A fejlődő növény és a gyökerek hasonlata a szülői szerepről szólt, a hajtómotor hasonlata pedig a természet szerepéről: arról a rejtélyes valamiről, ami a gyermek fejlődését belülről mozgatja.

Az „érés motorja” adja a hajtóerőt az éréshez. A tudomány számára csak az utóbbi évtizedekben derült ki, hogy az érés motorja az emóció: az agy limbikus rendszerében keletkező érzelmi-indulati töltet. Ez a tudatosan nem is mindig megélt belső energia hoz mozgásba és indít cselekvésre minket. A kisgyerek (és az érzelmi érésben a kisgyerekek szintjén elakadt nagyok) cselekvését teljes egészében az emóció mozgatja. Egészen addig, amíg tudatos szándékai is eléggé megerősödnek ahhoz, hogy a tetteit megfontolt döntések útján szabályozza. Cselekedeteink emocionális mozgatórugója az indíték, a tudatos elhatározás pedig a szándék.

Ahhoz, hogy egy gyermek belülről legyen motivált valamire (pl. a tanulásra), meg kell, hogy legyen benne a megfelelő belső indíték (saját motiváció). Egy gyermek sohasem ‘tanulja meg’ az igazi felelősséget. Valaminek belülről kell őt felelősségre indítania, hogy a felelős gondolkodás és cselekvés gyümölcse is megjelenjen. És valaminek figyelmességre kell őt indítania ahhoz, hogy figyelmesen cselekedjen. Először a megfelelő emóciónak kell meglennie, és ez a szülők szerepe: érzelmileg mi állunk közel a gyermekhez, így leginkább mi tudjuk belőle a jó indítékát és szándékát előhívni.

Testünk motorja a szívünk, és az érés motorja, az emóció jelképe is a szív: a belső indítékok és szándékok székhelye. Tetteink és szavaink azokat az indítékokat tükrözik, amelyekkel tele van a szívünk. A szív sokféle dologra indítja az embert; jó esetben körültekintésre, törődésre, reménységre, közeledésre, bizalomra.

Érző szív, kemény szív

A gyerekünket az érző szíve indítja arra, hogy önállóan akarjon megállni a saját lábán; hogy a világot két részre ossza: én és nem én; hogy önállóságra és függetlenségre törekedjen, igyekezzen felelősséggel cselekedni, megpróbálja kibontakoztatni a képességeit, és hogy másokra is tekintettel legyen. De a szív nagyon-nagyon sérülékeny; a belső motivációk is nagyon sérülékeny érzések. Agyunk pedig nemcsak a fejlődést vezérli. Van egy másik fontos dolga is: hogy védekezzen a túl fájdalmas érzések ellen. Amikor a szívfájdalom több, mint amit az idegrendszer épségben el tudna viselni, agyunk limbikus rendszere beadja az érzéstelenítőt: kikapcsolja minden olyan inger észlelését, amely fájó érzést okozhat. Az érzéstelenítésnek pedig az a következménye, hogy a szív – gyengéd, sebezhető érzések nélkül – nem tudja tovább ezekre a jó dolgokra indítani a gyereket.

Az emberi agy kétféle üzemmódra képes: vagy a fejlődéssel foglalkozik, vagy a védekezéssel.  A fejlődés irányítását úgy látja el, hogy a gyermeket a kötődés fejlődő gyökerein keresztül egyre mélyebb és sebezhetőbb kapcsolódásra ösztönzi. A fejlődéshez szükséges belső hajtóerőt a kötődő kapcsolatból nyerik a gyerekek. De ha az elviselhetőnél fájdalmasabb stresszhatások érik (megfélemlítés, megszégyenítés, elutasítás), az agy nem tud a fejlődéssel foglalkozni, mert a sebezhetőség ellen kell védekeznie. Több fontos feladat egyidejű ellátására pedig nem képes az éretlen agy. A sebezhetőség ellen kialakult védekező állapot, a ‘kemény szív’ az érés legfőbb kerékkötője.

Amikor a nevelés nem megy, szinte mindig az a baj, hogy nem a hozzá való indítókulccsal, a kötődés felébresztésével indítjuk be az érés motorját (a gyermek érző szívét), hanem nekiveselkedünk, és erőből próbáljuk előretolni a gyermek fejlődését. Előírjuk, hogyan viselkedjen, és igyekszünk rávenni, hogy meg is tegye, amit várunk tőle.

Nem érdemes erőlködve tolnunk olyasmit, ami magától is megindulna! Egyetlen kisgyereket sem kell nagy erőfeszítéssel ránevelni, hogy fel akarjon állni, gyakorolja a járást, vagy meg akarjon tanulni beszélni. Magától is akar, amikor eljön az ideje! Arra sem erővel kellene rávenni, hogy elpakolja a játékait, érdekelje a tanulás, és tisztességesen viselkedjen. Van kulcsunk a szívéhez! Elég lenne begyújtani a hajtómotort a hozzá való kulccsal!

Élt egyszer egy indián törzs, amelynek a tagjai szentül hitték, hogy a nap csak akkor kel fel, ha a legjobb harcosok egész éjjel táncolnak. Több generáción át lázasan áttáncoltak minden éjszakát, mert azt hitték, hogy különben nem kell föl a nap. Ezek a kiváló férfiak súlyos kimerültségtől szenvedtek, mert azon fáradoztak, ami nem az ő dolguk volt.

Az a benyomásom, hogy mi is túl sokat fáradozunk azon, ami nem a mi dolgunk. Végkimerülésig toljuk és taszigáljuk a gyerekeket, pedig kulcsunk is van a szívükhöz. Csak rá kell jönnünk, hogy működik az indítókulcs. Nem kell erőlködnünk; nyugodtan együttműködhetünk a természettel, mert ugyanazon dolgozik, amin mi: hogy a gyerek eljusson a teljes érettségre.

---

Befejezésül tekintsük át, hogy kinek mi a szerepe az emberi potenciál megvalósulásában:

A természet a fő MOZGATÓ

Az érés csoda, ami természetes úton történik. Isten a szíven keresztül adja a hajtóerőt és a mestertervet is az éréshez.

„Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be.
Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek.”
_{– Jeremiás 31:33}

A szülő a fő GONDOSKODÓ

A szülő a kertész, aki a fejlődés feltételeiről gondoskodik: ő adja a biztonságot nyújtó kapcsolatot, a nyugalmat és a mozgásteret a szabad játékhoz.

„Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.”
_{– Efezus 6:4}

A gyermek a fogadókész VÁLASZADÓ

A gyereknek is van szerepe az érés folyamatában: hogy készségesen válaszoljon. Ő a fogadókész válaszadó.

Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes. „Tiszteld apádat és anyádat”: ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik, mégpedig ez: „hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön”.
– Efezus 6:1-3

A szülőnek akkor van természetes hatalma a nevelésre, ha a gyermek függő viszonyban kötődik hozzá, bízik benne és követi. Bibliai kifejezésekkel: tiszteli és engedelmeskedik neki (belső indíttatásra, nem parancsra).

Az engedelmesség viszont nem megy mindig símán. Amikor egy gyermek korlátokba ütközik és nem teheti azt, amit szeretne, át kell éreznie a bánatát, hogy el tudja sírni az elengedés könnyeit. A szívfájdalmat is el kell viselnie, különben megkeményedik (védekezésbe vonul a sebezhetősége ellen). Egy gyereknek némi rugalmasságra is szert kell tennie ahhoz, hogy az alkalmazkodások sorozata révén fejlődni tudjon.

Tény, hogy a gyereknek is van szerepe. Ő a fogadókész válaszadó. A kötődés táncában ő nem vezet, hanem befogad és reagál. Vagy ellenkezik, tiltakozik, megmakacsolja magát és csak azért sem hagyja magát nevelni.

A gyerek szerepe nem azt jelenti, hogy ő a felelős azért, hogy engedelmeskedik-e vagy ellenáll. Nem a gyerek felelőssége, hogy teljesülnek-e a fejlődés feltételei és fel tud-e nőni érett, virágzó és gyümölcstermő önmagává. Az érési folyamatok dolgoznak a gyermekben és ‘felnövelik’. Ez a természet dolga. Az érés elengedhetetlen feltételeinek megteremtése pedig a felnőtteké.