a kapcsolatra épülő szemlélet
(attachment hunger)
Mély érzelmi sóvárgás egy másik valakihez való a kapcsolódás után a közelség, a hasonlóság, az összetartozás, a fontosság, a szeretet vagy a megértettség révén.
Ébressz a gyermekben vágyat és hagyd dolgozni a belső motivációt! Teremts körülötte kitöltetlen űrt, ahol a kreatív játék helyét nem foglalja el sem az irányított foglalkoztatás, sem a passzív szórakozás! Hagyd addig unatkozni, amíg eszébe nem jut valami érdekes!
Bővebben
Mit tegyünk, hogy önállóbbá váljon? c. sorozat:
1. Hozzuk elő, ami megvan benne!
2. Adjunk neki lehetőséget!
3. Bízzunk rá felelősséget!
4. Hívjuk elő a saját jószándékát!
“A gyermek feje nem edény, amit meg kell tölteni, hanem fáklya, amit lángra kell lobbantani.”
– Galileo Galilei
Most arról lesz szó, hogy mit tegyünk azoknak a gyerekeknek az önállósulásáért, akikben működik némi belső hajtóerő; akiknél a születő egyéniség mutatja az életjeleket? Mit tegyünk, hogy ez a születés a lehető legkevesebb komplikációval történjen? Az a koncepció lényege, hogy nem kívülről neveljük bele a gyerekekbe azt, aminek meg kell lennie, hanem belőlük hozzuk elő. Persze egy kútból is csak akkor lehet előhozni a vizet, ha van benne. Egy gyerekből is csak akkor lehet előhozni a belső hajtóerőt, ha megvan benne.
Hogy lehet az önállósághoz szükséges belső hajtóerőt felszínre hozni?
Az önálló cselekvéshez szükséges energiával a meghitt együttlét tölti fel a gyerekeket. Mindig meg kellene töltenünk a gyermek szeretettankját, amikor szüksége lesz a belső tartalékaira, pl. mielőtt azt szeretnénk, hogy játsszon mellettünk, amíg dolgozunk, mielőtt óvodába vagy iskolába indítjuk, és mielőtt lefektetjük aludni. Egy kisgyerektől még az önálló elalvás is sok lelkierőt igényel. Minden elszakadás és minden önálló tevékenység előtt töltsük fel a szeretettankját bőségesen!
Sajnos gyakori, hogy már reggel mérgelődünk és sürgetjük egymást. Már a nap elején lemerítjük egymás érzelmi tartalékait ahelyett, hogy feltöltenénk. Deficittel indul a nap. Egyre nagyobb ritkaság, hogy egy család együtt nyugodtan meg tud reggelizni. Egyre kevesebb családban tudnak a gyerekek testileg-lelkileg jóllakni a szülők asztalánál, mielőtt elkezdődik a napjuk. Nincs idő meleg együttlétre. Nincs idő töltekezésre.
Ha egy gyerek lemerült elemekkel érkezik az óvodába, hogy fog tudni a stresszel megbirkózni és kreatívan játszani? Ha érzelmileg éhesen érkezik az iskolába, hogy lesz kedve és energiája tanulni? Nem lesz kíváncsi. Nem meri föltenni a kezét. Nem fogják érdekelni az új dolgok, amikről hall. Miért olyan közömbösek a gyerekek? Miért nem érdekli őket semmi? Miért nem lelkesednek? Miért nem kíváncsiak? Mert már reggel üres szeretettankkal érkeznek.
Sokkal jobban fejlődnének, és jobban megállnák a helyüket az óvodában meg az iskolában, ha az energiatartalékok feltöltésére is gondolnánk, amikor kialakítjuk a napirendjüket. Képzeljük csak el, mi lenne, ha minden család reggel 8 és 9 között nyugodtan együtt megreggelizhetne, és csak fél 10-kor kezdődne az iskola? Kevesebb idő jutna tanítási órákra, de mennyivel aktívabban részt tudnának venni a gyerekek! Micsoda kérdéseik lennének! Csak úgy áradna belőlük a gyermeki kíváncsiság! Mennyivel boldogabban és hasznosabban telne az a rövidebb idő!
A belső motivációt legjobban a kötődő éhség kielégülése (a beteljesülés érzése) szabadítja fel. Akkor tesszük a legtöbbet a gyerekeink önálló tanulásáért, ha egy kis meghitt együttléttel a kötődő éhségüket is kielégítjük, mielőtt útnak indítjuk őket. A közelség keresése ekkor átvált szárnyalásba, a belső hajtóerő kiáramlik, és a gyermek készen áll az aznapi kihívásokra. Van ereje élni az életét. Először tehát töltsük fel meghitt együttléttel, azután indítsuk el:
“Nem az a mester, aki megtanít valamire, hanem aki
megihleti a tanítványt, hogy legjobb tudását latba vetve
fölfedezze, amit már eddig is tudott.”
– Paulo Coelho
Egy gyerekeket könnyű megihletni, mert tele van kreativitással, és kikívánkozik belőle a sok-sok tartalom.
Tekints méltónak a komoly érdeklődésedre mindent, ami a gyerekedből fakad: az eredeti gondolatait, a saját ötleteit, a kérdéseit, a vágyait, a céljait és a műveit. Ha kapsz tőle egy rajzot, vagy egy termésekből összeragasztott valamit, ne azt nézd, hogy szépen sikerült-e! Az a fontos, hogy ő maga csinálta. Ne azt nézd, hogy mi rajta a javítanivaló. Azért értékes, mert belülről jött.
Ha a gyereked csillogó szemmel újságolja, hogy “Mami! Mami! Ezt én csináltam! Én egyedül!”, örülhetsz, mert szépen halad az önállósulás útján. Ha azt kérdezgeti, hogy tetszik-e, tudd, hogy ez még a kötődés kérdése. Az egyéniséggé válás útján fontosabb lesz neki, hogy “egyedül én csináltam.” Amikor azt tapasztalja, hogy amit kitalál, az tényleg érdekli a számára fontos felnőtteket, előmerészkedik belőle, ami odabent van (mint a csigabiga szarvai). De az érzékeny csigaszarvak könnyen vissza is húzódnak, ha a belülről fakadó kreatív megnyilvánulásokat minősítjük (jutalmazzuk vagy megmosolyogjuk, megbíráljuk, javítgatjuk, vagy humoros megjegyzéseket teszünk rá).
Apukám mellett már gyerekként is érezhettem, hogy érdekli, ami bennem van. Amikor visszaadtam neki egy befejezett könyvet, vagy elmeséltem neki egy élményemet, gyakran megkérdezte, hogy “Mit gondolsz? Mi a véleményed?” Ettől szárnyakat kaptam. Már 4-5 évesen szerettem elméleteket kitalálni. Apukám volt az első, aki helyet adott a gondolataimnak: “Mi jut erről eszedbe? Szerinted hogy van ez?” Nem töltött velem rengeteg időt, de sokat tett azért, hogy gondolkodó embernek ismerjem meg magam. Még ma is emlékszem néhány ötéveskori teóriámra. Azért születhettek, mert valakit érdekelt, hogy mit gondolok. Azzal, hogy teret adott az elképzeléseimnek, szinte előhívta belőlem a kreatív gondolkodást. Egy ötéves gyerek elképzeléseinek persze nem sok köze van a valósághoz, és ezt nyilván ő is tudta. De én azt hittem, hogy nagyszerű gondolataim vannak, mert az apukám, amikor időt szakított rám, meghallgatta őket. Tudta, hogy az önálló gondolkodást is el kell kezdeni valahol. Megihletett a figyelmével. Amikor pedig nem volt, aki meghallgasson, megpróbáltam lerajzolni az elképzeléseimet. Rengeteg eredeti gondolat tud egy gyerekből előjönni, ha kíváncsi rá a felnőtt, aki fontos neki.
“A zenepedagógia út a remekművekhez.”
– Kodály Zoltán
Vigyük gyerekeket igazi múzeumba, igazi hangversenyre is! Olvassunk nekik igazi könyveket! A velünk lakó nagymamám szívesen olvasott bármelyik unokájának, aki szombat-vasárnap kora reggel megjelent az ágyában. Sok sok igényes és inspiráló remekművet olvasott fel nekünk: Andersen meséit, a legtöbb Fekete István regényt, néhány Gárdonyit, Coopert, Vernét, Kiplinget, Jack Londont… Élő könyveket, amelyek nagyszerű elmékkel hoztak kapcsolatba, akik újabb kérdésekre ösztönöztek, fokozták az étvágyunkat a szellemi kalandozásra, az önálló tanulásra.
Rengeteget teszünk a gyerekeink önálló lényének a kibontakozásáért, ha minden nap átélhető és inspiráló könyvekből olvasunk nekik, amelyek szereplőihez személyesen is tudnak kapcsolódni. Ne azzal a céllal olvassunk, hogy olvasni tanuljanak! Egyszerűen élvezzük a közös élményt, és tegyük lehetővé, hogy új gondolatokkal találkozzanak, és közben a képzeletük is és a szókincsük is gazdagodjon. Az igényes olvasmányok, az irodalmi, zenei és képzőművművészeti remekművek nagyszerű elmékkel ismertetik össze a gyerekeket, és a szellemi étvágyukat is fokozzák.
Ahhoz, hogy előhozzuk a gyerekeinkből, ami odabent van, némi anyagbeszerzésre is szükség lehet – el kell látnunk őket kreativitásra csábító, jó minőségű eszközökkel és anyagokkal.
Tartsunk otthon kevesebb kész játékot, és több papírt, zsírkrétát, színes ceruzát, ollót, ragasztót, festéket, fonalat, színes rongyot, kavicsot, faanyagot, szerszámot, építőkockát és Legót. Ne dobjuk ki azonnal a háztartási gépek nagy kartondobozait sem… gyűjtsünk bármit, amiből a gyerekek örömmel alkothatnak!
A kamaszunknak szép üres füzetet és könnyen író tollat is ajándékozhatunk, hogy naplót írhasson, megírja a történeteit, összerendezze a gondolatait és ki tudja magát fejezni életének abban a szakaszában, amikor az önkifejezés nehezen megy.
Adjunk alkalmat az ajándékozásra is! Amikor a gyerekek maguk készíthetik az ajándékaikat, sokkal fontosabbá válik számukra az ajándékozás, mint az, hogy ők mit fognak kapni. Minden ünnep remek alkalom a kreatív hajtóerők kiáramlására. Ha ellátjuk őket elég alapanyaggal és arra is figyelünk, hogy idejük is maradjon a kreativitásra, csodálkozni fogunk, mennyi alkotókedv és önállóság nyilvánul meg az ajándékaikban. Ajándékkészítési lázban fognak égni!
A karácsonyi készülődés (egy kis szülői segítséggel) nagyszerű alkalom az eredeti ötletek és a szárnyaló képzelet megnyilatkozására. Csak legyen mivel és legyen mikor rajzolni, vágni, ragasztani, fúrni-faragni, verset írni és zenét szerezni!
Mit tegyünk, hogy önállóbbá váljon? c. sorozat:
1. Hozzuk elő, ami megvan benne!
2. Adjunk neki lehetőséget!
3. Bízzunk rá felelősséget!
4. Hívjuk elő a saját jószándékát!
Ha néha kétségbe vonjuk a kötődés szerepét a csecsemőkoron túl: óvodáskorban, iskoláskorban, serdülőkorban, mert nem azonnal látszik az eredménye, véssük jól a szívünkbe, hogy az önállósulás érési folyamatát nem a korai leválás, hanem a mély és kielégítő kötődés táplálja.
Bővebben
Parancsolgat és követelődzik a gyerekünk? Ne kevesebb, hanem több figyelmet, több közelséget, több törődést adjunk! Kapaszkodik belénk, amikor eljött az esti vagy a reggeli búcsú ideje? Ragaszkodjunk hozzá jobban! Tartsuk erősebben! Múljuk felül, amit a gyerek vár! Akkor nyugszik meg, ha telítődik.
Bővebben
GYÖKEREK sorozat » 5. rész: SZEPARÁCIÓ és HÍDÉPÍTÉS
Amikor a kötődő éhsége kielégületlen, a gyermek nyugtalan lesz, kapaszkodós, féltékeny és ingerlékeny. Elkeseredetten próbálja magára vonni a figyelmet. A gyerekek “rossz” viselkedésének hátterében nagyrészt a szeretet utáni kielégítetlen szomjúság rejlik.
Társas lények vagyunk, ami azt jelenti, hogy szükségünk van kapcsolatra. A szeretet-szükségletünket más embereknek kell kielégíteniük. Nemcsak arról van szó, hogy az emlősöket a túlélésért vívott küzdelem arra ösztönzi, hogy egymás közelében maradjanak. A kisbaba nem a túlélésért, hanem a közelségért küzd, amikor sír, hogy vegyük fel, pedig már megetettük és tisztába tettük. És a szívünk mélyén mindannyian nagy csecsemők vagyunk. Ezt kell mgértenünk ahhoz, hogy az érzelmekre ne megfejthetetlen talányként tekintsünk.
Ne felejtsük el, hogy az érettség és az önállóság is a kielégítő függés gyümölcse! Egy gyereknek még nincsenek érzelmi tartalékai. A róla gondoskodó felnőttek osztják meg vele a sajátjukat. A fejlődés elengedhetetlen feltétele a biztonságot nyújtó kapcsolat, amelyben a gyermek újra meg újra feltöltekezhet. Így válhat ő is érett felnőtté, akinek saját tartalékai vannak (amelyből ő is táplál majd másokat).
A szeretettank fogalma Ross Campbelltől származik, aki házasságterapeuta. Mint könyveiben kifejti, ha a szeretettankunk csordultig tele van a másoktól kapott szeretettel, akkor van miből szeretnünk másokat, és jó körülöttünk lenni. Ha a gyermek érzi, hogy szeretik, akkor boldog, szívesen szót fogad, nyugodtan elmerül a játékában, és még az akadályokkal is könnyebben megbirkózik. Amikor a tank kiürül, akkor nyugtalan lesz, kapaszkodós, féltékeny és ingerlékeny. Elkeseredetten próbálja magára vonni a figyelmet. Ha azt látjuk, hogy a gyerekünk nem bír magával, valószínűsíthetjük, hogy az érzelmi tartalékai elfogytak.
Minden gyereknek kell legalább egyvalaki, aki gyönyörködik benne, figyel rá, és akivel meleg, bensőséges viszonyban lehet. Akinél fontosnak érezheti magát, akinek számít. Aki eloltja a szomját a hasonlóság, az összetartozás, a lojalitás és a fontosság iránt (ld. a kötődés gyökerei).
Ki lesz az a valaki, ha nem mi? Kitől kaphatja meg mindezt egy biztonságot nyújtó kapcsolaton belül? Ki más szereti őt annyira, hogy nem fogja kihasználni szomjas kiszolgáltatottságát? Ki máson keresztül sejthetné meg, hogy a mennyei Atya is gyönyörködik benne, “drágának és becsesnek” tartja (Ézsaiás 43), törődik vele és gondoskodik róla? Kitől tudja meg, hogy bízhat, mert nem fog visszaélni a bizalmával?
Ha otthon feltöltődhet a szeretettankja, nem fogja a szomjúsága olyanok karjaiba kergetni, akiknél nagy árat kell fizetnie a “tankolásért” (ld. kortárs-orientáció).
“Anya, vegyél fel! Anya, gyere, nézd! Anya, én is jövök!” Hányszor halljuk ezt egy nap? “Anya, szeretlek” – mondja, és teljes erőből átfogja a lábadat, miközben épp igyekszel valahova. Percenként vág egy vicces pofát, és addig nem tágít, amíg fel nem nézel a munkádból és rá nem nevetsz. Hordja hozzád a rajzait, és mindet meg kell csodálnod. Egymás után hozza a könyveket, hogy abból is olvassál. Nem tudja, mire van szüksége; ezért nem azt mondja, hogy “szomjas vagyok, tölts belém egy kis szeretetet”!
Te elfoglalt vagy és kezd benned felmenni a pumpa, ő pedig egyre vadabb. Már nyafog, rugdos, dobál, összetör valamit, vagy beleköt a testvérébe. Majdnem bánni kezded, hogy nem ültetted a tévé elé, mint annyi ismerősöd. Kénytelen vagy foglalkozni vele. De mit csinálsz? Dühösen kiabálsz? A sarokba küldöd? Ígérsz egy fenekest? Ha tudod, hogy mindenek előtt a szeretettankjának kell tele lennie, talán magadra erőltetsz egy kis nyugalmat, és szemrehányó mellékzöngék nélkül felveszed, magadhoz öleled, és úgy tartod a karjaidban, mint aki nem siet sehová. Mire megtelik a tank, a vad és követelődző gyerek megnyugszik és újra szót fogad. Újra el tud merülni a játékában, és újra tanítható lesz.
Az odafigyelés, a szeretet ugyanúgy termelődik bennünk, mint az anyatej. Minél többet adunk, annál több lesz megint. És ugyanúgy, mint az anyatejhez, a tápláló szeretethez is rajtunk keresztül, a személyes kapcsolatban kellene a gyerekeinknek hozzájutnia. A gyermeki agyat a szeretet táplálja; éretté fejlődésének legfőbb feltétele a biztonságot nyújtó kapcsolat. Teremtő Istenünk nagyszerűen kitalálta.
“Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!
Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.”
-János 7:37-38“Ha segítségül hívod az Urat, ő válaszol, ha kiáltasz, ezt mondja: Itt vagyok!
Az Úr vezet majd szüntelen; kopár földön is jól tart téged, és csontjaidat megerősíti.
Olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz.”
– Ézsaiás 58:9,11“Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára, és nem ül a csúfolódók székére,
hanem az Úr törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal.
Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja.”
– Zsoltárok 1:1-3
Örökkévaló Atyánk folyamatosan adja a szeretetet és az odafigyelést, amire szükségünk van. A szeretteinken keresztül jut el hozzánk, és – ha ismerjük őt – közvetlenül is. A tiszta forrás, az élő víz a rendelkezésünkre áll. Nem kell kiizzadnunk; csak azt kell továbböntenünk a gyerekeinkbe, amit mi is úgy kaptunk, és ami – egy biztonságot nyújtó kapcsolatban – bennünk is termelődik, akárcsak az anyatej.
A gyerekeink töltögetése, locsolása is a “kertészeti” munkánk része. Nem kell sehová érzelmileg szomjasan elengednünk! Isten bennünket bízott meg a nevelésével: azzal, hogy tápláljuk, gondozzuk és eddzük (ld. Mit jelent nevelni?). Ha mi feltöltve tartjuk a szeretettankját, ha újra meg újra eloltjuk a szomját, nem szorul rá, hogy a barátokkal, a videojátékokkal vagy függőséget okozó pótszerekkel próbálja oltani!
Ha megértjük, hogy amikor “rosszalkodik”, többnyire valódi figyelmet kér tőlünk, szeretetet, amire igazán szüksége van, a legtöbb nyúzásra, nyafogásra, dühkitörésre és ideges összetűzésre nem is fog sor kerülni. Megelőzzük azzal, hogy feltöltve tartjuk a szeretettankját.
A gyerekünknek folyamatosan hallania és éreznie kell a meghívást, hogy a mi asztalunkál egyen. Mégis, hányszor küldjük el egy-egy nap folyamán? Az olyan kapcsolat a termékeny nyugalom forrása, amelyben bőséges, a szükségleteken felüli a gondoskodás. Amelyben a gyermek többet talál, mint amennyit el tud fogyasztani (erről megint az anyatej jut szembe). Nyugodt lehet, mert Anya szeretete nem fog kiapadni.
A Bibliában a bőséges gondoskodás egyik jelképe a lakoma. Atyánk terített asztalán több van, mint amennyi elég az éhség és a szomjúság csillapításához. A szabadító Messiásban bőségesen gondoskodott rólunk. “Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek” – mondta Jézus (János 10:10).
Nem kimért. Többet ad, mint amennyi elegendő. Miért? Azért, mert a gondoskodó vezető, a pásztor sajátja a bőséges gondoskodás. Ő a nyugalom forrása, aki mellett nincs okunk aggodalomra. Jézus olyan pásztor, aki bőségesen gondoskodik. Ezt énekelte meg Dávid a huszonharmadik zsoltárban:
“Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.
Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget.
Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért.
Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.
Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam.
Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az Úr házában lakom egész életemben.”
– Zsoltárok könyve 23.
A gyerekünk is akkor nyugodt, ha azt érzi, hogy több szeretet, több türelem, több elkötelezettség, több gondoskodás van a tarsolyunkban, mint amennyit el tud fogyasztani. Hadd olvassa ki a hangunkból és a mozdulatainkból, hogy nem kell aggódnia, nem maradhat szomjas! Tudjuk, mire van szüksége, és nálunk többet talál. Nem kell kikövetelni, és nem kell mással kipótolni. Jó lenne, ha még a serdülő is azt olvashatná ki a viselkedésünkből, hogy “Gyere haza, itt van a lakoma. A mi asztalunknál egyél. Nyugodj meg és bízzál bennünk. Bízd ránk magad; a mi dolgunk, hogy kielégítsük a szükségleteidet!”
Nagyszerű, ha olyan gyerekünk van, akinek a szeretettankját fel lehet tölteni. A jó hangulatú együttlétek alatt szinte érezzük, ahogy feltöltődik és megnyugszik. Amikor megtelt, megújult érdeklődéssel fordul a külvilág felé. Felbuzog benne a vállalkozó szellemű, szárnyaló energia, és már indul is, hogy felfedezzen vagy alkosson valamit. De nem mindenkit lehet ilyen eredményesen feltölteni. Van, akinek kilyukadt a szeretettankja. Szerető gondoskodásunk annyi eredményre vezet, mintha egy lyukas vödröt próbálnánk teletölteni. Mit kezdjünk vele?
Annak lyukas a szeretettankja, aki védekező állapotba került a saját sebezhetőségével szemben. A védekező állapot a kielégítő függés hiányából fakad. A fejlődéshez szükséges nyugalom, a gondtalan játékkal töltött gyermekkor hiányában az alkotó szárnyalás és az önállóvá fejlődés helyett megreked a fejlődésben a védekezésbe vonult gyerek.
Állandóan szirénázik a riasztórendszere, mert a saját idegrendszere számára az elviselhetőnél nagyobb elszakadást (szeparációt) él át. Agya csak úgy tud megbirkózni a fájdalommal, hogy beadja az érzéstelenítőt (az ACTH és a kortizol nevű stresszhormonok tartósan magas szinten tartásával). A kialakult stresszállapot gátolja az agyműködést és az emésztést, akadályozza a gyermek pszichoszociális fejlődését. Első jelei közé tartozik, hogy egymás után kapja el a kisebb-nagyobb fertőző betegségeket, mert az állandó stresszkészültség csökkenti a szervezet ellenállóképességét a betegségekkel szemben.
A sebezhetőség elleni védekezés tartóssá vált állapotában a gyermek már nem érzi a saját érzelmeit: már azt sem érzékeli, ha valaki nem tart igényt a társaságára. Mivel a társas érintkezés finom jelzéseit agya már nem érzékeli, a társai egyre jobban elutasítják. Vakmerővé válik, mert nem ijed meg semmitől, ezért a figyelmeztetésre is közömbösen reagál. A szeretet jelei iránt sem fogékony többé, érzelmi szomjúságát sem érzi. Nem jön oda hozzánk egy ölelésért, nem igényli a gyengédséget; eltűnnek a gyengéd érzései. Amikor valami nem megy neki, már nem sírja el magát bánatában, csak forr benne a düh. Egyre agresszívabban viselkedik. Ilyen állapotban nem lehet a szeretettankját feltölteni.
Ilyenkor nem az a helyzet, hogy nem adunk eleget, hanem az, hogy (a kertészeti példához visszatérve) olyan “kemény talajjá” vált, ami nem tudja magába szívni és befogadni, amit beletöltünk. Nem telik meg. Lepereg róla, vagy átfolyik rajta minden szeretet, amit ráöntünk, anélkül, hogy táplálná.
Mi a megoldás? Vissza kell fordítanunk a megkeményedés folyamatát, mert amíg tart, addig nem tud tovább fejlődni! Mindenek előtt azon kell dolgoznunk, hogy a szíve visszanyerje az érző képességét, mert az a baja, hogy megkeményedett: érzéketlenné vált, mert beleragadt a saját sebezhetősége elleni védekezésbe.
A reggeli indulás előtt, ne csak a gyomrát töltsük meg! Lelkileg se indítsuk útnak éhesen és szomjasan! Néhány egyszerű családi szokás meghonosítása segít feltölteni a gyerekeink szeretettankját:
Miért annyira fontosak ezek a fenntartható, egyszerű szokások? Mert felszabadítanak bennünket arra, hogy a folytonos rendreutasítás helyett a gyerekeink szeretettankját tudjuk töltögetni. Akkor lesznek erősek és okosak a külvilágban, ha tele tankkal indulnak útnak. Teli szeretettankra van szükségük ahhoz is, hogy a kapcsolatunk biztonságot nyújtson számukra a távollét alatt: tudjanak tanulni, tudjanak magukon uralkodni, és a stresszel is legyen erejük megküzdeni. A szeretettankjuk feltöltésével gondoskodunk arról is, hogy a távollét ne eméssze fel a jó kapcsolatot!
GYÖKEREK sorozat » 5. rész: SZEPARÁCIÓ és HÍDÉPÍTÉS
A szeretet pszichológiája – bevezetés a kötődéselméletbe
Életünk kezdeti szakaszán agyunkat a kapcsolataink formálják, a biztonságos kötődés pedig még idősebb korban is gyógyítja a megsebzett elmét.
Bővebben
A gyermeknek ugyanúgy nem kellene rászolgálnia a szeretetünk jeleire, mint ahogy arra sem, hogy enni adjunk neki. Nem kell jónak lennie azért, hogy érezze: örömmel látjuk és minden körülmények között gondoskodunk róla.
Bővebben
A mi szemünkben a játék csak szórakozás. A gyerekünk akkor mehet játszani, amikor már nincs más dolga. Pedig a játék az élet kísérleti műhelye, a fejlődés előretörő csúcsa és a feszítő indulatok árnyékszéke.
Bővebben
KÉK nevelés 