A FOLYAMAT – Ahogy a gyermek teljes érettségre juthat

Az érés spontán folyamat. NEM a gének műve, NEM az oktatás eredménye, NEM kialakítható, és NEM is a csoportos szocializáció műve.

Dr. Neufeld nevéhez fűződő kötődéselméleti-fejlődéslélektani megközelítés összefoglalása:

  1. A CÉL – Amit ne tévesszünk szem elől
  2. A FOLYAMAT – Ahogy a gyermek érett személyiséggé válhat
  3. A PROBLÉMA – Ami közös a nehezen kezelhető gyerekekben
  4. A DÖNTÖ TÉNYEZŐ – Ami a fejlődést mozgásban tartja
  5. AZ AKADÁLY – Ami a fejlődés útját elállja
  6. A KAPCSOLAT – Amelyben teljesülnek a fejlődés feltételei

Leaf-Line-Divider-280

Minden szülőnek és pedagógusnak azon kellene fáradoznia, hogy a gyerek, mire megnő, valóban felnőjön.

A metró mozgólépcsőjén állva nézegetem a szembe jövő arcokat. Honnan jöhetnek ezek az emberek? Milyen élet áll mögöttük? Egy dolgot tudok: csillogó szemű, boldog kisbabák voltak, tele életkedvvel, kíváncsisággal, és végtelen bizalommal a felnőttek iránt, akik felelősek voltak értük. Mennyire vált bennük valóra az a teljes ember, akivé emberi mivoltuk és adottságaik révén felnőhettek volna? Pedig ez volna a cél! A lehetőségek mérete volna a mérce, nem az elégséges, nem is az átlagos.

Ha ezt nézzük, akkor észre fogjuk venni, hogy nincs igazán jó állapotban az a 13 éves, aki összeomlik, amikor kudarc éri; akit nem hajt kíváncsiság a világ megismerésére, akinek nem szárnyal a képzelete, és aki nem tud udvarias maradni, amikor őszinte, és nem tud őszinte maradni, amikor udvarias. Amikor azt is látjuk benne, aki lehetne, akkor a pillanatnyi teljesítményénél sokkal jobban érdekel bennünket, hogy milyen út vezet oda?

Hogy lesz valakiből virágzó és gyümölcsöző ember?

Mert ez volna a nevelés igazi kérdése. Mit tehetünk, hogy a gyerekeink valóban felnőjenek?

Az érés az emberi lehetőségek spontán kibontakozása

Spontán. Magától. A baj az, hogy nem mindenkinél. Spontán azt jelenti, hogy nem nekünk kell húzni-vonni és kialakítani, hanem magától végbemegy. A gyerekeink felnövését ugyanúgy nem mi végezzük, ahogyan a kertünk virágait és gyümölcseit sem mi növesztjük. A fejlődés az élet csodájához tartozik. Minden élőlény magában hordozza a lehetőségét. A gyerekeink ugyanazon a természetes úton fejlődnek éretté, ahogy a jó földbe esett mag is virágzó és gyümölcsöző önmagává fejlődik: azzá a növénnyé, akinek a lehetősége már a magban megvolt.

Az érés spontán folyamat

  • NEM a gének műve
  • NEM az oktatás eredménye
  • NEM kialakítható
  • NEM a csoportos szocializáció műve

Az érett ember NEM a gének műve

Az érettség nem öröklődik. Nem a géneknek köszönhető, hogy valaki érett emberré nő fel. A gének tehetnek arról, hogy kék lesz-e a szeme, az érettség viszont nem gének műve. A génjeinkbe kódolt program eljuttat oda, hogy tudunk szaporodni – a testi érettségre – de az már nem a génállományunkon múlik, hogy idővel önállóan megállunk-e a saját lábunkon. Az sem a jó géneknek köszönhető, hogy rugalmasan alkalmazkodunk-e a nehéz körülményekhez, és építő módon tudunk-e együttműködni másokkal.  Az emberi potenciál mindenkiben megvan, és nincs köze az egyéni különbségekhez.

Az, hogy valakinek a szülei nagyon érett, kiforrott emberek, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ő maga is érett felnőtté válik. Ugyanannyi eséllyel indul az is, akinek éretlenek szülei. A gének nem határozzák meg, hogy valakiből az lesz, aki lehetne, és ez jó dolog.

Az örökölt intelligencia sem jelent előnyt az éretté válásban. A szerényebb képességűek is ugyanúgy képesek a fejlődésre; belőlük is lehet virágzó és gyümölcstermő felnőtt, akiben a veleszületett emberi potenciál megvalósul. Öröklött adottságaink egyénileg eltérőek, de az érés folyamata ugyanaz. Az érettség nem a géneken múlik.

Az érett ember NEM az oktatás eredménye

A nevelési filozófiák többsége szerint a szakszerű oktatás teszi a gyermeket érett felnőtté. Ebből az következik, hogy gyerekeket oktassuk minél többet! Tereljük őket az oktatási rendszerbe minél korábban! Legyen kötelező az egész napos iskola! Legyen kötelező az óvoda! Azt hiszik, hogy a gyerekeket tanítani kell arra, hogy jól szocializált társas lényként éljenek együtt egymással. Az együttélés szabályait oktatni kell az óvodában és az iskolában. Bele kell írni a tantervbe!

Pedig a célzott vizsgálatok eredményeit feldolgozó szakirodalomból már régóta tudjuk, hogy az intézményi keretek között folyó oktatás nem tesz senkit érettebbé. Doktori címet is szerezhet valaki, aki egy 11 éves gyerek szintjén rekedt meg az érettségben. Az iskolázottság és az érettség között nincs komolyabb összefüggés. A oktatási rendszerben megszerzett tudás hasznos lehet, de nem a fejlődés motorja. Hiába magyarázzuk el valakinek, hogy fel kellene nőnie; nem attól fog felnőni. A fejlődésnek van nélkülözhetetlen feltétele – később erre is kitérünk. Az iskolázottság mindenesetre nem az.

Ezt azért kell hangsúlyozni, mert rengeteg időt és pénzt áldozunk rá. Amíg az egyetemes kultúra legfőbb közvetítőjének, és a nevelés legjobb közegének az intézményes oktatást tekintjük, addig a társadalom minden tagját arra kényszerítjük, hogy a gyermekkora legjavát az előírt tananyag befogadására fordítsa. Az ember egész további életére döntő hatással van, hogy kivel és mivel tölti a gyermekkorát. Tudnunk kell, hogy mitől fejlődik valaki a társadalom építő és alkotó tagjává, mielőtt eldöntjük, hogy a generáció, amelyért felelősek vagyunk, milyen közegben, és milyen tevékenységgel töltse gyermekkora javát.

Robert Bly, a magyarul is megjelent Vasjankó szerzője, a The Sibling Society (Testvértársadalom) c. könyvében arra hívja fel a figyelmet, hogy korunkban népbetegség az éretlenség. Megnövünk, de nem növünk fel. Egyre iskolázottabbak vagyunk, de egyre kevésbé felnőttek. Nem az iskolázottság révén valósul meg bennünk az emberi potenciál.

Az érett ember NEM kialakítható

A behaviorista pszichológia a viselkedésmódosítás lehetőségeit tanulmányozza. A rá épülő tanuláselmélet szerint a gyermekből, aki “üres lap”, vagy képlékeny “gyerekanyag”, a nevelő dolga embert faragni. Megnézzük, milyen egy érett alma, kitűzzük a célt: a mi almánk is legyen ilyen; azután fogjuk és kifaragjuk. Megállapítjuk, hogy milyen emberekre volna szükség, majd a ránk bízott gyermekből szakszerű fogásokkal olyan jellemvonásokat alakítunk ki, amilyenekkel rendelkeznie kell.

Ha például azt akarjuk, hogy a gyermek figyelmes, másokkal törődő emberré váljon, akkor precíz, következetes munkával ki kell benne alakítanunk minden olyan viselkedésformát, ami a figyelmes, másokkal törődő emberre jellemző. A nem megfelelő viselkedést ugyanolyan precíz munkával megszüntetjük. A kívánt viselkedést jutalmazással erősítjük, a nem kívántat pedig büntetéssel oltjuk ki.

A jutalmazó-büntető módszerek valóban alkalmasak a viselkedés módosítására, de csak arra. A gyermek lelkületére nem úgy hatnak, ahogy azt felületesen képzelnénk. Amikor jutalmazni kezdjük a gyereket azért, mert másokkal jót tesz, nem az önzetlenséget, hanem az önzést erősítjük benne. A kicsi, aki kezdetben élvezte a segítés örömét, később már csak akkor segít, amikor jutalmat várhat cserébe. Ez pedig a határtalan önzés, a narcizmus előszobája. A céljával ellentétes hatást ér el minden társadalmi felelősségvállalásra nevelő program is, amelyik jutalmazni próbálja a másokkal való törődést. A másokkal való törődés belülről fakadó gyümölcs; nem lehet viselkedésformáló módszerekkel: jutalmazással és büntetéssel kialakítani.

Sokan megtanultunk érett ember módjára viselkedni, de csak szerepet játszunk. Nem számít, hányszor játsszuk el a szerepet, attól még nem leszünk érettebbek annál, mint amilyenek vagyunk. Hiába határozzuk el, hogy most aztán tényleg felnövünk. Az érés spontán zajlik, az érett személyiség jellemvonásai pedig belülről fakadó, valódi gyümölcsök. Az élő gyümölcs nem olyan hibátlan, mint az, amit mesterségesen faragunk, a műgyümölcs viszont nem táplál senkit.

A valódi érést nem lehet siettetni. Az élő gyümölcs a fán terem; nem lehet meglévő sablon mintájára sorozatgyártani. Még a fa gyümölcse is belülről jön elő, a gyermeké pedig sokkal inkább; és nincs is két egyforma. Az igazi gyümölcs eleinte kicsi, savanyú és zöld, de a jó kertész felismeri, és nem megy neki a metszőollóval.

A nevel (eredetileg növel) szavunk is azt jelenti, hogy a gyermek felnövéséről, teljes érettségre jutásáról gondoskodunk[1]. Valahogy úgy, ahogy a kertész gondoskodik a növény kifejlődéséről: táplálja és gondozza; megteremti a fejlődés feltételeit.

Az érett ember NEM a csoportos szocializáció műve

Napjainkban elterjedt nézet, hogy már a kicsi gyereknek is gyermekközösségben kell gyakorolnia az együttműködést. Minél hamarabb játszik együtt más gyerekekkel, annál hamarabb lesz jól szocializált társas lény, aki emberek közé való módon tud viselkedni. Nos, a tények ennek éppen az ellenkezőjét támasztják alá.

Dr. Gordon Neufeld és Dr. Máté Gábor A család ereje c. könyvükben fel is sorolják azokat a kutatási eredményeket, amelyekből biztonsággal megállapítható, hogy minél korábban és minél több időt tölt vele egykorúak csoportjában a gyermek, annál rosszabbul alakul a szocializációja, mert a kortársközösség megfelelési kényszere gátolja az érési folyamatokat. Nem a közösségben szerzett tapasztalat teszi a gyereket érettebbé a kapcsolataiban. Ellenkezőleg. Minden kutatás egybehangzóan bizonyítja, hogy azoknak a kapcsolatkészsége, érzelmi intelligenciája lesz fejlettebb, akik életük meghatározó első hat évében kevesebb időt töltenek, vagy egyáltalán nem töltenek időt kortárs közösségben.

Eddig azt tekintettük át, mi az, ami nem segíti a gyerekek fejlődését. Most nézzük meg, miből is áll, hogy is néz ki az érés folyamata?

Az érési folyamatok

A gyereknek, mire a saját lábára áll, önállóan is életképes, rugalmas alkalmazkodásra képes, és együttélésre alkalmas felnőtté kell válnia. Ennek a lehetősége ugyanúgy megvan minden csecsemőben, ahogy a barackmagban is a gyümölcstermő barackfa lehetősége.

Járjuk körül, ismét a háromszög segítségével, miből is áll az érett személyiség kibontakozása:

eresi-folyamatok-kekneveles

önállóan (kötődései nélkül) is életképes

A gyermek úgy fejődik önálló egyéniséggé (individuummá), hogy az anyával való teljes azonosságból elindul a különbözővé válás útján (differenciálódik). Az önállósuló gyermek élete harmadik évében már két részre osztja a világot: “én” és “nem én”; “enyém” és “nem enyém”. Az önállósulást szárnyaló, vállalkozó szellemű belső hajtóerő, emergens energia mozgatja előre. Ennek jeleit már a jó ütemben fejlődő kétévesnél is látjuk, amikor mindent egyedül akar csinálni: “Ne te! Én akarom!” Kisvártatva a felfedező-önkifejező játék öröme is magával ragadja.

A kíváncsi érdeklődés és az alkotóerő spontán felbukkanását semmilyen nevelési módszerrel nem lehet kialakítani. Sőt, megerősíteni sem lehet direkt ráhatással. Minden csodálatos próbálkozásnak, ami e szárnyaló lendületből fakad, azonnal vége szakad, amint elkezdjük érte a gyereket jutalmazni vagy módszeresen dicsérni. Az első szárnypróbálgatások zsenge gyümölcsei különösen sérülékenyek. Amit a gyerek egy újabb dicséretért, egy újabb jutalomért tesz, már nem igazi gyümölcs, mert nem belülről fakad.

Ilyenkor tehát nem az a dolgunk, hogy gyorsan megragadjuk a zsenge gyümölcsöt, mert könnyen leszakad. Ne avatkozzunk be; inkább gyönyörködjünk és ünnepeljünk!

Ünnepelni csak olyasmit lehet, amit észreveszünk. A termő gyümölcs nem a kezünk alkotása, mégis sokat tehetünk érte. Az önállósulást mozgató belső hajtóerő a fejlődési folyamat része. Nekünk a fejlődés feltételeiről kell gondoskodnunk, ahogy a kert művelésével a kertész is gondoskodik a virágzás és a gyümölcstermés feltételeiről. A nevelés nem úgy zajlik, hogy kívülről ráneveljük a gyümölcsöt a gyerekre, azaz kifaragjuk és rátűzdeljük a kívánatos tulajdonságokat, viselkedésformákat. Arról kell gondoskodnunk, hogy a mi gyerekünk is elő tudja hozni magából a belülről fakadó, igazi (eleinte kicsi, zöld és savanyú) gyümölcseit, amikor eljön az ideje. Nem a tananyagból, hanem abból az élő anyagból, ami már benne van.

Ha otthon és az iskolákban valódi művelés (edukáció)[2] folyna, felnőhetnének a gyerekeink. De nem úgy, hogy az üres gyerekanyagot megtöltjük tananyaggal. Nem az a kérdés ugyanis, hogy mit töltünk bele a gyerekbe, hanem, az, hogy mit tudunk előhozni belőle.

Mára viszont a művelésből oktatásügy lett, hatalmas információközlő gépezet, amely azzal foglalkozik, hogy a gyerekek fejébe tananyagot töltsön. Közben fel sem merül, hogy a gyermekkor idején kellene másoktól különböző önmagává fejlődnie, aki a saját fejével gondolkodik, akinek személyes határai és egyéni ötletei vannak; pedig ez volna a nevelés hosszú távú célja.

rugalmas és teherbíró (reziliens) – megerősíti a veszteség

Az adaptálódás (a veszteség hatására történő kedvező belső átalakulás folyamata) is az élet csodái közé tartozik: azt jelenti, hogy a gyerek az akadályok és a csalódások hatására fejlődik. Csak ahhoz a veszteséghez vagy hiányhoz vagyunk kénytelenek alkalmazkodni, amin nem tudunk változtatni. Amikor elmozdíthatatlan akadályba ütközünk, előbb mélyen át kell éreznünk, hogy ezúttal nem lehet meg az akaratunk, minden igyekezet hiábavaló. A veszteséggel való találkozás megrázó élménye indítja el az éréshez szükséges belső átalakulás folyamatát. Amikor a gyermek tapasztalja, hogy az akarata nem teljesül, és ezt is túl lehet élni, megerősödve kerül ki a nehéz helyzetből. Legközelebb már rugalmasabban alkalmazkodik az akadályokhoz.

Napjaink elkényeztetett gyerekei nem tudnak veszíteni, nem tűrik a kudarcot, nem bírják a testvéreiket, és nem bírják elviselni hogy nem teljesül az akaratuk. Miért? Talán, mert túl ritkán szembesülnek olyan szilárd korlátokkal, amelyek – vigasztaló karjainkban – elindítanák bennük az alkalmazkodás folyamatát.

Egy gyerek akkor mártózik meg a veszteség élményében, amikor olyan fal állja az útját, amelyet nem tud se ledönteni, se átmászni, se megkerülni. Mélyen megrendíti a felismerés, hogy hiába minden igyekezet, az a fal bizony a helyén marad. Amikor veszteségével szembesül, kavargó érzések sokaságát éli meg. Ha a veszteség élményében vele maradunk és abban segítjük, hogy valóban megélje, a gyerekünk egész idegrendszere sebességet vált: a kezdeti dühös elenállás helyét átveszi a csalódás és a bánat.  A “munka pszichológiája”, a szimpatikus idegrendszer helyett a “nyugalom pszichológiája”, a paraszimpatikus idegrendszer veszi át az irányítást. Az amigdala jeleket küld a könnymirigyeknek, és a gyermek szeme megtelik könnyel. Átérzi, hogy minden hiába, nem lesz meg az akarata, és elsíratja, ami nem lehet meg.

A veszteségek legnagyobbika a halál: próbáljuk legyőzni, de előbb-utóbb el kell fogadnunk, hogy nem lehet. Gyászolnunk kell tehát: szembe kell néznünk a halál végérvényességével, és mélyen át kell élnünk gyászunk fájdalmát ahhoz, hogy felépülhessünk. A fájdalmas gyászfolyamat készít fel arrra a megváltozott életre, amit elveszített szerettünk nélkül fogunk élni. Nincs mit tenni, mint sírni.

comedy-tragedy

Az ókori görögök az élet nagy veszteségeit tragédiának nevezték, és a könnycsepp máig a tragédia szimbóluma. Mára viszont elveszítettük a tragédia bölcsességét. Azt sem tudjuk, hogy működik az adaptálódás folyamata. Pedig hosszú időn át az emberi élet természetes része volt.

Szülőként, barátként, vagy akár lelkigondozóként is fontos, hogy miben igyekszünk segíteni annak, akit veszteség ért. Bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk meg nem történtté tenni, ami már megtörtént valakivel. A gyógyulásra, a jótékony megújulást és fejlődést hozó változásra, akkor van esély, amikor valaki mélyen átérzi a veszteség vagy trauma fájdalmát. A jó lelkigondozó a személyes kapcsolat biztonságát nyújtva addig marad a segítségkérővel a hiábavalóság falánál, amíg az mélyen át nem érzi, hogy a vágya nem teljesülhet, a küzdelem hiábavaló, a helyzeten nem lehet változtatni… itt már nincs mit tenni, mint elsíratni. A megvalósíthatatlan vágyat, az elszenvedett veszteséget vagy sérelmet el kell gyászolnia ahhoz, hogy el tudja engedni, fel tudjon állni, és tovább tudjon lépni.

A sírás hozza meg a gyógyulást. Az elengedés könnyei nyomán terem a reziliencia: a testi-lelki egyensúly helyreállásának a képessége.

elengedes-konnyei3-kek-neveles

A gyereket az a felnőtt tudja a fordulóponton átsegíteni és megvigasztalni, akihez személyesen kötődik. A jó szülő a hiábavalóságot és a vigaszt egyszerre tudja képviselni. Nemet mond, ha kell, de utána együttérző szeretettel addig marad a gyerekkel a veszteség élményében, amíg annak dühös küzdelme mély szomorúságba fordul. Úgy vigasztal, hogy a gyereke elsirathatja azt, ami nem sikerült, amit nem kaphatott meg, vagy amit örökre elveszített.

Persze nem a dühöngő sírástól áll helyre a gyerek lelki egyensúlya, és nem is attól, amikor a fájdalomtól sír. Az elengedés bánatos könnyei hozzák el számára az értelmetlen próbálkozás terhe alól a felszabadulást, és ezzel együtt a helyreállást.

Elfelejtettük, milyen fontos, hogy a gyerekeink tudjanak sírni. A tudományos kutatók mostanában kezdik felhívni a figyelmünket arra, amit elődeink már évezredeken át tudtak: a kisgyerekeknek viszonylag sokat kellene sírniuk. Amikor valamit nem tudnak megváltoztatni, sírniuk kellene, hogy a csalódás ne megkeményítse, hanem megerősítse őket; különben hogy fognak alkalmazkodni ahhoz a sok változáshoz, ami az iskolába lépéssel jár?

Egyes szakértők csak “szárazszem szindrómának” nevezik azt a tíz tünetegyüttest, amelyekkel napjainkban a leggyakrabban diagnosztizálják a gyerekeket. Miért? Mert az a közös bennük, hogy ezek a gyerekek nem tudnak sírni. Elveszítették a könnyeiket. Nem szemükkel van a baj. De aki nem tudja elengedni azokat a vágyait, amelyek nem teljesülhetnek, az nem képes felnőni. Az elengedés könnyei nélkül nincs adaptáció, adaptáció nélkül pedig nincs érett ember.

Erről szól Helen Keller, Joni Eareckson és Nick Vujisics története, és mindenki másé, aki fogyatékkal együtt él virágzó és gyümölcsöző emberi életet. Az elengedés könnyei révén leszünk teherbíró, rugalmas és másokkal együttérezni képes felnőttek.

együttélésre alkalmas társas lény (szocializált)

Az integrálódás különálló elemek keveredését és új egésszé rendeződését jelenti. A pszichológiai integrálódás fejlődési folyamatának köszönhető, hogy rendezni tudjuk a belső konfliktusainkat, uralkodni tudunk magunkon, és az indulataink helyett erkölcsi megfontolás alapján cselekszünk.

Agyunknak először odáig kell eljutnia, hogy a fontos jeleket el tudja különíteni a többi közül (differenciálás). Amikor ez már jól megy, akkor tudja a különböző jeleket összerendezni egymással (integrálás). A két szemünkbe érkező, némileg eltérő vizuális jelek konfliktusának és összehangolásának köszönhetjük a térlátásunkat: hogy a dolgokat három dimenzióban, mélységükben is látjuk. A bal és a jobb agyfélteke összerendezett együttműködésének pedig a problémamegoldó képességünket köszönhetjük. A térlátás is, és a problémamegoldó gondolkodás is integráló képesség.

Az emberi együttéléshez szükséges önuralom és a mások iránti figyelmesség is úgy alakul ki, hogy a gyermek egymásnak ellentmondó indítékokkal küzd, aminek következtében belső konfliktusa keletkezik.

integracio-ellentmondasok

Az integrálódás is spontán érési folyamat, ami egyszer csak beköszönt. Nem mi alakítjuk ki! Nem mi tesszük a gyereket körültekintővé, megfontolttá és figyelmessé. Nem mi alakítjuk ki benne azt a nagyszerű jellemvonást, hogy legyen másokra is tekintettel, és azt sem, hogy gondolkozzon, mielőtt cselekszik. Ha a fejlődés feltételeiről gondoskodunk, ezek a vonások is megjelennek, amikor eljön az ideje. Ezek is az emberi lehetőségekhez tartoznak: benne vannak a magban, és idővel spontán előjönnek, ha a fejlődés meg nem reked.

A 3-4 éveseket viszont hiába próbáljuk önuralomra nevelni! Az önuralom gyümölcs, ami magától terem a maga idejében, ha a fejlődés feltételei megvannak. Idő előtt viszont hiába kérjük számon. Azt is hiába várjuk el tőle, hogy legyen képes másokra is és saját magára is egyidejűleg tekintettel lenni. Mindez az érési folyamat része. Az élet csodája – és mindennek rendelt ideje van.

Nem azt kell tehát kérdeznünk, hogy milyen módszerekkel tanítsuk meg a gyereket arra, hogy uralkodjon magán, és másokkal is bánjon civilizált ember módjára. Azt kell kérdeznünk, hogy hol terem az önfegyelem, a türelem, vagy a figyelmesség gyümölcse? Ez lesz a következő, amivel foglalkozunk. De előbb nézzük meg, mi az igazi probléma, ami a gyümölcstermést akadályozza.


[1] a nevel szavunk eredetileg a növekedés elősegítését jelentette; a bibliai “neveljétek” (Efezus 6:4 – gör. ektrepho) szó jelentése pedig: táplál és gondoz (a fejlődés feltételeiről gondoskodik) – bővebben: Mit jelent nevelni?
[2] az edukáció szó jelentése művelés, nevelés; latin eredetű: ex = ki, + ducere = vezet (kihoz, előhoz, elővezet). Forrás: Online Etymology Dictionary, © 2010 Douglas Harper