Várakozáson felül adjunk!

A 2017. október 14-én a Szülők Szombatján tartott előadásom alapján.

Várakozáson felül adjunk! Parancsolgat és követelődzik a gyerekünk? Ne kevesebb, hanem több figyelmet, több közelséget, több törődést adjunk! Kapaszkodik belénk, amikor eljött az esti vagy a reggeli búcsú ideje? Ragaszkodjunk hozzá jobban! Tartsuk erősebben! Múljuk felül, amit a gyerek vár! Akkor nyugszik meg, ha jóllakik, ha telítődik. A nyugvóponthoz, a kötődés munkájától való megpihenéshez úgy lehet egy gyereket eljuttatni, hogy bőségesen látjuk el azzal, amire szüksége van. Nemcsak éppen-éppen kimérve a szükséges adagot. Többet kell kapnia. Akkor tud telítődni és megnyugodni, ha úgy érzi, hogy folyamatosan ömlik rá a szeretetünk. Ha a csapból is folyik, és fel sem merül, hogy egyszercsak elfogy. Ne szoktassuk hozzá, hogy kevesebbel is túl lehet élni! A gyermek kötődő gyökereit a feltétel nélküli szeretet táplálja a kapcsolat talajában. Többet adjunk a jeleiből, mint amennyit ő vár!

Fejlődés ott van, ahol a szükségletek bőségesen rendelkezésre állnak. “Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek” – mondta Jézus. Ilyen egy jó pásztor. Ilyen egy jó kertész. Napjainkban viszont nem szokás a bőségről beszélni. Még a szeretetünkkel is takarékoskodunk, mert semmit nem tudunk a nyugalomról. Bőség is kell hozzá, bőség pedig ott van, ahol a kínálat nagyobb, mint a kereslet.

Bőség ott van, ahol a kínálat nagyobb, mint a kereslet

Dr. Neufeld gyakran elmeséli, hogy tanította meg a legidősebb lánya (aki ma a munkatársa) erre az alapelvre. A hétéves Tamara egyszer csak azt mondta:

– Apa, szeretlek. – Kis kérdőjellel a hangjában, mint aki választ is vár. Apukája válaszolt is szépen:
– Én is szeretlek. – Gondolta, ez a jó válasz. De súlyos csend következett, mielőtt újra megszólalt a hétéves hangocska:
– Apa, ha tényleg szeretnél, akkor először te mondtad volna!

A férfiak rögtön felismerik: női logika. De nem az volt az igazi baj, hogy nem az apa mondta ki először. Tamara csak így tudta szavakba önteni, amit érez, de az volt a baj, hogy nem többet kapott, hanem pont annyit, amennyit kért. A gyerekünk, sőt még a párunk is csalódott lesz, ha a szeretet bármelyik jelét úgy kapja meg, ahogy megrendelte. Többet és nagyobbat kell adnunk, sőt úgy, mintha nekünk jutott volna eszünkbe. Miért? Mert csak így ér valamit!

Hogy éred el, hogy a gyereked ne csimpaszkodjon rád olyan szorosan? Rászólsz, hogy hagyjon már békén egy kicsit?  Lefejted magadról a karját? Dehogy! Még erősebben szorítod magadhoz! Többet kell adni, mint amennyi a megrendelésben szerepel. Mit mondhatott volna ez az apuka a kislányának? “Te Tamara, gyere csak ide! Ezer ‘szeretlek’ van a tarsolyomban, és mind a tiéd!” Magához kellett volna ragadnia a vezetést. Kezdeményeznie kellett volna. Le kellett volna pipálnia Tamara elvárásait. Sőt, meg kellett volna előznie. Jobbat kellett volna adnia és nagyobbat! Akármi is az; amit én adok, annak valahogy felül kell múlnia azt, amit a gyerekem vár.

„Ha valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre!”
– Jézus (Máté 5:41)

Ez az idézet ugyanott olvasható, ahol Jézus hegyi beszéde, amit boldogmondásoknak is szoktak nevezni. Ugyanitt van az is, hogy ha valaki a gatyádat követeli, add neki az ingedet is; pontosabban, ha “el akarja venni az alsóruhádat, engedd át neki a felsőt is”. Többet kell adni, mint amennyit kérnek ahhoz, hogy a törődés, a gondoskodás a mélyebb szükségleteket is kielégítse, azaz megnyugvást adjon. A kérés, a követelés puszta teljesítése nem fejezi ki azt, hogy “nincs miért aggódnod, holnap sem maradsz magadra, pihenj meg nyugodtan, mert én viselem a gondodat.”

Ezért öngól a karácsonyi meg a szülinapi kívánságlista is. Sokkal jobb, ha megpróbáljuk kitalálni, mire vágyik a gyerekünk, de nem ébresztünk benne elvárásokat. Amikor tőle kérdezzük meg, hogy mit szeretne, úgy érezheti, hogy nem ismerjük eléggé. Miután leadta a megrendelést, elvárja, hogy pontosan teljesítsünk, és könnyen úgy érezheti, hogy jár neki az ajándék. Ha kívánságlistát íratunk vele, és sikeresen teljesítjük a feladatot, öngondoskodás gyanánt kapja meg azt, amire vágyik. Ha pedig nem egészen azt kapja, amit rendelt, csalódni fog. Úgy fogja érezni, hogy becsaptuk, nem vettük komolyan, nem figyeltünk rendesen, vagy olyan tehetetlenek vagyunk, hogy még egy ilyen egyszerű feladatot sem lehet ránk bízni. Sokkal jobb, ha az elvárások helyett meghagyjuk a gyerekeinknek a várakozás örömét, és visíthatnak a meglepetéstől, ha egy dédelgetett vágyuk valósul meg a nem várt ajándékban.

Az ötödik gyerekkel már Dr. Neufeld is okosabban bánt, mint az elsővel. A következő történetet is tőle hallottam:

“Amikor Braden fiam óvodás volt, reggelente dolgozni mentem, és mindig rettenetesen hiányoztam neki. Szomjazta a közelségemet, szinte üldözött a szeretetével. Alig várta, hogy hazaérjek. A közelben volt a rendelőm, mindössze hat háztömbnyire, így hazajártam ebédelni, és rövid időre együtt lehettünk. Braden egész délelőtt engem várt, gyűlt benne a kötődő éhség. Délben kiállt a kapuba, és amint felbukkantam a sarkon, pufók kis lábain döcögni kezdett felém. Minél közelebb ért, annál gyorsabban szaladt, aztán felugrott rám, és el kellett kapnom, nehogy elterüljön a földön. Tudjátok, milyen váratlanul képesek ránk felugrani a háromévesek. Nekem meg kezemben a táska, és minden más. De ő minden alkalommal biztosra vette, hogy el fogom kapni, szaladt és ugrott. És ahogy magamhoz öleltem, úgy fúrta belém a fejét, mintha újra meg akarna születni. Semmi sem volt neki elég közel.
– Apa, hiányoztál, hiányoztál Apa! – mondogatta.

Fiatalabb apaként ilyenkor még azt mondtam a gyerekeknek:
– Most nem érek rá kisfiam, sietek vissza, sok dolgom van, telefonokat kell intéznem, majd csak munka után jövök tényleg haza, és akkor fogok játszani veled.
Ők pedig folyton rajtam lógtak, mert nem jól gondoskodtam róluk. Nem adtam nekik többet, mint amit vártak. Az ötödik gyereknél viszont már tudtam: akármilyen erősen szorít, nekem mégerősebben kell őt ölelnem, hogy tudja: nekem ő jobban hiányzott, mint én neki. Én jobban örülök az ő jövetelének, mint amennyire ő akar velem lenni. És akkor történik a csoda.”

A telítettség csodálatos dolog. Szinte érezhető, ahogy sebességet vált az amygdala (a limbikus rendszer sebességváltója), és a gyermek átvált a küzdelemből a nyugalomba. A kisgyereket újra meg újra a hatalmába keríti a kötődő éhség és keresi az üzemanyagot. De amint megtelik a szeretettankja, az agya mintha azt mondaná: “Jaj, köszönjük! Pont ez kellett nekünk!” Egyik pillanatról a másikra történik a váltás. Bradennel is ez történt.

“Jól megszorongattam, ő pedig kibontakozott az ölelésből, lecsúszott a földre, és már szaladt is játszani. De én pszichológus vagyok, és szeretek kísérletezni. Után kiáltottam:
– Gyere csak vissza, Braden! Apa tartogat neked mégegy ölelést!”
Erre ő:
– Jaj, Apa…!”

Pedig ez a kisfiú egész délelőtt az apukáját várta! De egyik pillanatról a másikra váltott. Otthagyta és elszaladt játszani. Miért? Mert amit kapott, az bőségesen fedezte a szükségleteit. A kínálat felülmúlta a keresletet.

Manapság viszont a passzív “válaszkész” magatartásra bíztatják a szülőket. Nem vezetünk. Arra vagyunk berendezkedve, hogy megvárjuk, amíg a gyerek kér valamit, és megadjuk neki. Teljesen kimerülnek benne a szülők. Egy idő után már csak az igények kielégítésére, a követelések teljesítésére futja az erejükből, és arra is csak akkor, ha a gyerek elég hangos. Ez pedig beindítja az ördögi kört. Minél erőszakosabban követel a gyerek, annál passzívabbá válik a felnőtt. És minél passzívabb a felnőtt, annál hangosabban követel a gyerek. A szeretettankja pedig nem tud telítődni, ha azt kapja meg, amit kér. Abban nincs semmiféle alfa gondoskodás, ha a pincér kihozza, amit rendeltem. Több kell ahhoz, hogy tudjam, hogy valakinek fontos vagyok és a gondjaira bízhatom magam! Több kell ahhoz, hogy a szeretettankom telítődjön! Ezért rendeztek a lakomát a régi időkben.

A lakoma (görögül agapé) a szeretet szimbóluma

Minek az a rengeteg étel? Nem is bírjuk megenni! Micsoda pazarlás! Egy ünnepi lakomán a szükségesnél mindig több étel van az asztalon, mert a lakoma a szeretet szimbóluma. A bőség szimbolikus. Minden lakoma azt jelenti minden kultúrában, hogy nincs ok az aggodalomra, mert sokkal több áll rendelkezésre, mint amennyire szükség lehet. Ha a kelleténél több van, akkor meg lehet nyugodni.

Gyerekkoromban sokszor hallottam, hogy “Krisztina, mindennek van határa!” Pedig a szeretet akkor kielégítő és felszabadító, amikor agapé: amikor nincs határa; amikor olyan bőségesen áll a rendelkezésünkre, hogy természetesnek vehetjük, mint a levegőt és a vizet. Meg is feledkezhetünk róla. Nem kell az elveszítéséért aggódnunk! Nem kell a megtartásáért fáradoznunk! Fel sem merül, hogy egyszer csak elfogy. A szülői szeretet is lehetne agapé. Isten túláradó szeretetének is lehetnénk a csatornái, hiszen mindannyian kapjuk. Engedjük, hogy átömöljön rajtunk! Hadd áradjon bőségesen a gyerekeinkre! Ne takarékoskodjunk a jeleivel! Mi is bőven kapjuk. Ezt a megújuló erőforrást pazarolhatjuk nyugodtan. Holnap is lesz belőle, és azután is. Nem lehet kimeríteni. A mindannyiunkat életre hívó Istenből ered az a szeretet, amiről Pál ír: “A szeretet (az agapé) soha el nem múlik.” (1Korinthus 13:8)

Úgy találnak benne nyugalmat a gyerekeink, ha azt érezhetik, hogy sokkal több van belőle, mint amennyit el tudnak fogyasztani. Ez a lényege. Úgy halmozzuk el a gyerekeinket a szeretet és a gondoskodás jeleivel, mintha a szükséges ennivaló kiporciózása helyett roskadozó lakoma-asztalhoz ültetnénk őket. A kínálatnak felül kell múlnia a keresletet. A gondoskodásnak felül kell múlnia a szükségletet. Ez a telítettség kulcsa.

Valaki más gondoskodásában találunk megnyugvást

A tágabb valóság üzenete az a szabadság, az a különös biztonságérzet is, ami a természet csendjében meg-megérint. Abból fakad, hogy valaki más gondoskodásában találunk megnyugvást. A nyugalom személyes és élő, mert kapcsolatból fakad. Jézus sem arról beszélt, hogy viselkedjünk már végre rendesen, hanem kapcsolatra hívott minket. Nem újabb szabályokat adott, hanem önmagát:

“Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.”
– Máté 11:28-30

Megnyugodva szabadulunk fel a fejlődésre

A gyerekek is akkor szabadok a játékra és a fejlődésre, amikor a róluk gondoskodó szülő vállán megpihennek. A biztonságot nyújtó kapcsolattal teremtjük meg számukra a védett és szabad teret a játékhoz. Azt a lelki „játszóteret”, ahol játék közben fejlődhet az agyuk, és felnőhetnek azzá az érett, virágzó és gyümölcsöző önmagukká, akik lehetnek, ha megvalósul a bennük lévő emberi potenciál.

A gyerekeink fejlődését nem tudjuk saját kezűleg levezényelni; a feltételeit viszont legjobban mi, szülők tudjuk biztosítani. Nem tudjuk őket rákényszeríteni, hogy ránk bízzák magukat, de a vállunkat odaadhatjuk nekik, hogy azon pihenjenek. Nem tudjuk őket egyéniséggé nevelni, de azért mindent megtehetünk, hogy kötődő gyökereik nyugalmat találjanak abban a kapcsolatban, amelyet jó kertészként táplálunk és művelünk.

Másokat vezetni és másokról gondoskodni kevésbé kockázatos, mint megpihenni valaki gondoskodásában (vagyis hinni). Hívjuk a gyerekeinket, hogy bízzák ránk magukat, mert a vállunkon megpihenve  szabadulnak fel az önfeledt játékra és a fejlődésre. Mi pedig fogadjuk el Jézus hívását és bízzuk rá magunkat. Szülőként is kapcsolatba gyökerezve találunk beteljesülést. A kapcsolat a nyugalmunk forrása, akár gondoskodó vezető szülőként, akár függő-elfogadó gyermekként veszünk részt abban a kapcsolatban.