Elég gyakran előfordul, hogy le kell állítanunk a gyermeket, sőt, hűvösre kell tennünk egy időre, mert nem folytathatja azt, amit csinál. De ehhez nem kell megvonnunk tőle saját magunkat is!
A gyerekek egy idő után nem fognak rád hallgatni, ha a módszereiddel aláásod a bizalmi kapcsolatot! Mellőznöd kell a kapcsolatrongáló fegyelmezési módszereket! Ami nem olyan egyszerű, mert néhány olyan bevett gyakorlattól is meg kell válod, amelyet eddig ártalmatlannak hittél. De ne aggódj, nem maradsz eszköztelen!
Eltávolítjuk és szembefordítjuk magunkkal a gyereket, amikor elküldjük a szemünk elől, úgy teszünk, mintha el akarnánk hagyni, vagy megvonjuk tőle a szeretet jeleit, amikor nem érdemli meg. A szakadék mélyül közöttünk, amikor a szavaink vagy a magatartásuk arra utal, hogy nem leszünk jóban, ha nem viselkedik elég jól.
Manapság mintha ez lenne a norma. Szeparációs szorongásra épülő fegyelmező módszereket javasolnak azok a tanácsadók, akik a testi fenyítés kiváltására próbálnak korszerű alternatívát ajánlani, de nem ismerik a gyermeki fejlődés feltételeit: nem tudják, hogy a kapcsolat rongálásával a nevelés egyetlen lehetséges közegét veszítjük el. A biztonságot nyújtó kapcsolat az egészséges fejlődés alapfeltétele, és a gyerekeink csak addig fogadnak szót önként és szívesen, amíg ösztönös függő-elfogadó kötődésük hozzánk fűzi őket.
Kapcsolatrongáló taktikák:
Amikor levegőnek nézed, vagy nem szólsz hozzá
Szeparációs módszer a szeretet jeleinek a megvonása is, pl. amikor úgy teszünk, mintha a gyerek ott se lenne. Nem veszünk róla tudomást. Levegőnek nézzük. Vagy sértődötten nem szólunk hozzá. Hasonló hatást vált ki az is, amikor vészjósló hangon háromig számolunk. Miért? Mert amint ez elhangzik, a kicsi gyerek a lehető legrosszabbra számít: nem leszünk jóban, nem fogjuk szeretni. A legérzékenyebb gombokat nyomja meg rajta, ezért annyira hatásos.
Amikor büntetésbe küldöd
A szeparációban mártjuk meg a gyerekünket akkor is, amikor egy időre büntetésbe küldjük: beküldjük a szobájába, sarokba állítjuk, vagy csak elküldjük onnan, ahol vagyunk. Az elkülönítő módszerek azt az üzenetet küldik, hogy „amíg nem viselkedsz rendesen, addig nem akarlak látni”. Az egészséges változat így néz ki: „ezt nem csinálhatod tovább”, vagy „amíg így viselkedsz, addig nem lehetsz itt”, és most jön a lényeg: „gyere”. És magunkkal visszük valahova, ahol nem tudja folytatni azt, amit addig csinált, vagy leültetjük magunk mellé. Elég gyakran előfordul, hogy le kell állítanunk a gyereket, sőt, hűvösre kell tennünk egy időre, mert nem folytathatja azt, amit csinál. De ehhez nem kell megvonnunk tőle saját magunkat is!
Amíg a gyermek nem rendelkezik kellő önfegyelemmel, muszáj fegyelmeznünk, de nem mindegy, hogy közben mire tanítjuk! Ha arra akarjuk tanítani, hogy „ne így viselkedj, hanem így”, akkor véletlenül se arra tanítsuk, hogy „amikor így viselkedsz, nem akarlak látni!” Ne felejtsük el, hogy gyengéd és határozott szülők vagyunk, és mi viseljük a felelősséget a biztonságot nyújtó kapcsolatért. A szeretetünk nem lehet az idegességünk függvénye, ha egyszer feltétel nélkül adott! Semmi nem állhat közénk, még egy vásott kölyök engedetlensége sem. Amikor olyasmit tesz, amit nem engedünk, akkor leállítjuk. Ha kell, ki is emeljük abból a helyzetből, ahol nem tudott magán uralkodni, de ilyenkor magunkkal visszük, magunk mellé ültetjük, nem pedig elküldjük.
Amikor úgy teszel, mintha ott akarnád hagyni
Az elhagyás színlelése is a szeparációs módszerek közé tartozik. Indulnánk haza a játszótérről, de a gyermek maradni akar. Különösen kínos, amikor mások szeme láttára nem bírunk egy kis tökmaggal zöld ágra vergődni.
– Indulnunk kell, Lujzika! Indulunk!
– Még nem akarok!
– Indulnunk kell. Időben szóltam, (ahogy a könyv tanácsolta), most pedig indulunk.
– Nem megyek!
– Lujza!
Anya tudja, hogy most már tényleg muszáj indulni. Valamit ki kell találnia, gyorsan, mielőtt kitör a cirkusz.
– Rendben. Te itt maradsz, Anya elmegy. Szia! Pá-pá! – És elindul. Igazából esze ágában sincs otthagyni Lujzát, de ő ezt nem tudja és megrémül.
– Anya-Anya-Anya, ne menj el! NE MENJ EL!!!
Hatásos volt a trükk. Anya könnyen és gyorsan elérte, hogy a kicsi csapot-papot, mindent feledve rohanjon utána. De vajon mi hatott Lujzára ekkora erővel?
Őszintébb volna, ha ezeket az eljárásokat a valódi nevükön neveznénk: szeretetmegvonás, elutasítás, kiközösítés.
Vajon hogy hat a gyerekre, ha kiközösítjük, amikor rossz fát tett a tűzre? Jobban meg tudjuk válogatni a módszereinket, ha tudjuk, milyen üzeneten közvetítenek a gyerekeinknek.
Hagyományos kultúrákban gyereket soha nem közösítettek ki, mert tudták, milyen veszélyes. Csak felnőtteket büntettek a közösségből való kizárással, elzárással vagy száműzetéssel, és csak végső esetben, mert rosszra is fordulhat: akit kizárnak, az végleg elvághatja a közösséghez fűző kötelékeket.
Amikor annál fogva manipuláljuk, ami fontos neki
Időnként életbe kell léptetnünk valamilyen szankciót, meg kell vonnunk valamilyen kiváltságot. Korlátoznunk kell a gyermek idejét a számítógép előtt, vagy el kell tőle vennünk a zsírkrétát, amivel mindent összefirkál. Van, amikor nem engedhetjük el valahova. Úgy kell döntenünk, hogy valamivel nem játszhat, vagy valakivel nem találkozhat. Vannak dolgok, amiket muszáj megtiltanunk a saját érdekében.
A korlátozásból akkor lesz szeparációs módszer, amikor nem azt vesszük ki a gyermek kezéből, ami árt neki, hanem olyasminek az elveszítését helyezzük kilátásba, ami kedves a számára. Tudjuk, hogy az engedelmesség kulcsa a kötődés, és ha nem elég a szép szó, mert hozzánk nem kötődik eléggé, valami mással manipuláljuk, amihez viszont kötődik. A kötődése tárgyánál fogva kényszerítjük engedelmességre. Ha nem fogad szót, elszakítjuk attól, ami (vagy aki) fontos a számára, mert megtehetjük. Természetes hatalmunk akkor volna, ha a legjobban hozzánk kötődne… de még mindig kiszolgáltatott helyzetben van. Ha olyat tesz, amit mi nem akarunk, akkor mi is olyat teszünk, amit ő nem akar. Tovább mélyítjük a köztünk lévő szakadékot, tovább rongáljuk a kapcsolatot, mert visszaélünk azzal, hogy jól ismerjük: ellene használjuk azt, amiről tudjuk, mennyire fontos neki.
Nyugodtan korlátozd azt, ami árt a gyerekednek, akár kicsi, akár kamasz. De ne büntetésnek tűntesd fel a korlátozást (azzal egyébként is csak a vágyott dolog értékét növeled, akár édességről van szó, akár képernyőidőről)! Ha azért fosztod meg valamitől a gyereket, mert szerinted az árt neki, mondd azt! Nem kell meggyőznöd. Nem kell elérned, hogy ő is egyetértsen! De fontos, hogy mellette állsz, nem ellene! Azért nem ehet csokit vacsora előtt, mert nem tesz jót neki. És azért nem engeded annyit mobilozni, amennyit szeretne, mert nem tesz jót neki. Nem büntetésből, hanem mert te vagy az érte felelős felnőtt és így vigyázol rá.
Mi a baj a szeparációs módszerekkel?
Nincs semmi, ami jobban felzaklatna egy társas lényt, mint a SZEPARÁCIÓ (az elszakadás, vagy annak veszélye). Azonnal két elsöprő erejű emóciót (elemi indulatot) kavar fel minden emberben: KÖTŐDÉSI HAJSZÁT (szaknyelven szeparációs distresszt) és VESZÉLYÉRZETET.
Amikor a kisgyermek azt hiszi, hogy elveszítheti azt, aki mindennél fontosabb a számára, kapaszkodni kezd, miközben halálra rémül. A VESZÉLYÉRZET riadókészültségi állapotba hozza az idegrendszerét, amiből mi annyit látunk, hogy végre ránk figyel; a KÖTŐDÉSI HAJSZA pedig arra ösztönzi, hogy szorosabban kapaszkodjon és el ne mozduljon mellőlünk. Ezért lesz a kisgyerek olyan, mint a kezes bárány, miután faképnél hagyjuk a játszótéren, egy darabig levegőnek nézzük, vagy bezavarjuk a szobájába.
Minden energiájával a kapcsolat megtartásán dolgozik, pedig a kapcsolat fenntartása a mi dolgunk, nem a gyerekeké! A félelem és a kapaszkodás minden érző szívű gyereket arra ösztönöz, hogy jobban viselkedjen, de ez nem az az egészséges szófogadás, ami a fejlődését segíti! A kisgyerek még két óra múlva is a nyomodban lesz, le se tudod vakarni, és mindent megtesz, hogy megfeleljen az elvárásaidnak. A szeparációs módszerek hatására tehát eleinte majdnem minden gyerek jobban viselkedik. A szeparációs büntetés tényleg működik.
Működik, de milyen áron?
Frusztráció és agresszió: Amikor a veszélyérzet alábbhagy, és a felfokozott közelségkeresés is lecsendesül, az addig felgyülemlett feszültség egyszer csak kitör. Egy kis késéssel a FRUSZTRÁCIÓ is megérkezik, az ingerült feszültség. A gyermek váratlanul agresszív viselkedésben tör ki.
Vannak olyan gyerekek, akik azonnal agresszív módon reagálnak: megkapják a szeparációs büntetést és már robbannak is. De a legtöbb gyereknél úgy jelenik meg az agresszió, mintha semmi köze nem lenne a korábbi incidenshez. Két órával a szeparációs stressz után egyszer csak behúz egyet a testvérének. És, mivel a dolog két órával később történt, senki nem látja az összefüggést. Eszünkbe sem jut, hogy a korábbi megrázkódtatás utórengése a durva viselkedés. De ezzel még nincs vége.
Biztonságvesztés: A szeparációs büntetés megrázó biztonságvesztéssel is jár, mert a gyermek nem tekintheti magától értetődőnek a jó kapcsolatot. Egy olyan kapcsolatot, amit elveszíthetünk, többé már nem lehet természetesnek venni, mindig adottnak tekinteni. Ha a gyermek úgy érzi, hogy rajta múlik a kapcsolat, akkor nem nyújt biztonságot. Az a gyerek, aki a szeparáció rémítő sötétjében megmártózott, nem számít ránk minden körülmények között, és ez óriási hatással van arra, ahogy a továbbiakban részt vesz a kapcsolatban.
A SZEPARÁCIÓ (az elszakadás vagy annak lehetősége) a gyermeki agy számára életveszélyt jelent. A limbikus rendszer riadókészültségbe kapcsol: elönti a szervezetet stresszhormonnal, a szervek működése a nyugalmi állapotból készültségi állapotba vált, és a gyermeket hatalmába keríti három nagyerejű elemi indulat. Először a veszélyérzet és a kötődési hajsza lesz úrrá rajta, később jön a frusztráció is.
Ha a riadókészültség gyakori, vagy hosszabb időn keresztül fennmarad, az agy védekező mechanizmusokat is bevet a szeparációval szemben:
Védekező DOMINANCIA: Mivel már nem tűnik biztonságosnak a szülőktől való függés, a gyermek gyakran domináns szerepre tör. Minden kötődő kapcsolatban egyszerre csak egyikőnk a gondoskodó fél, a másikunk pedig az, aki rábízza magát és elfogadja a gondoskodást. A rendezett szülő-gyerek kapcsolatban a gyermek függő viszonyban kötődik; a felnőtt a gondoskodó fél (ld. Hogy hatalmaz fel bennünket a nevelésre a gyermek kötődése?).
Ez borul fel akkor, amikor a gyermek dominánssá válik. Főnökösködni kezd, parancsolgat és követel; megmondja, hogy mit, mikor és hogyan csináljunk, és mindig az övé kell, hogy legyen az utolsó szó. Nemcsak a szeparációs büntetések, hanem az elhanyagoló és a bizonytalan szülői fellépés is védekező dominanciához vezet.
Védekező ÁTKÖTŐDÉS: Az a gyermek, aki nem érzi, hogy a felnőtjei mellette állnak és feltétel nélkül szeretik, kapcsolatra éhesen és szeretetre szomjasan járkál a világban. Hiába vannak szerető szülei, elveszettnek érzi magát; mintha nem lenne senkije, aki erősen tartaná, akire számíthat, akire támaszkodhat, akit biztos bázisnak tekinthet. Keresni kezdi, hogy kihez kötődhet. A szeparáció nyomában keletkezett kötődési űrt szépen betöltik a rivális kötődések és megtörténik az átkötődés. Ha a kortársak azok, akik egész nap elérhető közelségben vannak, akkor beléjük fogja csatlakoztatni a kötődő ösztön dugóját – és attól kezdve azzal telik meg, ami belőlük folyik.
A szeparáció elkerülése és a kötődés ösztöne hatalmas hajtóerő a gyerekeinkben.
MENEKÜLÉS A SEBEZHETŐSÉGTŐL: A szeparációs módszerek rendszeres használata érzelmi sebeket ejt a felnőttben bízó gyermek nyitott szívén. A legfontosabb kapcsolatban kapott sebek a legfájdalmasabbak. A gyermek agya védekezni kezd a visszatérő fájdalom ellen, ami érzéketlenséghez és keménységhez vezet.
Ezek fényében talán jobban értjük, mire figyelmeztette Pál apostol a szülőket az Újszövetségben:
„Ne ingereljétek!”
„Ti apák pedig ne ingereljétek (parorgizo)[1] gyermekeiteket, hanem neveljétek (ektrepho)[2] az Úr tanítása szerint fegyelemmel (paideia)[3] és intéssel (nouthesia)[4].
– Efezus 6:4
Az „ingerel” a görög parorgizo szó fordítása, ami egészen pontosan azt jelenti, hogy frusztrál: kielégítetlen dühre ingerel.
Egy gyereknek sem használ, ha „ingereljük”, és éppen ezt tesszük, amikor szeparációs módszerekkel próbáljuk jobb viselkedésre bírni. Amikor annál fogva manipuláljuk, ami fontos a számára, az olyan, mintha azt mondanánk: „Tudom, hogy én nem vagyok neked elég fontos, és csak azzal tudok rád hatni, ha elveszem azt, ami viszont fontos neked. Add ide a telefonodat! Nem találkozhatsz a barátaiddal!”
- sértjük a meglévő kapcsolatunkat
- eláruljuk, hogy nem bízunk a természetes hatalmunkban – csökken a tekintélyünk
- tudatosítjuk benne, hogy a kedvenc dolgait és embereit jobban szereti, mint minket
- arra ösztönözzük, hogy semmi ne legyen fontos a számára
- azt fogja hinni, hogy ellene vagyunk, nem pedig érte
Ha ellenfélként lépünk fel a gyerekünkkel szemben, akkor a tőlünk való függést rossz dolognak, vesztes állapotnak érzi és küzdeni fog a kiszolgáltatottság ellen. Arra fog törekedni, hogy minél előbb a maga ura legyen. A félelem, a féltékenység, a harag és a védekezés éket ver közénk. A szeparációs módszerek megkeményítik a szívet és rongálják a kapcsolatot. Elidegenítik tőlünk a gyerekeinket, ezért kell őket mellőzni, amikor csak lehet.
Mit tegyünk helyette?
A fenti idézetből ezt is kiolvashatjuk. Gondoskodjunk a fejlődésük feltételeiről azzal, hogy tápláljuk és gondozzuk őket; fegyelmezzük őket, amíg ki nem alakul az önfegyelmük, és tanítjuk őket! Ez óriási program, ha belegondolunk!
Ha már muszáj a nap nagyrészében más felnőttekre bíznunk a gyerekeink testi-lelki táplálását, fegyelmezését és tanítását, akkor is sokat javíthatunk a helyzeten, ha (a biztonságot nyújtó kapcsolat megteremtésével és fenntartásával) folyamatosan óvjuk az érző szívüket, áthidalunk minden szakadékot és újra meg újra jóllakatjuk a kötődő éhségüket.
[1] görög parorgizo – frusztrál (kielégítetlen dühre ingerel)
[2] görög ektrepho – táplál, gondoz, növel: az érés feltételeiről gondoskodik, „nevelés”
[3] görög paideia – képzés, edzés, önfegyelemre nevelés (amit egy személyi edző, coach vagy mentor is tesz); gyakorlás személyes irányítással, „nevelés” (sok helyen fenyítésnek fordítják, ferdítik)
[3a] görög paideuo – képez, edz: (ön)fegyelmet gyakoroltat; tévesen: „fenyít”
[4] görög nouthesia – figyelemfelhívás: szóbeli figyelmeztetés a lehetséges következményekre, „intés”