A fegyelmezés arra a gyerekre hat, akiben a jószándék már megvan

Az emberek akkor fogadják szívesen az útbaigazítást, amikor el akarnak jutni valahová. A saját céljaik megvalósításához kérnek segítséget. Csak a gyerekeket próbáljuk olyan irányba kormányozni, amit nem tettünk a sajátjukká; amit csak mi akarunk, nem ők.

Bővebben

Adjunk neki lehetőséget!

“A hajóépítést ne azzal kezdd, hogy tervrajzot meg szerszámokat osztasz, hogy fát fűrészeljenek és vitorlát varrjanak az embereid, hanem először a vágyat ébreszd fel bennük a vitorlázás és a távoli földrészek iránt!”
– Antoine De Saint-Exupéry

Ébresszünk benne vágyat és hagyjuk dolgozni a belső motivációt!

Gyerekkoromban sok szép könyvünk volt otthon, és a szüleim megengedték, hogy bármikor kézbevegyük és nézegessük őket. Akkoriban a két kedvencem egy nagy képes történelemkönyv volt és egy nagy színes könyv az állatok világáról. Egyik sem kisgyerekeknek készült, a nagy képek alatt feliratok voltak, és az oldalakon sok-sok kisméretű betű töltötte ki a képek közötti helyet.

Az öcsém meg én rengeteget rajzoltunk egy jó nagy készlet kemény olajpasztellel.

gioconda-hard-pastel-kekneveles

Fogalmam sincs, hogy a hatvanas években hogy juthattak ilyen kincshez a szüleim, de rengeteg volt belőle és nem féltették tőlünk. A könyvekből szerzett élmények megihlették a fantáziánkat. A fejünkben nyüzsgő történeteket jelenítettük meg a papíron és a játékainkban.

A felnőttek sokszor olvastak nekünk, de nem eleget. Volt más dolguk is, így hát kézbe kellett vennem az ügyet: addig-addig próbálkoztam, amíg megtanultam olvasni. Annyira izgalmas volt felfedezni a girbegurba jelek titkát! Egy világ tárult fel előttem! Már ki tudtam betűzni az érdekes képek alatti feliratokat is! Az iskolától se féltem. Úgy éreztem, hogy ha ezeket a rejtjeleket sikerült megfejtenem, akkor bármi mást is meg tudok tanulni.

Ma már kevés gyereknek lehet része a boldog felfedezésben, hogy saját maga is rá tud jönni, mit jelentenek ezek a kis jelek. Pedig aki nagyon vágyik rá, az megtanul olvasni. Ne kezdjük gyakoroltatni a betűk felismerését, még mielőtt a gyermek maga vágyna rá, mert hosszú távon nem ebből származik előnye az iskolában, hanem abból, ha szereti a könyveket és van kedve tanulni! Ne fosszuk meg az önálló felfedezés örömétől! Inkább ébresszünk benne vágyat és hagyjuk dolgozni a belső motivációt!

Ürítsük ki a terepet és hagyjuk unatkozni!

Mit értek ezalatt? A folytonos foglalkoztatás, a folytonos irányítás, és a folytonos segítségnyújtás hiányát. Egy gyereknek szabadidőre is szüksége van a kibontakozáshoz. Alakítsunk ki olyan napirendet, amiben elég ideje jut a kreativitásra: a belső tartalmak előhozására! Ezt csak úgy tudjuk megcsinálni, ha korlátozzuk azokat a tevékenységeket, amelyek elveszik a kreatív játéktól az időt!

Az önálló játékot a kicsiknél úgy tudjuk előidézni, hogy először feltöltjük őket meghitt együttléttel, mert a belső tartalékok megléte a kreativitás feltétele. A videókon ugyanaz a kisfiú (az unokám) látható 12 és 19 hónapos korában, amint rövid időre önálló játékba merül az anyukája közelében:

Egy kicsi gyereknek a szeretettartálya is kicsi, az önálló játékra szánt eleinte rövid időt tehát minden alkalommal szeretetteljes együttlétnek kell megelőznie. Töltsd meg a gyereked szeretettankját, ha kiürült, akármennyi idős; utána viszont ne kösd le! Minél fiatalabb, annál fontosabb neki, hogy a közvetlen közeledben maradhasson, de a további interakcióra nyugodtan mondhatsz nemet:

– Mami, játszol velem? Papa, játszol velem? – kérdezi a 3-4 éves, és válaszold nyugodtan, hogy:
– Nem, most nem játszunk. De itt leszek a konyhában / itt fogok dolgozni az asztalomnál.
– De játsszál velem légy szíves!
– Most nem lehet; nem most van a játékidőnk.

Sok felnőtt hiszi azt, hogy ha a gyereke unatkozik, le kell tennie a munkáját és játszania kell vele, vagy ki kell találnia valami érdekeset, de nem kell ezt csinálnod! Ha kielégítő együttléttel már feltöltötted a gyermek szeretettankját, nem kell megszabadítanod az unalomtól! Nem muszáj mindig játszanod vele! De ne is adj neki képernyős kütyüt, ami elszórakoztatja! Ne adj neki könnyű és passzív kiutat, sőt! Zárd össze az unalommal! Akkor rákényszerül, hogy belülről hozzon elő valami érdekeset, ami kitölti az unalom helyét!

Egyetlen jó oka lehet annak, hogy egy gyereket a szobájába küldesz: ha panaszkodik, hogy unatkozik. Ilyenkor nyugodtan mondhatsz olyasmit, hogy “most az lesz a legjobb, ha bemész a szobádba és addig ülsz ott, amíg elő nem bukkan belőled valami érdekes. Várd meg, amíg támad valami jó ötleted.” Nem azért küldjük el az unatkozó gyereket, hogy távol legyen tőlünk, hanem azért, hogy egyedül maradva legyen alkalma felfedezni, mi minden van a belsejében.

alkotó magány

A fejlődő gyermeknek azért van szüksége üres időre és térre, hogy rákényszerüljön a belső tartalmai előhozására. Teremts körülötte kitöltetlen űrt, ahol a szabad játék és az alkotó tevékenység helyét nem foglalja el semmilyen irányított foglalkoztatás, vagy passzív szórakozás! Alakíts ki olyan napirendet, amelyben a szabadidő fontos helyet kap a nap aktív szakaszában. Olyan szabadidő, amikor képernyő- és foglalkoztatásmentes helyzetben a gyermeknek ki kell találnia valamit, hogy ne unatkozzon; amikor a kitöltetlen űrt csak a belső tartalmai előhozásával tudja megtölteni, mert senki nem zavarja az önálló játékban vagy az alkotásban. Jót tesz a gyerekeknek az alkotó magány: ha addig kell ülniük egy üres rajzlap mellett, amíg elő nem jön belőlük valami érdekes! A gyerekszoba sem akkor segíti az alkotást, ha nyüzsög benne a sok színes játék és látványelem, hanem, ha jobban hasonlít egy üres rajzlaphoz, mint egy játékbolthoz!

alkoto-szabad-jatek-kekneveles

Hogy állapítja meg egy fejlődéskutató, hogy egy kisgyerek jól halad-e az önállósulás útján? Azt nézi, hogy miután a szeretettankja jól feltöltődik a számára legfontosabb kapcsolatban és nyugvópontra jut, mennyi idő alatt merül szabad játékba magától. Nem olyan tevékenységbe, amiért megdicsérik, hanem amit a tevékenység öröméért csinál. Az önálló, szabad játék a belső hajtóerők meglétét jelzi. Arra utal, hogy a gyermek jól halad az önállósulás útján: van többlet-energia a rendszerében, amiből futja az érés luxusára. Ha minden szabadidejét társas interakcióval tölti, nem jut elég egyedül tölthető időhöz, nem tud elmerülni a saját világában, és nem tud a képzelete előhívásával játszani vagy olvasni. Az olvasást kísérő belső képalkotás is kreatív tevékenység – ez a nagy különbség az olvasás és a filmnézés között. Amikor egy gyerek ugyanazt a mesét filmen látja, nem aktivizálódik a fantáziája. Kreatív belső képalkotás helyett passzívan szórakozik, mert a filmet nem kell képzeletben megalkotnia.

jótékony hanyagolás, mesteri be nem avatkozás

Amikor a nagy 18. századi dán teológust, Kierkegaardot megkérdezték, hogy mire van szüksége egy kamasznak ahhoz, hogy igazán felnőjön, azt mondta, hogy mindenek előtt jótékony hanyagolásra (benign neglect). Kierkegaard a békén hagyásról beszélt a kielégítő kapcsolat közegében. Charlotte Mason, a 100 évvel ezelőtt élt nagyszerű angol pedagógus a mesteri be nem avatkozás (masterly inactivity) kifejezést használta ugyanerre.

játék: szabad mozgás kötött térben

Gordon Neufeld szerint a fejlődés elengedhetetlen feltételei közé tartozik a játék, amely “szabad mozgás kötött térben“. Kötött tér alatt ugyanazt érti, mint Mason a “mesteri” alatt: a gyerekeknek korlátokkal védett szabadságra (kiűrített terepre) van szükségük az értük felelős felnőttek felügyelete alatt. A szabad játékhoz, a kreativitáshoz szükséges “kötött tér” a kapcsolat határokat kijelölő biztonságában valósul meg.

Töltsük fel még a serdülő szeretettankját is, lakassuk jól újra meg újra a bőségesen terített asztalunknál, járjunk előtte követhető vezetőként, jó pásztorként, de hagyjuk békén! Csak különlegesen indokolt esetben álljunk az útjába, és ne avatkozzunk minden dolgába! Adjunk neki teret és időt, hogy önmaga lehessen, felismerje a választási lehetőségeit, meghozhassa a saját döntéseit, hibázzon és újrakezdjen; hadd próbálgassa a saját szárnyait!

Amikor hiányzik a belső motiváció

Csak az önállósulás útján haladó (az önállósulás jeleit mutató életképes, eleven és vállalkozószellemű) gyerekeknek tesz jót a jótékony hanyagolás! Ha olyan gyerekkel van dolgunk, aki elakadt a fejlődésben, akit nem vezérel belső hajtóerő, akkor ugyanaz a hanyagolás már gondatlanság. Ha egy belsőleg motiválatlan gyerek dolgaiba nem avatkozunk bele, akkor az eredmény fejetlenség lesz a fejlődés helyett. Ráadásul, ha önállóan nem boldogul, és mi sem fogjuk a kezét, fennáll a veszély, hogy helyettünk másokra fog támaszkodni [ld. kortárs-orientáció]. Amikor a belső motiváció hiányzik, ne hagyjuk magára a gyereket, hanem a kapcsolat javításán dolgozzunk! Az ő életéből is nyugodtan iktassuk ki a foglalkoztató programokat és a passzív szórakozást, de “jótékony hanyagolás” helyett fordítsunk rá az eddigieknél több személyes figyelmet! [ld. Hogy lesz a kötődésből önállóság?]

Találkoztam egy szorgalmas anyával, aki teljesen kifárasztotta a kislányát. Reggel 7 és este 9 között minden idejét beosztotta. A kislány ki volt merülve, és egy szemernyi kreativitás sem volt benne. Semmi belső motiváció. De látszott, hogy a kapcsolatban elég sok szeretet-tartalék van ahhoz, hogy ha lassítanak, a gyerek ki fogja pihenni magát. Ha pedig megtelik a szeretettankja és megnyugszik, akkor belőle is elő fog jönni a kreatív lendület. Amikor az anya ezt megértette, szépen lelassított, és kiiktatta a gyerek életéből az összes stimuláló programot. A kislány eleinte sírt és panaszkodott, hogy ezt se lehet, meg azt se lehet, és az érdekes programok helyett Anyával kell beérnie. De sok töltögetést kapott a szeretettankjába, és egyszer csak megjelent az első zsenge hajtás: a kapcsolatból kihajtott a gyönyörű önálló játék. Az anya meg volt döbbenve. Soha semmiben nem látta még a lányát ilyen örömmel elmerülni… de csak azért nem, mert eddig még soha nem csinált helyet neki. Nem ürítette ki a terepet.

Adj lehetőséget a gyerekednek arra, hogy a belső hajtóerői mozgásba lendüljenek és elindítsák az önállósulás folyamatát! Töltsd meg a szeretettankját, és aztán hagyd addig unatkozni, amíg eszébe nem jut valami érdekes! Hozd olyan helyzetbe, ahol csak a belülről kihozott tartalommal tudja lekötni magát, és meg fogod látni: egyszer csak önálló játékba merül.

Aki vállalkozószellemű: elindul és meg akarja csinálni

A merész, vállalkozószellemű, szárnyaló lendület is az önállósulás jele. Amikor valakinek a szeretettankja feltöltődik,az amygdala (a limbikus rendszer félelem-szeretet kapcsolója) a kötődés munkájával járó küzdelemből átvált nyugalomba. Mintha csak azt mondaná: “Most már nincs semmi gondom. Megyek, csinálok valamit! Fölfedezem a világot!” Ez a vállalkozószellem nyilvánult meg abban a hároméves kisfiúban is, aki egész délelőtt az apukáját várta. Amikor a papa hazaért, fölvette és jól megszeretgette. Amint jóllakott a kötődő éhsége, már csúszott is le az apukája öléből és szaladt játszani. Három évesen persze még nem tudja az ember, hogy mit akar felfedezni. Lehet, hogy minden követ felfordít a kertben, mert bogarat akar látni. Vagy belső forrásból merítve játszik és alkot valamit.

Miben nyilvánul meg az önállósulás merész, vállalkozószellemű energiája?

  • el akarja hagyni a biztos bázist – elindul világot látni
  • vonzza az új és ismeretlen
  • eredeti: ő akarja kitalálni
  • ő akarja megcsinálni

El akarja hagyni a biztos bázist – elindul világot látni

Ez is szándék és nem teljesítmény kérdése. Amikor a kisebbik lányom 3 éves volt, pár hónapig a szüleimnél laktunk két költözés között. Vendégek voltak nálunk, és amíg velük foglalkoztam, Panni együtt kertészkedett a nagypapájával. Jól feltöltődhetett a szeretettankja, mert miután a vendégeket kikísértük, kijelentette, hogy most ő is elmegy és meglátogatja a barátait. Már sötétedett, de ő komolyan el akart indulni. A nővére megjegyezte, hogy nincsenek is barátai, és még én is lehangolóan reagáltam:
– Nem lehet, este van, nemsokára le kell feküdni.
A pszichológus apukámnak viszont támadt egy ötlete, és a fülembe súgta:
– Nem várjuk meg inkább, hogy mi történik, ha hagyjuk elindulni? Nézzük meg, meddig fog elmenni!
Rám is átragadt a kísérletezőkedve, így hát szabad utat adtam a kis kalandornak:
– Jól van, Pannika. Meggondoltam magam. Elmehetsz és meglátogathatod a barátaidat.
Ő pedig útnak indult. Egyedül lelépett mind a 3 lépcsőfokon, és határozottan közeledett a kertkapu felé, de az út felénél véget ért a láthatatlan köldökzsinórja. Nem jutott messzire, de megpróbálta. A vállalkozószellem csak addig tudta vinni, amíg a kötődése engedte, de a szárnyai megmozdultak. Még a megtorpanást is méltósággal viselte:
– Mami, te is jöhetsz, ha akarsz!

Ezt a vállalkozókedvet nem lehet egy gyerekbe kívülről belevinni. Az érés csodája, hogy egyszer csak felbuzog, és a gyermek megpróbál eltávolodni a biztos bázistól. Elfogja a függetlenség vágya, és megsuhogtatja a szárnyait.

Vonzza az új és ismeretlen

Egy kisgyerekről könnyen megállapítható, hogy mi érdekli: az, amit éppen néz. Nos, mit néz? Az ismerős dolgokat szereti nézni? Megragad annál, amit már ismer? A figyelmét is mindig csak az köti le, amihez már kötődik? Vagy az ismeretlen is vonzza? Ezt nevezzük kíváncsiságnak. Jó jel, ha időnként (eleinte rövid, de idővel egyre hosszabb időre) fellángol egy gyerek érdeklődése, és ezt a lelkes, vállalkozószellemű figyelmet már olyan dolgok is lekötik, amihez még nem kötődik; ami még idegen, ami még nem az ő világa. Ilyen kalandvágyó a figyelem, amikor vállalkozó szellemű.

Ő akarja kitalálni!

Ha az ötévesünket eltölti ez a vállalkozószellemű, szárnyaló lendület, könnyen konfliktusba is keveredünk vele. Csak annyi kell hozzá, hogy reggel gyanútlanul olyasmit találj mondani, hogy:
– Jaj, de szépen kisütött a nap! Gyönyörű kék az ég!
Egy önállósuló ötévesnek ez nem fog tetszeni, különösen, amikor lendületben van.
– Nem is kék! – fogja mondani. Miféle dolog ez? Csak nem egy kezdődő viselkedészavar?
– Nyilvánvaló, hogy az ég kék! – mondod te, egy kis ingerültséggel a hangodban, dehát végül is tényekről van szó, az igazságot minden körülmények között meg kell védeni.
– Egyáltalán nem! – jelenti ki az ötéves.
– Dehogynem, nézd csak meg!
– Egyáltalán nem kék!.

Mi ütött belé? Az önállósuló ötévesednek az a baja, hogy nem ő vette észre először, hogy milyen különösen szép kék ma az ég, így hát meg kell cáfolnia. Minden, amit mondasz, csak akkor lehet igaz, ha az ő ötlete volt. Ezt egy kicsit kellemetlen elviselni, különösen, ha olyan helyen dolgozol, ahol egy sereg önállósuló gyerek van rád bízva, de ez is egy természetes fejlődési szakasz. Ilyenkor a gyerekek úgy érzik, hogy a dolgok értelme, és a tettek indítéka mind-mind csak akkor elfogadható, ha ők vették észre, ők találták ki és ők jöttek rá először. Nehéz dolguk van, mert a felnőttek lépten nyomon letörik a lelkesedésüket, és megmosolyogják az ő eredeti, egyszeri és különleges heuréka-élményüket.

Ő akarja megcsinálni!

A szándék a lényeg, nem a teljesítmény. Egy ismerősünk kisfia csodás pár cowboy-csizmát kapott az amerikai rokonoktól. Olyan igazit, amit segítség nélkül ugyanúgy képtelenség egyedül felhúzni, mint egy pár korcsolyát. De a kisfiú egyedül akarta felhúzni. Az apukája segíteni akart neki, de ő: “Nem! Egyedül akarom!” Csodálatos! A felnőtt persze világosan látja, hogy nem fog menni. ”Kisfiam, ezt nem tudod egyedül megcsinálni. Ez Apa dolga. Apa kell, hogy segítsen.” ”De tudom egyedül!” Az apuka engedte, hogy próbálkozzon, a kisfiú pedig fél órán keresztül próbálta egyedül felhúzni a csizmát. Már csurogtak a könnyei, de még mindig próbálkozott. Sikerült neki? Persze hogy nem!

Személyiségfejlődési szempontból az a legfontosabb kérdés, hogy meg akarja-e csinálni önállóan a dolgokat, és nem az, hogy meg tudja-e csinálni. Ez akkor is így van, ha egy gyereknek hiányoznak a kezei és nagyon kevés dolgot tud egyedül megcsinálni. Az a fontos, hogy akar-e önállóvá és függetlenné válni? Nem a teljesítmény a legfőbb kérdés, hanem a szándék. Van-e benne akarás, van-e vállalkozószellem? Ez az, aminek meg kell lennie.

Nagyon igyekszünk a gyerekeket önállóságra nevelni, de ennek is belülről kell fakadnia. Az önállóság a belül megszülető szándékkal, a saját elhatározással kezdődik. Az önállósulás útján haladó gyerek akkor is akar valamit csinálni, amikor még nem képes értékelhető teljesítményre. A vállalkozószellem is a természet műve.

A való életben az önállósulás minden jele hullámzó: hol felerősödik, hol alábbhagy. Egyetlen gyerek sem szárnyal vacsoraidőben, amikor éhes és fáradt. De ez nemcsak a gyerekekkel van így: nagyon kevés felnőttön mutatkozik meg a felelősségérzet, az eleven érdeklődés és a vállalkozókedv vacsoraidőben. Éhesen és fáradtan senkin nem ütköznek ki a folyamatban lévő érésnek ezek a jelei, mert az érés luxus.

_________________
A kéz nélkül született, örökbefogadott és szeretett pici lány, Vasilina Facebook oldala

Aki eleven: játszik, tanul és felfedez

Amikor a baba megszületik, a biológiai “élet” jeleit ellenőrzik: Mozog? Elég jól ver a szíve? Elég erős, elég életrevaló? Enélkül nem tud élni, de nyilvánvaló, hogy ennél több az élet. Jézus azt mondta, hogy “én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” A bőségről a fejlődéshez szükséges nyugalom kapcsán már szót ejtettünk [Várakozáson felül adjunk!]. De mi ez az élet?

A görög zoé jelenti a biológiai életnél (bios) több, belülről fakadó vitalitást, ami az emberi potenciál része: spontán, természetes úton kiteljesedhetne mindenkiben, mégsincs meg sokakban. Milyen jelek utalnak rá egy fejlődő gyermeknél?

Például azt, hogy eleven és érdeklődő. Vannak ötletei. Akar valamit kezdeni magával. Van szárnyaló képzelete, kísérletezőkedve. Kíváncsi rá, hogy mi miért van, hogyan készül, hogy működik. Belülről fakadó tudásszomj ösztönzi a világ megismerésére. Legfontosabb jele a belülről vezéreltség, a belső motiváció, ami nélkül nem alkalmas egy gyerek az önálló, szabad tanulásra, hiába adunk lehetőséget rá.

Amikor kívülről nem érkezik inger vagy információ, amikor a gyermek épp nem a képernyő előtt ül és nem is szórakoztatja senki, ugyanakkor éppen tele van a szeretettankja, nyugalmi állapotban kell lennie [ld. Mi végezzük a kötődés munkáját!]. Ilyenkor kellene, hogy előbuzogjon belőle a belső tartalom. Ilyenkor kellene, hogy megjelenjen a szabad játék. Ekkor derül ki, hogy van-e otthon valaki? Elkezd-e játszani? Elkezd-e alkotni? Felfedezni? Olvasni? De van, akinél az ötletek, a tudásszomj, a képzelet és a kísérletezőkedv helyén ilyenkor is csak egy tátongó vákuumot látunk. Szenved az unalomtól, mert nem jön belőle semmi, ami kitöltené az űrt. A belső üresség beszippant és elnyel minden energiát [ld. Az akadály, ami a fejlődés útját elállja].

Az élet hiánya

A gyakori unatkozás az eleven belső tartalom hiányára utal. Egy gyerek akkor unatkozik, amikor benne sincs semmi, amivel ki tudná tölteni az üres perceket. Amikor a saját képzelete, a saját gondolatai, a saját ötletei hiányoznak, és nem tud mit kezdeni magával, amikor a kívülről érkező foglalkoztatás és szórakoztatás abbamarad. A belső élet hiányzik abból a gyerekből, akinek belülről semmi nem mozgatja a fantáziáját, nem fűti az érdeklődését, nem indítja el a kreativitását. Ha egy gyerek azonnal unatkozni kezd, amikor kívülről nem kötjük le: nem kapcsolunk be neki valamit, nem foglalkoztatjuk, akkor a benne tátongó vákuum mindent beszippant, amit csak talál. Azt hisszük, hogy többet kellene foglalkoztatni, de ez nagy tévedés. Az unalom nem azt jelzi, hogy több külső ingerre van szüksége. A belső élete felpezsdüléséért kell tennünk valamit!

Minél inkább kisegítjük az unatkozó gyerekünket azzal, hogy elé teszünk valamit, amit beszippanthat: többet szórakoztatjuk, több érdekességgel vesszük körül vagy bekapcsolunk neki egy képernyős kütyüt, annál kevésbé orvosoljuk a probléma igazi okát! A mai gyerekek minden korábbi generációnál többet szórakozhatnak, és ennyi unatkozó gyereket sose hordott még hátán a föld! Az unalom megoldása nem a folytonos foglalkoztatás, szórakoztatás és szervezett időtöltés! Nem volna szabad kitöltenünk a gyerekek minden percét!

Az űrt a belső életnek kellene kitöltenie: a saját gondolatvilága, a saját képzelete, a belülről spontán megjelenő játék kellene, hogy foglalkoztasson minden gyereket! Ha egy gyerek minden alkalommal unatkozni kezd, amikor senki nem játszik vele és képernyő sincs előtte, akkor belülről kellene életre keltenünk!

Nem arról beszélek, hogy soha nem unatkozhat. Minden gyerek elveszíti az elevenségét, amikor éhes, fáradt, lázas, vagy éppen halálosan szomorú, mert elveszett a kiskutyája. Időnként mindenkinek lemerülnek a tartalékai, és akkor nem kreatívak vagyunk, hanem nyűgösek. De tragédia, hogy az óvodások még kíváncsiak, de a középiskolások már unatkoznak! Hova lett a kalandvágy? A lelkesedés? A tudásszomj? Miért nem játszanak vagy olvasnak a gyerekek, amikor unatkoznak?

A belső elevenség hiánya rengeteg fiatal tragédiája.
– Mihez kezdesz, amikor kikerülsz az iskolából?
– Nem tudom.
– Azért csak érdekel valami? Csak van valamihez kedved, valami ötleted…
– Nem tudom.
Semmi nem tölti meg őket belülről. Az egyetlen erő, ami mozgatja őket, a csillapíthatatlan kötődő éhség, ami miatt egész álló nap kapaszkodniuk kell valakibe vagy valamibe, akihez (vagy amihez) kötődhetnek. Együtt kell lógniuk a haverokkal, ha máshol nem, legalább a Facebookon. Kémiai anyagokkal kell csillapítaniuk a belső vákuum mardosó fájdamát. Szívszorító és veszélyes, amikor az élet helyén fekete lyuk tátong.

Egy igazán élő, belülről is eleven gyerek:

  • tele van kíváncsisággal és kísérletezőkedvvel
  • a felfedezés és megismerés öröméért tanul
  • saját gondolatai, eredeti ötletei vannak

Tele van kíváncsisággal és kísérletezőkedvvel

A valódi tudásszomj könnyen összetéveszthető a beszűkült érdeklődéssel. Iskolásokkal gyakran előfordul, hogy leragadnak egy témánál, de mindig olyasminél, amiről ők tudják a legtöbbet; nem az köti le a figyelmüket, amiről még keveset tudnak. Válaszokkal vannak tele, nem kérdésekkel. Az ilyen beszűkült fókuszt nem jó összetéveszteni az ismeretlen iránti kíváncsi érdeklődéssel (nem bízhatjuk rá a saját tanulását, ha nincs meg benne a szükséges belső motiváció).

A szárnybontogató érdeklődés, a valódi tudásszomj egész más természetű. Nem szűkül be az érdeklődése egyetlen területre. Tudásának bizonygatása helyett a megismerés vágya és a felfedezés öröme ösztönzi tanulásra. Kérdésekkel van tele. Aki mindenre tudja a választ és mindig az övé az utolsó szó, az tudálékos, nem kíváncsi. A kíváncsi embert az vonzza, amit még nem ismer. Az új dolgok izgatják. Kérdésekkel és kísérletezőkedvvel van tele.

A tudásszomj könnyen összetéveszthető a négyévesek folytonos miértjeivel is. Piaget azon gondolkodott, vajon miért van az, hogy a gyerekek olyan gyakran használják képzeletüket. Megfigyelte, hogy mivel nem folytatnak deduktív és analitikus gondolkodást, nincs okuk arra, hogy határozottan elkülönítsék a valós és a nem valós világot. Mivel gondolkodásuk nem oksági viszonyok és bizonyítékok szerint működik, minden lehetségesnek tűnik.

Amikor egy gyerek azt kérdezi: “Mi lenne, ha angyal lennék?”, a felnőtt a kérdést nem találja komoly megfontolásra alkalmasnak, mivel az a realitás világán kívül esik. De egy gyerek számára nemcsak, hogy minden lehetséges, hanem minden megmagyarázható is, mivel nem szükséges hozzá objektív logika. Értelmük kielégítéséhez csak indítékra van szükség – a labda le akart gurulni a dombról, ezért le is gurult. Egy 6 éves gyerek úgy gondolhatja, hogy a folyó azért folyik lefele a hegyről, mert le akar folyni. Egy évvel később ugyanezt úgy magyarázza: “a víz mindig lefele folyik, ezért folyik erről a hegyről is lefele a folyó.”
– Jean Piaget: The Language and Thought of the Child (A gyermek nyelve és gondolkodása)

A négyévesek miértje tájékozódó kérdés. Nem mindig kíváncsiságból fakad; csak tudniuk kell, hogy valami mit akar, és mi lesz vagy lehet, mert igazodniuk kell valamihez. Ez még inkább kényszer, mint kíváncsiság, de nem mindig könnyű megkülönböztetni ezeket a dolgokat. Az önálló szárnybontogatás viszont tele van saját ötletekkel és kísérletezőkedvvel.

A felfedezés és megismerés öröméért tanul (szeret tanulni)

A belső motivációval rendelkező gyerek a tanulás kedvéért akar tanulni: szeret kutatni és kísérletezni. A tanulási kedv belőle fakad. Nincs szüksége külön megerősítésre. Nem kell noszogatni, ösztökélni, jutalmazni. Sőt, a jutalom csak megzavarja. Számára tanulás boldog felfedezés – önmaga jutalma. Az érdeklődő gyermek a tanulás kedvéért tanul, mert megtalálja benne a beteljesülés örömét. Ezzel szemben a kívülről érkező jutalom, könnyen megfosztja a tevékenységet kísérő örömtől. A külső ösztönzők, mint a verseny és az érdemjegy, érdektelenek a belülről motivált gyerekek számára, és inkább nehezítik, mint segítik a belső motiváció kifejlődését.

“Minden jutalom, amelyet csak keveseknek osztunk, a többi gyerek számára egy kétfedelű üzenet: te nem vagy olyan jó, hogy ezt megérdemelnéd. A jutalom, legyen az egy jó jegy, vagy akármi más, könnyen megfosztja a tevékenységet kísérő örömtől. Másképp fogalmazva a külső jutalom csak arra ösztönöz, hogy a morális fejlődés konformista vagy irracionális követő fokozatára lépj, de soha nem ösztönöz a racionális önzetlenségre.”
Fóti Péter: A gyerekek morális fejlődése

A szárnyait bontogató, kíváncsi gyerek, aki önmagáért élvezi a tanulást, azt csinálja meg a legnehezebben, amit muszáj. Többnyire olyan kérdések izgatják, amik nem tartoznak a kapott feladathoz. Viszont magától eljut a könyvtárba (illetve eljutna, ha maradna rá ideje) és kutatja a számára érdekes témát. Osztályzatot nem kap érte, de elég neki a kíváncsiság.

Saját gondolatai, eredeti ötletei születnek

Egy eleven gyerek sose marad veszteg. Amikor elemében van, tele van ötlettel, gondolattal és érdeklődéssel. Fűti a szenvedély. Természetesen ez is ingadozó (hol felerősödik, hol visszahúzódik). A kicsiknél csak időnként villan fel, de ha a fejlődés töretlen, a belső elevenség is fokozatosan erősödik és egyre maradandóbb lesz.

Az eleven gyerek mások élményeire és gondolataira is kíváncsi. Az érés anyaméhe a kapcsolat. Saját gondolatok, eredeti ötletek is a kapcsolat méhében születnek. Ha lebutított, kivonatolt tananyag helyett élő könyveket adunk a kezébe, a tudományok és az irodalom terén is közvetlen tanítómesterei lehetnek az emberiség nagyjai, akikkel hús-vér valójukban sohasem találkozhat.

Az élet személy

A görög zoé szó azt a vitalitást jelenti, amihez nem elég a szívünk dobogása; aminek az élő Isten a forrása. Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy az élő, teremtő Isten emberré lett, közöttünk élt és belénk költözött. Földi élete során mondta Jézus:

“Én vagyok az út, az igazság és az élet (zoé)”
– János 14:6

Ez a rövid nevelési cikk nem alkalmas az élet teológiájának bővebb kifejtésére, de az emberi vitalitás témájához fontosnak tartom hozzátenni, hogy az élet élő, személyes forrása a bennünk élő Krisztus. Az emberi potenciálnak ez a része nemcsak biológiai, nem is csak pszichológiai vagy szellemi. Mindez, és mégis több. A teremtő, kreatív Isten, aki örömmel alkotott, hogy szeressen, olyan eleven és szárnyaló, kreatív élet csíráját ültette el bennünk, ami őrá jellemző (önmagához hasonlóvá teremtett), és belőle fakad (a bennünk élő Krisztus életéből).

A potenciál mindenkiben megvan. A gyötrő vákuumal járókban is. A függőségekbe kapaszkodókban is. De találkozniuk kell vele, hogy az élet forrásából akarjanak meríteni. Az emberi vitalitás forrása élő kapcsolat. Minden embert belülről is élőnek szánt a teremtő Isten. Mindenki akkor él egészen, amikor meggyökerezik az Élet forrásában. Krisztus ugyanúgy az élet forrása, ahogy a szeretet forrása is, mert Isten maga a szeretet (ld. 1János 4:7-21). Ahogy szeretet nélkül nem tud teljes emberré fejlődni egy gyerek, ugyanúgy vitalitás, zoé nélkül sem.

Az élet személyes valaki! Ugyanaz, aki a szeretet! Tárt karokkal hív, hogy bízzunk és nyugodjunk meg benne. Eresszük őbelé a kötődő gyökereinket hogy fejlődjünk, virágozzunk és teremjük az élő gyümölcsöket. Az ő életében meggyökerezve egészen élhetünk! Az életet még belőlünk szívogató éretlen gyerekek rajtunk keresztül ízlelhetik meg az élet forrását, aki azért jött az emberek közé, hogy “életük legyen és bőségben éljenek.”

“Akié a Fiú (Krisztus), azé az élet (zoé); akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban.”
– 1János 5:12

Aki életképes: kötődései nélkül is önmaga marad

A magzati fejlődés célja a biológiai életképesség: hogy mire a köldökzsinórt elvágják, a baba már önállóan, az anya testétől függetlenül is életben tudjon maradni: tudjon levegőt venni, nyelni, emészteni stb. Később a kisgyerek egyre több gyakorlati dologban éri el az önállóságát: lábra áll, megtanul járni, enni, beszélni, egyedül felöltözni. Az önértékelést semmi nem erősíti meg jobban, mint amikor egy gyerek büszke lehet arra, hogy valamit egyedül meg tud csinálni. Már a hároméveseknél is gyakran látjuk ezt a csodálatos büszkeséget! Nagyszerű érzés különálló lényként is életképesnek lenni! Amikor egy gyerek elégedett magával azért, hogy valamit már meg tud csinálni, az egész lénye ujjong: kezdek megérkezni!

A kisgyermekkort követő évtizedekben bontakozik ki a pszichológiai életképesség: az érett ember már nem másból cumizza az életet; lelkileg is megáll a saját lábán. A lelki anyaméhen kívül is életképes. A döntéseiért maga vállalja a felelősséget: nem másokat hibáztat a tetteiért vagy az állapotáért, hanem felelősségvállaló felnőttént próbál élni. Kialakulnak a saját énhatárai és a saját értékrendje, amelyek mellett igyekszik kiállni.

Miben nyilvánul meg az önálló életre való képesség?

  • Kötődései nélkül sem veszít talajt (Jób)
  • Mások társaságában is önmaga marad (nem olvad be és nem sodródik)
  • Saját magával is van kapcsolata (önismeret, önértékelés, lelkiismeret)

Kötődései nélkül is sem veszít talajt

Egy önállósuló 4-5 éves gyerek már akkor is kezdi magát feltalálni, amikor nem vagyunk vele. De egy egész élet sem elég hosszú idő ahhoz, hogy kötődéseink nélkül se essünk szét, mindentől és mindenkitől megfosztva se omoljunk össze. Az érettség komoly próbája, amikor ilyen helyzetbe kerül valaki. Ha volna teszt, ami mérni tudná, hogy valaki hol tart a lelki nagykorúság útján, akkor az valószínűleg ezt a képességet tenné próbára.

Elképzelni is szörnyű, hogy milyen lehet megfosztva lenni minden kötődésünktől! Ha elveszítenék mindent, amihez kötődöm: a kedvenc tárgyaimat, a fontos kapcsolataimat, és még az egészségemet is, volna erőm fölkelni reggel?  Ha nem volna, akinek a tükrében megláthatom magam, tudnám még, hogy ki is vagyok? Akkor is akarnék értelmes életet élni? Mi maradna belőlem, ami még akkor is én lennék, ha mindent és mindenkit elszakítanának tőlem, amit szeretek?

A bibliai Jóbbal pontosan ez történt. Sokat elmond az emberi érettségről ez a többezer éves történet. Jób szenvedése az emberi tartás próbatétele is: megmarad-e a hite, meg tud-e állni a lábán, ha mindent elveszít, ami és aki értékes a számára? Egyesével fosztották meg minden kötődésétől, Jób pedig megállta a helyét. A története itt olvasható: Jób könyve

Remélem, hogy ilyen kemény vizsgát sose kell tennem abból, hogy a kötődéseim nélkül mennyire tudok talpon maradni. Jób története is érzékelteti, mennyire hosszú ez az út. Attól tartok, hogy nekem két élet is kevés lenne ehhez. De ez a hosszú út egészen kiskorban kezdődik. Azzal kezdődik, hogy a 2-3 éves egy fokkal függetlenebb lesz, egy fokkal kevésbé veszíti el a lába alól a talajt, amikor nem vagyunk vele; és úgy folytatódik, hogy élete során napról napra, lépésről lépésre jut közelebb az érettséghez.

Kapcsolatban sem veszíti el önmagát

Nem sodródik, nem olvad be, nem könnyen befolyásolható és manipulálható, megtartja a saját értékrendjét. Egy kialakult egyéniség tudja, hogy mit akar és mit nem. Van ízlése, vannak értékei, meg tudja szabni a személyes határait, és elég öntudatos ahhoz, hogy ellen tudjon állni a közvélemény sodrásának, a társaság befolyásának. Sok időbe telik, amíg valaki egyéniséggé érik.

Saját magával is van kapcsolata

A saját gondolataira és érzéseire is képes reflektálni; belső konfliktusba is keveredik már saját magával. Ez is értékes gyümölcs, és öt éves korra már megmutatkozhatnak a jelei. Aki nemcsak kapcsolatok részeként, hanem különálló lényként is látja magát, az önmagával is fel tudja venni a kapcsolatot. Tudatosan is felfogja a saját érzéseit: „Jaj, ezt nem szeretem!” „Ez jólesik!” „Így és így érzem magam.” Átgondolja, felülvizsgálja a saját gondolatait is. Egyre inkább kapcsolatba kerül önmagával. Az érésnek ez a jele felismerhető a gyerekek írásait olvasva, őket meghallgatva. A felnőtt ismerőseinkkel kapcsolatban sem nehéz eldönteni, hogy valaki kapcsolatban van-e saját magával, van-e nála otthon valaki?

Már az ötévesek között is akad, aki már tudatosan is képes nyomon követni a saját gondolatait és érzéseit, belső konfliktusba keveredik saját magával, és kénytelen lassítani, amikor nem ért egyet. “Hezitálni vagy nem hezitálni, ez itt a kérdés”, fogalmazta meg ezt az állapotot egy ismerősöm.

Ha van magaddal kapcsolatod, akkor sose vagy egyedül. Olyan előny ez, ami egyszerre hátrány is. Soha többé nem lehetsz egyedül. Vitába kell szállnod magaddal. Mint minden kapcsolatban, itt is az a helyzet, hogy hol egyetértesz, hol nem. Most már minden idődet ebben a kapcsolatban töltöd. Néha azért keresed mások társaságát, hogy kikapcsolódj egy kicsit a sajátodból. Szép számmal akadnak viszont olyan emberek, akik még soha nem tapasztaltak ilyesmit, mert semmi kapcsolatuk nincs önmagukkal. Ha viszont magaddal nincs kapcsolatod, akkor a másokkal való kapcsolataidban is nehezen mozogsz. Ahhoz először magaddal kell megismerkedned.

Legkorábban 5-6 évesen kerülhetnek a gyerekek önmagukkal is kapcsolatba, de mindenképpen csak a felfedező és önkifejező játékkal töltött legalább hároméves periódust követően [ld. A fejlődés mozgatórugója: a játék]. A mély önismeret kibontakozása még ezután is hosszú éveket vesz igénybe; akár évtizedeket is. Jó hír, hogy soha nem késő. Akár 50, 60, 70 évesen is megismerkedhetünk magunkkal. Rossz hír viszont, hogy az elején kell kezdeni, mert ez is egy hosszú érési folyamat gyümölcse.

Nem nehéz megállapítani, hogy egy serdülőben működik-e az énfenntartás ösztöne: az egyéniség fenntartására, az önmagához való hűségre irányuló belső hajtóerő. Egy rövid beszélgetésből kiderül:
– Úgy látom, nagyon fontos neked, hogy olyan legyél, mint a barátaid. Ugyanúgy öltözöl, ugyanúgy viselkedsz, ugyanúgy beszélsz, mint ők. Mondd csak, nem zavar egy kicsit?
Ha az énfenntartás ösztöne gyengébb, mint a kortárs-orientáció, akkor meglehet, hogy tényleg olyan akar lenni, mint a többiek. Nagy öröm, amikor egy serdülő másképp válaszol az ilyen provokatív kérdezősködésre:
– Dehogynem zavar! Csak nagyon nehéz. Önmagam szeretnék lenni, de azt sem akarom, hogy a többiek kinézzenek maguk közül.

Itt már lakik odabent valaki! Nehéz dolog, nem vitás. De óriási, hogy már az énfenntartás ösztöne is dolgozik benne. Ez is a lelkiismeret egy fajtája, és csak a személyiségfejlődés egy bizonyos fokán alakul ki. Az önmagunkhoz való hűség az egyéniség lelkiismerete. Arra szolgál, hogy valakinek mások ellenében is legyen ereje kitartani a saját nézetei és értékei mellett; hogy mások társaságában is tudjon önmaga maradni; hogy ne kényszerüljön a saját ízlését, véleményét, meggyőződését és álmait csak azért feladni, mert nem tetszik a többieknek.

Viktor Frankl az emberi élet egyéni értelmét tekintette lelkiismeretnek. Mégis mondj igent az életre c. munkájában (1946) írta:

“Minden ember a saját élete értelmes beteljesítésére születik. Tőlünk függ, hogy megragadjuk-e az értelmes élet kínálkozó lehetőségeit; rajtunk múlik, hogy vállaljuk vagy inkább igyekszünk elkerülni az értelmes életet jelentő döntéseket. Az életnek nem nagy általánosságban van végső értelme, hanem az egyes ember életének van egyedi értelme. A ‘mi az élet értelme?’ akkor értelmes kérdés, ha a saját életünkre és feladatainkra vonatkozik.”

A lelki-szellemi életképesség nem a jó gének vagy a nevelés eredménye, hanem az érés gyümölcse. A természet műve, Isten a forrása, ahogy a kisbaba élete is. Azért beszélünk róla mégis, mert a mi feladatunk, hogy segítséget nyújtsunk az egyéniség születéséhez.

A fejlődés mozgatórugója: A JÁTÉK (de milyen játék?)

A mi szemünkben a játék csak szórakozás. A gyerekünk akkor mehet játszani, amikor már nincs más dolga. Pedig a játék az élet kísérleti műhelye, a fejlődés előretörő csúcsa és a feszítő indulatok árnyékszéke.

Bővebben