Miért hatásos a testi fenyítés, amikor hat?

Az érző szívű gyermek esetében hatásos, de nem szükséges; a kemény szívű gyermeket tovább keményíti.


HOGY MŰKÖDNEK A BEVETT FEGYELMEZÉSI MÓDSZEREK (amikor működnek)?


Évszázadokon át a testi fenyítés volt a legtöbb kultúra bevett fegyelmezőeszköze. Sérti az ízlésedet? Nem érted, hogy voltak képesek nagyanyáink szorgalmasan fenekelni a gyerekeiket? Vagy téged is így neveltek? Arra tanítottak, hogy a lelkiismeretes szülő nem vonja meg a “fenyítő botot” a gyermekétől? Nem vagy benne biztos, hogy tényleg annyira jó dolog, de megbízható alternatívát sem ismersz?

Akárhogy is a viszonyulsz a testi fenyítéshez, segíthet, ha érted, miről is szól tulajdonképpen, és miért alkalmazták nagyanyáink olyan nyugodtan. Ahhoz, hogy kialakítsd a saját véleményedet, tudnod kell, mi történik, amikor kikap egy kisgyerek, mitől hat a fenekes, amikor hat, és milyen kockázatokkal jár?

Két idegrendszeri folyamatot érint: a riasztórendszer működését, és a rugalmas alkalmazkodás (adaptáció) érési folyamatát.

Mi történik, amikor a gyermeket megfenyíted?

Amikor a gyermek számít arra, hogy ki fog kapni, ha “rosszat” csinál, elővigyázatossá teszi a riasztórendszere. Az előző bejegyzésben részletesen leírtam, hogy mi történik, amikor az idegrendszer riadókészültségbe kapcsol. Elég könnyű belátni, hogy az ijesztő szülői magatartás, főleg, ha rendszeres, nem tesz jót a gyermek idegrendszerének.

De a testi fenyítéssel kapcsolatban egy másik belső folyamat is felmerül, ami szorosan kapcsolódik az önfegyelem természetes és egészséges kibontakozásához, ez pedig az adaptáció: a rugalmas alkalmazkodás érési folyamata.

– Az adaptáció hiábavalóság-élménye

A fejlődés útja számtalan kisebb-nagyobb lépésből áll, de minőségi előrelépés történik, amikor az akarata meghiúsul. Anya kijelenti, hogy “nincs több palacsinta, most adtam oda a testvérednek az utolsót”. Apa nem hajlandó elolvasni mégegy mesét. Elvész a kedves kutyus, és többé nem kerül elő. A kirándulás alatt cipelt gyönyörű botot ott kell hagyni az erdőben. Egy osztálytárs nem hívott meg a születésnapjára.

Ilyenkor gyermek azzal szembesül, hogy hiába igyekszik, nem teljesülhet az akarata. Ahhoz, hogy a valós helyzethez alkalmazkodni tudjon, át kell éreznie, hogy hiába küzd ellene. Csak akkor talál új utat, ha nem ott toporog tovább, ahol nincs tovább járható út.

Az adaptáció az ember sikeres válasza a hatáskörén kívül eső körülményekre, akadályokra és veszteségekre. Amin nem tudok változtatni, az rajtam változtat. Az adaptáció olyan alkalmazkodás, amelynek része a meghiúsult törekvés elengedése, és az új befogadása is. Az adaptálódás fejlődési folyamata során bontakozik ki a pszichológiai ellenállóképesség: a lelkierő, a teherbírás, a reziliencia is. De hogy zajlik ez a folyamat?

– Az elengedés könnyei

A nehéz körülményekhez való rugalmas alkalmazkodás nem racionális síkon zajlik. A fejlődés útja a fájó érzéseken át vezet.

A könnycsepp évezredek óta az emberi alkalmazkodás jelképe. A görögök az élet nagy hiábavalóságait tragédiának nevezték, szimbóluma pedig, a könnycsepp, egyúttal az emberi alkalmazkodás, a formálódás jelképe is. Az elengedés könnyeit akkor sírjuk, amikor rajtunk változtat az, amin nem tudunk változtatni. Az adaptáció a fejlődés könnyes útja. A könny persze csak metafora; az elengedés könnyeit a nagyobbak és a felnőttek gyakran már csak befelé sírják; a meg nem valósult vágyak bánatos elengedését nem mindig kísérik valóságosan kicsorduló könnyek.

Amikor viszont igen, az elengedés könnyei kémiai szempontból minden más könnytől különböznek. Tele vannak a stresszes lelkiállapotban termelődött méreganyagokkal. Ezért érzünk megkönnyebbülést, miután jól kisírtuk magunkat.

Hogy kapcsolódik mindez a testi fenyítéshez? Úgy, hogy ezért találta fel a verést egyik kultúra a másik után. Miért is? Hogy egy kicsit rásegítsen a meghiúsulás átélésére, és kifakassza az elengedés könnyeit. Dédanyáink, amikor elagyabugyáltak egy rakoncátlan gyereket, azért tették, hogy jól kisírja magát azon, amin nem tud változtatni. “Nincs időm itt ülni és kivárni, míg magától rájön, hogy nincs mit tenni, mint sírni… hát segítek neki egy kicsit! Ne toporogjunk, térjünk a tárgyra!” Lényegében ilyesféle intuitív népi bölcsesség állt a fenekes hátterében. De oda már nem mehetünk vissza; a megváltozott társadalmi szerkezet, a család biztonságot nyújtó szerepének drasztikus csökkenése mellett ma fontosabb, mint déanyáink korában, hogy félelemkeltő és erőszakos eszközök ne maradjanak a lelkiismeretes szülő eszköztárában.

– Valódi önfegyelemhez a meghiúsult vágyakon keresztül vezet az út

A pszichológiai értelemben vett érést, a személyiségfejlődést nem az támogatja, ami úgy megy, mint a karikacsapás. Agyunk akkor lép előre a fejlődésben, amikor valami eltorlaszolja előttünk az utat. Ezt jelképezi a labirintus. A fejlődésünk szempontjából tehát a zsákutcák életünk legjobb lehetőségei. A kihívás, a kudarcélmény, a veszteség és a csődhelyzet fejlődési lehetőség az agyunk számára. A zsákutcából ki kell keverednünk, és közben kénytelenek vagyunk változni. Minden alkalommal, amikor az akarata akadályba ütközik és bánatában sírva fakad, a gyermek erősebbé és életképesebbé válik.

A hagyományos fenekes többet árt, mint használ, egyáltalán nem kár érte. De vele együtt együtt sajnos a könnyek bölcsességét is hátrahagytuk, és ma már azt sem értjük, hogy a fegyelmezés egészséges, természetes folyamatának milyen fontos része a szívfájdalom. Ami egyáltalán nem szükséges, az a félelemkeltés, a megszégyenítés, vagy a felfüggesztett kapcsolat. De az is hibás elképzelés, hogy üzletet kell kötni a gyerekkel: érdekeltté kell tenni ahhoz, hogy jó irányba menjen. Nem neveli őket, hogy jutalmazással és büntetéssel elérjük, hogy a kijelölt úton járjanak, ahogy répával és bottal ösztökélik a szamarat. Mennyire felszínes, mennyire méltatlan!

A jellembeli formálódás, a fejlődés útja nem a behaviorista megerősítésen és kioltáson, hanem a meghiúsult vágyakon, az elengedés bánatos könnyein és a megvigasztalódáson, tehát az alkalmazkodás folyamatán át vezet. Az egészséges fegyelmezés ezen a természetes érzelmi folyamaton vezeti át a gyermeket, mert ez az út vezet az érettebb személyiséghez, az erős lélekhez és a belülről fakadó önfegyelemhez. Erre az útra kellene visszatalálnunk, de nem a félelem vagy az érdek, hanem a szeretet eszközeivel.

Az élet labirintusában járva fejlődünk. De nem akkor, amikor gond nélkül sikerül belőle kitalálunk, hanem amikor olyan zsákutcába tévedünk, ahol nem mehetünk tovább. Valaminek vége kell, hogy szakadjon, mielőtt új kezdődhet. Ez a biztonságos és egészséges fegyelmezés alapelve is. Először a tél jön, csak utána a tavasz. Először a kereszt, csak utána a feltámadás. Ez az összetörtség, az elengedés, a továbblépés és az új élet alapelve. Az adaptáció arról szól, hogy elestem, de felállok – a régi elmúlt, és íme: újjá lett minden.

A gyermek akkor jut el a szívbeli változást hozó belső fordulatra, amikor az agya átvált a szimpatikus idegrendszer készültségi állapotából a paraszimpatikus idegrendszer helyreállt nyugalmi állapotába. Onnan, hogy valamit mindenáron el akar érni, oda, hogy elfogadja: ez most nem fog menni. A küzdelemből átvált a nyugalomba. Az egészséges fegyelmezés nem a feneket, hanem a szívet célozza meg. Nem eltaszít, hanem magához von. A küzdelemből a nyugalomba való átváltáson vezeti keresztül a gyermeket.

Ma új szót használunk az elkényeztetett, követelődző gyerekekre: “jár nekem” mentalitás. De ugyanarról van szó: nem bírja elviselni, hogy valami ne úgy legyen, ahogy ő akarja. Miért? Mert nem sírt még eleget, amikor a dolgok nem úgy mentek, ahogy ő akarta. A fegyelmezés valódi munkáját az adaptálódás érési folyamata végzi, és nem racionális, hanem érzelmi ügy. Miért van annyi elkényeztetett, követelődző gyerek? Mert kiestünk a szülői szerepünkből: nem végezzük el a fegyelmezés szívre ható munkáját! Nem segítjük elő, hogy az adaptálódás könnyes fordulata megtörténjen.

A fegyelmezésnek nem a viselkedésmódosítás volna a célja, hanem, hogy segítsük a gyermek alkalmazkodását ahhoz a világhoz, amelyet nem mindig ő irányít. Az az ember erős és életrevaló, akiben megvan a kellő reziliencia, a rugalmas ellenállóképesség. Elesik, de feláll. Hajlik, de nem roppan meg. Aki sok-sok kis csalódáson kereszül nem tanul meg alkalmazkodni, könnyen beleroppan egy nagy csalódásba. A fegyelmezés munkája nem abból áll, hogy a gyerekre erővel és ügyes manipulációval rákényszerítjük a pillanatnyi akaratunkat. Hosszú távra kellene berendezkednünk: a jelleme, az életképessége a fontos de a lelki épsége megtartása mellett, és nem annak feláldozásával! Ehhez képest másodlagos, hogy mennyire kifogástalanul viselkedik. Hozzá kellene őt segítenünk ahhoz, hogy a szíve gyengéd, puha és érzékeny maradhasson, és mégis ellenálló, mégis rugalmas. Ez volna a dolgunk.

A hatékonyság feltételei

A testi fenyítés csak akkor hatásos, ha a gyermek szíve is belesajdul. Ez viszont csak addig következhet be, amíg biztonságosan kötődik és érző szívvel rendelkezik, tehát nem védekezik a sebezhetőség ellen. Az érző szívű, jól kötődő gyermek viszont fenyítés nélkül is nevelhető.

Vágyaink és terveink meghiúsulása, törekvéseink hiábavalóságának átélése fájdalmas érzés; de hosszú távon ez az, ami nevel. Az érző szívnek nincs szüsége fenekesre (vagy egyéb büntetésre). A gyermek addig tanul a hibáiból, és a nevelés is addig tud rajta jó irányba változtatni, amíg valódi bánatot okoz, de közben nem rongálódik a szülő iránti bizalma. A reziliencia, a lelki immunrendszer is csak addig fejlődik, amíg elég érző és nyitott a gyermek szíve. Amikor viszont a gyermeket a bizalmi kapcsolatában éri csalódás, amikor a szeretet fáj, az agy védekező érzéketlenséggel reagál. A lelki sebek fájdalma ellen előbb-utóbb önvédelemre rendezkedik be minden gyermek, akit nem véd a róla gondoskodó felnőttekhez fűződő meghitt kapcsolata.

Kockázatok és mellékhatások

A félelemkeltő fenyítés a gyermek nevelhetőségének legfőbb feltételét rongálja: a gyermek és a szülő biztonságot nyújtó, rendezett kötődő kapcsolatát, aminek a megőrzése a mai életvitelünk mellett különben is nehezebb, mint bármikor korábban! A gyerekek testi és érzelmi bántalmazásának, amelybe (az okozott sérülés mértékétől függetlenül) minden félelemkeltő nevelési módszer is beletartozik, nincs és nem is volt helye a kapcsolatra nézve is biztonságos és a fejlődést is támogató gyermeknevelés eszköztárában!

“A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.”
– 1János 4:18

– A testi fenyítés kemény szívhez vezethet

A gyermek először a könnyeit veszíti el. Még sír, amikor megüti magát, de már nem bánatos lesz, csak frusztrált és dühös, amikor nem lehet meg az akarata. Akinek megkeményedett a szíve, nem érez szomorúságot. Érzelmileg nem érinti meg a fenyítés, hiába emeli meg a szülő az adagot és az erősséget. Mivel a szívéig nem jut el sem a szép szó, sem a fenyegetés, sem a fenyítés, nem is történik meg az a belső fordulat, ami a belső változást okozza. Védekező állapotban, a kemény szív állapotában a gyermeket már nem változtatja meg, amin nem tud változtatni. Nem formálódik, nem fejlődik a jelleme. Nem erősödik a lelki immunrendszere. Nem tudja feldolgozni, hogy valami nem úgy alakul, ahogy akarta. Ha ilyen állapotban éri túl erős stresszhatás, nem hajlik (mint a rugalmas pálmafa egy erős viharban), hanem törik (mint egy kiszáradt fa). Ha elesik, nem tud felállni.

Dédanyáink számára, akik a hagyományos fenekest osztották, a fenyítés azt “közölte” a gyerekkel, hogy az útlezárás végleges. Amit akarsz, az nem lehet meg; el kell siratnod, hogy el tudd engedni. Essünk túl rajta minél előbb. A sírás megindítása egy mértékletes fenékre paskolással többé-kevésbé működhetett is, ha az anya jelenléte folyamatosan kielégítette a gyermek kötődő éhségét. A célravezető és mértéktartó testi fenyítés viszont már régen kikopott a kultúránkból; nemcsak a gondolkodásunk változott meg, hanem az életmódunk is. Amikor reggel leadjuk a gyerekeinket az óvodában, vagy az iskolában, és csak az estéket meg a hétvégéket töltjük velük együtt, lehetőségünk sincs a gondoskodó-elfogadó szülő-gyerek kapcsolat folyamatos kielégítésére. Ezért nem is engedhetünk meg magunknak, hogy olyan fegyelmező módszerekkel kísérletezzünk, amelyek a kapcsolati tőkénket tovább apasztják. Még ha el is hisszük, hogy volt idő, amikor működött; mai életvitelünk mellett ez már túl kockázatos.

Dédanyáink gondolkodását még nem határozta meg a behaviorista pszichológia “megerősítés-kioltás” teóriája. Ők még tudták, hogy az elnáspángolt gyereknek nem a fájdalomtól, hanem a vágyairól való lemondás miatt kell sírva fakadnia. Ha a gyermek nem fakadt sírva, rögtön tudták, hogy baj van. Nem az az igazi baj, hogy a gyerek rossz fát tesz a tűzre, hanem, hogy nem fakad sírva miatta. Amikor valaki büntetésből náspángol egy gyereket, mert azt hiszi, hogy maga az eljárás fegyelmez, akkor nem érti, hogy mit tesz, és minek kellene történnie. Úgy használ egy kockázatos eszközt, hogy azt sem tudja, mire való.

– A testi fenyítés frusztrációt okoz, ami agresszióhoz vezethet

Az agresszió támadó impulzus, ami egy elemi indulatból, a frusztrációból fakad. Nemcsak a felnőttek, hanem a gyerekek tervei is gyakran füstbe mennek. Sokszor találják magukat olyan fursztrációs helyzetben, amin nem áll módjukban változtatni. Lépten-nyomon megiúsulnak a vágyaik. Újra meg újra át kell élniük, hogy hiába szeretnének valami elérni, nem megy.

Természetes, hogy ilyenkor a gyermek is változtatni próbál a helyzeten. Ha szülői tiltás állja az útját, követeli a változást; mindent megtesz azért, hogy Anya és Apa meggondolja magát. Ha olyasmi ellen küzd, ami nem fog megváltozni, az lenne az egészséges folyamat, ha el tudná engedni, amit nem kaphat meg, mert akkor tovább mehet az alkalmazkodás felé vezető úton. Szomorú lesz, elsírja az elengedés könnyeit, Anya ölében megvigasztalódik, megnyugszik, és továbblép. Így néz ki, amikor a frusztráció az alkalmazkodás érési folyamatán keresztül a fejlődést szolgálja.

Ha viszont a sebezhetőség elleni védekezés (a kemény szív) megakadályozza, hogy a frusztráció megtalálja az alkalmazkodáshoz vezető kiutat, akkor támadó indulat lesz belőle és agresszív viselkedés. Ez történik, amikor a gyermek nem tudja fájó szívvel felfogni, hogy hiába küzd, nem lehet meg az akarata. Például amikor gyerekközösségben kerül frusztrációs helyzetbe, és nincs jelen egy olyan felnőtt, akinek az oltalmában megszégyenülés nélkül kisírhatja magát. És olyankor is ez történik, ha Anya vagy Apa félmunkát végez a fegyelmezéssel: csak a hiábavalóságot képviseli azzal, hogy nemet mond és fenyít, de nem viasztalja meg. Nem vezeti végig a gyermeket az elengedés könnyes útján, hanem magára hagyja az indulataival. Amikor pedig már kemény a gyermek szíve, már nem is képes bánatos sírásra fakadni. Ilyenkor a frusztráció szinte törvényszerűen válik támadó indulattá: a gyermek rúg, harap, verekszik, tör-zúz, sértő szavakat kiabál, vagy saját magát kezdi bántani.

A frusztrációból akkor lesz agresszió, ha nemcsak a helyzet megváltoztatásának a kijárata van elzárva, hanem a rugalmas alkalmazkodásé is.

Minden alkalommal, amikor agresszív viselkedéssel találkozol, tudhatod, hogy a gyermek segítségre szorul, mert frusztráció érte és nem tudott alkalmazkodni. Nem siratott el valamit, amin nem tudott változtatni. Ilyenkor nem fenyítésre van szüksége (mégtöbb frusztráció), hanem olyan fegyelmező beavatkozásra, ami a biztonságot nyújtó kapcsolat keretein belül a szívét célozza meg.

– A testi fenyítés értelmetlen és túl kockázatos

Ha a gyermek már védekezésben van: a szíve már kérges és kemény és nagyon nehéz vele dűlőre jutni akkor a verés hatástalan marad és tovább rontja a már rossz helyzetet: tovább keményíti a szívet és tovább rongálja a nevelhetőség feltételét, a rendezett kötődő kapcsolatot.

Ha a gyermek szíve még elég érző és nyitott, akkor pedig verés nélkül is felfogja a figyelmeztetést. Elég, ha gyengéden, de határozottan nemet mondasz. Lehet, hogy bömbölni kezd; lehet, hogy csak egy kis csalódottságot érez vagy mérges lesz, de rendezett kötődő kapcsolatban elfogadja az általad állított korlátokat. Fölösleges rátenni még egy lapáttal és még meg is verni. Fölösleges, mert már megvan, amit el akarnál érni a fenyítéssel; csak rontanál vele a helyzeten. Zajlik a rugalmas alkalmazkodás érési folyamata. Csak ne végezz félmunkát! Segítsd át az érzelmi hullámvögyön: legyél az a felnőttje, akihez odabújva kisírhatja magából az elengedés mérges vagy bánatos könnyeit!

A fenyítés azzal, hogy kemény szívhez vezethet, fokozatosan ássa alá a hatékonysága feltételeit. Egyszerűen túl kockázatos. Helyette érdemes áttérni a kapcsolatra nézve is biztonságos és a fejlődést is támogató fegyelmezésre.

A fenyítés és az egészséges fegyelmezés között különbség van.

A szívre irányuló nevelés, nem a testi fenyítés az, ami az érést támogatja

  1. Mondj nemet nyugodtan és határozottan, és tarts ki mellette. De a gyermeket ne hagyd magára az indulataival akkor sem, ha csúnya viselkedéssel reagál (hisztizik vagy dühöng)!
  2. Maradj vele türelmesen, megértéssel, csöndben vagy vigasztaló szavakkal, amíg a dühe átfordul szomorúságba, elsiratja, ami nem lehet úgy, ahogy akarja, és megnyugszik.

Így végződhet jól az, ami a frusztrációval elkezdődött. Ha te okoztad a frusztrációt: ezzel végigviszed és be is fejezed azt, amit elkezdtél. A gyermekben ilyenkor lezajló és szívfájdalommal járó belső fordulat közben működik a természet metszőollója, az a közvetlenül a szívre ható fegyelmező eszköz, amely eltávolítja a ki nem élhető törekvéseket és megerősíti a lelket a veszteségek és nehézségek elviselésére.

Nem könnyű EGYSZERRE a hiábavalóság képviselőjének, ÉS a vigasztalás angyalának IS lenni, de ez a dolgunk! A szülő kettős ügynök – nemet mond és korlátoz ott, ahol szükséges, de meg is vigasztal. A fegyelmezésnek ezt a belül ható eszközét nem tudjuk sajátkezűleg irányítani, mint a testi fenyítést. Természetesen zajlik, az agy limbikus rendszere hajtja végre, amikor a nevelés munkájával támogatjuk a rugalmas alkalmazkodás érési folyamatát. Ehhez itt találsz részletesebb magyarázatot és segítséget:

Isten így bánik velünk

“Ő megsebez, de be is kötöz; összezúz, de keze meg is gyógyít.”
– Jób 5:18

“Bizony, ezt mondja az ÚR: …
Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket.”
– Ézsaiás 66:12-13

A szerető szülő korlátoz is ott, ahol szükséges, de nem hagyja magára a gyermeket az indulataival, hanem vele marad és meg is vigasztalja. Rendezett kötődő kapcsolatban a gyermek az Édesanyjához, vagy az Édesapjához mehet a korlátok, a veszteségek és a meghiúsult vágyak fájdalmával, és nyugalmat talál a karjaikban. A biztonságot nyújtó kapcsolat az érző szív védőpajzsa, a fejlődés feltétele és a nevelés egyetlen lehetséges közege. A gyengéd és határozott szülő a gyermek menedéke, nyugvóhelye és vigasza.