Adaptálódás: az érés könnyes útja

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. A gyermek, aki elveszítette a könnyeit
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

A sikeres adaptáció kulcsa

Ahhoz, hogy az akadály falánál megtörténjen az alkalmazkodás, és a gyermek valami mással próbálkozzon ahelyett, ami nem működik, előbb el kell engednie a hiábavaló törekvését. Ahhoz, hogy egy új úton el tudjon indulni, előbb bele kell nyugodnia abba, hogy nem mehet arra, amerre szeretett volna. A zsákutcában meg kell fordulnia ahhoz, hogy megtalálja a járható utat. A sikeres adaptáció kulcsa a hiábavaló vágyak elengedése, és ez fájdalmas folyamat. Az adaptálódás az érés könnyes útja.

A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont

Az adaptálódás érési folyamatát a belső hajtóerő sorozatos irányváltása mozdítja előre. A belső hajtóerő viszont csak akkor tud irányt változtatni, ha valami (életünk egy-egy “útlezárása”) előbb megállítja. A holtpont egy olyan válságos helyzet, amelyben nem mehetünk tovább a kívánt irányba; ahol füstbe megy a terv és kudarcba fullad a próbálkozás. A holtpont nyugvópont is, mert ha leállunk és megnyugszunk, akkor észreveszünk egy másik utat, ami a megoldás útja lehet. És a holtpont egyben fordulópont is, mert irányváltást és belső változást hoz. Az sehova nem vezető régi út vége egy új út kezdete.

Ezt a belső fordulatot jelenti a bibliában szereplő görög metanoia szó is, amit többnyire megtérésnek vagy bűnbánatnak fordítanak. Bibliai kontextusban a szív belső emberének teljes megfordulását jelenti: a sötétségtől a világossághoz, a bűntől Krisztushoz való odafordulást. Érdekes, hogy a zsákutca tájnyelvi szinonímája: térjmegutca [szinonimakereso.hu]

A régi út vége az új kezdete. Az agyunk ott vált át a küzdelemből a nyugalomba, ahol nem tudunk tovább menni. A holtponton megnyugodva tudjuk elgyászolni és elengedni azt, amit úgysem tarthatunk meg. Ha azt elengedtük, szabadok leszünk tőle, és felnyílik a szemünk valami másra. A sehova nem vezető útnak előbb végérvényesen véget kell érnie ahhoz, hogy meglássuk az újat. Az új kezdet feltétele, hogy előbb elengedjük (bibliai kifejezéssel „halálba adjuk”) a hiábavaló terveinket és vágyainkat. „Nem bolond, aki odaadja, amit nem tarthat meg, hogy megnyerje, amit nem veszíthet el.” – írta naplójába a fiatalon meghalt misszionárius, Jim Elliot. (Felesége, Elisabeth Elliot írta meg történetét A mindenható árnyékában c. regényében).

Az új élet a régi halálából fakad. Csak a tél után lehet tavasz. Csak a halál után következhet a feltámadás. Az új út akkor nyílik meg előttünk, amikor nem ragaszkodunk tovább a régihez. Ezen a ponton történik az érett, virágzó és gyümölcstermő élethez vezető változás, a belső fordulat. Az adaptálódás az érző és sérülékeny emberi szív mélyén zajló, életadó fejlődési folyamat.

De a hiábavalóság, a csődélmény, a kudarc, a meg nem valósult vágy meg is kell, hogy fájdítsa a gyermek szívét ahhoz, hogy nyugvópontra jutva megtörténjen benne a felszabadító fordulat, és a korábbit elengedve el tudjon indulni egy új irányba. Ez az, aminek nem szoktunk helyt adni a nevelésben. Elfelejtettük, hogy a lehetetlenért küzdő gyermeket, aki talán még dühöng vagy hisztizik is, el kellene juttatnunk a nyugvópontra, a könnyes fordulat helyére. A szívének is bele kell facsarodnia a felismerésbe, hogy nem mehet arra, amerre akart. Az adaptáció tehát azzal indul, hogy a gyermek fájó szívvel felfogja és belenyugszik, hogy hiába küzd valamiért. Csak ezek után tud megújult lendülettel talpra állni tovább lépni. Éreznie kell a szíve fájdalmát ahhoz, hogy a csalódásokból felépüljön, megvigasztalódjon és a lelki immunrendszere is megerősödjön. 

Útkeresés és átalakulás

Az európai kolostorok és kastélykertek útvesztője bonyodalmas akadályok, nehézségek és kételyek sorozatát jeleníti meg, amelyekkel tele van a boldogulást kereső ember élete. A labirintus bejárása ősi meditációs gyakorlat. A belépőnek meg kell találnia a középpontot és vissza is kell térnie onnan. Miközben megjárja a vak útkeresés világát és kitalál belőle, maga is átformálódik és megújul. A labirintus a lelki formálódás helyét jelképezi. 

A képen látható 300 éves sövény-labirintus az angliai Hamptom-Court-ban található. Látogatói ma is próbálkozhatnak benne az útkereséssel. A labirintus azt az élményt nyújtja, amit az életben is olyan sokszor megtapasztalunk: hogy eltévedtünk. Nem látjuk, merre kellene mennünk ahhoz, hogy célba érjünk. Átéljük benne, hogy vakon kell kísérleteznünk, mert onnan, ahol állunk, nem látjuk az utat, nem tudjuk a választ. Életünk labirintusát járva újra meg újra beleütközünk a hiábavalóság falába, ahol hiábavaló minden igyekezet, nem vezet út tovább és meg kell fordulnunk. A rugalmas alkalmazkodás, az adaptálódás akkor következik be, ha meg tudunk fordulni, mert akkor találunk egy másik utat.

Újabban az agy problémamegoldó működését is szokás labirintus-szimbólummal ábrázolni, mert egész másképp működik, mint gondoltunk. Régebben azt hittük, hogy az agyat az serkenti működésre, ha minél több ingert és információt kap: a neuronok hálózatát az inergazdag környezet fejleszti. De kiderült, hogy az agyat nem az ingeráradat, hanem a problémamegoldás fejleszti.  Az agy próbálkozik valamivel, és ami tévesnek bizonyul, azt eltávolítja. A zsákutcát kiszelektálja. Az agy attól fejlődik, hogy próbálkozik, hibázik, majd felismeri és elveti a hibás kísérletet. A gyerekeink agyát sem az fejleszti, hogy kész megoldásokat tanítunk meg nekik, hanem attól, hogy próbálkoznak és hibáznak. De a kudarcot meg is kell élniük ahhoz, hogy fejlessze őket. A csalódások és veszteségek hatására is csak akkor fejlődnek, ha a szívük is belesajdul abba, hogy nem sikerül nekik valami.

Ebben a labirintusban középről indulunk, és a kivezető utat keressük. Van kiút, és felülről nézve könnyű megtalálni. Az igazi labirintusban viszont vakon kell próbálkoznunk. A helyzetünkre nincs teljes rálátásunk. Elindulunk valamerre, és csak út közben derül ki, hogy tovább jutunk-e, vagy zsákutcába értünk és vissza kell fordulnunk. Ezért is hívják útvesztőnek.

Amikor a gyermek a hiábavalóság falába ütközik, hisztizik és dühöng. De ha van, akinek a karjában a veszteségét elsírathatja, akkor a limbikus rendszer (az “érzelmi agy”) felfogja a csalódás és a bánat fájó érzéseit. Ez az érzelmi fájdalom kerül további feldolgozásra és elraktározásra a döntéshozó, problémamegoldó prefrontális kéregbe. A gyermeknek szívfájdalmat (bánatot vagy csalódást) kell éreznie ahhoz is, hogy ne csinálja tovább azt, amit nem szabad. Nem a fenekes vagy a büntetés neveli, hanem a szívfájdalom, mert így a saját „szíve” indítja arra, hogy ne menjen tovább a rossz irányba. A neveléssel ezért célozzuk meg a szívet a viselkedés helyett.

Hiszem, hogy a gyermeknevelés is útkeresés az életünk labirintusában. Egyáltalán nem volna jó, ha használati utasítást kapnánk a gyerekeinkhez tudi módszerekkel és kész megoldásokkal. A világ legfontosabb munkáját végezzük, és nincs hozzá kézikönyv!? Nincs, mert nem is kell! Elindulunk, megteszünk egy útszakaszt, és nekimegyünk a falnak. Ha nem ragaszkodunk görcsösen az eredeti elképzeléseinkhez, akkor tovább indulunk egy másik irányba. Hibázunk, újrakezdünk és megint hibázunk… és a labirintust járva fejlődünk a gyermekeink legjobb szüleivé.

Elkezdünk gondoskodni az új kisbabánkról. Már van is némi gyakorlatunk, mert nem ő az első… és mégis beleütközünk a hiábavalóság falába, mert ezzel a gyerekkel nem válik be valami, ami a másiknál jól működött. A sikeres továbbjutás pedig azon múlik, hogy felfogjuk-e, hogy arra nem lehet továbbmenni! Belefájdul-e a szívünk, hogy hiába erőlködünk? Felfogja-e mélyen a limbikus rendszerünk, hogy kudarcot vallottunk a tuti módszereinkkel? Mert ha igen, akkor nem döngetjük tovább a hiábavalóság falát! Akkor nem fogunk újra meg újra azzal próbálkozni, ami nem működik. Amikor belenyugszunk, hogy hiába próbálkozunk valamivel, irányt vált bennnünk a belső hajtóerő, és megtaláljuk a kivezető utat.

Ez az, ami döbbenetes mértékben hiányzik a mai gyerekekben! A leggyakrabban diagnosztizált pszichés zavarokban és szindrómákban az a közös, hogy hiányzik a rugalmas alkalmazkodás, az adaptáció képessége. De sajnos a szülőkből is hiányzik. És a szakemberekből is, akik a gyerekekkel foglalkoznak. Egy kezdő pedagógus, amikor az első nap belép az osztályba, akkor sincs rendesen felkészülve, ha doktorija van pedagógiából. Két év múlva pedig mi fogja megkülönböztetni a jó pedagógust a rossz pedagógustól? Nem az, hogy kinek milyen a diplomája. Hogy pár éves gyakorlattal a hátad mögött jó pedagógus, vagy jó szülő leszel-e, az attól függ, hogy amikor a módszered nem működik, akkor belefacsarodik-e a szíved? A hiábavalóság falába ütközve az egyik pedagógus megváltozik és megerősödik, a másik pedig marad, amilyen volt. Csinálja, ami nem működik, és tönkre is megy bele. Átérzed-e, hogy hiába erőlködsz, mert ennél a gyereknél ezzel a módszerrel hiába próbálkozol? Ha szíven talál a felismerés, akkor változni fogsz és fejlődni. Felnősz a feladathoz.

Fájdalmas átalakulás útján leszünk egy-egy nehezebben nevelhető gyermek jó szülei. A felnőttek is és a gyerekek is szívfájdalommal járó belső fordulatok révén fejlődnek. Életünk labirintusában időnként bele kell ütköznünk a hiábavalóság falába. Ha átérezzük, hogy arra tényleg nem mehetünk tovább, megállunk és kisírjuk magunkból a mérges feszültséget, akkor megnyugszunk, és találunk egy másik utat.

Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására

Már korábban is meséltem a négyéves Mátéról, aki sütit szeretett volna vacsora előtt, az anyukája pedig szépen odatette az útjába a hiábavalóság falát:
– Nem kaphatsz sütit. Most nincs süti.
Miből veszi észre Máté anyukája, hogy Máté felfogja, hogy hiába erőlködik, mert az a „NEM” azt jelenti, hogy tényleg nem fog sütit kapni? Mi a belső fordulat kívülről is látható jele?

Amikor a hiábavalóságot érzelmileg felfogja az agy, az amygdala (a limbikus rendszer vezérlő központja) jeleket küld a könnymirigyeknek, és a gyermek szeme megtelik könnyel. Máténak ki kell magából sírnia a felgyülemlett mérget, amiért nem teljesülhetett az akarata. Ahhoz, hogy el tudja engedni a sütit, előbb át kell éreznie a bánatát. Ha a szíve belesajdul a csalódásba és elsírja magát, akkor tudhatjuk, hogy megtörtént az adaptálódás: a belső fordulat. Máté belenyugodott, hogy nem kap sütit, és most gyászolja.

Történelmi idők óta a könnycsepp a tragédia és katarzis, egyszóval a belső fordulat jele. Persze nem akármilyen könny. Dühében is sírhat az ember, meg fájdalmában is. Akkor is könnyezik a szemünk, amikor hagymát vágunk, de ilyenkor egész más összetételű könnyekről van szó. A szívfájdalom (bánat és csalódás) hatására viszont egészen különleges könnyek termelődnek. Laboratóriumban vizsgálták a különböző könnyeket, és azt találták, hogy az elengedés bánatos könnyei tele vannak méreganyagokkal (főleg a kortizol nevű stresszhormonnal). A sírás a jóérzés-hormonok (endorfinok) termelését is beindítja. Ha az adaptálódás folyamatát megindítja a bánat, és Máté nyugodtan kisírhatja magát az anyukája karjaiban, akkor nemsokára megvigasztalódik, és valami más foglalatosság után néz a süti követelése helyett.

Kár, hogy mindenben a logikus összefüggéseket keressük, és elfelejtettük, hogy az átalakulás folyamata, az érés útja az összetört szíven át vezet. Nem a fejben, hanem a szívben dől el. Az a változás, amit a gyerekeinkben a neveléssel szeretnénk elérni, az elengedés könnyein keresztül megy végbe. Egy gyerek jelleme nem azáltal formálódik, hogy megértetjük vele a helyes és célravezető viselkedést. Az formálja a jellemét, hogy néha nem teljesül az akarata. Holtpontra kell jutnia és a bánata indítja belső fordulatra. A jelleme formálódását úgy tudjuk segíteni, hogy nyugodtan nemet mondunk neki, teret adunk a könnyeinek, és vigasztaljuk, hogy el tudja siratni és el tudja engedni, ami nem működik.

Hadd szemléltessem ezt a folyamatot egy másik analógiával, az olvadással! Minden limbikus rendszerrel rendelkező teremtmény frusztrációt érez, amikor nem éri el, amit akar. Mi is a frusztráció? Az az ingerült, kudarcos feszültség, amit egy szükséglet kielégítetlensége, egy szándék meghiúsulása, egy vágyott dolog elérhetetlensége miatt feltorlódik bennünk. A frusztrációt ábrázolják azok a kemény jégkockák a tálban.

Amikor valami nem működik, először megpróbálunk rajta változtatni. Máté is megpróbálta megváltoztatni az anyukája döntését:
– De Anya, kérek sütit! Légy szíves!
Általában 3 dolog valamelyikén próbálunk változtatni: saját magunkon, másokon, vagy a körülményeken. De ha nem sikerül, akkor mi történik?

Akkor a frusztrációnak bánattá kell olvadnia. Onnan, hogy „a francba! nem megy” át kell fordulnia oda, hogy „hiába, nincs tovább.” Ez a felengedés-elengedés a legfontosabb szakasz, amit az adaptálódás útján megteszünk. Minél kisebb korban élnek át ilyesmit a gyerekek, annál jobban alakul az alkalmazkodóképességük.

Amikor a dühös küzdelem helyét átveszi a csalódás és a bánat, a gyermek egész idegrendszere sebességet vált.  A “munka pszichológiája”, a szimpatikus idegrendszer helyett a “nyugalom pszichológiája”, a paraszimpatikus idegrendszer veszi át az irányítást, és a támadó állapotot a nyugalmi állapot váltja fel. A beszűkült agy visszanyeri a problémamegoldó képességét és a gyermek meglátja, hogy merre haladhat tovább.

Minél több nehéz körülménnyel kell egy gyereknek megküzdenie, minél több minden nem működik az életében, annál nagyobb szüksége van a könnyeire. Lehet az a kutyája eltűnése vagy nagypapája halála. Lehet az a testvérétől elszenvedett folyamatos elutasítás: hogy a bátyja még mindig nem tudja elfogadni, hogy ő is a család tagja. Lehet a család felbomlása: válnak a szülők. Lehet egy maradandó fejődési rendellenesség, vagy idegrendszeri zavar. Minél több akadály nehezíti az életét, annál fontosabb, hogy újra és újra meg tudja tenni a frusztráció és a bánat közötti rövid utat, a küzdelemből a nyugalomba. És annál fontosabb, hogy legyen az életében legalább egy felnőtt, aki elvezeti őt ezen az úton. Akinek a karjaiban átjárhatja a szívét a felismerés, hogy hiába küszködik, most nem lehet az, amit akar. (Mert aki meghalt, nem fog tovább élni; a testvére nem fogja egyszer csak elfogadni; az elvált szülők nem lesznek újra együtt; és az idegrendszeri zavar sem múlik el reggelre.)

A szívfájdalom, a szomorúság nem árt a gyerekeknek! Nem kell őket féltenünk attól, hogy valami miatt szomorúak lesznek. Nem a szívfájdalom árt nekik, hanem az, ha egyedül maradnak az érzéseikkel. Manapság a boldogság keresését tekintjük életünk fő feladatának, és ebbe a szemléletbe a bánat és a csalódás nem illik bele. Van, aki tudatosan törekszik arra, hogy a gyerekét soha ne érje bánat. Pedig az éréshez kifejezetten szükséges, hogy fájni tudjon a szíve, amikor valami nem lehet úgy, ahogy szerette volna. Az érés útja az elengedés könnyein keresztül vezet, és ettől nem volna szabad megkímélni a gyerekeinket! A szívük fájdalmát is érezniük kell ahhoz, hogy adaptálódjanak – teherbírókká váljanak és együtt tudjanak élni az akadályokkal. Ha a biztonságot nyújtó felnőtt karjaiban el tudják siratni a hiábavaló vágyaikat, akkor fel fogják tudni dolgozni a veszteségeiket, és ha kudarc is éri őket, újra talpra állnak. De ehhez el kell őket segítenünk a dühből a szomorúságba, a küzdelemből a nyugalomba.

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. A gyermek, aki elveszítette a könnyeit
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

Az agresszív viselkedés problémája

GYÖKEREK sorozat » 6. rész: DÜH és AGRESSZIÓ

A hisztiző, dühöngő, toporzékoló gyerek nem érte el, amit akart. Nagyot koppant a hiábavalóság falánál, és most beszűkült tudattal döngeti…



Egy körforgalom kiútjainak és zsákutcáinak segítségével fogjuk feltárni azt a problémát, aminek a tünete az agresszív viselkedés. Szó szerint körül fogjuk járni az agresszió problémáját, mert nem tudunk vele mit kezdeni, ha csak a felszíni jelenséget, a támadó viselkedést látjuk: a gyerek dühöng, hisztizik, verekszik, rugdos, harap, tör-zúz, üvöltözik, gonoszkodik a testvérével, beleköt másokba, erőszakoskodik, vagy kárt tesz saját magában. Ezeket a tüneteket nagyon nehéz elviselni, de a valódi megoldáshoz a tényleges problémával kell szembenéznünk. Először azonban tisztázzuk a fogalmak jelentését, hogy ugyanarról beszéljünk.

Mi az agresszió?

A szó a latin agress szótőből ered, ami egyszerűen azt jelenti, hogy támadni. Az agresszív viselkedés a támadó indulat kitörése, függetlenül attól, hogy pontosan miben nyilvánul meg. Az eredmény lehet “csak” egy gyilkos tekintet. Még passzív agresszió is létezik, amikor azzal büntetünk valakit, akire haragszunk, hogy keresztülnézünk rajta. Agresszió az is, amikor valaki az öngyilkosságról álmodozik, és az is, amikor lekever egy pofont. Agresszió az is, amikor a kétéves toporzékol és a földre veti magát, és az is, amikor a felnőtt az asztalra csap és üvölt. És agresszió az is, amikor valakinek az érzéseibe gázolunk bele és gúnyos szavakkal verjük agyba főbe. Agresszió a csendes, masszív gyűlölet is.

Honnan ered ez a támadó indulat?

A múltkor már szó esett a három nagy elemi indulatról, amelyek a SZEPARÁCIÓ hatására indulnak el bennünk. Ezek egyike az agresszió előzménye: a frusztráció.

Az agresszió, a támadó indulat tehát egy elemi indulatból, a frusztrációból ered.

Mi a frusztráció?

Belső feszültség, ami akkor keletkezik, amikor valami megakadályozza, hogy teljesüljön a kívánságunk, vagy elérjük, amit akarunk. Ez az emóció olyan mélyen a felszín alatt befolyásolja a közérzetet és az érzelmi energia-háztartást, hogy a kisgyereknek fogalma sincs, mi történik vele. Ő van a legjobban meglepve, amikor a feltorlódott energia feltör belőle és bajba sodorja.

Mindennapjaink tele vannak frusztrációval; életünk része. Elég annyi, hogy elfeküdtem a nyakamat. Nem gondolok rá, mert van elég más dolgom is, de minden mozdulatnál zavar az a kis fájdalom. A nap végére pedig már jelentős feszültséget okoz a feltorlódott energia: ingerült vagyok.

A szeparációból lesz a frusztráció, és a frusztrációból lesz az agresszió

Egy kisgyerek számára az anya közelsége a legfontosabb, ezért a legnagyobb frusztrációt, a legfeszítőbb érzelmi szomjúságot is az okozza neki, amikor elszakad a számára legfontosabb személytől, illetve amikor fennáll a veszélye, hogy a meghitt közelségnek vége szakadhat. Ilyenkor hatalmába keríti a frusztráció magasfeszültsége. Az agresszióhoz vezető frusztrációs feszültség leggyakoribb oka a SZEPARÁCIÓ: az elszakadás, vagy az elszakadástól való félelem. A kielégítetlen, dühös indulat hiánytünet. A gyermek egész idegrendszere SZOMJAS a kapcsolatra, a közelségre, a szeretetre.

Ha tudjuk, hogy az agressziót megelőző ingerült (frusztrált) lelkiállapot elsődleges oka a szeparáció (a kapcsolat akadályozottsága), akkor máris van ötletünk, hogy mivel tudjuk megelőzni vagy elkerülni az agresszív viselkedést! Ki kell elégítenünk a gyermek kötődő éhségét, és máris jobban fogja viselni élete számtalan apró kudarcát és veszteségét. Ez igaz, de a helyzet viszont mégsem ilyen egyszerű:

Az agresszióhoz vezető út MINDIG frusztrációval kezdődik,
de a frusztráció NEM MINDIG vezet agresszióhoz!

Az ember ugyanis nem reaktív lény. Nem úgy működik, hogy éri valamilyen hatás, amire automatikusan reagál, például a frusztrációra agresszióval. Az agresszió mindig a frusztráció következménye, de aktív lények vagyunk: ami kívülről ér, ahhoz aktívan viszonyulunk. Nem pusztán a környezeti hatásokra reagálunk azzal, amit érzünk, vagy amit teszünk.

A behaviorista pszichológia épül arra az elképzelésre, hogy a viselkedés pusztán a környezeti hatásokra adott reakció, és e felfogás logikus következménye a viselkedésmódosító technikákra épülő nevelés. Ez a gépies elképzelés az emberi viselkedésről egyszerűen nem fedi a valóságot.

Az ember viselkedése nem puszta inger-válasz reakció a külső hatásokra

“Mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága.”
– Jakab 1:14 (Károli)

A saját vágyainktól, a saját kívánságainktól függ, hogy mi mennyire frusztrál bennünket; az agresszív viselkedés tehát nem automatikus inger-válasz reakció. Következetes idomítással lehet ugyan a gyermek viselkedését befolyásolni, de a felszíni beavatkozás csak a pillanatnyi viselkedést módosítja. Nem formálja jobbá az indítékok és szándékok irányítóközpontját, az emberi szívet.

Van, aki ugyanakkora frusztráció hatására agresszív lesz, és van, aki nem. Az agresszió hatékony kezeléséhez tehát meg kellene tudnunk, miért van az, hogy egyesek akkor sem viselkednek agresszív módon, amikor nagyon frusztráltak, mások pedig igen! Kell, hogy legyen a frusztráció számára más kiút is, amelyen keresztül távozhat anélkül, hogy ártana. Ebből újabb ötletet meríthetünk: az agressziót úgy is meg lehet előzni, hogy egy másik kiutat támogatunk: jobb útra tereljük a gyerekünk frusztrációját, még mielőtt kitör!

A ronda tünetek ne vonják el a figyelmünket az igazi problémáról!

duhos-kislany-kek-nevelesAzt már tudjuk, hogy nem a külső inger, hanem a saját frusztrációja indítja a gyerekünket támadásra. Az első tennivalónk tehát: az agresszív viselkedést tekintsük tünetnek, és az igazi probléma feltárásához igyekezzünk belátni a színfalak mögé.

Korábban is írtam már: nem az a fontos, amit lát az ember. Ami a gyerekeinkből szem előtt van – ahogy viselkednek, ahogy kinéznek, ahogy beszélnek – az mind felszíni jelenség. Tünet, amiből következtetni tudunk az állapotukra. De ami igazán lényeges, az belül zajlik, az indítékok helyszínén, a szívben. Meg kell tanulnunk, be kell gyakorolnunk, hogy a rettenetesen viselkedő gyerekünkben először is meglássuk, hogy frusztrált. Rosszul érzi magát, feszült, fortyog a tűzhányója… mert NEM ÉR EL VALAMIT, AMI UTÁN KÍVÁNKOZIK.

Legyünk kíváncsiak arra, amit érez! Nem biztos, hogy el kell mozdítanunk az útjából az akadályt, ami az iskolában érte… de a mi feladatunk megtudni, hogy milyen érzések feszítik miatta! Ha képesek vagyunk feltenni a KÉK szemüveget, és a tünetek gyors eltüntetése helyett a gyerekünk belső világával foglalkozunk, meg fog változni a családunk légköre! A biztonságot nyújtó kapcsolatban nem az lesz az első reakciónk, hogy “Ezt azonnal hagyd abba!” Nem az ellenséges partvonalról próbáljuk elfogadhatóvá tenni a viselkedését, hanem mellé állunk, és segítünk neki, hogy jó helyre engedje ki a mérgét: nekünk öntse ki a szívét (lehetőleg még mielőtt kitör belőle a támadó energia)! Ez a hosszú távú nevelés, ami az éretté fejlődést segíti. Mennyire más, mint amikor a ronda viselkedés megszüntetése a célunk, amivel mégegy adag feszültséget zúdítunk rá, aztán még magára is hagyjuk a fortyogó tűzhányójával.

Az agresszív, támadó viselkedést úgy is el lehet kerülni, hogy közben még támogatjuk is a gyerekünk éretté fejlődését. A támadó energia romboló kitörését úgy tudjuk megelőzni, hogy jobb kiútról gondoskodunk, ahol a gyermek gyengéd érzelmek formájában engedheti ki magából a frusztráció mérgét, megkönnyebbülhet és megnyugodhat.

Miért kell a frusztrációnak kiutat adni?

A mélyről fakadó elemi indulatok, amilyen a frusztráció is, olyan feszültséget teremtenek, ami nem múlik el magától. Azért nem mindenki agresszív, aki frusztrált, mert más kiút is van, amerre távozhat a frusztráció, mielőtt agresszióban törne ki. Ez azt jelenti, hogy a frusztráció nem egyenes úton vezet agresszióhoz, hanem görbe úton.

A frusztráció görbe útja

Egy körforgalom segítségével könnyebben el tudjuk képzelni a bennünk közlekedő indulatok útját. A FRUSZTRÁCIÓ beér a körforgalomba. A végeredmény az, hogy AGRESSZÍV viselkedés lesz belőle… de pont ezt akarjuk megelőzni azzal, hogy másik kiútra tereljük. Az a kérdés, hogy merre távozhatna el a méreg anélkül, hogy bajt okozna?

frusztracio-gorbe-utja-kek-neveles

A pici fiú frusztrált, mert ő is szeretne az ollóval vágni, mint a nővére, de a kis keze még nem elég ügyes hozzá. Hiába próbálgatja, nem vág az olló. Küszködve igyekszik elérni, hogy vágjon; magától értetődő, hogy először VÁLTOZTATNI próbál a helyzeten. Ha sikerülne, egyelőre vége is lenne a frusztrációnak, enyhülne a feszültség.

frusztracio-04

De mivel az olló nem vág, és a pici fiú érzelmi tartalékai végesek, az összegyűlt feszültség keserves könnyek formájában távozik. A nem működő olló viszonylag könnyű eset, mert még a pici fiú is tudja, mi az, ami idegesíti. Legtöbbször viszont még mi sem tudjuk, mi frusztrál bennünket, nemhogy a gyerekeink!

Gondoljunk egy olyan párra, akinek hadilábon áll a kapcsolata. Érzik, hogy valamin változtatni kellene… és felújítják a lakásukat! Borítékolni lehet, hogy a kapcsolat széthullik akkor is, ha sokkal jobb lesz a lakás. De ők csak azt érzik, hogy változtatni kell.

A frusztrációnk legmélyebb okairól általában fogalmunk sincs, mert az túl sok tudatosságot igényelne, és kellemetlenül őszinte szembenézést a valósággal (azaz több időt, több fáradtságot és főleg nagyobb sebezhetőséget, mint amennyit szívesen ráfordítunk). Ráadásul emberi életünk velejárója, hogy sok-sok vágyunk nem teljesül, mert nem mi irányítjuk a világot. Együtt kell élnünk a valósággal, hogy a dolgok jelentős része nem úgy alakul, ahogy mi akarjuk.

Az akadályokkal való együttélés képessége

Nem mindig az történik, amit akarunk, ezért együtt kell tudnunk élni bizonyos hiányokkal, korlátokkal és akadályokkal, hogy a füstbe ment terveinket, és a hiábavaló vágyainkat is túléljük anélkül, hogy elveszítenénk az életkedvünket.

Az időt nem tudjuk megállítani, ezért minden jó élménynek vége szakad. Nem tudjuk meg nem történtté tenni azt, ami már megtörtént. Mások döntéseit sem mi irányítjuk. Nem tudunk valakit rávenni arra, hogy velünk akarjon lenni, ha egyszer nem akar. A legszebb, legjobb vágyunkban is ott van a hiábavalóság, mert még ha pillanatnyilag meg is valósul, örökre semmit nem tudunk megtartani. Hiába igyekszünk megőrizni a fiatalságunkat, az idő vasfoga minket is harapdál. Hiába szeretnénk, hogy sose haljunk meg. Hiába nem akarjuk elengedni azt, akitől végső búcsút kell vennünk. Muszáj, nincs mese.

Amikor beleütközünk a hiábavalóság falába, arra van szükségünk, hogy a lelkünk mélyéig átjárjon bennünket a valóság fájdalmas felismerése, hogy ez a vágyunk meghiúsult, és ezen a tényen nem tudunk változtatni. Nem tudunk mást tenni, mint elsiratni.

frusztracio-01

Minden gyerekünk tele van hiábavaló vágyakkal, így elkerülhetetlen, hogy lépten-nyomon ne csalódjon. Hiába vágyik arra, hogy mindig ő legyen az első, mindig ő legyen a győztes, mindig az legyen, amit ő szeretne, és Anya csak az övé legyen. Hiába vágyik arra, hogy az új kisbabát visszavigyék oda, ahonnan jött. Nem lehet! Egy kisgyerek minden nap sok mindennel szembesül, amin nem tud változtatni. Ilyenkor a limbikus rendszer vezérlő központja, az amygdala jeleket küld a könnymirigyeknek, és a gyermek szeme megtelik könnyel.

frusztracio-konnyek-kek-neveles

Ez a várva várt jele annak, hogy a frusztráció egészséges kiutat talált, és megindult a belső fordulat a dühös küzdelemből a szomorúságba. Ilyenkor a hiábavalóság mély átérzése fakasztja könnyekre a gyerekünket. A kisebb csalódások miatt persze nem muszáj ténylegesen sírva fakadnia. Az viszont fontos, hogy mélyen átjárja a szomorúság, a csalódás érzése… és legalább befelé sírjon.

Azért annyira fontos, hogy mélyen átérezze a hiábavalóságot, mert ha felfogja, hogy valamin nem tud változtatni, akkor ő maga fog változni: képes lesz alkalmazkodni az akadályhoz. Egy lépést tesz az ÉRÉS irányába.

Adaptáció – az alkalmazkodás folyamata

adaptacio-konnyes-fordulat-kekneveles

Az adaptáció (a sikeres alkalmazkodás) egy érési folyamat, melynek során kibékülünk az akadállyal, amin nem tudunk változtatni. Bennünket formál az az akadály, amit nem tudunk az utunkból elmozdítani, és ez transzformáció, nem konformáció: tanulunk a hibáinkból, hasznosítjuk a kudarcainkat, és megerősödve, de nem megkeményedve állunk helyre. Az alkalmazkodás folyamata során a csalódás, a bánat és a gyász könnyein keresztül érettebb, megértőbb, empatikusabb emberré formál bennünket az akadály.

A gyerekünk életképességéhez, éretté fejlődéséhez tehát szükséges, hogy kénytelen legyen alkalmazkodni a veszteségeihez, és azokhoz a kedvezőtlen körülményekhez, amelyeken nem tud változtatni. Akkor tud majd teljes életet élni, ha megtanulja elfogadni, hogy a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy akarja. Tapasztalnia kell, hogy képes túlélni azt is, hogy az akarata, a vágya nem teljesül. Minden alkalommal, amikor alkalmazkodik a való élethez, ami nem olyan, mint amilyennek megálmodta, és ahol ő maga sem egészen olyan, amilyen lenni szeretne, egy lépéssel érettebb, erősebb, életrevalóbb önmagává válik. Egy lépéssel közelebb kerül ahhoz, hogy virágzó és gyümölcstermő felnőtt legyen belőle.

Az elengedés bánatos könnyei

Az elengedés könnyei tele vannak méreganyagokkal. Ez a biológiai magyarázata annak, hogy miért könnyebbülünk meg, miután jól kisírtuk magunkat. Sírás közben szó szerint is megszabadulunk a méregtől.

A négyéves Máté szeretne egy sütit, de már délután öt óra van, és készül a vacsora. Világos, hogy ha most sütit eszik, elmegy az étvágya. Anyukája ezért úgy dönt, hogy jobb neki, ha most nem nem teljesül a kívánsága. Túl fogja élni, ha nem kap sütit vacsora előtt. Lélekben felkészül a várható tiltakozásra és kimondja a szót, ami rács mögé lakatolja az áhított sütit: NEM.
– Nem kaphatsz sütit. Most nincs süti. – Máté egy darabig elszántan igyekszik anyukája elhatározásán változtatni:
– De tegnap adtál! A Blanka is kapott!– és minden érvet bevet, hogy igenre változtassa azt a nemet. Még kérdezni is tud:
– De miért, Mami!? Miért nem kaphatok!?”

Egy kezdő szülő szülő szeme ilyenkor boldogan felcsillan, mert a kérdésben a tanításra alkalmas ritka pillanatot látja: hurrá, a gyerek értelmes érveket vár! Itt a lehetőség egy kis okosításra! És bele is fog:
– Az édesség elveszi az étvágyadat.
Mire a világ összes Mátéja kórusban kiabálja:
– Dehogyis veszi el!
Nincs olyan négyéves, akit észérvekkel el lehet tántorítani az elhatározásától! Az adaptáció érési folyamatát nem az észérvek vezérlik, hanem az emóció. Az érzelmek és az indulatok.

A régiek bölcsessége és a mai “testi fenyítés” (pofon, pálca és hasonlók)

Ha Máté olyan családban nő fel, ahol a régi generációktól megöröklött bölcsesség tartja fenn a rendet, akkor az anyukája tisztában van vele, hogy Máténak el kell siratnia azt a meg nem kapott sütit ahhoz, hogy rájöjjön: nélküle is tud élni. Éppen olyan menetrendszerű ez, mint ahogy az operának is csak a kövér asszonyság áriája után lesz vége. Dédanyáink ilyenkor egy szeretetbe ágyazott fenékre paskolással taszították az ő Mátéjukat a veszteség élményébe. Így hamarabb felfogta a valóságot: nem kap sütit és kész. Anyukája ölében elsiratta a sütit, és kisírta magából a frusztráció felgyülemlett mérgét. Pár perc múlva megkönnyebbülve szaladt is játszani.

adaptacio-konnyes-fordulat2-kekneveles

Az adaptációhoz a szomorúságon és a csalódáson át vezet az út. Fel kell fognunk a valóságot: át kell éreznünk, hogy hiába vágyunk valamire mindennél jobban, hiába akarjuk olyan eltökélten, vágyaink tárgyát nem fogjuk elérni. A vágyak hiábavalósága fölött érzett mélységes csalódás az az út, ami a zsákutcából az egészséges kiúthoz vezet. A gyerekeinket is ezen az úton tudjuk újra meg újra visszavezetni a fejlődés útjára.

A dédszüleink még tudták, hogy a gyerekükkel együtt kell maradniuk a veszteség élményében, amíg ki nem buggyannak a könnyei. És ha nem értek rá megvárni, amíg Máté felfogja, hogy az a süti elérhetetlen, és jól kisírja magát? Felgyorsították az eseményeket. Erre szolgált az a hagyományos fenekes, ami szépen működött is, több száz kultúrában, több ezer éven keresztül. Mára viszont kikopott a köztudatból ez a régi generációktól megöröklött bölcsesség. A régi formát új tartalom töltötte meg: a büntető jellegű “testi fenyítés” ami rombolja a kapcsolatot, mert szembeállítja a gyerekkel a szülőt, és rombolja a gyereket is, mert hozzászoktatja, hogy a büntetés elkerülése legyen a célja, ami még a morális fejlődését is akadályozza.

Eleink nem móresre akarták tanítani az engedetlen kölyköt. Nem büntetésből ütöttek a kicsik kezére vagy a combjára. Nem az volt a cél, hogy féljenek a fájdalomtól és ne merjenek rosszalkodni. Nem arról szólt, hogy “akkorát kapsz, hogy életed végéig megemlegeted!” Egyszerűen a hiábavalóság éreztetésére szolgált, mert a gyerekre észérvekkel nem lehet hatni olyankor, amikor beszűkült tudattal küzd valamiért. Ezzel a szimbolikus tettel rövid úton, egyenesen az érzelmek szintjére juttatták az üzenetet, hogy a semmiért folyik a sok hűhó – ideje elsiratni, ami nem lehet meg. Hiába nyafogsz, a sütit NEM kapod meg.

Máténak át kell esnie a mély, könnyes érzelmi fordulaton ahhoz, hogy a valósággal együtt tudjon élni: azzal a valósággal, amelyikben nem teljesül az akarata. Neki kell változnia, és a változás a csalódás átélése során történik, miközben megszabadul a dühös feszültségtől.

Dédanyáink fenekese nem büntetés és nem is testi fenyítés volt tehát. Gyengéden taszítottak egyet az ő Mátéjukon, hogy hamarabb beleessen a veszteség élményébe. Azt a koncepciót, amire gondolván a mai szülő fenyít (amikor a fenyítés tudatosan, nem pedig hirtelen indulatból történik), a 20. század első felében találták ki a inger-válasz pszichológia megalkotói (Pavlov, Watson, Skinner és a többiek). Sajnos azóta rengeteg nevelési könyv íródott ezeken az alapokon, és annyira a közgondolkodás része lett, hogy sokan a Bibliájukat is a materializmussal rokon behaviorizmus szemüvegén keresztül olvassák, ami fából vaskarika.

Az adaptálódás a lélek mély rétegeiben zajló érési folyamat, amely hosszú idő alatt megy végbe. A veszteség élménye, a sok-sok csalódás átélése formál bennünket egyre érettebbé a biztonságot nyújtó kapcsolat közegében. Így lesz a kisgyerekből teherbíró felnőtt, aki a való élet viszontagságai között is képes helyreállni. Amíg van valakije, aki megérti és támogatja, addig a gyerek fejlődését szolgálja minden csapás, ami ledönti a lábáról, és minden váratlan fordulat, ami új kihívás elé állítja. A folyamat ott kezdődik, amikor a pici gyereknek át kell élnie, hogy nem teljesül az akarata. Amikor el kell siratnia a hiábavaló vágyait. Amikor Anya azt mondja, hogy “NEM. Ma este csak egy mesét olvasok.” És azt, hogy “NEM, kicsim. Most nem azt fogjuk csinálni, amit szeretnél.”

Olyan jó volna, ha minden szülő értené, hogy a csalódás és a bánat nem valami szükséges rossz, amitől lehetőleg meg kell kímélni a gyerekeket! Jót tesz nekik, a fejlődésüket és a boldogulásukat segíti, ha megtanulnak alkalmazkodni egy olyan világhoz, amelyben sok minden nem úgy lesz, ahogy várták. Ezen az úton alakul ki bennük a reziliencia: a rugalmas helyreállás képessége is. Egyetlen feltétele van annak, hogy a fájdalmas életélmény ne ártson, sőt használjon: a biztonságot nyújtó kapcsolat.

Az agresszív viselkedés története annyira egyszerű! A hisztiző, dühöngő, toporzékoló gyerek nem érte el, amit akart. Nagyot koppant a hiábavalóság falánál, és most beszűkült tudattal döngeti. Azért viselkedik így, mert nem élte meg a bánatát, a csalódottságát, és így nem tudta elsiratni, amit nem ért el.

frusztracio-konnyek2-kek-neveles

A mi felnőtt érzelmeink és indulataink is ugyanezen a körforgalmi pályán futnak. Amikor valami keresztezi a utunkat, és még nem lepett el minket a produktív szomorúság, még nem vettünk könnyes búcsút az elképzelésünktől, ami nem válhat valóra, robbanásig feszít a támadó indulat. Valaki véletlenül meglök, és már tolulnak is fel a csúnya szavak. Türelmetlenek és ingerültek vagyunk, legszívesebben belerúgnánk valamibe vagy ordítoznánk. Miért? Mert még nem néztünk szembe a valósággal. Még nem éreztük át, hogy mennyire csalódtunk, és nem gyászoltuk el azt, ami nem válhat valóra.

Mit csináljunk, amikor a kétévesünk agya elborul, toporzékol, hisztizik és a földre veti magát?

Nézzük levegőnek? Büntessük meg? Helyezzünk kilátásba következményt: “ha azonnal abba nem hagyod, máris indulunk haza”? Verjük el a fenekét, hogy legyen miért bőgnie? Nem! A dühöngést bánatos sírássá kell olvasztanunk, és akkor a mérges feszültség a könnyekkel együtt távozik. Amennyire csak tudjuk, könnyítsük meg neki, hogy megérezze a bánatát, és ki tudja ereszteni a könnyeit.

Ez az út vezet az éretté fejlődéshez és a rugalmas helyreállás képességéhez. A gyerekek éréséhez az is kell, hogy gyakran sírjanak, tehát ne féljünk a könnyeiktől! Életük első öt évében sok csalódást kellene az ölünkben sírva átélniük ahhoz, hogy mire iskolába mennek, készen álljanak; elég lelkierejük legyen alkalmazkodni a rengeteg új dologhoz, és ahhoz, hogy ott nagyon ritkán mennek úgy a dolgok, ahogy ők akarják.

Ezt azért olyan nehéz elfogadnunk, mert mindent észérveken keresztül próbálunk megközelíteni, miközben a szív útjáról megfeledkezünk. Pedig az adaptálódás ( a rugalmas alkalmazkodás) érési folyamata a szív útja. A szívünkkel autózunk az egyik körforgalomból a másikba. Az adaptálódás az érzelmi érés, az érzelmi felnőtté válás útja. Ezt a folyamatot segítjük, amikor a gyerekünket a karjainkban tartjuk, amíg át nem érzi, hogy minden erőlködés hiába. Ezt a vágyat, ezt az elképzelést, ezt a sütit most már el kell siratni.

Mellé kell állnunk és vele kell maradnunk ahhoz, hogy a valósággal való szembesülést és a csalódás átérzését könnyűvé tegyük a számára. Ez a türelmes és együttérző melléállás az adaptálódás kulcsa. Ez a gyógyír az agressziós problémákra, és ez az, ami rendre kimarad a nevelési könyvekből, mert a vevők a gyors tippeket, az instant megoldásokat keresik, ez pedig nem az.

Ennyit kellene tennünk – de ma már nagyon kevesen tudják ezt intuitív módon. Az agresszió pedig világszerte folyamatosan növekszik. Az öngyilkosságok száma is növekszik. A támadó energia mindenfelé robban körülöttünk; még a gyerekek játéka is tele van agresszív indulatokkal.

Miért okoz olyan nagy gondot manapság a gyerekek agressziója? Mert elveszítettük az érzelmi érés kulcsát. Egyrészt azért, mert veszni hagytuk a régi generációk bölcsességét, másrészt, mert a hiábavalósággal való találkozásban a csalódottság és a szomorúság mellett azt is megérezzük, hogy mennyire sebezhetőek vagyunk, ezt pedig nem bírjuk elviselni.

A sebezhetőség elleni védekezés elzárja az egészséges kiutat

Az elengedés könnyei csak biztonságos nyújtó kapcsolatban tudnak előjönni, ahol a sírás nem szégyen; egy olyan valakinek a karjaiban, akitől nem ér megfélemlítés, megszégyenítés vagy elutasítás, tehát nem kell védekeznünk a saját sebezhetőségünk ellen.

Ahol nincs szükség védekezésre: a biztonságot nyújtó kapcsolat

Sok embernek nincs olyan biztonságos valakije, akinek a vállán sírhat. Nekem is csak egy van, és ez igazából elég is. De sok-sok gyereknek egyetlen ilyen valakije sincs. Még egy megértő nagymamája, vagy egy bölcs tanára sem, akinek úgy, ahogy van, kiöntheti a szívét.

onvedelem-02A durva, kegyetlen és együttérzésre képtelen gyerekeknek nemcsak az érző szívükhöz és a könnyeikhez kell visszatalálniuk, hanem egy bölcs és megértő felnőtthöz is, akinél biztonságban kiönthetnek magukból minden mérget és szívfájdalmat.

Biztonságos és bölcs felnőtteknek kell lennünk, mert akit kinevetnek vagy összeszidnak, amikor sírva fakad, az később már nem engedi meg magának, hogy gyöngének lássák, tehát nem fog sírni. A sebezhetőségük ellen védekező gyerekeket már nem lehet megríkatni.

Az érési folyamat megreked, amikor a gyereknek védekeznie kell a saját sebezhetősége ellen

Gyógypedagógus-képzés keretében a nyolcvanas években több intézetben megfordultam, és sajnos elég gyakran láttam olyan piciket, akik már egyévesen is folyamatosan verték a fejüket a kiságy rácsába, de soha nem sírtak. Szívszorító látvány volt. Meg is kérdeztük a gondozókat:
– Mióta nem sír? – a válasz valahogy így hangzott:
– Hát, az első hónapokban még sírt, de aztán abbahagyta.”

Pedig sok oka volna a sírásra egy intézetben élő babának. Szomjazik a lelke, sokkal kevesebb személyes közelség jut neki, mint amennyire szüksége volna… és az agy sírás közben alkalmazkodik a nehéz körülményekhez. Sírnia kellett volna, de abbahagyta a sírást, és két héttel azután elkezdte a rácsba verni a fejét. Mindig ugyanez a történet: a bánatos könnyek elfogynak, és megjelenik az agresszív viselkedés, mert nincs biztos menedékük; nincs egy olyan felnőttjük, akinek az ölében a frusztráció mérgét gyengéd érzelmekkel: bánatos sírással ki tudnák engedni. Már egy ilyen pici baba is védekezésbe vonul a saját sebezhetősége ellen és abbahagyja a sírást, ha nincs, akinek a karjai közt kisírja magát.

frusztracio-vedekezes-kek-neveles

Az adaptálódás (a nehéz körülményekhez való alkalmazkodás) kijáratát a sebezhetőség elleni védekezés zárja el. Ezen a ponton válik a frusztráció kielégítetlen dühe támadó indulattá, aminek ki kell törnie.

Mit csinál a szervezetünk a salakanyagokkal, amiket nem tud használni? Kiűríti őket. Az agresszív fiatalokban összegyűlt a mocsok, mert a mérgüket nem tudták senki karjai közt gyengéd érzelmek formájában kiengedni. Önkénytelenül is az ürítéssel kapcsolatos szavak jönnek a szájukra (szarok rá, okádni tudnék, ez egy fos…), mert könnyíteni akarnak magukon. Ezért törnek össze dolgokat, ezért keresnek valakit, akit jól meg lehet verni. Torkig vannak a mocskos, támadó indulattal. Kötekednek és kegyetlenkednek; alig várják, hogy valakinek leharaphassák a fejét. Hasonló a helyzet azokkal, akik a saját bőrüket vagdosva vagy égetve vezetik le a támadó feszültséget.

De van valami, ami meg tudja akadályozni, hogy a frusztráció mérges feszültsége agresszióban törjön ki: az önmérséklet kialakulása. Mert igaz, hogy a világot nem mi irányítjuk, ezért az életünk velejárója a frusztráció; de az is igaz, hogy az érett embert nem az indulatai irányítják.

Az önmérséklet kialakulása

Az önfegyelem első zöld gyümölcsei akkor jelennek meg, amikor a gyermeket egyszerre két különböző irányba indítják az érzelmei, a belső indítékai. Hatalmas lépés, amikor végre a gyermek belsejében történik valami, ami az első felindulást mérsékli, megfékezi és a gyermeket megfontolásra készteti. Ez a valami pedig a saját ellentétes érzéseinek belső konfliktusa.

Az önuralomnak az agresszív indulatok tekintetében úgy kellene működnie, hogy amint felüti a fejét a támadó energia, a gyermek tudatában egy ellentétes indíték is megjelenik, ami az ellenkező irányba húzza: “nem jó ötlet a támadás, mert…” Ez az önmérsékletre intő belső indíték a mérséklő elem, ami belső fék gyanánt működik, és ezzel kezdetét veszi az önszabályozás.

integracio-merseklo-elem2-kek-neveles

A mérséklő elem az önmérséklet (önuralom, önfegyelem) kulcsa. Az tud civilizáltan viselkedni, aki képes a saját indulatain uralkodni. Az indulatos gyermek is akkor tud magának megálljt parancsolni, ha az agya már képes egyszerre többféle indíték egyidejű belátására; amikor saját, egymással keveredő indítékai belső konfliktust okoznak benne. “Mami, olyan mérges vagyok rád! Meg akarlak verni! … de Mami, nem akarlak bántani!” Amikor a gyermek agya megérik erre a műveletre, akkor a mérséklő elem lezárja az agresszió kijáratát. Ez a belülről ható megoldás az agresszív viselkedés problémájára.

A kegyetlen, durva és erőszakos ember azért olyan féktelen, mert belülről semmi nem fékezi meg. A börtönök tele vannak olyan felnőttekkel, akiknek az agyában egy négyéves szintjén rekedt az önszabályozást végző prefrontális kéreg.

II-7-integralodas-38

A kisgyermek (vagy az éretlenségben megrekedt felnőtt) agyát elborítja a vérszomjas indulat, és legszívesebben lekeverne valakinek egy hatalmas pofont (ahogy néha mi is), de őt semmi nem fékezi meg belülről, így hát meg is teszi. Akinek viszont a prefrontális kérge már eljutott legalább egy 6-7 éves gyerek érettségi szintjére, azt elborítja ugyan a vérszomjas indulat, és szívesen lekeverne egy hatalmas pofont annak a szemtelen kölyöknek, másfelől viszont az is eszébe jut, hogy mégsem kellene. Csak így van rá jó esély, hogy az a kikívánkozó pofon mégse csattanjon el.

“Ha felindultok is, ne vétkezzetek! Gondolkozzatok el fekvőhelyeteken, és csillapodjatok le!”
– Zsoltárok 4:4

Az ellentétes indítékok belső konfliktusa lefékez és ad egy pillanat gondolkodási időt. Ez a döntő pillanat. A prefrontális kéreg érettségének köszönhető, hogy – bár dúl bennem az indulat – de mégsem uralkodik rajtam. Ha ugyanazt a helyzetet legalább két szemszögből látom (ez az a bizonyos bölcs belátás, vagy perspektivikus gondolkodás, amivel az érett ember rendelkezik), akkor eldönthetem, hogy mit fogok tenni.

integralodas-onszabalyozas-kekneveles

Dr. Neufeld mesélte, hogy felkereste egy aggódó iráni házaspár. Bahai hitűek voltak: az erőszakmentesség és a békesség mindenek felett. Amirnak hívták a hat éves kisfiukat. Az volt a problémájuk, hogy Amir veri a kishúgát, pedig otthon soha nem lát erőszakos viselkedést, és tévéjük sincs. Ezek a békés, civilizált szülők nem értették, hogy lehet az ő kisfiuk ilyen erőszakos.

Dr. Neufeld elmondta nekik, hogy Amir most van a legerőszakosabb életkorban. Az óvodásokon még az indulataik uralkodnak, mert még nincs, ami belülről megfékezze őket. Ezután a szülők jelenlétében el is beszélgetett Amirral, hogy ők is lássák, mi a probléma:
– Amir, úgy hallom, hogy nagyon szereted a húgodat. Sok-sok ölelést kap tőled.
Amir nagy lelkendezve kezdett mesélni arról, hogy mennyire szereti a kishúgát, milyen édes, mennyire jó megsimogatni és megpuszilni. Tele volt őszinte, gyengéd érzelmekkel.
Némi szünet után Dr. Neufeld újra szóba hozta Amir húgát.
– Amir, úgy hallom, hogy gyakran vered a húgodat.
Amir erre teljes egyetértéssel arról kezdett mesélni, hogy a húga milyen sokat bosszantja. Egy darabig arról beszélgettek, hogy milyen idegesítőek tudnak lenni a kishúgok.
Kisvártatva Dr. Neufeld megkérdezte:
– Amir, mondd csak, amikor érzed, hogy úgy meg kellene verni a húgodat, az is eszedbe jut, hogy úgy meg kellene simogatni?
Amir tágra nyitott szemmel, csodálkozva mondta:
– Ilyen dolog még sose történt velem!
Látjuk a problémát? Neufeld ezután a szülőkhöz fordult:
– Amir dühe átfordul szomorúságba?
A szülők egyszerre mondták, hogy igen, nagyon gyakran.
– Szokott sírni, amikor valami nem megy neki?
– Igen, persze.
– Akkor nincs probléma. Épségben megvan benne minden érzés, ami majd megfékezi a támadó indulatokat, amint az agya megérik arra, hogy egyidejűleg belássa saját ellentétes indítékait (ld. prefrontális kéreg). Amir esetében ennek még nem jött el az ideje, mert nagyon élénk, heves természetű kisfiú, de hamarosan őt is meg fogják fékezni a saját vegyes érzései, a saját ellentétes indítékai. Nem fogja többet verni a bosszantó kishúgát, akit tulajdonképpen szeret.
– De addig mit csináljunk vele? – kérdezték a szülők, és gondolom, ugyanezt kérdezi a kedves olvasó.

Erről is lesz majd szó, de addig is jegyezzük meg: az önmérséklet képessége nem az öröklött vérmérséklet, és nem is a tanítás függvénye, hanem az emberi potenciál része: mindannyiunkban megvan a lehetősége, érés dolga és belülről fakad. A legtöbbet azzal teszünk érte, ha az integrálódás érési folyamatát támogatjuk.

Integráció – a különböző szempontok belátása és összehangolása

A fejlődés természetes úton gondoskodik az indulatok megfékezéséről. A gyerekek nagy része 5 és 7 éves kora között kinövi az agresszív viselkedést. Az érettség zárja el az agresszió felé vezető kijáratot azzal, hogy a prefrontális kéreg egyidejűleg több ellentétes irányba húzó indítékot enged a tudatba, ami BELSŐ KONFLIKTUST okoz. Ezt nevezzük integrációnak vagy integratív folyamatnak, mert ilyenkor a tudatban már integrálódnak, azaz egységbe rendeződnek a különféle ellentmondásos indítékok. Amikor a gyermek agya erre a műveletre megérik, akkor A BELSŐ FÉK LEZÁRJA AZ AGRESSZIÓ KIJÁRATÁT.

Erre az a 6-7 éves gyerek lesz képes, akinek a dühe át tud váltani szomorúságba. Aki bánatában még tud sírni (és van kinek az ölében sírnia), amikor valami nem a vágyainak megfelelően alakul. A kisebbek és az éretlenek fejlődését (ezen belül is az adaptálódás érési folyamatát) segítjük azzal, hogy bátran nemet mondunk nekik, amikor kell, de amikor ez elkeseríti őket, velük maradunk, megértést és vigaszt nyújtunk. A kemény indulatok csak mély és kielégítő kapcsolatban tudnak fájó, sérülékeny érzésekké (bánattá és csalódássá) olvadni. Ha a gyerekünket nem hagyjuk magára a szívfájdalmával, akkor ki tudja sírni magából a frusztráció mérges könnyeit, és megnyugodva tovább tud lépni.

gyoker-kunkor

Az agresszív viselkedés problémáját Dr. Neufeld egyetlen bővített mondatban foglalta össze:agressziv-viselkedes-kek-neveles



GYÖKEREK sorozat » 6. rész: DÜH és AGRESSZIÓ

Felhasznált irodalom:

  • Dr. Gordon Neufeld: Power to Parent I, The Vital Connection, session 6: Handling Aggression (Neufeld Institute, 2010)
  • Dr. Gordon Neufeld és Dr. Máté Gábor: A család ereje (Libri, 2014)
  • Lawrence J. Crabb: Kicsoda az ember? (Menedék, 1994)
  • Clay Clarkson: Heartfelt DisciplineFollowing God’s Path of Life to the Heart of Your Child (Whole Heart Press, 2014)
  • A. Vingerhoet: Why only humans weep: unravelling the mystery of tears (Oxford University Press, 2013)

Mellőzd a kapcsolatrongáló módszereket!

GYÖKEREK sorozat » 5. rész: SZEPARÁCIÓ és HÍDÉPÍTÉS

Elég gyakran előfordul, hogy le kell állítanunk a gyereket, sőt, hűvösre kell tennünk egy időre, mert nem folytathatja azt, amit csinál. De ehhez nem kell megvonnunk tőle saját magunkat is!

Ne használjunk olyan fegyelmező módszereket, amelyek eltávolítják tőlünk a gyerekeinket!

Csak akkor tudjuk a gyerekeinket a helyes úton tartani, ha a módszereinkkel nem ássuk alá a bizalmi kapcsolatot! Mellőznünk kell a kapcsolatot rongáló fegyelmezési módszereket! Ami nem olyan egyszerű, mert néhány olyan bevett gyakorlattól is meg kell válnunk, amelyet eddig ártalmatlannak hittünk, és gyakran használunk.

Eltávolítjuk és szembefordítjuk magunkkal a gyereket, amikor elküldjük magunktól, úgy teszünk, mintha el akarnánk hagyni, vagy megvonjuk tőle a szeretetünk jeleit. A szakadék mélyül közöttünk, amikor a szavaink vagy a magatartásuk arra utal, hogy nem leszünk jóban, ha nem viselkedik elég jól.

Manapság mintha ez lenne a norma. Szeparációs szorongásra épülő fegyelmező módszereket javasolnak azok a tanácsadók, akik a testi fenyítés kiváltására próbálnak korszerű alternatívát ajánlani, de nem ismerik a gyermeki fejlődés feltételeit: nem tudják hogy a kapcsolat rongálásával a nevelés egyetlen lehetséges közegét veszítjük el.  A biztonságot nyújtó kapcsolat az egészséges fejlődés alapfeltétele, és a gyerekeink csak addig fogadnak szót önként és szívesen, amíg ösztönös függő-elfogadó kötődésük hozzánk fűzi őket.

Amikor levegőnek nézzük, vagy nem szólunk hozzá

Szeparációs módszer a szeretet jeleinek a megvonása is, pl. amikor úgy teszünk, mintha ott se lenne. Nem veszünk róla tudomást. Levegőnek nézzük. Vagy sértődötten nem szólunk hozzá. Még az is, amikor fenyegető hangon háromig számolunk. Miért? Mert amint ez elhangzik, a kicsi gyerek a lehető legrosszabbra gondol: ha rossz lesz, nem leszünk jóban, nem fogjuk szeretni. A legérzékenyebb gombokat nyomja meg rajta, ezért annyira hatásos.

Amikor büntetésbe küldjük

A szeparációban mártjuk meg a gyerekünket akkor is, amikor egy időre büntetésbe küldjük: beküldjük a szobájába, sarokba állítjuk, vagy csak elküldjük onnan, ahol vagyunk. Az elkülönítő módszerek azt az üzenetet küldik, hogy “amíg nem viselkedsz rendesen, addig nem akarlak látni”. Az egészséges változat így néz ki: “ezt nem csinálhatod tovább”, vagy “amíg így viselkedsz, addig nem lehetsz itt”, és most jön a lényeg: “gyere”. És magunkkal visszük valahova, ahol nem tudja folytatni azt, amit addig csinált, vagy leültetjük magunk mellé. Elég gyakran előfordul, hogy le kell állítanunk a gyereket, sőt, hűvösre kell tennünk egy időre, mert nem folytathatja azt, amit csinál. De ehhez nem kell megvonnunk tőle saját magunkat is!

elkulonito-buntetes-kek-neveles

Amíg a gyerekünk nem rendelkezik kellő önfegyelemmel, muszáj fegyelmeznünk, de nem mindegy, hogy közben mire tanítjuk! Ha arra akarjuk tanítani, hogy “ne így viselkedj, hanem így”, akkor véletlenül se arra tanítsuk, hogy “amikor így viselkedsz, nem akarlak látni”! Ne felejtsük el, hogy gyengéd és határozott szülők vagyunk, és mi viseljük a felelősséget a biztonságot nyújtó kapcsolatért. A szeretetünk nem lehet az idegességünk függvénye ha egyszer feltétel nélkül adott! Semmi nem állhat közénk, még a vásott kölyök engedetlensége sem. Amikor olyasmit tesz, amit nem engedünk, akkor leállítjuk. Ha kell, ki is emeljük abból a helyzetből, ahol nem tudott magán uralkodni, de ilyenkor magunkkal visszük, magunk mellé ültetjük, nem pedig elküldjük.

Amikor úgy teszünk, mintha ott akarnánk hagyni

Az elhagyás színlelése is a szeparációs módszerek közé tartozik. Gyakran megesik, hogy indulnunk kell, de a gyerekünk nem akar jönni. Különösen kínos, amikor mások szeme láttára nem bírunk egy kis tökmaggal zöld ágra vergődni.

– Indulnunk kell, Lujzika! Indulunk!
– Még nem akarok!
– Indulnunk kell. Időben szóltam, (ahogy a könyv tanácsolta), most pedig indulunk.
– Nem megyek!
– Lujza!
Anya tudja, hogy most már tényleg muszáj indulni. Valamit ki kell találnia, gyorsan, mielőtt kitör a cirkusz.
– Rendben. Te itt maradsz, Anya elmegy. Szia! Pá-pá! – És elindul. Igazából esze ágában sincs otthagyni Lujzát, de ő ezt nem tudja és megrémül.
– Anya-Anya-Anya, ne menj el! NE MENJ EL!!!

Hatásos volt a trükk. Anya könnyen és gyorsan elérte, hogy a kicsi csapot-papot, mindent feledve rohanjon utána. De vajon mi hatott Lujzára ekkora erővel?

elhagyas-szinlelese-kek-neveles

Őszintébb volna, ha ezeket az eljárásokat a valódi nevükön neveznénk: kiközösítés. Vajon hogy hat a gyerekre, ha kiközösítjük, amikor rossz fát tett a tűzre? Jobban meg tudjuk válogatni a módszereinket, ha tudjuk, milyen üzeneten közvetítenek a gyerekeinknek.

Hagyományos kultúrákban gyereket soha nem közösítettek ki, mert tudták, milyen veszélyes. Csak felnőtteket büntettek a közösségből való kizárással, elzárással vagy száműzetéssel, és csak végső esetben, mert rosszra is fordulhat: akit kizárnak, az végleg elvághatja a közösséghez fűző kötelékeket.

Amikor annál fogva manipuláljuk, ami fontos neki

Időnként életbe kell léptetnünk valamilyen szankciót, meg kell vonnunk valamilyen kiváltságot, korlátoznunk kell a gyerek idejét a számítógép előtt, vagy el kell tőle vennünk a zsírkrétát, amivel mindent összefirkál. Van, amikor nem engedhetjük el valahova, és úgy kell döntenünk, hogy valakivel nem barátkozhat, vagy valamivel nem játszhat. Vannak dolgok, amiket muszáj megtiltanunk a saját érdekében.

A korlátozásból akkor lesz szeparációs módszer, amikor nem azt vesszük ki a gyerekünk kezéből, ami árt neki, hanem olyasminek az elveszítését helyezzük kilátásba, ami kedves a számára. Tudjuk, hogy az engedelmesség kulcsa a kötődés, és ha nem elég a szép szó, mert hozzánk nem kötődik eléggé, valami mással manipuláljuk, amihez még kötődik. A kötődése tárgyánál fogva kényszerítjük engedelmességre. Ha nem fogad szót, elszakítjuk attól, ami (vagy aki) fontos a számára, mert megtehetjük. Természetes hatalmunk akkor volna, ha a legjobban hozzánk kötődne… de még mindig kiszolgáltatott helyzetben van. Ha olyat tesz, amit mi nem akarunk, akkor mi is olyat teszünk, amit ő nem akar. Tovább mélyítjük a köztünk lévő szakadékot, tovább rongáljuk a kapcsolatot, mert visszaélünk azzal, hogy jól ismerjük: ellene használjuk azt, amiről tudjuk, mennyire fontos neki.

Mi a baj ezekkel a módszerekkel?

A szeparáció (vagy annak veszélye) elemi indulatokat gerjeszt

Nincs semmi, ami jobban felzaklatna egy társas lényt, mint a SZEPARÁCIÓ (az elszakadás, vagy annak veszélye). Az elhagyottság élménye azonnal két elsöprő erejű emóciót (elemi indulatot) kavar fel minden emberben: a KÖTŐDÉSI HAJSZÁT (szaknyelven szeparációs distressz) és elemi VESZÉLYÉRZETET (biztonságvesztés).

szeparacio

Amikor a kisgyermek azt hiszi, hogy elveszítheti azt, aki mindennél fontosabb a számára, kapaszkodni kezd, miközben halálra rémül. A VESZÉLYÉRZET riadókészültségi állapotba hozza az idegrendszerét, amiből mi annyit látunk, hogy végre ránk figyel; a KÖTŐDÉSI HAJSZA pedig arra ösztönzi, hogy szorosabban kapaszkodjon és el ne mozduljon mellőlünk. Ezért lesz a kisgyerek olyan, mint a kezes bárány, miután faképnél hagyjuk a játszótéren, egy darabig levegőnek nézzük, vagy bezavarjuk a szobájába.

Minden energiájával a kapcsolat megtartásán dolgozik, pedig a kapcsolat fenntartása a mi dolgunk, nem a gyerekeké! A közelség keresése és a félelem együttese minden érző szívű gyereket arra ösztönöz, hogy jobban viselkedjen, de ez nem az az egészséges szófogadás, ami a fejlődését segíti. A szeparációs módszerek hatására a gyerek azért engedelmeskedik, nehogy elveszítsen.

A szeparációs módszerek hatására tehát eleinte majdnem minden gyerek jobban viselkedik.

De milyen áron?

kötődési FRUSZTRÁCIÓ (szomjúság, kielégítetlen düh)   agresszív viselkedés (dühöng, tör-zúz, csúnya szavakat kiabál, verekszik vagy magát bántja)

A szeparáció szomjúsága kielégítetlen dühvé válik, ami előbb-utóbb kirobban. Nem azonnal, hanem valamivel később, miután a közelség keresése és a félelem ereje alábbhagy.

elemi-indulatok-frusztracio-kekneveles

Két órával a szeparációs incidens után egyszer csak behúz egyet a testvérének. És, mivel a dolog két órával később történt, senki nem látja az összefüggést. Eszünkbe sem jut, hogy a korábbi megrázkódtatás utórengése a durva viselkedés.

biztonságvesztés –> védekező dominancia (nem tud bízni, követelődzik, parancsolgat)

A szeparáció nemcsak félelmet és haragot, hanem mély biztonságvesztést is okoz, mert a közelség már nem magától értetődő: a kapcsolat elveszíti biztonságot nyújtó szerepét. Egy olyan kapcsolatot, amit elveszíthetünk, többé már nem lehet természetesnek venni, mindig adottnak tekinteni. Ha pedig nem maradandó, akkor nem nyújt biztonságot.

A gyermek számára, aki a SZEPARÁCIÓT megízlelte, már nem a róla gondoskodó felnőttek vállán nyugszik a kapcsolat. Már nem számíthat ránk minden körülmények között, ami mély veszélyérzettel és biztonságvesztéssel jár, és ez óriási hatással van arra, ahogy a továbbiakban részt vesz a kapcsolatban.

Mivel már nem tűnik biztonságosnak a szülőktől való függés, a gyerek a domináns szerepre tör. Minden kötődő kapcsolatban egyszerre csak egyikőnk a gondoskodó fél, a másikunk pedig az, aki rábízza magát és elfogadja a gondoskodást. Az egészséges szülő-gyerek kapcsolatban a gyereknek a függő-elfogadó szerepben kell maradnia ahhoz, hogy be tudja fogadni, amit a felnőttől kap; a felnőtt a gondoskodó fél (ld. Hogy hatalmaz fel bennünket a nevelésre a gyerek kötődése?).

II-2-21-nyugalom-kekneveles

Ez borul fel akkor, amikor a gyerek dominánssá válik. Főnökösködni kezd, parancsolgat és követel, megmondja, hogy mit, mikor és hogyan csináljunk, és mindig az övé kell hogy legyen az utolsó szó. Nemcsak a szeparációs büntetések, hanem a puszta elhanyagolás, vagy a bizonytalan, engedékeny szülői fellépés is ide vezet.

kötődési űr –> védekező átkötődés (lecserél, azaz helyettünk máshoz kötődik; kortárs-orientáció, pótszerek, függőségek)

konnektor-kek-nevelesA szeparáció nyomában kötődési űr is keletkezik, amelyet szépen betöltenek a rivális kötődések, és megtörténik az átkötődés. Az a gyerek, aki nem érzi, hogy mellette állunk és feltétel nélkül szeretjük, kapcsolatra éhesen és szeretetre szomjasan indul útnak. Házon kívül kezdi keresni a szeretetet, amire mindennél nagyobb szüksége van.

Ha a kortársai azok, akik egész nap elérhető közelségben vannak, akkor beléjük fogja csatlakoztatni a dugóját – és azzal telik meg, ami belőlük folyik. A kötődő ösztön, a kapcsolódás vágya hatalmas hajtóerő a gyerekeinkben.

védekező elhatárolódás –> menekülés a sebezhetőségtől (bezárkózik, érzéketlenné válik, megkeményedik)

A szeparációs módszerek rendszeres használata védekező elhatárolódáshoz vezet: érzelmi eltompuláshoz, keménységhez. A gyermek vagy a serdülő ilyenkor elhatárolja magát a gyengéd érzelmektől, nehogy újra sebezhetővé váljon.

Itt látható az összkép:

elemi-indulatok-vedekezo-mechanizmusok-kekneveles

A SZEPARÁCIÓ (az elszakadás, vagy annak lehetősége) tehát elindítja a három elemi indulatot: a kötődési hajszát (szeparációs distressz), a veszélyérzetet (riadókészültség), és kisvártatva a frusztrációt is. Ezeket pedig a védekező reakciók valamelyike (vagy mindegyike) követi: a védekező dominancia, a védekező átkötődés, és a védekező leválás (menekülés a sebezhetőségtől).

Ezek után talán jobban értjük, mire figyelmeztette Pál apostol a szülőket az Újszövetségben:

“Ne ingereljétek”!

“Ti apák pedig ne ingereljétek (parorgizo)[1] gyermekeiteket, hanem neveljétek (ektrepho)[2] az Úr tanítása szerint fegyelemmel (paideia)[3] és intéssel (nouthesia)[4].
– Efezus 6:4

Az “ingerel” a görög parorgizo szó fordítása, ami egészen pontosan azt jelenti, hogy frusztrál: kielégítetlen dühre ingerel.

Egy gyereknek sem használ, ha “ingereljük”, és éppen ezt tesszük, amikor szeparációs módszerekkel próbáljuk jobb viselkedésre bírni. Amikor annál fogva manipuláljuk, ami fontos a számára, az olyan, mintha azt mondanánk: “Tudom, hogy én nem vagyok neked elég fontos, és csak azzal tudok rád hatni, ha elveszem azt, ami viszont fontos neked. Add ide a telefonodat! Nem találkozhatsz a barátaiddal!”

  • sértjük a meglévő kapcsolatunkat
  • eláruljuk, hogy nem bízunk a természetes hatalmunkban – csökken a tekintélyünk
  • tudatosítjuk benne, hogy a kedvenc dolgait és embereit jobban szereti, mint minket
  • arra ösztönözzük, hogy semmi ne legyen fontos a számára
  • azt fogja hinni, hogy ellene vagyunk, nem pedig érte

Ha ellenfélként lépünk fel a gyerekünkkel szemben, akkor a tőlünk való függést rossz dolognak, vesztes állapotnak érzi és küzdeni fog a kiszolgáltatottság ellen. Arra fog törekedni, hogy minél előbb a maga ura legyen. A félelem, a féltékenység, a harag és a védekezés éket ver közénk. A szeparációs módszerek megkeményítik a szívet és rongálják a kapcsolatot. Elidegenítik tőlünk a gyerekeinket, ezért kell őket mellőzni, amikor csak lehet.

Mit tegyünk helyette? A fenti idézetből ezt is kiolvashatjuk. Gondoskodjunk a fejlődésük feltételeiről azzal, hogy tápláljuk és gondozzuk őket; fegyelmezzük őket, amíg ki nem alakul az önfegyelmük, és tanítjuk őket! Ez óriási program, ha belegondolunk! Ha már muszáj más felnőttekre hagynunk a gyermekeink a táplálását, fegyelmezését és tanítását, akkor is sokat javíthatunk a helyzeten, ha folyamatosan óvjuk az érző szívüket, áthidalunk minden szakadékot és újra meg újra jóllakatjuk a kötődő éhségüket.

5-zaro-gondolat-kekneveles


[1] görög parorgizo – frusztrál (kielégítetlen dühre ingerel)
[2] görög ektrepho – táplál, gondoz, növel: az érés feltételeiről gondoskodik, “nevelés”
[3] görög paideia – képzés, edzés, önfegyelemre nevelés (amit egy személyi edző, coach vagy mentor is tesz); gyakorlás személyes irányítással, “nevelés” (sok helyen fenyítésnek fordítják, ferdítik)
[3a] görög paideuo – képez, edz: (ön)fegyelmet gyakoroltat; tévesen: “fenyít”
[4] görög nouthesia – figyelemfelhívás: szóbeli figyelmeztetés a lehetséges következményekre, “intés”

A nevelésre vonatkozó bibliai szavak témájában lásd még: 

GYÖKEREK sorozat » 5. rész: SZEPARÁCIÓ és HÍDÉPÍTÉS