Hogy veszítheti el egy gyerek a könnyeit?

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. A gyermek, aki elveszítette a könnyeit
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

Hogy veszítheti el egy gyerek a könnyeit?

1. Nem mehet oda a választott vigasztalójához

A választott vigasztaló kötődéselméleti kifejezés, és azt jelenti, hogy a gyermeknek csak olyan a valaki tud vigaszt nyújtani, akihez erősen kötődik. Általában mindenkinek van legalább egy választott vigasztalója. Még nekünk, felnőtteknek is sokat jelent, ha van olyan valaki az életünkben, akihez nyugodtan odamehetünk, kiönthetjük neki a szívünket és elsírhatjuk előtte a bánatunkat. Ha viszont az a valaki, akihez kötődünk, nem veszi jó néven, hogy neki sírunk, akkor nem találunk helyet a könnyeinknek.

A gyerekek könnyei elapadnak és a szívük megkeményedik, ha nincs senkijük, akinek nyugodtan /a legkisebb elutasítás és megszégyenítés veszélye nélkül) kisírhatják magukat, amikor veszteség vagy csalódás éri őket. Szükségük van valakire, akire tényleg számíthatnak; aki a fájó szívüket gyengéden betakarja és megmelegíti.

Nem könnyű sírni. Egy 3-4 éves már nehezen fakad sírva mások előtt. Attól tart, hogy nem biztonságos. Mi lesz, ha kinevetik? Mi lesz, ha kicsinek és gyengének fogják tartani? Már a 2-3 évesek többségét is érte már elég rossz tapasztalat ahhoz, hogy csak egyetlen egyvalaki előtt merjen sírni: azelőtt, akihez bizalma van; akihez a legjobban kötődik. Szerencsés, ha a kötődő ösztöne egy egy olyan felnőttet választ, aki a könnyeit is szívesen fogadja; akinél minden következmény nélkül nyugodtan sírhat.

Néha vigyázok Julian nevű unokámra. A legtöbbet akkoriban vigyáztam rá, amikor még kétéves sem volt. Rettenetesen hiányzott neki az anyukája. Nagyon kicsi volt, én pedig kénytelen voltam néhány dologban korlátozni a szabadságát. Amikor nemet mondtam neki, láttam rajta, hogy mélyen felkavarja a dolog, a kis szája is legörbült, de elnyelte a könnyeit, mert nem érezte magát elég biztonságban ahhoz, hogy sírjon. Biztonságban volt, hiszen a nagypapája vagyok, és nagyonis támogatom a könnyeket! Szívesen fogadtam volna, de nem én voltam a kiválasztott vigasztalója. Amikor az anyukája hazajött, Julian odarohant hozzá és bömbölni kezdett. Az anyukája volt az egyetlen, aki előtt sírni mert. Szerencsére ő is szívesen fogadta azokat a könnyeket. Miközben hüppögött, Julian el is panaszolta neki a bánatát: „Nagypapa nem engedte, hogy ezt és ezt csináljam!” Valahol ki kellett engednie az összegyűlt feszültséget, hogy alkalmazkodni tudjon egy olyan nagypapához, aki bizonyos dolgokat nem enged meg a házában. Előttem nem mert sírni. Képes volt a könnyeit 3-4 órán keresztül is benn tartani, amíg az anyukája vissza nem érkezett. Akkor aztán eleredt az eső!
– Dr. Gordon Neufeld története

Attól kezdve, hogy a gyermeked óvodába kerül, hosszú órákon keresztül benn kell tartania a könnyeit. Amikor aztán érte mész és megkérdezed tőle, hogy „milyen volt ma az oviban?”, megeshet, hogy kiszakad belőle a sírás. Egész nap visszatartotta, amíg biztonságban nem érezte magát veled, akkor viszont látszólag minden előzmény nélkül elkezd sírni. Ezt tekintsd óriási elismerésnek a kapcsolatotokra nézve, és nagyon jó jelnek, hogy még mindig megvan az érző szíve! Akkor is, ha az óvó néni a fejét csóválja:
– Mielőtt Anyuka megjött, még jól érezte magát. Egy könnyet sem ejtett egész nap.
Attól még nem érezte jól magát! Csak visszatartotta a könnyeit, mert nem volt senkije, akinél a sírást biztonságosnak érezte volna. Ha a gyermeked akkor kezd el sírni, amikor újra veled lehet, akkor nálad érzi magát biztonságban. Te vagy a kiválasztott vigasztalója.

2. Rossz élménye fűződik a síráshoz: levegőnek nézik, megszégyenítik, lekicsinylik vagy megvádolják

A rossz élmények közé tartozik a szeparáció, pl. ha a választott vigasztalója elküldi vagy nem vesz róla tudomást, amikor sír (ezt sokat teszik, nehogy az odafigyeléssel, a gyengédséggel “megjutalmazzák” a sírásért). Rossz élmény, ha szégyellnie kell magát, amiért sír; pl. amikor azt hallja, hogy így csak a kicsik viselkednek. Rossz élmény, ha akaratosnak, hisztisnek, kényeskedőnek tartják, vagy megvádolják, hogy csak azért sír hogy sajnáltassa magát, vagy elérjen valamit. Egy idő után nem tud sírni az a gyermek, aki úgy érzi, hogy nem értik meg; hogy szégyen sírni, és ha sírva fakad, gyöngének, síró pityogónak, bőgő masinának tartják.

3. A hiábavalóság fájó érzése fenyegető következményekkel jár

Elapadnak a gyermek könnyei, ha a sírásért büntetik vagy bántják.
– Ne is próbálj meghatni a könnyeiddel! Ha nem hagyod abba, gondoskodom róla, hogy legyen miért sírnod!

Amikor a gyermeket túl sok káros stresszhatás (elszakadás, megszégyenítés, fenyegetés) éri abban a kapcsolatban, amely a biztos menedék, a vigasztalás és a megnyugvás helye a számára, akkor védekezésbe vonul a sebezhetősége ellen. Védőpáncélt növeszt a szíve köré és nem fog sírni.

A sírás mélyen emberi dolog, és mindenkinek szüksége van rá. A gyermek nem azért sír, mert kényes kis bőgő masina. A kisfiú sem lányos, amikor sír – a fiúknak is kellene sírniuk. Nem volna szabad rosszallóan néznünk arra a felnőttre, aki ölbe veszi a síró gyerekét! Elismerést érdemelne, amiért olyan biztonságot nyújtó kapcsolatot tudott vele kialakítani, amelyben nyugodtan lehet sírni is. De kevesen értik a sírás jelentőségét. Reggel elvisszük a gyereket az új óvodába, és elkezd bömbölni, mert nem akar bemenni. Üvölt és tiltakozik, mert fél és dühös, és nagyobb ez a stressz, mint amennyit el tud viselni; de ilyenkor még nem az elengedés könnyeit sírja. A dühe átfordul szomorúságba, amikor Anya indulni készül, és a kisfiú ekkor már fájdalmasan zokogja az elengedés könnyeit. Ekkor lép közbe az óvónő:
– Anyuka, tessék csak ideadni! Nem fog sírni; meglátja, nem lesz semmi baj!
És a kisfiú valóban abbahagyja a sírást, amint az óvónő átveszi.

A helyében én is abbahagynám! Én se sírok idegenek ölében! A kisfiú nem azért hagyta abba a sírást, mert az óvónő szakszerű fogása csodát művelt vele! A sírásnak azért szakadt vége, mert néla már nem biztonságos dolog sírni. Ez nem előrelépés. Sőt, ha a felnőttek meg akarnak szabadulni a kisfiú könnyeitől, akkor egyre nagyobb veszélybe sodorják. A fejlődés alapfeltétele a biztonságot nyújtó kapcsolat, és egy gyerek annak a karjaiban érzi magát biztonságban, elég biztonságban ahhoz, hogy elsírja a bánatát is, akihez kötődik.

4. Védekezővé vált a sebezhetőség ellen, és már meg sem fájdul a szíve

A legtöbb gyerek a sebezhetőség elleni védekezés miatt veszíti el a könnyeit, amikor a környezete szerint a sírás szégyen, és megszégyenítik miatta. “Csak a kicsik sírnak!” “Csak a lányok sírnak.” A bánatot manapság szégyen kimutatni, mert azt hisszük, hogy a gyöngeség jele. Nem értjük, hogy a gyerekeknek milyen nagy szükségük van arra, hogy eleget sírjanak, legalább az első 5-6 életévben. Az utóbbi időben több tudományos kutatás zajlott a rezilienciával kapcsolatban. Szinte havonta jelentek meg újabb adatok arról, hogy a kisgyerekeknek eleget kellene sírniuk ahhoz, hogy sikeresen tudjanak alkalmazkodni a körülményeikhez, és rugalmas, teherbíró felnőtté cseperedjenek, aki egy összeomlás után ismét felépül; aki talpra tud állni, miután elesett.

Csak az a baj, hogy a csalódás és a bánat, a hiábavalóság fájdalmas érzésései nagyon sérülékeny érzések. Akkor érzünk ilyet, amikor valamin nem tudunk változtatni, hiába akarunk. Min akarunk változtatni? Ami veszéllyel fenyeget és árthat nekünk. Amivel szemben sebezhetőnek, gyengének és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat! És ha egy gyermek már védekezővé vált a sebezhetősége ellen, akkor a bánat és a csalódás fájó érzéseit sem érzi, és az elengedés könnyei is elapadnak.

A gyermek elveszíti a könnyeit. A sebezhetőség elleni védekezés a leggyakoribb oka annak, hogy egy gyermek elveszíti a könnyeit. Amikor megüti magát és nagyon fáj valamije, vagy ha nagyon dühös, akkor tud még sírni, habár a legsúlyosabb esetek, a büntetőintézetek lakói már semmitől nem tudják elsírni magukat. Az elengedés bánatos könnyei viszont elapadnak, ami hatalmas veszteség.

Miért baj az, hogy egy gyermek elveszíti a könnyeit?

Egyrészt azért, mert akkor nem teremnek meg az adaptálódás gyümölcsei. Azok az emberi tulajdonságok, amelyeknek az adaptálódás érési folyamata révén kellene kifeljődniük, érző szív nélkül, az elengedés könnyei nélkül nem fognak kifejlődni. Minél fiatalabb életkorban apadnak el a könnyek, annál kevésbé lesz valaki találékony, teherbíró és reziliens; annál kevésbé lesznek rá jellemzőek ezek a tulajdonságok:

De van egy másik veszteség is.

A szív az érés motorja (erről már volt szó itt és itt és itt). Az érési folyamatokat a szívből kiinduló érzelmi-indulati töltet, az emóció mozgatja. Az adaptálódás azért “az érés könnyes útja“, mert ezt az érési folyamatot az érző szív fájó érzései, a bánat és a csalódás mozgatják előre. Az önállósulás folyamatát pedig a beteljesülés örömteli érzése hozza lendületbe.

De az ábrán az is látszik, hogy az önállósuláshoz vezet egy hosszabb és nehezebb út is, ami nem olyan pozitív és örömteli, és ez a beteljesülés meghiúsulásának átérzése. Ezt a másik utat mutatja az a görbe nyíl, amelyik az adaptálódásból kiindulva vezet az önállósuláshoz. És ez a másik veszteség.

A gyermek könnyei általában azért apadnak el, mert amikor az elviselhetőnél nagyobb fájdalmat okoznak neki a kapcsolatokból származó káros stresszhatások (a túl sok elszakadás, megfélemlítés vagy megszégyenítés), akkor védekezővé válik sebezhetőség ellen. De a gyengéd érzéseivel együtt a nemcsak a bánatát, hanem a beteljesülés örömét is elveszíti, és már akkor sem tud örülni, amikor szeretik, teljesülnek a vágyai és sikerülnek a dolgai. Így tehát dupla veszteség éri. Ha az érzelmi fájdalmat már nem érzi, akkor nemcsak a hiábavaló törekvéseit nem tudja elengedni, hanem a szeretetteljes kapcsolatban sem tud megnyugodni, mert sem a bánat, sem az öröm nem jut ez a szívéhez – egyiket sem érzi. Ilyen értelemben is igaz, hogy a gazdag egyre gazdagabb lesz, a szegény pedig egyre szegényebb. Ha a sebezhetőség elleni védekezés miatt megkeményedik a szíve, sokkal többet veszít az elapadt könnyeinél. Ha a szívét már nem lehet megfájdítani, akkor boldoggá tenni sem lehet. Nem lehet kielégíteni, mert nem érez semmit.

Amikor egy gyermek elveszíti a bánatát, vele együtt az örömét is elveszíti.

A beteljesülés, latinul szaturáció azt jelenti, hogy valami tele van, teljes, beteljesült, kielégítő és megnyugtató. A latin szótő, a szat pedig azt jelenti, hogy fordulópont. De van egy másik jelentése is: a bánat! A latinok számára egy és ugyanaz volt a kettő. A beteljesülés és a bánat ugyanannak az éremnek a két oldala, és az átélésük fordulópont. Nyugvópont. Mindkettőt éreznünk kell ahhoz, hogy fejlődjünk: a beteljesülés örömét is, és a hiány fájdalmát is.

Amíg egy gyermek a hiábavaló törekvéseit nem tudja bánatosan elengedni, és amíg nem tud belenyugodni abba, hogy a vágya nem teljesült, addig a kapcsolataiban sem tud megnyugodni és feltöltődni.

Az öröm és a bánat együtt jár. Az éhség és a jóllakás is. Aki nem éli meg a beteljesületlenség fájdalmát, az nem éli meg a beteljesülés örömét sem.

Nem kellene féltenünk a gyerekeket attól, hogy a meg nem valósult vágyaik miatt szomorúak lesznek. Nem a fájó érzések ártanak nekik, hanem az, ha egyedül maradnak az érzéseikkel. Ha mindig megpróbáljuk őket megmenteni mindentől, ami felzaklatná őket, különösen a szomorúságtól, akkor egyre kevésbé fognak tudni alkalmazkodni az élet kihívásaihoz. Egyre kisebb lesz a teherbíró képességük. Ha nem tudják elsiratni a hiábavaló vágyaikat, ha nem tudják elengedni a veszteségeiket, akkor nem is tudnak felgyógyulni és ismét talpra állni.

De milyen veszteségekkel, milyen hiábavalóságokkal kell egy gyereknek szembenéznie? Legközelebb ezzel folytatom…

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. A gyermek, aki elveszítette a könnyeit
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

Elégítsd ki a gyermek kötődő éhségét!

GYÖKEREK sorozat » 5. rész: SZEPARÁCIÓ és HÍDÉPÍTÉS

Amikor a kötődő éhsége kielégületlen, a gyermek nyugtalan lesz, kapaszkodós, féltékeny és ingerlékeny. Elkeseredetten próbálja magára vonni a figyelmet. A gyerekek “rossz” viselkedésének hátterében nagyrészt a szeretet utáni kielégítetlen szomjúság rejlik.

  1. Hidalj át minden szakadékot!
  2. Elégítsd ki a gyermek kötődő éhségét!
  3. Mellőzd a kapcsolatrongáló módszereket!

Társas lények vagyunk, ami azt jelenti, hogy szükségünk van kapcsolatra. A szeretet-szükségletünket más embereknek kell kielégíteniük. Nemcsak arról van szó, hogy az emlősöket a túlélésért vívott küzdelem arra ösztönzi, hogy egymás közelében maradjanak. A kisbaba nem a túlélésért, hanem a közelségért küzd, amikor sír, hogy vegyük fel, pedig már megetettük és tisztába tettük. És a szívünk mélyén mindannyian nagy csecsemők vagyunk. Ezt kell mgértenünk ahhoz, hogy az érzelmekre ne megfejthetetlen talányként tekintsünk.

“Csak akkor veszi kezdetét a valódi függetlenség keresése, ha a függési igényeket kielégítettük. Ha ellenállunk a függésnek, letévedünk a függéshez vezető útról, és sokkal később jutunk el a célunkhoz.” (Gordon Neufeld)

Ne felejtsük el, hogy az érettség és az önállóság is a kielégítő függés gyümölcse! Egy gyereknek még nincsenek érzelmi tartalékai. A róla gondoskodó felnőttek osztják meg vele a sajátjukat. A fejlődés elengedhetetlen feltétele a biztonságot nyújtó kapcsolat, amelyben a gyermek újra meg újra feltöltekezhet. Így válhat ő is érett felnőtté, akinek saját tartalékai vannak (amelyből ő is táplál majd másokat).

szeretettank-kekneveles

A szeretettank fogalma Ross Campbelltől származik, aki házasságterapeuta. Mint könyveiben kifejti, ha a szeretettankunk csordultig tele van a másoktól kapott szeretettel, akkor van miből szeretnünk másokat, és jó körülöttünk lenni. Ha a gyermek érzi, hogy szeretik, akkor boldog, szívesen szót fogad, nyugodtan elmerül a játékában, és még az akadályokkal is könnyebben megbirkózik. Amikor a tank kiürül, akkor nyugtalan lesz, kapaszkodós, féltékeny és ingerlékeny. Elkeseredetten próbálja magára vonni a figyelmet. Ha azt látjuk, hogy a gyerekünk nem bír magával, valószínűsíthetjük, hogy az érzelmi tartalékai elfogytak.

Minél jobban telítődik otthon, annál kevésbé akar jóllakni idegen helyen.
Minél mélyebb a kapcsolat, annál kevésbé pótolható mással.

Minden gyereknek kell legalább egyvalaki, aki gyönyörködik benne, figyel rá, és akivel meleg, bensőséges viszonyban lehet. Akinél fontosnak érezheti magát, akinek számít. Aki eloltja a szomját a hasonlóság, az összetartozás, a lojalitás és a fontosság iránt (ld. a kötődés gyökerei).

Ki lesz az a valaki, ha nem mi? Kitől kaphatja meg mindezt egy biztonságot nyújtó kapcsolaton belül? Ki más szereti őt annyira, hogy nem fogja kihasználni szomjas kiszolgáltatottságát? Ki máson keresztül sejthetné meg, hogy a mennyei Atya is gyönyörködik benne, “drágának és becsesnek” tartja (Ézsaiás 43), törődik vele és gondoskodik róla? Kitől tudja meg, hogy bízhat, mert nem fog visszaélni a bizalmával?

Ha otthon feltöltődhet a szeretettankja, nem fogja a szomjúsága olyanok karjaiba kergetni, akiknél nagy árat kell fizetnie a “tankolásért” (ld. kortárs-orientáció).

Nálunk van, ami a szomját oltja

“Anya, vegyél fel! Anya, gyere, nézd! Anya, én is jövök!” Hányszor halljuk ezt egy nap? “Anya, szeretlek” – mondja, és teljes erőből átfogja a lábadat, miközben épp igyekszel valahova. Percenként vág egy vicces pofát, és addig nem tágít, amíg fel nem nézel a munkádból és rá nem nevetsz. Hordja hozzád a rajzait, és mindet meg kell csodálnod. Egymás után hozza a könyveket, hogy abból is olvassál. Nem tudja, mire van szüksége; ezért nem azt mondja, hogy “szomjas vagyok, tölts belém egy kis szeretetet”!

kapaszkodik-kek-neveles

Te elfoglalt vagy és kezd benned felmenni a pumpa, ő pedig egyre vadabb. Már nyafog, rugdos, dobál, összetör valamit, vagy beleköt a testvérébe. Majdnem bánni kezded, hogy nem ültetted a tévé elé, mint annyi ismerősöd. Kénytelen vagy foglalkozni vele. De mit csinálsz? Dühösen kiabálsz? A sarokba küldöd? Ígérsz egy fenekest? Ha tudod, hogy mindenek előtt a szeretettankjának kell tele lennie, talán magadra erőltetsz egy kis nyugalmat, és szemrehányó mellékzöngék nélkül felveszed, magadhoz öleled, és úgy tartod a karjaidban, mint aki nem siet sehová. Mire megtelik a tank, a vad és követelődző gyerek megnyugszik és újra szót fogad. Újra el tud merülni a játékában, és újra tanítható lesz.

Az odafigyelés, a szeretet ugyanúgy termelődik bennünk, mint az anyatej. Minél többet adunk, annál több lesz megint. És ugyanúgy, mint az anyatejhez, a tápláló szeretethez is rajtunk keresztül, a személyes kapcsolatban kellene a gyerekeinknek hozzájutnia. A gyermeki agyat a szeretet táplálja; éretté fejlődésének legfőbb feltétele a biztonságot nyújtó kapcsolat. Teremtő Istenünk nagyszerűen kitalálta.

“Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!
Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.”
-János 7:37-38

“Ha segítségül hívod az Urat, ő válaszol, ha kiáltasz, ezt mondja: Itt vagyok!
Az Úr vezet majd szüntelen; kopár földön is jól tart téged, és csontjaidat megerősíti.
Olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz.”
– Ézsaiás 58:9,11

“Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára, és nem ül a csúfolódók székére,
hanem az Úr törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal.
Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja.”
– Zsoltárok 1:1-3

Örökkévaló Atyánk folyamatosan adja a szeretetet és az odafigyelést, amire szükségünk van. A szeretteinken keresztül jut el hozzánk, és – ha ismerjük őt – közvetlenül is. A tiszta forrás, az élő víz a rendelkezésünkre áll. Nem kell kiizzadnunk; csak azt kell továbböntenünk a gyerekeinkbe, amit mi is úgy kaptunk, és ami – egy biztonságot nyújtó kapcsolatban – bennünk is termelődik, akárcsak az anyatej.

A gyerekeink töltögetése, locsolása is a “kertészeti” munkánk része. Nem kell sehová érzelmileg szomjasan elengednünk! Isten bennünket bízott meg a nevelésével: azzal, hogy tápláljuk, gondozzuk és eddzük (ld. Mit jelent nevelni?). Ha mi feltöltve tartjuk a szeretettankját, ha újra meg újra eloltjuk a szomját, nem szorul rá, hogy a barátokkal, a videojátékokkal vagy függőséget okozó pótszerekkel próbálja oltani!

Ha megértjük, hogy amikor “rosszalkodik”, többnyire valódi figyelmet kér tőlünk, szeretetet, amire igazán szüksége van, a legtöbb nyúzásra, nyafogásra, dühkitörésre és ideges összetűzésre nem is fog sor kerülni. Megelőzzük azzal, hogy feltöltve tartjuk a szeretettankját.

szeretettank-kek-neveles-01

Adjunk többet, mint amennyit kér vagy igényel!

A gyerekünknek folyamatosan hallania és éreznie kell a meghívást, hogy a mi asztalunkál egyen. Mégis, hányszor küldjük el egy-egy nap folyamán? Az olyan kapcsolat a termékeny nyugalom forrása, amelyben bőséges, a szükségleteken felüli a gondoskodás. Amelyben a gyermek többet talál, mint amennyit el tud fogyasztani (erről megint az anyatej jut szembe). Nyugodt lehet, mert Anya szeretete nem fog kiapadni.

A Bibliában a bőséges gondoskodás egyik jelképe a lakoma. Atyánk terített asztalán több van, mint amennyi elég az éhség és a szomjúság csillapításához. A szabadító Messiásban bőségesen gondoskodott rólunk. “Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek” – mondta Jézus (János 10:10).

Nem kimért. Többet ad, mint amennyi elegendő. Miért? Azért, mert a gondoskodó vezető, a pásztor sajátja a bőséges gondoskodás. Ő a nyugalom forrása, aki mellett nincs okunk aggodalomra. Jézus olyan pásztor, aki bőségesen gondoskodik. Ezt énekelte meg Dávid a huszonharmadik zsoltárban:

barany-pasztor-02-kek-neveles“Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.
Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget.
Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért.
Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.
Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam.
Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az Úr házában lakom egész életemben.”
– Zsoltárok könyve 23.

A gyerekünk is akkor nyugodt, ha azt érzi, hogy több szeretet, több türelem, több elkötelezettség, több gondoskodás van a tarsolyunkban, mint amennyit el tud fogyasztani. Hadd olvassa ki a hangunkból és a mozdulatainkból, hogy nem kell aggódnia, nem maradhat szomjas! Tudjuk, mire van szüksége, és nálunk többet talál. Nem kell kikövetelni, és nem kell mással kipótolni. Jó lenne, ha még a serdülő is azt olvashatná ki a viselkedésünkből, hogy “Gyere haza, itt van a lakoma. A mi asztalunknál egyél. Nyugodj meg és bízzál bennünk. Bízd ránk magad; a mi dolgunk, hogy kielégítsük a szükségleteidet!”

Nagyszerű, ha olyan gyerekünk van, akinek a szeretettankját fel lehet tölteni. A jó hangulatú együttlétek alatt szinte érezzük, ahogy feltöltődik és megnyugszik. Amikor megtelt, megújult érdeklődéssel fordul a külvilág felé. Felbuzog benne a vállalkozó szellemű, szárnyaló energia, és már indul is, hogy felfedezzen vagy alkosson valamit. De nem mindenkit lehet ilyen eredményesen feltölteni. Van, akinek kilyukadt a szeretettankja. Szerető gondoskodásunk annyi eredményre vezet, mintha egy lyukas vödröt próbálnánk teletölteni. Mit kezdjünk vele?

Akinek kilyukadt a szeretettankja

Annak lyukas a szeretettankja, aki védekező állapotba került a saját sebezhetőségével szemben. A védekező állapot a kielégítő függés hiányából fakad. A fejlődéshez szükséges nyugalom, a gondtalan játékkal töltött gyermekkor hiányában az alkotó szárnyalás és az önállóvá fejlődés helyett megreked a fejlődésben a védekezésbe vonult gyerek.

Állandóan szirénázik a riasztórendszere, mert a saját idegrendszere számára az elviselhetőnél nagyobb elszakadást (szeparációt) él át. Agya csak úgy tud megbirkózni a fájdalommal, hogy beadja az érzéstelenítőt (az ACTH és a kortizol nevű stresszhormonok tartósan magas szinten tartásával). A kialakult stresszállapot gátolja az agyműködést és az emésztést, akadályozza a gyermek pszichoszociális fejlődését. Első jelei közé tartozik, hogy egymás után kapja el a kisebb-nagyobb fertőző betegségeket, mert az állandó stresszkészültség csökkenti a szervezet ellenállóképességét a betegségekkel szemben.

A sebezhetőség elleni védekezés tartóssá vált állapotában a gyermek már nem érzi a saját érzelmeit: már azt sem érzékeli, ha valaki nem tart igényt a társaságára. Mivel a társas érintkezés finom jelzéseit agya már nem érzékeli, a társai egyre jobban elutasítják. Vakmerővé válik, mert nem ijed meg semmitől, ezért a figyelmeztetésre is közömbösen reagál. A szeretet jelei iránt sem fogékony többé, érzelmi szomjúságát sem érzi. Nem jön oda hozzánk egy ölelésért, nem igényli a gyengédséget; eltűnnek a gyengéd érzései. Amikor valami nem megy neki, már nem sírja el magát bánatában, csak forr benne a düh. Egyre agresszívabban viselkedik. Ilyen állapotban nem lehet a szeretettankját feltölteni.

Ilyenkor nem az a helyzet, hogy nem adunk eleget, hanem az, hogy (a kertészeti példához visszatérve) olyan “kemény talajjá” vált, ami nem tudja magába szívni és befogadni, amit beletöltünk. Nem telik meg. Lepereg róla, vagy átfolyik rajta minden szeretet, amit ráöntünk, anélkül, hogy táplálná.

Mi a megoldás? Vissza kell fordítanunk a megkeményedés folyamatát, mert amíg tart, addig nem tud tovább fejlődni! Mindenek előtt azon kell dolgoznunk, hogy a szíve visszanyerje az érző képességét, mert az a baja, hogy megkeményedett: érzéketlenné vált, mert beleragadt a saját sebezhetősége elleni védekezésbe.

Távollétek előtt mindig tele tankkal engedjük el

A reggeli indulás előtt, ne csak a gyomrát töltsük meg! Lelkileg se indítsuk útnak éhesen és szomjasan! Néhány egyszerű családi szokás meghonosítása segít feltölteni a gyerekeink szeretettankját:

  • üljünk le együtt az asztalhoz reggelizni
  • búcsúzáskor öleljük és pusziljuk meg egymást, és mondunk valamit, ami előre vetíti a visszatérést
  • hetente többször is vacsorázzunk együtt az asztalnál, ne tálcáról a TV előtt
  • a közös étkezések alkalmával a jó hangulatú beszélgetésre törekedjünk; ne ilyenkor tegyünk fel kínos, vagy számonkérő kérdéseket
  • tartsunk távol minden elektronikus kütyüt a családi asztaltól – ha a gyerekeink sose látnak minket a telefonunkba mélyedni a tányér fölött, nem lesz olyan nehéz tőlük is elvárni, hogy a családi együttlétek alatt ne a kütyükkel foglalkozzanak

Miért annyira fontosak ezek a fenntartható, egyszerű szokások? Mert felszabadítanak bennünket arra, hogy a folytonos rendreutasítás helyett a gyerekeink szeretettankját tudjuk töltögetni. Akkor lesznek erősek és okosak a külvilágban, ha tele tankkal indulnak útnak. Teli szeretettankra van szükségük ahhoz is, hogy a kapcsolatunk biztonságot nyújtson számukra a távollét alatt: tudjanak tanulni, tudjanak magukon uralkodni, és a stresszel is legyen erejük megküzdeni. A szeretettankjuk feltöltésével gondoskodunk arról is, hogy a távollét ne eméssze fel a jó kapcsolatot!

  1. Hidalj át minden szakadékot!
  2. Elégítsd ki a gyermek kötődő éhségét!
  3. Mellőzd a kapcsolatrongáló módszereket!

GYÖKEREK sorozat » 5. rész: SZEPARÁCIÓ és HÍDÉPÍTÉS

Mi akadályozza, hogy egy gyermek “kötődésbe essen”?

A kötődés egyik fő akadálya a gyermek sebezhetőségével, lelki sérülékenységével függ össze. Elhatárolja magát a közelségtől, hogy ne kelljen éreznie a kapcsolatból származó fájdalmat. Minél többet jelent neki valaki, annál inkább megviseli a tőle érkező elutasítás, megszégyenítés vagy fenyegetés.

Bővebben