Várakozáson felül adjunk!

A 2017. október 14-én a Szülők Szombatján tartott előadásom alapján.

Várakozáson felül adjunk! Parancsolgat és követelődzik a gyerekünk? Ne kevesebb, hanem több figyelmet, több közelséget, több törődést adjunk! Kapaszkodik belénk, amikor eljött az esti vagy a reggeli búcsú ideje? Ragaszkodjunk hozzá jobban! Tartsuk erősebben! Múljuk felül, amit a gyerek vár! Akkor nyugszik meg, ha jóllakik, ha telítődik. A nyugvóponthoz, a kötődés munkájától való megpihenéshez úgy lehet egy gyereket eljuttatni, hogy bőségesen látjuk el azzal, amire szüksége van. Nemcsak éppen-éppen kimérve a szükséges adagot. Többet kell kapnia. Akkor tud telítődni és megnyugodni, ha úgy érzi, hogy folyamatosan ömlik rá a szeretetünk. Ha a csapból is folyik, és fel sem merül, hogy egyszercsak elfogy. Ne szoktassuk hozzá, hogy kevesebbel is túl lehet élni! A gyermek kötődő gyökereit a feltétel nélküli szeretet táplálja a kapcsolat talajában. Többet adjunk a jeleiből, mint amennyit ő vár!

Fejlődés ott van, ahol bőségesen rendelkezésre áll az, amire szükség van. “Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek” – mondta Jézus. Ilyen egy jó pásztor. Ilyen egy jó kertész. Napjainkban viszont nem szokás a bőségről beszélni. Még a szeretetünkkel is takarékoskodunk, mert semmit nem tudunk a nyugalomról. Bőség is kell hozzá, bőség pedig ott van, ahol a kínálat nagyobb, mint a kereslet.

Bőség ott van, ahol a kínálat nagyobb, mint a kereslet

Dr. Neufeld gyakran elmeséli, hogy tanította meg a legidősebb lánya (aki ma a munkatársa) erre az alapelvre. A hétéves Tamara egyszer csak azt mondta:

– Apa, szeretlek. – Kis kérdőjellel a hangjában, mint aki választ is vár. Apukája válaszolt is szépen:
– Én is szeretlek. – Gondolta, ez a jó válasz. De súlyos csend következett, mielőtt újra megszólalt a hétéves hangocska:
– Apa, ha tényleg szeretnél, akkor először te mondtad volna!

A férfiak rögtön felismerik: női logika. De nem az volt az igazi baj, hogy nem az apa mondta ki először. Tamara csak így tudta szavakba önteni, amit érez, de az volt a baj, hogy nem többet kapott, hanem pont annyit, amennyit kért. A gyerekünk, sőt még a párunk is csalódott lesz, ha a szeretet bármelyik jelét úgy kapja meg, ahogy megrendelte. Többet és nagyobbat kell adnunk, sőt úgy, mintha nekünk jutott volna eszünkbe. Miért? Mert csak így ér valamit!

Hogy éred el, hogy a gyereked ne csimpaszkodjon rád olyan szorosan? Rászólsz, hogy hagyjon már békén egy kicsit?  Lefejted magadról a karját? Dehogy! Még erősebben szorítod magadhoz! Többet kell adni, mint amennyi a megrendelésben szerepel. Mit mondhatott volna ez az apuka a kislányának? “Te Tamara, gyere csak ide! Ezer ‘szeretlek’ van a tarsolyomban, és mind a tiéd!” Magához kellett volna ragadnia a vezetést. Kezdeményeznie kellett volna. Le kellett volna pipálnia Tamara elvárásait. Sőt, meg kellett volna előznie! Jobbat kellett volna adnia és nagyobbat! Akármi is az; amit én adok, annak valahogy felül kell múlnia azt, amit a gyerekem vár.

„Ha valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre!”
– Jézus (Máté 5:41)

Ez az idézet ugyanott olvasható, ahol Jézus hegyi beszéde, amit boldogmondásoknak is szoktak nevezni. Ugyanitt van az is, hogy ha valaki a gatyádat követeli, add neki az ingedet is; pontosabban, ha “el akarja venni az alsóruhádat, engedd át neki a felsőt is”. Többet kell adni, mint amennyit kérnek ahhoz, hogy a törődés, a gondoskodás, a szeretet a mélyebb szükségleteket is kielégítse, azaz megnyugvást adjon. A kérés, a követelés puszta teljesítése nem fejezi ki azt, hogy “nincs miért aggódnod, holnap sem maradsz magadra, pihenj meg nyugodtan, mert én viselem a gondodat.”

Ezért öngól a karácsonyi meg a szülinapi kívánságlista is. Sokkal jobb, ha megpróbáljuk kitalálni, mire vágyik a gyerekünk, de nem ébresztünk benne elvárásokat. Amikor tőle kérdezzük meg, hogy mit szeretne, úgy érezheti, hogy nem ismerjük eléggé. Miután leadta a megrendelést, elvárja, hogy pontosan teljesítsünk, és könnyen úgy érezheti, hogy jár neki az ajándék. Ha kívánságlistát íratunk vele, és sikeresen teljesítjük a feladatot, öngondoskodás gyanánt kapja meg azt, amire vágyik. Ha pedig nem egészen azt kapja, amit rendelt, csalódni fog. Úgy fogja érezni, hogy becsaptuk, nem vettük komolyan, nem figyeltünk rendesen, vagy olyan tehetetlenek vagyunk, hogy még egy ilyen egyszerű feladatot sem lehet ránk bízni. Sokkal jobb, ha az elvárások helyett meghagyjuk a gyerekeinknek a várakozás örömét, és visíthatnak a meglepetéstől, ha egy dédelgetett vágyuk valósul meg a nem várt ajándékban.

Az ötödik gyerekkel már Dr. Neufeld is okosabban bánt, mint az elsővel. A következő történetet is tőle hallottam:

“Amikor Braden fiam óvodás volt, reggelente dolgozni mentem, és mindig rettenetesen hiányoztam neki. Szomjazta a közelségemet, szinte üldözött a szeretetével. Alig várta, hogy hazaérjek. A közelben volt a rendelőm, mindössze hat háztömbnyire, így hazajártam ebédelni, és rövid időre együtt lehettünk. Braden egész délelőtt engem várt, gyűlt benne a kötődő éhség. Délben kiállt a kapuba, és amint felbukkantam a sarkon, pufók kis lábain döcögni kezdett felém. Minél közelebb ért, annál gyorsabban szaladt, aztán felugrott rám, és el kellett kapnom, nehogy elterüljön a földön. Tudjátok, milyen váratlanul képesek ránk felugrani a háromévesek. Nekem meg kezemben a táska, és minden más. De ő minden alkalommal biztosra vette, hogy el fogom kapni, szaladt és ugrott. És ahogy magamhoz öleltem, úgy fúrta belém a fejét, mintha újra meg akarna születni. Semmi sem volt neki elég közel.
– Apa, hiányoztál! Annyira hiányoztál, Apa! – mondogatta.

Fiatalabb apaként ilyenkor még azt mondtam a gyerekeknek:
– Most nem érek rá kisfiam! Sietek vissza, sok dolgom van, telefonokat kell intéznem, majd csak munka után jövök tényleg haza, és akkor fogok játszani veled.
Ők pedig folyton rajtam lógtak, mert nem jól gondoskodtam róluk. Nem adtam nekik többet, mint amit vártak. Az ötödik gyereknél viszont már tudtam: akármilyen erősen szorít, nekem mégerősebben kell őt szorítanom, hogy tudja: nekem ő jobban hiányzott, mint én neki. Én jobban örülök az ő jövetelének, mint amennyire ő akar velem lenni. És akkor történik a csoda.”

A telítettség csodálatos dolog. Szinte érezhető, ahogy sebességet vált az amygdala (a limbikus rendszer sebességváltója), és a gyermek átvált a küzdelemből a nyugalomba. A kisgyereket újra meg újra a hatalmába keríti a kötődő éhség és keresi az üzemanyagot. De amint megtelik a szeretettankja, az agya mintha azt mondaná: “Jaj, köszönjük! Pont ez kellett nekünk!” Egyik pillanatról a másikra történik a váltás. Bradennel is ez történt.

“Jól megszorongattam, ő pedig kibontakozott az ölelésből, lecsúszott a földre, és már szaladt is játszani. De én pszichológus vagyok, és szeretek kísérletezni. Utána kiáltottam:
– Gyere csak vissza, Braden! Apa tartogat neked mégegy ölelést!”
Erre ő:
– Jaj, Apa…!”

Pedig ez a kisfiú egész délelőtt az apukáját várta! De egyik pillanatról a másikra váltott. Otthagyta és elszaladt játszani. Miért? Mert amit kapott, az bőségesen fedezte a szükségleteit. A kínálat felülmúlta a keresletet.

Manapság viszont a passzív “válaszkész” magatartásra bíztatják a szülőket. Nem vezetünk. Arra vagyunk berendezkedve, hogy megvárjuk, amíg a gyerek kér valamit, és ha szépen kéri, megadjuk neki. Teljesen kimerülnek benne a szülők. Egy idő után már csak az igények kielégítésére, a követelések teljesítésére futja az erejükből, és arra is csak akkor, ha a gyerek elég hangos. Ez pedig beindítja az ördögi kört. Minél erőszakosabban követel a gyerek, annál passzívabbá válik a felnőtt. És minél passzívabb a felnőtt, annál hangosabban követel a gyerek. A szeretettankja pedig nem tud telítődni, ha azt kapja meg, amit kér. Abban nincs semmiféle alfa gondoskodás, ha a pincér kihozza, amit rendeltem. Több kell ahhoz, hogy tudjam, hogy valakinek fontos vagyok és a gondjaira bízhatom magam! Több kell ahhoz, hogy a szeretettankom telítődjön! Ezért rendeztek a lakomát a régi időkben.

A lakoma (görögül agapé) a szeretet szimbóluma

Minek az a rengeteg étel? Nem is bírjuk megenni! Micsoda pazarlás! Egy ünnepi lakomán a szükségesnél mindig több étel van az asztalon, mert a lakoma a szeretet szimbóluma. A bőség szimbolikus. Minden lakoma azt jelenti minden kultúrában, hogy nincs ok az aggodalomra, mert sokkal több áll rendelkezésre, mint amennyire szükség lehet. Ha a kelleténél több van, akkor meg lehet nyugodni.

Gyerekkoromban sokszor hallottam, hogy “Krisztina, mindennek van határa!” Pedig a szeretet akkor kielégítő és felszabadító, amikor agapé: amikor nincs határa; amikor olyan bőségesen áll a rendelkezésünkre, hogy természetesnek vehetjük, mint a levegőt és a vizet. Meg is feledkezhetünk róla. Nem kell az elveszítéséért aggódnunk! Nem kell a megtartásáért fáradoznunk! Fel sem merül, hogy egyszer csak elfogy.

A gyermek szeretetéhségét bőségesen kielégítő szülői szeretet is agapé. Isten túláradó szeretetének is lehetnénk a csatornái, hiszen mindannyian kapjuk. Engedjük, hogy átömöljön rajtunk! Hadd áradjon bőségesen a gyerekeinkre! Ne takarékoskodjunk a jeleivel! Mi is bőven kapjuk. Megújuló erőforrás, pazarolhatjuk nyugodtan. Holnap is lesz belőle, és azután is. Nem lehet kimeríteni. A mindannyiunkat életre hívó Istenből az a szeretet árad, amiről Pál ír: “A szeretet (az agapé) soha el nem múlik.” (1Korinthus 13:8)

A nyugalom forrása a mély és kielégítő kapcsolat. Úgy találnak nyugalmat a gyerekeink, ha azt érezhetik, hogy sokkal többet kapnak a szeretetünkből, mint amennyit el tudnak fogyasztani. Ez a lényege. Úgy öntsük ki rájuk a szeretet és a gondoskodás jeleit, mintha a szükséges ennivaló kiporciózása helyett roskadozó lakoma-asztalhoz ültetnénk őket. A kínálatnak felül kell múlnia a keresletet. A gondoskodásnak felül kell múlnia a szükségletet. Ez a telítettség kulcsa. Így lehetünk számukra a nyugalom forrása.

Valaki más gondoskodásában találunk megnyugvást

A tágabb valóság üzenete az a szabadság, az a különös biztonságérzet is, ami a természet csendjében meg-megérint. Abból fakad, hogy valaki más gondoskodásában találunk megnyugvást. A nyugalom személyes és élő, mert kapcsolatból fakad. Jézus sem azt mondogatta, hogy viselkedjünk már végre rendesen, hanem kapcsolatra hívott minket. Nem újabb szabályokat adott, hanem önmagát:

“Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.”
– Máté 11:28-30

Megnyugodva szabadulunk fel a fejlődésre

A gyerekek is akkor szabadok a játékra és a fejlődésre, amikor a róluk gondoskodó szülő vállán megpihennek. A mély és kielégítő kapcsolattal teremtünk számukra a védett és szabad teret a játékhoz. Azt a lelki „játszóteret”, ahol játék közben fejlődhet az agyuk, és felnőhetnek azzá az érett, virágzó és gyümölcsöző önmagukká, akik lehetnek, ha megvalósul a bennük lévő emberi potenciál.

A gyerekeink fejlődését nem tudjuk saját kezűleg levezényelni; a feltételeit viszont legjobban mi, szülők tudjuk biztosítani. Nem tudjuk őket rákényszeríteni, hogy ránk bízzák magukat, de a vállunkat odaadhatjuk nekik, hogy azon pihenjenek. Nem tudjuk őket egyéniséggé nevelni, de azért mindent megtehetünk, hogy kötődő gyökereik a kelleténél mindig több szeretetet találjanak, ami táplálja és megnyugtatja őket.

Másokat vezetni és másokról gondoskodni kevésbé kockázatos, mint megpihenni valaki gondoskodásában (vagyis hinni). Hívjuk a gyerekeinket, hogy bízzák ránk magukat, mert a vállunkon megpihenve  szabadulnak fel az önfeledt játékra és a fejlődésre. Mi pedig fogadjuk el Jézus hívását és bízzuk rá magunkat. Szülőként is kapcsolatba gyökerezve találunk beteljesülést. A kapcsolat a nyugalmunk forrása, akár gondoskodó vezető szülőként, akár függő-elfogadó gyermekként veszünk részt abban a kapcsolatban.

Mi végezzük a kötődés munkáját!

A 2017. október 14-én a Szülők Szombatján tartott előadásom alapján.

Hogy teremtsük meg a gyermekkor nyugalmát? Úgy, hogy mi végezzük a kötődés munkáját, ne a gyerek! A kisgyerek ösztönösen azon dolgozik, hogy az anya (a biztonságát jelentő felnőtt) közelségét megkeresse és megtartsa. Addig nem fog megnyugodni, amíg Anya vagy Apa át nem veszi tőle a kötődés munkáját… Ugyanúgy, ahogy a fedél- és az élelemszerzés munkáját is végezni fogja, ha le nem veszi a válláról valaki, aki gondoskodik róla. Mindenki számára világos, hogy a gyerekeket meg kell szabadítani a fedél és az élelemszerzés munkájától. Kevesebben tudják, hogy az életben maradást jelentő kapcsolat ösztönös hajszolásától, azaz a kötődés munkájától is meg kell őket szabadítani. A szükségletek rangsorában a kötődés az első, az érés pedig luxus. Csak ott kerülhet sor az érés luxusára, ahol a gyerekeket mentesítik a kötődés munkájától. Ezzel teremthető meg gyerekkor nyugalma. Az a kérdés, hogyan?

Mi viseljük a kapcsolat gondját!

Majd én vigyázok rád, aludj el nyugodtan. Én intézem a kapcsolattartást, te pedig nyugodt lehetsz. Mindig itt vagyok neked, és mindig gondolok rád. Nyugodtan játsszál, nyugodtan menj el az iskolába, a távolléted alatt én tartom a kapcsolatot. Nem fogok megfeledkezni rólad. Most megyek dolgozni, de az igazi munkámról akkor sem felejtkezem meg: közben is gondolok rád, mert te vagy a legfontosabb.”

A kapcsolat gondját viselni azt is jelenti, hogy folyamatosan a gyermek pulzusán tartjuk az ujjunkat – odafigyelünk rá és igyekszünk megállapítani, hogy hozzánk fordul-e a gondjaival és a kérdéseivel, bízik-e bennünk, vagy nem igazán. Ha pedig úgy látjuk, hogy a kapcsolat elfáradt vagy kihűlt, nem tőle várjuk a változást, hanem mi tesszük meg a kapcsolat javításához szükséges lépéseket.

Mi vállaljuk a kapcsolatért a felelősséget!

Amikor elfogadjuk, hogy a szülő-gyerek kapcsolatban egyoldalúan mi, felnőttek vagyunk a teherviselő, felelős fél, akkor NEM a gyerektől fogjuk várni, hogy igyekezzen megőrizni velünk a jó kapcsolatot. Nem neki kell vigyáznia, nehogy megharagudjunk rá valamiért! Nem az ő dolga, hogy helyrehozza, ami elromlott közöttünk, és nem neki kell áthidalnia a közöttünk keletkezett szakadékot. Én hozom helyre a dolgokat, ha eltávolodtunk egymástól. Én nem sértődhetek meg, mert, ha a gyerek hozzám kötődik, akkor a kapcsolat megingása meghaladja a teherbíró képességét.

Nem fordulhat elő, hogy veszekszünk? Nem lehetünk néha dühösek a gyerekeinkre?

Dehogynem!  Néha mérgesek leszünk rá. És van, hogy össze is veszünk. De tegyünk meg mindent azért, hogy egy dolgot biztosan tudjon: „Ha nem vagyunk jóban és én eltávolodom tőle, Anya jön és visszaszerez! Apa jön és visszaszerez!” Ilyen anya és ilyen nagymama szeretnék lenni, mert ez a dolgom.

Nem a gyerek dolga, hogy odajöjjön hozzám rendezni a kapcsolatot, amikor rájön, hogy megbántott! Az én dolgom, hogy odamenjek hozzá, és azt mondjam neki, hogy “Részemről minden rendben. Túlleszünk rajta. Ha szeretnéd megbeszélni, itt vagyok.” Akárhány éves a gyerekünk, ebben a kapcsolatban mi járunk elöl. A mi dolgunk, hogy rendbe hozzuk a dolgokat. Nekünk kell megtenni az első lépést. A mi dolgunk a kezdeményezés. Nekünk kell hidat építenünk minden eltávolodás, minden szeparáció, minden köztünk keletkezett szakadék fölé is.

A szeretet hídja legyen nagyobb, mint a szakadék, ami elválaszthat!

Mi vagyunk a gondoskodó vezetők ebben a kapcsolatban; a mi dolgunk, hogy mindig és mindennek ellenére szeressük azt a nyavalyás kölyköt, akárhogy viselkedik, akárhogy teljesít, és akármilyen éretlen módon fejezi ki az érzéseit, az indulatait. Mi hidaljuk át a távolságot, amikor eltávolodunk egymástól, ne várjuk meg, amíg jobb belátásra tér és megpróbál minket kiengesztelni!

A szeretet hídja legyen teherbíróbb, mint amennyire nehéz a gyerek!

A gyereknek szüksége van rá, hogy ez a kapcsolata erős legyen, mint a szikla. Egyoldalúan mi, felnőttek viseljük a terhet ebben a kapcsolatban. Viszonzatlanul. Nincs adok-kapok. Nincs kölcsönösség. Nem a szülő-gyerek kapcsolaton keresztül tanítjuk meg a gyereket a kölcsönös kapcsolattartásra! Arra ott vannak a testvérei és a barátai. Mindent megteszünk, hogy azt érezze, hogy ez a kapcsolat tartós és teherbíró – még az ő súlyát is elbírja. Csak így lesz „biztonságot nyújtó” a kapcsolat.

A biztonságot nyújtó kapcsolatok örökké tartanak. Áthidalják a távolságot, és elbírják az összes terhet: azt is, ha a gyerek a másik szülőhöz költözik, és azt is, ha a szülői szerepen túl sokan osztoznak. Kiolthatatlan és legyőzhetetlen szeretettel kell szeretnünk a gyerekeinket, és még abban is segítenünk kell nekik, hogy ezt felfedezzék: “Bármi történik, az anyukád vagyok. Az apukád vagyok. Mindig gondolok rád. Itt vagyok, számíthatsz rám.”

Viseljük a felelősséget a saját érzéseinkért és indulatainkért is!

A gyerekek nagyon ki tudnak minket hozni a sodrunkból. Néha ki tudnánk tekerni a nyakát annak a büdös kölyöknek. Az érzéseinkről nem tehetünk, megtörténnek velünk. Egy gyerek viszont azt hiszi, hogy ő a felelős a felnőttek érzéseiért. Ha Anya ideges, akkor azt hiszi, hogy ő idegesíti, ha Apa dühöng, akkor biztos ő bosszantotta fel. Ezért olyan fontos, hogy miközben a gyerekünk az indulatainkkal szembesül, azt is adjuk a tudtára, hogy nem ő a felelős a mi érzéseinkért.

De ha olyanokat hall tőlünk, hogy: „az őrületbe kergetsz”, vagy „miért idegesítesz már megint?”, akkor magára marad a teherrel, hogy rajta áll vagy bukik a kapcsolat.

Nem találkoztam még olyan szülővel, aki nem akad ki, amikor úgy érzi, hogy teljes kudarcot vall a gyermeknevelésben. Nincs olyan szülő, aki sose gurul dühbe; aki sose lesz ideges. Felkavarnak minket a gyerekek. De ha őket hibáztatjuk az indulatainkért, akkor ők lesznek a felelősek a kapcsolatért is. A legrosszabb dolog azt mondani, hogy „MIATTAD vesztettem el a fejem!” Az én indulataimért nem a gyerekem felel, hanem én.

“Mami, most dühös vagy rám?” – kérdi. Mit mondjak erre? Azt hiszem, az a legjobb, ha őszintén elismerem: “igen, most tényleg nagyon dühös vagyok.” “Mami, most szomorú vagy miattam?” “Igen, most tényleg nagyon szomorú vagyok. De ne aggódj, tudom kezelni. Az én dolgom.” A kudarc, a szomorúság és a dühbe gurulás a szülői lét velejárója. Nem is várom, hogy sose legyek szomorú vagy dühös. És ha már elborítanak a rossz érzések, nem a gyerektől várom, hogy csináljon valamit, ami segít, hogy jobban érezzem magam. Én vagyok a felelős a saját érzéseimért akkor is, ha a gyerek okozta.

Ne dolgoztassuk meg a szeretetért!

A kötődés munkáját, terhét és felelősségét mindig vegyük át a gyerektől: ne dolgoztassuk meg a szeretetért! Ne az érdemei szerint bánjunk vele! INGYEN ADJUK A KEGYELMET! Egy gyerek akkor tudja meg, hogy a kapcsolat mennyire teherbíró, amikor nem az a rossz történik, amire számít, hanem az a jó, amire NEM számít, amit NEM érdemelt meg; ami AJÁNDÉK. Ez a kegyelem.

Minél fiatalabb és éretlenebb egy gyerek, annál inkább önmaga körül forog a kis világa, és annál hajlamosabb a saját érdemének tekinteni a jó dolgokat, és önmagát hibáztatni a rossz dolgokért. Oda kell figyelnünk, hogy ne higgye azt, hogy Apa azért szereti, mert a játékban ő győzött, vagy, hogy Anya azért szereti, mert már olyan ügyesen segít. Vagy mert olyan aranyos, édes, kedves, helyes és okos. Nem jó, ha úgy érzi, hogy azért részesül a vágyott közelségben, mert megszerezte magának azzal, hogy jó volt. Ha a jó kapcsolat az ő teljesítményén múlik, akkor sose lehet benne biztonságban, és akkor sose lehet nyugodt. Akkor folyton dolgozni fog azért, hogy másokat közel tartson. Ezért nem mindegy, hogy feltétel nélküli szeretetet olvas-e ki a viselkedésünkből, vagy arra tanítják a tapasztalatai, hogy azt kapja, amit megérdemel.

Különösen fontos olyankor elhalmozni egy gyereket a szeretet, a gyengédség, a fontosság és a nagyrabecsülés jeleivel, amikor a legkevésbé sem érdemli meg. Amikor a legkevésbé sem tulajdoníthatja a saját sikerének. A jó kapcsolat ne érdem legyen, hanem ajándék. Egyszerű kis mondatokkal is át lehet ezt adni: „Gyere csak ide, hadd öleljelek meg! De jó, hogy vagy! Szeretek veled lenni! Jó, hogy az anyukád lehetek!”

Ne jutalmazzunk szeretet-falatkákkal!

Érezze az a gyerek, hogy mindig szívesen látjuk! És ennek NE legyen SEMMI KÖZE ahhoz, hogy jó jegyet kapott-e aznap az iskolában! Semmi köze ne legyen ahhoz, hogy mit csinált aznap, hogy elég tisztelettudó volt-e, hogy hangosan köszönt-e, hogy nem felejtett-e el bocsánatot kérni! Ne jutalmazzuk a jó viselkedést szeretet-falatkákkal, mert ezzel is arra szoktatjuk, hogy dolgozzon a szeretetért! És persze ne is vonjuk meg tőle a szeretet jeleit büntetésből!

Ne büntessünk szeparációval!

A gyermek akkor tud ránk hagyatkozni, akkor fogja tőlünk várni a vezetést, ha biztonságot nyújt számára a kapcsolatunk. Ehhez viszont mellőznünk kell az „elkülönítő” fegyelmezési módszereket, amelyek szeparációval büntetnek. (Ilyen például a ’kiállítós bünti’ és a nevelési célú elküldés és magára hagyás minden formája.) A gyerekünk kötődése teszi lehetővé, hogy hassunk rá és neveljük. Ha rövidtávú előnyökért büntetésből felhasználjuk ellene, romboljuk a kapcsolatot, és ezzel a saját természetes hatalmunkat is rongáljuk.

Amikor megértjük, hogy az egészséges kapcsolatban a gyerek maga is arra vágyik, hogy engedelmeskedjen, kövessen, hallgasson ránk, elfogadja az értékrendünket, akkor az energiánkat is a kapcsolat megőrzésére fogjuk fordítani (a gyerek engedelmességre kényszerítése helyett). Ne higgye azt a gyerekünk, hogy a közelség, a szeretet, a meghitt kapcsolat csak akkor létezik, amikor valamivel sikerül kiérdemelnie!

A “nem muszáj változnod” szabadít fel a változásra

Isten feltétel nélküli szeretetét, ingyen kegyelmét szemléltette Jézus a tékozló fiú példázatával. A történet egy fiúról szól, aki a nagykorúság küszöbén kikéri az apjától a majdani öröksége rá eső részét, hogy elmehessen világot látni. Az apa kiadja az örökséget, és a fiú elmegy. Éli világát, és sárba tapos egymás után minden értéket, amit az apja képvisel. Az Apa pedig várja vissza a fiát. Minden nap várja, hogy hazatérjen.

Ha én lennék ez az apa, akkor azért várnám a fiút, hogy megtanítsam kesztyűbe dudálni. Kerüljön csak a szemem elé, meg fogja kapni a magáét! Sutba dobott mindent, amire tanítottam! Eltapsolta az egész örökségét! A fiú aztán tényleg hazakullog, mert elfogy a pénze. Na végre! Megtanulja az a büdös kölyök, hogy az ilyen viselkedés nem kifizetődő! Most kell világosan képviselni a helyes értékeket! De Jézus példázata nem így folytatódik.

A tékozló apa

Ez az apa nem a helyes értékeket próbálja a fiúval megértetni, hanem azt, hogy nincs nála értékesebb kincse ezen a világon:

“Még távol volt, amikor apja meglátta, megszánta, elébe futott, magához ölelte, és csókolta, csókolta, csókolta.”
– Lukács 15:20

A tékozló apa boldog, hogy újra magához ölelheti a fiát! A napnál is világosabb, hogy nem ezt érdemli a fiú. Csúfosan elbukott, minimálisan sem felelt meg az elvárásoknak. Az apa viszont az összes lehetséges módon, ahogy csak abban a kultúrában ki lehetett fejezni, arról biztosítja a fiát, hogy akármi történt, örömmel látja. Ezt jelképezi a lakoma. Ezt jelképezi az új ruha. A tékozló apa ezt próbálta megértetni a fiával a kor szimbólumain keresztül.

A fiú belekezdett a mondókájába: “Apám, vétkeztem Isten ellen és ellened, nem érdemlem meg, hogy a fiad legyek…” De ennek a tékozló apának nem a fiú bocsánatkérése a fontos. A fiú még végig se mondja, amikor az apa már intézkedik: “Hozzatok gyorsan tiszta ruhát és adjátok rá! Húzzátok az ujjára a családi gyűrűt! Adjatok rendes szandált a lábára! Süssetek meg egy szép fiatal tehenet, készítsetek lakomát, mert ünnepelünk! Itthon van a fiam! Elvesztettük, és mégis előkerült!” Nagy lakomát rendez, és ünnepelnek!

Az idősebb testvér erre pokoli mérges lesz. Nem tudja felfogni, hogy tehet ilyet az apja azok után, hogy az öccse elkurvázta a fél vagyonát! Követeli, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel. Hát nem ez az igazságos? Pont a lényeget nem érti: a kegyelem ingyen van. Ezt a szeretetet nem lehet kiérdemelni. Az apa (aki Jézus példázatában Istent személyesíti meg) nem köti feltételekhez a szeretetét. Bármikor jöhetnek hozzá a fiai, bármilyen állapotban; mindig szívesen látja őket. Nem kell megfelelni.

Feltétel nélküli szeretet a gyermeknevelésben

A feltétel nélküli szeretet olyankor jelenti a legtöbbet, amikor a gyerekünk szembeszáll velünk. Amikor csúnyán beszél. Amikor elveszíti a rábízott pénzt. Amikor nem megy át a vizsgán. Amikor a szemünkbe hazudik. Amikor nem felel meg az elvárásoknak. Amikor durván megsérti az értékrendünket. Akkor van nagy ereje annak, hogy örömmel fogadjuk ahelyett, hogy elküldenénk a szemünk elől. Akkor jelent valamit, hogy “fontos vagy” és “szeretlek!” Mégis annyira félünk így szeretni!

Mi lesz, ha ezzel megerősítjük a rossz viselkedést? Ha túl elnézők vagyunk, a gyerek még azt fogja hinni, hogy ez is megengedett… Azért gondolkodunk így, mert nem értjük, hogy az érés feltétele a nyugalom, és hogy akárhány évesek vagyunk, csak akkor találunk megnyugvást a lelkünknek, ha rá merjük bízni magunkat valakire, aki nagyobb nálunk, és meg tudunk pihenni a gondoskodó szeretetében. Erre hív bennünket Jézus:

“Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.”
– Máté 11:28

A biztonságot nyújtó kapcsolatban találjuk meg mi is a nyugalom helyét. Csak ott tudunk feltöltődni, ahol otthon vagyunk. A bizalom és a ráhagyatkozás a megnyugvás kulcsa, nem az, hogy a végkimerülésig hajszoljuk magunkat és egymást! A gyerekeink kötődő gyökereit is a kegyelem táplálja, nem a jól megérdemelt jutalom vagy büntetés.

A gyerekek tisztában vannak az értékrendünkkel. Már tudják, mit tartunk fontosnak. Nem kell félnünk, hogy ha kegyelmesek vagyunk hozzájuk, akkor azt hiszik, hogy mindent lehet! A pórusainkon keresztül is az párolog, a fülünkből is az folyik, hogy mit tartunk fontosnak. Amit viszont a gyerekek nem tudnak biztosan, az az, hogy a szeretetünk akkor is megmarad, amikor nem elég jók; hogy akkor is jöhetnek, amikor nem jól teljesítenek, amikor nem felelnek meg az elvárásoknak. Ez az, amit nem tudnak. Ezt kell valahogy eljuttatnunk abba a kemény fejükbe. Ezt kell megértetnünk velük. Ezért kell őket a legjobban olyankor szeretnünk, amikor a legkevésbé érdemlik meg.

Ez az a pont (a kegyelem), ahol a nevelés fejlődésközpontú megközelítése szöges ellentétben áll a nevelés összes létező viselkedésközpontú megközelítésével. A fejlődésközpontú megközelítés lényege: A KEGYELEM NYUGALMAT AD.

A biztonságot nyújtó kapcsolatban a feltétel nélküli szeretet, a kegyelem teremti meg a nyugalmat, ami felszabadítja erőinket a növekedésre.

A ‘nem muszáj változnod’ szabadsága adja a teret és a hajtóerőt a változáshoz! A szeretet hatására terem meg a gyerekeinkben az a sok jó gyümölcs, amit annyira várunk. A biztonságot nyújtó kapcsolatban talált nyugalomból sarjad ki a növekedés. Amikor tehát a gyerekünk a legkevésbé érdemli meg a szeretetet, forduljunk el 180 fokban a megszokott nevelési megoldásoktól, szeressük és vezessük! Ha a gyerekeink helyett mi végezzük a kötődés munkáját, akkor spontán megtörténik a fejlődés csodája.

A játék feltétele: A NYUGALOM (de milyen nyugalom?)

A gyermeknek ugyanúgy nem kellene rászolgálnia a szeretetünk jeleire, mint ahogy arra sem, hogy enni adjunk neki. Nem kell jónak lennie azért, hogy érezze: örömmel látjuk és minden körülmények között gondoskodunk róla.

[…]