Adjunk neki lehetőséget!

“A hajóépítést ne azzal kezdd, hogy tervrajzot meg szerszámokat osztasz, hogy fát fűrészeljenek és vitorlát varrjanak az embereid, hanem először a vágyat ébreszd fel bennük a vitorlázás és a távoli földrészek iránt!”
– Antoine De Saint-Exupéry

Ébresszünk benne vágyat és hagyjuk dolgozni a belső motivációt!

Gyerekkoromban sok szép könyvünk volt otthon, és a szüleim megengedték, hogy bármikor kézbevegyük és nézegessük őket. Akkoriban a két kedvencem egy nagy képes történelemkönyv volt és egy nagy színes könyv az állatok világáról. Egyik sem kisgyerekeknek készült, a nagy képek alatt feliratok voltak, és az oldalakon sok-sok kisméretű betű töltötte ki a képek közötti helyet.

Az öcsém meg én rengeteget rajzoltunk egy jó nagy készlet kemény olajpasztellel.

gioconda-hard-pastel-kekneveles

Fogalmam sincs, hogy a hatvanas években hogy juthattak ilyen kincshez a szüleim, de rengeteg volt belőle és nem féltették tőlünk. A könyvekből szerzett élmények megihlették a fantáziánkat. A fejünkben nyüzsgő történeteket jelenítettük meg a papíron és a játékainkban.

A felnőttek sokszor olvastak nekünk, de nem eleget. Volt más dolguk is, így hát kézbe kellett vennem az ügyet: addig-addig próbálkoztam, amíg megtanultam olvasni. Annyira izgalmas volt felfedezni a girbegurba jelek titkát! Egy világ tárult fel előttem! Már ki tudtam betűzni az érdekes képek alatti feliratokat is! Az iskolától se féltem. Úgy éreztem, hogy ha ezeket a rejtjeleket sikerült megfejtenem, akkor bármi mást is meg tudok tanulni.

Ma már kevés gyereknek lehet része a boldog felfedezésben, hogy saját maga is rá tud jönni, mit jelentenek ezek a kis jelek. Pedig aki nagyon vágyik rá, az megtanul olvasni. Ne kezdjük gyakoroltatni a betűk felismerését, még mielőtt a gyermek maga vágyna rá, mert hosszú távon nem ebből származik előnye az iskolában, hanem abból, ha szereti a könyveket és van kedve tanulni! Ne fosszuk meg az önálló felfedezés örömétől! Inkább ébresszünk benne vágyat és hagyjuk dolgozni a belső motivációt!

Ürítsük ki a terepet és hagyjuk unatkozni!

Mit értek ezalatt? A folytonos foglalkoztatás, a folytonos irányítás, és a folytonos segítségnyújtás hiányát. Egy gyereknek szabadidőre is szüksége van a kibontakozáshoz. Alakítsunk ki olyan napirendet, amiben elég ideje jut a kreativitásra: a belső tartalmak előhozására! Ezt csak úgy tudjuk megcsinálni, ha korlátozzuk azokat a tevékenységeket, amelyek elveszik a kreatív játéktól az időt!

Az önálló játékot a kicsiknél úgy tudjuk előidézni, hogy először feltöltjük őket meghitt együttléttel, mert a belső tartalékok megléte a kreativitás feltétele. A videókon ugyanaz a kisfiú (az unokám) látható 12 és 19 hónapos korában, amint rövid időre önálló játékba merül az anyukája közelében:

Egy kicsi gyereknek a szeretettartálya is kicsi, az önálló játékra szánt eleinte rövid időt tehát minden alkalommal szeretetteljes együttlétnek kell megelőznie. Töltsd meg a gyereked szeretettankját, ha kiürült, akármennyi idős; utána viszont ne kösd le! Minél fiatalabb, annál fontosabb neki, hogy a közvetlen közeledben maradhasson, de a további interakcióra nyugodtan mondhatsz nemet:

– Mami, játszol velem? Papa, játszol velem? – kérdezi a 3-4 éves, és válaszold nyugodtan, hogy:
– Nem, most nem játszunk. De itt leszek a konyhában / itt fogok dolgozni az asztalomnál.
– De játsszál velem légy szíves!
– Most nem lehet; nem most van a játékidőnk.

Sok felnőtt hiszi azt, hogy ha a gyereke unatkozik, le kell tennie a munkáját és játszania kell vele, vagy ki kell találnia valami érdekeset, de nem kell ezt csinálnod! Ha kielégítő együttléttel már feltöltötted a gyermek szeretettankját, nem kell megszabadítanod az unalomtól! Nem muszáj mindig játszanod vele! De ne is adj neki képernyős kütyüt, ami elszórakoztatja! Ne adj neki könnyű és passzív kiutat, sőt! Zárd össze az unalommal! Akkor rákényszerül, hogy belülről hozzon elő valami érdekeset, ami kitölti az unalom helyét!

Egyetlen jó oka lehet annak, hogy egy gyereket a szobájába küldesz: ha panaszkodik, hogy unatkozik. Ilyenkor nyugodtan mondhatsz olyasmit, hogy “most az lesz a legjobb, ha bemész a szobádba és addig ülsz ott, amíg elő nem bukkan belőled valami érdekes. Várd meg, amíg támad valami jó ötleted.” Nem azért küldjük el az unatkozó gyereket, hogy távol legyen tőlünk, hanem azért, hogy egyedül maradva legyen alkalma felfedezni, mi minden van a belsejében.

alkotó magány

A fejlődő gyermeknek azért van szüksége üres időre és térre, hogy rákényszerüljön a belső tartalmai előhozására. Teremts körülötte kitöltetlen űrt, ahol a szabad játék és az alkotó tevékenység helyét nem foglalja el semmilyen irányított foglalkoztatás, vagy passzív szórakozás! Alakíts ki olyan napirendet, amelyben a szabadidő fontos helyet kap a nap aktív szakaszában. Olyan szabadidő, amikor képernyő- és foglalkoztatásmentes helyzetben a gyermeknek ki kell találnia valamit, hogy ne unatkozzon; amikor a kitöltetlen űrt csak a belső tartalmai előhozásával tudja megtölteni, mert senki nem zavarja az önálló játékban vagy az alkotásban. Jót tesz a gyerekeknek az alkotó magány: ha addig kell ülniük egy üres rajzlap mellett, amíg elő nem jön belőlük valami érdekes! A gyerekszoba sem akkor segíti az alkotást, ha nyüzsög benne a sok színes játék és látványelem, hanem, ha jobban hasonlít egy üres rajzlaphoz, mint egy játékbolthoz!

alkoto-szabad-jatek-kekneveles

Hogy állapítja meg egy fejlődéskutató, hogy egy kisgyerek jól halad-e az önállósulás útján? Azt nézi, hogy miután a szeretettankja jól feltöltődik a számára legfontosabb kapcsolatban és nyugvópontra jut, mennyi idő alatt merül szabad játékba magától. Nem olyan tevékenységbe, amiért megdicsérik, hanem amit a tevékenység öröméért csinál. Az önálló, szabad játék a belső hajtóerők meglétét jelzi. Arra utal, hogy a gyermek jól halad az önállósulás útján: van többlet-energia a rendszerében, amiből futja az érés luxusára. Ha minden szabadidejét társas interakcióval tölti, nem jut elég egyedül tölthető időhöz, nem tud elmerülni a saját világában, és nem tud a képzelete előhívásával játszani vagy olvasni. Az olvasást kísérő belső képalkotás is kreatív tevékenység – ez a nagy különbség az olvasás és a filmnézés között. Amikor egy gyerek ugyanazt a mesét filmen látja, nem aktivizálódik a fantáziája. Kreatív belső képalkotás helyett passzívan szórakozik, mert a filmet nem kell képzeletben megalkotnia.

jótékony hanyagolás, mesteri be nem avatkozás

Amikor a nagy 18. századi dán teológust, Kierkegaardot megkérdezték, hogy mire van szüksége egy kamasznak ahhoz, hogy igazán felnőjön, azt mondta, hogy mindenek előtt jótékony hanyagolásra (benign neglect). Kierkegaard a békén hagyásról beszélt a kielégítő kapcsolat közegében. Charlotte Mason, a 100 évvel ezelőtt élt nagyszerű angol pedagógus a mesteri be nem avatkozás (masterly inactivity) kifejezést használta ugyanerre.

játék: szabad mozgás kötött térben

Gordon Neufeld szerint a fejlődés elengedhetetlen feltételei közé tartozik a játék, amely “szabad mozgás kötött térben“. Kötött tér alatt ugyanazt érti, mint Mason a “mesteri” alatt: a gyerekeknek korlátokkal védett szabadságra (kiűrített terepre) van szükségük az értük felelős felnőttek felügyelete alatt. A szabad játékhoz, a kreativitáshoz szükséges “kötött tér” a kapcsolat határokat kijelölő biztonságában valósul meg.

Töltsük fel még a serdülő szeretettankját is, lakassuk jól újra meg újra a bőségesen terített asztalunknál, járjunk előtte követhető vezetőként, jó pásztorként, de hagyjuk békén! Csak különlegesen indokolt esetben álljunk az útjába, és ne avatkozzunk minden dolgába! Adjunk neki teret és időt, hogy önmaga lehessen, felismerje a választási lehetőségeit, meghozhassa a saját döntéseit, hibázzon és újrakezdjen; hadd próbálgassa a saját szárnyait!

Amikor hiányzik a belső motiváció

Csak az önállósulás útján haladó (az önállósulás jeleit mutató életképes, eleven és vállalkozószellemű) gyerekeknek tesz jót a jótékony hanyagolás! Ha olyan gyerekkel van dolgunk, aki elakadt a fejlődésben, akit nem vezérel belső hajtóerő, akkor ugyanaz a hanyagolás már gondatlanság. Ha egy belsőleg motiválatlan gyerek dolgaiba nem avatkozunk bele, akkor az eredmény fejetlenség lesz a fejlődés helyett. Ráadásul, ha önállóan nem boldogul, és mi sem fogjuk a kezét, fennáll a veszély, hogy helyettünk másokra fog támaszkodni [ld. kortárs-orientáció]. Amikor a belső motiváció hiányzik, ne hagyjuk magára a gyereket, hanem a kapcsolat javításán dolgozzunk! Az ő életéből is nyugodtan iktassuk ki a foglalkoztató programokat és a passzív szórakozást, de “jótékony hanyagolás” helyett fordítsunk rá az eddigieknél több személyes figyelmet! [ld. Hogy lesz a kötődésből önállóság?]

Találkoztam egy szorgalmas anyával, aki teljesen kifárasztotta a kislányát. Reggel 7 és este 9 között minden idejét beosztotta. A kislány ki volt merülve, és egy szemernyi kreativitás sem volt benne. Semmi belső motiváció. De látszott, hogy a kapcsolatban elég sok szeretet-tartalék van ahhoz, hogy ha lassítanak, a gyerek ki fogja pihenni magát. Ha pedig megtelik a szeretettankja és megnyugszik, akkor belőle is elő fog jönni a kreatív lendület. Amikor az anya ezt megértette, szépen lelassított, és kiiktatta a gyerek életéből az összes stimuláló programot. A kislány eleinte sírt és panaszkodott, hogy ezt se lehet, meg azt se lehet, és az érdekes programok helyett Anyával kell beérnie. De sok töltögetést kapott a szeretettankjába, és egyszer csak megjelent az első zsenge hajtás: a kapcsolatból kihajtott a gyönyörű önálló játék. Az anya meg volt döbbenve. Soha semmiben nem látta még a lányát ilyen örömmel elmerülni… de csak azért nem, mert eddig még soha nem csinált helyet neki. Nem ürítette ki a terepet.

Adj lehetőséget a gyerekednek arra, hogy a belső hajtóerői mozgásba lendüljenek és elindítsák az önállósulás folyamatát! Töltsd meg a szeretettankját, és aztán hagyd addig unatkozni, amíg eszébe nem jut valami érdekes! Hozd olyan helyzetbe, ahol csak a belülről kihozott tartalommal tudja lekötni magát, és meg fogod látni: egyszer csak önálló játékba merül.

Hozzuk elő, ami megvan benne!

“A gyermek feje nem edény, amit meg kell tölteni, hanem fáklya, amit lángra kell lobbantani.”
– Galileo Galilei

Most arról lesz szó, hogy mit tegyünk azoknak a gyerekeknek az önállósulásáért, akikben működik némi belső hajtóerő; akiknél a születő egyéniség mutatja az életjeleket? Mit tegyünk, hogy ez a születés a lehető legkevesebb komplikációval történjen? Az a koncepció lényege, hogy nem kívülről neveljük bele a gyerekekbe azt, aminek meg kell lennie, hanem belőlük hozzuk elő. Persze egy kútból is csak akkor lehet előhozni a vizet, ha van benne. Egy gyerekből is csak akkor lehet előhozni a belső hajtóerőt, ha megvan benne.

Hogy lehet az önállósághoz szükséges belső hajtóerőt felszínre hozni?

Töltsük fel meghitt együttléttel!

Az önálló cselekvéshez szükséges energiával a meghitt együttlét tölti fel a gyerekeket. Mindig meg kellene töltenünk a gyermek szeretettankját, amikor szüksége lesz a belső tartalékaira, pl. mielőtt azt szeretnénk, hogy játsszon mellettünk, amíg dolgozunk, mielőtt óvodába vagy iskolába indítjuk, és mielőtt lefektetjük aludni. Egy kisgyerektől még az önálló elalvás is sok lelkierőt igényel. Minden elszakadás és minden önálló tevékenység előtt töltsük fel a szeretettankját bőségesen!

Sajnos gyakori, hogy már reggel mérgelődünk és sürgetjük egymást. Már a nap elején lemerítjük egymás érzelmi tartalékait ahelyett, hogy feltöltenénk. Deficittel indul a nap. Egyre nagyobb ritkaság, hogy egy család együtt nyugodtan meg tud reggelizni. Egyre kevesebb családban tudnak a gyerekek testileg-lelkileg jóllakni a szülők asztalánál, mielőtt elkezdődik a napjuk. Nincs idő meleg együttlétre. Nincs idő töltekezésre.

Ha egy gyerek lemerült elemekkel érkezik az óvodába, hogy fog tudni a stresszel megbirkózni és kreatívan játszani? Ha érzelmileg éhesen érkezik az iskolába, hogy lesz kedve és energiája tanulni? Nem lesz kíváncsi. Nem meri föltenni a kezét. Nem fogják érdekelni az új dolgok, amikről hall. Miért olyan közömbösek a gyerekek? Miért nem érdekli őket semmi? Miért nem lelkesednek? Miért nem kíváncsiak? Mert már reggel üres szeretettankkal érkeznek.

Sokkal jobban fejlődnének, és jobban megállnák a helyüket az óvodában meg az iskolában, ha az energiatartalékok feltöltésére is gondolnánk, amikor kialakítjuk a napirendjüket. Képzeljük csak el, mi lenne, ha minden család reggel 8 és 9 között nyugodtan együtt megreggelizhetne, és csak fél 10-kor kezdődne az iskola? Kevesebb idő jutna tanítási órákra, de mennyivel aktívabban részt tudnának venni a gyerekek! Micsoda kérdéseik lennének! Csak úgy áradna belőlük a gyermeki kíváncsiság! Mennyivel boldogabban és hasznosabban telne az a rövidebb idő!

A belső motivációt legjobban a kötődő éhség kielégülése (a beteljesülés érzése) szabadítja fel. Akkor tesszük a legtöbbet a gyerekeink önálló tanulásáért, ha egy kis meghitt együttléttel a kötődő éhségüket is kielégítjük, mielőtt útnak indítjuk őket. A közelség keresése ekkor átvált szárnyalásba, a belső hajtóerő kiáramlik, és a gyermek készen áll az aznapi kihívásokra. Van ereje élni az életét. Először tehát töltsük fel meghitt együttléttel, azután indítsuk el:

Ihlessük meg érdeklődéssel és remekművekkel!

“Nem az a mester, aki megtanít valamire, hanem aki
megihleti a tanítványt, hogy legjobb tudását latba vetve
fölfedezze, amit már eddig is tudott.”
– Paulo Coelho

Egy gyerekeket könnyű megihletni, mert tele van kreativitással, és kikívánkozik belőle a sok-sok tartalom.

Érezze rajtad, hogy komolyan érdekelnek a gondolatai és a művei!

Tekints méltónak a komoly érdeklődésedre mindent, ami a gyerekedből fakad: az eredeti gondolatait, a saját ötleteit, a kérdéseit, a vágyait, a céljait és a műveit. Ha kapsz tőle egy rajzot, vagy egy termésekből összeragasztott valamit, ne azt nézd, hogy szépen sikerült-e! Az a fontos, hogy ő maga csinálta. Ne azt nézd, hogy mi rajta a javítanivaló. Azért értékes, mert belülről jött.

Ha a gyereked csillogó szemmel újságolja, hogy “Mami! Mami! Ezt én csináltam! Én egyedül!”, örülhetsz, mert szépen halad az önállósulás útján. Ha azt kérdezgeti, hogy tetszik-e, tudd, hogy ez még a kötődés kérdése. Az egyéniséggé válás útján fontosabb lesz neki, hogy “egyedül én csináltam.” Amikor azt tapasztalja, hogy amit kitalál, az tényleg érdekli a számára fontos felnőtteket, előmerészkedik belőle, ami odabent van (mint a csigabiga szarvai). De az érzékeny csigaszarvak könnyen vissza is húzódnak, ha a belülről fakadó kreatív megnyilvánulásokat minősítjük (jutalmazzuk vagy megmosolyogjuk, megbíráljuk, javítgatjuk, vagy humoros megjegyzéseket teszünk rá).

Apukám mellett már gyerekként is érezhettem, hogy érdekli, ami bennem van. Amikor visszaadtam neki egy befejezett könyvet, vagy elmeséltem neki egy élményemet, gyakran megkérdezte, hogy “Mit gondolsz? Mi a véleményed?” Ettől szárnyakat kaptam. Már 4-5 évesen szerettem elméleteket kitalálni. Apukám volt az első, aki helyet adott a gondolataimnak: “Mi jut erről eszedbe? Szerinted hogy van ez?” Nem töltött velem rengeteg időt, de sokat tett azért, hogy gondolkodó embernek ismerjem meg magam. Még ma is emlékszem néhány ötéveskori teóriámra. Azért születhettek, mert valakit érdekelt, hogy mit gondolok. Azzal, hogy teret adott az elképzeléseimnek, szinte előhívta belőlem a kreatív gondolkodást. Egy ötéves gyerek elképzeléseinek persze nem sok köze van a valósághoz, és ezt nyilván ő is tudta. De én azt hittem, hogy nagyszerű gondolataim vannak, mert az apukám, amikor időt szakított rám, meghallgatta őket. Tudta, hogy az önálló gondolkodást is el kell kezdeni valahol. Megihletett a figyelmével. Amikor pedig nem volt, aki meghallgasson, megpróbáltam lerajzolni az elképzeléseimet. Rengeteg eredeti gondolat tud egy gyerekből előjönni, ha kíváncsi rá a felnőtt, aki fontos neki.

Ismertesd össze nagyszerű elmék remekműveivel!

“A zenepedagógia út a remekművekhez.”
– Kodály Zoltán

Vigyük gyerekeket igazi múzeumba, igazi hangversenyre is! Olvassunk nekik igazi könyveket! A velünk lakó nagymamám szívesen olvasott bármelyik unokájának, aki szombat-vasárnap kora reggel megjelent az ágyában. Sok sok igényes és inspiráló remekművet olvasott fel nekünk: Andersen meséit, a legtöbb Fekete István regényt, néhány Gárdonyit, Coopert, Vernét, Kiplinget, Jack Londont… Élő könyveket, amelyek nagyszerű elmékkel hoztak kapcsolatba, akik újabb kérdésekre ösztönöztek, fokozták az étvágyunkat a szellemi kalandozásra, az önálló tanulásra.

Rengeteget teszünk a gyerekeink önálló lényének a kibontakozásáért, ha minden nap átélhető és inspiráló könyvekből olvasunk nekik, amelyek szereplőihez személyesen is tudnak kapcsolódni. Ne azzal a céllal olvassunk, hogy olvasni tanuljanak! Egyszerűen élvezzük a közös élményt, és tegyük lehetővé, hogy új gondolatokkal találkozzanak, és közben a képzeletük is és a szókincsük is gazdagodjon. Az igényes olvasmányok, az irodalmi, zenei és képzőművművészeti remekművek nagyszerű elmékkel ismertetik össze a gyerekeket, és a szellemi étvágyukat is fokozzák.

Lássuk el kreatív alapanyagokkal!

Ahhoz, hogy előhozzuk a gyerekeinkből, ami odabent van, némi anyagbeszerzésre is szükség lehet – el kell látnunk őket kreativitásra csábító, jó minőségű eszközökkel és anyagokkal.

Tartsunk otthon kevesebb kész játékot, és több papírt, zsírkrétát, színes ceruzát, ollót, ragasztót, festéket, fonalat, színes rongyot, kavicsot, faanyagot, szerszámot, építőkockát és Legót. Ne dobjuk ki azonnal a háztartási gépek nagy kartondobozait sem… gyűjtsünk bármit, amiből a gyerekek örömmel alkothatnak!

A kamaszunknak szép üres füzetet és könnyen író tollat is ajándékozhatunk, hogy naplót írhasson, megírja a történeteit, összerendezze a gondolatait és ki tudja magát fejezni életének abban a szakaszában, amikor az önkifejezés nehezen megy.

Adjunk alkalmat az ajándékozásra is! Amikor a gyerekek maguk készíthetik az ajándékaikat, sokkal fontosabbá válik számukra az ajándékozás, mint az, hogy ők mit fognak kapni. Minden ünnep remek alkalom a kreatív hajtóerők kiáramlására. Ha ellátjuk őket elég alapanyaggal és arra is figyelünk, hogy idejük is maradjon a kreativitásra, csodálkozni fogunk, mennyi alkotókedv és önállóság nyilvánul meg az ajándékaikban. Ajándékkészítési lázban fognak égni!

A karácsonyi készülődés (egy kis szülői segítséggel) nagyszerű alkalom az eredeti ötletek és a szárnyaló képzelet megnyilatkozására. Csak legyen mivel és legyen mikor rajzolni, vágni, ragasztani, fúrni-faragni, verset írni és zenét szerezni!

Hogy lesz a kötődésből önállóság?

Hogy lesz a kötődésből önállóság? A függésből függetlenség? Lehet, hogy ez a legizgalmasabb kérdés a nevelésben!

Az uralkodó szélirány szerint a gyerekeknek először le kell válniuk a szülőkről ahhoz, hogy felnőjenek. Ha egy gyereknek valami miatt otthon kell maradnia, mindenki aggódni kezd, hogy mi lesz vele, hogy fog így felnőni? Hiszen ahhoz előbb le kellene válnia a szülőkről! Ennek pont az ellenkezője igaz.

Már korábban eljutottunk odáig, hogy a szív az érés motorja (itt és itt), és hogy az érési folyamatokat a szívből kiinduló érzelmi-indulati töltet, az emóció mozgatja. Az önállósulás folyamatát a beteljesülés érzése viszi előre. Az ábrán látszik, hogy van hátsó bejárat is, egy hosszabb és nehezebb út, ami nem olyan pozitív és örömteli… később erre is kitérünk.

Anya, amikor így ölelsz, repülni is tudok!

A beteljesülés érzése olyankor jelenik meg, amikor a kötődő éhség átmeneti időre megszűnik. Amikor a szeretetéhség kielégül, a gyermek nyugvópontra jut. [Hogy teremtsük meg a gyermekkor nyugalmát?] Amikor (akár felnőttként is) azt tapasztaljuk, hogy a legfontosabb kapcsolatunkban többet kapunk, mint amennyit keresünk, akkor nagyon biztosnak érezzük azt a kapcsolatot. Valaki jobban elfogad és jobban szeret, mint mi saját magunkat. Ilyen biztos bázissal a hátunk mögött tölt el a beteljesülés érzése és újult erővel szárnyalhatunk. Visszatér belénk a régi érdeklődés, visszatér az alkotókedv. Amikor egy kisgyerek érzi ezt, akkor szalad el játszani.

A beteljesülés érzése minden életkorban szárnyakat ad az embernek, de a kicsik átlátszósága miatt náluk könnyebben megfigyelhető. Ezt élte át az a négyéves is, aki boldogan lubickolt az anyukája ölelésében, és azt mondta: “Anya, amikor így ölelsz, repülni is tudok!” Anya, amikor így ölelsz, felemelkedem! Ilyenkor úgy érzem, hogy nagy dolgokra vagyok képes. Az ilyen pillanatokban jelenik meg a vállalkozókedv is. Anya, amikor így ölelsz… amikor magamba szívom a szeretetedet és feltöltődöm vele, akkor tudok repülni! Így kap szárnyakat a kíváncsiság és a kreativitás: az ember feltöltődik valakinek a szeretetével, megszabadul a kötődés munkájától és elszalad “játszani”. Persze az éhségét is éreznie kell valakinek ahhoz, hogy a beteljesülés érzése mozgásba hozza, nem mindegy tehát, hogy megvan-e még az érző szíve: képes-e még érezni a szívfájdító érelmeit is, vagy már érzéketlenné vált velük szemben. Most viszont térjünk vissza a gyökerekhez.

A gyerekek szárnyait a kötődő gyökerek teszik erőssé

Dr. Neufeld ábrája egyszerre mutatja a három érési folyamatot, és a gyermek kötődő gyökereit, ahogy egyre mélyebbre nyúlnak a kapcsolat talajába. Korábban a kötődés és az érési folyamatok kölcsönhatását ábrázoltuk ezzel [“Magától terem a föld…”]. Most nézzük meg, hogy táplálják a kötődés egyre mélyebbre hatoló gyökerei az önállósulás folyamatát:

1. Testközel. A kisbaba az érzékszervein keresztül tapasztalja az anya közelségét: a bőrérintkezés, a szaglás, a hallás és a látás útján. Ez a csodálatos élmény adja neki az első lendületet, hogy elinduljon az önállósulás útján: akarjon járni és beszélni. A szárnyaló lendület innen kapja az első lökést. A belülről kiáramló hajtóerő ezen a szinten még nagyon hullámzó (hol felerősödik, hol visszahúzódik). De ahogy a gyermek újabb gyökereket ereszt, egyre meghatározóbb lesz. Eleinte még kicsi a lendület, mert a fejlődés anyaméhe (a kapcsolat) ezen a szinten még nagyon szűkös mozgásteret ad: amikor a kapcsolatot a testközel jelenti, akkor a kisgyerek néhány méterre elmerészkedik a mamájától és pánikba esik. Még nincs helye a kalandozásnak. Hogy jut tovább? Nem a leválását kellene támogatni, hogy jobban fejlődjön? Ma ez az uralkodó nézet. “Menjen a gyerek bölcsibe, oviba, mert le kell válnia az anyáról ahhoz, hogy tovább fejlődhessen!” Nem?… Nem, nem és nem! Nem leválásra, hanem mélyebb kötődésre van szüksége!

2. Hasonlóság. Ha egy fokkal mélyebbre is eresztek gyökeret, a hasonlóság szintjén is kötődöm, akkor már azzal is közelebb érzem Anyát magamhoz, hogy olyan vagyok, mint ő: én is úgy járok, úgy beszélek, úgy eszem és úgy öltözködöm. Most már nem kell minden pillanatban mellette lennem. Egy kicsit több terem nyílik az kimerészkedésre. Most már egy picit messzebbre mehetek anyukámtól. Nekivághatok az útnak, mert amíg utánozhatom, addig magam mellett érzem anyukát. Egy fokkal nagyobb az érés anyaméhe. Hosszabb a köldökzsinór. De várjunk csak; ha ugyanolyan vagyok, nincs helye a különbözőségnek! Most ugyanaz vagyok, mint ő. Ha egyek vagyunk, egyet is kell értenem Anyával. Hogy juthatok tovább? Úgy, hogy mélyebb gyökereket is eresztek.

3. Összetartozás és lojalitás (hűség). Ha ezen a szinten is tudok kapcsolódni, már nem vagyok egy és ugyanaz Anyával, de hozzá tartozom. Birtokba veszem. Ő az enyém… és máris több helyem van a kalandozásra. Valamivel nagyobb lett az anyaméh, hosszabb lett a köldökzsinór. Már nem muszáj Anyát másolnom; nem kell mindenben hozzá igazodnom. Van némi terem a különbözőségre. De még mindig muszáj vele egyetértenem, mert a lojalitás egyetértést jelent. Ugyanazon az oldalon kell állnunk, nem különbözhetünk össze… hacsak nem eresztek ennél is mélyebb gyökereket a kapcsolatunk talajába.

kotodesbol-onallosag3-kekneveles

4. Fontosság. A negyedik életévben már úgy próbálok Anyához kötődni, hogy fontos leszek neki. Arra törekszem, hogy sokat jelentsek, és azt figyelem, hogy elég különleges vagyok-e a szemében. Ha azt érzem, hogy én vagyok Anya legnagyobb kincse, megnyugszom és boldog vagyok, mert tudom, hogy akar engem. Így már az se zavar, ha néha nem értünk egyet. Ha tudom, hogy fontos vagyok neki, akkor már nyugodtan össze is különbözhetek Anyukámmal, mert nem ezen múlik a kapcsolatunk.

De mi lesz velem, ha már serdülő vagyok, és még mindig csak a felszínes szinteken tudok kötődni: az érzékszerveken keresztül (úgy, hogy együtt vagyunk), a hasonlóság útján (olyan próbálok lenni, mint azok, akiknek az elfogadására áhítozom), vagy az összetartozás útján (aki nincs velünk, az ellenünk van)? Ha felszínes szinten tudok csak kötődni, a kapcsolataimban nincs helye a különbözőségnek!

Ilyenkor az történik, amit a kamaszok lázadásának tartunk. Az éretlen, kamasz azért “lázad”, mert a felszínesen megélt kapcsolatban nincs elég helye a kibontakozásra! Ha nem értünk egyet vele, ha nem tetszik nekünk is az, ami neki tetszik, úgy érzi, hogy őt magát nem fogadjuk el, és vége a kapcsolatnak. Minél mélyebben és sebezhetőbben tud kötődni egy kamasz, annál több helye van kapcsolaton belül is a különbözőség számára. Fordítva is így van: minél érettebben kötődik egy szülő, annál inkább képes az önmagát kereső kamasz viselt dolgait szeretettel elviselni.

5. Szeretet (érzelmi intimitás). Ha a kapcsolat stabil marad, akkor a kötődés újabb gyökeret ereszthet, a korábbinál is mélyebbet: ideális esetben már valamikor az ötödik életév végefelé előbuzog a gyermekből az érzelmi szeretet első nagy áramlata. Ha érzem, hogy szeretnek, akkor azokat az időket is át tudom vészelni, amikor nem érzem, hogy elég fontos és különleges vagyok. A kapcsolat a biztos bázisom marad, mert az érzelmi kapocs megvan.

6. Mély megismerés (lelki intimitás). A kötődés legmélyebb és legérzékenyebb szintjén már az tölti meg a szeretettankomat, hogy mélyen ismer és ért engem az, aki fontos nekem. Amikor azt érzem, hogy ismernek, látnak és értenek, akkor kapja a legtöbb teret az egyéniségem. Aki ismer és szeret, annak a tükrében megláthatom magam. Végre felfedezhetem, hogy ki vagyok igazán! Sőt, meg is mutathatom, mert azt, aki szeret, érdekli, hogy mi van bennem! Abban a kapcsolatban mutathatom meg magam a lehető legteljesebb mértékben, amelyikben a legmélyebb intimitást, megértést és feltétel nélküli szeretetet is tapasztalom. Itt egyszerre lehetek hasonló és különböző, mert az egység és a különbözőség számára is van hely. A legmélyebb kötődés és a legkiforrottabb egyéniség itt már együtt lehet jelen. Legkorábban a hatodik életév során juthat el valaki a kötődésnek erre a szintjére, és felbecsülhetetlen segítség egy gyereknek, ha már így kötődik, mire elkezdi az iskolát! Soha nem késő, de a legtöbb ember sajnos egész életében ismeri meg a kötődésnek ezt a mély és sebezhető módját.

A leválás az önállósághoz vezető út?

Hogy lesz tehát a kötődésből önállóság? Le kell választani a kisgyereket a szüleiről ahhoz, hogy jól fejlődhessen? A válasz: NEM! A kötődés nem akadályozza, hanem táplálja a különbözővé válás folyamatát. A gyermeknek nem kell előzetesen leválnia Anyáról és Apáról ahhoz, hogy felnőjön. Olyan nincs, hogy egy gyerek túlzottan kötődik! Csak olyan van, hogy túl bizonytalanul, vagy túl felületesen kötődik, de sose kötődik túl mélyen. Sose kötődik túl odaadóan, túl nyitottan és védtelenül. Egy gyerek soha nem kötődik túlzottan. Minél inkább kötődik, annál több támogatást kap az önállósága, annál több teret kap az egyénisége. A kötődés táplálja az önállóságot, és ad helyt az egyéniségnek.

Hogy válik tehát az ember másoktól különböző önmagává? Nem úgy, hogy gyorsan elhagyni kényszerül a fészket, hanem úgy, hogy biztonságos fészekben lakik. Nem attól nő fel egy gyerek, hogy elmegy otthonról, hanem attól, hogy van otthona! Se egy madarat, se egy gyereket nem kell kilökni a fészekből ahhoz, hogy szárnyalni kezdjen! Ha van otthonod, akkor van egy hely, egy repülőtér az életedben: egy biztos bázis, egy támaszpont, ahonnan újra meg újra felrepülhetsz. Kedvet kapsz a repüléshez, szabadon tudsz szárnyalni, mert tudod, hogy a biztos bázis a helyén marad, és amikor elfáradsz, nyugodtan visszatérhetsz.

Ha viszont a hátországban, a fészekben zavar keletkezik, akkor minden energiád, amit a szárnyalásra fordítanál, visszairányul a kötődésre. Amint bizonytalanná válik a háttér, a támaszpont, minden kifelé irányuló kíváncsiság és érdeklődés visszavonul. Eltűnik a belülről fakadó lendület, eltűnik a belső motiváció. Ha az üzemanyag-utánpótlás bizonytalan, nem lehet repülni. A bázison kell maradni. Ilyenkor a gyermek abbahagyja a szárnyalást és megint a túlélésért küzd: a kötődés munkáját végzi és kapaszkodik.

Egyéniség a kapcsolatból születik

Egy gyerek életében akkor teremtődik meg a fejlődéshez szükséges nyugalom, amikor a kötődő gyökerei bőségesen találnak tápanyagot; amikor újra meg újra üzemanyagot kap az „érés motorja” és megtelik a szeretettank. A nyugalom megteremtésével védi és táplálja a gyerekeink fejlődését az érés gyönyörű, természetadta anyaméhe: a kapcsolat, amelyből az egyéniség születik.

Minél mélyebben kötődik egy gyerek, annál nagyobb teret kap az egyénisége.
Minél biztosabb bázist talál bennünk, annál több szabadsága lesz a világ felfedezésére.
Minél kielégítőbben tölti fel a kapcsolat, annál több bátorsága lesz másoktól különbözni.
Minél jobban bízik, minél inkább tud függeni, annál több ereje lesz függetlenné válni.

A szülőkhöz fűződő mély és kielégítő kapcsolat nem tartja vissza a gyerekeket az önállósulástól, sőt! Ha tehát néha kétségbe vonjuk a kötődés szerepét a csecsemőkoron túl: óvodáskorban, iskoláskorban, serdülőkorban, mert nem azonnal látszik az eredménye, véssük jól a szívünkbe, hogy az önállósulás folyamatát nem a korai leválás, hanem az egyre mélyülő kötődés táplálja.

Az autonóm (belülről vezérelt és értelmes célokért cselekvő) személyiséggé érés annak a gyereknek megy a legkönnyebben, akit mélyen gyökerező kapcsolat fűz a róla gondoskodó felnőttekhez. A gyermek szárnyait a kötődő gyökerek teszik erőssé. Támogassuk a függését, hogy legyen ereje függetlenné válni!

Hogy tudjuk ezt megvalósítani a gyakorlatban? Mit csináljunk? Erről lesz szó december 9-én a következő Szülők Szombatján.

________________________
A kéz nélkül született, örökbefogadott és szeretett pici lány, Vasilina Facebook oldala

Simon András grafikáját a művész engedélyével használom. Munkái a simongaleria.hu oldalon megvásárolhatók.

Várakozáson felül adjunk!

A 2017. október 14-én a Szülők Szombatján tartott előadásom alapján.

Várakozáson felül adjunk! Parancsolgat és követelődzik a gyerekünk? Ne kevesebb, hanem több figyelmet, több közelséget, több törődést adjunk! Kapaszkodik belénk, amikor eljött az esti vagy a reggeli búcsú ideje? Ragaszkodjunk hozzá jobban! Tartsuk erősebben! Múljuk felül, amit a gyerek vár! Akkor nyugszik meg, ha jóllakik, ha telítődik. A nyugvóponthoz, a kötődés munkájától való megpihenéshez úgy lehet egy gyereket eljuttatni, hogy bőségesen látjuk el azzal, amire szüksége van. Nemcsak éppen-éppen kimérve a szükséges adagot. Többet kell kapnia. Akkor tud telítődni és megnyugodni, ha úgy érzi, hogy folyamatosan ömlik rá a szeretetünk. Ha a csapból is folyik, és fel sem merül, hogy egyszercsak elfogy. Ne szoktassuk hozzá, hogy kevesebbel is túl lehet élni! A gyermek kötődő gyökereit a feltétel nélküli szeretet táplálja a kapcsolat talajában. Többet adjunk a jeleiből, mint amennyit ő vár!

Fejlődés ott van, ahol bőségesen rendelkezésre áll az, amire szükség van. “Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek” – mondta Jézus. Ilyen egy jó pásztor. Ilyen egy jó kertész. Napjainkban viszont nem szokás a bőségről beszélni. Még a szeretetünkkel is takarékoskodunk, mert semmit nem tudunk a nyugalomról. Bőség is kell hozzá, bőség pedig ott van, ahol a kínálat nagyobb, mint a kereslet.

Bőség ott van, ahol a kínálat nagyobb, mint a kereslet

Dr. Neufeld gyakran elmeséli, hogy tanította meg a legidősebb lánya (aki ma a munkatársa) erre az alapelvre. A hétéves Tamara egyszer csak azt mondta:

– Apa, szeretlek. – Kis kérdőjellel a hangjában, mint aki választ is vár. Apukája válaszolt is szépen:
– Én is szeretlek. – Gondolta, ez a jó válasz. De súlyos csend következett, mielőtt újra megszólalt a hétéves hangocska:
– Apa, ha tényleg szeretnél, akkor először te mondtad volna!

A férfiak rögtön felismerik: női logika. De nem az volt az igazi baj, hogy nem az apa mondta ki először. Tamara csak így tudta szavakba önteni, amit érez, de az volt a baj, hogy nem többet kapott, hanem pont annyit, amennyit kért. A gyerekünk, sőt még a párunk is csalódott lesz, ha a szeretet bármelyik jelét úgy kapja meg, ahogy megrendelte. Többet és nagyobbat kell adnunk, sőt úgy, mintha nekünk jutott volna eszünkbe. Miért? Mert csak így ér valamit!

Hogy éred el, hogy a gyereked ne csimpaszkodjon rád olyan szorosan? Rászólsz, hogy hagyjon már békén egy kicsit?  Lefejted magadról a karját? Dehogy! Még erősebben szorítod magadhoz! Többet kell adni, mint amennyi a megrendelésben szerepel. Mit mondhatott volna ez az apuka a kislányának? “Te Tamara, gyere csak ide! Ezer ‘szeretlek’ van a tarsolyomban, és mind a tiéd!” Magához kellett volna ragadnia a vezetést. Kezdeményeznie kellett volna. Le kellett volna pipálnia Tamara elvárásait. Sőt, meg kellett volna előznie! Jobbat kellett volna adnia és nagyobbat! Akármi is az; amit én adok, annak valahogy felül kell múlnia azt, amit a gyerekem vár.

„Ha valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre!”
– Jézus (Máté 5:41)

Ez az idézet ugyanott olvasható, ahol Jézus hegyi beszéde, amit boldogmondásoknak is szoktak nevezni. Ugyanitt van az is, hogy ha valaki a gatyádat követeli, add neki az ingedet is; pontosabban, ha “el akarja venni az alsóruhádat, engedd át neki a felsőt is”. Többet kell adni, mint amennyit kérnek ahhoz, hogy a törődés, a gondoskodás, a szeretet a mélyebb szükségleteket is kielégítse, azaz megnyugvást adjon. A kérés, a követelés puszta teljesítése nem fejezi ki azt, hogy “nincs miért aggódnod, holnap sem maradsz magadra, pihenj meg nyugodtan, mert én viselem a gondodat.”

Ezért öngól a karácsonyi meg a szülinapi kívánságlista is. Sokkal jobb, ha megpróbáljuk kitalálni, mire vágyik a gyerekünk, de nem ébresztünk benne elvárásokat. Amikor tőle kérdezzük meg, hogy mit szeretne, úgy érezheti, hogy nem ismerjük eléggé. Miután leadta a megrendelést, elvárja, hogy pontosan teljesítsünk, és könnyen úgy érezheti, hogy jár neki az ajándék. Ha kívánságlistát íratunk vele, és sikeresen teljesítjük a feladatot, öngondoskodás gyanánt kapja meg azt, amire vágyik. Ha pedig nem egészen azt kapja, amit rendelt, csalódni fog. Úgy fogja érezni, hogy becsaptuk, nem vettük komolyan, nem figyeltünk rendesen, vagy olyan tehetetlenek vagyunk, hogy még egy ilyen egyszerű feladatot sem lehet ránk bízni. Sokkal jobb, ha az elvárások helyett meghagyjuk a gyerekeinknek a várakozás örömét, és visíthatnak a meglepetéstől, ha egy dédelgetett vágyuk valósul meg a nem várt ajándékban.

Az ötödik gyerekkel már Dr. Neufeld is okosabban bánt, mint az elsővel. A következő történetet is tőle hallottam:

“Amikor Braden fiam óvodás volt, reggelente dolgozni mentem, és mindig rettenetesen hiányoztam neki. Szomjazta a közelségemet, szinte üldözött a szeretetével. Alig várta, hogy hazaérjek. A közelben volt a rendelőm, mindössze hat háztömbnyire, így hazajártam ebédelni, és rövid időre együtt lehettünk. Braden egész délelőtt engem várt, gyűlt benne a kötődő éhség. Délben kiállt a kapuba, és amint felbukkantam a sarkon, pufók kis lábain döcögni kezdett felém. Minél közelebb ért, annál gyorsabban szaladt, aztán felugrott rám, és el kellett kapnom, nehogy elterüljön a földön. Tudjátok, milyen váratlanul képesek ránk felugrani a háromévesek. Nekem meg kezemben a táska, és minden más. De ő minden alkalommal biztosra vette, hogy el fogom kapni, szaladt és ugrott. És ahogy magamhoz öleltem, úgy fúrta belém a fejét, mintha újra meg akarna születni. Semmi sem volt neki elég közel.
– Apa, hiányoztál! Annyira hiányoztál, Apa! – mondogatta.

Fiatalabb apaként ilyenkor még azt mondtam a gyerekeknek:
– Most nem érek rá kisfiam! Sietek vissza, sok dolgom van, telefonokat kell intéznem, majd csak munka után jövök tényleg haza, és akkor fogok játszani veled.
Ők pedig folyton rajtam lógtak, mert nem jól gondoskodtam róluk. Nem adtam nekik többet, mint amit vártak. Az ötödik gyereknél viszont már tudtam: akármilyen erősen szorít, nekem mégerősebben kell őt szorítanom, hogy tudja: nekem ő jobban hiányzott, mint én neki. Én jobban örülök az ő jövetelének, mint amennyire ő akar velem lenni. És akkor történik a csoda.”

A telítettség csodálatos dolog. Szinte érezhető, ahogy sebességet vált az amygdala (a limbikus rendszer sebességváltója), és a gyermek átvált a küzdelemből a nyugalomba. A kisgyereket újra meg újra a hatalmába keríti a kötődő éhség és keresi az üzemanyagot. De amint megtelik a szeretettankja, az agya mintha azt mondaná: “Jaj, köszönjük! Pont ez kellett nekünk!” Egyik pillanatról a másikra történik a váltás. Bradennel is ez történt.

“Jól megszorongattam, ő pedig kibontakozott az ölelésből, lecsúszott a földre, és már szaladt is játszani. De én pszichológus vagyok, és szeretek kísérletezni. Utána kiáltottam:
– Gyere csak vissza, Braden! Apa tartogat neked mégegy ölelést!”
Erre ő:
– Jaj, Apa…!”

Pedig ez a kisfiú egész délelőtt az apukáját várta! De egyik pillanatról a másikra váltott. Otthagyta és elszaladt játszani. Miért? Mert amit kapott, az bőségesen fedezte a szükségleteit. A kínálat felülmúlta a keresletet.

Manapság viszont a passzív “válaszkész” magatartásra bíztatják a szülőket. Nem vezetünk. Arra vagyunk berendezkedve, hogy megvárjuk, amíg a gyerek kér valamit, és ha szépen kéri, megadjuk neki. Teljesen kimerülnek benne a szülők. Egy idő után már csak az igények kielégítésére, a követelések teljesítésére futja az erejükből, és arra is csak akkor, ha a gyerek elég hangos. Ez pedig beindítja az ördögi kört. Minél erőszakosabban követel a gyerek, annál passzívabbá válik a felnőtt. És minél passzívabb a felnőtt, annál hangosabban követel a gyerek. A szeretettankja pedig nem tud telítődni, ha azt kapja meg, amit kér. Abban nincs semmiféle alfa gondoskodás, ha a pincér kihozza, amit rendeltem. Több kell ahhoz, hogy tudjam, hogy valakinek fontos vagyok és a gondjaira bízhatom magam! Több kell ahhoz, hogy a szeretettankom telítődjön! Ezért rendeztek a lakomát a régi időkben.

A lakoma (görögül agapé) a szeretet szimbóluma

Minek az a rengeteg étel? Nem is bírjuk megenni! Micsoda pazarlás! Egy ünnepi lakomán a szükségesnél mindig több étel van az asztalon, mert a lakoma a szeretet szimbóluma. A bőség szimbolikus. Minden lakoma azt jelenti minden kultúrában, hogy nincs ok az aggodalomra, mert sokkal több áll rendelkezésre, mint amennyire szükség lehet. Ha a kelleténél több van, akkor meg lehet nyugodni.

Gyerekkoromban sokszor hallottam, hogy “Krisztina, mindennek van határa!” Pedig a szeretet akkor kielégítő és felszabadító, amikor agapé: amikor nincs határa; amikor olyan bőségesen áll a rendelkezésünkre, hogy természetesnek vehetjük, mint a levegőt és a vizet. Meg is feledkezhetünk róla. Nem kell az elveszítéséért aggódnunk! Nem kell a megtartásáért fáradoznunk! Fel sem merül, hogy egyszer csak elfogy.

A gyermek szeretetéhségét bőségesen kielégítő szülői szeretet is agapé. Isten túláradó szeretetének is lehetnénk a csatornái, hiszen mindannyian kapjuk. Engedjük, hogy átömöljön rajtunk! Hadd áradjon bőségesen a gyerekeinkre! Ne takarékoskodjunk a jeleivel! Mi is bőven kapjuk. Megújuló erőforrás, pazarolhatjuk nyugodtan. Holnap is lesz belőle, és azután is. Nem lehet kimeríteni. A mindannyiunkat életre hívó Istenből az a szeretet árad, amiről Pál ír: “A szeretet (az agapé) soha el nem múlik.” (1Korinthus 13:8)

A nyugalom forrása a mély és kielégítő kapcsolat. Úgy találnak nyugalmat a gyerekeink, ha azt érezhetik, hogy sokkal többet kapnak a szeretetünkből, mint amennyit el tudnak fogyasztani. Ez a lényege. Úgy öntsük ki rájuk a szeretet és a gondoskodás jeleit, mintha a szükséges ennivaló kiporciózása helyett roskadozó lakoma-asztalhoz ültetnénk őket. A kínálatnak felül kell múlnia a keresletet. A gondoskodásnak felül kell múlnia a szükségletet. Ez a telítettség kulcsa. Így lehetünk számukra a nyugalom forrása.

Valaki más gondoskodásában találunk megnyugvást

A tágabb valóság üzenete az a szabadság, az a különös biztonságérzet is, ami a természet csendjében meg-megérint. Abból fakad, hogy valaki más gondoskodásában találunk megnyugvást. A nyugalom személyes és élő, mert kapcsolatból fakad. Jézus sem azt mondogatta, hogy viselkedjünk már végre rendesen, hanem kapcsolatra hívott minket. Nem újabb szabályokat adott, hanem önmagát:

“Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.”
– Máté 11:28-30

Megnyugodva szabadulunk fel a fejlődésre

A gyerekek is akkor szabadok a játékra és a fejlődésre, amikor a róluk gondoskodó szülő vállán megpihennek. A mély és kielégítő kapcsolattal teremtünk számukra a védett és szabad teret a játékhoz. Azt a lelki „játszóteret”, ahol játék közben fejlődhet az agyuk, és felnőhetnek azzá az érett, virágzó és gyümölcsöző önmagukká, akik lehetnek, ha megvalósul a bennük lévő emberi potenciál.

A gyerekeink fejlődését nem tudjuk saját kezűleg levezényelni; a feltételeit viszont legjobban mi, szülők tudjuk biztosítani. Nem tudjuk őket rákényszeríteni, hogy ránk bízzák magukat, de a vállunkat odaadhatjuk nekik, hogy azon pihenjenek. Nem tudjuk őket egyéniséggé nevelni, de azért mindent megtehetünk, hogy kötődő gyökereik a kelleténél mindig több szeretetet találjanak, ami táplálja és megnyugtatja őket.

Másokat vezetni és másokról gondoskodni kevésbé kockázatos, mint megpihenni valaki gondoskodásában (vagyis hinni). Hívjuk a gyerekeinket, hogy bízzák ránk magukat, mert a vállunkon megpihenve  szabadulnak fel az önfeledt játékra és a fejlődésre. Mi pedig fogadjuk el Jézus hívását és bízzuk rá magunkat. Szülőként is kapcsolatba gyökerezve találunk beteljesülést. A kapcsolat a nyugalmunk forrása, akár gondoskodó vezető szülőként, akár függő-elfogadó gyermekként veszünk részt abban a kapcsolatban.

Elégítsd ki a gyermek kötődő éhségét!

GYÖKEREK sorozat » 5. rész: SZEPARÁCIÓ és HÍDÉPÍTÉS

Amikor a kötődő éhsége kielégületlen, a gyermek nyugtalan lesz, kapaszkodós, féltékeny és ingerlékeny. Elkeseredetten próbálja magára vonni a figyelmet. A gyerekek “rossz” viselkedésének hátterében nagyrészt a szeretet utáni kielégítetlen szomjúság rejlik.

  1. Hidalj át minden szakadékot!
  2. Elégítsd ki a gyermek kötődő éhségét!
  3. Mellőzd a kapcsolatrongáló módszereket!

Társas lények vagyunk, ami azt jelenti, hogy szükségünk van kapcsolatra. A szeretet-szükségletünket más embereknek kell kielégíteniük. Nemcsak arról van szó, hogy az emlősöket a túlélésért vívott küzdelem arra ösztönzi, hogy egymás közelében maradjanak. A kisbaba nem a túlélésért, hanem a közelségért küzd, amikor sír, hogy vegyük fel, pedig már megetettük és tisztába tettük. És a szívünk mélyén mindannyian nagy csecsemők vagyunk. Ezt kell mgértenünk ahhoz, hogy az érzelmekre ne megfejthetetlen talányként tekintsünk.

“Csak akkor veszi kezdetét a valódi függetlenség keresése, ha a függési igényeket kielégítettük. Ha ellenállunk a függésnek, letévedünk a függéshez vezető útról, és sokkal később jutunk el a célunkhoz.” (Gordon Neufeld)

Ne felejtsük el, hogy az érettség és az önállóság is a kielégítő függés gyümölcse! Egy gyereknek még nincsenek érzelmi tartalékai. A róla gondoskodó felnőttek osztják meg vele a sajátjukat. A fejlődés elengedhetetlen feltétele a biztonságot nyújtó kapcsolat, amelyben a gyermek újra meg újra feltöltekezhet. Így válhat ő is érett felnőtté, akinek saját tartalékai vannak (amelyből ő is táplál majd másokat).

szeretettank-kekneveles

A szeretettank fogalma Ross Campbelltől származik, aki házasságterapeuta. Mint könyveiben kifejti, ha a szeretettankunk csordultig tele van a másoktól kapott szeretettel, akkor van miből szeretnünk másokat, és jó körülöttünk lenni. Ha a gyermek érzi, hogy szeretik, akkor boldog, szívesen szót fogad, nyugodtan elmerül a játékában, és még az akadályokkal is könnyebben megbirkózik. Amikor a tank kiürül, akkor nyugtalan lesz, kapaszkodós, féltékeny és ingerlékeny. Elkeseredetten próbálja magára vonni a figyelmet. Ha azt látjuk, hogy a gyerekünk nem bír magával, valószínűsíthetjük, hogy az érzelmi tartalékai elfogytak.

Minél jobban telítődik otthon, annál kevésbé akar jóllakni idegen helyen.
Minél mélyebb a kapcsolat, annál kevésbé pótolható mással.

Minden gyereknek kell legalább egyvalaki, aki gyönyörködik benne, figyel rá, és akivel meleg, bensőséges viszonyban lehet. Akinél fontosnak érezheti magát, akinek számít. Aki eloltja a szomját a hasonlóság, az összetartozás, a lojalitás és a fontosság iránt (ld. a kötődés gyökerei).

Ki lesz az a valaki, ha nem mi? Kitől kaphatja meg mindezt egy biztonságot nyújtó kapcsolaton belül? Ki más szereti őt annyira, hogy nem fogja kihasználni szomjas kiszolgáltatottságát? Ki máson keresztül sejthetné meg, hogy a mennyei Atya is gyönyörködik benne, “drágának és becsesnek” tartja (Ézsaiás 43), törődik vele és gondoskodik róla? Kitől tudja meg, hogy bízhat, mert nem fog visszaélni a bizalmával?

Ha otthon feltöltődhet a szeretettankja, nem fogja a szomjúsága olyanok karjaiba kergetni, akiknél nagy árat kell fizetnie a “tankolásért” (ld. kortárs-orientáció).

Nálunk van, ami a szomját oltja

“Anya, vegyél fel! Anya, gyere, nézd! Anya, én is jövök!” Hányszor halljuk ezt egy nap? “Anya, szeretlek” – mondja, és teljes erőből átfogja a lábadat, miközben épp igyekszel valahova. Percenként vág egy vicces pofát, és addig nem tágít, amíg fel nem nézel a munkádból és rá nem nevetsz. Hordja hozzád a rajzait, és mindet meg kell csodálnod. Egymás után hozza a könyveket, hogy abból is olvassál. Nem tudja, mire van szüksége; ezért nem azt mondja, hogy “szomjas vagyok, tölts belém egy kis szeretetet”!

kapaszkodik-kek-neveles

Te elfoglalt vagy és kezd benned felmenni a pumpa, ő pedig egyre vadabb. Már nyafog, rugdos, dobál, összetör valamit, vagy beleköt a testvérébe. Majdnem bánni kezded, hogy nem ültetted a tévé elé, mint annyi ismerősöd. Kénytelen vagy foglalkozni vele. De mit csinálsz? Dühösen kiabálsz? A sarokba küldöd? Ígérsz egy fenekest? Ha tudod, hogy mindenek előtt a szeretettankjának kell tele lennie, talán magadra erőltetsz egy kis nyugalmat, és szemrehányó mellékzöngék nélkül felveszed, magadhoz öleled, és úgy tartod a karjaidban, mint aki nem siet sehová. Mire megtelik a tank, a vad és követelődző gyerek megnyugszik és újra szót fogad. Újra el tud merülni a játékában, és újra tanítható lesz.

Az odafigyelés, a szeretet ugyanúgy termelődik bennünk, mint az anyatej. Minél többet adunk, annál több lesz megint. És ugyanúgy, mint az anyatejhez, a tápláló szeretethez is rajtunk keresztül, a személyes kapcsolatban kellene a gyerekeinknek hozzájutnia. A gyermeki agyat a szeretet táplálja; éretté fejlődésének legfőbb feltétele a biztonságot nyújtó kapcsolat. Teremtő Istenünk nagyszerűen kitalálta.

“Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!
Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.”
-János 7:37-38

“Ha segítségül hívod az Urat, ő válaszol, ha kiáltasz, ezt mondja: Itt vagyok!
Az Úr vezet majd szüntelen; kopár földön is jól tart téged, és csontjaidat megerősíti.
Olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz.”
– Ézsaiás 58:9,11

“Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára, és nem ül a csúfolódók székére,
hanem az Úr törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal.
Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja.”
– Zsoltárok 1:1-3

Örökkévaló Atyánk folyamatosan adja a szeretetet és az odafigyelést, amire szükségünk van. A szeretteinken keresztül jut el hozzánk, és – ha ismerjük őt – közvetlenül is. A tiszta forrás, az élő víz a rendelkezésünkre áll. Nem kell kiizzadnunk; csak azt kell továbböntenünk a gyerekeinkbe, amit mi is úgy kaptunk, és ami – egy biztonságot nyújtó kapcsolatban – bennünk is termelődik, akárcsak az anyatej.

A gyerekeink töltögetése, locsolása is a “kertészeti” munkánk része. Nem kell sehová érzelmileg szomjasan elengednünk! Isten bennünket bízott meg a nevelésével: azzal, hogy tápláljuk, gondozzuk és eddzük (ld. Mit jelent nevelni?). Ha mi feltöltve tartjuk a szeretettankját, ha újra meg újra eloltjuk a szomját, nem szorul rá, hogy a barátokkal, a videojátékokkal vagy függőséget okozó pótszerekkel próbálja oltani!

Ha megértjük, hogy amikor “rosszalkodik”, többnyire valódi figyelmet kér tőlünk, szeretetet, amire igazán szüksége van, a legtöbb nyúzásra, nyafogásra, dühkitörésre és ideges összetűzésre nem is fog sor kerülni. Megelőzzük azzal, hogy feltöltve tartjuk a szeretettankját.

szeretettank-kek-neveles-01

Adjunk többet, mint amennyit kér vagy igényel!

A gyerekünknek folyamatosan hallania és éreznie kell a meghívást, hogy a mi asztalunkál egyen. Mégis, hányszor küldjük el egy-egy nap folyamán? Az olyan kapcsolat a termékeny nyugalom forrása, amelyben bőséges, a szükségleteken felüli a gondoskodás. Amelyben a gyermek többet talál, mint amennyit el tud fogyasztani (erről megint az anyatej jut szembe). Nyugodt lehet, mert Anya szeretete nem fog kiapadni.

A Bibliában a bőséges gondoskodás egyik jelképe a lakoma. Atyánk terített asztalán több van, mint amennyi elég az éhség és a szomjúság csillapításához. A szabadító Messiásban bőségesen gondoskodott rólunk. “Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek” – mondta Jézus (János 10:10).

Nem kimért. Többet ad, mint amennyi elegendő. Miért? Azért, mert a gondoskodó vezető, a pásztor sajátja a bőséges gondoskodás. Ő a nyugalom forrása, aki mellett nincs okunk aggodalomra. Jézus olyan pásztor, aki bőségesen gondoskodik. Ezt énekelte meg Dávid a huszonharmadik zsoltárban:

barany-pasztor-02-kek-neveles“Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.
Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget.
Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért.
Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.
Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam.
Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az Úr házában lakom egész életemben.”
– Zsoltárok könyve 23.

A gyerekünk is akkor nyugodt, ha azt érzi, hogy több szeretet, több türelem, több elkötelezettség, több gondoskodás van a tarsolyunkban, mint amennyit el tud fogyasztani. Hadd olvassa ki a hangunkból és a mozdulatainkból, hogy nem kell aggódnia, nem maradhat szomjas! Tudjuk, mire van szüksége, és nálunk többet talál. Nem kell kikövetelni, és nem kell mással kipótolni. Jó lenne, ha még a serdülő is azt olvashatná ki a viselkedésünkből, hogy “Gyere haza, itt van a lakoma. A mi asztalunknál egyél. Nyugodj meg és bízzál bennünk. Bízd ránk magad; a mi dolgunk, hogy kielégítsük a szükségleteidet!”

Nagyszerű, ha olyan gyerekünk van, akinek a szeretettankját fel lehet tölteni. A jó hangulatú együttlétek alatt szinte érezzük, ahogy feltöltődik és megnyugszik. Amikor megtelt, megújult érdeklődéssel fordul a külvilág felé. Felbuzog benne a vállalkozó szellemű, szárnyaló energia, és már indul is, hogy felfedezzen vagy alkosson valamit. De nem mindenkit lehet ilyen eredményesen feltölteni. Van, akinek kilyukadt a szeretettankja. Szerető gondoskodásunk annyi eredményre vezet, mintha egy lyukas vödröt próbálnánk teletölteni. Mit kezdjünk vele?

Akinek kilyukadt a szeretettankja

Annak lyukas a szeretettankja, aki védekező állapotba került a saját sebezhetőségével szemben. A védekező állapot a kielégítő függés hiányából fakad. A fejlődéshez szükséges nyugalom, a gondtalan játékkal töltött gyermekkor hiányában az alkotó szárnyalás és az önállóvá fejlődés helyett megreked a fejlődésben a védekezésbe vonult gyerek.

Állandóan szirénázik a riasztórendszere, mert a saját idegrendszere számára az elviselhetőnél nagyobb elszakadást (szeparációt) él át. Agya csak úgy tud megbirkózni a fájdalommal, hogy beadja az érzéstelenítőt (az ACTH és a kortizol nevű stresszhormonok tartósan magas szinten tartásával). A kialakult stresszállapot gátolja az agyműködést és az emésztést, akadályozza a gyermek pszichoszociális fejlődését. Első jelei közé tartozik, hogy egymás után kapja el a kisebb-nagyobb fertőző betegségeket, mert az állandó stresszkészültség csökkenti a szervezet ellenállóképességét a betegségekkel szemben.

A sebezhetőség elleni védekezés tartóssá vált állapotában a gyermek már nem érzi a saját érzelmeit: már azt sem érzékeli, ha valaki nem tart igényt a társaságára. Mivel a társas érintkezés finom jelzéseit agya már nem érzékeli, a társai egyre jobban elutasítják. Vakmerővé válik, mert nem ijed meg semmitől, ezért a figyelmeztetésre is közömbösen reagál. A szeretet jelei iránt sem fogékony többé, érzelmi szomjúságát sem érzi. Nem jön oda hozzánk egy ölelésért, nem igényli a gyengédséget; eltűnnek a gyengéd érzései. Amikor valami nem megy neki, már nem sírja el magát bánatában, csak forr benne a düh. Egyre agresszívabban viselkedik. Ilyen állapotban nem lehet a szeretettankját feltölteni.

Ilyenkor nem az a helyzet, hogy nem adunk eleget, hanem az, hogy (a kertészeti példához visszatérve) olyan “kemény talajjá” vált, ami nem tudja magába szívni és befogadni, amit beletöltünk. Nem telik meg. Lepereg róla, vagy átfolyik rajta minden szeretet, amit ráöntünk, anélkül, hogy táplálná.

Mi a megoldás? Vissza kell fordítanunk a megkeményedés folyamatát, mert amíg tart, addig nem tud tovább fejlődni! Mindenek előtt azon kell dolgoznunk, hogy a szíve visszanyerje az érző képességét, mert az a baja, hogy megkeményedett: érzéketlenné vált, mert beleragadt a saját sebezhetősége elleni védekezésbe.

Távollétek előtt mindig tele tankkal engedjük el

A reggeli indulás előtt, ne csak a gyomrát töltsük meg! Lelkileg se indítsuk útnak éhesen és szomjasan! Néhány egyszerű családi szokás meghonosítása segít feltölteni a gyerekeink szeretettankját:

  • üljünk le együtt az asztalhoz reggelizni
  • búcsúzáskor öleljük és pusziljuk meg egymást, és mondunk valamit, ami előre vetíti a visszatérést
  • hetente többször is vacsorázzunk együtt az asztalnál, ne tálcáról a TV előtt
  • a közös étkezések alkalmával a jó hangulatú beszélgetésre törekedjünk; ne ilyenkor tegyünk fel kínos, vagy számonkérő kérdéseket
  • tartsunk távol minden elektronikus kütyüt a családi asztaltól – ha a gyerekeink sose látnak minket a telefonunkba mélyedni a tányér fölött, nem lesz olyan nehéz tőlük is elvárni, hogy a családi együttlétek alatt ne a kütyükkel foglalkozzanak

Miért annyira fontosak ezek a fenntartható, egyszerű szokások? Mert felszabadítanak bennünket arra, hogy a folytonos rendreutasítás helyett a gyerekeink szeretettankját tudjuk töltögetni. Akkor lesznek erősek és okosak a külvilágban, ha tele tankkal indulnak útnak. Teli szeretettankra van szükségük ahhoz is, hogy a kapcsolatunk biztonságot nyújtson számukra a távollét alatt: tudjanak tanulni, tudjanak magukon uralkodni, és a stresszel is legyen erejük megküzdeni. A szeretettankjuk feltöltésével gondoskodunk arról is, hogy a távollét ne eméssze fel a jó kapcsolatot!

  1. Hidalj át minden szakadékot!
  2. Elégítsd ki a gyermek kötődő éhségét!
  3. Mellőzd a kapcsolatrongáló módszereket!

GYÖKEREK sorozat » 5. rész: SZEPARÁCIÓ és HÍDÉPÍTÉS

A társas agy

A szeretet pszichológiája – bevezetés a kötődéselméletbe

Életünk kezdeti szakaszán agyunkat a kapcsolataink formálják, a biztonságos kötődés pedig még idősebb korban is gyógyítja a megsebzett elmét.

Bővebben

A játék feltétele: A NYUGALOM (de milyen nyugalom?)

Készült a 2015 március 3-án a TIT stúdióban tartott előadásom hangfelvétele alapján; apró javításokkal, kiegészítésekkel. Dr. Gordon Neufeld fejlődési modelljét használom, akinek “A család ereje” c. könyve már magyarul is megjelent.

Az eredeti hangfelvétel itt tölthető le:  Audio (előadások hangfelvételei)

AMIT EGYETLEN GYERMEK SEM NÉLKÜLÖZHET c. sorozat:

  1. A fejlődés mozgatórugója: A JÁTÉK (de milyen játék?)
  2. A játék feltétele: A NYUGALOM (de milyen nyugalom?)
  3. A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?)

Már korábban megismerkedtünk a fejlődő növény analógiájával: kötődés gyökerei a kisgyerek elsődleges kapcsolataiból táplálkoznak, és a gyermek rajtuk keresztül szívja magába a fejlődéséhez szükséges tápanyagot. Ha a gyerekeink kellő nyugalomban ereszthetnek gyökeret a biztonságos kapcsolat táptalajába, akkor folyamatos a fejlődésük. Az érési folyamatok révén ösztönösen megjelenik a játék, a tudásszomj, az alkotókedv, a belátó gondolkodás, és végül kibontakozik az érett, virágzó és gyümölcstermő személyiség. A látható fejlődés gyökerei a szem elől elrejtett helyről táplálkoznak: a kapcsolatból és a nyugalomból.

A nyugalommal folytatom tehát a fejlődés nélkülözhetetlen feltételeinek témáját: milyen szerepet játszik a nyugalom abban, hogy a gyerekünk gondolkodásmódja, mentalitása, és érzelemvilága előbb-utóbb kinő a kisgyerekes önközpontúságból, indulatosságból, és érett felnőtt válik belőle? Milyen szerepet játszik a nyugalom abban, hogy az agya megfelelően fejlődik-e és a maga idejében beérik?

Ahhoz, hogy a gyerek elmerüljön a fejlődést előrelendítő játékban, NYUGALMI ÁLLAPOTBAN kell lennie. Miféle nyugalomra van szüksége? Mitől kell nyugton lennie? Fogjuk látni: elsősorban attól, hogy rajta múljon a velünk való biztonságos kapcsolata; attól, hogy meg kelljen dolgoznia a szeretetünkért.

Akkor volnánk igazán jól, ha a mi életünkben is megvolna az, amivel Isten eredetileg ellátta az embert – mielőtt elhitte az ősi kígyó hazugságát, hogy Isten nem jó. Mi mindennel látta el Isten az embert?

Az eredeti jóllét

Az ember számára az az igazi wellness, a jól-lét, a “shalom” az az állapot, amikor meghitt kapcsolatban él és otthon érezheti magát; a gyerekeink is feltétel nélküli szeretetben, a meghitt kapcsolatban tudnak egészségesen fejlődni. Minél inkább megvan ez egy ember életében, annál virágzóbb és gyümölcstermőbb; és minél nélkülözi, annál betegebb lesz. Eredetileg személyesen Isten volt az ember meghitt kapcsolata, akiben meggyökerezhetett; Isten feltétel nélküli szeretete táplálta Ádámot és Évát, és tette egymással való kapcsolatukat is az öröm forrásává. Isten meghitt közelében volt az igazi otthonunk, és amióta elveszítettük, azóta sóvárgunk utána:

“…szívünk olthatatlan vágya – a virág illata, amit sohasem találtunk, a dallam visszhangja, amit nem hallottunk, hírek egy olyan országról, ahol még nem jártunk.”
– C. S. Lewis

Mi a nyugalom?

Szabadság attól, hogy küzdenünk kell alapvető létfeltételeinkért. Nem kell teljesíteni, nem kell eredményt produkálni ahhoz, hogy életben maradjunk és jól legyünk. Nem kell megdolgozni azért, hogy Isten szívesen fogadjon a jelenlétében. Nem kell jól viselkedni azért, hogy Anya rám mosolyogjon és megöleljen. Feltétel nélküli szeretetben ezeket csak úgy kapjuk. Ajándék.

Ide kapcsolódik a Biblia egyik kulcsmondata:

“Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.”
– Efezus 2:8-9

A gyerek is akkor lehet nyugalmi állapotban, ha mentesítjük a megfelelési kényszertől, amely az eredményességhez, a munka világához kapcsolódik. Attól a tehertől mindenképpen, hogy a kapcsolatunkat neki kell fenntartania és működtetnie.

De attól a tehertől is mentesítenünk kell, hogy a tettei következményeiért neki kell aggódnia, például a felnőtt érzéseiért és tetteiért. Mi vagyunk felelősek az érzéseinkért, az indulatainkért és a tetteinkért, még akkor is, ha a gyerekeink kapcsán jövünk ki a sodrunkból. A gyerekeinknek nem szabad a következményekért aggódniuk. Eljön majd annak is az ideje, amikor ők lesznek a felelősek a tetteik következményeiért. De a kisgyermekkor nem ennek az ideje.

Attól a tehertől is mentesítenünk kell, hogy a kívánt eredményért áldozatot hozzon. A munka az, ami arról szól, hogy most megteszünk valamit, ami nem kifejezetten kellemes, hogy a jövőben élvezzük az eredményét. Ez a munka motivációja. A kicsik egyszerűen nem tudják felfogni az áldozat koncepcióját – az agyuk még nem érett meg rá. Nekik még gyerekkorra van szükségük, a gyerekkor pedig nem a teljesítmény, hanem a fejlődés, a gyakorlás ideje.

Következményektől mentes, védett helyre, a nyugalom szigetére van szükségük ahhoz, hogy a gyerekek játszani tudjanak és éretté fejlődjenek.

A kicsi gyereket a nem kívánt következmény belátásának és elkerülésének terhétől is mentesítenünk kell. “Vigyázz, ha ezt teszed, baj lesz!” “Ennek nem lesz jó vége!” A figyelmeztetéssel elvárást fogalmazunk meg, hogy előrelátóan dolgozzanak a rossz következményt elkerülésén. Az előrelátás képessége, a várható eredményért való munka még nincs meg a kisgyerekek természetében. Agyuk prefrontális kérgének ez a funkciója 6 éves kor alatt el sem kezd működni – ezért a kisebbek még nem is tudnak munka üzemmódban működni, előrelátó, megfontolt módon cselekedni.

Miért van szükségük nyugalomra?

A válasz egyszerű: a fejlődés a nyugalomból indul. A fejlődés bölcsője a nyugalom. Csodálatos, ahogy Isten ezt is eltervezte. Mi, felnőttek, azt hisszük, hogy mindent nekünk kell megcsinálnunk. Pedig a legelképesztőbb növekedés, az emberi lehetőségek kibontakozása sem annak a hatására történik, hogy szorgalmasan fejlesztjük a gyerekeink különféle képességeit. A fejlődés programját a gyerekünk magában hordozza – és belülről fakadóan fejlődik, folyamatosan, PIHENÉS KÖZBEN.

A gyerekek nem nap közben nőnek, hanem éjszaka, amikor alszanak! Az agyunk is éjszaka végzi el a karbantartó műveleteket, alvás közben dolgozza fel és kódolja a nap közben beérkezett élményeket, alvás közben raktározza el a memóriába az emlékeket… és mélyebb szinten is igaz ez.

Amikor egy felnőtt rájön, hogy lelki sérüléseket cipel, rend szerint felkeres egy terapeutát és elmondja neki, hogy mi a panasza. Elszánja magát, hogy a szakember segítségével “dolgozzon” a problémáján. De a jó segítőnél a nyugalom helyét találja meg, mert a nyugalmon keresztül vezet a helyreállás útja. A nyugalom helyén tudunk szembenézni azokkal a dolgokkal, amelyeket nem áll módunkban megváltoztatni (adaptáció). A nyugalmunkat kell megtalálnunk először ahhoz, hogy végbemenjen a gyógyulás, a helyreállás folyamata.

Tehát még nekünk, felnőtteknek is nyugalmat kell találnunk a növekedésünkhöz… a kisgyerekeknek viszont nincs is más választásuk. Az ő agyuk még nem is képes munka-üzemmódban működni. Nyugalom nélkül megrekednek a fejlődésben.

A pihenést az autonóm idegrendszer paraszimpatikus része teszi lehetővé.

Az autonóm idegrendszer két részből áll: a szimpatikus idegrendszer bonyolítja a munka pszichológiáját. Ez aktiválódik, amikor össze kell szednünk magunkat; amikor pl. a riasztórendszerünk VÉSZHELYZETET jelez. A paraszimpatikus idegrendszer pedig a NYUGALOM pszichológiája; a helyreállásról szól. Ciklikusan váltják egymást az egészséges emberben.

Szükségünk van rá, hogy kikapcsolódjunk, azaz a paraszimpatikus idegrendszerünk is rendszeresen átvehesse az irányítást. Ez teszi lehetővé, hogy nyugodt, pihentető alvásba merüljünk. Csak akkor kapcsol be, ha már megnyugodtunk.

Sok szülő mondja, hogy “az én gyerekemnek nincs nagy alvásigénye”. Ez nem igaz. Minden gyereknek van alvásigénye, de aki bennragad a szimpatikus idegrendszeri működésben, a “munka üzemmódban”, az nem tud pihenni. Ahhoz sem elég nyugodt, hogy pihentető módon aludjon.

Az állandó nyugtalanság nem némelyek személyes tulajdonsága vagy temperamentuma. A legtöbb gyereknél nem is azt jelenti, hogy valami rendellenessége van, hanem annak a jele, hogy nem talál valódi nyugalmat. Az az oka, hogy olyan terhek nehezednek rá, amelyektől szabadnak kellene lennie, hogy meg tudjon nyugodni. A nyugtalanság egyszerűen a nyugalom hiánya. Az energikus, mozgékony, aktív gyerekeknek is szükségük van nyugalomra. De milyen nyugalomra?

Milyen terhektől kell mentesítenünk a gyerekeket?

A legnagyobb teher, amelytől leginkább meg kell őket szabadítanunk, a közelségkeresés munkája (ld. kötődés). A SZERETETTSÉG ÉLMÉNYE a kicsik legfőbb szükséglete. Mindennél fontosabb a számukra. Sokféleképpen igyekeznek a közelség elérésére és megtartására: sírnak, utánoznak, hasonlítani próbálnak, birtokolnak és féltékenykednek… figyelik a jeleket, hogy mennyire fontosak a számunkra. Öt éves koruk táján nagy érzelmekre lobbannak és nekünk adják a szívüket; ekkortájt az érzelmi közelség lesz nagyon fontos; érezniük kell, hogy a szeretetünknek semmi nem állhat az útjába. A legkisebbeknek viszont még elég, ha egyszerűen a közelükben maradunk látó-halló-szagló-tapintható-ízlelhető távolságra.

A kötődő éhség a gyomor éhségénél is erősebb; pedig tudjuk, mennyire szeretik a hasukat. Még a gyomruk is akkor működik rendesen, ha biztonságos kapcsolatban tudják magukat – ha kapcsolati szempontból nem éhesek. Az ennivalót is akkor tudják rendesen megemészteni, akkor nem fáj a hasuk, amikor a legfőbb kapcsolatukért nem kell aggódniuk és dolgozniuk. Nem véletlen, hogy az ember évezredek óta közösségben szokott enni.

A táplálkozás a kötődő szükséglet megértéséhez is jó analógia. A gyerekeinket újra és újra meg kell etetnünk. Jó, ha van két szabad óránk, amikor nem kell enniük valamit. Miért etetjük őket anyiszor? Hogy megszabadítsuk őket az élelemszerzés munkájától! Levesszük a vállukról ezt a gondot. Mi dolgozunk helyettük – így gondoskodunk róluk. Mentesítjük őket az éhségtől, hogy az élet többi területére is legyen energiájuk.

Amennyire igaz ez a fizikai ennivaló iránti éhségre, ugyanannyira igaz a kötődő éhségre. A kötődő éhség célja, hogy az ember személyes kapcsolatok közegében éljen, mert csak kapcsolatban gyökerezve fejlődünk. A személyiségfejlődéshez a tápláló kapcsolatba eresztett egyre mélyebb és sérülékenyebb gyökerek szállítják a tápanyagot.

gyokerek-eres-seb-kekneveles

A gyerekek hihetetlenül erős alapszükséglete a testközel, a hasonlóság, az összetartozás; az, hogy fontosnak érezzék magukat a számunkra, hogy szeressünk velük lenni, és hogy megmutathassák magukat teljesen, ismerjük őket minden titkukkal együtt, és úgy szeressük őket. A mi dolgunk, hogy megszabadítsuk őket a szeretetünk megszerzésének a munkájától.

Újra meg újra jól kell lakatni a kötődő éhségüket. Telíteni kell őket a közelségünkkel, a jelentlétünkkel, és a semmilyen feltételhez nem kötött szeretetünkkel. Egy kicsi gyerek akkor nyugodt, ha érzi, hogy aki az egész világot jelenti számára, az szereti őt, és ez adott: a szeretet a felnőttből fakad, és nem azon múlik, hogy ő elég szeretetre méltó-e, aranyos-e, jól viselkedik-e. Ha ugyanis az ő teljesítményén múlik, akkor nincs megtartó ereje. Nem nyújt biztonságot az, amit bármikor elveszíthet, ha nem vigyáz éberen.

Amikor bármi miatt kielégítetlen a kötődő éhsége, akkor a kicsi minden energiájával a szeretet megszerzésén dolgozik. Például, amikor nem bízhat bennünk, mert hol kedvesen, hol pedig ingerülten, vagy közömbösen bánunk vele; vagy amikor abban nem lehet biztos, hogy holnap is, és utána is mindig együtt leszünk.

Ahogy újra, meg újra enni adunk a gyerekeinknek, anélkül, hogy külön kérnék, a kötődő éhség csillapítása terén is a mi dolgunk a kezdeményezés. Újra meg újra fel kell szabadítanunk őket a kapcsolatteremtés és fenntartás munkájától, hogy belemerülhessenek a játékba, és fejlődni tudjanak. Ha rajtuk múlik, hogy kiérdemlik-e vagy kicsikarják-e a szeretetünk jeleit, nyugalom helyett a “munka üzemmódban” ragadnak.

Melyek a “munka üzemmód” jelei? Miből lehet észrevenni, hogy egy gyerek a kapcsolatunkban nem nyugalmat talál, hanem dolgozik érte?

A kapcsolaton dolgozó gyerek

Felelősnek érzi magát a közelség eléréséért és a kapcsolat fenntartásáért. Kontrolláló lesz, kézbe veszi az irányítást. Dirigál, megmondja, hogy mit csinálj és hogy csináld, követel és parancsolgat. Mindezt azért, mert úgy érzi, hogy rajta múlik a kapcsolat, neki kell intézni. “Mami, így ölelj meg! Nem így, jobban! Két ölelést kérek!” Elkezd előírni mindent, aminek szerinte a kapcsolatban meg kell történnie. Sokféle dolgot követelhet, de igazából a szereteted jeleit akarja kikényszeríteni.

Maga próbál gondoskodni a kapcsolat fenntartásáról: kapaszkodik, csimpaszkodik, mászik rád és lóg rajtad. Sok kisgyerek csimpaszkodik a szülőbe, amikor beviszik az oviba. Azért kapaszkodik, mert a kapcsolat fenntartásán dolgozik. Mi a megoldás? Nem az elszakadást  kell gyakorolni, hanem abban kell őt megsegíteni, hogy a távollétünkben is megmaradjon számára a kapcsolatunk biztonsága. Nem leépíteni, hanem erősíteni kell tehát a kötődést. Kevesebb helyett mégtöbb kötődés a megoldás. Hogy lehetséges ilyenkor mégtöbb kötődés? Mindjárt azt is elmondom. De előbb meg kell értenünk, hogy ez a gyerek éppen dolgozik a kapcsolaton. Ezt a terhet kell levenni a válláról ahhoz, hogy megnyugodjon. Kinek kell átvennie a terhet? Anyának, vagy Apának.

De ha Anya nem érti, segíthet az óvónő is, mégpedig azzal, hogy ő veszi le a gyerek válláról az Anyával való kapcsolat fenntartásának munkáját. “Rajzoljuk le Anyát!” Az óvó néni segít, hogy a kicsi a kapcsolatot lássa, ne az elszakadást! Az is segít, ha az óvó néni elő tud venni valamit, ami Anyáé, vagy Apáé, és amit a kicsi magánál tarthat egész nap. Az a lényeg, hogy a kapcsolat legyen előtte, ne az elszakadás. A megoldás a több kapcsolat, a távollét szakadékát is áthidaló kapcsolat, nem az elszakadás megtanulása.

Ha egy időre elmész és másra kell bíznod a gyerekedet, adj neki valamit, ami arra emlékezteti, hogy hozzád tartozik: egy kendőt, egy mamiszagú párnát, vagy bármi mást, ami a tiéd és rád emlékezteti. Búcsúzáskor beszélj egy kicsit arról, hogy mennyire hasonlítotok egymásra! A kicsi kötődését kell megsegíteni, nem az elszakadását.

Nem az a megoldás, hogy egyszerűen és gyorsan távozunk. Ezzel a gyerek nyakában hagyjuk a kapcsolat fenntartásának a terhét. Egész napra benn rekedhet a munka üzemmódban. Nem sürgetjük az elszakadást. Helyette képessé tesszük a gyereket arra, hogy elengedje a szülőt. Ez az elengedés viszont nem jelenthet érzelmi leválást! Anya és az óvó néni, tehát az érte felelős felnőttek veszik át a kapcsolat fenntartásának a terhét, és ez jelent megkönnyebbülést a gyerek számára. Az óvó néni viselkedéséből nem azt kell kiolvasnia, hogy “Ugyan már, egy ilyen nagy fiú már nem sír az Anya után! Gyere, játsszál szépen a többiekkel (és felejtsd el Anyát)!” Az üzenetnek egyértelműen a kapcsolattartás terhét kell átvennie: “Én segítek neked Anyához ragaszkodni. Én segítek fenntartani a kapcsolatot.”

Amikor a felnőtt végzi a közelség fenntartásának munkáját, akkor a gyerek elengedheti a kapaszkodást. Nem kell megtanulnia az elszakadást kezelni. Azt kell tudnia, hogy a kapcsolatunk olyan erős, hogy még a távollétet is legyőzi. Azt kell tudnia, hogy semmi nem szakíthat el minket egymástól, még az sem, ha egy ideig nem látjuk egymást.

Isten is így bánik a gyermekeivel. Nem kell az elszakadástól félnünk. Semmi nem szakíthat el Tőle.

“Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, … sem jelenvalók, sem eljövendők, … sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.”
– Róma 8 (részletek)

A gyerekeinknek is tudniuk kell, hogy semmi nem választhat el minket egymástól. A kicsik csak sok segítséggel tudják a szívükben hordozni a kapcsolatot olyankor, amikor nem látnak minket. Akkor nem fognak belénk kétségbeesetten kapaszkodni, ha nem kell az elveszítésünktől félniük.

A kapcsolaton dolgozó gyerek igyekszik beilleszkedni, jól viselkedni, megfelelni az elvárásoknak – mindezt azért, hogy el ne veszítse a szeretetünket. Nem kellene ennyire dolgozniuk, hogy jó kapcsolatban maradjanak velünk! Nem kellene ennyire félniük – arra volna szükségük, hogy gondtalanul pihenhessenek bele a szeretetünkbe.

Folyton a kapcsolaton dolgozik az a gyerek is, aki helyettünk átkötődött a kortársaiba. A kortárskapcsolatok rendkívül bizonytalanok, tehát a kortársorientált gyerekek rengeteget dolgoznak azon, hogy elnyerjék a többiek figyelmét és elismerését, jó pozícióba kerüljenek a csoportban, elismertek és népszerűek legyenek. Már az egészen kicsik is keményen dolgoznak azért, hogy megfelelő helyzetbe küzdjék magukat a kortárscsoportban… amint az értük felelős felnőttek helyett egymáshoz kezdenek kötődni.

Nem a kortárscsoportban volna a helyük, ahol egymás körül kell keringeniük. De a kicsik csak kötődő kapcsolatban tudnak élni. Minden egyes óvodásnak az óvó nénihez kellene elsősorban kötődnie, és csak másodsorban a kortársaihoz. Azok a gyerekek, akik a jó pozíció megszerzésén és megtartásán fáradoznak a hierarchikus kortárscsoportban, nem tudnak játszani és fejlődni. Azok fejlődnek továbbra is, akiket továbbra is az értük felelős felnőtthöz fűzi meleg, személyes kapcsolat. A felnőtthöz fűződő kötődő kapcsolat mentesíti őket a hierarchikus pozícióharc munkájától.

A kapcsolaton dolgozó gyerek nem ismeri a feltétel nélküli szeretetet. Már sok óvodáskorú gyerek is azt hiszi, hogy az a dolga ezen a világon, hogy szép, okos, elbűvölő, jó, és győztes legyen. Érzékeny antennáikkal felfogják azok elvárásait, akikhez kötődnek, és próbálnak megfelelni.

Sajnos túlságosan kifejezzük, milyennek szeretnénk őket látni. Azt hiszik, hogy valóra kell váltaniuk az álmainkat, különben nem látjuk őket szívesen. Nagyon óvatosnak kellene lennünk ezzel! Azt kellene éreztetnünk velük, hogy nem kell megfelelniük az elképzeléseinknek ahhoz, hogy szeressük őket! A szeretetünket elnyerni sem kell, és elveszíteni sem lehet. Nem muszáj jónak, szépnek, sikeresnek és győztesnek lenniük! Egy kisgyerek számára elviselhetetlen teher, ha úgy hiszi, hogy méltónak kell lennie a szeretetünkre.

A szeretet elveszítésétől való félelem kiszorítja az életéből a nyugalmat és megbetegíti. A megfelelés kényszere nem egészséges ösztönző a jó viselkedésre. Jézus tanítványa és közeli barátja, János apostol írta:

“A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.”
– 1János 4:18

A szeretet eltávolítja a félelmet. A félelem gyötrelmet okoz. A gondoskodó-elfogadó viszonyban a gondoskodó fél dolga a szeretetkapcsolat fenntartása. A gyereknek ugyanúgy nem kell rászolgálnia a szeretetünk jeleire, mint ahogy arra sem, hogy enni adjunk neki. Nem kell jónak lennie azért, hogy érezze: szeretünk vele lenni. A feltétel nélküli szeretet kell, hogy sugározzon a tekintetünkből: örülök neked, szívesen látlak, és én dolgozom meg azért, hogy otthon érezd magad és megtaláld a nyugalmadat.

Hogyan gondoskodjunk a gyerekeink nyugalmáról?

Végezzük el helyette a közelség fenntartásának munkáját! Ennél fontosabb dolgunk nincsen. Bármi a szerepünk egy kisgyerek életében, szülő, nagyszülő, vagy pedagógus, nincs a kötődő kapcsolat fenntartásánál fontosabb dolgunk. Hogy kell ezt csinálni?

Hordozzuk a kapcsolattal járó terheket, viseljük a közelség keresésének és fenntartásának gondját! Ez a mi dolgunk, mert mi vagyunk a felnőttek. Mi mondjuk a kicsinek: “itt van a mamiszagú kendőm, legyen nálad, amíg távol leszek. Nemsokára találkozunk, és akkor majd visszaadod.” Ha magánál tarthat valamit, ami a tiéd, az segít téged is megtartani a fejében.

Tereljük a figyelmét az elszakadásról a visszatérésre! “Szerdán én jövök érted, és útban hazafelé megnézzük a kacsákat.”

Erősítsük benne az összetartozás tudatát is! Hasonlítunk. Nézd, barna szemem van nekem is, neked is. És a kedvenc színünk? Nahát, még a kedvenc színünk is ugyanaz! Sorolj fel mindenfélét, ami közös bennetek! Ez is segít, hogy vele maradj, amíg nem látjátok egymást.

Hidaljunk át minden szakadékot! Mindig! Mi az, ami közénk áll? Mi az, ami elválaszt? A kicsi gyerek még nem tud fejben megtartani, amikor valami közétek áll, tehát a segítségedre van szüksége. A kapcsolatot kell látnia, nem a szakadékot, ami elválaszt.

Nem mondhatunk neki olyat, hogy “Most egy hétre elutazom, valaki más fog helyettesíteni…” Egész másképp hat, amikor a visszatérésről beszélsz: “Egy hét múlva itt leszek megint, és meglepetést is hozok.” A kapcsolat maradandóságán van a hangsúly, nem az elváláson.

Éreztesd vele, hogy szívesen látod: feltétel nélkül, örömmel fogadod a jelenlétedben! Ez a legfontosabb. Még nekünk, felnőtteknek is ez a legfontosabb kérdésünk: szívesen fogadott vagyok-e? Öröm-e az valakinek, hogy létezem? Még mi is figyeljük a jeleket. Felragyog-e a szeme, amikor meglát? Úgy mondja-e ki a nevemet, hogy érzem: fontos vagyok neki? Szeret velem lenni?

Azért van így, mert Isten társas lény, és ebben is hozzá hasonlítunk. És Ő vajon mit mond minden gyermekének? Amit Jézusnak: “Szeretett gyermekem vagy, és gyönyörködöm benned.” (ld. Lukács 2:23) Istennek öröm, hogy létezel.

A kisgyerekek agyában is egyfolytában ezeket a jeleket keresi az amygdala. És a meleg, hívogató visszajelzésnek tőlünk kell jönnie, az értük felelős felnőttektől. Körülöttünk kell, hogy keringjenek, nem egymás körül. Nem a kortársaik körül. Azt kell látniuk a szemünkből és azt kell hallaniuk a hangunkból, hogy bármit csinálnak, szívesen látjuk őket, szeretünk velük lenni, és örülünk nekik. Lakasd jól a kötődő éhségét; azt is, hogy szeretne olyan lenni, mint te, szeretne hozzád tartozni, szeretné fontosnak érezni magát, és érzelmi melegségre vágyik!

A szükséglet bőséges kielégítéséből fakad az elengedés

Több közelséget, több szeretetet kell nyújtanunk, mint amennyit a gyerek igényel. Ez a telítés, a bőséges jóllakatás titka. A “szeretettankja” akkor telítődik, ha nemcsak annyit töltünk bele, amennyit rendel, hanem olyan bőségesen árasztjuk el, hogy túlcsordul. Nem is férne több belé.

A Bibliában ezt jelképezi a lakoma. Több van az asztalon, mint amennyit a vendégek képesek elfogyasztani. Több van, mint amennyi szükséges; fel sem merül, hogy egyszer csak elfogy. Nem kell aggódni, hogy holnap mi lesz. Nyilvánvaló, hogy holnap is roskadásig tele lesz az asztal, meg azután is, és azután is.

Ahhoz, hogy egy gyerek szabad maradjon a szeretet megszerzésének és megtartásának munkájától, olyan bőségesen kell rá árasztanunk, mint aki kiapadhatatlan forrása van.

Ez minden szülőnek kimerítő. Emberek vagyunk, és végesek a tartalékaink. Ezért terjedt el a “válaszkész” elmélet. Figyeljünk a gyerekre, és reagáljunk pozitívan a jelzéseire. A gyerek jön: kérek egy ölelést. És megkapja azt az ölelést. Jobb, mintha nem kapná meg, sokkal jobb! De nem elég.

Nagyobb ölelést kell kapnia, mint amekkorát kért! A szemünkben nagyobb csillogást kell látnia, mint amekkorát keresett. Nem elég válaszkésznek lenni. Át kell vennünk a vezetést! Nekünk kell kezdeményezni, és úgy gondoskodni, hogy sokkal többet kapjanak, mint amennyit kérnek. Többet találjanak az asztalon, mint amennyire szükségük van. Akkor telítődnek és nem aggódnak. A szeretet tápláló gyümölcseivel roskadásig telt asztal biztosítja az igazi gyerekkort, a NYUGALOM HELYÉT, ahol a gyerekekből előjöhet a kifejező és felfedező játék; az a játék, ami a fejlődésüket előrelendíti.

Dr. Gordon Neufeld gyakran mesél egy kis történetet a legidősebb lányáról (aki ma a munkatársa). Amikor még csak hét éves volt, Tamara egyszer csak azt mondta:
– Apa, szeretlek. – Kis kérdőjellel a levegőben, mint aki választ vár. Apukája válaszolt is szépen:
– Én is szeretlek. – Gondolta, ez a jó válasz. De súlyos csönd következett, mielőtt a kislány újra megszólalt:
– Apa, ha tényleg szeretnél, akkor te mondtad volna először!

A férfiak rögtön felismerik: női logika. Pedig tényleg. Ha egy nő virágot szeretne, a férfi nem hozhat pont olyan és pont annyi virágot, mint amit a nő “rendelt”.  Többet kell hoznia. Ha a párunk hozzánk bújik egy ölelésre, csalódott lesz, ha úgy kapja meg azt az egy ölelést, ahogy kérte. Több és nagyobb ölelést kell adnunk, sőt, úgy kell hogy tűnjön, mintha magunktól jutott volna eszünkbe. Miért? Mert csak így ér valamit.

Amikor a szerelmünk, vagy a gyerekünk tudhatja, hogy rengeteg ölelés van még ott, ahonnan ez jött, akkor kapja azt, amire valójában szüksége van: hogy nem kell a kapcsolatért aggódnia, mert a szeretet nem fogy el soha. A kínálat nagyobb, mint a kereslet. Amelyik gyerek (vagy felnőtt) számára ez magától értetődik, az talál nyugalmat a kapcsolatban. Nem csimpaszkodik, nem kapaszkodik, nem féltékenykedik, hanem felszabadultan elindul játszani.

Minden kisgyereknek tudnia kellene, hogy az érte felelős felnőtt teljes mértékben odáig van érte. Ezt kell éreznie, hogy fejlődni tudjon. A fejlődésnek nem nélkülözhetetlen feltétele, hogy a gyerekek tudjanak számolni, mire iskolába mennek, és az sem, hogy előre ismerjék a betűket. Az viszont nélkülözhetetlen feltétel, hogy játszani tudjanak, ahhoz pedig előbb nyugalmat kell találniuk. Előbb meg kell tudniuk pihenni a legfontosabb kapcsolataikban, hogy töltekezhessenek és szárnyalhassanak.

Ha azt kapják tőlünk, amire tényleg szükségük van, akkor a kellő időben könnyen és lelkesen tanulnak meg mindent, amit kell. Boldogan fogják felfedezni a számokat, kíváncsian fogják megfejteni a betűk titkát. De ehhez előbb bele kell pihenniük a kétségbevonhatatlan szeretetünkbe, ami már az övék volt, mielőtt megszülettek.

A nyugalmunk forrása

Nem véletlen, hogy Isten a nyugalom napját is felvéste a tízparancsolat kőtáblájára:

“Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt!
Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat!
De a hetedik nap a te Istenednek, az Úrnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon…”
– 2Mózes 20:8-10

Nem arról szól ez a parancsolat, hogy adót kell fizetnünk az időnkből, és vallásos tevékenységekre kell fordítanunk a szabadnapunkat. Nem is arról szól, hogy be kell zárni az üzleteket! Atyánk pihenni hívja gyermekeit a saját jelenlétébe, ahol feltöltődhetünk. Kőtáblára véste, hogy ne felejtsünk el nála megpihenni, mert Ő maga a nyugalom forrása. Nem egy vallás, hanem az a Személy hív bennünket megnyugodni és új erőre kapni, aki szeretetből adta az életet.

Az előbb már idéztem Jézus tanítványától, Jánostól, hogy a szeretetben nincs félelem. A folytatás megmagyarázza, miért nem kell elérnünk, hogy Isten szeressen minket:

“A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.
Mi tehát azért szeretünk, mert Ő előbb szeretett…”
– 1János 4:18-19

Atyánk előbb szeretett minket. Nem mi ébresztünk szeretetet benne, nem is kell szeretete megtartásán vallásos buzgósággal fáradoznunk. Már a világ teremtése előtt nemcsak eltervezett, hanem ki is választott minket magának: a gyermekeivé fogadott. Már akkor elkötelezte magát hozzánk. Már akkor tudta, hogy ez a keresztet jelenti a számára.

A gyerekek kakiszagúak, taknyosak, elviselhetetlen hangon üvöltenek, és rettenetesen viselkednek, újra, meg újra, meg újra. Egy normális gyerek mellett a legerősebb idegrendszerű felnőtt is rájön, mennyire végesek a tartalékai. Ahol pedig több gyerek is van egyszerre, az kész katasztrófa.

A gyerekeinknek több szeretetre és türelemre van szükségük, mint amennyit magunkból tudunk meríteni. Isten nem a mi tartalék türelmünk méretére szabta a szülői terheket. A saját nyugalmunk mindig megújuló, mindig friss forrását az Atya szeretetében és Jézus bennünk élő Lelkében találjuk folyamatosan, bőségesen és ingyen. Jézus mondta a tanítványainak:

“Én ugyan elmegyek, de a békességem veletek marad. Igen, a saját békességemet adom nektek, de másképpen, mint ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjatok, és ne féljetek!”
– János 14:27

Amikor fáradt vagy, és a lelked háborog, Jézus önmagával takar be, nem egy könyv lapjaival. Nem is küld el, hogy menj és szedd össze magad. Azt mondja:

“Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve és én megnyugvást adok nektek.”
– Máté 11:28

Mint az Atya, Jézus is pihenni hív bennünket a jelenlétébe. Mindig szívesen lát. Tőle jön az a szeretet, ami nem fogy el sose, és amit tovább önthetünk a gyerekeinkbe. Ő az egyetlen kiapadhatatlan forrás, a folyamatosan megújuló élet-energia.

Dehát én nem… Ne legyél vallásos! Ne te próbáld elnyerni és fenntartani az Istennel való kapcsolatot! Ne igyekezz megszerezni Isten szeretetét! Nincs rá szükség, mert már a tiéd. Már a tiéd Krisztus kapcsolata az Atyával. Nem kell kiérdemelned. Nem tehetsz érte semmit. Csak úgy kapod, mert Isten, az Atya a gyermekévé fogadott. Rászolgálni nem lehet, csak elfogadni. Ajándék.

De nem érzem! Panaszold el neki! Jézus ismeri az Atya ölelését. Azért lett emberré, hogy minket is befogadjon a saját meghitt és boldog kapcsolatába az Atyával. Kérd tőle, hogy (benne és miatta) te is átélhesd az Atya ölelését! Ha rányílik a szemed az Istennel való kapcsolatod valóságára, nem kell a sötétben félned és keresgélned.

“Mert nálad van az élet forrása,
a te világosságod által látunk világosságot.”
– Zsoltárok 36:10

Lesz mit továbböntened a gyerekeidbe. Tudni fogod, honnan meríts. Jézus dolgozott meg azért, hogy NYUGALMUNK legyen, és a nyugalomból értelmes élet, öröm, békesség, kötődő tánc és meghitt kapcsolatok szülessenek. Őbenne gyökerezve, benne megerősödve tudunk a nyugalom szigetévé válni a gyerekeink számára is, és elvégezni helyetük a közelség fenntartásának munkáját

Mi, felnőttek dolgozzunk, hogy a gyerekeinknek nyugalma legyen, és a nyugalomból játék, a játékból pedig fejlődés legyen! Mi adjuk a rendet, a struktúrát, és a jó szokásokat. A mi dolgunk a kapcsolatról is gondoskodni – hogy mindig tudják, hogy szivesen fogadjuk őket és örülünk nekik. A mi dolgunk, hogy közel maradjunk egymáshoz, és biztonságos kapcsolatban érezzék magukat velünk. Nekünk kell dolgoznunk mindezen, hogy a gyerekeink nyugalmat találjanak.

A gyerekek NEM akkor nőnek ki a figyelmetlen, önközpontú és meggondolatlan éretlenségükből, ha sokat fejlesztjük és dolgoztatjuk őket. Nyugalomra van szükségük ahhoz, hogy játszani tudjanak; nyugalomra van szükségük ahhoz, hogy virágzó és gyümölcstermő, érett önmagukká tudjanak kifejlődni. Olyankor is meg kell találniuk a nyugalom helyét, amikor nem az történik, amit akarnak. Ezzel folytatom legközelebb.

Amit itt olvastál, az egy háromrészes sorozat középső része, amely a másik kettővel együtt alkot kerek egészet. Kérlek, olvasd el a többit is, hogy jól értsd a fentieket:

A fejlődés mozgatórugója: A JÁTÉK (de milyen játék?)

Készült a 2015 február 24-én a TIT stúdióban tartott előadásom hangfelvétele alapján; apró javításokkal, kiegészítésekkel. Dr. Gordon Neufeld fejlődési modelljét használom, akinek “A család ereje” c. könyve már magyarul is megjelent.

Az eredeti hangfelvétel itt tölthető le:  Audio (előadások hangfelvételei)

AMIT EGYETLEN GYERMEK SEM NÉLKÜLÖZHET c. sorozat:

  1. A fejlődés mozgatórugója: A JÁTÉK (de milyen játék?)
  2. A játék feltétele: A NYUGALOM (de milyen nyugalom?)
  3. A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?)

Az előadás témája: A fejlődés mozgatórugója: A JÁTÉK. De azt a címet is adhattam volna neki, hogy “Koszos, boldog gyerekek”. Élvezem és kiváltságnak tartom, hogy egy olyan fontos kérdésről beszélhetek, amin minden szülőnek, nagyszülőnek, pedagógusnak és politikusnak is érdemes volna törnie a fejét: Milyen feltételeket kell teremtenünk a gyerekeink számára, hogy azzá a virágzó és gyümölcstermő emberré bontakozzanak ki, akivé Isten teremtette őket? Miről gondoskodjunk, hogy a gyerekeink teljesen kifejlődjenek?

Ma, és a következő két alkalommal három olyan tényezőről fogok beszélni, amelyek mindegyike nélkülözhetetlen minden egyes gyerek fejlődéséhez, és amelyek hiánya is kihat az ember későbbi életére. Ha az a feladatunk, hogy a fejlődésük feltételeiről gondoskodjunk, ismernünk kell a gyerekeinket és tudnunk kell, mire van szükségük a fejlődésükhöz.

A gyerekek fő jellegzetessége, hogy fejlődésben vannak. A kisbaba személyében nem “gyerekanyagot” kapunk, hanem élő személyt; egy saját személyiséggel rendelkező, fejlődésben lévő, és még éretlen embert. Az emberi potenciál minden csecsemőben megvan, mégsem lesz mindenkiből érett felnőtt. A fejlődés nem olyan program, ami automatikusan mindenkiben lefut. Mindenki idősebb lesz, de nem mindenki nő fel. Sokan túlkoros óvodásként élik le az egész életüket.

Nem az tehát a feladatunk, hogy embert faragjuk a gyerekünkből, mert már az; arról kellene gondoskodnunk, hogy érettségre jusson, mire felnő.

Mire van szükség a fejlődéshez?

Minden gyerek fejlődésének elengedhetetlen feltétele a biztonságot nyújtó KAPCSOLAT, a zavartalan NYUGALOM, és a szabad JÁTÉK.

A fejlődés feltételei közül most a játékkal ismerkedünk; legközelebb arról lesz szó, hogy miféle nyugalomra van szüksége a gyerekeinknek, végül pedig arról, hogy milyen az a biztonságos kapcsolat, amelybe gyökeret eresztve elég táplálékot találnak az éretté növekedésükhöz. Ez a három dolog kell ahhoz, hogy mire eljön az ideje, a gyerekeink meg tudjanak állni a saját lábukon, legyen erejük a körülményeikhez alkalmazkodni, tudjanak önállóan gondolkodni, és társadami szempontból is érett felnőttekké váljanak.

II-1-23

A képen látható, ahogy az emberi érés nélkülözhetetlen feltételei egymásra épülnek. A biztonságos kapcsolatban élő gyerek, akinek a kötődő éhsége is jóllakott, pszichológiai értelemben nyugalomban van. A nyugalomban lévő gyereket a fejlődés belső mozgatórugói játékra ösztönzik; a közelségkeresés munkájától szabad, érzelmileg jóllakott gyerek elindul felfedezni a világot. Kutatni, kísérletezni és alkotni fog… azaz játszik. A játéka pedig utat tör a növekedésének, és előrelendíti az érzelmi és intellektuális fejlődését. Ezeket az alapfeltételeket kell szülőként és pedagógusként megteremtenünk ahhoz, hogy idővel érett, virágzó és gyümölcstermő emberré bontakozzanak ki a gondjainkra bízott gyerekek.

Mindennek az alapja a gyermek megfelelő kapcsolata a róla gondoskodó felnőttekkel – ezért kapcsolatra épülő a “KÉK nevelés”! A kapcsolat biztosítja a zavartalan nyugalmat, a nyugalom biztosítja a játék szabadságát… a játék pedig A FEJLŐDÉS MOZGATÓRUGÓJA.

Mi a játék szerepe a gyerekeink fejlődésében?

A játék tör utat az érzelmi és az intellektuális fejlődés számára. Ezért mondjuk, hogy “a játék a fejlődés előretörő csúcsa”.

Minden emlősállat kölykei játszanak, nemcsak az emberkölykök. Ha egy állatkölyök nem tud nyugodt lelkiállapotban, az anyja közelében, de békén hagyva eleget játszani, akkor felnőtt korában nem lesz életképes. Hátrányos helyzetű lesz, hiába született egészséges kölyökként. Ugyanez a gyerekekre is igaz.

Mi a játék?

Gordon Neufeld meghatározása szerint:

A játék szabad mozgás kötött térben

A játék mechanikus definíciója: szabad mozgás kötött térben. Gondoljunk csak egy gépi szerkezetre. Az alkatrész akkor tud mozogni, ha van elég játéka. Azaz: van egy sabil hely, ahova rögzítették, és van mozgástere is. Ha nincs helye mozogni, beragad; ha pedig teljesen elszabadul, nemcsak nem látja el a funkcióját, de még a szerkezet többi elemét is megrongálja. A játékhoz tehát szabad mozgásra is, és kötött térre is szükség van.

Ilyen értelemben a bolygók keringése is játék. A gravitációs erőtérnek köszönhető, hogy a bolygók a Nap körül keringenek, és a Naprendszerben rend van. A gravitáció gondoskodik róla, hogy a bolygók a keringési pályájukon maradjanak, miközben szabadon mozognak.

Találó metafora ez, mert a kisgyerek is akkor tud felszabadultan játszani, ha van egy felnőtt, aki körül kering. Felszabadult játékát az anyával való kapcsolat láthatatlan köteléke, a gyermek kötődése biztosítja.

A játék szabad mozgás ugyan, de kötött térben. A “kötött tér” ott van, ahol a gyerek a kapcsolat gravitációs erejében részesül: lendületet adó melegében, határokat kijelölő biztonságában. Erre van elsősorban szüksége – hogy legyen valaki, aki körül keringhet, mint egy kis bolygó. A kötődés ereje olyan, mint a gravitáció. Gravitáció nélkül az égitestek nem tudnának szabadon mozogni – elpusztulnának. A teljes szabadság nem éltet, hanem pusztít. A kötődés, a vonzerő láthatatlan köteléke teszi lehetővé, hogy a bolygó és a kisgyerek szabadon mozogva is a biztonságos pályán maradjon. A kicsi gyerek minden mást megelőző szükséglete az együttlét, az anyával való meleg kapcsolat, a kötődés. A kötődés és a gravitáció vonzereje hasonlóképpen megtartó erő – nem véletlen, mindkettő ugyanabból a kútfőből származik.

Ha a kisgyerek kapcsolatéhsége annyira kielégült, ha annyira jóllakott, hogy rövid időre megfeledkezhet Anyáról, akkor tud felszabadultan játszani. Maga mögött (alatt-felett-mellett) tudja a számára legfontosabb kapcsolatot, és a jóllakottság állapotában nem kell a közelségkereséssel foglalkoznia. Anya nem hiányzik, nem kell keresni, nem kell résen lenni, hogy eltűnik-e… persze, hogy itt van valahol a közelben. Magától értetődő a jelenléte – ahogy magától értetődik, hogy a talaj is mindig a talpunk alatt marad, a tömegvonzás ejének köszönhetően.

Abban a pillanatban, hogy nem érzékeli Anya közelségét és újra megéhezik a kötődésre, a kicsin úrrá lesz a kötődő ösztön és elveszíti a játék szabadságát. Akkor is ez történik, ha Anya jelen van ugyan, de megszakadt a kötődő kapcsolat – vagy, ha olyan valaki helyettesíti Anyát, aki idegen a számára. A biztonságos kapcsolat hiánya különösebb veszély nélkül is az elveszettség érzetét kelti egy kisgyerekben. Ilyen nagy bajban pedig ki tud a játékába feledkezni?

A játék spontán és önkéntes tevékenység

– nem olyan, amit meg lehet tanítani, vagy utasításra lehet végezni.

Nem attól fog a gyerekünk játszani, hogy azt mondjuk neki, hogy “most játsszál szépen”, és nem is attól, hogy megpróbáljuk valamilyen érdekes dologba bevonni. Külső ösztönzés, foglalkoztatás eredményeképpen szinte sohasem jön létre valódi játék.

Viszont magától játszani kezd minden gyerek, amikor megvannak a játék feltételei. Aki sok jó zenét hallott már, meleg kapcsolatban él, és éppen nincs lekötve, az egyszer csak összeszedi a hangot adó tárgyakat, és “zenélni” kezd. Egy másik gyerek a kertből vagy a parkból szed össze kincseket, és azokból alkot valamit.

A játék spontán fakad belülről, az emberi természetből. Ez azért is rendkívül jó hír, mert a fejlődés útján a belülről fakadó fefedező, kísérletező és alkotó tevékenység viszi előre az embert. Az olyan játék, ami magáért a tevékenység öröméért van. A kíváncsiság, a kísérletező- és alkotókedv nem mások noszogatására, hanem belülről buzog elő.

Ha a gyerekünk így játszik, érdemes visszavonulni, békén hagyni, és csak a háttérből vigyázni rá. Ebben a spontán, örömteli játékban külön megerősíteni is fölösleges, motivációs céllal dicsérgetni sem érdemes. Ha megtapsoljuk vagy megdicsérjük, meg is zavarhatjuk a játékában. Ahelyett, hogy önfeledten játszana tovább, szerepelni kezd; ettől kezdve nekünk produkálja magát és csak akkor teszi azt, amiért megdicsértük, amikor ismét számíthat a dicséretre.

Megesik, hogy amikor egy kisgyerek jutalmat vagy dicséretet kap a spontán alkotásért, dühbe gurul és lerombolja, amit csinál. A felnőttes motiváció megtöri a szent varázst… Úgy elillan az alkotás öröme, a buzgó szenvedély, mintha sose lett volna.

Egy felnőtt nehezen érti meg ezt. Mi azt hisszük, hogy valamit kívülről kell beletennünk a gyerekbe ahhoz, hogy haladjon a fejlődésben. Ezért olyan népszerűek a különféle iskolaelőkészítő és képességfejlesztő foglalkozások. Abban a meggyőződésben gyökereznek, hogy a gyereket meg kell csinálni – tervszerűen ki kell benne alakítani azokat a képességeket, amelyekre szüksége lesz.

Jól hangzik, csakhogy nem ilyen a gyerekek természete. Nem kell őket megcsinálni, kifaragni – az érett ember lehetősége már bennük van. A fejlődés erői belülről kifelé haladnak, ha a feltételek adottak. A gyerekeket nevelni, azaz táplálni és gondozni kell, aztán hátrébb lépni és gyönyörködni benne. Isten alkotása.

Azt hisszük, hogy az a dolgunk, hogy a viselkedését alakítsuk, pedig csak a kertészeti munkát kellene elvégeznünk. Isten végzi el az érdemi munkát a gyerekeink belsejében. Mi az Ő munkatársai vagyunk. Gyerekeket bízott ránk, hogy részt vehessünk a munkájában. Fontos a megbizatásunk: ahogy az is fontos, hogy a kertész művelje a kertet. De az életet és a növekedést Isten adja.

novekedest-isten-adja-kekneveles

Pál a saját nevelői munkájáról írja:

“Én plántáltam, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést. Így most sem az nem valaki, aki vetett, sem az, aki öntözött, hanem Isten, aki a növekedést adja.”
– 1Korinthus 3:6-7

Komolyan meggyűlhet a bajunk a gyerekeinkkel, amikor azt hisszük, hogy a viselkedésük kialakítása a legfőbb dolgunk, és nekilátunk embert faragni belőlük. A gyereket ugyanis nem az készíti fel az életre, hogy gondosan megtanítjuk a fontos készségekre és javítgatjuk a hibáit. Előrehaladását az érési folyamatok belső hajtóerői vezérlik. Hogy fejlődhetne az alkotókészsége, és hogy kísérletezhetne új gondolatokkal, hogy szárnyalhatna a tudásvágya, ha valaki mindig megmondja neki, mit csináljon és hogyan, vagy mindig kijavítja a “hibáit”?

Mi tehát a játék? Jobban megértjük, ha előbb tisztázzuk, mi NEM az.

A játék NEM MUNKA

A játék,  bármilyen nagy energiával, szorgalommal és kitartással végezzük, mégsem munka. És ez annyira fontos! A munka olyan tevékenység, amit egy jövőben megvalósuló eredményért végzünk.

Mi, felnőttek mindent azért csinálunk, hogy eredménye legyen. Számunkra minden ok-okozati összefüggésekből áll. Nagyon jól tudjuk, hogy amit teszünk, az következményekkel jár. Igyekszünk azt tenni, ami jó eredményre vezet, és felhagyni azzal, ami nem vezet jóra. Azt hisszük, hogy ugyanez a gondolkodásmód a gyerekeink számára is természetes; de ebben tévedünk.

Hasonlítsuk csak össze a játékot a munkával! Mi a különbség?

A munkában az eredmény motivál. Amit teszel, annak megvan a várható következménye. “Viselkedj jól!” Ez eredmény; munka-orientált gondolkodás. “Ha nem vigyázol rá, eltörik.” Ez is munkaorientált. Eredmény-centrikus.

A játékban viszont maga a tevékenység motivál. Amit a tevékenység öröméért teszünk, az a játék. Nincs szó eredményről. A játékban, ami elfoglal, ami leköt, amiben elmerülünk, az maga a tevékenység. Indítékaink között nem szerepel az eredmény.

“Ha megeszed a spenótot, erős leszel.” Ez eredmény. A hat éven aluliak világában ilyesminek nincs értelme. A kisgyerekek világa nem munka-alapú. Nem is tudnak mit kezdeni a munka-alapú rendszerrel. A pszichés fejlődésük még nem tart ott. A kicsik nem dolgoznak meg semmiért, és fel sem tudják fogni, hogy most egy későbbi eredmény érdekében kellene megcsinálni valamit.

Még nem látják az ok és az okozat, a tett és a következmény összefüggő rendjét, mert a prefrontális agykéreg, amely segítégével belátjuk a következményeket, 5-6 éves kor előtt el sem kezd működni (és csak 25 éves korban érik be teljesen).

Annyira fontos lenne, hogy ezt megértsük! Ha azt hisszük, hogy a következmények belátásának képessége tanulás útján alakul ki, akkor olyasmin fáradozunk, ami nem lehetséges: hogy munkaorientált, eredménycentrikus gondolkodásra szorítsuk a kicsi gyerekünket. Talán azt hisszük, hogy ezzel vezetjük be a valóságos világba, ezzel készítjük fel az életre, a való élet pedig a munka világa. A felnőttek világában tényleg minden a munkáról szól. “Ki mint vet, úgy arat.” De a gyerekek világa nem a munka, hanem a játék világa. Őket a játék készíti fel a való életre. A játék fejleszti és hangolja össze egymással az élethez szükséges képességeket. A játékban pedig maga a tevékenység motivál, mert örömöt okoz.

Minden olyan dolog, amit a várható eredményért végzünk, munka; a játék pedig nem munka. Amikor a kicsi gyerek azt hallja, hogy “ha most csöndben rajzolsz, akkor később játszom veled”, azzal ő nem tud mit kezdeni. És azzal sem, hogy “ha még egyszer hozzányúlsz a telefonomhoz, akkor elfenekellek”. “Ha nem cirkuszolsz a doktor bácsinál, akkor kapsz csokit.” “Ha verekszel a homokozóban, akkor holnap nem jövünk a játszótérre.”

Számodra nyilvánvaló és normális, hogy előre megdolgozol egy később várható jó dologért, mert felnőtt vagy, és az agyadban már évek óta működik a prefrontális kéreg. Egy felnőttnek, sőt, már egy iskolásnak is így kell gondolkoznia – értenie kell a munka világát, számolnia kell a várható következményekkel. A hat éven aluliak számára viszont (és mindenki számára, aki éretlen prefrontális kéreggel él), az ilyesmi felfoghatatlan. Még nem készült el az eszköz, amivel felfoghatnák.

Szellemesen fogalmazta meg a munka és a játék közötti különbséget Mark Twain:

“Munka az, amit muszáj elvégezni, játék pedig az, amit nem muszáj. Amiből következik, hogy a művirágkészítés, és a taposómalom taposása munka, viszont a telekásás vagy a Mont Blanc megmászása nem.”
– Mark Twain: Tom Sawyer kalandjai

A kicsikre (és az éretlenekre) teljes mértékben jellemző ez a mentalitás. És ez nem hiba: fontos funkciója van. Életük hátralévő részét a munka világában fogják tölteni. Az iskola már munka. Teljesítmény alapján osztályoznak. A kortárs-csoportokban is teljesítmény alapján alakul ki a rangsor. De a kicsiknek még védelemre van szükségük a munka, a teljesítmény, és a logikus következmények világától.

Ha azt akarjuk, hogy a gyerekeink végül érett személyiséggé fejlődjenek, nem beszoktatni kellene őket a munka-alapú társadalom teljesítmény-orientált világába, hanem meg kellene tőle védeni őket. Éppen azért, hogy zavartalanul végbemenjen bennük az a folyamat, melynek során idővel megérnek erre is. Az érettségükön múlik, hogy felnőtt korukban mérlegelni tudják-e majd a tetteik következményeit. Az érettségüket pedig ebben a korban az viszi előre, ha hagyjuk őket szabadon játszani, szervezés, teregetés és instrukciók nélkül.

Szabadságra és nyugalomra van szükségük a játékhoz, védett környezetben. Az ő világuk a játék világa, és nem véletlenül. Ez szolgálja a fejlődésüket. De ahhoz, hogy így legyen, ezt előbb nekünk, felnőtteknek meg kell értenünk.

A játék NEM IGAZI

Ami játék, az “csak játékból” van, nem igazából. Amikor két testvér azt játssza, hogy ők testvérek, az számunkra nagyon mulatságos. Azt játsszák, hogy testvérek, pedig tényleg. De most, amikor játékból testvérek, akkor minden, ami köztük történik, “csak” játékból van.

Üvöltenek, verekszenek, folyik a vér, a veríték és a könnyek… a felnőtt pedig feldúltan lép közbe: “Mi a baj?!” – ők pedig a legnagyobb egyetértésben vágják rá: “Semmi! Csak játszunk!” Éppen valami konfliktust játszottak el, és a felnőtt annak a hangeffektusait hallotta – de az egész csak játékból történt. Játékból estek egymásnak, verekedtek és üvöltöztek, nem igazából. Mindketten tudták, hogy ami játékból történik, az nem számít. És ez a lényeg. Akármilyen valódi a kék folt… a verekedés nem volt igazi. Csak eljátszották a konfliktushelyzetet. Magukra próbálták a szerepet, mint egy színész, és ezzel tisztában is voltak mind a ketten.

A kisgyerekek eljátszani szeretik az élethelyzeteket. Nem a racionális valóságban van a helyük. Nem kell őket kioktatni, hogy “szépen viselkedjetek, ne verekedjetek” – amikor éppen játszanak. Ők ilyenkor nem a földön járnak, hanem a szárnyaló képzelet “mi lenne, ha…” birodalmában. “Játsszuk azt, hogy mi vagyunk a testvérek!” – ez teljesen más, mint az, hogy történetesen igazából is testvérek vagyunk. Véletlen egybeesés, nincs jelentősége.

Szeretnek jelmezbe öltözni (amíg a farsangi jelmezversennyel el nem rontjuk az örömüket). Az egyik hajóskapitány, a másik űrhajós, a harmadik királylány, a negyedik beszélő cápa. Én cápa voltam. Állítólag a bilin ülve igazgattam az uszonyomat. Ebben a korban a fantáziajátékoknak, a “tegyünk úgy, mintha” játékoknak van itt az ideje, és nem annak, hogy a realitások törvényszerűségeivel ismerkedjenek, és a következményekkel tanuljanak meg számolni. A játék nem igazi. Ami játékból történik, az olyan, mint az álom: a játék világában nem érvényesek a való élet racionális szabályai, ok-okozati összefüggései; a játéknak nincsenek igazi következményei.

Nem munka, nem igazi… Hanem?

A játék FELFEDEZŐ és KIFEJEZŐ tevékenység

Csupa kísérlet és önkifejezés. Amikor a kisgyerek játszik, akkor megnyilatkoznak a belső tartalmai. Belülről hajtja előre a fejlődés útján a kíváncsiság, a kísérletező- és alkotókedv. Játék közben a szó szoros értelmében előbújik és megmutatkozik, ami benne van. És nemcsak megmutatkozik, hanem formálódik, alakul és növekszik is.

Játék közben az ember rejtett belső világa tör utat magának belülről kifelé. Ezért is érdemes a gyerekeinket inkább a háttérből figyelni játék közben, ahelyett, hogy kitalálnánk, irányítanánk, szabályoznánk és javítgatnánk a játékukat. Isten beléjük írt fejlődési programját nem szárnyalja túl egyetlen fejlesztő pedagógiai program sem.

Persze a rejtett belső világa csak akkor tud előjönni, ha kötött, azaz határokkal védett térben mozoghat, és a kicsi gyerek számára ez a biztonságát jelentő felnőtt közelségét jelenti. A határokkal védett tér maga a kapcsolat. Anya itt van valahol a közelben, és a jelenléte, az elérhetősége annyira magától értetődő, hogy a gyermek meg is feledkezhet róla. Szabad lehet a kapcsolat fenntartásának munkájától, mert azt Anya, a felnőtt végzi el helyette. Anya biztonságot nyújtó jelenlétével a háttérben a kicsi szabadon elmerülhet a játékában.

A játék boldog ugrás…

“A játék boldog ugrás:
Elrugaszkodás a realitások talajáról, és
átugrás ismeretlen, új keretek közé.”
– Platón (ie. 427-347)

Platón remekül megragadta a lényeget, amikor azt írta, hogy a játék boldog UGRÁS… Olyan tevékenység, ami önmagában örömöt okoz. A lélek is szárnyal játék közben.

A játék elrugaszkodás a realitások talajáról. A kutatók a közelmúltban jöttek rá, hogy nemcsak a gyerekeknek van szükségük játékra, hanem a felnőtteknek is. Mindenkinek. Néhány cég sokat profitál abból a felismerésből, hogy játék-üzemmódban a dolgozó is többet hoz ki magából, mint munka üzemmódban. Például a Google. A rendkívül sikeres informatikai cégnél előírás, hogy a dolgozók a munkaidő 10%-át játékkal töltsék, ne teljesítmény-orientált tevékenységgel. Ahhoz, hogy buzogjon bennük a kreativitás, el kell rugaszkodniuk a realitások talajáról. Nem jön elő belőlünk a vállalkozó szellem, az alkotó képesség, ha minden időnket “hasznos” tevékenységgel töltjük – ha mindig az eredményt szem előtt tartva dolgozunk, és kimarad az életünkből az önkifejező tevékenység (művészi alkotás, fúrás-faragás, festés, zenélés, kertészkedés, versírás), és a felfedező tevékenység (a szenvedélyes érdeklődés, a kíváncsi kutatás akár a természet világában, akár a könyvtárban).

Erre jött rá a Google: ha nem egyfolytában a hatékony teljesítés áll a figyelem középpontjában, hanem játszhatnak is a dolgozók (játszva kísérletezhetnek és alkothatnak), akkor felbuzog a bennük szunnyadó alkotókedv, és végül még a teljesítményük is jobb lesz  több hasznot hajtanak a cégnek.

A virágzó és gyümölcstermő emberi élethez játszanunk is kell. Szükségünk van némi szabadságra, hogy időnként elrugaszkodjunk a valóság talajáról. Szárnyalás közben egész más szemszögből látjuk a világot.

És, ami szintén lenyűgöző: a játék ÁTUGRÁS olyan ismeretlen, új keretek közé, amelyekkel a való életben még nem találkoztunk.

Mi lendíti előre a fejlődést?

A fejlődéskutatókat régóta foglalkoztatja a kérdés: mi lehet az a tényező, az a belső mozgatóerő, ami a fejlődés haladását, előrelendülését okozza? Mi viszi előre a gyermeket a fejlődés útján? Hogy lesz a hernyóból báb, a bábból pedig lepke? Mit kell csinálni vele?

hernyo-bab-lepke

A növekedés mindig spontán. Belső program alapján történik és a hozzá szükséges mozgatóerő, a motiváció is belülről fakad. A gyermeket nem az teszi érettebbé és készíti fel az életre, hogy faragják, tanítják és fegyelmezik. Ha a róla gondoskodó felnőttekkel való kapcsolatban biztonságban érzi magát, akkor magától halad a fejlődés útján. Attól fejlődik, azzal készül az életre, hogy játszik. Ha békén hagyják, miközben nem hagyják magára, akkor ösztönösen felfedező és önkifejező tevékenységgel foglalja el magát.

A gyerekek nem azért fáradoznak, hogy teljesítményt nyújtsanak, eredményt érjenek el. Ők akkor tevékenykednek odaadó figyelemmel és nagy szorgalommal, amikor szabadon, kényszer nélkül, belülről fakadó kíváncsiságból vagy alkotásvágyból foglalkozhatnak valamivel.

A játék a fejlődés mozgatórugója. Játék közben a gyermek mindent kipróbál – a játék ezért az élet kísérletező műhelye. Amit később felnőttként csinálni fog, azt kisgyerekként játék közben képzeli el, kísérletezi ki és gyakorolja be. A kisgyerekeknek tehát csak a szabad játék védett kereteit kell megteremtenünk, ha azt akarjuk, hogy jól felkészüljenek a való életre. Játék közben fejlődnek, játék közben válnak érettebbé. A játék a fejlődés előretörő csúcsa.

Miért kell a gyereknek játszania?

A játék lendíti előre a fejlődését, nem a munka. Nem az, hogy megértetjük vele az ok-okozati összefüggéseket. Nem az, hogy megtanítjuk, milyen következményekkel járnak a tettei. Nem az, hogy megtanítjuk jól kijönni a többi gyerekkel, hanem a játék.

Azért kell játszania, hogy kibontakoztassa és kifejezze azt az emberi lényt, akinek őt Isten megalkotta. Hogy idővel tényleg az legyen, aki lehet – érett, kiteljesedett felnőtt, akiben sok tartalom van, és akinek van mit adnia, van mit merítenie belülről. Aki megtalálja a módját annak, hogy ki is tudja fejezni, ami benne van. Aki másokkal is meg tudja osztani önmagát. Ez a képesség a hat éven aluliaknál játék közben fejlődik. Játék közben van egy gyereknek kutatói és alkotói szabadsága; játék közben ismeri meg a tanulás és az alkotás örömét.

Azért kell játszania, mert a játék fejleszti ki az agy problémamegoldó hálózatát. Régebben azt gondoltuk, hogy az agy a tanítás hatására fejlődik… de a közelmúltban felfedezték, hogy a fejbe töltött és ott sikeresen rögzített tananyagnak köze sincs az agy fejlődéséhez. Semmi köze! A kisgyereket nem a betűk és a számok ismeretére kell megtanítani ahhoz, hogy gyorsabban fejlődjön, mint a többiek. Játék közben alakulnak ki az agy magasabb szintű, problémamegoldáshoz szükséges hálózatai. Játék hatására fejlődik az agy, nem a tananyag hatására. Az iskolához és az élethez pedig jól fejlett agyra van szükség.

Az agy egy élő problémamegoldó organizmus. A problémamegoldó képességnek kell fejlődnie ahhoz, hogy valaki használni tudja az eszét. Információt, tudásanyagot bárhol lehet szerezni. Ami fontos, azt tényleg meg kell tanulni, amikor eljön az ismeretszerző tanulás ideje. De ahhoz, hogy a gyerekünk jól működő, jól fejlett aggyal rendelkezzen, ami az ismereteket is könnyebben tárolja, és főként: jól alkalmazza, először egy fejlett problémamegoldó hálózatnak kell az agyában kialakulnia. Ez pedig a szabad játék, a spontán felfedező és kifejező tevékenység közben alakul ki, és nem akkor, amikor leültetjük, és foglalkozásokat tartunk neki.

Egy óvodáskorú gyerek fejlődését kifejezetten hátráltatjuk, amikor munkafüzetben húzatunk vele vonalakat meg karikákat, vagy képernyős eszközökön oldatunk meg vele “képességfejlesztő” feladatokat. A gyermekkor drága idejét vesszük el ahelyett, hogy rendeltetésszerűen, szabad játék közben fejlődhetne az agy problémamegoldó hálózata.

Az az agy, amit később az iskola is jól tud használni, játék közben alakul ki, nem az iskolaelőkészítő foglalkozásokon. Játék közben növekszik az agy, akár a prefrontális kéreg érését, akár a két félteke összehangoltságát nézzük. Tennünk kellene valamit azért, hogy a gyerekeinknek ma is legyen idejük és védett helyük játszani!

Ha az óvodáskorúakat iskolaelőkészítő és készségfejlesztő foglalkozásokra hordjuk, a maradék időben pedig a képernyő segítségével kötjük le őket, akkor kevesebb alkalmuk van fejlődni. Olyankor fejlődnek, amikor kívülről nem gondoskodunk a foglalkoztatásukról, és belülről kell valaminek előjönnie ahhoz, hogy ne unatkozzanak. Ha minden idejüket beosztjuk és lekötjük, akkor mindent megteszünk azért, hogy NE fejlődjenek azzá a virágzó és gyümölcstermő önmagukká, akivé lehetnének. Az óvodáskor nem arra való, hogy a kicsi az iskolára készüljön. Nem arra való, hogy kis széken ülve a betűk és a számok világával ismerkedjen. Ebben az időben kellene szert tennie arra a fejlett agyra, kíváncsiságra, képzelőerőre, kreativitásra és érzelmi érettségre, ami nélkül az iskolában sem tudja hasznosítani, amit ott tanítanak.

Amellett az életmód mellett, ami ma normálisnak számít, a valódi játékot kiszorítja a kicsik életéből a csoportos foglalkoztatás és a képernyő. Minél inkább leköt egy gyereket a képernyő, annál kevésbé tud játszani. Ez akkor is igaz, ha “játékos”, gyerekeknek készült műsort néz vagy feladatokat old meg. Észrevétlenül marad ki az életéből a játék, mert a képernyő varázsában nem is hiányzik. Elsorvad az érdeklődése, a kíváncsisága, a kísérletező kedve, az alkotási vágya, amikor ösztönös élmény-éhsége külső forrásból úgy elégül ki, hogy ő passzív befogadó marad.

Egy kisgyerek nem tudja, mire van szüksége. Szívesen ül a tévé előtt, szívesen nyomkodja a tablet képernyőjét. Annak is örülne, ha tortát kaphatna ebédre. A mi felelősségünk, hogy a gyerekünk élete azzal telik-e, hogy az óvodai kisszékről átül a TV elé, vagy azzal, hogy fára mászik, gilisztát keres a kő alatt, várat és lovasokat rajzol, vagy zenekart vezényel képzeletben.

Az előrelendítő játék azokban a rövid időszakokban valósulhat meg, amikor a gyerek éppen egyik alapszükségletében sem szenved hiányt (nem éhes, nem fázik, Anya nem hiányzik neki), és nem köti le valamilyen passzív szórakozás: a TV vagy egy képernyős kütyü.

Az agy fejlődése akkor a leggyorsabb, amikor a játék meleg emberi kapcsolat közegében történhet. A kapcsolat adja meg azt a biztos bázist, ahonnan egy gyerek felszállhat, és ahova mindig visszatérhet. A kapcsolat adja meg azt a biztonságos játékteret is, amelynek védelmében a gyerek belefeledkezhet a játékba. A gyerekek akkor tudnak nyugodtan játszani, ha előzőleg jól feltöltöttük a szeretettankjukat, és a közvetlen közelünkben játszhatnak, látó-és hallótávolságra, de önállóan, mert békén hagyjuk őket.

A lelki egyensúly, a pszichológiai jóllét feltétele is és eredménye is a belülről fakadó szabad játék. A kutatásokból az is kiderül, hogy a pszichés zavarokkal küzdő, a társadalmi beilleszkedésre képtelen, deviáns fiatalok nem játszhattak nyugodtan és eleget kicsi korukban, amikor annak lett volna itt az ideje. Amikor egy gyerek életéből kiszorul a spontán, kísérletező és önkifejező játék, akkor a személyiségfejlődése is elakad – megreked az éretlenségben.

Ahhoz is játékra van szükség, hogy a gyerek érdeklődési köre kialakuljon, és felnőtt korára esélye legyen olyan pályát választani, amelyben kifejezheti, ami benne van. Aki játszhat, az kisgyermekként is tevékeny életet él. Sokféle tevékenységbe belekóstol, kísérletezik. Kialakul benne, hogy mivel szeret foglalkozni – rátalál az irányra, amely felé vonzódik, ahol a legnagyobb örömmel tevékenykedik. Játék közben szokja meg, hogy nemcsak a kitaposott úton lehet járni; a sémáktól eltérő módon is lehet gondolkodni. Eredeti ötletei lesznek, újat tud alkotni. Nagy ajándék, amikor valaki felnőttkori foglalkozásában a kedvenc játékát folytathatja.

A játék során fejlődik ki a cselekvőképesség és a felelősség érzete is. Lépten-nyomon látjuk, mennyi baj van abból, amikor valaki nem látja el a feladatát, és nem vállal felelősséget a döntéseiért. Azt hisszük, hogy az a baj, hogy nem tanították meg rá. Pedig a felelősségtudat sem tanítható. Hát akkor hogy alakul ki?

A felelősségérzet játék közben jelenik meg

A gyerek az utasülésre születik, ahol az élet eseményei csak úgy történnek vele. Mindannyian így kezdjük – mások kezében van az életünk, mások felelőssége, hogy velünk mi történik. A kisgyerek legelőször játék közben ül az élet vezetőülésére, ahol ő kormányoz, ő választja meg a menetirányt, de még valódi következmény nélkül.

Talán szokatlan gondolat: döntés következmény nélkül! A Bibliában az a történet szól erről, amikor az Édenkertben Isten megbízza Ádámot az állatok elnevezésével. Közben megismerhette az állatokat és sok döntést hozhatott, de a döntéseinek nem volt semmi következménye. Nem lehetett belőle baj. Isten sokkal jobban ismerte az állatokat, az elnevezésüket mégis meghagyta Ádámnak, hogy alaposan megismerje őket, és felébredjen benne a felelősségérzet is irántuk.

A gyerekeknek is szükségük van döntéseket igénylő, testreszabott feladatokra. Játszaniuk kell a gondolatokkal, érezniük kell, hogy számítanak, hogy van hatása annak, amit csinálnak, de olyan keretek között, ahol még nem lehet belőle igazi baj. Gyakorolniuk kell a döntéshozatalt, de úgy, hogy szabadok maradjanak a következményektől. Amikor egy gyerek játék közben a kezében érezheti a kormányt, megízleli, milyen kormányozni.

Egy egészséges óvodás odavan a kormánykerekekért. Vezeti a kisautót, a motort, kormánynak használja a tányért, és mindent, ami kerék alakú. Miután ezt eleget csinálta, lassan ráébred, hogy rajta is múlnak a dolgok. Arra halad, amerre kormányoz. Lehet választani. Így tanulja meg, játék közben (eleinte még védett keretek között), hogy amikor valamit választ, egyúttal valamit nem választ. Ezen az úton kezdi felelősnek érezni magát a döntéseiért. Így születik meg benne a cselekvőképesség érzete – hogy ő is tehet a dolgokról, neki is van hatása arra, hogy mi lesz, és mi nem… azaz felelős a tetteiért. A felelősségérzet játék közben alakul ki természetes úton, és csak annál, akit hagynak nyugodtan játszani. A felelősség nem a számonkérés és nem a munka gyümölcse. Nem a következményektől való félelem eredménye.

Amelyik gyerek nem játszhat, annak keserves lesz átülni az utasülésről a vezetőülésre, ha átül egyáltalán. Hány olyan felnőttet ismerünk, akivel az élet még mindig csak történik? Minden bajuknak valaki más az oka! Nem éreztek rá a saját cselekvőképességükre – így felelősségérzetből is kevés van belőlük.

Tévedünk, ha azt hisszük, hogy kívülről kell a felelősségérzetet és a megbízhatóságot belenevelni egy gyerek jellemébe. Nem! Isten másképp tervezte. Ebben sem hagyott minket magunkra a gyerekeink nevelésében. Gondoskodott róla, hogy a kisgyermekkor idején az örömteli játékban kezdjen kibontakozni az ember felelősségérzete.

Az utóbbi száz év társadalmi berendezkedése azonban nem segíti a gyerekek természetes fejlődését. Játszaniuk kellene a családi kapcsolatok védett biztonságában, a társadalom pedig munka alapú. A munka alapú társadalomban az eredményesség, a teljesítmény az első, nem a kapcsolat. Jézus világában a szeretet, az öröm és a békesség az első, ami pedig mind kapcsolatban valósul meg. Ez a gyerekeknek való! Ez az egészséges! Az eredményeket hajszoló életmód és a piaci verseny nem gyerekeknek való, mert elfoglalja a játékhoz szükséges nyugalom helyét, ami csak a biztonságos kapcsolatban található.

A mi szemünkben a játék csak szórakozás. A gyerekünk akkor mehet játszani, amikor már nincs más dolga. Pedig a játék a növekedés műhelye, az élet kísérleti laboratóriuma, gyakorlótere. Nélkülözhetetlen a fejlődéshez. Arra való, hogy a gyerekek következményektől védett helyen gyakorolják az életet. Nagyon fontos, hogy legyen hozzá hely és jusson rá idő!

Mit tegyünk, hogy a gyerekek játszhassanak?

Emlékszünk: a játék szabad mozgás kötött térben. A gyerekek játékához a felnőtt jelenléte adja a kötött teret: a védett helyet, amelynek a határain belül szabadon mozoghatnak. Lényegében csak a biztonságos kapcsolatot és a szabadságot kell megadnunk ahhoz, hogy a játék spontán megjelenjen egy gyerek életében. Érdekes, hogy erre mintha József Attila is ráérzett volna:

“Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!”
– József Attila: Levegőt! (részlet)

Adjunk a gyerekeinknek elég szabadságot játszani! A többiről gondoskodik az önállósulás fejlődési folyamata, belülről. De miféle szabadságot?

Elég szabadságot a képernyőtől és a passzív szórakozástól. Nem kell őket folyamatosan lekötni valamivel. Nem kell őket a TV elé ültetni, hogy ott jól ellegyenek, amikor nem érünk rá velük játszani. A képernyő előtti passzív szórakozás akadályozza a fejlődésüket. Ami belül van, azt kell kihozniuk magukból; nem arra van szükségük, hogy passzívan nyeljék a külvilág konzerveit. Tévedtünk, amikor azt hittük, hogy a kisgyerek üres vödör, amit meg kell tölteni, vagy tiszta lap, amire írni kell valamit! Kívülről töltögetni csak azokat kell, akik különösen elhanyagolt, ingerszegény környezetben vannak, ahol nem találnak semmi táplálót, ami fellobbantja a kíváncsiságukat és gazdagítja a fantáziájukat. De semmilyen jel nem utal arra, semmilyen tudományos eredmény nem támasztja alá, hogy a gyerekek üresek, és kívülről kell őket megtölteni.

Nem használ nekik az információáradat és a passzív szórakozás; és nem fejleszti őket a sok fejlesztő foglalkozás sem. A kibontakozásukat és a fejlődésüket akadályozzuk, ha folyamatosan foglalkoztatjuk őket. Belülről kell megtalálniuk az utat a tartalmaik kifejezéséhez is. Ebben azzal segítünk nekik a legtöbbet, hogy biztosítjuk számukra a szabadságot a játékhoz. Tartsuk őket távol a mindenféle képernyőktől, és hagyjuk őket játszani!

Nemcsak a képernyőktől, hanem a szervezett elfoglaltságoktól is mentesítenünk kellene a kicsiket. Az óvodások irányított és szervezett program szerint töltik az egész napjukat. Ráadásul sok szülő, azért, hogy a gyereke előnnyel induljon a teljesítménykényszer diktálta versenyben, hazatérés előtt még különórára is elviszi az óvodást. A taxisofőr szerepét osztja magára, mert azt hiszi, hogy nagyobb szükség van az angolra, az RSG-re, a focira meg a néptáncra, mint arra, hogy odakint sarazzon, vagy odabent gyurmázzon, birkózzon, kartondoboz repülőt készítsen, vagy rohangáljon és fára másszon a parkban. A kicsiknek bármilyen szervezett elfoglaltság többet árt, mint használ, mert a játékról szoktatja le őket. Korai fejlesztésre pedig, előnyszerzés céljából, egy egészséges kisgyereknek egyáltalán nincs szüksége. Nem előnyt szerez, hanem elmarad a fejlődésben, ha a foglalkoztatás kiszorítja az életéből a játékot.

A félelem e téren is rossz tanácsadó. A kicsik gyerekkorát ne áldozzuk fel csak azért, mert attól félünk, hogy ha nem tudnak mindent előre, akkor nem fogják az iskolát a legjobbak között végezni! A hat éven aluliak idejét nem szabad az iskolai készülődére fordítani, mert a kisgyermekkor az érési folyamat legfőbb időszaka. A jó ütemben történő egészséges fejlődés viszont nem a részképességek korai fejlesztésével érhető el.

Az iskolás jellegű oktatástól is szabaddá kell tenni a kisgyerekeket. Nem véletlen, hogy még nem iskolások! A 4-5 éveseknek nem iskolás jellegű foglalkoztatásra van szükségük ahhoz, hogy majd az iskolában jobban teljesítsenek. Több játékra van szükségük! Az óvodának is a nyugodt, spontán, szabad játékot kellene segítenie a meleg, barátságos légkör és a kreatív eszközök biztosításával! Nem az a jó óvoda, amelyik az iskolára hasonlít, és valamilyen tananyag elsajátítását tűzi ki céljául.

A legjobb óvoda a család. A gyerekek családi körben fejlődnek a legjobban, ez volna számukra az ideális. Nehéz olyan helyen nyugodtan játszani, ahol kevés felnőtt felügyelete alatt sok hasonló korú kisgyerek van együtt. Fontos lenne, hogy az óvodai program legfőbb célja is a “szabad játék” legyen “kötött térben” (egy-egy felnőtthöz fűződő meleg, személyes kapcsolat biztonságot nyújtó kötelékében). Ahol ez a “kötött tér” (a felnőtthöz fűződő meleg személyes kapcsolat) kielégítően jelen van, ott kötődnek át a gyerekek a legkevésbé a szülőkből a kortársaikba. Ahol a gyerek kötődő éhsége újra meg újra kielégül, ott szabadul fel arra a bizonyos szabad játékra is, amire szüksége van a fejlődéshez.

Hiába állapítja meg a tudomány, hogy melyek azok az alapfeltételek, amelyek nélkülözhetetlenek a kisgyermekek fejlődéséhez (a játék, a nyugalom és a biztonságot nyújtó kapcsolat); hiába támasztja alá minden tudományos eredmény a játék fontosságát, ha a pedagógiai gyakorlat erről nem vesz tudomást. Az iskolai helytállásra nem a betűk és a számok “játékos” gyakorlása készíti fel a gyerekeket, hanem a szabad játék, mert ez az agy fejlődésének a motorja. A belülről kifelé áramló szabad játék lehetőségét kell biztosítanunk minden óvodásnak, ha azt akarjuk, hogy felkészülten, megfelelően fejlett aggyal kerüljenek iskolába!

Gondoskodnunk kell róla, hogy a kicsik következményektől védett keretek között játszhassanak! Nekünk, felnőtteknek kellene a bennünket is sürgető teljesítménykényszert gondosan kívül tartanunk a kicsik életén! Védelmet kellene nyújtanunk nekik a “munka-alapú” elvárásoktól és a következményekre épülő nevelési módszerektől!

Nyújtsunk védelmet a teljesítménykényszertől! Egy gyerek csak akkor tudja előre átgondolni, hogy melyik tette milyen következménnyel járhat, amikor erre az agya megérik. A prefrontális kéreg működését jelzi, amikor valaki már belső konfliktusokkal küzd, magában tépelődik, mert ugyanazt a dolgot már nemcsak egyféleképpen látja, már “vegyes” érzései vannak.

A vegyes érzésekért ugyanaz a prefrontális agykéreg felel, amelyiknek a funkciója hogy valaki már nemcsak a tevékenység öröméért játszik, hanem a várható eredményért is képes olyasmit megtenni, amit önmagában nem élvez, vagyis dolgozik. Amikor a prefrontális agykéreg működésbe lép, a gyerek kezd arra is gondolni, hogy amit tesz, az milyen eredménnyel vagy következménnyel jár. Rájön, hogy minden lépése valamerre vezet. A prefrontális kéreg segítségével érti meg, hogy a kívánt eredmény érdekében érdemes a nem kifejezetten örömteli tevékenységben is kitartani (megdolgozni valamiért). Ez a képesség a munkavégzés alapja.

A munka arról szól, hogy valamit, amit nem kifejezetten élvezünk, mégis megteszünk, hogy az eredményét élvezzük.

A gyereket csak akkor van értelme várható eredménnyel ösztönözni, amikor megjelennek benne a vegyes érzések és a belső konfliktus – ami az integrálódás érési folyamatának következménye, és legkorábban hat éves kor körül következik be! Amíg a vegyes érzések okozta belső konfliktus hiányzik, NE a következmények kilátásba helyezésével ösztönözd a gyerekedet!

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nincs értelme annak, hogy jutalmazzunk, mert a jutalom nem játék alapú, hanem munka alapú motivációs eszköz. Egy kisgyereknek (vagy egy éretlen felnőttnek, akinek a prefrontális kérge egy négyéves szintjén maradt) hiába magyarázza valaki, hogy ha ezt teszed, akkor ez a jó dolog vár rád, vagy azt a rossz dolgot elkerülheted. Nincs értelme versennyel motiválni sem. A hat éven aluli kicsik és az éretlenek éréséért a legtöbbet azzal tesszük, ha folyamatosan jóllakatjuk a kötődő éhségüket, hogy a belső hajtóerők előre tudják őket mozdítani a fejlődésben, közben pedig irányítással és korlátozással kell mederben tartani a viselkedésüket. Az érés spontán zajlik, amíg megvannak a feltételei. A fejlődő gyerek belső indíttatásra játszik, szomjas a tudásra, kísérletez és alkot – ösztönösen teszi mindazt, ami a fejlődését szolgálja, mindaddig, amíg a “szeretettankja” ki nem ürül. Ösztönösen merül bele a fejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges játékba. Nem kell külön motiválni, és fölösleges külön jutalmazni.

Ugyanezért nincs értelme annak sem, hogy büntessünk. A 6 év alatti kisgyereket NE kellemetlen következmények kilátásba helyezésével tartsuk távol a bajtól! Ne várjuk, hogy azért viselkedjen jól, hogy elkerülje a büntetést! A jutalmazás és a büntetés munka-alapú, eredménycentrikus, teljesítmény-alapú motiváció. Az eredményesség iránt még nem érdeklődő kisgyerekben csak félelmet ébresztenek ezek a módszerek, rossz szokásokat alakítanak ki benne (mint például a hazugság), rongálják a kapcsolatunkat és hátráltatják a fejlődését.

Inkább törekedjünk a játékos megoldásokra; arra, hogy maga a tevékenység okozzon örömöt. Használjuk ki, hogy a kicsik a tevékenység öröméért annyira aktívak! Tegyük játékos élménnyé a ‘muszáj’ dolgokat is!

Ha azt akarjuk, hogy szívesen mosson fogat, akkor tegyük izgalmassá a fogmosást! Ugyanez vonatkozik az öltözésre, a bilizésre-wczésre, és arra is, hogy jó étvággyal egye meg a sárgarépát. A kicsi gyerekek nevelésének az a titka, hogy szeretnek játszani, ha a biztonságot nyújtó kapcsolatot a közelben tudják. Ez a kulcs hozzájuk. Ilyen egyszerű. Nem a jutalom, nem az eredmény érdekli őket, hanem a tevékenység öröme. A felfedezés, a megismerés, az alkotás és a mozgás öröme. Játékosak.

Hogy lehet az evést örömteli élménnyé tenni? Hogy lehet elérni, hogy élvezettel egyék meg a répát, és szívesen pisiljenek a WC-be? Ahány ötletes szülő, annyiféleképpen! Tegyél egy kis festéket a WC-be! Legyél kreatív. Annyi minden eszedbe juthat, ha ebben az irányban kezdesz gondolkodni. Ha tudod, mi a kicsik titka, szinte bármire rá tudod őket hangolni. Hiába mondod nekik, hogy “egyél almát, mert egészséges”, “egyél husit, hogy nagyra nőj”… ez semmit nem jelent! De szeretnek fognyűvő manókat kimosni a fogukból, krokodilokat pláne. Azt élvezik. Miért? Játékból. Játékos a lelkük. Csupa-csupa játék. Érdemes tehát játékossá tenni mindent, amit meg akarunk velük csináltatni, amibe be akarjuk őket vonni.

“De az nem a való életre készíti fel őket!” Nem tanítja őket a való életre, valóban. De felkészíti őket, méghozzá a nekik való módon. Olyan bánásmód ez, ami mellett gyerekek lehetnek. “Mindennek rendelt ideje van.” (A Prédikátor könyve 3. része erről szól).

Ha megteremtjük az érés feltételeit, ami a kicsiknél a biztonságos kapcsolat, a nyugalom és a játék, akkor a gyerekünk meg fog érni arra is, hogy előre mérlegelje a tetteit. Amikor eljön az ideje, gondolni fog a következményekre. Az agya beérik, és lesznek vegyes érzései, mert perspektívában látja majd a dolgokat. Ettől lesz civilizáltabb, ettől lesz képes arra, hogy másokra is tekintettel legyen. Ha most nyugodtan tud játszani, akkor idővel alkalmas lesz arra is, hogy számon kérjük és értékeljük a teljesítményét. Be fog érni, rá fog hangolódni a munka világára. De majd csak akkor, amikor már nem lesznek olyan egyszerűek az indítékai. Akkor kezd majd a következményekre is gondolni, amikor észreveszed rajta, hogy már vacillál, mert egyrészt ezt akarja, másrészt viszont valami mást. Szeretne felmászni a szoborra, de fél is egy kicsit. Megütné az undok testvérét, de eszébe jut, hogy igazából nem akarja megütni. El fog jutni oda, ha nem akasztjuk meg a fejlődésben. De semmiképpen nem akkor, amikor még nincs hat éves sem.

Mit kell megkapniuk tőlünk, mi az, amiről nekünk kell gondoskodnunk ahhoz, hogy eleget játszhassanak?

Szabadságot! Meg kell teremtenünk számukra a testi-lelki szabadságot, a velünk való biztonágos kapcsolat kötött terében. Lehetőleg a közvetlen közelünkben. Hadd hangsúlyozzam újra: a játék kell ahhoz, hogy a kicsi gyerekünk meg tudja ugrani azt a hatalmas fejlődésbeli távolságot, ami egy vérbeli óvodás és egy nagy iskolás között van érettségben. Nemhiába: “A játék boldog ugrás…”

“Ha a család biztosítani tudja a játék feltételeit, akkor jobb környezet, mint a bölcsőde vagy az óvoda, ahol a gyerekek szeparációs stresszel birkóznak, ki vannak téve a kortársak által okozott érzelmi sebeknek, és nagy a kortárs-orientáció kockázata.”
– Dr. Gordon Neufeld

Ezért a minél több jó bölcsőde és óvoda létrehozása helyett társadalmi szinten is arra kellene inkább törekednünk, hogy minél több gyerek családban nevelkedhessen. Minél tovább… de legalább addig, amíg iskolába kerül. Anyagi és erkölcsi támogatással a szülőket kellene felszabadítanunk arra, hogy legalább iskoláskorig mellettük maradhassanak a gyerekek! A kicsik csoportos felügyelete és foglalkoztatása helyett a leendő szülőket kellene csoportos foglalkozások keretében felkészíteni a gyerekek fogadására és nevelésére!

A gyerekek nevelése a szülők felelőssége, dolga és joga. A Biblia a szülőket, sőt egyenesen az édesapákat szólítja meg. Isten a ti vállatokra teszi ezt a gyönyörű, izgalmas, személyes felelősséget. A gyerek nem az államé, és Isten a nevelésével kapcsolatos döntéseket sem az államra bízta. Nem az állam joga és felelőssége eldönteni, hogy kitől, hol és mit tanuljanak a gyerekeitek. A döntés és a feladat a ti kiváltságotok, a ti megbizatásotok és a ti lehetőségetek. Senki nem kényszeríthet benneteket arra, hogy kiszervezzétek, másra ruházzátok, ha nem akarjátok.

Befejezésül újra elmondom: ahhoz, hogy a gyerekünk játsszon és játék közben fejlődjön, a fejlődése többi feltételéről is gondoskodnunk kell:

A legeslegfontosabb, hogy a kapcsolati éhségét folyamatosan jóllakassuk. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy ne akadjon el a fejlődésben, ne veszítse el a belső érzékenységét, ne keményedjen meg a szíve, mert abban az állapotban nem lehet rá hatni. Közel kell éreznie magát ahhoz a felnőtthöz, aki felelős érte és gondoskodik róla.

Ezen kívül pedig olyan védett környezetet, nyugodt hátteret kell a számára biztosítanunk, ahol gondtalanul elmerülhet a játékában. Akárhol is tölti a napját, érezze magát otthon. Ahol van, az a hely az otthont jelentse a számára. Ha kénytelenek vagyunk valaki másra bízni, bölcsődébe vagy óvodába járatni, akkor tegyünk meg mindent azért, hogy a pedagógusokban második anyára, a bölcsiben vagy az oviban, sőt az iskolában is második otthonra találjon. Olyan felnőttekre bízzuk, akikkel ott is otthon lehet.

Kimondhatatlanul fontos, hogy egy kisgyerek otthon érezze magát ott, ahol a napját tölti, mert csak olyankor jön elő belőle a felfedező és alkotó típusú játék, az igazi játék. Bárhol tölti is a napját a gyereked, gondoskodj róla, hogy olyan felnőtteknek add át, akikhez kötődhet, és akik mellett otthon érezheti magát. A teli “szeretettank”, a kapcsolatban megtalált nyugalom a kicsik normális fejlődésének nélkülözhetetlen feltétele.

Amit itt olvastál, az egy háromrészes sorozat első része, amely a másik kettővel együtt alkot kerek egészet. Kérlek, olvasd el a többit is, hogy jól értsd a fentieket:

AMIT EGYETLEN GYERMEK SEM NÉLKÜLÖZHET c. sorozat:

  1. A fejlődés mozgatórugója: A JÁTÉK (de milyen játék?)
  2. A játék feltétele: A NYUGALOM (de milyen nyugalom?)
  3. A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?) + a szakirodalmi források is e lap alján találhatók.