A “KÉK” kapcsolatra épülő következetes nevelés. Arról szól, hogy a gyermek abban a tápláló és védett bizalmi kapcsolatban fejlődik, amelyet a róla gondoskodó felnőttek nyújtanak számára. Ahhoz, hogy célba érjenek a szavaink, befogadó lelkületre, felénk nyitott fülekre, hozzánk ragaszkodó szívre van szükség, ez pedig a kapcsolat gyümölcse.
A gyermek kibontakozása belső program szerint, spontán zajlik, ahogy a barackfa is a barackmagban lévő program szerint fejlődik. A gyerekek idővel megnőnek, de csak egy töredékük nő fel azzá a felnőtté, aki emberi lehetőségei alapján lehetne.
“Amikor a maga juhait mind kivezeti, előttük jár, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak tőle, mert az idegenek hangját nem ismerik.”
János 10:4-5
Isten az értük felelős felnőttekre bízta a gyerekek nevelését: hogy előttük járjanak, és a fejlődésük feltételeiről gondoskodjanak. Nem az osztálytársakra, nem a szórakoztatóiparra és nem is a számukra idegen szakértőkre. Mint a juhok, a gyerekek is csak azt követik, akinek ismerik a hangját.
Gyermeket nevelni (növelni) azt jelenti, hogy segítjük felnőni. Úgy gondoskodunk a fejlődése feltételeiről, hogy ne csak megnőjön, hanem fel is tudjon nőni érett, virágzó és gyümölcsöző önmagává. A nevelés célja a teljes érettségre jutott ember. A fejlődés nélkülözhetetlen feltétele a szabad játék, amelynek feltétele a gyermekkor nyugalma, a nyugalom legfőbb forrása pedig az olyan kapcsolat, amelyben a szeretetünkért nem kell megdolgoznia.
A KÉK nevelés fejlődés-szempontú megközelítés, nem viselkedés-szempontú és nem teljesítményorientált. Életünk és erőnk forrása Jézus személye, irányadó mértékünk a Szentírás maradandó értékrendje. Az ember belső “működésének” megértéséhez az emberről szóló tudományok: a fejlődéslélektan és a idegtudomány eredményeit is használjuk. Gyerekeink minél teljesebb kibontakozását a kapcsolatra épülő szemlélettel tudjuk legjobban támogatni. Terheink és gondjaink lehetnek emberfelettiek, de nem Istenfelettiek. Ő nem hagyott minket magunkra. A gyerekeket sem úgy bízta ránk, hogy nélküle boldoguljunk.
Mit kellene változtatnunk mindennapi nevelési gyakorlatunkon? Minek kellene változnia a családpolitikában és az oktatásügyben? Ha komolyan vesszük, hogy az érés anyaméhe a biztonságot nyújtó személyes kapcsolat, egyértelmű, hogy rendszerszinten is gyökeres változásokra volna szükség. Mégsem érdemes megvárni, amíg az illetékesek észbe kapnak és módosítják az érvényes rendelkezéseket.
A tartós változások alulról építkeznek, és az egyes ember szívében kezdődnek. Talán azzal lehetne kezdeni, hogy a kérdéseinken változtatunk. Ahelyett, hogy az ijesztő tüneteket sorolva azt kérdezgetjük, hogy “Mit csináljak, amikor…”, inkább azon törjük a fejünket, hogy Mit tegyünk azért, hogy a gyerekeink tényleg felnőjenek? Hogy hárítsuk el a fejlődés útjából az akadályokat? Hogy teremtsük meg a fejlődés feltételeit? Mit tegyünk, hogy egyetlen embernek született csecsemő se veszítse el az emberi arcát, mire megnő?
Akkor jutunk előre, ha a látható tüneteknél jobban zavar a tünetek láthatatlan oka: a megrekedés az éretlenségben, ami miatt elmosódnak a gyerekeink emberi vonásai. Ezen gondolkozva talán az is kiderül, hogy még nevelés címén is mennyi értelmetlen dologra pazarlunk időt, pénzt és fáradtságot, egyéni és társadalmi szinten. A felszabaduló erőforrást arra is lehetne fordítani, ami a gyerekeinket éretté, a világunkat pedig élhetővé teszi: hogy minden fejlődésben lévő emberpalántának jusson jó talaj. Ideális esetben egy egész család, nagyszülőkkel, nagybácsikkal, nagynénikkel és unokatestvérekkel. De ahol ez nem lehetséges, minden gyereknek szüksége volna legalább egy felnőtt patrónusra, aki vállalja a tájékozódási pont és a biztos bázis szerepét.
Remélem, sok szülőben, nagyszülőben, pedagógusban és a közös jövőnkért felelősséget érző emberben talál visszhangra a nevelés kapcsolatra épülő, fejlődés-szempontú megközelítése.
2015. május 31.
Brouwer Pálhegyi Krisztina
Folytatás: A nevelés kapcsolatra épülő, fejlődés-szempontú megközelítése dióhéjban »
KÉK nevelés 