Mi végezzük a kötődés munkáját!

A gyeremek ösztönösen azon dolgozik, hogy a biztonságát jelentő felnőtt szeretetét megszerezze és megtartsa. Addig nem fog megnyugodni, amíg át nem vesszük tőle a kötődés munkáját.

A gyermekben olyan erős az életösztön, hogy még a lakóhelykeresés és az élelemszerzés munkáját is megpróbálja elvégezni, ha le nem veszi a válláról valaki, aki gondoskodik róla. Mindenki számára világos, hogy a gyerekeket meg kell szabadítani a lakóhelykeresés és az élelemszerzés munkájától. Kevesebben tudják, hogy az életben maradást jelentő kapcsolat ösztönös hajszolásától, azaz a kötődés munkájától is meg kell a gyerekeket szabadítani ahhoz, hogy az agyuk az életbenmaradás helyett felszabaduljon a fejlődésre. A szükségletek rangsorában a kötődés az első, az érés pedig luxus. Csak ott kerülhet sor az érés luxusára, ahol a gyerekeket mentesítik a kötődés munkájától. Ezzel teremthető meg gyerekkor nyugalma. Az a kérdés, hogyan?

Mi viseljük a kapcsolat gondját!

Majd én vigyázok rád, aludj el nyugodtan. Én intézem a kapcsolattartást. Itt vagyok, mindig gondolok rád és mindig visszajövök. Nyugodtan játsszál, nyugodtan menj el az iskolába, kieshetsz a kötődésből mert én tartom a kapcsolatot. Nem fogok megfeledkezni rólad. Most megyek dolgozni, de az igazi munkámról akkor sem felejtkezem meg. Közben is gondolok rád, mert te vagy a legfontosabb.

A kapcsolat gondját viselni azt is jelenti, hogy folyamatosan a gyermek pulzusán tartjuk az ujjunkat – odafigyelünk rá és igyekszünk megállapítani, hogy hozzánk fordul-e a gondjaival és a kérdéseivel, bízik-e bennünk, vagy nem igazán. Ha pedig úgy látjuk, hogy a kapcsolat elfáradt vagy kihűlt, nem tőle várjuk, hogy jobban megfeleljen, hanem mi tesszük meg a kapcsolat javításához szükséges lépéseket.

Mi vállaljuk a kapcsolatért a felelősséget!

Ha megértjük, hogy a gyerekekkel kapcsolatban egyoldalúan mi, felnőttek vagyunk a teherviselő, felelős fél, akkor NEM a gyerektől fogjuk várni, hogy igyekezzen megőrizni velünk a jó kapcsolatot. Nem neki kell vigyáznia, nehogy megharagudjunk rá valamiért! Nem az ő dolga, hogy helyrehozza, ami elromlott közöttünk, és nem neki kell áthidalnia a közöttünk keletkezett szakadékot. Én hozom helyre a dolgokat, ha eltávolodtunk egymástól. Én nem sértődhetek meg, mert, ha a gyerek hozzám kötődik, akkor a kapcsolat megingása meghaladja a teherbíró képességét.

Nem fordulhat elő, hogy veszekszünk? Nem lehetünk néha dühösek a gyerekeinkre?

Dehogyisnem! Nagyon nehéz megőrizni a hidegvérünket, főleg, ha sokat vagyunk együtt és a gyerek egész nap az idegeinken táncol. Persze, hogy dühösek leszünk. De tegyünk meg mindent azért, hogy egy dolgot biztosan tudjon: „Ha nem vagyunk jóban és én eltávolodom tőle, Anya jön és visszaszerez! Apa jön és visszaszerez!” Ilyen anya és ilyen nagymama szeretnék lenni, mert ez a dolgom.

Nem a gyerek dolga, hogy odajöjjön hozzám rendezni a kapcsolatot, amikor rájön, hogy megbántott! Az én dolgom, hogy odamenjek hozzá, és azt mondjam neki, hogy “Részemről minden rendben. Túl leszünk rajta. Dühös lettem, de meg fogok nyugodni, és most is ugyanúgy szeretlek. Kicsit később megbeszéljük a történteket.” Akárhány éves a gyerekünk, ebben a kapcsolatban mi járunk elöl. A mi dolgunk, hogy rendbe hozzuk a dolgokat. Nekünk kell megtenni az első lépést. A mi dolgunk a kezdeményezés. Nekünk kell hidat építenünk minden eltávolodás, minden szeparáció, minden köztünk keletkezett szakadék fölé.

A szeretet hídja legyen nagyobb, mint a szakadék, ami elválaszthat!

Mi vagyunk a gondoskodó vezetők ebben a kapcsolatban; a mi dolgunk, hogy mindig és mindennek ellenére szeressük azt a nyavalyás kölyköt, akárhogy viselkedik, akárhogy teljesít, és akármilyen éretlen módon fejezi ki az érzéseit, az indulatait. Mi hidaljuk át a távolságot, amikor eltávolodunk egymástól, ne várjuk meg, amíg jobb belátásra tér és megpróbál minket kiengesztelni!

A szeretet hídja legyen teherbíróbb, mint amennyire nehéz a gyerek!

A gyereknek szüksége van rá, hogy ez a kapcsolata erős legyen, mint a szikla. Egyoldalúan mi, felnőttek viseljük a terhet ebben a kapcsolatban. Viszonzatlanul. Nincs adok-kapok. Nincs kölcsönösség. Nem a szülő-gyerek kapcsolaton keresztül tanítjuk meg a gyereket a kölcsönös kapcsolattartásra! Arra ott vannak a testvérei és a barátai. Mindent megteszünk, hogy azt érezze, hogy ez a kapcsolat tartós és teherbíró – még az ő súlyát is elbírja. Csak így lesz „biztonságot nyújtó” a kapcsolat.

A biztonságot nyújtó kapcsolatok örökké tartanak. Áthidalják a távolságot, és elbírják az összes terhet: azt is, ha a gyerek a másik szülőhöz költözik, és azt is, ha a szülői szerepen túl sokan osztoznak. Kiolthatatlan és legyőzhetetlen szeretettel kell szeretnünk a gyerekeinket, és még abban is segítenünk kell nekik, hogy ezt felfedezzék: “Bármi történik, az anyukád vagyok. Az apukád vagyok. Mindig gondolok rád. Itt vagyok, számíthatsz rám.”

Viseljük a felelősséget a saját érzéseinkért és indulatainkért is!

A gyerekek nagyon ki tudnak minket hozni a sodrunkból. Néha ki tudnánk tekerni a nyakát annak a büdös kölyöknek. Az érzéseinkről nem tehetünk, megtörténnek velünk. Egy gyerek viszont azt hiszi, hogy ő a felelős a felnőttek érzéseiért. Ha Anya ideges, akkor azt hiszi, hogy ő idegesíti, ha Apa dühöng, akkor biztos ő bosszantotta fel. Ezért olyan fontos, hogy miközben a gyerekünk az indulatainkkal szembesül, azt is adjuk a tudtára, hogy nem ő a felelős a mi érzéseinkért.

De ha olyanokat hall tőlünk, hogy: „az őrületbe kergetsz”, vagy „miért idegesítesz már megint?”, akkor magára marad a teherrel, hogy rajta áll vagy bukik a kapcsolat.

Nem találkoztam még olyan szülővel, aki nem akad ki, amikor úgy érzi, hogy teljes kudarcot vall a gyermeknevelésben. Nincs olyan szülő, aki sose gurul dühbe; aki sose lesz ideges. Felkavarnak minket a gyerekek. De ha őket hibáztatjuk az indulatainkért, akkor ők lesznek a felelősek a kapcsolatért is. A legrosszabb dolog azt mondani, hogy „MIATTAD vesztettem el a fejem!” Az én indulataimért nem a gyerekem felel, hanem én.

“Mami, most dühös vagy rám?” – kérdi. Mit mondjak erre? Azt hiszem, az a legjobb, ha őszintén elismerem: “igen, most tényleg nagyon dühös vagyok.” “Mami, most szomorú vagy miattam?” “Igen, most tényleg nagyon szomorú vagyok. De ne aggódj, tudom kezelni. Az én dolgom.” A kudarc, a szomorúság és a dühbe gurulás a szülői lét velejárója. Nem is várom, hogy sose legyek szomorú vagy dühös. És ha már elborítanak a rossz érzések, nem a gyerektől várom, hogy csináljon valamit, ami segít, hogy jobban érezzem magam. Én vagyok a felelős a saját érzéseimért akkor is, ha a gyerek okozta.

Ne dolgoztassuk meg a szeretetért!

A kötődés munkáját, terhét és felelősségét mindig vegyük át a gyerektől: ne dolgoztassuk meg a szeretetért! Ne az érdemei szerint bánjunk vele! INGYEN ADJUK A KEGYELMET! Egy gyerek akkor tudja meg, hogy a kapcsolat mennyire teherbíró, amikor nem az a rossz történik, amire számít, hanem az a jó, amire NEM számít, amit NEM érdemelt meg; ami AJÁNDÉK. Ez a kegyelem.

Minél fiatalabb és éretlenebb egy gyerek, annál inkább önmaga körül forog a világa: a saját érdemének tekinti a jó dolgokat, és önmagát hibáztatja a rossz dolgokért. Oda kell figyelnünk, hogy ne higgye azt, hogy Apa azért szereti, mert a játékban ő győzött, hogy Anya azért szereti, mert már olyan ügyesen segít, vagy, mert olyan aranyos, édes, kedves, helyes és okos. Nem jó, ha úgy érzi, hogy azért részesül a szeretetünk vágyott melegében, mert megszerezte magának azzal, hogy jó volt. Ha a jó kapcsolat az ő teljesítményén múlik, akkor sose lehet benne biztonságban, és akkor nem részesül a gyermekkor nyugalmában sem, ami a fejlődés legfőbb feltétele. Akkor folyton dolgozni fog azért, hogy ki ne essen a kegyelemből. Ezért nem mindegy, hogy feltétel nélküli szeretetet olvas-e ki a viselkedésünkből, vagy arra tanítják a tapasztalatai, hogy azt kapja, amit megérdemel.

Különösen fontos olyankor elhalmozni egy gyereket a szeretet, a gyengédség, a fontosság és a nagyrabecsülés jeleivel, amikor a legkevésbé sem érdemli meg. Amikor a legkevésbé sem tulajdoníthatja a saját sikerének. A jó kapcsolat ne érdem legyen, hanem ajándék. Egyszerű kis mondatokkal is át lehet ezt adni: „Gyere csak ide, hadd öleljelek meg! De jó, hogy vagy! Szeretek veled lenni! Annyira örülök, hogy az anyukád lehetek!”

Ne jutalmazzunk szeretet-falatkákkal!

Hadd érezze az a gyerek, hogy mindig szívesen látjuk! És ennek NE legyen SEMMI KÖZE ahhoz, hogy jó jegyet kapott-e aznap az iskolában! Semmi köze ne legyen ahhoz, hogy mit csinált aznap, hogy elég tisztelettudó volt-e, hogy hangosan köszönt-e, hogy nem felejtett-e el bocsánatot kérni! Ne jutalmazzuk a jó viselkedést szeretet-falatkákkal, mert ezzel is arra szoktatjuk, hogy dolgozzon a szeretetért! És persze ne is vonjuk meg tőle a szeretet jeleit büntetésből!

Ne büntessünk szeparációval!

A gyermek akkor tud ránk hagyatkozni, akkor fogja tőlünk várni a vezetést, ha biztonságot nyújt számára a kapcsolatunk. Ehhez viszont mellőznünk kell az „elkülönítő” fegyelmezési módszereket, amelyek szeparációval büntetnek. (Ilyen például a ’kiállítós bünti’ és a nevelési célú elküldés és magára hagyás minden formája.) A gyerekünk kötődése teszi lehetővé, hogy hassunk rá és neveljük. Ha rövidtávú előnyökért büntetésből felhasználjuk ellene, romboljuk a kapcsolatot, és ezzel a saját természetes hatalmunkat is rongáljuk.

Amikor megértjük, hogy az egészséges kapcsolatban a gyerek maga is arra vágyik, hogy engedelmeskedjen, kövessen, hallgasson ránk, elfogadja az értékrendünket, akkor az energiánkat is a kapcsolat megőrzésére fogjuk fordítani (a gyerek engedelmességre kényszerítése helyett). Ne higgye azt a gyerekünk, hogy a közelség, a szeretet, a meghitt kapcsolat csak akkor létezik, amikor valamivel sikerül kiérdemelnie!

A “nem muszáj változnod” szabadít fel a változásra

Isten feltétel nélküli szeretetét, ingyen kegyelmét szemléltette Jézus a tékozló fiú példázatával. A történet egy fiúról szól, aki a nagykorúság küszöbén kikéri az apjától a majdani öröksége rá eső részét, hogy elmehessen világot látni. Az apa kiadja az örökséget, és a fiú elmegy. Éli világát, és sárba tapos egymás után minden értéket, amit az apja képvisel. Az Apa pedig várja vissza a fiát. Minden nap várja, hogy hazatérjen.

Ha én lennék ez az apa, akkor azért várnám a fiút, hogy megtanítsam kesztyűbe dudálni. Kerüljön csak a szemem elé, meg fogja kapni a magáét! Sutba dobott mindent, amire tanítottam! Eltapsolta az egész örökségét! A fiú aztán tényleg hazakullog, mert elfogy a pénze. Na végre! Megtanulja az a büdös kölyök, hogy az ilyen viselkedés nem kifizetődő! Most kell világosan képviselni a helyes értékeket! De Jézus példázata nem így folytatódik.

A tékozló apa

Ez az apa nem a helyes értékeket próbálja a fiúval megértetni, hanem azt, hogy nincs nála értékesebb kincse ezen a világon:

“Még távol volt, amikor apja meglátta, megszánta, elébe futott, magához ölelte, és csókolta, csókolta, csókolta.”
– Lukács 15:20

A tékozló apa boldog, hogy újra magához ölelheti a fiát! A napnál is világosabb, hogy nem ezt érdemli a fiú. Csúfosan elbukott, minimálisan sem felelt meg az elvárásoknak. Az apa viszont az összes lehetséges módon, ahogy csak abban a kultúrában ki lehetett fejezni, arról biztosítja a fiát, hogy akármi történt, örömmel látja. Ezt jelképezi a lakoma. Ezt jelképezi az új ruha. A tékozló apa ezt próbálta megértetni a fiával a kor szimbólumain keresztül.

A fiú belekezdett a mondókájába: “Apám, vétkeztem Isten ellen és ellened, nem érdemlem meg, hogy a fiad legyek…” De ennek a tékozló apának nem a fiú bocsánatkérése a fontos. A fiú még végig se mondja, amikor az apa már intézkedik: “Hozzatok gyorsan tiszta ruhát és adjátok rá! Húzzátok az ujjára a családi gyűrűt! Adjatok rendes szandált a lábára! Süssetek meg egy szép fiatal tehenet, készítsetek lakomát, mert ünnepelünk! Itthon van a fiam! Elvesztettük, és mégis előkerült!” Nagy lakomát rendez, és ünnepelnek!

Az idősebb testvér erre pokoli mérges lesz. Nem tudja felfogni, hogy tehet ilyet az apja azok után, hogy az öccse elkurvázta a fél vagyonát! Követeli, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel. Hát nem ez az igazságos? Pont a lényeget nem érti: a kegyelem ingyen van. Ezt a szeretetet nem lehet kiérdemelni. Az apa (aki Jézus példázatában Istent személyesíti meg) nem köti feltételekhez a szeretetét. Bármikor jöhetnek hozzá a fiai, bármilyen állapotban; mindig szívesen látja őket. Nem kell megfelelni.

Feltétel nélküli szeretet a gyermeknevelésben

A feltétel nélküli szeretet olyankor jelenti a legtöbbet, amikor a gyerekünk szembeszáll velünk. Amikor csúnyán beszél. Amikor elveszíti a rábízott pénzt. Amikor nem megy át a vizsgán. Amikor a szemünkbe hazudik. Amikor nem felel meg az elvárásoknak. Amikor durván megsérti az értékrendünket. Akkor van nagy ereje annak, hogy örömmel fogadjuk ahelyett, hogy elküldenénk a szemünk elől. Akkor jelent valamit, hogy “fontos vagy” és “szeretlek!” Mégis annyira félünk így szeretni!

Mi lesz, ha ezzel megerősítjük a rossz viselkedést? Ha túl elnézők vagyunk, a gyerek még azt fogja hinni, hogy ez is megengedett… Azért gondolkodunk így, mert nem értjük, hogy az érés feltétele a nyugalom, és hogy akárhány évesek vagyunk, igazi megnyugvást csak akkor találunk, ha rá merjük bízni magunkat valakire, aki nagyobb nálunk, és meg tudunk pihenni a gondoskodó szeretetében. Erre hív bennünket Jézus:

“Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.”
– Máté 11:28

A biztonságot nyújtó kapcsolatban találjuk meg mi is a nyugalom helyét. Csak ott tudunk feltöltődni, ahol otthon vagyunk. A bizalom és a ráhagyatkozás a megnyugvás kulcsa, nem az, hogy a végkimerülésig hajszoljuk magunkat és egymást! A gyerekeink kötődő gyökereit is a kegyelem táplálja, nem az érdemei szerint kapott jutalom és büntetés.

A gyerekek tisztában vannak az értékrendünkkel. Már tudják, mit tartunk fontosnak. Nem kell félnünk, hogy ha kegyelmesek vagyunk hozzájuk, akkor azt hiszik, hogy mindent lehet! A pórusainkon keresztül is az párolog, a fülünkből is az folyik, hogy mit tartunk fontosnak. Amit viszont a gyerekek nem tudnak biztosan, az az, hogy a szeretetünk akkor is megmarad, amikor nem elég jók; hogy akkor is jöhetnek, amikor nem jól teljesítenek, amikor nem felelnek meg az elvárásoknak. Ez az, amit nem tudnak. Ezt kell valahogy eljuttatnunk abba a kemény fejükbe. Ezt kell megértetnünk velük. Ezért kell őket a legjobban olyankor szeretnünk, amikor a legkevésbé érdemlik meg.

Ez az a pont (a kegyelem), ahol a nevelés fejlődésközpontú megközelítése szöges ellentétben áll a nevelés összes létező viselkedésközpontú megközelítésével. A fejlődésközpontú megközelítés lényege: A KEGYELEM NYUGALMAT AD.

A ‘nem muszáj változnod’ szabadsága adja a teret és a hajtóerőt a változáshoz! A szeretet hatására terem meg a gyerekeinkben az a sok jó gyümölcs, amit annyira várunk. A biztonságot nyújtó kapcsolatban talált nyugalomból sarjad ki a növekedés. Amikor tehát a gyerekünk a legkevésbé érdemli meg a szeretetet, forduljunk el 180 fokban a megszokott nevelési megoldásoktól, szeressük és vezessük! Ha a gyerekeink helyett mi végezzük a kötődés munkáját, akkor spontán megtörténik a fejlődés csodája.