Mi a célunk a neveléssel? Az, hogy a gyerekeink minél teljesebb emberi érettségre jussanak? Vagy az, hogy minél hamarabb fölvegyék a kívánt formát és beilleszkedjen a társadalomba? Kertészeti, vagy szobrászati tevékenységnek tekintjük a nevelés munkáját?
AZ ÉRÉS CSODÁJA ÉS A NEVELÉS MUNKÁJA c. sorozat:
A szülői szerep fejlődés-szempontú megközelítése: a szülő KERTÉSZ
A nevelés fejlődés-szempontú megközelítése a szülő nevelő munkáját a földműveléshez vagy a kertészkedéshez hasonlítja. Egy jó kertész a növényeit úgy gondozza, hogy teljesen ki tudjanak fejlődni. Várja a virág és a gyümölcs megjelenését, de tudja, hogy ezeket nem ő fogja megalkotni. A munkáját a természethez igazítja, mert a természet az érés mozgatója.
Mit ad egy jó kertész a növényeinek?
- Először is jó földet, amelybe gyökeret ereszthetnek. Ez a KAPCSOLAT. A család. A gyerekeket a kötődő ösztönük indítja arra, hogy a legfontosabb kapcsolataikba egyre mélyebb gyökereket eresszenek. A család, a gyerek-szülő kapcsolat a növekedés helye.
- A kötődő gyökereknek háborítatlan NYUGALOMRA van szükségük ahhoz, hogy mélyre ereszkedjenek. Az a gyerek-szülő kapcsolat, amelyben jól fejlődnek a gyerekek, a nyugalom szigete akkor is, ha nagy a nyugtalanság körülötte.
- És SZABAD TÉRRE is szüksége van a növekvő palántának. A jó kertész távoltartja a kártevőket, gyomlál és metsz: megtisztítja a növény környezetét, hogy elég napfény érje – helyet csinál a kibontakozáshoz.
Előbb a tartalom jön, csak utána a forma
A jó kertész azt is tudja, hogy mindennek megvan a “rendelt ideje”; az egyik teendője hamarabb következik, a másik később. Egy gyereknek előbb azt kell megértenie, mit jelent, hogy a kisautója az övé, és csak ezután következik az, hogy mást is engedjen vele játszani. Ha nem vesszük figyelembe, hogy mindennek rendelt ideje van, már akkor elvárjuk, hogy adja oda szépen másnak is a játékát, amikor még azt sem volt ideje megérteni, hogy az övé. Felszólítjuk, hogy „add oda szépen”, a kétéves pedig rávágja, hogy „enyém”! Hát persze! Először az „enyém!” érzetének kell kialakulnia. Ha valaki becsönget hozzám és vészjósló hangon rám parancsol, hogy „add ide szépen a pénzedet”, én is rávágom, hogy „enyém!” De ha már értem, mit jelent, hogy az enyém, és azt csinálok vele, amit akarok, akkor másnak is szívesen adok belőle. Persze nem annak, aki rám parancsol.
Először az autonómiának kell helyet adni, és csak ezután következik a nagylelkűség. Az autonómiával együtt járó felelősségérzetből fejlődik ki a jókedvű (önkéntes) adakozás. Előbb az őszinteség kibontakozásának kell helyet adni, és csak utána következik az udvariasság. Előbb kell, hogy megteremjen egy gyerekben a bűnbánat gyümölcse: az őszinte szomorúság amiatt, hogy megbántott valakit, és csak ezután érdemes megtanítani, hogy ezt mondja is ki bocsánatkérés formájában. Az őszinte megbánás talaján fakadó bocsánatkérésnek van csak igazi tartalma. A formának csak akkor van értelme, ha már megvan a tartalom, amit formálni lehet. A forma a jó szokások kialakítását segíti, tartalmat viszont nem ad; a tartalom belülről fakad, és időbe telik, mire megjelenik.
Egy gyereknek őszintének kell lennie saját magához. Ezt gátoljuk, amikor belső tartalom nélkül olyankor is kimondatjuk vele, hogy „sajnálom”, vagy „bocsánatot kérek”, amikor ennek nyoma sincs benne. Előbb meg kell hogy teremjen benne a „köszönöm” igazi gyümölcse, mielőtt szólunk neki, hogy „most mondhatod”. Előbb meg kell hogy legyen benne a Nagymamának szóló puszi, mielőtt felszólítjuk, hogy „adjál puszit a Nagymamának!” Ha ezt akkor is elvárjuk tőle, amikor nincs meg benne az a puszi, akkor az udvariasságot az őszinteség elé helyeztük. De miért baj ez?
Amikor egy gyerek tartalom nélkül is felveszi a formát, hogy megfeleljen az elvárásainknak, elveszíti a kapcsolatát önmagával. Ugyanazt a képmutatást ültetjük el benne, ami ránk, felnőttekre is jellemző. Előbb legyen meg a tartalom, és csak utána foglalkozzunk a formával! Mindennek rendelt ideje van – egy kertész is más-más munkát végez a különböző évszakokban. Tudja, hogy nem ő alkotja meg a gyümölcsöt. Ahogy Pál apostol írja a korinthusiaknak: “Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést Isten adta.”
Egy kertész tudja, hogy az almamag nem úgy néz ki, mint az alma, pláne az almafa. A magtól nem várja, hogy olyan legyen, mint a gyümölcs.
Nem azt mondom, hogy ne lehetne megtanítani bármelyik gyereket arra, hogy úgy viselkedjen, mintha törődne másokkal. Meg lehet tanítani. De ha ez csak viselkedés, csak tartalom nélküli forma, nem gyümölcs, akkor éppen a lényeg, maga a törődés nincs meg benne. Ha azért tesz meg valamit a gyereked, hogy elnyerje a tetszésedet és megjutalmazd érte, akkor az igazi törődés szánalmas paródiáját fogja produkálni szegény. A képmutatás növekszik meg benne, nem a szeretet. Az igazi jónak szívből kell jönnie; a szándéknak is igazinak kell lennie. Ha a jószándék belülről fakad, a gyerekünk szívéből, akkor már van mit formálni rajta, hogy a kivitelezés is megfelelő legyen. De az igazi nyersanyag, az igazi gyümölcs belülről terem.
Hogy nézne ki a kertész-analógiában a nevelés viselkedés-orientált verziója?
„Aha, ilyennek lell lennie egy almának. Nem gond, megcsinálom. Veszek róla gipszmintát, a gipszformába beleöntöm a folyékony műanyagot, megszárítom, befestem. Szebb lesz, mint az eredeti!” Erre is van igény: lehet kapni műgyümölcsöt. Becsapja a szemet, dekorációs célra megfelel, és nincs vele gond. Szebb is, mint az igazi… amíg valaki bele nem harap.
A szülői szerep viselkedés-szempontú megközelítése: a szülő SZOBRÁSZ
Egészen a 20. századig a közgondolkodásban is a nevelés fejlődés-szempontú megközelítése volt az irányadó. Az ipari forradalmat követően elterjedt egy másik szemlélet: az amerikai John B. Watson viselkedés-kondicionáláson alapuló neveléselmélete. Tőle származik a közismert idézet:
„Adjanak nekem egy tucat egészséges csecsemőt, és kívánság szerint nevelek belőlük orvost, ügyvédet, bűvészt, kereskedőt, de akár csavargót és tolvajt is.”
– J. B. Watson
Watson ezt 1930-ban írta, és mivel tudományos körökben hitelét vesztette, nézeteit a bulvársajtóban publikálta. Így aztán rövid idő alatt nagy népszerűségre tett szert. Micsoda szemléletváltás! Az ember a nevelés eredménye! A behaviorista tanuláselmélet szerint a fejlődés nem belülről kifelé, hanem külső hatásokra történik – a viselkedés mechanikus válasz a külső ingerekre: a megerősítésre és a kioltásra, a jutalmazásra és a büntetésre. Ez az irányzat a nevelőt nem a természet rendjével együttműködő kertésznek, hanem szerelőnek vagy szobrásznak tekinti, aki a gyereket a társadalmi igények szerint megmintázza és formába önti.
A viselkedésformálás módszere a dresszúra. Ha szebben akarunk fogalmazni: a jutalmazás és a büntetés eszközeivel végzett viselkedés-szelekció. A viselkedésformálás nem más, mint pozitív és negatív megerősítésekkel vezérelt tanítás.
Mit is ígér Watson? Azt, hogy a gyereket fogja a fejlődésében segíteni, hogy kibontakozzon a benne lévő emberi potenciál és teljes érettségre jusson? Nem! Azt ígéri, hogy bármelyik gyerekből képes olyan embert faragni, amilyet a társadalom igényel. Az ő nevelőeszközeivel az éppen aktuális társadalmi normákhoz lehet igazítani a gyerekeket.
De vajon figyelmesebbé tudja-e tenni azt gyereket Watson? Emberibbé tudja-e tenni? El tudja-e érni, hogy akiből orvost farag, igazán törődjön is a betegeivel? Ez az, amire nem alkalmasak Watson módszerei. Watson viselkedésformáló nevelése nem arról szól, hogy az ember emberibb legyen.
Faragjunk gyereket? Miért ne?
Az alábbi táblázat a nevelés fejlődés-szempontú és viselkedés-szempontú megközelítését hasonlítja össze:
| KERTÉSZ fejlődés-szempontú megközelítés | SZOBRÁSZ viselkedés-szempontú megközelítés | |
| a feltevés | a gyermeket belső hajtóerők mozgatják | a gyermek alapanyag, külső motivációt igényel |
| a fókusz | a megelőzés | a következmény |
| a kulcs | szeretet és megismerés | módszerek és hozzáértés |
| a teendő baj esetén | a probléma megoldása a felszín alatt, a gyökerek szintjén | a viselkedés kijavítása |
| a nevelés közege | a személyes kapcsolat (folyamatosan) | az esemény (amikor a gyerek rosszat csinál) |
Kertészeti vagy szobrászati tevékenységnek tekintjük a nevelés munkáját? Jó volna, ha e kérdésben minden szülő és pedagógus dűlőre jutna. Mit a célunk a neveléssel? Az, hogy a gyerekeink minél teljesebb emberi érettségre jussanak? Ehhez elfogadásra és gondoskodásra van szükségük. Vagy az, hogy minél hamarabb fölvegyék a megfelelő formát és beilleszkedjenek a társadalomba? Ehhez le kell róluk faragni a nem kívánt részeket.
A szobrász-szülő maga próbálja kifaragni a gyereket, kertész viszont a természettel együttműködve végzi a munka ráeső részét. Isten már megalkotta az embert (mégpedig önmagához hasonlóvá). Úgy bízta a gondjainkra a gyerekeket, hogy a fejlődés programját már a génjeikbe, törvényét már a szívükbe írta. A KÉK (kapcsolatra épülő következetes) nevelés fejlődés-szempontú megközelítés: a gyerekek már meglévő fejlődési rendjéhez igazodva igyekszünk gondoskodni arról, hogy a “mag” kibontakozásának, a palánta fejlődésének minden alapfeltétele meglegyen.
Aki valóban felnő, mire megnő, az a társadalomnak is építő tagja lesz. Azt gondolom tehát, hogy az emberi potenciál megvalósulásáért kell mindent elkövetnünk. Mindenekelőtt a gyerekünk kötődő gyökereit kell táplálnunk, hogy fel tudjon nőni érett (virágzó és gyümölcstermő) önmagává.
AZ ÉRÉS CSODÁJA ÉS A NEVELÉS MUNKÁJA c. sorozat:
A címkép szobrásza: Mihail Zajkov
KÉK nevelés 