Mi végezzük a kötődés munkáját!

A 2017. október 14-én a Szülők Szombatján tartott előadásom alapján.

Hogy teremtsük meg a gyermekkor nyugalmát? Úgy, hogy mi végezzük a kötődés munkáját, ne a gyerek! A kisgyerek ösztönösen azon dolgozik, hogy az anya (a biztonságát jelentő felnőtt) közelségét megkeresse és megtartsa. Addig nem fog megnyugodni, amíg Anya vagy Apa át nem veszi tőle a kötődés munkáját… Ugyanúgy, ahogy a fedél- és az élelemszerzés munkáját is végezni fogja, ha le nem veszi a válláról valaki, aki gondoskodik róla. Mindenki számára világos, hogy a gyerekeket meg kell szabadítani a fedél és az élelemszerzés munkájától. Kevesebben tudják, hogy az életben maradást jelentő kapcsolat ösztönös hajszolásától, azaz a kötődés munkájától is meg kell őket szabadítani. A szükségletek rangsorában a kötődés az első, az érés pedig luxus. Csak ott kerülhet sor az érés luxusára, ahol a gyerekeket mentesítik a kötődés munkájától. Ezzel teremthető meg gyerekkor nyugalma. Az a kérdés, hogyan?

Mi viseljük a kapcsolat gondját!

Majd én vigyázok rád, aludj el nyugodtan. Én intézem a kapcsolattartást, te pedig nyugodt lehetsz. Mindig itt vagyok neked, és mindig gondolok rád. Nyugodtan játsszál, nyugodtan menj el az iskolába, a távolléted alatt én tartom a kapcsolatot. Nem fogok megfeledkezni rólad. Most megyek dolgozni, de az igazi munkámról akkor sem felejtkezem meg: közben is gondolok rád, mert te vagy a legfontosabb.”

A kapcsolat gondját viselni azt is jelenti, hogy folyamatosan a gyermek pulzusán tartjuk az ujjunkat – odafigyelünk rá és igyekszünk megállapítani, hogy hozzánk fordul-e a gondjaival és a kérdéseivel, bízik-e bennünk, vagy nem igazán. Ha pedig úgy látjuk, hogy a kapcsolat elfáradt vagy kihűlt, nem tőle várjuk a változást, hanem mi tesszük meg a kapcsolat javításához szükséges lépéseket.

Mi vállaljuk a kapcsolatért a felelősséget!

Amikor elfogadjuk, hogy a szülő-gyerek kapcsolatban egyoldalúan mi, felnőttek vagyunk a teherviselő, felelős fél, akkor NEM a gyerektől fogjuk várni, hogy igyekezzen megőrizni velünk a jó kapcsolatot. Nem neki kell vigyáznia, nehogy megharagudjunk rá valamiért! Nem az ő dolga, hogy helyrehozza, ami elromlott közöttünk, és nem neki kell áthidalnia a közöttünk keletkezett szakadékot. Én hozom helyre a dolgokat, ha eltávolodtunk egymástól. Én nem sértődhetek meg, mert, ha a gyerek hozzám kötődik, akkor a kapcsolat megingása meghaladja a teherbíró képességét.

Nem fordulhat elő, hogy veszekszünk? Nem lehetünk néha dühösek a gyerekeinkre?

Dehogynem!  Néha mérgesek leszünk rá. És van, hogy össze is veszünk. De tegyünk meg mindent azért, hogy egy dolgot biztosan tudjon: „Ha nem vagyunk jóban és én eltávolodom tőle, Anya jön és visszaszerez! Apa jön és visszaszerez!” Ilyen anya és ilyen nagymama szeretnék lenni, mert ez a dolgom.

Nem a gyerek dolga, hogy odajöjjön hozzám rendezni a kapcsolatot, amikor rájön, hogy megbántott! Az én dolgom, hogy odamenjek hozzá, és azt mondjam neki, hogy “Részemről minden rendben. Túlleszünk rajta. Ha szeretnéd megbeszélni, itt vagyok.” Akárhány éves a gyerekünk, ebben a kapcsolatban mi járunk elöl. A mi dolgunk, hogy rendbe hozzuk a dolgokat. Nekünk kell megtenni az első lépést. A mi dolgunk a kezdeményezés. Nekünk kell hidat építenünk minden eltávolodás, minden szeparáció, minden köztünk keletkezett szakadék fölé is.

A szeretet hídja legyen nagyobb, mint a szakadék, ami elválaszthat!

Mi vagyunk a gondoskodó vezetők ebben a kapcsolatban; a mi dolgunk, hogy mindig és mindennek ellenére szeressük azt a nyavalyás kölyköt, akárhogy viselkedik, akárhogy teljesít, és akármilyen éretlen módon fejezi ki az érzéseit, az indulatait. Mi hidaljuk át a távolságot, amikor eltávolodunk egymástól, ne várjuk meg, amíg jobb belátásra tér és megpróbál minket kiengesztelni!

A szeretet hídja legyen teherbíróbb, mint amennyire nehéz a gyerek!

A gyereknek szüksége van rá, hogy ez a kapcsolata erős legyen, mint a szikla. Egyoldalúan mi, felnőttek viseljük a terhet ebben a kapcsolatban. Viszonzatlanul. Nincs adok-kapok. Nincs kölcsönösség. Nem a szülő-gyerek kapcsolaton keresztül tanítjuk meg a gyereket a kölcsönös kapcsolattartásra! Arra ott vannak a testvérei és a barátai. Mindent megteszünk, hogy azt érezze, hogy ez a kapcsolat tartós és teherbíró – még az ő súlyát is elbírja. Csak így lesz „biztonságot nyújtó” a kapcsolat.

A biztonságot nyújtó kapcsolatok örökké tartanak. Áthidalják a távolságot, és elbírják az összes terhet: azt is, ha a gyerek a másik szülőhöz költözik, és azt is, ha a szülői szerepen túl sokan osztoznak. Kiolthatatlan és legyőzhetetlen szeretettel kell szeretnünk a gyerekeinket, és még abban is segítenünk kell nekik, hogy ezt felfedezzék: “Bármi történik, az anyukád vagyok. Az apukád vagyok. Mindig gondolok rád. Itt vagyok, számíthatsz rám.”

Viseljük a felelősséget a saját érzéseinkért és indulatainkért is!

A gyerekek nagyon ki tudnak minket hozni a sodrunkból. Néha ki tudnánk tekerni a nyakát annak a büdös kölyöknek. Az érzéseinkről nem tehetünk, megtörténnek velünk. Egy gyerek viszont azt hiszi, hogy ő a felelős a felnőttek érzéseiért. Ha Anya ideges, akkor azt hiszi, hogy ő idegesíti, ha Apa dühöng, akkor biztos ő bosszantotta fel. Ezért olyan fontos, hogy miközben a gyerekünk az indulatainkkal szembesül, azt is adjuk a tudtára, hogy nem ő a felelős a mi érzéseinkért.

De ha olyanokat hall tőlünk, hogy: „az őrületbe kergetsz”, vagy „miért idegesítesz már megint?”, akkor magára marad a teherrel, hogy rajta áll vagy bukik a kapcsolat.

Nem találkoztam még olyan szülővel, aki nem akad ki, amikor úgy érzi, hogy teljes kudarcot vall a gyermeknevelésben. Nincs olyan szülő, aki sose gurul dühbe; aki sose lesz ideges. Felkavarnak minket a gyerekek. De ha őket hibáztatjuk az indulatainkért, akkor ők lesznek a felelősek a kapcsolatért is. A legrosszabb dolog azt mondani, hogy „MIATTAD vesztettem el a fejem!” Az én indulataimért nem a gyerekem felel, hanem én.

“Mami, most dühös vagy rám?” – kérdi. Mit mondjak erre? Azt hiszem, az a legjobb, ha őszintén elismerem: “igen, most tényleg nagyon dühös vagyok.” “Mami, most szomorú vagy miattam?” “Igen, most tényleg nagyon szomorú vagyok. De ne aggódj, tudom kezelni. Az én dolgom.” A kudarc, a szomorúság és a dühbe gurulás a szülői lét velejárója. Nem is várom, hogy sose legyek szomorú vagy dühös. És ha már elborítanak a rossz érzések, nem a gyerektől várom, hogy csináljon valamit, ami segít, hogy jobban érezzem magam. Én vagyok a felelős a saját érzéseimért akkor is, ha a gyerek okozta.

Ne dolgoztassuk meg a szeretetért!

A kötődés munkáját, terhét és felelősségét mindig vegyük át a gyerektől: ne dolgoztassuk meg a szeretetért! Ne az érdemei szerint bánjunk vele! INGYEN ADJUK A KEGYELMET! Egy gyerek akkor tudja meg, hogy a kapcsolat mennyire teherbíró, amikor nem az a rossz történik, amire számít, hanem az a jó, amire NEM számít, amit NEM érdemelt meg; ami AJÁNDÉK. Ez a kegyelem.

Minél fiatalabb és éretlenebb egy gyerek, annál inkább önmaga körül forog a kis világa, és annál hajlamosabb a saját érdemének tekinteni a jó dolgokat, és önmagát hibáztatni a rossz dolgokért. Oda kell figyelnünk, hogy ne higgye azt, hogy Apa azért szereti, mert a játékban ő győzött, vagy, hogy Anya azért szereti, mert már olyan ügyesen segít. Vagy mert olyan aranyos, édes, kedves, helyes és okos. Nem jó, ha úgy érzi, hogy azért részesül a vágyott közelségben, mert megszerezte magának azzal, hogy jó volt. Ha a jó kapcsolat az ő teljesítményén múlik, akkor sose lehet benne biztonságban, és akkor sose lehet nyugodt. Akkor folyton dolgozni fog azért, hogy másokat közel tartson. Ezért nem mindegy, hogy feltétel nélküli szeretetet olvas-e ki a viselkedésünkből, vagy arra tanítják a tapasztalatai, hogy azt kapja, amit megérdemel.

Különösen fontos olyankor elhalmozni egy gyereket a szeretet, a gyengédség, a fontosság és a nagyrabecsülés jeleivel, amikor a legkevésbé sem érdemli meg. Amikor a legkevésbé sem tulajdoníthatja a saját sikerének. A jó kapcsolat ne érdem legyen, hanem ajándék. Egyszerű kis mondatokkal is át lehet ezt adni: „Gyere csak ide, hadd öleljelek meg! De jó, hogy vagy! Szeretek veled lenni! Jó, hogy az anyukád lehetek!”

Ne jutalmazzunk szeretet-falatkákkal!

Érezze az a gyerek, hogy mindig szívesen látjuk! És ennek NE legyen SEMMI KÖZE ahhoz, hogy jó jegyet kapott-e aznap az iskolában! Semmi köze ne legyen ahhoz, hogy mit csinált aznap, hogy elég tisztelettudó volt-e, hogy hangosan köszönt-e, hogy nem felejtett-e el bocsánatot kérni! Ne jutalmazzuk a jó viselkedést szeretet-falatkákkal, mert ezzel is arra szoktatjuk, hogy dolgozzon a szeretetért! És persze ne is vonjuk meg tőle a szeretet jeleit büntetésből!

Ne büntessünk szeparációval!

A gyermek akkor tud ránk hagyatkozni, akkor fogja tőlünk várni a vezetést, ha biztonságot nyújt számára a kapcsolatunk. Ehhez viszont mellőznünk kell az „elkülönítő” fegyelmezési módszereket, amelyek szeparációval büntetnek. (Ilyen például a ’kiállítós bünti’ és a nevelési célú elküldés és magára hagyás minden formája.) A gyerekünk kötődése teszi lehetővé, hogy hassunk rá és neveljük. Ha rövidtávú előnyökért büntetésből felhasználjuk ellene, romboljuk a kapcsolatot, és ezzel a saját természetes hatalmunkat is rongáljuk.

Amikor megértjük, hogy az egészséges kapcsolatban a gyerek maga is arra vágyik, hogy engedelmeskedjen, kövessen, hallgasson ránk, elfogadja az értékrendünket, akkor az energiánkat is a kapcsolat megőrzésére fogjuk fordítani (a gyerek engedelmességre kényszerítése helyett). Ne higgye azt a gyerekünk, hogy a közelség, a szeretet, a meghitt kapcsolat csak akkor létezik, amikor valamivel sikerül kiérdemelnie!

A “nem muszáj változnod” szabadít fel a változásra

Isten feltétel nélküli szeretetét, ingyen kegyelmét szemléltette Jézus a tékozló fiú példázatával. A történet egy fiúról szól, aki a nagykorúság küszöbén kikéri az apjától a majdani öröksége rá eső részét, hogy elmehessen világot látni. Az apa kiadja az örökséget, és a fiú elmegy. Éli világát, és sárba tapos egymás után minden értéket, amit az apja képvisel. Az Apa pedig várja vissza a fiát. Minden nap várja, hogy hazatérjen.

Ha én lennék ez az apa, akkor azért várnám a fiút, hogy megtanítsam kesztyűbe dudálni. Kerüljön csak a szemem elé, meg fogja kapni a magáét! Sutba dobott mindent, amire tanítottam! Eltapsolta az egész örökségét! A fiú aztán tényleg hazakullog, mert elfogy a pénze. Na végre! Megtanulja az a büdös kölyök, hogy az ilyen viselkedés nem kifizetődő! Most kell világosan képviselni a helyes értékeket! De Jézus példázata nem így folytatódik.

A tékozló apa

Ez az apa nem a helyes értékeket próbálja a fiúval megértetni, hanem azt, hogy nincs nála értékesebb kincse ezen a világon:

“Még távol volt, amikor apja meglátta, megszánta, elébe futott, magához ölelte, és csókolta, csókolta, csókolta.”
– Lukács 15:20

A tékozló apa boldog, hogy újra magához ölelheti a fiát! A napnál is világosabb, hogy nem ezt érdemli a fiú. Csúfosan elbukott, minimálisan sem felelt meg az elvárásoknak. Az apa viszont az összes lehetséges módon, ahogy csak abban a kultúrában ki lehetett fejezni, arról biztosítja a fiát, hogy akármi történt, örömmel látja. Ezt jelképezi a lakoma. Ezt jelképezi az új ruha. A tékozló apa ezt próbálta megértetni a fiával a kor szimbólumain keresztül.

A fiú belekezdett a mondókájába: “Apám, vétkeztem Isten ellen és ellened, nem érdemlem meg, hogy a fiad legyek…” De ennek a tékozló apának nem a fiú bocsánatkérése a fontos. A fiú még végig se mondja, amikor az apa már intézkedik: “Hozzatok gyorsan tiszta ruhát és adjátok rá! Húzzátok az ujjára a családi gyűrűt! Adjatok rendes szandált a lábára! Süssetek meg egy szép fiatal tehenet, készítsetek lakomát, mert ünnepelünk! Itthon van a fiam! Elvesztettük, és mégis előkerült!” Nagy lakomát rendez, és ünnepelnek!

Az idősebb testvér erre pokoli mérges lesz. Nem tudja felfogni, hogy tehet ilyet az apja azok után, hogy az öccse elkurvázta a fél vagyonát! Követeli, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel. Hát nem ez az igazságos? Pont a lényeget nem érti: a kegyelem ingyen van. Ezt a szeretetet nem lehet kiérdemelni. Az apa (aki Jézus példázatában Istent személyesíti meg) nem köti feltételekhez a szeretetét. Bármikor jöhetnek hozzá a fiai, bármilyen állapotban; mindig szívesen látja őket. Nem kell megfelelni.

Feltétel nélküli szeretet a gyermeknevelésben

A feltétel nélküli szeretet olyankor jelenti a legtöbbet, amikor a gyerekünk szembeszáll velünk. Amikor csúnyán beszél. Amikor elveszíti a rábízott pénzt. Amikor nem megy át a vizsgán. Amikor a szemünkbe hazudik. Amikor nem felel meg az elvárásoknak. Amikor durván megsérti az értékrendünket. Akkor van nagy ereje annak, hogy örömmel fogadjuk ahelyett, hogy elküldenénk a szemünk elől. Akkor jelent valamit, hogy “fontos vagy” és “szeretlek!” Mégis annyira félünk így szeretni!

Mi lesz, ha ezzel megerősítjük a rossz viselkedést? Ha túl elnézők vagyunk, a gyerek még azt fogja hinni, hogy ez is megengedett… Azért gondolkodunk így, mert nem értjük, hogy az érés feltétele a nyugalom, és hogy akárhány évesek vagyunk, csak akkor találunk megnyugvást a lelkünknek, ha rá merjük bízni magunkat valakire, aki nagyobb nálunk, és meg tudunk pihenni a gondoskodó szeretetében. Erre hív bennünket Jézus:

“Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.”
– Máté 11:28

A biztonságot nyújtó kapcsolatban találjuk meg mi is a nyugalom helyét. Csak ott tudunk feltöltődni, ahol otthon vagyunk. A bizalom és a ráhagyatkozás a megnyugvás kulcsa, nem az, hogy a végkimerülésig hajszoljuk magunkat és egymást! A gyerekeink kötődő gyökereit is a kegyelem táplálja, nem a jól megérdemelt jutalom vagy büntetés.

A gyerekek tisztában vannak az értékrendünkkel. Már tudják, mit tartunk fontosnak. Nem kell félnünk, hogy ha kegyelmesek vagyunk hozzájuk, akkor azt hiszik, hogy mindent lehet! A pórusainkon keresztül is az párolog, a fülünkből is az folyik, hogy mit tartunk fontosnak. Amit viszont a gyerekek nem tudnak biztosan, az az, hogy a szeretetünk akkor is megmarad, amikor nem elég jók; hogy akkor is jöhetnek, amikor nem jól teljesítenek, amikor nem felelnek meg az elvárásoknak. Ez az, amit nem tudnak. Ezt kell valahogy eljuttatnunk abba a kemény fejükbe. Ezt kell megértetnünk velük. Ezért kell őket a legjobban olyankor szeretnünk, amikor a legkevésbé érdemlik meg.

Ez az a pont (a kegyelem), ahol a nevelés fejlődésközpontú megközelítése szöges ellentétben áll a nevelés összes létező viselkedésközpontú megközelítésével. A fejlődésközpontú megközelítés lényege: A KEGYELEM NYUGALMAT AD.

A biztonságot nyújtó kapcsolatban a feltétel nélküli szeretet, a kegyelem teremti meg a nyugalmat, ami felszabadítja erőinket a növekedésre.

A ‘nem muszáj változnod’ szabadsága adja a teret és a hajtóerőt a változáshoz! A szeretet hatására terem meg a gyerekeinkben az a sok jó gyümölcs, amit annyira várunk. A biztonságot nyújtó kapcsolatban talált nyugalomból sarjad ki a növekedés. Amikor tehát a gyerekünk a legkevésbé érdemli meg a szeretetet, forduljunk el 180 fokban a megszokott nevelési megoldásoktól, szeressük és vezessük! Ha a gyerekeink helyett mi végezzük a kötődés munkáját, akkor spontán megtörténik a fejlődés csodája.