Mi történik, amikor következményeket használsz a kicsik és az éretlenek fegyelmezésére? Akkor volna jó hatása, ha nem keménnyé, hanem bánatossá tenné a gyermek szívét, és ha már megfontoltságra késztetné a kettős érzések belső konfliktusa. Ezek a feltételek viszont még nincsenek meg azokban, akiknek még külső kontrollra van szükségük a civilizált viselkedéshez.
HOGY MŰKÖDNEK A BEVETT FEGYELMEZÉSI MÓDSZEREK (amikor működnek)?
- Miért hatásos a kiabálás, amikor hat?
- Miért hatásos a testi fenyítés, amikor hat?
- Miért hatásos az elkülönítés, amikor hat?
- Miért alszik el a kisgyermek, ha nem mész be hozzá, amikor sír?
- Miért hatásos a logikus következmény, amikor hat?
A meghatározott ideig való elküldés mellett népszerű erőszakmentes fegyelmező módszer a logikus következmény is. Dr. Rudolf Dreikurs az 1968-ban megjelent Discipline Without Tears (Fegyelmezz könnyek nélkül) c. könyvében amellett érvelt, hogy nem kellene a gyermeknek sírva kell fakadnia, amikor fegyelmezik. Szerinte fölösleges az érzelmeket belekeverni a gyereknevelésbe, amikor lehetünk higgadtak és racionálisak is. Nem érdemes érzelmi ügyet csinálni a konfliktusokból; csak arról kell gondoskodnunk, hogy a tettek ne maradjanak következmény nélkül. A következmény megtanít az ok-okozati összefüggésekr, tehát fegyelmez, miközben higgadtak maradhatunk. Ha kiküszöböljük az érzelmeket, nincs szükség szomorúságra és sírásra.
A logikus következmények elve szerint maga a gyermek felelős a viselkedéséért. Legyen övé a döntés joga és felelőssége, de a következményeit is meg kell tapasztalnia. Dreikurs azonban az iskolai csoportfegyelem fenntartására szánta módszerét, nem pedig kisgyerekek szülői fegyelmezésére! Az volt a célja, hogy a tanulók, mint a közösség értékes tagjai, megtanuljanak külön tanári ösztökélés nélkül együttműködni egymással. Logikus következmény például, amikor a gyermek tolakszik lefelé az iskolai lépcsőházban. A pedagógus választási lehetőséget ad neki: “Vagy abbahagyod a tolakodást, vagy visszamész az osztályterembe, és megvárod, amíg mindenki lemegy a lépcsőn.” Másik példa: egy tanuló sorozatosan elkésik. A pedagógus választási lehetőséget ad neki: “Vagy pontosan érkezel, vagy kint fogsz állni a tanár mellett egész óra alatt.”
A Dreikurs úgy gondolta, hogy módszerével diplomatikus megoldást kínál negatív kényszer (büntetés) helyett. A fegyelmezés eszközeként használt “logikus következményt” (pl. a gyermek eltiltását a kedves tárgyaitól, egy kiváltság elveszítését) a gyermek saját választásának állítja be, amelyet saját tettei vagy mulasztásai vonnak maguk után. A gyermek viselkedését pedig szándékos döntésnek tekinti. Ebben a következetes rendszerben a gyermek választásának függvénye a “logikus következmény”. A fegyelmezés úgy zajlik, hogy a nevelő érthetően közli a gyermekkel az akaratát, ugyanakkor ismerteti vele a nemteljesítés következményét is (ami bármi lehet, amit a gyermek feltehetőleg el akar kerülni: eltiltás a barátoktól, többlet munkavégzés, egy kedves tevékenység vagy kiváltság megvonása). Következményeket utólag is be lehet iktatni, amikor a gyermek olyasmit csinál, ami nem tetszik a nevelőnek. Ilyenkor nyomatékosan közlik vele, hogy milyen következményre számítson, ha a helytelen viselkedést megismétli. Ezek után rajta múlik, hogy a kilátásba helyezett szankciót elkerüli-e, vagy sem.
Természetes és logikus következmények
Ha elejted a fagyidat, akkor leesik és szétfolyik a földön: ez természetes következmény. Ha kabát nélkül mész ki a hidegbe, akkor fázol; ez is természetes következmény. De Dreikurs rendszerében nem ermészetes, hanem “logikus” következményeket használnak.
Az ún. logikus következmény azonban inkább szabad választásnak álcázott büntetés, mert nem a tettek természetes következménye következik be külön beavatkozás nélkül, hanem a felnőtt által eltervezett és végrehajtott szankció. A szankciók kilátásba helyezése ráadásul arról árulkodik, hogy a felnőtt már eleve arra számít, hogy a gyermek nem akarja az elvárását teljesíteni, különben nem hangoznának el előre a várható kellemetlen következmények. A rendszer csak látszat-választást ajánl a gyerekeknek, mert a lehetőségek közül mindig az jár kellemetlen következménnyel, ami eltér a felnőtt által előnyben részesített választástól. Őszinte dolog azt a látszatot kelteni, mintha a kellemetlen következményt a gyermek saját maga választotta volna?
Mire tanít a választásnak álcázott büntetés?
Arra, hogy azt érdemes tenni, ami nem jár kellemetlen következménnyel. Az elegánsan következménynek nevezett büntetés tehát egyáltalán nem abba az irányba hat, hogy a gyermek egyre inkább belső értékrendje szerint hozza meg a döntéseit: igyekezzen azt tenni, ami jó (szeretetteljes, igazságos és becsületes), és azt elkerülni, ami rossz (önző, igazságtalan, erőszakos vagy hazug). Kimarad az egész logikus rendszerből a következményeknek az – a való életben oly sokszor tapasztalt – fajtája is, ami miatt az érett embernek az értékrendjén kívül még jellemre is szüksége van: hogy ugyanis a való életben a helyes döntés gyakran hátránnyal jár (azaz kellemetlen következményekkel), a helytelen pedig előnyökkel. Nevelési szempontból nem tartanám jó eredménynek, ha tetteinek helyességét utólag azok következményei alapján ítélné meg a gyermek. Sok pénzt loptam, ügyesen megúsztam, gazdag lettem: jó döntés volt. Segítettem valakinek, akit a többiek kiközösítettek, azóta velem is gonoszkodnak: nem kellett volna. Gondolom, nem nehéz megérteni, hogy a logikus következmények nevelő hatása igencsak korlátozott még akkor is, amikor hat.
A logikus következmények hatásmechanizmusa
Milyen lelki törvényszerűségek szerint hat a következmények kilátásba helyezése, amikor hat?
- Először is a kötődő ösztönt aktiválja, amikor elszakítja a gyermeket valamitől, ami fontos neki, vagy legalábbis kilátásba helyezi az elszakadás lehetőségét. A szeparáció minden gyerek érzékeny pontja, a kötődés pedig hatalmas belső hajtóerő.
- Másodszor: ha a gyermeket a hiábavalóság falához juttatja, akkor lehet, hogy el tudja engedni, amit nem tehet meg, és ezzel előre mozdítja a rugalmas alkalmazkodás érési folyamatát.
- Harmadszor: ha a gyermeket arra készteti, hogy mérlegelje a saját ellentétes indítékait, akkor lehet, hogy képes lesz megfontoltan cselekedni, és ezzel előre mozdítja az integrálódás érési folyamatát.
Ha elvileg ilyen jó hatása lehetne, akkor miért nem váltja be mégsem a szülők és pedagógusok reményeit ez az ötven éve kergetett délibáb?
A büntetésként kirótt következmény hatékonyságának feltételei
- Kötődés – Kötődnie kell ahhoz a kedves tárgyhoz vagy kiváltsághoz, amit a következmény érint.
- Adaptáció – Át kell éreznie törekvése hiábavalóságát, amikor szembesül az akadállyal.
- Integráció – Képesnek kell lennie az indítékai mérlegelésére belső konfliktusa nyomán.
KÖTŐDÉS ↔ közömbösség
Először is, a gyermeknek kötődnie kell ahhoz a dologhoz, amit a beígért következmény érint. Ha kilátásba helyezed, hogy nem mehet el az osztálykirándulásra, és amúgy sincs kedve elmenni, akkor a következmény hatástalan. Lényegében tehát a következmény használata is a szeparációs fegyelmezési módszerek közé tartozik, mert amikor higgadtan kilátásba helyezel egy következményt, akkor a gyermeket azzal fenyegeted, hogy el kell szakadnia valamitől, amihez kötődik. És olyasmit kell találnod, amihez a gyermek tényleg kötődik. E tekintetben is igaz tehát, hogy a szülői hatalom forrása a gyermek kötődése. Ha hozzád nem kötődik eléggé ahhoz, hogy engedelmeskedjen, akkor a többi kötődésén keresztül még mindig tudod manipulálni. De így is, úgy is a kötődés erejét használod.
RUGALMAS ALKALMAZKODÁS ↔ dühös ellenállás
Másodszor, az adaptációt is érinti a módszer – a gyermeknek át kell éreznie, hogy személyes veszteség éri, ami fájdalmas érzés. Amikor kiszabod a következményt, akkor tulajdonképpen büntetsz. Megfenyíted a gyereket, csak nem testi fájdalommal, hanem azzal, hogy elszakítod valamitől, ami kedves és fontos a számára. “Nézd csak, mit tudok tőled elvenni, és nem tudsz mit tenni ellene!” A gyermek, akitől egy időre egelveszed a kedvenc játékát, vagy büntetésből nem engeded el valahova, azzal szembesül, hogy az történik vele, amit nem akar, illetve, hogy nem történhet meg az, amit akar. Ami akkor hat rá kellőképpen, ha belesajdul a szíve! Ha olyasmitől tiltod el, ami nem igazán fontos neki, akkor nem hat rá a dolog. Ami azt jelenti, hogy a “logikus” következmény mégiscsak érzelmi alapon működik.
Tegyük fel, hogy előre közlöd a gyerekkel, hogy nem mehet el az osztálykirándulásra, ha rossz lesz a dolgozata. Annak kellene történnie, hogy amikor rossz jegyet kap a dolgozatra, szomorú lesz. Ott akart lenni az osztálykiránduláson, és most nem mehet el. Hosszú távon akkor válik számára valóban tanulságossá az eset, ha igazi és mély bánatot érez emiatt. A logikus következmények módszere viszont az érzelmeket teljesen ki akarja iktatni a nevelésből! Ha pedig nem tudod, hogy a gyermeked akkor kezdene jó irányba változni, ha elszomorítanák a rossz jegyei, akkor nem fogod őt végigvezetni az adaptációs folyamaton. Csak arra gondolsz, hogy ok és okozat. Rossz döntés, következmény. Az ok-okozati összefüggés viszont nem végzi el az adaptáció nevelő munkáját. Dreikurs és követői nem értették, hogy az adaptáció érzelmi folyamat. Semmi köze a logikához. Minden azon múlik, hogy a következmény milyen érzelmeket vált ki. Amikor a kilátásba helyezett következményt beváltjuk, de nem foglalkozunk az érzelmekkel, akkor félmunkát végzünk. Elkezdjük, de nem végezzük el a nevelés munkáját, ennek pedig az lesz az előre látható logikus következménye, hogy szankcióink nem belátóbb viselkedést, hanem dühös ellenállást váltanak ki a gyerekeinkből!
A gyermeknek tehát (1) kötődnie kell ahhoz a dologhoz, amit a következmény érint, és (2) szomorúnak kell lennie a veszteség miatt ahhoz, hogy nevelő hatással legyen rá a következmény. Sőt, arra is szüksége van, hogy amikor szomorú, akkor legyen mellette egy megértő valaki, akivel elég biztonságos kapcsolatban van ahhoz, hogy nem kell előtte szégyellnie a könnyeit. Ez is előfeltétele annak, hogy a gyermek tanulni tudjon a “logikus” következményekből. És ez is oka annak, hogy olyan sokan nem tanulnak belőlük. Mert nincs egy olyan valakijük, aki előtt nem szégyen sírni, hogy nem az történt, amit akartak. Ezért nem elég hatásosak a logikus következmények az iskolában, mert ott megnézheti magát az a kisfiú, aki elsírja magát. Az iskola nem elég biztonságos hely ahhoz, hogy az ember mélyen és őszintén bánatos merjen lenni a veszteség miatt, ami a rossz döntése miatt éri. Pedig ennek a mélyebb folyamatnak kellene végbemennie benne ahhoz, hogy változtasson rajta bármilyen következmény, amit maguk után vonnak a tettei.
MEGFONTOLT CSELEKVÉS ↔ impulzív magatartás
Harmadszor, a következményeket csak az a gyermek tudja mérlegelni, akinek az agyában a prefrontális kéreg már annyira érett, hogy az ellentmondásos indítékokat együttesen képes befogadni és elemezni, és így belső konfliktust okoznak neki a saját vagyes érzései. A logikus következmény ennek az integrációs képességnek a meglétét is feltételezi, amikor azt tanítja a gyereknek, hogy “legközelebb jól gondold meg, mit teszel!” “Bántottad a testvéredet. Most elveszem tőled ezt a lapátot. Legközelebb jól gondold meg, hogy érdemes-e bántanod a testvéredet.” Csak az képes nem megütni a bosszantó testvérét, akinek az agyában már konfliktusba keveredik az egyszerre jelenlévő két eltérő indíttatás, és el tudja végezni ezek integrációját.
Belátó gondolkodásra, megfontolt cselekvésre, a várható következmények mérlegelésére azonban egyetlen óvodás sem képes! A prefrontális kéreg legkorábban 6 éves kor körül kezdi betölteni a vegyes érzések összekeverésének funkcióját. Az önuralom kibontakozása ekkor kezdődik, és hosszú érési folyamatot igényel. Még egy egészséges kamasz is kevésbé megfontolt, mint egy érett felnőtt. Maga Dreikurs is az iskolai fegyelem fenntartására szánta a logikus következmények módszerét, nem a totyogók meg az óvodások nevelésére.
Az akadályt jelentő korlátokkal való szembesülés, és a meghiúsult vágyak elengedésével járó szomorúság az érzelmi agyban, a limbikus rendszerben történik. A döntéshozatalhoz szükséges mérlegelés viszont az agy prefrontális kérgét veszi igénybe, ami a kapcsolatkészség fejlődésének utolsó fázisában kezd működni, 6 éves kor körül, és fejlődése csak fiatal felnőttkorban (25 éves kor körül) fejeződik be. Amikor már működőképes, akkor a limbikus rendszerből, az érzelmi agyból már ellentmondásos érvek és indulatok fogadására képes. A gyermek életében most először keverednek össze egymással a vegyes érzések, vagy az ellentmondásos gondolatok. Belső konfliktust él át. Megtorpan, és gondolkodik, mielőtt cselekszik.
A világon egyetlen háromévesben sem merül fel, hogy “egyik részem így érez, a másik részem pedig úgy”. A háromévesek világában nem létezik olyan, hogy “egyrészt… másrészt viszont”. “Mami, mérges vagyok rád, de mégsem akarlak bántani. Haragszom rád, de szeretlek is. Nincs kedvem fogat mosni, de mégis megmosom, hogy ne lyukadjanak ki a fogaim. Annyira kívánom ezt a csokit, de nem kapom be, mert nem lesz étvágyam a vacsorához.” Egy hároméves még nem képes erre a műveletre.
Van, akinek a férje sem. A prefrontális kéreg még a felnőttek közül sem mindenkinél tölti be a feladatát, mert kifejlődésének feltételei vannak, és még némi gyakorlásra is szükség van a jó működéshez. Akinek éretlen a prefrontális kérge, annak nincsenek ambivalens érzései. Minden vagy fekete, vagy fehér a szemében. Impulzív és féktelen. Nem is tud magán uralkodni.
Kisgyerekként mind impulzívak vagyunk. Csak az integrációs képességgel rendelkező embernek vannak belső vívódásai, mert ő az, aki egyszerre látja a kincset is, meg a kincset őrző sárkányt is. A kisgyerek és az éretlen felnőtt vagy csak a kincset, vagy csak a sárkányt látja. Az integráció megjelenése hatalmas előrelépés a személyiségfejlődésben. De a gyermek ilyenkor a varázslatba vetett hitét is elveszíti.
A varázslat ugyanis arról szól, hogy az ember egy dolognak egyszerre csak az egyik oldalát látja. A négyéves valahol azt hallja, hogy a húsvéti nyuszi tojja a nyuszitojást. Azt is látja, hogy milyen egy igazi nyuszi. Ráadásul előző nap együtt festettük a tojásokat… és mégsem talál benne semmi ellentmondást. Hogy lehet az?
– Anya, kaphatok még joghurtot?
– Sajnálom, nincs több.
– Anya, kérek még joghurtot!
– Sajnálom, nincs több.
– Anya! Kérek még jog-hur-tot!
Nem fér a fejébe! Az, hogy elfogyott a joghurt, nem jelenti azt, hogy Anya ne tudna adni még egy kicsit többet. Ha a gyermeked még hisz a varázslatban, akkor tudhatod, hogy még nem képes az integratív gondolkodásra – nem tud különböző szempontokat mérlegelni. Nem lehet megtanítani arra, hogy gondoljon a lehetséges következményekre is, mielőtt cselekszik.
De nemcsak a kicsik; az éretlenségben megrekedt nagyobbak sem számolnak a következményekkel.
– Nem tudtad, hogy ha kirabolod a nénit, börtönbe kerülhetsz?
– Mit gondol maga, hülye vagyok én?
– Akkor is gondoltál erre, amikor az az ötleted támadt, hogy ki kéne rabolni?
Aki ilyesmit kérdez tőlük, arra úgy néznek ezek a 14-16 évesek, mintha idegen bolygóról érkezett volna. Fel sem merül bennük, hogy ilyesmire gondoljanak. Ugyanolyan impulzívak, mint a háromévesek. Miért? Mert ha ingerenciájuk támad valamire, akkor nem jutnak eszükbe az ellenérvek! Erre a műveletre nem képes az agyuk. Ezért van velük annyi baj. Mindannyian impulzívak. Kedvük támad valamihez, és nem jut az eszükbe, hogy miért nem tanácsos megcsinálni. A fejletlen prefrontális kérgük miatt nincs meg bennük az önmérséklet képessége. Szankciókkal lehetetlen javulást elérni. Az elakadásból kell őket kisegíteni. Újra el kell őket indítani a fejlődés útján.
A “logikus következmények” szerinti fegyelmezés helyett mi a szülői feladatunk?
Az, hogy messzire látó szemlélettel neveljük a gyerekeinket: folyamatosan támogassuk az éretté fejlődésüket a kapcsolat közegében. A nevelés – maga a szó is erre utal – a növekedés segítése. Nem jó a gyerekeinknek, ha levágjuk a kanyarokat, és viselkedésmódosító technikákkal: fenyítéssel, büntetéssel, és “logikus következményekkel” a legrövidebb úton igyekszünk elérni, hogy felnőtt módjára viselkedjenek. Régebben a 3-4 évesektől nem is várta senki, hogy a tetteik következményével számoljanak. Nem vártak tőlük olyasmit, hogy gondolkozzanak, mielőtt tesznek valamit. De az életük sem intézmények keretek között, nagy kortárscsoportban zajlott, hanem a családban. Anya, Apa, testvérek, nagyszülők, nagybácsik és nagynénik társaságában, akik megértőek voltak velük, és egy kicsit még elnézőek is, mert tudták, hogy ők most még kisgyerekek. Szeretni kell őket, és vigyázni kell rájuk, nem pedig folyamatosan felelősségre vonni a tetteikért. Egyelőre mi, felnőttek vagyunk felelősek értük.
Belátásra, átgondolt és megfontolt magatartásra nem jutalmazó és büntető “nevelés” útján tesz szert az ember, hanem az egészséges fejlődés útján, szeretetteljes kapcsolatokban. Miközben érik, szocializálódik is azzal, hogy utánozza az érte felelős felnőtteket, akikhez kötődik. Ha megteremted és fenntartod a fejlődés feltételeit (elsősorban a feltétel nélküli szeretetből táplálkozó biztonságos kapcsolatot), akkor csak türelmesen ki kell várnod, és megfontoltabb lesz a gyereked, mire eljön az ideje. Megvalósul a fegyelmezés közvetlen célja, az önfegyelem, ami nélkül nem tudunk a helyes úton járni, hiába vágyunk rá.
A megváltozott társadalom túlzott követelményeket támaszt a gyerekekkel szemben. Az óvodásoktól annyi előrelátást és megfontoltságot várunk, ami 10-12 éves korban lenne elvárható. Az intenzívebb, érzékenyebb gyerekek a többieknél később érnek, az ő agyuk csak 8-9 évesen képes először összekeverni az ellentmondásos érzéseket. Nem azért zabolátlanok, mert nem részesültek elég fegyelmezésben, hanem azért, mert még nem tudnak integrálni: nincsenek ellentmondásos érzelmeik, nem inti őket megfontoltságra a belső konfliktus. Nem jut eszükbe az ellenérv, ami jobb belátásra bírná őket. Az agyuk nem tudja elvégezni azokat a műveleteket, amelyek gyümölcse lehetne az önfegyelem. Kicsi gyerekeink nevelését nem alapozhatjuk olyan képességre, amivel még nem rendelkeznek! A logikus következmények és hasonló technikák alkalmazása helyett a prefrontális kéreg fejlődéséhez szükséges feltételeket kell megteremtenünk. A megoldás egyszerű: kegyelem. Feltétel nélküli szeretet. Elvárás helyett várakozás.
Az önmérsékletre, az önfegyelemre is ez a hosszú távú megoldás. A vegyes érzelmek és a mérsékelt viselkedés kulcsa a működő prefrontális kéreg. A belső konfliktus, a “másrészt viszont” élmény. Az ember ezen az Istentől kapott természetes úton jut el az önmérsékletre, a belülről szabályozott viselkedésre. Az érett viselkedésnek ugyanúgy előfeltétele a “másrészt viszont” konfliktus, mint az “elengedés könnyei”. Ha megvannak a fejlődés feltételei (a bizalmas kapcsolat közegében érzékeny marad a gyereked szíve, nyugalmat talál és játszhat), akkor meg fognak rajta mutatkozni az önfegyelem jelei is, amikor eljön az ideje. A mi szülői feladatunk nem az önfegyelem kikényszerítése, hanem a fejlődés feltételeinek megteremtése! Feltétel nélküli, stabil szeretetben, nyugalomban, és a szabad, felfedező játékra biztosított térben és időben.
A büntetésként kirótt “logikus következmények” kockázata és mellékhatásai
1. Az elkülönítő módszerek összes kockázata
A fegyelmezőeszközként használt logikus következmény olyan büntetés, amely a gyermeket sújtó szankciókat, kedves tárgyai vagy kiváltságai elveszítését a tettei következményeként állítja be. A szülő megkeresi azokat a dolgokat, amelyek kedvesek és fontosak a gyermekének, és ellene használja a kedves tárgyakhoz vagy programokhoz való kötődését. Emiatt soroltam a logikus következményeket is az elkülönítő (szeparációs) fegyelmezési módszerek közé.
Amikor büntetésként olyan “kiváltság” (tárgy, tevékenység, program, stb.) elveszítését helyezed kilátásba, amihez a gyermeked kötődik, minden olyan kockázattal és mellékhatással is számolnod kell, ami a többi elkülönítő módszerre vonatkozik:
- Elbizonytalanít – aláássa az individuációs folyamatot
- Túl nagy stressz – Rongálja a riasztórendszert
- Frusztrációt kelt, ami agresszív magatartáshoz vezethet
- Védekezést indít el, ami a fejlődés elakadásához, és számos magatartási problémához vezet
- Rongálja a nevelés egyetlen lehetséges közegét, a bizalmas kapcsolatot
Részletesebben itt olvashatsz ezekről, a „Kockázatok és mellékhatások” cím alatt.
2. A kemény szív kockázata (ha a gyerek nem lesz bánatos)
A szív megkeményedését is kockáztatod, ha csupán a következményekről gondoskodsz, de a gyermekedet nem segíted el a saját bánatához (ld. A fegyelmezés arra a gyerekre hat, aki a hiábavalóság szívfájdalmát is érzi). Ebből a szempontból a logikus következmény is olyan, mint a testi fenyítés. Az a fegyelmezés, ami a dühös állapotból nem juttatja el a gyereket a bánatos állapotba, megkeményíti. És akkor jönnek a “Kit érdekel?” “Nem számít!” – és hasonló reakciók. Sok szülőtől hallottam már: “Fogalmam sincs, mi mást vehetnék még el a gyerekemtől!” A következmény következménye az lett, hogy már nem érdekli semmi. Már nem lehet tőle elvenni semmit, ami fontos neki, mert semmi nem fontos neki.
Amikor fegyelmezés gyanánt azt használod a gyereked ellen, amihez kötődik, ami fontos neki, előbb-utóbb azt ne mondja: “Vedd el, amit akarsz. Tiltsd meg, amit akarsz. Nem tud érdekelni.”
3. Az ellenakarat kockázata (amikor lelepleződik a felnőtt akarata)
Az ellenakarat megjelenését is kockáztatod. Amint közlöd a következményt, a gyermekkel azt is tudatod: ezt és ezt várom el tőled. A gyerekek viszont nem arra születtek, hogy a mások elvárásait teljesítsék. Ha tehát a gyerek abban a pillanatban nem kötődik hozzád szorosan – és a 2 és 3 évesek nem tudnak egyszerre több dologgal foglalkozni – ha tehát fejben máshol van, e pillanatban nem kötődik hozzád erősen, és azt mondod neki, hogy “siess már!”, lefékez! Belülről parancsol rá az ellenakarat önvédő ösztöne, hogy le kell lassítania. Ha azt mondod: ne nyúlj a gyufához, az az eredeti ötlete támad, hogy a gyufával játsszon. De nem kell ezen csodálkoznunk, hiszen mi is hasonlóan működünk. Kivéve, hogy mi fejben is tudjuk hordozni a kapcsolatot. De egyikőnk sem érez késztetést arra, hogy jók legyünk azok kedvéért, akikhez nem kötődünk! Azonnal érezzük magunkban feltolulni az ellenszegülést, amint egy számunkra közömbös valaki utasítgatni kezd. Amikor a kicsik még nem képesek integrációra, még nincsenek vegyes érzéseik, egyfolytában a kötődés fenntartásán kell dolgoznunk. Ha nem gondoskodunk a kötődésről, csak – mint derült égből a villámcsapás – közöljük vele, hogy mit akarunk tőle, és mi lesz, ha nem teszi meg, kiprovokáljuk az ellenakaratot.
4. A jó kapcsolat megrendülésének kockázata (mivel ellenfelekké teszi a szülőt és a gyereket)
Ez pedig a kapcsolatot teszi kockára. Egyébként is: akarnál olyan valakivel bizalmas kapcsolatban lenni, aki felhasználja ellened, ami fontos a számodra? Azok a gyerekek, akikkel így bánnak, nem bízhatnak teljesen. Vigyázniuk kell, hogy ne ismerd őket eléggé, és ne tudd, mi a fontos nekik. A bizalmatlanság megakadályozza a szeretet befogadását. A bizalmatlan gyerek nem ereszt mély, kötődő gyökereket a fejlődése során. Az ilyen bánásmód tehát a kapcsolatkészség (érzelmi intelligencia) fejlődését veszélyezteti. A gyerek felszínesen fog kötődni, többet lóg a facebookon és jobban érzi magát a többi gyerekkel, mert ezeken a helyeken nem kell feltárnia a szívét. Felszínes kapcsolatokat keres, nem mély barátságot. A felszínes kapcsolatokban pedig nem fejlődik a kapcsolatkészség.
5. Felerősíti a gyermek negatív indulatait
– “haragra ingerli”, szorongásba kergeti; ezzel nő a kapcsolat elmérgesedésének kockázata.
“Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel!”
– Efezus 6:4
Amikor egy gyerek félelemből hazudik, és megfenyegeted, hogy ennek meglesznek a következményei, többet fog hazudni, vagy kevesebbet ezek után? Többet, nem? Ha kényszeresen viselkedik, mert állandó veszélyérzete van és folyamatosan szirénázik a riasztórendszere, te pedig még jobban ráijesztesz azzal, hogy elmondod neki, hogy milyen következményeket von maga után a kényszeres viselkedés (a körömrágás, a hajtépkedés, az orrpiszkálás, a kényszeres evés és egy sor egyéb rossz szokás), akkor csökken, vagy nő a kényszeressége? Könnyű a válasz, ugye?
A legtöbb zabolátlan és problémás viselkedés abból adódik, hogy valamelyik felszín alatt forrongó zsigeri indulat kitalált a felszínre. A kisfiú megüti a nővérét, a szülő pedig közli a következményt: ha még egyszer bántod, szombaton nem jöhetsz velünk az Állatkertbe. Vajon a következmény növeli vagy csökkenti a frusztrációt? Mit közvetít? Szerintem valami ilyesmit: “Jancsika, rosszul kezelted a frusztrációt. Teszek rá mégegy lapáttal, hogy még több frusztrációt kelljen kezelned.” Logikusnak nevezhető az ilyen szülői akció?
Ha a rossz viselkedésnek valamilyen büntetés lesz a következménye, akkor azzal szembesítem a gyereket, hogy amit tesz, az nem vezet jóra, sőt, rosszra vezet – eddigi terminológiánkat használva: ilyenkor a büntetés az az eszköz, amellyel a gyereket törekvése hiábavalóságával szembesítem. Tapasztaltatom vele, hogy ez az irány zsákutca a labirintusban. Ha csak ennyiből állna, jó dolog volna a büntetés. Nézzük meg újra a már ismert körforgalom-ábrát:
A büntetésnek akkor volna jó hatása, ha nem keménnyé, hanem bánatossá tenné a gyermek szívét. De ha szisztematikusan, nevelési módszer gyanánt használom fel ellene azt, amiről tudom, hogy fontos a számára, akkor nagyon gyorsan kialakul benne az önvédelmi reakció az elengedés könnyeivel szemben. Ez a kapu tehát becsukódik, és jön a dühkitörés vagy a támadó, agresszív viselkedés.
Nem megoldottuk, hanem súlyosbítottuk a problémát: haragra ingereltük a gyerekünket (ld. Efezus 6:4). Elmérgesítettük a helyzetet, olajat öntöttünk a tűzre. Amint látható, a kicsik és az éretlenek “logikus következményekkel” való nevelése nem is annyira logikus, mint első látásra tűnik.
Mégsem mondhatom, hogy a családon kívüli, szélesebb társadalmi közegben se használjunk következményeket. Jó okunk van rá, hogy bizonyos célból bizonyos helyzetekben használjuk. Például a társadalmi igazságosság megőrzésének érdekében. Erre valók az igazságszolgáltatás által kiszabott büntetések. A maga helyén arra is használható a logikus következmények rendszere, hogy az iskolai osztályban fenntartsuk a rendet és érvényben tartsuk a szabályokat. A logikus következmények módszere oda való, ahova Dreikurs eredetileg szánta: az iskolába. Nagyobb csoportok rendjének fenntartására korlátozottan alkalmas, de nem nevelő hatású: a jellem formálódását, a személyiség fejlődését egyáltalán nem segíti.
Miért nincs értelme annak, hogy következményekkel fegyelmezzük a gyerekeket?
A “logikus következmény”, magyarul a következetes és ésszerű büntetés nem tanítja meg a leckét. A hatásosságához szükséges két képesség: az adaptáció és az integráció egyike sincs meg azokban, akiknek szükségük van fegyelmezésre: a kicsi gyerekekben, és az éretlenekben; az impulzív, zabolátlan, “deviáns” nagyokban. Ha megvolna, nem lenne szükségük fegyelmezésre. Ez a lényeg. Minél inkább szüksége van egy gyereknek fegyelmezésre (minél kevésbé képes magán uralkodni és megfontoltan cselekedni), annál kevésbé használ neki, ha “logikus következményekkel”, szankciókkal, jutalmazással és büntetéssel próbáljuk nevelni – olyan módszerekkel, amelyek arra akarják szorítani, hogy legyen felelős a saját tetteiért. A kicsikkel és az éretlenekkel nem az a baj, hogy nem akarnak magukon uralkodni, hanem az, hogy nem tudnak. Segítségre és felügyeletre van szükségük, nem büntetésre.
Az elképzelés, hogy a gyerekek tetteit “logikus” következményekhez kapcsolva meg lehet őket tanítani a megfontolt cselekvésre, és az ajánlás, hogy az “erőszakos” testi fenyítést cseréljük “biztonságos” szankciókra, nem logikus és nem is reális. A hatékonyság feltételei miatt az eljárás csak a gyerekek kis százalékánál válik be, a kockázatok pedig aránytalanul súlyosak.
Sose volt még ennyi könyv, film és tanfolyam a nevelésről. Sose tudtunk ennyit az agy működéséről és az egészséges fejlődés feltételeiről, mint manapság. A fegyelmezés ajánlott módszerei mégsem biztonságosabbak és egészségesebbek, mint a lenézett és elvetett hagyományos módszerek.
Ez az írás eredetileg a krisztamami.blog-on jelent meg 2014. 04. 28-án, onnan hoztam át ide kis felújítással
KÉK nevelés 