frusztráció

Fogalomtár » szócikk: frusztráció

frusztráció = az akadályoztatás és a kudarc feszültsége

A szükséglet kielégítetlensége, a szándék meghiúsulása, a vágyott dolog elérhetetlensége következtében támadt kudarcos feszülséget, az eredeti cél irányába le nem vezethető, feltorlódott energiát nevezzük frusztrációnak. Az energiafeltorlódás robbanáskész állapot (agressziós készenlét), ami a személyiséget teljes egészében megterheli (stresszállapot). A frusztráció tehát a személyiséget pszichésen megterhelő, a megfelelő alkalmazkodást (adaptáció) megnehezítő feszültség (érzelmi-indulati töltet).

frustration-02

Frusztrációs feszültség frusztrációs helyzetben keletkezik. Frusztrációs helyzet akkor áll elő, ha a személy és a cél közé áthághatatlan és kikerülhetetlen akadály ékelődik: a legfinomabb falatot leejtjük a földre, sürgős dolgunk van, de a busz elmegy az orrunk előtt, Jancsit elhagyja Juliska, Marit becsapják a piacon, Évát nem veszik fel az egyetemre, Istvánt nyilvánosan megszégyenítik. Frusztrációs helyzetben a célra irányuló csekekvés meghiúsul (kudarcba fullad) anélkül, hogy a feszültség feloldódott volna. A feszültség nem oldódik fel, hanem átalakul. Az a feszültség, amit a személy a kudarcban átél, már nem a beteljesülés előtti várakozás vállalkozó szellemű, jóleső, izgalmas feszültsége, hanem kínzó, kellemetlen élmény: az akadályoztatás és a kudarc felszültsége, avagy találkozás a hiábavalósággal. Hiába igyekszem, nem megy.

A frusztráció a limbikus rendszer keletkező primitív alapérzelmeinek egyike; minden emlősre jellemző, nemcsak az emberre. Az alapérzelmek felsorolásakor pontatlanul szokás a frusztrációt (amelynek oka van, de semmire nem irányul) haragnak nevezni, illetve szakmai szövegekben a frustration-t haragnak fordítani (ha az idegen szót mindenképp kerülni akarjuk, az ingerültség vagy a düh megfelelőbb volna).

A harag nem maga a frusztráció (a limbikus rendszerben keletkező kudarcos feszültség), hanem a frusztrációból a prefrontális kéreg közreműködésével kialakuló másodlagos érzelem, amelynek, tudatossága révén, iránya van: valakire haragszunk. A frusztrációnkat akkor éljük meg haragként, amikor azt gondoljuk, hogy a bajunkat valaki más okozta. A harag mindig frusztrációból ered, de a frusztráció nem mindig haraghoz vezet. Lehet belőle bűntudat (amikor úgy érezzük, hogy valami a mi hibánk), vagy szégyen is (amikor úgy érezzük, hogy velünk van a baj). De nem mindig okoz másodlagos érzelmeket; maradhat puszta frusztráció is. Lehet valaki rettenetesen frusztrált (ingerült vagy dühös) anélkül is, hogy a bárkire haragudna.

Amikor a frusztrációs feszültséget érzem (tudok róla és szenvedek tőle), akkor valamilyen frusztrációs élményben van részem. Frusztrációja minden limbikus rendszerrel rendelkező állatnak van; frusztrációs élménye viszont csak az embernek, mivel az állatok tudatosan nem élik meg (nem magyarázzák meg magunknak) az őket mozgató érzelmeket.

A frusztrációt tűrni is lehet. A frusztrációtolerancia az akadályoztatás vagy kudarc elviselése védekezésbe vonulás nélkül. A frusztrációtűrés is egy érési folyamat, az adaptálódás gyümölcse. Ennek hiányában frusztráció hatására agressziós készenlét lép fel, amely azonban nem minden esetben vezet agresszív (támadó) magatartáshoz. Fokozott pszichés terhelés (frusztráció) hatására alkalmazkodóképességünk csődöt mondhat; ilyenkor megjelenik a “nem alkalmazkodás” (inadaptáció), és ennek egyik tünete az agresszív viselkedés is. Az agresszió (a támadó indulat kitörése) tulajdonképpen az alkalmazkodóképesség szétesése. Az ember akkor agresszív, amikor “már nem bírja”, amikor elfogy a türelme, amikor nem tud a helyzetnek megfelelően alkalmazkodni.

“A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig.”
– Róma 8:20-22


Felhasznált irodalom: Dr. Pálhegyi Ferenc: Személyiséglélektani kalauz (Tankönyvkiadó, 1981)