Amikor sebezhetőség, a kiszolgáltatottság érzése az elviselhetőnél nagyobb fájdalmat okoz (és az érzékenység terén nagyok az egyéni különbségek), az emberi agy védekező üzemmódra kapcsol.
A Dr. Neufeld nevéhez fűződő kapcsolatra épülő, fejlődés-szempontú megközelítés összefoglalása:
- A CÉL – Amit ne tévesszünk szem elől
- A FOLYAMAT – Ahogy a gyermek érett személyiséggé válhat
- A PROBLÉMA – Ami közös a nehezen kezelhető gyerekekben
- A DÖNTŐ TÉNYEZŐ – Ami a fejlődést mozgásban tartja
- AZ AKADÁLY – Ami a fejlődés útját elállja
- A KAPCSOLAT – Amelyben teljesülnek a fejlődés feltételei
Ha az érés spontán, de nem elkerülhetetlen, és ha az érző szív az érés motorja, akkor a gyerekeknek érezniük is kellene az érzéseiket, még a gyengéd és sérülékeny érzéseket is ahhoz, hogy felnőjenek. Előző alkalommal át is néztük az éréshez feltétlenül szükséges gyengéd érzéseket:
- a beteljesülés örömének érzését,
- a megvalósulatlan vágyak hiábavalóságának érzését,
- az egymással konfliktusba keveredő disszonáns érzéseket, amelyeket egyidejűleg kellene érezniük ahhoz, hogy megszólaljon a lelkiismeretük,
- amikor pedig a beteljesülés nem lehetséges, akkor a beteljesülés utáni vágy hiábavalóságának érzését.
Az érző szív döntő tényező, mert a gyengéd érzések mozgatják azt a három fejlődési folyamatot, amelyek éretté tesznek minket: az önállósulás, az adaptálódás és az integrálódás folyamatát.
Érdemes egy önkritikus pillantást vetni a nevelési gyakorlatunkra, és feltenni a kérdést: óvjuk-e a gyerekeink érző szívét? Segítjük-e, hogy érezzék ezeket a szívfájdalommal is járó, sérülékeny érzéseket is? És vajon mi lehet az igazi oka annak, hogy olyan sok gyermek elveszíti az érző szívét és megreked az éretlenségben?
Az érés folyamatát a sebezhetőség elleni védekezés akadályozza
- NEM a képességek zavara vagy hiánya
- NEM a kevés tanulás
- NEM a kevés közösségi élmény
Az érző szív könnyen kap sebet. A törékeny, sérülékeny ember védekező állapotba kerülhet. Ha túl sok a stressz, védekezni kezdünk a sebezhetőség ellen; agyunk mindent megtesz, hogy ne érezzük a sebek fájdalmát. Ez viszont akadályoz a további fejlődésben.
– NEM a képességek zavara vagy hiánya
Gyerekek sokféle rendellenességgel és fogyatékkal küszködnek, lehetnek vakok és siketek is. De a siketnek ugyanannyi az esélye arra, hogy érett személyiséggé nőjön fel, mint a hallónak. A vak gyermek ugyanúgy éretté válhat, mint a látó. Nem a fogyaték, nem a hiányzó képességek akadályoznak meg valakit a fejlődésben. Nem is az, hogy valaki érzékenyebb és sérülékenyebb, mint mások. A képességek zavara vagy hiánya nem akadályozza meg az érett személyiséggé fejlődést.
– NEM a kevés tanulás
A tanulás fontos, de nem a tanulás tesz bennünket emberibb emberré. Az olyan gyermekből is lehet érett felnőtt, akinek nem volt elég alkalma, vagy nincsenek jó képességei a tanulásra.
– NEM a kevés közösségi élmény
A fejlődés megrekedését nem ezek a körülmények okozzák. Az a gyermek akad el az éretté válás útján, akinek az agya védekezni kényszerül a saját emberi törékenysége, kiszolgáltatottsága, sebezhetősége ellen. Mindannyian szerezhetünk lelki sérüléseket, de a gyerekek a legvédtelenebbek. Amikor a gyermeket az elviselhetőnél nagyobb lelki fájdalom: elutasítás, megszégyenítés vagy megfélemlítés éri (és az érzékenység terén nagyok az egyéni különbségek), az agya védekező üzemmódra kapcsol. A tartóssá vált védekező állapot pedig olyan elváltozásokat okoz az agyban, amelyeket a modern képalkotó eljárásokkal már látni is lehet.
A védekezés súlyosbodó jelei
– védekező vakság
A szív a belső indítékok székhelyét jelképezi, és az emberi sebezhetőség szimbóluma. A sebezhetőség ellen védekező gyermek tudatába el se jutnak másoknak azok a finom jelzései, amelyek rosszul esnének neki. Olyan lesz, mint elefánt a porcelánboltban: nem veszi észre, amikor valakinek rosszul esik, amit mond. A másik arckifejezéséből, testtartásából, utalásaiból nem tudja kiolvasni, hogy nem szívesen fogadja a közeledését, vagy már szeretne továbbmenni. Ezt a jelenséget nevezzük védekező vakságnak (szaknyelven percepciós tagadás).
– védekező érzéketlenség
A sebezhetőség ellen védőkérget növesztő, keményedő szív jele a gyengéd érzések elveszítése, a fokozódó érzelmi fásultság: a védekező érzéketlenség (numbing out). Az érzelmi agynak is nevezett limbikus rendszer érzelmi szűrői egyszerűen feltartóztatják a fájdalmas érzéseket, és a gyermek már nem érzi a gyengéd érzelmeit: amikor elhanyagolják vagy bántják, már nem fájdul meg a szíve. Nem érzi, hogy valaki hiányzik neki. Nem lesz bánatos, amikor a vágyai nem teljesülnek; csak dühbe gurul. A hiábavalóság érzései (a bánat és a csalódás) fájnak; a védekező gyermek tehát elveszíti az elengedés bánatos könnyeit is. Közömbös lesz; már nem vágyik különösebben semmire, eltűnik belőle a gyermeki lelkesedés és a buzgó kíváncsiság is. Helyette olyanokat mond, hogy “kit érdekel, nem számít, tök mindegy”. Ha le kell mennie a pincébe, ahol eddig félt, már nem tudja azt mondani, hogy “félek, gyere velem”. Amit ehelyett mond, valahogy úgy hangzik, hogy “nem megyek a pincébe, senki nem megy egy olyan hülye helyre”. Azt sem lehet tőle hallani, hogy “annyira sajnálom”. Nem érdekli, sőt észre sem veszi, hogy megbántott valakit. A bűnbánat is fájó, sérülékeny érzés, amelyek csak az ép limbikus rendszerre és prefrontális kéregre, intuitív nyelven: az érző szívre jellemző.
Dr. Neufeld éveken keresztül foglalkozott gyermek- és fiatalkorú bűnelkövetők zárt intézetének lakóival. Vizsgálta is őket, és azt tapasztalta, hogy ezek a deviáns, inadaptált gyerekek az átlagoshoz képest 80%-al kevesebb érzelmet élnek meg. A tüneteiket is feltérképezte: kivétel nélkül mindegyiküknél megvoltak a dacos ellenszegülés (ODD), a figyelemhiány-zavar (ADD), és a reaktív kötődési zavar (RAD) tünetei. Sokuknál egyszerre akár hatféle szindrómát is lehetett volna diagnosztizálni. Mindegyikük védekező állapotban volt a sebezhetőség ellen. Mindannyian elveszítették a könnyeiket, a gyengéd és fájó érzéseiket – állandó jelleggel fásultak és közönyösek voltak.
Az emberi agy kétféle üzemmódra képes: vagy a fejlődéssel foglalkozik, vagy a védekezéssel. A kettő együtt nem megy. Amikor a védekezéssel van elfoglalva, nem tudja az érést támogatni. Bárcsak ne volna a gyerekek életében annyi ártalmas stressz, amennyit az agyuk csak úgy tud elviselni, hogy tartósan védekező üzemmódra kapcsol!
Nagyon tudunk aggódni, amikor különféle zavarok ismert tüneteit véljük felfedezni a gyerekeinken. Ugyanakkor ritkán tűnik fel az, ami hiányzik belőlük. Pedig a védekező, keményedő szív jeleit kellene komolyan vennünk: például azt, hogy elapadnak a könnyei és már nem lesz bánatos, amikor megakadályozzuk valamiben. Dühös lesz vagy közönyös, de bánatos nem. Nem panaszkodik, hogy hiányzunk neki. Nem beszél félelemről, aggodalomról. Elveszítette a sebezhetőségét. A védekező agy beadta neki az érzéstelenítőt, és már nincsenek fájdó érzései. A szíve elveszítette az érzékenységét: kemény védőburkot növesztett maga köré.
– védekező elhatárolódás
A sebezhetőség elleni védekezés súlyosabb formája a védekező elhatárolódás (defensive detachment). A gyermek elhatárolja magát a közelségtől, hogy elkerülje a szeparáció fájdalmát. Ha ez az állapot rögzül, akkor teljesen tönkreteszi a nevelés egyetlen lehetséges közegét: a kötődést a róla gondoskodó felnőttekhez.
“Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm.
Csak nyilam szökhet rajta át: a vágy – ” (Babits Mihály)
Azok az inadaptált (alkalmazodni nem képes) gyerekek és fiatalok, akikre féltucat diagnózis illik, alapjáraton is védekező elhatárolódásban (Kurt Lewintől kölcsönzött szóval börtönhelyzetben) élnek. De a nagyon sérülékeny autisztikus gyerekek is éppen olyankor húzódnak el tőlünk, amikor közeledniük kellene. A védekező elhatárolódás nem engedi őket felnőni! Minden együtt van benne, ami az érési folyamatok megrekedéséhez vezet, de még ez is visszafordítható!
Annak ellenére, hogy az agyuk van védekező üzemmódban, mégsem az agyuk működik rosszul ezeknek a gyerekeknek. Nem az agyműködésüket kellene átállítani pszichológiai gyógyszerekkel! A védekező agy rendeltetésszerűen működik: védeni próbálja gazdáját a sebezhetőség számára elviselhetetlen mértékű fájdalmától.
A védekezés okai
Mi érinti a gyerekeket annyira fájdalmasan, hogy védekező üzemmódba kapcsol az agyuk? Ma már ezt is tudjuk, mert egy vattás végű pálcikával nyálmintát lehet venni tőlük a legkülönbözőbb élethelyzetekben, és így bármikor meg lehet mérni a kortizol-szintjüket (a kortizol olyan hormon, amely a szervezetben stressz hatására termelődik). A kutatók meg is tették; íme az eredmény:
– túl sok szeparáció (az elszakadástól való félelem és az elvetettség érzése)
Soha korábban nem kellett gyerekeknek annyit nélkülözniük a szüleiket, mint manapság, és ez több stresszt okoz, mint amennyit el tudnak viselni. Anya távollétében – például a bölcsődében vagy az óvodában – egy hároméves kisgyermek kortizolszintje meghaladja az agy fejlődésére már veszélyes határértékeket. [1] A vizsgálati eredmények magukért beszélnek. Mindenki számára elérhetők. Ami kiderült és bizonyítást nyert, az már nem feltevés és nem vélemény dolga. Tudjuk! Hogy lehet az, hogy kormányunk ennek ellenére nem arra törekszik, hogy minél több gyerek nevelkedhessen családi körülmények között, hanem már három éves kortól kötelezővé teszi az óvodába járást?! Hogy lehet az, hogy kötelező jelleggel kényszerítik egész napos óvodai és iskolai tartózkodásra már a legkisebbeket is???
– túl sok szégyenkezés (az az érzés, hogy velem van a baj)
A gyerekek azoknak a tükrében látják magukat, akiknek leginkább meg akarnak felelni. Amikor egy gyerek megszégyenül – mert egy buta felnőtt a többiek előtt javítja ki, vagy mert sírva fakad, és ezért nevetik ki a társai – akkor biztosra veszi, hogy őbenne van a hiba. A kicsik és az éretlenek pedig állandó jelleggel megszégyenítik egymást. A kortársközösségben való rendszeres és hosszas tartózkodás emiatt is okoz az elviselhetőnél nagyobb stresszt a számukra.
– túl sok veszélyérzet (az az érzés, hogy nem vagyok biztonságban)
Amikor megnő a veszélyérzet, a szeparációs szorongás is nagyobb, mint amennyit a gyermek idegrendszere épségben kibír. Sok gyerek számára már nem a büntető szülő vagy a szigorú pedagógus, hanem a kortársközösség a legnagyobb stresszforrás. A tartós szorongás pedig jobban akadályozza az érési folyamatokat, mint a szegénységből adódó hátrányos helyzet.
Az érlelődő ember
“Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!”
– Példabeszédek 4:23
A szív – a Biblia intuitív nyelvén is – belső indítékaink székhelyét jelképezi, amelyek mozgatnak és cselekvésre indítanak bennünket. A fejlődés folyamatos alakulás, belső fordulatok sorozata. Ezért van az, hogy emberi érésünk végső soron nem tanulási, hanem emocionális folyamat. A belső fordulatokat előidéző emóciók mindegyike nagyon sérülékeny, de az érés (a személyiségfejlődés) szempontjából döntő tényező, hogy jelen legyenek:
- a beteljesülés érzése (öröm),
- a veszteség fájó érzései (bánat, csalódás, gyász)
- a beteljesülés meghiúsulásának fájó érzése (hiányérzet, vágyakozás), és
- az ellentétes indítékok egyidejű érzéséből adódó belső konfliktus (ambivalencia) érzése.
A gyermek akkor halad a személyiségfejlődés útján, amikor a szívét ezek a sérülékeny érzések formálják. Még egy felnőttnek is érző szívre van szüksége ahhoz, hogy másokkal is törődő, szeretet-vezérelt életet éljen. Amikor érezzük a bánatot és a csalódást, mert valamin nem tudunk változtatni; amikor el tudjuk síratni azt, ami nem lehet a miénk, akkor érettebbek leszünk (adaptálódás). Amikor megéljük a kettős érzéseink belső konfliktusát, akkor is érettebbek leszünk (integrálódás). Ezek az emóciók felnőttebb, virágzóbb és gyümölcsözőbb emberekké tesznek bennünket. Nemcsak a nevelésnek, hanem a lelkigondozásnak is ezeket kellene támogatnia. Az érző szív megóvása minden másnál fontosabb.
A lelki érés három folyamatát: az önállósulást, az adaptálódást és az integrálódást is az érző szív mozgatja előre (a sérülékeny, könnyen elveszíthető gyengéd érzések). Az amygdala (az érzelmi agy sebességváltója) a biztonságos kötődésből fakadó beteljesülés érzésének segítségével vált át szárnyalásba; a hiábavalóság falától pedig a bánat és a csalódás fájó érzéseinek segítségével tudunk elfordulni és továbblépni. A prefrontális kéreg (agyunk vezérigazgatója) is az egymással konfliktusba keveredő indítékaink segítségével juttatja el az embert az éretlenség fekete-fehér látásmódjából a különböző szempontok belátásáig, amely nélkül megfontolt cselekvés sincs.
Így alakulnak ki az érett személyiség tulajdonságai, például:
életképes – önállóan is megállja a helyét
életerős – szeretteitől távol is megmaradnak a belső tartalékai
találékony – nehéz helyzetben is talál megoldást
teherbíró – visszanyeri lelki egyensúlyát és megerősödve áll helyre
kiegyensúlyozott – magáról sem feledkezik meg, miközben másokkal foglalkozik
megfontolt – több szemszögből látja a dolgokat, mérlegelés után dönt és alkot véleményt
Nincs olyan gyermek, aki ilyennek születik. Ilyesmit tanítani sem lehet. Se a magyarázat, se az ösztönzés nem tesz valakit ilyenné. E nagyszerű emberi tulajdonságok az érési folyamatok során bontakoznak ki, és továbbiak fakadnak belőlük. Egyik sem örökletes, de a csírája mindenkiben megvan: az érési folyamatok természetes gyümölcsei. Az emberi szívből fakadnak, és idővel kifejlődnek, ha jelen vannak a fejlődés feltételei.
A baj csak az, hogy ha nem értjük a riasztó viselkedés okát, akkor a kevésbé fontos ügyek elvonják a figyelmünket a fontosakról. Egyre riasztóbb a gyerekek viselkedése, de amíg magában a viselkedésben látjuk a bajok eredetét, addig a megoldás kulcsát sem fogjuk megtalálni. Hiába hisszük azt, hogy ha valamilyen úton-módon sikerül őket civilizáltabb viselkedésre ösztönözni, akkor a nehezén túl is leszünk. Ha nem a szívük állapotán változtatunk, hanem a zabolátlan viselkedésnek esünk neki, ami csak felszíni tünet, akkor a szívük egyre keményebb lesz, és bekövetkezik az érzelmi kiüresedés: a fásult, közönyös védekező állapot a sebezhetőség ellen.
Pedig az a sok jó tulajdonság, amelyeket annyira szeretnénk látni a gyerekeinkben, az érési folyamatok gyümölcse! Ugyanúgy nem lehet őket mesterséges úton, viselkedés-módosító technikákkal kialakítani, ahogyan igazi gyümölcsöt sem tudunk gyártani. A műgyümölcs, még ha szép és élethű is, minden porcikájában más, mint az igazi, ami “csak úgy” terem. A fejlődés az élet csodája.
A fekete lyuk
“Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.”
János 1:4-5
A gyerekeinkben tátongó fekete lyukat, a mindent beszippantó vákuumot nem látjuk. Vizsgálni viszont csak azt tudjuk, amit látunk. A pszichológusokat arra képzik, hogy tudományos tárgyilagossággal tárják fel a hozott problémát: mérjék fel, amit látnak. No de amit nem látnak? Az emberi szenvedés története pedig arról szól, amit nem látunk. A bajainknak, és a gyerekeink bajainak is olyan helyen van az oka, ahova nem látunk.
Mi az, amit nem látunk, amikor ránézünk a riasztóan viselkedő gyerekünkre? A nyomravezető kérdés az, hogy mit nem látunk, amit látnunk kellene? Ha van róla fogalmunk, hogy mit kellene látnunk, akkor árul el sokat az, amit nem látunk. És akkor azt is jobban értjük, amit viszont látunk.
Látjuk a sok zavaró tünetet, ami önmagában csak elvonja a figyelmünket az igazi bajról; a bajok valódi okáról. Mert az emberi lélek mélyén tátongó fekete lyuk – ugyanúgy, mint a világegyetemben – nem jóindulatú.
A fekete lyuk vákuum, ami mindent beszippant és fogvatart. Örvénye a szeretet világosságát elnyeli, és sötétséget áraszt, ami ellenszegülés, alacsony teljesítmény, rendbontás, indulatos és erőszakos magatartás, tanulási zavarok és hasonló tünetek formájában nyilvánul meg. A riasztó tünetek annyira lekötik a figyelmünket, hogy eszünkbe sem jut, hogy mit nem látunk, amit látnunk kellene.
Könyvek százai szólnak a tünetekről – a rendellenes viselkedés különféle változatairól –, és igyekszünk jobbnál jobb módszerekkel megoldani a kétségbeejtő problémákat. De tünetek ellen harcolunk! Azért nem sikerül eltüntetnünk ezeket a ronda dolgokat a gyerekeinkből, mert a fekete lyukat, a mindent beszippantó negatív energiaörvényt nem a rájuk ragadt rossz példa okozza (kívülről), hanem a világosság hiánya (belülről)! Valami hiányzik; a hiány pedig olyasmi, amit nem látunk!
Ez a bajunk. Tünetekkel küszködünk. Pedig a hiányt kellene meglátnunk. Ha értenénk, hogy minek kellene bennük megtörténnie, akkor észrevennénk, hogy az az, ami nem történik. Ha lelki szemeinkkel az érett embert látjuk magunk előtt, akkor leszünk a tüneteket eltüntető megoldások helyett arra kíváncsiak, hogy mivel tudnánk támogani a gyerekeink virágzó, gyümölcstermő, érett emberré fejlődését! A fekete lyuk, az elkeserítő tünetek okozója az, hogy a gyerekünk érése valahol elakadt, mert nem jut el hozzájuk (beléjük) valami, ami a fejlődést fenntartja. Az éretlenségben való megrekedés zavaró tüneteit pedig nem azzal tüntethetjük el, ha eltávolítunk belőlük valamit, hanem azzal, ha betöltjük a tátongó űrt, azaz pótoljuk a hiányt. A nevelés kertészeti munka. Az éretté fejlődés hiányzó feltételeit kell megteremtenünk ahhoz, hogy idővel mi is ünnepelhessük a rügyeket, a bimbókat és a zöld kis göcsörtöket: a gyerekünk érését jelző gyümölcskezdeményeket.
A fekete lyukat nem lehet a felszín átfestésével eltüntetni, ahogy élő gyümölcsöt sem lehet mesterségesen kialakítani. Az érés természetes úton kibontakozó folyamat. Minden apró jelének örülhetünk, de ahhoz, hogy a gyerekünk teljesen ki tudjon fejlődni, folyamatosan gondoskodnunk kell a fejlődés feltételeiről. Ezzel el is érkeztünk a nevelés legfőbb kérdéséhez:
Mi érleli a gyerekeinket? Hol teljesülnek a fejlődés feltételei?
[1] Sarah E. Watamura, Bonny Donzella, Jan Alwin, Megan R. Gunnar, “Morning-to-Afternoon Increases in Cortisol Concentrations for Infants and Toddlers at Child Care: Age Differences and Behavioural Correlates,” Child Development 74 (2003): 1006–1021.
KÉK nevelés 