A szülők szerepe

Ki se látszunk a sok tennivalóból. De mi a legfontosabb dolgunk? Hogy tudjuk a természettel együttműködve elősegíteni az emberi potenciál megvalósulását a gyerekeinkben?

Az Újszövetségben a nevelésre vonatkozó szó (a görög ektrepho) jelentése: táplál, gondoz, a növekedést segíti. A Mit jelent nevelni? című írásomban elolvasható a bibliai idézetben szereplő többi szó értelme is, most viszont azzal a kérdéssel foglalkozunk, hogy mi, szülők hogyan tápláljuk a gyerekeinket lelkileg? Hogy segítsük a növekedésüket: a bennük lévő emberi potenciál kibontakozását?

A természet csak kedvező feltételek mellett végzi el a munkáját. Egy növény is csak megfelelő körülmények között tud fejlődni. A kertész nem tudja előidézni a növény fejlődését, de lehetővé teszi és támogatja azzal, hogy a kedvező körülményekről gondoskodik. Ahhoz, hogy a természet elvégezze a gyerekekben az érés munkáját, a fejlődésnek kedvező körülményekre is szükség van. A fejlődés nélkülözhetetlen feltételeit pedig mi, szülők tudjuk a legjobban biztosítani, mert mi állunk a legközelebb a gyerekeinkhez.

Milyen körülményekről kell gondoskodnunk ahhoz, hogy fejlődni tudjanak?

A fejlődés feltételei

Három alapfeltétele van annak, hogy a gyerekek fejlődni tudjanak: a KAPCSOLAT, a NYUGALOM és a SZABAD JÁTÉK. Szülőként az a legfontosabb dolgunk, hogy ezekről gondoskodjunk.

KAPCSOLAT

A biztonságot nyújtó kapcsolat olyan a gyerekeknek, mint a kerti föld a növények számára, vagy mint hernyónak a selyemgubó. A kapcsolat az a tápláló környezet, amelyben a gyerekek a génjeikbe írt fejlődési program hatására kibontakoznak. Ha ez hiányzik, akkor nem is tudnak optimálisan fejlődni. Az érés anyaméhe a biztonságot nyújtó kapcsolat.

NYUGALOM

A nyugalom megteremtése az egyik legfontosabb, amit a gyerekeink fejlődéséért tehetünk. Általában azt hisszük, hogy a jó nevelés sok sürgetést és noszogatást jelent, de valójában a nyugodt légkör a legfontosabb. Egy gyerek számára a nyugalom legfőbb forrása Anya és Apa személye. A szülő a biztos menedék, akihez odabújva megnyugvást talál és megbékélhet mindennel, ami ijesztő, ami nem sikerül, amit nem kaphat meg, és ami nem lehet úgy, ahogy szerette volna. Az éretlenségben való megrekedés pedig rendkívüli nyugtalansággal jár együtt. Minden gyerek esetében, aki az érzelmi fejlődés útján valahol elakadt, a nyugalom ordító hiánya is megfigyelhető. A nyugalom a fejlődés egyik alapfeltétele, de a mai ember talán már nem is emlékszik, milyen az. Hogy teremtsük meg a gyerekkor nyugalmát?

JÁTÉK

A fejlődés alapfeltételei közé tartozik a valódi JÁTÉK is. A kívülről érkező könyörtelen és sürgető nyomást, és a szeretetünkért való megdolkozás kényszerért is ki kell zárnunk a gyermekeink világából. A gyermekkort nem szoríthatja ki az életükből a társadalmi beilleszkedés és a megfelelés sürgető kényszere.

A “munka-alapú” társadalomban a játékkal töltött gyermekkor nem érték. Aki gyermeket vállal, annak a szorongás is beköltözik az életébe. Már attól is félünk, hogy mi lesz, ha a gyerek nem fog megfelelni az óvodában, ezért nem a nyugalom szigetét teremtjük meg neki, ahol játszva fedezheti fel a világot és küzdhet meg a kudarcokkal és a félelmekkel. Hajszoljuk, hogy minél előbb teljesítsen. A ránk nehezedő társadalmi nyomást továbbítjuk a gyerekeknek ahelyett, hogy védenénk tőle őket. Száz éve a szülő még a társadalom és a gyermek között helyezkedett el, és úgy működött, mint egy jó szigetelés: megszűrte a külvilág zaját és távol tartotta az elvárásait, amíg a gyermek meg nem erősödött annyira, hogy a megfelelési kényszert is elbírja. A mai gyerekeknek viszont nem hagyunk időt játszani, ami nemcsak a problémamegoldó gondolkodásuk fejlődését fogja vissza. A hajszolt gyerekek lelki teherbírása, rugalmas helyreállóképessége és kapcsolatkészsége is elmarad a fejlődésben.

A gyerekeknek önálló, kreatív játékkal töltött szabadidőre van szükségük ahhoz, hogy iskolás korra a tanulásra felkészült aggyal és kellő rezilienciával (rugalmas helyreállóképességgel) rendelkezzenek. Fontos lenne, hogy legalább az első néhány évben megteremtsük nekik azt a védett érzelmi játszóteret, ahol gyerekek lehetnek: különbözhetnek a többiektől, mozoghat a fantáziájuk, súlyos következmények nélkül kísérletezhetnek, kudarcot vallhatnak, megküzdhetnek a félelmeikkel és saját ötleteik lehetnek.

A mai ’információs’ korszakban eddig példátlan mennyiségű (és válogatatlan minőségű) ingeráradat zúdul a gyerekekre, a gombnyomásra elérhető passzív szórakozásról nem is beszélve. Pedig lelki és szellemi értelemben is tiszta levegőre, védett, de szabad térre volna szükségük ahhoz, hogy épségben fel tudjanak nőni. A tiszta levegő alatt a stimuláló ingeráradattól és a passzív szórakoztatástól való mentességet is értem. A rengeteg inger és információ nem segíti a fejlődést. A szélsőségesen ingerszegény környezetnél talán jobb egy fokkal, de a szélsőséges ingerszegénység azt jelenti, hogy valaki minden ingertől meg van fosztva (mondjuk bezárva él egy sötét ólban). A legtöbb gyerek környezetével viszont nem az a baj, hogy túl kevés az inger, hanem az, hogy feldolgozhatatlanul sok – nincs tér és idő arra, hogy belülről jöjjenek elő a gondolatai, és a saját kíváncsisága, alkotó- és kísérletező kedve adjon neki szárnyakat (belső motivációt). Fontos szülői teendőnk volna, hogy az ingeráradatnak gátat szabjunk: kikapcsoljuk a képernyős kütyüket, csökkentsük a szórakoztató programokat, és több teret adjunk a szabad játéknak. A fejlődés mozgatórugója: A JÁTÉK (de milyen játék?)

A biztonságot nyújtó felnőtthöz fűződő függő kapcsolat, a feltételhez nem kötött szeretet nyugalma és a külvilág kényszerítő hatásaitól védett gyermekkor üvegházában történő játék a fejlődés három alapfeltétele.

Mi tehát a szülők szerepe a gyerekek éretté fejlődésében, az emberi potenciál megvalósulásában? Az Isten természeti rendje, programja szerint zajló érési folyamatok összességét értem “természet” alatt, amikor külön-külön beszélek a természet munkájáról és a gyermek nevelését végző felnőttek (elsősorban a szülők) munkájáról. A természet adja a fejlődéshez a belső hajtóerőt, ha megvannak a feltételei. A fejlődés feltételeit pedig legkönnyebben mi, szülők tudjuk biztosítani, HA lehetővé tesszük, hogy a gyerekeink függő viszonyban kapcsolódjanak hozzánk.

A szülő a fő GONDOSKODÓ

A természet a fő MOZGATÓ, a szülő pedig a fő GONDOSKODÓ, aki a gyermek kötődő gyökereit táplálja. Ez a szülői szerep lényege.

Sokan mások képzettebbek és tapasztaltabbak a szülőknél, mégis a szülő a fő gondoskodó, nem a szakemberek.

Nem a szakképzett nevelők

A szakmai tapasztalat nagyon hasznos, de önmagában nem mozdítja előre a fejlődést, mert nem a tapasztalaton múlik, hogy valaki a gyerekünknek meg tudja-e adni az alapfeltételeket: a kapcsolatot, a nyugalmat és a szabad játékhoz kellő mozgásteret. Nem a szakképzett nevelők tudják a legjobban előmozdítani a fejlődést, mert nincsenek abban a helyzetben (kivéve az a nevelő, aki a szülő helyére kerülve a gyerek elsődleges felnőtt kapcsolata lesz).

Nem a kortársak

A kortárskapcsolatok egész biztos nem az emberi potencál megvalósulását segítik, mert az csak olyan valaki lehet, aki felelősséget érez a gyerekért, ÉS gondoskodik róla, ÉS nyugodt mozgásteret tud biztosítani az egyénisége kibontakozásához. A napnál is világosabb, hogy a kortárskapcsolatok összezúzzák, de legalábbis kalodába zárják az egyéniséget ahelyett, hogy teret adnának a kibontakozásához. A kortárs-orientáció a komformizmus melegágya, mert kritikátlan beilleszkedést és egyformaságot követel. Nem a kortársakból álló gyerekcsoport a kedvező környezet a fejlődő személyiség számára.

Nem az intézmények

Az óvoda és az iskola sem az a hely, ahol az emberi potenciál megvalósulása történik. A mai társadalom az óvoda és az iskola alá rendeli a családi életet. Sajnos még a szülői szerepünket is az intézményekhez igazodva képzeljük el, mert elhisszük, hogy legjobban a szakszerű intézményi nevelés fejleszti a gyerekeket. Sokat adhatnak ezek a helyek, de pont a fejlődés alapfeltételeit nem tudják a kellő mértékben megadni: a személyes kapcsolatot, a nyugalmat és a szabad játékhoz szükséges mozgásteret. Ezeket az átlagos szülők jobb eséllyel tudják megadni a saját gyerekeiknek, mint az intézmények.

Az is igaz, hogy egy-egy pedagógus jobb hatásal van egy-egy gyerek kibontakozására, mint a saját szülei, de ilyenkor egy adott pedagógusról van szó egy adott kapcsolatban, nem pedig általában az óvodáról és az iskoláról. Általánosságban biztonsággal kijelenthető, hogy egy gyerek fejlődésére jobb hatással tud lenni a saját Édesanyja és Édesapja, mint az óvoda és az iskola, bár vannak kivételek.

Számos átfogó vizsgálat hasonlította össze az otthon tanuló gyerekeket az iskolában tanulókkal – az adatok megtalálhatók Neufeld-Máté: A család ereje c. könyvében (Libri, 2014). A követéses vizsgálatok nemcsak a tanulás eredményességét hasonlították össze, hanem a személyes érettség kritériumait is. Már nemcsak sejtjük, hanem bizonyítottan tudjuk, hogy azok a gyerekek, akik szülői felügyelet mellett otthon tanulnak, messze túlszárnyalják az iskolába járókat. Persze olyanok is vannak, akik iskolába jártak, és mégis érettek lettek.

Nem mindenki tudja megoldani, hogy a gyereke ne az óvodában vagy az iskolában töltse a napját. Szükség van ezekre az intézményekre, de fontos lenne, hogy az egésznapos óvoda és iskola erőltetése helyett a döntéshozók inkább azon törnék a fejüket, hogy mi módon tudnának olyan törvényi és anyagi támogatást nyújtani, hogy azok a szülők, akik szívesen nevelnék családban a gyerekeiket legalább az iskolaérettségig, de akár tovább is, ezt meg is tehessék. Az állam funkciója a rendfenntartás és a segítségnyújtás volna, nem a szülői szerep átvétele (ami a polgárok kiskorúsítása). Nem ragadhatja magához a gyerekek nevelését azzal, hogy a törvény erejével minden háromévest egésznapos óvodába terel, és az iskolát azoknak is teljes munkaidőre teszi kötelezővé, akiknek volna kihez hazamenni délutánra. A gyerekeknek joguk van a gyerekkorhoz, a nevelésük pedig szülői jog és kötelesség. A lap tetején szereplő bibliai idézet az Édesapák vállára teszi a nevelés izgalmas felelősségét, mert magukra hagyva az Édesanyák hiába vágyakoznának arra, hogy a gyerekek családi körben nevelkedjenek, és olyan szabad játékkal töltsék az idejük nagy részét, ami az agyukat fejleszti és a fejlődésüket előre lendíti.

Túl kemény kijelentés volna, hogy aki jót akar a gyerekének, ne járassa bölcsődébe, óvodába, és lehetőleg még iskolába se. Minden szülő jót akar a gyerekének, de kénytelen igénybe venni az intézményi lehetőségeket az a család, ahol egyik felnőtt se tud nap közben otthon lenni, esetleg otthonról dolgozni. Egy család életvezetési döntéseinél sok szempontot mérlegelünk, és más nem mondhatja meg, hogy a mi családunk mi lyen járható utak közül választhat. Én itt arról beszélek, hogy a gyerekek fejlődését mi segíti és mi nem. Tudom, hogy más szempontokat is mérlegelni kell, de ha értjük, hogy a gyerekeknek mire van szükségük a fejlődéshez, akkor a döntéseink is tájékozottabbak lesznek.

Magyarul: azok a gyerekek, akik otthon is maradhatnak, miért ne maradnának otthon? Jobban fejlődnek, ha egyedül játszanak mellettetek a padlón, mintha szakszerű, de csoportos fejlesztésben részesülnének egy gyermekintézményben. Csak azért ne töltsék az egész napjukat kortárs közösségben, mert a szüleik azt hiszik, hogy arra nagyobb szükségük van, mint a szabad játékra nyugodt környezetben!

Apukám, Pálhegyi Ferenc gyakran hangoztatta, hogy „azt állítani, hogy az intézményes nevelés jobb, mint a családi, olyan, mintha azt állítanánk, hogy a műfogsor jobb az eredetinél, mert azt szakember csinálta. A műfogsornak is vannak előnyei: fütyörészve lehet fogat mosni, és az ember meg tudja vele harapni a saját fülét… mégse gondolja senki, hogy jobb, mint az eredeti.”

Szükség van bölcsődére, óvodára és iskolára, de nem az ott töltött idő alatt fejlődnek érett, virágzó és gyümölcstermő emberré a gyerekeink. Ezeket az intézményeket a hatékony termelésre berendezkedett ipari társadalom tette szükségessé. A diktatúra is könnyebben fenntartható az olyan társadalmakban, ahol az állam az intézményi és nem a családi nevelést támogatja: az egyformaságot és nem az egyéniséget; a hasznosságot és nem az emberi potenciál kibontakozását. Az intézményi nevelés a társadalmi hasznosságra készíti fel a gyerekeket, a nagy gépezetbe való beilleszkedésüket szolgálja, aminek semmi köze a személyes felnövekedésükhöz, a magukkal hozott emberi potenciál megvalósulásához. A társadalomba való túl korai beillesztés zavarja az érést, az ember felnövésének folyamatát. A formára igazítás zavarja a kibontakozást.

A gyerekek fejlődéséhez nem szakképesítésre, és főleg nem a hasonló korú gyerekek nagy csoportjára van szükség. Sokan meg vannak győződve arról, hogy kortársközösségre is szükség van a fejlődéshez, de ez nem igaz. A fejlődés a természet munkája, és csak három feltétele van:

1. Biztonságot nyújtó és meleg KAPCSOLAT, amelyben a gyermek függő szerepben kapcsolódhat a felnőttekhez, akik gondoskodnak róla; ez nem lehetséges a kortársközösségben.
2. Elegendő NYUGALOM, ami egy gyereknek azt jelenti, hogy nem kell megdolgoznom és megküzdenem azért, hogy szeressenek azok, akiktől függök; akik a legfontosabbak a szememben. A kortársközösségben ez sem lehetséges.
3. Elegendő szabad tér és idő ahhoz, hogy a gyermek valódi JÁTÉKBA merüljön, ami felkészíti őt a kudarcok és csalódások feldolgozására és a problémamegoldó gondolkodásra.

Szülőként az a legfontosabb dolgunk, hogy a fejlődés feltételeiről gondoskodjunk. A szülő a fő gondoskodó. Akár egy jó kertész…