Hogy veszítheti el egy gyerek a könnyeit?

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. A gyermek, aki elveszítette a könnyeit
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

Hogy veszítheti el egy gyerek a könnyeit?

1. Nem mehet oda a választott vigasztalójához

A választott vigasztaló kötődéselméleti kifejezés, és azt jelenti, hogy a gyermeknek csak olyan a valaki tud vigaszt nyújtani, akihez erősen kötődik. Általában mindenkinek van legalább egy választott vigasztalója. Még nekünk, felnőtteknek is sokat jelent, ha van olyan valaki az életünkben, akihez nyugodtan odamehetünk, kiönthetjük neki a szívünket és elsírhatjuk előtte a bánatunkat. Ha viszont az a valaki, akihez kötődünk, nem veszi jó néven, hogy neki sírunk, akkor nem találunk helyet a könnyeinknek.

A gyerekek könnyei elapadnak és a szívük megkeményedik, ha nincs senkijük, akinek nyugodtan /a legkisebb elutasítás és megszégyenítés veszélye nélkül) kisírhatják magukat, amikor veszteség vagy csalódás éri őket. Szükségük van valakire, akire tényleg számíthatnak; aki a fájó szívüket gyengéden betakarja és megmelegíti.

Nem könnyű sírni. Egy 3-4 éves már nehezen fakad sírva mások előtt. Attól tart, hogy nem biztonságos. Mi lesz, ha kinevetik? Mi lesz, ha kicsinek és gyengének fogják tartani? Már a 2-3 évesek többségét is érte már elég rossz tapasztalat ahhoz, hogy csak egyetlen egyvalaki előtt merjen sírni: azelőtt, akihez bizalma van; akihez a legjobban kötődik. Szerencsés, ha a kötődő ösztöne egy egy olyan felnőttet választ, aki a könnyeit is szívesen fogadja; akinél minden következmény nélkül nyugodtan sírhat.

Néha vigyázok Julian nevű unokámra. A legtöbbet akkoriban vigyáztam rá, amikor még kétéves sem volt. Rettenetesen hiányzott neki az anyukája. Nagyon kicsi volt, én pedig kénytelen voltam néhány dologban korlátozni a szabadságát. Amikor nemet mondtam neki, láttam rajta, hogy mélyen felkavarja a dolog, a kis szája is legörbült, de elnyelte a könnyeit, mert nem érezte magát elég biztonságban ahhoz, hogy sírjon. Biztonságban volt, hiszen a nagypapája vagyok, és nagyonis támogatom a könnyeket! Szívesen fogadtam volna, de nem én voltam a kiválasztott vigasztalója. Amikor az anyukája hazajött, Julian odarohant hozzá és bömbölni kezdett. Az anyukája volt az egyetlen, aki előtt sírni mert. Szerencsére ő is szívesen fogadta azokat a könnyeket. Miközben hüppögött, Julian el is panaszolta neki a bánatát: „Nagypapa nem engedte, hogy ezt és ezt csináljam!” Valahol ki kellett engednie az összegyűlt feszültséget, hogy alkalmazkodni tudjon egy olyan nagypapához, aki bizonyos dolgokat nem enged meg a házában. Előttem nem mert sírni. Képes volt a könnyeit 3-4 órán keresztül is benn tartani, amíg az anyukája vissza nem érkezett. Akkor aztán eleredt az eső!
– Dr. Gordon Neufeld története

Attól kezdve, hogy a gyermeked óvodába kerül, hosszú órákon keresztül benn kell tartania a könnyeit. Amikor aztán érte mész és megkérdezed tőle, hogy „milyen volt ma az oviban?”, megeshet, hogy kiszakad belőle a sírás. Egész nap visszatartotta, amíg biztonságban nem érezte magát veled, akkor viszont látszólag minden előzmény nélkül elkezd sírni. Ezt tekintsd óriási elismerésnek a kapcsolatotokra nézve, és nagyon jó jelnek, hogy még mindig megvan az érző szíve! Akkor is, ha az óvó néni a fejét csóválja:
– Mielőtt Anyuka megjött, még jól érezte magát. Egy könnyet sem ejtett egész nap.
Attól még nem érezte jól magát! Csak visszatartotta a könnyeit, mert nem volt senkije, akinél a sírást biztonságosnak érezte volna. Ha a gyermeked akkor kezd el sírni, amikor újra veled lehet, akkor nálad érzi magát biztonságban. Te vagy a kiválasztott vigasztalója.

2. Rossz élménye fűződik a síráshoz: levegőnek nézik, megszégyenítik, lekicsinylik vagy megvádolják

A rossz élmények közé tartozik a szeparáció, pl. ha a választott vigasztalója elküldi vagy nem vesz róla tudomást, amikor sír (ezt sokat teszik, nehogy az odafigyeléssel, a gyengédséggel “megjutalmazzák” a sírásért). Rossz élmény, ha szégyellnie kell magát, amiért sír; pl. amikor azt hallja, hogy így csak a kicsik viselkednek. Rossz élmény, ha akaratosnak, hisztisnek, kényeskedőnek tartják, vagy megvádolják, hogy csak azért sír hogy sajnáltassa magát, vagy elérjen valamit. Egy idő után nem tud sírni az a gyermek, aki úgy érzi, hogy nem értik meg; hogy szégyen sírni, és ha sírva fakad, gyöngének, síró pityogónak, bőgő masinának tartják.

3. A hiábavalóság fájó érzése fenyegető következményekkel jár

Elapadnak a gyermek könnyei, ha a sírásért büntetik vagy bántják.
– Ne is próbálj meghatni a könnyeiddel! Ha nem hagyod abba, gondoskodom róla, hogy legyen miért sírnod!

Amikor a gyermeket túl sok káros stresszhatás (elszakadás, megszégyenítés, fenyegetés) éri abban a kapcsolatban, amely a biztos menedék, a vigasztalás és a megnyugvás helye a számára, akkor védekezésbe vonul a sebezhetősége ellen. Védőpáncélt növeszt a szíve köré és nem fog sírni.

A sírás mélyen emberi dolog, és mindenkinek szüksége van rá. A gyermek nem azért sír, mert kényes kis bőgő masina. A kisfiú sem lányos, amikor sír – a fiúknak is kellene sírniuk. Nem volna szabad rosszallóan néznünk arra a felnőttre, aki ölbe veszi a síró gyerekét! Elismerést érdemelne, amiért olyan biztonságot nyújtó kapcsolatot tudott vele kialakítani, amelyben nyugodtan lehet sírni is. De kevesen értik a sírás jelentőségét. Reggel elvisszük a gyereket az új óvodába, és elkezd bömbölni, mert nem akar bemenni. Üvölt és tiltakozik, mert fél és dühös, és nagyobb ez a stressz, mint amennyit el tud viselni; de ilyenkor még nem az elengedés könnyeit sírja. A dühe átfordul szomorúságba, amikor Anya indulni készül, és a kisfiú ekkor már fájdalmasan zokogja az elengedés könnyeit. Ekkor lép közbe az óvónő:
– Anyuka, tessék csak ideadni! Nem fog sírni; meglátja, nem lesz semmi baj!
És a kisfiú valóban abbahagyja a sírást, amint az óvónő átveszi.

A helyében én is abbahagynám! Én se sírok idegenek ölében! A kisfiú nem azért hagyta abba a sírást, mert az óvónő szakszerű fogása csodát művelt vele! A sírásnak azért szakadt vége, mert néla már nem biztonságos dolog sírni. Ez nem előrelépés. Sőt, ha a felnőttek meg akarnak szabadulni a kisfiú könnyeitől, akkor egyre nagyobb veszélybe sodorják. A fejlődés alapfeltétele a biztonságot nyújtó kapcsolat, és egy gyerek annak a karjaiban érzi magát biztonságban, elég biztonságban ahhoz, hogy elsírja a bánatát is, akihez kötődik.

4. Védekezővé vált a sebezhetőség ellen, és már meg sem fájdul a szíve

A legtöbb gyerek a sebezhetőség elleni védekezés miatt veszíti el a könnyeit, amikor a környezete szerint a sírás szégyen, és megszégyenítik miatta. “Csak a kicsik sírnak!” “Csak a lányok sírnak.” A bánatot manapság szégyen kimutatni, mert azt hisszük, hogy a gyöngeség jele. Nem értjük, hogy a gyerekeknek milyen nagy szükségük van arra, hogy eleget sírjanak, legalább az első 5-6 életévben. Az utóbbi időben több tudományos kutatás zajlott a rezilienciával kapcsolatban. Szinte havonta jelentek meg újabb adatok arról, hogy a kisgyerekeknek eleget kellene sírniuk ahhoz, hogy sikeresen tudjanak alkalmazkodni a körülményeikhez, és rugalmas, teherbíró felnőtté cseperedjenek, aki egy összeomlás után ismét felépül; aki talpra tud állni, miután elesett.

Csak az a baj, hogy a csalódás és a bánat, a hiábavalóság fájdalmas érzésései nagyon sérülékeny érzések. Akkor érzünk ilyet, amikor valamin nem tudunk változtatni, hiába akarunk. Min akarunk változtatni? Ami veszéllyel fenyeget és árthat nekünk. Amivel szemben sebezhetőnek, gyengének és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat! És ha egy gyermek már védekezővé vált a sebezhetősége ellen, akkor a bánat és a csalódás fájó érzéseit sem érzi, és az elengedés könnyei is elapadnak.

A gyermek elveszíti a könnyeit. A sebezhetőség elleni védekezés a leggyakoribb oka annak, hogy egy gyermek elveszíti a könnyeit. Amikor megüti magát és nagyon fáj valamije, vagy ha nagyon dühös, akkor tud még sírni, habár a legsúlyosabb esetek, a büntetőintézetek lakói már semmitől nem tudják elsírni magukat. Az elengedés bánatos könnyei viszont elapadnak, ami hatalmas veszteség.

Miért baj az, hogy egy gyermek elveszíti a könnyeit?

Egyrészt azért, mert akkor nem teremnek meg az adaptálódás gyümölcsei. Azok az emberi tulajdonságok, amelyeknek az adaptálódás érési folyamata révén kellene kifeljődniük, érző szív nélkül, az elengedés könnyei nélkül nem fognak kifejlődni. Minél fiatalabb életkorban apadnak el a könnyek, annál kevésbé lesz valaki találékony, teherbíró és reziliens; annál kevésbé lesznek rá jellemzőek ezek a tulajdonságok:

De van egy másik veszteség is.

A szív az érés motorja (erről már volt szó itt és itt és itt). Az érési folyamatokat a szívből kiinduló érzelmi-indulati töltet, az emóció mozgatja. Az adaptálódás azért “az érés könnyes útja“, mert ezt az érési folyamatot az érző szív fájó érzései, a bánat és a csalódás mozgatják előre. Az önállósulás folyamatát pedig a beteljesülés örömteli érzése hozza lendületbe.

De az ábrán az is látszik, hogy az önállósuláshoz vezet egy hosszabb és nehezebb út is, ami nem olyan pozitív és örömteli, és ez a beteljesülés meghiúsulásának átérzése. Ezt a másik utat mutatja az a görbe nyíl, amelyik az adaptálódásból kiindulva vezet az önállósuláshoz. És ez a másik veszteség.

A gyermek könnyei általában azért apadnak el, mert amikor az elviselhetőnél nagyobb fájdalmat okoznak neki a kapcsolatokból származó káros stresszhatások (a túl sok elszakadás, megfélemlítés vagy megszégyenítés), akkor védekezővé válik sebezhetőség ellen. De a gyengéd érzéseivel együtt a nemcsak a bánatát, hanem a beteljesülés örömét is elveszíti, és már akkor sem tud örülni, amikor szeretik, teljesülnek a vágyai és sikerülnek a dolgai. Így tehát dupla veszteség éri. Ha az érzelmi fájdalmat már nem érzi, akkor nemcsak a hiábavaló törekvéseit nem tudja elengedni, hanem a szeretetteljes kapcsolatban sem tud megnyugodni, mert sem a bánat, sem az öröm nem jut ez a szívéhez – egyiket sem érzi. Ilyen értelemben is igaz, hogy a gazdag egyre gazdagabb lesz, a szegény pedig egyre szegényebb. Ha a sebezhetőség elleni védekezés miatt megkeményedik a szíve, sokkal többet veszít az elapadt könnyeinél. Ha a szívét már nem lehet megfájdítani, akkor boldoggá tenni sem lehet. Nem lehet kielégíteni, mert nem érez semmit.

Amikor egy gyermek elveszíti a bánatát, vele együtt az örömét is elveszíti.

A beteljesülés, latinul szaturáció azt jelenti, hogy valami tele van, teljes, beteljesült, kielégítő és megnyugtató. A latin szótő, a szat pedig azt jelenti, hogy fordulópont. De van egy másik jelentése is: a bánat! A latinok számára egy és ugyanaz volt a kettő. A beteljesülés és a bánat ugyanannak az éremnek a két oldala, és az átélésük fordulópont. Nyugvópont. Mindkettőt éreznünk kell ahhoz, hogy fejlődjünk: a beteljesülés örömét is, és a hiány fájdalmát is.

Amíg egy gyermek a hiábavaló törekvéseit nem tudja bánatosan elengedni, és amíg nem tud belenyugodni abba, hogy a vágya nem teljesült, addig a kapcsolataiban sem tud megnyugodni és feltöltődni.

Az öröm és a bánat együtt jár. Az éhség és a jóllakás is. Aki nem éli meg a beteljesületlenség fájdalmát, az nem éli meg a beteljesülés örömét sem.

Nem kellene féltenünk a gyerekeket attól, hogy a meg nem valósult vágyaik miatt szomorúak lesznek. Nem a fájó érzések ártanak nekik, hanem az, ha egyedül maradnak az érzéseikkel. Ha mindig megpróbáljuk őket megmenteni mindentől, ami felzaklatná őket, különösen a szomorúságtól, akkor egyre kevésbé fognak tudni alkalmazkodni az élet kihívásaihoz. Egyre kisebb lesz a teherbíró képességük. Ha nem tudják elsiratni a hiábavaló vágyaikat, ha nem tudják elengedni a veszteségeiket, akkor nem is tudnak felgyógyulni és ismét talpra állni.

De milyen veszteségekkel, milyen hiábavalóságokkal kell egy gyereknek szembenéznie? Legközelebb ezzel folytatom…

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. A gyermek, aki elveszítette a könnyeit
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

Hogy lesz a kötődésből önállóság?

Hogy lesz a kötődésből önállóság? A függésből függetlenség? Lehet, hogy ez a legizgalmasabb kérdés a nevelésben!

Az uralkodó szélirány szerint a gyerekeknek először le kell válniuk a szülőkről ahhoz, hogy felnőjenek. Ha egy gyereknek valami miatt otthon kell maradnia, mindenki aggódni kezd, hogy mi lesz vele, hogy fog így felnőni? Hiszen ahhoz előbb le kellene válnia a szülőkről! Ennek pont az ellenkezője igaz.

Már korábban eljutottunk odáig, hogy a szív az érés motorja (itt és itt), és hogy az érési folyamatokat a szívből kiinduló érzelmi-indulati töltet, az emóció mozgatja. Az önállósulás folyamatát a beteljesülés érzése viszi előre. Az ábrán látszik, hogy van hátsó bejárat is, egy hosszabb és nehezebb út, ami nem olyan pozitív és örömteli… később erre is kitérünk.

Anya, amikor így ölelsz, repülni is tudok!

A beteljesülés érzése olyankor jelenik meg, amikor a kötődő éhség átmeneti időre megszűnik. Amikor a szeretetéhség kielégül, a gyermek nyugvópontra jut. [Hogy teremtsük meg a gyermekkor nyugalmát?] Amikor (akár felnőttként is) azt tapasztaljuk, hogy a legfontosabb kapcsolatunkban többet kapunk, mint amennyit keresünk, akkor nagyon biztosnak érezzük azt a kapcsolatot. Valaki jobban elfogad és jobban szeret, mint mi saját magunkat. Ilyen biztos bázissal a hátunk mögött tölt el a beteljesülés érzése és újult erővel szárnyalhatunk. Visszatér belénk a régi érdeklődés, visszatér az alkotókedv. Amikor egy kisgyerek érzi ezt, akkor szalad el játszani.

A beteljesülés érzése minden életkorban szárnyakat ad az embernek, de a kicsik átlátszósága miatt náluk könnyebben megfigyelhető. Ezt élte át az a négyéves is, aki boldogan lubickolt az anyukája ölelésében, és azt mondta: “Anya, amikor így ölelsz, repülni is tudok!” Anya, amikor így ölelsz, felemelkedem! Ilyenkor úgy érzem, hogy nagy dolgokra vagyok képes. Az ilyen pillanatokban jelenik meg a vállalkozókedv is. Anya, amikor így ölelsz… amikor magamba szívom a szeretetedet és feltöltődöm vele, akkor tudok repülni! Így kap szárnyakat a kíváncsiság és a kreativitás: az ember feltöltődik valakinek a szeretetével, megszabadul a kötődés munkájától és elszalad “játszani”. Persze az éhségét is éreznie kell valakinek ahhoz, hogy a beteljesülés érzése mozgásba hozza, nem mindegy tehát, hogy megvan-e még az érző szíve: képes-e még érezni a szívfájdító érelmeit is, vagy már érzéketlenné vált velük szemben. Most viszont térjünk vissza a gyökerekhez.

A gyerekek szárnyait a kötődő gyökerek teszik erőssé

Dr. Neufeld ábrája egyszerre mutatja a három érési folyamatot, és a gyermek kötődő gyökereit, ahogy egyre mélyebbre nyúlnak a kapcsolat talajába. Korábban a kötődés és az érési folyamatok kölcsönhatását ábrázoltuk ezzel [“Magától terem a föld…”]. Most nézzük meg, hogy táplálják a kötődés egyre mélyebbre hatoló gyökerei az önállósulás folyamatát:

1. Testközel. A kisbaba az érzékszervein keresztül tapasztalja az anya közelségét: a bőrérintkezés, a szaglás, a hallás és a látás útján. Ez a csodálatos élmény adja neki az első lendületet, hogy elinduljon az önállósulás útján: akarjon járni és beszélni. A szárnyaló lendület innen kapja az első lökést. A belülről kiáramló hajtóerő ezen a szinten még nagyon hullámzó (hol felerősödik, hol visszahúzódik). De ahogy a gyermek újabb gyökereket ereszt, egyre meghatározóbb lesz. Eleinte még kicsi a lendület, mert a fejlődés anyaméhe (a kapcsolat) ezen a szinten még nagyon szűkös mozgásteret ad: amikor a kapcsolatot a testközel jelenti, akkor a kisgyerek néhány méterre elmerészkedik a mamájától és pánikba esik. Még nincs helye a kalandozásnak. Hogy jut tovább? Nem a leválását kellene támogatni, hogy jobban fejlődjön? Ma ez az uralkodó nézet. “Menjen a gyerek bölcsibe, oviba, mert le kell válnia az anyáról ahhoz, hogy tovább fejlődhessen!” Nem?… Nem, nem és nem! Nem leválásra, hanem mélyebb kötődésre van szüksége!

2. Hasonlóság. Ha egy fokkal mélyebbre is eresztek gyökeret, a hasonlóság szintjén is kötődöm, akkor már azzal is közelebb érzem Anyát magamhoz, hogy olyan vagyok, mint ő: én is úgy járok, úgy beszélek, úgy eszem és úgy öltözködöm. Most már nem kell minden pillanatban mellette lennem. Egy kicsit több terem nyílik az kimerészkedésre. Most már egy picit messzebbre mehetek anyukámtól. Nekivághatok az útnak, mert amíg utánozhatom, addig magam mellett érzem anyukát. Egy fokkal nagyobb az érés anyaméhe. Hosszabb a köldökzsinór. De várjunk csak; ha ugyanolyan vagyok, nincs helye a különbözőségnek! Most ugyanaz vagyok, mint ő. Ha egyek vagyunk, egyet is kell értenem Anyával. Hogy juthatok tovább? Úgy, hogy mélyebb gyökereket is eresztek.

3. Összetartozás és lojalitás (hűség). Ha ezen a szinten is tudok kapcsolódni, már nem vagyok egy és ugyanaz Anyával, de hozzá tartozom. Birtokba veszem. Ő az enyém… és máris több helyem van a kalandozásra. Valamivel nagyobb lett az anyaméh, hosszabb lett a köldökzsinór. Már nem muszáj Anyát másolnom; nem kell mindenben hozzá igazodnom. Van némi terem a különbözőségre. De még mindig muszáj vele egyetértenem, mert a lojalitás egyetértést jelent. Ugyanazon az oldalon kell állnunk, nem különbözhetünk össze… hacsak nem eresztek ennél is mélyebb gyökereket a kapcsolatunk talajába.

kotodesbol-onallosag3-kekneveles

4. Fontosság. A negyedik életévben már úgy próbálok Anyához kötődni, hogy fontos leszek neki. Arra törekszem, hogy sokat jelentsek, és azt figyelem, hogy elég különleges vagyok-e a szemében. Ha azt érzem, hogy én vagyok Anya legnagyobb kincse, megnyugszom és boldog vagyok, mert tudom, hogy akar engem. Így már az se zavar, ha néha nem értünk egyet. Ha tudom, hogy fontos vagyok neki, akkor már nyugodtan össze is különbözhetek Anyukámmal, mert nem ezen múlik a kapcsolatunk.

De mi lesz velem, ha már serdülő vagyok, és még mindig csak a felszínes szinteken tudok kötődni: az érzékszerveken keresztül (úgy, hogy együtt vagyunk), a hasonlóság útján (olyan próbálok lenni, mint azok, akiknek az elfogadására áhítozom), vagy az összetartozás útján (aki nincs velünk, az ellenünk van)? Ha felszínes szinten tudok csak kötődni, a kapcsolataimban nincs helye a különbözőségnek!

Ilyenkor az történik, amit a kamaszok lázadásának tartunk. Az éretlen, kamasz azért “lázad”, mert a felszínesen megélt kapcsolatban nincs elég helye a kibontakozásra! Ha nem értünk egyet vele, ha nem tetszik nekünk is az, ami neki tetszik, úgy érzi, hogy őt magát nem fogadjuk el, és vége a kapcsolatnak. Minél mélyebben és sebezhetőbben tud kötődni egy kamasz, annál több helye van kapcsolaton belül is a különbözőség számára. Fordítva is így van: minél érettebben kötődik egy szülő, annál inkább képes az önmagát kereső kamasz viselt dolgait szeretettel elviselni.

5. Szeretet (érzelmi intimitás). Ha a kapcsolat stabil marad, akkor a kötődés újabb gyökeret ereszthet, a korábbinál is mélyebbet: ideális esetben már valamikor az ötödik életév végefelé előbuzog a gyermekből az érzelmi szeretet első nagy áramlata. Ha érzem, hogy szeretnek, akkor azokat az időket is át tudom vészelni, amikor nem érzem, hogy elég fontos és különleges vagyok. A kapcsolat a biztos bázisom marad, mert az érzelmi kapocs megvan.

6. Mély megismerés (lelki intimitás). A kötődés legmélyebb és legérzékenyebb szintjén már az tölti meg a szeretettankomat, hogy mélyen ismer és ért engem az, aki fontos nekem. Amikor azt érzem, hogy ismernek, látnak és értenek, akkor kapja a legtöbb teret az egyéniségem. Aki ismer és szeret, annak a tükrében megláthatom magam. Végre felfedezhetem, hogy ki vagyok igazán! Sőt, meg is mutathatom, mert azt, aki szeret, érdekli, hogy mi van bennem! Abban a kapcsolatban mutathatom meg magam a lehető legteljesebb mértékben, amelyikben a legmélyebb intimitást, megértést és feltétel nélküli szeretetet is tapasztalom. Itt egyszerre lehetek hasonló és különböző, mert az egység és a különbözőség számára is van hely. A legmélyebb kötődés és a legkiforrottabb egyéniség itt már együtt lehet jelen. Legkorábban a hatodik életév során juthat el valaki a kötődésnek erre a szintjére, és felbecsülhetetlen segítség egy gyereknek, ha már így kötődik, mire elkezdi az iskolát! Soha nem késő, de a legtöbb ember sajnos egész életében ismeri meg a kötődésnek ezt a mély és sebezhető módját.

A leválás az önállósághoz vezető út?

Hogy lesz tehát a kötődésből önállóság? Le kell választani a kisgyereket a szüleiről ahhoz, hogy jól fejlődhessen? A válasz: NEM! A kötődés nem akadályozza, hanem táplálja a különbözővé válás folyamatát. A gyermeknek nem kell előzetesen leválnia Anyáról és Apáról ahhoz, hogy felnőjön. Olyan nincs, hogy egy gyerek túlzottan kötődik! Csak olyan van, hogy túl bizonytalanul, vagy túl felületesen kötődik, de sose kötődik túl mélyen. Sose kötődik túl odaadóan, túl nyitottan és védtelenül. Egy gyerek soha nem kötődik túlzottan. Minél inkább kötődik, annál több támogatást kap az önállósága, annál több teret kap az egyénisége. A kötődés táplálja az önállóságot, és ad helyt az egyéniségnek.

Hogy válik tehát az ember másoktól különböző önmagává? Nem úgy, hogy gyorsan elhagyni kényszerül a fészket, hanem úgy, hogy biztonságos fészekben lakik. Nem attól nő fel egy gyerek, hogy elmegy otthonról, hanem attól, hogy van otthona! Se egy madarat, se egy gyereket nem kell kilökni a fészekből ahhoz, hogy szárnyalni kezdjen! Ha van otthonod, akkor van egy hely, egy repülőtér az életedben: egy biztos bázis, egy támaszpont, ahonnan újra meg újra felrepülhetsz. Kedvet kapsz a repüléshez, szabadon tudsz szárnyalni, mert tudod, hogy a biztos bázis a helyén marad, és amikor elfáradsz, nyugodtan visszatérhetsz.

Ha viszont a hátországban, a fészekben zavar keletkezik, akkor minden energiád, amit a szárnyalásra fordítanál, visszairányul a kötődésre. Amint bizonytalanná válik a háttér, a támaszpont, minden kifelé irányuló kíváncsiság és érdeklődés visszavonul. Eltűnik a belülről fakadó lendület, eltűnik a belső motiváció. Ha az üzemanyag-utánpótlás bizonytalan, nem lehet repülni. A bázison kell maradni. Ilyenkor a gyermek abbahagyja a szárnyalást és megint a túlélésért küzd: a kötődés munkáját végzi és kapaszkodik.

Egyéniség a kapcsolatból születik

Egy gyerek életében akkor teremtődik meg a fejlődéshez szükséges nyugalom, amikor a kötődő gyökerei bőségesen találnak tápanyagot; amikor újra meg újra üzemanyagot kap az „érés motorja” és megtelik a szeretettank. A nyugalom megteremtésével védi és táplálja a gyerekeink fejlődését az érés gyönyörű, természetadta anyaméhe: a kapcsolat, amelyből az egyéniség születik.

Minél mélyebben kötődik egy gyerek, annál nagyobb teret kap az egyénisége.
Minél biztosabb bázist talál bennünk, annál több szabadsága lesz a világ felfedezésére.
Minél kielégítőbben tölti fel a kapcsolat, annál több bátorsága lesz másoktól különbözni.
Minél jobban bízik, minél inkább tud függeni, annál több ereje lesz függetlenné válni.

A szülőkhöz fűződő mély és kielégítő kapcsolat nem tartja vissza a gyerekeket az önállósulástól, sőt! Ha tehát néha kétségbe vonjuk a kötődés szerepét a csecsemőkoron túl: óvodáskorban, iskoláskorban, serdülőkorban, mert nem azonnal látszik az eredménye, véssük jól a szívünkbe, hogy az önállósulás folyamatát nem a korai leválás, hanem az egyre mélyülő kötődés táplálja.

Az autonóm (belülről vezérelt és értelmes célokért cselekvő) személyiséggé érés annak a gyereknek megy a legkönnyebben, akit mélyen gyökerező kapcsolat fűz a róla gondoskodó felnőttekhez. A gyermek szárnyait a kötődő gyökerek teszik erőssé. Támogassuk a függését, hogy legyen ereje függetlenné válni!

Hogy tudjuk ezt megvalósítani a gyakorlatban? Mit csináljunk? Erről lesz szó december 9-én a következő Szülők Szombatján.

________________________
A kéz nélkül született, örökbefogadott és szeretett pici lány, Vasilina Facebook oldala

Simon András grafikáját a művész engedélyével használom. Munkái a simongaleria.hu oldalon megvásárolhatók.

Az érés motorja

A fejlődő növény és a gyökerek hasonlata a szülői szerepről szólt, a hajtómotor hasonlat pedig a természet szerepéről: arról a rejtélyes valamiről, ami a gyermek fejlődését belülről mozgatja.

Az érés motorja

Az „érés motorja” adja a hajtóerőt az éréshez. A tudomány számára csak az elmúlt 15-20 évben derült ki, hogy az érés motorja az emóció.

Az emóció az az érzelmi-indulati töltet, ami belülről megindít (mozgásba hoz, cselekvésre indít) minket. A kisgyerek (és minden éretlen ember) cselekvését teljes egészében az emóció mozgatja, legalább addig, amíg tudatos szándékai is eléggé megerősödnek ahhoz, hogy a tetteit megfontolt döntések útján maga szabályozza. Cselekedeteink emocionális mozgatórugója az indíték, a tudatos elhatározás pedig a szándék.

Ahhoz, hogy egy kisgyerek belülről motivált legyen valamire (pl. a tanulásra), meg kell hogy legyen benne a megfelelő belső indíték (saját motiváció). Egy gyerek sohasem ‘tanulja meg’ az igazi felelősséget. Valaminek belülről kell őt felelősségre indítania, hogy a felelős gondolkodás és cselekvés gyümölcse megteremjen rajta. És valaminek figyelmességre kell őt indítania ahhoz, hogy figyelmesen cselekedjen. Először a megfelelő emóciónak kell meglennie, és ez a szülők szerepe: érzelmileg mi állunk közel a gyerekhez, így leginkább mi tudjuk belőle a jó indítékát és szándékát előhívni.

Testünk motorja a szívünk, és az emóció jelképe is a szív: a belső indítékok és szándékok székhelye. Tetteink és szavaink azokat az indítékokat tükrözik, amelyekkel tele van a szívünk. A szív sokféle dologra indítja az embert; pl. körültekintésre, törődésre, elrejtőzésre, reménységre, közeledésre, bizalomra.

Érző szív, kemény szív

A gyerekünket az érző szíve indítja arra, hogy önállóan akarjon megállni a saját lábán; hogy a világot két részre ossza: én és nem én; hogy önállóságra és függetlenségre törekedjen, igyekezzen felelősséggel cselekedni, megpróbálja kibontakoztatni a képességeit , és hogy másokra is tekintettel legyen. De a szív nagyon-nagyon sérülékeny; a belső motivációk is nagyon sérülékeny érzések. Agyunk pedig nemcsak a fejlődést vezérli. Van egy másik fontos dolga is: hogy védekezzen a túlságosan fájó érzések ellen. Beadja az érzéstelenítőt: kikapcsolja minden olyan inger észlelését, amelyek fájó érzéseket okozhatnak. A védekezésnek pedig az a következménye, hogy a szív megkeményedve nem tudja tovább ezekre a jó dolgokra indítani a gyereket.

Az emberi agy kétféle üzemmódra képes: vagy a fejlődéssel foglalkozik, vagy a védekezéssel.  A fejlődés irányítását úgy látja el, hogy a gyereket kötődő gyökerek révén egyre mélyebb és sebezhetőbb kapcsolódásra ösztönzi. A fejlődéshez szükséges belső hajtóerőt a kötődő kapcsolatból nyerik a gyerekek. De ha az elviselhetőnél fájdalmasabb stresszhatások érik (megfélemlítés, megszégyenítés, elutasítás), az agy nem tud a fejlődéssel foglalkozni, mert a saját sebezhetősége ellen kell védekeznie.Több fontos feladat egyidejű ellátására pedig nem képes az éretlen agy. A sebezhetőség elleni védekező állapot, a ‘kemény szív’ az érés legfőbb kerékkötője.

Amikor a nevelés nem megy, szinte mindig az a baj, hogy nem az indítókulccsal indítjuk be az érés motorját (a gyerekeink szívét), hanem nekiveselkedünk, és erőből próbáljuk előretolni az érésüket. Ami nem megy, bárhogy erőlködünk. Nem érdemes erőlködve tolnunk olyasmit, ami magától is megindulna! Egyetlen kisgyereket sem kell nagy erőfeszítéssel ránevelni, hogy fel akarjon állni, vagy meg akarjon tanulni beszélni, mert magától is akar, amikor eljön az ideje! Arra sem erővel kellene rávenni, hogy segítsen, tanuljon, és tisztességesen viselkedjen, mert van kulcsunk a szívéhez! Elég lenne begyújtani a hajtómotort azzal a kulccsal, amit a természettől kaptunk!

Élt egyszer egy indián törzs, amelynek a tagjai szentül hitték, hogy a nap csak akkor kel fel, ha a legjobb harcosok egész éjjel táncolnak. Több generáción át lázasan áttáncoltak minden éjszakát, mert azt hitték, hogy különben nem kell föl a nap. Ezek a kiváló férfiak súlyos kimerültségtől szenvedtek, mert azon fáradoztak, ami nem az ő dolguk volt.

Az a benyomásom, hogy mi is túl sokat fáradozunk azon, ami nem a mi dolgunk. Végkimerülésig toljuk előre a gyerekeinket, pedig kulcsunk is van a szívükhöz. Csak rá kell jönnünk, hogy működik az indítókulcs. Nem kell erőlködnünk; nyugodtan együttműködhetünk a természettel, mert ugyanazon dolgozik, amin mi: hogy a gyerekeink eljussanak a teljes érettségre.

Befejezésül tekintsük át, hogy kinek mi a szerepe az emberi potenciál megvalósulásában:

A természet a fő MOZGATÓ

Az érés csoda, ami természetes úton történik. Isten a szíven keresztül adja hajtóerőt és a mestertervet is az éréshez.

“Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be.
Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek.”
– Jeremiás 31:33

A szülő a fő GONDOSKODÓ

A szülő a kertész, aki a fejlődés feltételeiről gondoskodik: ő adja a biztonságot nyújtó kapcsolatot, a nyugalmat és a mozgásteret a szabad játékhoz.

“Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.”
– Efezus 6:4

A gyermek a fogadókész VÁLASZADÓ

A gyereknek is van szerepe az érés folyamatában: hogy készségesen válaszoljon. Ő a fogadókész válaszadó.

Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes. „Tiszteld apádat és anyádat”: ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik, mégpedig ez: „hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön”.
– Efezus 6:1-3

A szülőnek akkor van természetes hatalma a nevelésre, ha a gyerek függő-elfogadó szerepben kötődik hozzá, bízik benne és követi; bibliai kifejezésekkel: tiszteli és engedelmeskedik neki (szívből, belső indíttatásra). Az engedelmesség viszont nem megy mindig símán. Amikor egy gyerek korlátokba ütközik és nem teheti azt, amit szeretne, át kell éreznie a bánatát, hogy el tudja sírni az elengedés könnyeit. A szívfájdalmat is el kell viselnie, különben megkeményedik (védekezésbe vonul a sebezhetőség ellen). Egy gyereknek némi rugalmasságra is szert kell tennie ahhoz, hogy az alkalmazkodások sorozata révén fejlődni tudjon.

Bővebben az érés motorjáról: A DÖNTŐ TÉNYEZŐ – Ami a fejlődést mozgásban tartja 
Bővebben a sebezhetőség elleni védekezésről: AZ AKADÁLY – Ami a fejlődés útját elállja

AZ ÉRÉS CSODÁJA ÉS A NEVELÉS MUNKÁJA c. sorozat:

  1. Mit jelent nevelni?
  2. Az érés csodája
  3. A természet szerepe az emberi potenciál megvalósulásában
  4. A szülők szerepe az emberi potenciál megvalósulásában
  5. Miért ne faragjunk gyereket?
  6. “Magától terem a föld…”
  7. Az érés motorja és a gyerek szerepe az emberi potenciál megvalósulásában

Ez a cikksorozat a 2017. szeptember 16-án elhangzott előadásom alapján készült. Folytatás: október 14-én, Hogy teremtsük meg a gyermekkor nyugalmát? címmel. Tudnivalók és jelentkezés: Szülők Szombatja

Mellőzd a kapcsolatrongáló módszereket!

GYÖKEREK sorozat » 5. rész: SZEPARÁCIÓ és HÍDÉPÍTÉS

Elég gyakran előfordul, hogy le kell állítanunk a gyereket, sőt, hűvösre kell tennünk egy időre, mert nem folytathatja azt, amit csinál. De ehhez nem kell megvonnunk tőle saját magunkat is!

Ne használjunk olyan fegyelmező módszereket, amelyek eltávolítják tőlünk a gyerekeinket!

Csak akkor tudjuk a gyerekeinket a helyes úton tartani, ha a módszereinkkel nem ássuk alá a bizalmi kapcsolatot! Mellőznünk kell a kapcsolatot rongáló fegyelmezési módszereket! Ami nem olyan egyszerű, mert néhány olyan bevett gyakorlattól is meg kell válnunk, amelyet eddig ártalmatlannak hittünk, és gyakran használunk.

Eltávolítjuk és szembefordítjuk magunkkal a gyereket, amikor elküldjük magunktól, úgy teszünk, mintha el akarnánk hagyni, vagy megvonjuk tőle a szeretetünk jeleit. A szakadék mélyül közöttünk, amikor a szavaink vagy a magatartásuk arra utal, hogy nem leszünk jóban, ha nem viselkedik elég jól.

Manapság mintha ez lenne a norma. Szeparációs szorongásra épülő fegyelmező módszereket javasolnak azok a tanácsadók, akik a testi fenyítés kiváltására próbálnak korszerű alternatívát ajánlani, de nem ismerik a gyermeki fejlődés feltételeit: nem tudják hogy a kapcsolat rongálásával a nevelés egyetlen lehetséges közegét veszítjük el.  A biztonságot nyújtó kapcsolat az egészséges fejlődés alapfeltétele, és a gyerekeink csak addig fogadnak szót önként és szívesen, amíg ösztönös függő-elfogadó kötődésük hozzánk fűzi őket.

Amikor levegőnek nézzük, vagy nem szólunk hozzá

Szeparációs módszer a szeretet jeleinek a megvonása is, pl. amikor úgy teszünk, mintha ott se lenne. Nem veszünk róla tudomást. Levegőnek nézzük. Vagy sértődötten nem szólunk hozzá. Még az is, amikor fenyegető hangon háromig számolunk. Miért? Mert amint ez elhangzik, a kicsi gyerek a lehető legrosszabbra gondol: ha rossz lesz, nem leszünk jóban, nem fogjuk szeretni. A legérzékenyebb gombokat nyomja meg rajta, ezért annyira hatásos.

Amikor büntetésbe küldjük

A szeparációban mártjuk meg a gyerekünket akkor is, amikor egy időre büntetésbe küldjük: beküldjük a szobájába, sarokba állítjuk, vagy csak elküldjük onnan, ahol vagyunk. Az elkülönítő módszerek azt az üzenetet küldik, hogy “amíg nem viselkedsz rendesen, addig nem akarlak látni”. Az egészséges változat így néz ki: “ezt nem csinálhatod tovább”, vagy “amíg így viselkedsz, addig nem lehetsz itt”, és most jön a lényeg: “gyere”. És magunkkal visszük valahova, ahol nem tudja folytatni azt, amit addig csinált, vagy leültetjük magunk mellé. Elég gyakran előfordul, hogy le kell állítanunk a gyereket, sőt, hűvösre kell tennünk egy időre, mert nem folytathatja azt, amit csinál. De ehhez nem kell megvonnunk tőle saját magunkat is!

elkulonito-buntetes-kek-neveles

Amíg a gyerekünk nem rendelkezik kellő önfegyelemmel, muszáj fegyelmeznünk, de nem mindegy, hogy közben mire tanítjuk! Ha arra akarjuk tanítani, hogy “ne így viselkedj, hanem így”, akkor véletlenül se arra tanítsuk, hogy “amikor így viselkedsz, nem akarlak látni”! Ne felejtsük el, hogy gyengéd és határozott szülők vagyunk, és mi viseljük a felelősséget a biztonságot nyújtó kapcsolatért. A szeretetünk nem lehet az idegességünk függvénye ha egyszer feltétel nélkül adott! Semmi nem állhat közénk, még a vásott kölyök engedetlensége sem. Amikor olyasmit tesz, amit nem engedünk, akkor leállítjuk. Ha kell, ki is emeljük abból a helyzetből, ahol nem tudott magán uralkodni, de ilyenkor magunkkal visszük, magunk mellé ültetjük, nem pedig elküldjük.

Amikor úgy teszünk, mintha ott akarnánk hagyni

Az elhagyás színlelése is a szeparációs módszerek közé tartozik. Gyakran megesik, hogy indulnunk kell, de a gyerekünk nem akar jönni. Különösen kínos, amikor mások szeme láttára nem bírunk egy kis tökmaggal zöld ágra vergődni.

– Indulnunk kell, Lujzika! Indulunk!
– Még nem akarok!
– Indulnunk kell. Időben szóltam, (ahogy a könyv tanácsolta), most pedig indulunk.
– Nem megyek!
– Lujza!
Anya tudja, hogy most már tényleg muszáj indulni. Valamit ki kell találnia, gyorsan, mielőtt kitör a cirkusz.
– Rendben. Te itt maradsz, Anya elmegy. Szia! Pá-pá! – És elindul. Igazából esze ágában sincs otthagyni Lujzát, de ő ezt nem tudja és megrémül.
– Anya-Anya-Anya, ne menj el! NE MENJ EL!!!

Hatásos volt a trükk. Anya könnyen és gyorsan elérte, hogy a kicsi csapot-papot, mindent feledve rohanjon utána. De vajon mi hatott Lujzára ekkora erővel?

elhagyas-szinlelese-kek-neveles

Őszintébb volna, ha ezeket az eljárásokat a valódi nevükön neveznénk: kiközösítés. Vajon hogy hat a gyerekre, ha kiközösítjük, amikor rossz fát tett a tűzre? Jobban meg tudjuk válogatni a módszereinket, ha tudjuk, milyen üzeneten közvetítenek a gyerekeinknek.

Hagyományos kultúrákban gyereket soha nem közösítettek ki, mert tudták, milyen veszélyes. Csak felnőtteket büntettek a közösségből való kizárással, elzárással vagy száműzetéssel, és csak végső esetben, mert rosszra is fordulhat: akit kizárnak, az végleg elvághatja a közösséghez fűző kötelékeket.

Amikor annál fogva manipuláljuk, ami fontos neki

Időnként életbe kell léptetnünk valamilyen szankciót, meg kell vonnunk valamilyen kiváltságot, korlátoznunk kell a gyerek idejét a számítógép előtt, vagy el kell tőle vennünk a zsírkrétát, amivel mindent összefirkál. Van, amikor nem engedhetjük el valahova, és úgy kell döntenünk, hogy valakivel nem barátkozhat, vagy valamivel nem játszhat. Vannak dolgok, amiket muszáj megtiltanunk a saját érdekében.

A korlátozásból akkor lesz szeparációs módszer, amikor nem azt vesszük ki a gyerekünk kezéből, ami árt neki, hanem olyasminek az elveszítését helyezzük kilátásba, ami kedves a számára. Tudjuk, hogy az engedelmesség kulcsa a kötődés, és ha nem elég a szép szó, mert hozzánk nem kötődik eléggé, valami mással manipuláljuk, amihez még kötődik. A kötődése tárgyánál fogva kényszerítjük engedelmességre. Ha nem fogad szót, elszakítjuk attól, ami (vagy aki) fontos a számára, mert megtehetjük. Természetes hatalmunk akkor volna, ha a legjobban hozzánk kötődne… de még mindig kiszolgáltatott helyzetben van. Ha olyat tesz, amit mi nem akarunk, akkor mi is olyat teszünk, amit ő nem akar. Tovább mélyítjük a köztünk lévő szakadékot, tovább rongáljuk a kapcsolatot, mert visszaélünk azzal, hogy jól ismerjük: ellene használjuk azt, amiről tudjuk, mennyire fontos neki.

Mi a baj ezekkel a módszerekkel?

A szeparáció (vagy annak veszélye) elemi indulatokat gerjeszt

Nincs semmi, ami jobban felzaklatna egy társas lényt, mint a SZEPARÁCIÓ (az elszakadás, vagy annak veszélye). Az elhagyottság élménye azonnal két elsöprő erejű emóciót (elemi indulatot) kavar fel minden emberben: a KÖTŐDÉSI HAJSZÁT (szaknyelven szeparációs distressz) és elemi VESZÉLYÉRZETET (biztonságvesztés).

szeparacio

Amikor a kisgyermek azt hiszi, hogy elveszítheti azt, aki mindennél fontosabb a számára, kapaszkodni kezd, miközben halálra rémül. A VESZÉLYÉRZET riadókészültségi állapotba hozza az idegrendszerét, amiből mi annyit látunk, hogy végre ránk figyel; a KÖTŐDÉSI HAJSZA pedig arra ösztönzi, hogy szorosabban kapaszkodjon és el ne mozduljon mellőlünk. Ezért lesz a kisgyerek olyan, mint a kezes bárány, miután faképnél hagyjuk a játszótéren, egy darabig levegőnek nézzük, vagy bezavarjuk a szobájába.

Minden energiájával a kapcsolat megtartásán dolgozik, pedig a kapcsolat fenntartása a mi dolgunk, nem a gyerekeké! A közelség keresése és a félelem együttese minden érző szívű gyereket arra ösztönöz, hogy jobban viselkedjen, de ez nem az az egészséges szófogadás, ami a fejlődését segíti. A szeparációs módszerek hatására a gyerek azért engedelmeskedik, nehogy elveszítsen.

A szeparációs módszerek hatására tehát eleinte majdnem minden gyerek jobban viselkedik.

De milyen áron?

kötődési FRUSZTRÁCIÓ (szomjúság, kielégítetlen düh)   agresszív viselkedés (dühöng, tör-zúz, csúnya szavakat kiabál, verekszik vagy magát bántja)

A szeparáció szomjúsága kielégítetlen dühvé válik, ami előbb-utóbb kirobban. Nem azonnal, hanem valamivel később, miután a közelség keresése és a félelem ereje alábbhagy.

elemi-indulatok-frusztracio-kekneveles

Két órával a szeparációs incidens után egyszer csak behúz egyet a testvérének. És, mivel a dolog két órával később történt, senki nem látja az összefüggést. Eszünkbe sem jut, hogy a korábbi megrázkódtatás utórengése a durva viselkedés.

biztonságvesztés –> védekező dominancia (nem tud bízni, követelődzik, parancsolgat)

A szeparáció nemcsak félelmet és haragot, hanem mély biztonságvesztést is okoz, mert a közelség már nem magától értetődő: a kapcsolat elveszíti biztonságot nyújtó szerepét. Egy olyan kapcsolatot, amit elveszíthetünk, többé már nem lehet természetesnek venni, mindig adottnak tekinteni. Ha pedig nem maradandó, akkor nem nyújt biztonságot.

A gyermek számára, aki a SZEPARÁCIÓT megízlelte, már nem a róla gondoskodó felnőttek vállán nyugszik a kapcsolat. Már nem számíthat ránk minden körülmények között, ami mély veszélyérzettel és biztonságvesztéssel jár, és ez óriási hatással van arra, ahogy a továbbiakban részt vesz a kapcsolatban.

Mivel már nem tűnik biztonságosnak a szülőktől való függés, a gyerek a domináns szerepre tör. Minden kötődő kapcsolatban egyszerre csak egyikőnk a gondoskodó fél, a másikunk pedig az, aki rábízza magát és elfogadja a gondoskodást. Az egészséges szülő-gyerek kapcsolatban a gyereknek a függő-elfogadó szerepben kell maradnia ahhoz, hogy be tudja fogadni, amit a felnőttől kap; a felnőtt a gondoskodó fél (ld. Hogy hatalmaz fel bennünket a nevelésre a gyerek kötődése?).

II-2-21-nyugalom-kekneveles

Ez borul fel akkor, amikor a gyerek dominánssá válik. Főnökösködni kezd, parancsolgat és követel, megmondja, hogy mit, mikor és hogyan csináljunk, és mindig az övé kell hogy legyen az utolsó szó. Nemcsak a szeparációs büntetések, hanem a puszta elhanyagolás, vagy a bizonytalan, engedékeny szülői fellépés is ide vezet.

kötődési űr –> védekező átkötődés (lecserél, azaz helyettünk máshoz kötődik; kortárs-orientáció, pótszerek, függőségek)

konnektor-kek-nevelesA szeparáció nyomában kötődési űr is keletkezik, amelyet szépen betöltenek a rivális kötődések, és megtörténik az átkötődés. Az a gyerek, aki nem érzi, hogy mellette állunk és feltétel nélkül szeretjük, kapcsolatra éhesen és szeretetre szomjasan indul útnak. Házon kívül kezdi keresni a szeretetet, amire mindennél nagyobb szüksége van.

Ha a kortársai azok, akik egész nap elérhető közelségben vannak, akkor beléjük fogja csatlakoztatni a dugóját – és azzal telik meg, ami belőlük folyik. A kötődő ösztön, a kapcsolódás vágya hatalmas hajtóerő a gyerekeinkben.

védekező elhatárolódás –> menekülés a sebezhetőségtől (bezárkózik, érzéketlenné válik, megkeményedik)

A szeparációs módszerek rendszeres használata védekező elhatárolódáshoz vezet: érzelmi eltompuláshoz, keménységhez. A gyermek vagy a serdülő ilyenkor elhatárolja magát a gyengéd érzelmektől, nehogy újra sebezhetővé váljon.

Itt látható az összkép:

elemi-indulatok-vedekezo-mechanizmusok-kekneveles

A SZEPARÁCIÓ (az elszakadás, vagy annak lehetősége) tehát elindítja a három elemi indulatot: a kötődési hajszát (szeparációs distressz), a veszélyérzetet (riadókészültség), és kisvártatva a frusztrációt is. Ezeket pedig a védekező reakciók valamelyike (vagy mindegyike) követi: a védekező dominancia, a védekező átkötődés, és a védekező leválás (menekülés a sebezhetőségtől).

Ezek után talán jobban értjük, mire figyelmeztette Pál apostol a szülőket az Újszövetségben:

“Ne ingereljétek”!

“Ti apák pedig ne ingereljétek (parorgizo)[1] gyermekeiteket, hanem neveljétek (ektrepho)[2] az Úr tanítása szerint fegyelemmel (paideia)[3] és intéssel (nouthesia)[4].
– Efezus 6:4

Az “ingerel” a görög parorgizo szó fordítása, ami egészen pontosan azt jelenti, hogy frusztrál: kielégítetlen dühre ingerel.

Egy gyereknek sem használ, ha “ingereljük”, és éppen ezt tesszük, amikor szeparációs módszerekkel próbáljuk jobb viselkedésre bírni. Amikor annál fogva manipuláljuk, ami fontos a számára, az olyan, mintha azt mondanánk: “Tudom, hogy én nem vagyok neked elég fontos, és csak azzal tudok rád hatni, ha elveszem azt, ami viszont fontos neked. Add ide a telefonodat! Nem találkozhatsz a barátaiddal!”

  • sértjük a meglévő kapcsolatunkat
  • eláruljuk, hogy nem bízunk a természetes hatalmunkban – csökken a tekintélyünk
  • tudatosítjuk benne, hogy a kedvenc dolgait és embereit jobban szereti, mint minket
  • arra ösztönözzük, hogy semmi ne legyen fontos a számára
  • azt fogja hinni, hogy ellene vagyunk, nem pedig érte

Ha ellenfélként lépünk fel a gyerekünkkel szemben, akkor a tőlünk való függést rossz dolognak, vesztes állapotnak érzi és küzdeni fog a kiszolgáltatottság ellen. Arra fog törekedni, hogy minél előbb a maga ura legyen. A félelem, a féltékenység, a harag és a védekezés éket ver közénk. A szeparációs módszerek megkeményítik a szívet és rongálják a kapcsolatot. Elidegenítik tőlünk a gyerekeinket, ezért kell őket mellőzni, amikor csak lehet.

Mit tegyünk helyette? A fenti idézetből ezt is kiolvashatjuk. Gondoskodjunk a fejlődésük feltételeiről azzal, hogy tápláljuk és gondozzuk őket; fegyelmezzük őket, amíg ki nem alakul az önfegyelmük, és tanítjuk őket! Ez óriási program, ha belegondolunk! Ha már muszáj más felnőttekre hagynunk a gyermekeink a táplálását, fegyelmezését és tanítását, akkor is sokat javíthatunk a helyzeten, ha folyamatosan óvjuk az érző szívüket, áthidalunk minden szakadékot és újra meg újra jóllakatjuk a kötődő éhségüket.

5-zaro-gondolat-kekneveles


[1] görög parorgizo – frusztrál (kielégítetlen dühre ingerel)
[2] görög ektrepho – táplál, gondoz, növel: az érés feltételeiről gondoskodik, “nevelés”
[3] görög paideia – képzés, edzés, önfegyelemre nevelés (amit egy személyi edző, coach vagy mentor is tesz); gyakorlás személyes irányítással, “nevelés” (sok helyen fenyítésnek fordítják, ferdítik)
[3a] görög paideuo – képez, edz: (ön)fegyelmet gyakoroltat; tévesen: “fenyít”
[4] görög nouthesia – figyelemfelhívás: szóbeli figyelmeztetés a lehetséges következményekre, “intés”

A nevelésre vonatkozó bibliai szavak témájában lásd még: 

GYÖKEREK sorozat » 5. rész: SZEPARÁCIÓ és HÍDÉPÍTÉS