordítása itt: “táplálja és gondozza”. Senki nem gondolja, hogy a férj dolga a feleség “nevelése”, legalábbis abban a kifaragós értelemben biztosan nem, ahogy a gyerekek neveléséről szoktunk gondolkozni.

A bibliai kifejezés fejlődésközpontú szemléletet tükröz – a gondoskodó vezető (a példában a férj) a növekedésében, az érettségre jutásban segíti azt, akiért felelős (a példában a feleséget) azzal, hogy – akárcsak egy kertész – “táplálja és gondozza”. A szülőnek, mint gondoskodó vezetőnek, szintén az érettségre jutásban kellene segítenie a gondjaira bízott gyereket. Ugyanez vonatkozik mai világunkban a pedagógusokra is, akikre átruházzuk szülői feladataink egy részét, amikor hosszú órákra rájuk bízzuk a gyerekeinket. Nevelni annyit jelent, mint előhozni a gyerekből, ami benne van, ahogy a kertész is a már meglévő potenciált hozza elő a növényből, amit gondoz.

Sem életet, sem fejlődést nem tudunk előidézni. Nevelői munkánk minden valódi gyümölcse Isten alkotása, és akkor végzünk jó munkát, ha az alkotó iránti kellő alázattal a ránk bízott feladatot végezzük, nem mást. A nevelés kertészeti munka. Nem az a feladatunk, hogy embert faragjuk a gyerekünkből. Azt Isten már elvégezte: emberré formálta és a fejlődés további programját is beleírta. A fejlődő emberpalántát pedig ránk bízta. Nem azért, hogy embert faragjunk belőle, hanem, hogy tápláljuk és gondozzuk. Gondoskodjunk arról, amire az éretté fejlődéséhez szüksége van, hogy fel is tudjon nőni, ki is tudjon teljesedni, mire megnő.

kertesz-kek-neveles

paideia = nevelés, művelés, nemesítés, edzés, fegyelmezés

Az Újszövetség görög paideia (főnév) és paideuo (ige) szavai lényegében mindent jelentenek, amit ma tág értelemben a nevelés, művelés, nemesítés, képzés, edzés vagy fegyelmezés alatt értünk. A emberfő kiművelését, a jellem nemesítését és az akarat edzését  egyaránt jelenti (akár megpróbáltatás, viszontagság vagy veszteség útján is). Ez az egész emberre vonatkozó művelés a bizalmi kapcsolat közegében történik a gyerek-szülő, növendék-tanító, tanítvány-mester kapcsolatokban, és ugyanez zajlik a mentorált-mentor,  kliens-coach viszonyokban is. Az ember az elutasítástól, a megszégyenítéstől és a félelemkeltéstől mentes bizalmi kapcsolatokban fejlődik. Egy másik bibliai példa: a pásztor csak az őt bizalommal követő juhokat tudja vezeti az “igazság ösvényén” (Zsoltárok 23:3). Akik nem ismerik a hangját, nem is követik (János 10).

A paideia kapcsolatra épül, és lehetetlenné teszi minden, ami a kapcsolatot rongálja: az elutasítás, a megszégyenítés vagy a fenyegetés. Nincs köze a büntetéshez vagy a fenyítéshez (és a jutalmazáshoz sem, ami a kapcsolat nélküli motiváció eszköze). A belsőt, az indítékok székhelyét célozza meg, ami akkor lehetséges, ha a belsőhöz hozzáfér: ha az, akiért felelős, megnyílik előtte. A látható változás, pl. a fegyelmezett viselkedés ugyanis (az érett ember többi jellemvonásával együtt) belülről fakadó gyümölcs. A belső helyett a gyümölcs mechanikus kialakítását megcélzó, viselkedésközpontú módszerek a behaviorista tanuláselmélet eszköztárába illenek, ami szöges ellentétben áll a kapcsolatra épülő, fejlődésközpontú szemlélettel.

paideia – nevelés, művelés, nemesítés, edzés, fegyelmezés

“Ti apák pedig ne ingereljétek (parorgizo)[1] gyermekeiteket, hanem neveljétek (ektrepho)[2] az Úr tanítása szerint fegyelemmel (paideia)[3] és intéssel (nouthesia)[4].
– Efezus 6:4

16“A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra (didaskalian)[7], a feddésre (elegmon)[8], a megjobbításra (epanorthosin)[9], az igazságban való nevelésre (paideia)[3];
17hogy az Isten embere tökéletes (artios)[10] és minden jó cselekedetre felkészített (exartizo)[11] legyen.”
– 2Timóteus 3:16-17

paideuo – fenyít?

7“Szenvedjétek el a fenyítést (paideia)[3], hiszen úgy bánik veletek az Isten, mint fiaival. Hát milyen fiú az, akit nem fenyít (paideuo)[3a] az apja?
8Ha pedig fenyítés (paideia)[3] nélkül maradtok, amelyben mindenki részesül, fattyak vagytok, nem pedig fiak.
9Azután: testi apáink fenyítettek (paideuo)[3a] minket, és tiszteletben tartottuk őket, nem kell-e sokkal inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk?
10Mert ők rövid ideig, a saját elgondolásuk szerint fenyítettek (paideuo)[3a], ő pedig javunkra teszi ezt, hogy szentségében részesüljünk.
11Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés (paideia)[3] nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa.”
– Zsidók 12:7-11

A Zsidókhoz írt levél 12. fejezetét sokszor idézik érvként amellett, hogy a gyermeknevelés elengedhetetlen része a fenyítés vagy büntetés is. Az üldözés terhe alatt álló zsidó-keresztény közösségnek szóló levélben azonban szó sincs büntetésről. Egy radikálisan új gondolat jelenik meg benne: ismerjétek fel és fogadjátok el, hogy az a nehéz helyzet, amibe kerültetek, Isten nevelőeszköze! Nem büntet, hanem nevel, sőt edz. Edzi az akaraterőt, nemesíti a jellemet. Miért is büntetné őket? Nem az a levél témája, hogy valamiben vétkeztek, hanem az, hogy legyen elég erejük, kitartásuk megfutni a pályát annak ellenére, hogy a hitükért üldözik őket. Tanulságos olvasmány Lovas András református lelkész erről szóló prédikációja: Fenyítés?!

A nevelés célja

Meggyőződésem szerint nemcsak a szülői, hanem az óvodai és az iskolai nevelés célja is a gyerekek személyiségfejlődésének előmozdítása: a magukkal hozott emberi potenciál megvalósulása.

“A nevelés célja elősegíteni annak a személynek a kibontakozását, akit Isten egyedinek teremtett.”
– Pálhegyi Ferenc (idézet a Mitől keresztyén a pedagógia? c. előadásból)

A szülőnek és a pedagógusnak mindenekelőtt azon kell fáradoznia, hogy a gyermek emberi mivoltában fokozatosan kiteljesedjen, és ne legyen kevesebb, mint akinek Isten megalkotta. Amit Pál a Szentírás szerepéről és céljáról ír, azt érdemes a nevelés céljának is tekintenünk, hiszen a teljes Írás “Istentől ihletett” könyveit is azért kaptuk, hogy éretté és gyümölcsözővé fejlődjünk.

“…hogy az Isten embere tökéletes (artios)[10] és minden jó cselekedetre felkészített (exartizo)[11] legyen.”
– 2Timóteus 3:17

A NEVELÉSRE VONATKOZÓ ÚJSZÖVETSÉGI SZAVAK RÖVID MAGYARÁZATA:
[1] görög parorgizo (G3949) – frusztrál (kielégítetlen dühre ingerel)
[2] görög ektrepho (G1625) – táplál, gondoz, növel, az érés feltételeiről gondoskodik, “nevelés”
[3] görög paideia fn. (G3809) – művelés, nemesítés, edzés, önfegyelemre nevelés (amit egy személyi edző, coach vagy a mentor csinál); gyakorlás személyes irányítással, “nevelés” (sok helyen fenyítésnek fordítják, ferdítik)
[3a] görög paideuo ige (G3811) – művel, nemesít, edz, fegyelmez, gyakoroltat; tévesen: “fenyít”
[4] görög nouthesia (G3559) – figyelemfelhívás, szóbeli figyelmeztetés a lehetséges következményekre, “intés”
[5] görög apeile (G547) – “fenyegetés”
[6] görög prosopolepsia (G4382) – elfogultság, részrehajlás, kivételezés, “személyválogatás”
[7] görög didaskalian (G1319) – ismeretek átadása, “tanítás”
[8] görög elegmon (G6031) – helyesbítés, korrekció; nem igazán jó fordítás a “feddés”
[9] görög epanorthosis (G1882) – helyreállítás, javítás “megjobbítás”
[10] görög artios (G739) – érett, teljes, befejezett, kész, alkalmas, “tökéletes”
[11] görög exartizo (1822) – ellátott, felszerelt, “felkészített”

Mit csináljak, ha parancsolgat a gyerekem?

Egyre több olyan gyerekkel találkozunk, aki beragadt a domináns szerepbe: még a felnőtteket is utasítgatja, és dühbe gurul, ha valaki nem hajol meg az akarata előtt. A többi gyerektől is elvárja, hogy azt csinálja, amit ő mond. Követel, parancsokat oszt és dirigál. Erősnek és függetlennek látszik, pedig nem az. Valami hiányzik neki, és ez okozza a bajt.

Bővebben

Mit tegyek, amikor a gyerekem rosszul viselkedik?

Hogy kezeljük a viselkedési problémákat? Mit tegyünk, amikor a gyerek helytelenül viselkedik vagy átlépi a kijelölt határokat? Nincs kérdés, amit gyakrabban hallanék, mint azt, ami úgy kezdődik, hogy “Mit csináljak, amikor…”

Bővebben