Agyunk riasztórendszerének az a rendeltetése, hogy figyelmeztessen a veszélyre. A gyakori ijesztő fellépés és a rendszeres kiabálás éppen a gyermek riasztórendszerét rongálja.
HOGY MŰKÖDNEK A BEVETT FEGYELMEZÉSI MÓDSZEREK (amikor működnek)?
- Miért hatásos a kiabálás, amikor hat?
- Miért hatásos a testi fenyítés, amikor hat?
- Miért hatásos az elkülönítés, amikor hat?
- Miért alszik el a kisgyermek, ha nem mész be hozzá, amikor sír?
- Miért hatásos a logikus következmény, amikor hat?
A gyakran használt fegyelmezési módszerek kockázatairól és mellékhatásairól szóló minisorozatot egy olyan fegyelmező eszközzel szeretném kezdeni, amely nem szerepel a könyvek tanácsai között, nem is tartjuk szép dolognak, de hatásos, tehát használjuk.
Miért emeljük fel a hangunkat?
Többnyire azért, hogy felhívjuk a gyermek figyelmét a veszélyre: vigyázz, jön egy autó! De a veszély az is lehet, hogy fogyóban a türelmünk, és baj lesz, ha így folytatja. El akarjuk érni, mégpedig gyorsan, hogy megrezzenjen és figyeljen. Zene füleinknek, amikor felkapja a fejét:
– Mi a baj, Anya? – Megvan a visszajelzés! Van vétel. Ez volt a cél. Azt akartuk, hogy figyeljen, vigyázzon, legyen körültekintő, kerülje el a bajt. Jöhet a figyelmeztető szó:
– Vigyázz, ebből baj lesz!
Évezredek óta ezt teszi minden szülő. De mi is történik tulajdonképpen?
A riadókészültség anatómiája
A gyermeki agy érzékeny riasztórendszere már a magzati élet hatodik hónapjában megkezdi működését! Az anya riasztórendszere végzi el rajta az alapbeállításokat. Az a rendeltetése, hogy gazdáját figyelmeztesse a veszélyre: óvatosságra intse és a bajok elkerülésére ösztönözze. Ami nagyszerű, mert éppen ezt akarjuk. Azért kiabálunk, hogy a gyermek megijedjen és elkerülje a veszélyt. Figyelmeztetjük, hogy ha nem vigyáz, bajba kerül. Nagyon nehéz egy olyan gyereket nevelni, akinek nem jelez a riasztórendszere: aki nem fél semmitől, és a veszélyt nem is próbálja elkerülni! A fegyelmezés arra a gyerekre hat, akinek működik a riasztórendszere »
A riasztórendszer tudattalanul működik, de az egész szervezetet mozgósítja. Az amygdala vészjelzést küld az idegrendszer többi részének, amitől a gyermek éber és óvatos lesz.
A kiabálás hatása az észlelés szintjén
A veszély észlelése a készültségi állapot tudatos felszíni rétege. Ha a figyelmeztető jelzések az érzései révén tudatosulnak a gyermekben, akkor jó esélye van arra, hogy megfelelően reagáljon, például abbahagyja azt a viselkedést, amivel kihúzta a gyufát.
A kiabálás hatása az impulzusok, az érzések és az indulatok szintjén
Ha a gyermek riasztórendszere elég jól működik, akkor elfogja a veszélyérzet (egy nem tudatos emóció), és arra készteti (impulzus), hogy legyen óvatos: vigyázzon és kerülje el a bajt. Nagyszerű, mert a kiabáló felnőtt éppen ezt akarta! Az érző szívű gyermek kellőképpen meg is ijed. Az érzései (tudatosan is megélt emóciói) útján észreveszi és felfogja, hogy veszélyes vizekre evezett.
A veszélyérzet a nagy vihart kavaró emóciók, az elemi indulatok közé tartozik, amelyek a limbikus rendszerrel rendelkező állatokban is megvannak, nemcsak az emberben. Érdekes viszont, hogy csak az ember képes érezni (tudatosan is megélni) az érzelmeit, indulatait. Az állat megriad és impulzív módon reagál: megdermed, elbújik vagy elmenekül, anélkül, hogy megfordulna a fejében: “Fú, de megijedtem!”
A kiabálás hatása a fizikai és kémiai változások szintjén
A vészreakció fizikai változásokat is okoz a szervezetben. Az autonóm idegrendszer egyik része, a szimpatikus idegrendszer a stresszhatásokra aktiválódik. A készültségi állapot rendeltetése, hogy veszély esetén erőinket az elrejtőzésre vagy a menekülésre tudjuk fordítani. Gyorsul a szívverés, megemelkedik a vérnyomás és a vércukorszint. Megváltozik a verejtékezés, ezzel a só-víz háztartás is; a tápcsatorna ereiből a vázizomzat felé terelődik a vér.
A riadókészültség és a nyugalmi állapot közötti váltást az amygdala (az agyféltekék halántéklebenyi részén elhelyezkedő páros magcsoport) vezérli, a belső elválasztású mirigyek és különféle ingerületátvivő anyagok (neurotranszmitterek) közreműködésével. Amikor az amygdala aktiválja a szimpatikus idegrendszert, a szervezetben stresszhormonok szabadulnak fel: az adrenalin és a kortizol szintje is megemelkedik, ami mozgósítja a szervezet meneküléshez vagy megküzdéshez szükséges erőforrásait, az immunválaszt pedig csökkenti. A vészreakciót tehát bonyolult kémiai folyamatok idézik elő, amelynek egy célja van: hogy a szervezet erő felett tudjon működni egy rövid ideig, amíg a veszély el nem múlik. A veszély elmúltával az autonóm idegrendszer másik része, a paraszimpatikus idegrendszer visszaveszi az irányítást, és (a megemelkedett kortizolszint segítségével) helyreállítja a szervezet nyugalmi állapotát.
A vészreakció anatómiája természetesen ennél sokkal bonyolultabb, de a témánk szempontjából az a lényege, hogy a kiabálással a gyerekek riasztórendszerét aktiváljuk: rájuk ijesztünk, hogy még időben változtassanak a viselkedésükön és ezzel elkerüljék a bajt. Természetesen jön belőlünk; ezt csinálja minden szülő már évezredek óta. Nem gondolunk a szervezet kémiai és fizikai változásaira, csak azt akarjuk, hogy a gyerekeink viselkedjenek rendesen. Ösztönösen ijesztünk rájuk, ők pedig ösztönösen torpannak meg. És ez a lényeg. Működik a dolog. Beválik. Egy darabig legalábbis.
Ha a kiabálás ennyire hatásos, akkor mi a baj vele?
A kiabálásból és a félelemkeltő fegyelmezési módszerekből azért lehet baj, mert az emberi agy riasztórendszere finom és sérülékeny műszer. Kis kilengéssel, alacsony kihasználtság mellett épségben marad de ha sokat nyúzzák, kimerül és nem tud tovább rendeltetésszerűen működni. Egyre több kutatási eredmény mutat arra, hogy a gyerekek újkeletű problémái közül sok a riasztórendszer kiakadására vezethető vissza, pl. a szorongásos zavarok (fóbiák, téveszmék), a krónikus idegesség (nyugtalanság, figyelemzavarok) és az adrenalin-függőség (kóros izgalomkeresés, veszélykeresés, játékszenvedély). Tekintve, hogy ezeket a zavarokat a túlhasznált riasztórendszer kimerültsége okozza, szomorú, hogy már a gyerekek között is egyre nagyobb számban fordulnak elő.
Hogy hat tehát a kiabálás, amikor hat? Aktiválja a gyermek riasztórendszerét. És amíg a riasztórendszer jól működik, addig a gyermek megijed, elővigyázatos lesz és igyekszik elkerülni a bajt.
A hatékonyság feltételei
Ahhoz, hogy egy gyermek megfelelően reagáljon a kiabálásra, fel kell fognia a figyelmeztető jelzéseket, és észlelnie kell a veszélyt. Ép riasztórendszerre van szüksége. Igen ám, de aki kellőképpen megijed, sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak is érzi magát. A riadókészültség állapota, különösen, ha gyakran ismétlődik, jelentős stresszterhelés az idegrendszer és az egész szervezet számára. Amikor az agy úgy ítéli meg, hogy a terhelés nagyobb, mint amit a gyermek idegrendszere épségben el tud viselni, védekezni kezd a sebezhetőség érzései ellen.
Ezért van az, hogy a felkavaró emóciók nem mindenkiben tudatosodnak. Bármennyire felforgatja is a szervezete működését a fenyegetés, a sebezhetőség elleni védekezés állapotában a gyermek nem érez félelmet; azt sem veszi észre, hogy a torkában dobog a szíve, vagy összeszorul a gyomra. Amint megszólal a vészcsengő – “Vigyázat! Veszély!” –, az agy rögtön mérlegel: “Nem zúl sok ez a stressz nekünk? Adjam az érzéstelenítőt?”
A kiabálás, a fenyegetés és az ijesztő fellépés csak addig hatásos, amíg a gyermek érzékenyen reagál rá: amíg meg nem keményíti a szívét a sebezhetőség elleni védekezés. Éreznie kell a figyelmeztető jelzéseket ahhoz, hogy vigyázni tudjon. Ha az idegrendszere védekezni kezd a túl sok ijedtség okozta stressz ellen, akkor hiába kiált rá az anyukája, és hiába fenyegeti az apukája. Nem hat rá, és nem is lesz elővigyázatos.
A fenyegető fellépés kockázata
A kiabálás és az ijesztő fellépés éppen azt a riasztórendszert rongálja, ami, amíg rendeltetésszerűen működik, óvatossá, körültekintővé és elővigyázatossá teszi a gyermeket.
A sok kiabálás, fenyegetés, ijesztgetés, az ijesztő következmények gyakori kilátásba helyezése, a félelmetes történetekkel való riogatás mind mind abból a célból történik, hogy a gyermeket lefékezze, megszeppentse és óvatosságra intse. De ha ezt a gyerekünk egyéni érzékenységéhez képest túlzásba visszük, a fegyver visszafelé sülhet el, mivel a riasztórendszer finom és érzékeny műszer. A gyermek agya egyszer csak megelégeli a dolgot, és onnantól kezdve kivéd mindent, ami túl nagy stresszt okozhat.
Az agy kivéd mindent, ami megsebezhet
Az érző szív védőkérget épít maga köré és keménnyé válik. Kiiktatja a fájdalmat okozó érzéseket. A kemény szívű gyermeket nem zavarja a fenyegetés. Nem ijed meg. Nem lehet rá hatni. Rákiabálsz? Rá se ránt. A füle botját se mozdítja! Rengeteg olyan gyerek szaladgál a világban, aki soha nem érez olyasmit, hogy “megijedtem, félek, nem érzem magam biztonságban.” Nem aggódik és nem is elővigyázatos. De a szülők között is akad szép számmal olyan, aki már elveszítette a gyengéd érzéseit; például, aki arra büszke, hogy az ő fia nem fél semmitől! Szerintem ez nem igazán jó jel. Inkább aggasztó.
Isten jól működő riasztórendszerrel látta el a gyermekeinket. De ha lestrapáljuk, agyon túráztatjuk, akkor elromlik, mert az agyunk úgy ítéli meg, hogy annyi stresszt nem tudunk elviselni. Egy hároméves gyerek már tudja, hogy a világ nem teljesen biztonságos hely. Ha ennek ellenére sose mondja, hogy fél, vagy megijedt valamitől, akkor valószínű, hogy már túlterhelődött a riasztórendszere. A védekező agy a sebezhetőségünket igyekszik csökkenteni: kivéd minden olyan hatást, ami túl nagy stresszt okoz.
Védekezés az észlelés szintjén: SZORONGÁS (nyugtalanság és félelem)
A védekező vakság a védekezés indirekt módja. Agyunk nem engedi, hogy lássuk azt, ami rossz érzéseket keltene bennünk. Amikor a veszélyforrás racionális észlelése (percepció) megszűnik, a gyermek érzékeli ugyan, hogy baj van, de nem tudja, hogy mitől fél, mert a limbikus rendszere úgy ítéli meg, hogy a veszélyforrás felismerése túl fájdalmas lenne a számára. Vak félelem tölti el: a szorongás.
Riasztórendszerünk általában ezt az indirekt védekezési módot választja először, mivel ekkor még elővigyázatosak leszünk akkor is, ha nem tudjuk, mi a baj. A szorongó kisgyermek tele van irracionális félelemmel: fél a póktól, az ágy alatt lakó mumustól vagy a falon mozgó árnyékoktól… bármitől félhet, amit elbír a fantáziája. Ha a szorongás hosszabb ideig fennáll, agyunk különféle magyarázatokat is kitalálhat a homályos félelem racionalizálására: ezek a fóbiák és kényszerképzetek.
Védekezés az érzések és indulatok szintjén: IDEGESSÉG (nyugtalanság, de félelem nélkül)
A védekező érzéketlenség a limbikus rendszer direkt és alapvető védekezési módja: az érzések kikapcsolása, ami a védekező vakságnál erősebb szűrő. A túlterhelt idegrendszer az érzések kitiltásával védekezik a sebezhetőség ellen, ha a sérülékeny érzéseket nem tudja feldolgozni. Amikor az érzelmek érzése is megszűnik, a gyermek már nem panaszkodik félelmekről, mert a biztonságérzet alapélménye sincs meg benne. A felnőtt fenyegető magatartását is közönyösen viseli. Lepereg róla, föl sem veszi. Semmivel nem lehet meghatni. A fegyelmezés sem hat rá, tehát a viselkedési problémái is eszkalálódnak. Nem szorong, nem is fél, mégis olyan nyugtalanul viselkedik, mint akit veszély fenyeget. Ideges, nem tud megülni a fenekén, nem képes huzamos ideig egy dologra figyelni, mert a figyelme szétszórt: folyton mindenre figyel. Ide-oda jár a tekintete, mintha azt lesné, honnan jön a támadás.
Védekezés a szervek és a kémiai háztartás szintjén: VESZÉLYKERESÉS (nyugtalanság és félelem nélkül)
Ha a gyermek agya már huzamos ideje védekezik, a sebezhetősége teljesen elvész. Nem tölti el rossz érzéssel a fenyegetés, sőt! Szinte élvezi, ha kockáztathat. Az adrenalin-löket még fel is dobja. Ezt az élményt keresik az adrenalin-függők is.
A félelemkeltés visszaüt
Mégpedig elég csúnyán, mert azt a riasztórendszert használja el, aminek az a funkciója, hogy a gyereket óvatossá, körültekintővé és elővigyázatossá tegye. Ha a gyermek már óvatos, körültekintő és elővigyázatos, akkor nagyon ritkán kell rákiabálnod, mert az ép és érzékeny riasztórendszere a figyelmezteti, és legtöbbször képes lesz elkerülni a bajt.
Az idegrendszer védekező állapotából eredő a problémákat nemcsak a kiabálás és a félelemkeltő fegyelmezés okozza. Bárhol érhetik a gyermeket ijesztő élmények. De amikor a stressz huzamosabb időn keresztül haladja meg a gyermek tűrőképességét (ami egyénenként nagyon különböző), akkor az a riasztórendszer használhatatlanná válik. Gyakran nem a szülő tehet arról, hogy egy gyereknek meghibásodik a riasztórendszere. Azért említem ezt mégis a fegyelmező módszerek kapcsán, mert, ha egy gyerek életében te vagy az a felnőtt, akihez mélyen és függő viszonyban kötődik, akkor a hozzád fűződő kötődése védi az érző szívét mások mérgező nyilai ellen. Ha viszont a biztonságos kapcsolat fenntartását feláldozod a jobb viselkedésért, fontos szereped lehet a kemény szív kialakulásában is.
Tudnod kell tehát, hogy a gyermek megijesztése (kiabálással vagy fenyegető fellépéssel) a riasztórendszer bekapcsolásával hat. Ha csak ritkán kiabálsz rá (például, amikor éppen egy mozgó hinta felé halad, vagy egy kerékpár előtt készül átszaladni), akkor rendeltetésszerűen használod a figyelmeztető hangodat. Számíthatsz rá, hogy a gyermek megijed, megtorpan és óvatos lesz. De a kiabálás csak addig hatásos, amíg épségben van a gyermek érzékeny riasztórendszere: érzi az érzéseit és meg tud ijedni. Amikor a fenyegető hangvétel mindennapossá válik, a gyermek szíve megkeményedik és már nem teszi elővigyázatossá az, ami korábban hatott rá.
Lehet, hogy az egyik gyereked, ha egy picit is felemeled a hangodat, rögtön odafordul, és már hallod is, amit vártál: “Mi az? Anya, mi a baj?” És ez jó jel. A másik viszont, aki ugyanabban a családban nőtt fel, a felemelt hangra is kifejezéstelen arccal néz rajtad keresztül. Nem kérdezi, hogy “mi baj van?” Mintha elromlott volna a hallása. Semmilyen hatással nem vagy rá.
Magától értetődőnek tűnik, hogy ha a gyerek a fülén ül, fel kell tekerni a hangerőt. Erélyesebb figyelmeztetés és több fenyegetés hangzik el. Sok bajt megelőzhetnél, ha el sem indulnál ebbe az irányba, de a gyermek védekező érzéketlensége rendkívül frusztráló. Üvöltözésre ösztönzi a szülőt. Ezért kell értened, hogy mi történik, mert nem az a megoldás, hogy megtanulsz hangosabban üvölteni az érzékeny gyerekeddel, aki már egyáltalán nem látszik érzékenynek.
Ilyenkor átmenetileg tedd félre az egyéb nevelési céljaidat, és csak arra törekedj, hogy a gyermek visszanyerje az érző szívét. Ha képes lesz újra rádbízni magát és érezni fogja az érzéseit, akkor hatni fog rá a figyelmeztetés is. Addig viszont az a legfontosabb, hogy egy kis melegséggel, törődő odafigyeléssel és gyengédséggel megolvaszd a kemény szívét. Erélyesebb fellépéssel és hangosabb üvöltözéssel nem fog menni.
Ép riasztórendszerre volna szüksége a gyermeknek ahhoz, hogy hasson rá a figyelmeztetés és fegyelmezés. Ahhoz viszont meg kell őriznünk az érző szívét – azon kellene fáradoznunk, hogy ne növesszen védőkérget a sebek ellen. Lelki sebeket viszont legkönnyebben azok okoznak, akikhez mélyen és függő viszonyban kötődik.
Ha a gyermekedre már nem hat, hogy komolyan nézel rá és egy picit megemeled a hangodat, akkor ne emeld fel még jobban, inkább halkítsd le! Ebben a dologban szembe kell menned az ösztöneiddel, mert ha kezdi elveszíteni az érzékenységét, akkor az erélyesebb fellépéssel tovább rontasz a helyzeten. A gyermek érzékenységéhez képest túlzott, vagy túl gyakori félelemkeltés azt a riasztórendszert rongálja, ami körültekintővé és elővigyázatossá tehetné. A kiabálással nagyon, de nagyon csínján kellene bánni!nalin
KÉK nevelés 