A társas agy

A szeretet pszichológiája – bevezetés a kötődéselméletbe. Életünk kezdeti szakaszán társas kapcsolataink minden más környezeti hatásnál döntőbb mértékben formálják az agyunkat, legfontosabb kapcsolataink pedig még a későbbi életkorokban is képesek gyógyítani megsebzett elménket.

Az ember társas (kötődő) lény. A kapcsolatok tesznek bennünket azzá, akik vagyunk: emberivé; a kapcsolatok kötőanyaga pedig a szeretet. Mivel társas lények vagyunk, szükségünk van egymásra; a szükség pedig sebezhetővé tesz. Emberi mivoltunk része a sebezhetőség.  Az ember megismerésével foglalkozó tudomány, a pszichológia, ezen belül pedig a kötődéselmélet (a kapcsolat pszichológiája) foglalkozik a szeretet tudományosan vizsgálható oldalával, a kötődéssel.

Az ember társas természete a kötődéselméletben

Személyes kapcsolataink egész életünkön át szolgálják testi-lelki épségünket és biztonságunkat. A kötődéselmélet az emberi kapcsolatokról szól. Egyik fontos megállapítása, hogy a kötődő éhség – a szüntelen sóvárgás, hogy mély érzelmi szálakkal kapcsolódjunk össze egy “másikkal” – egyetemes; megvan mindannyiunkban, és ugyanolyan valós, mint a gyomrunk éhsége. Lelki épségünk éppen úgy függ attól, hogy van-e, akihez lelki gyökereinkkel kapcsolódhatunk, ahogy testi épségünk függ attól, hogy van-e mit ennünk.

A személyes kapcsolódás vágya tehát emberi mivoltunk része. Velünk születik és egy életen át elkísér. Nem gyerekes függőség, amit idővel kinövünk. John Bowlby, “a kötődéselmélet atyja” szerint egész életünkön át figyelünk azokra, akikhez leginkább kötődünk. Nemcsak azt akarjuk tudni, hogy hol vannak, hanem azt is, hogy érzelmileg merre járnak: közelednek-e vagy távolodnak; nyitottak-e felénk: érvényes-e még a meghívás a jelenlétükbe.[1]

A kötődéselmélet másik fontos fogalma a belső munkamodell, amely a rólunk gondoskodókhoz fűződő korai élmények mentén alakul ki bennünk. Később is az első évek kötődő élményeinek szűrőjén keresztül látjuk magunkat. Még felnőtt korunkban is e korai tapasztalatok határozzák meg, hogy mások iránt mit érzünk és a kapcsolatainkban mire számítunk.

kotodesi-mintazatok-kek-neveles

Mary Ainsworth a gyermeki kötődés egyéni különbségeit tárta fel a híres idegen helyzet vizsgálatokban. A biztonságosan kötődő gyermek (első életéveiben szerzett tapasztalatai alapján) szeretni valónak hiszi magát, másokat pedig általában megbízhatónak és megközelíthetőnek tart, akiktől segítséget várhat. A bizonytalanul kötődő gyermek korai élményei alapján arra a következtetésre jutott, hogy nem elég szeretetre méltó, és nehezére esik másokban megbízni. Önértékelése jellemzően bizonytalan.

Bowlby később azt is felismerte, hogy a gyermek lelki fejlődését a számára fontos személyekkel való kapcsolat napi élményei sokkal erőteljesebben formálják, mint egy kivételes traumatikus élmény. A bajban azok közelségét keressük, akikhez mélyen kötődünk; a szeretett lény a menedékünk. Ha megrázkódtatás ér, nála keresünk vigaszt és nyugalmat. Ha van kihez biztonságosan kötődnünk, akkor van az életünknek biztos bázisa, hátországa, ahonnan szárnyra kelhetünk, hogy felfedezzük és meghódítsuk a világot.

Amikor egy kötődő kapcsolatunktól elszakadunk, és nem tudunk visszajutni a közelébe, szorongást érzünk, és talán tehetetlen dühöt is kivált belőlünk a frusztráció. A kötődésvesztés élménye (a szeretett személy végleges elveszítése, halála), gyászfolyamatot indít el bennünk.

A kötődéselmélet a tudomány eszközeivel tárja fel, mit jelent, hogy sebezhető társas lények vagyunk, mi okozza lelki szenvedéseinket, miért adjuk őket tovább a gyerekeinknek, és hogyan ne adjuk őket tovább. A kötődéselmélet adta keret az alapvető emóciók (pl. a közelség keresése, a düh, a félelem, a bánat és a gyász) útvesztőiben is segíti az eligazodást.

Agytól agyig kapcsolat

tarsas-agy-goleman-kek-neveles

“A neurobiológia feltárta az agynak azt a – felépítéséből adódó – tulajdonságát, hogy szociábilis: hajthatatlanul keresi a bensőséges kapcsolódást a másik aggyal, valahányszor kapcsolatba lépünk valakivel. Idegrendszerünknek ez a közvetítő szerepe felelős azért a hatásért, amelyet a velünk kapcsolatban élők agyi és testi állapotára gyakorlunk, és azért is, amelyet ők idéznek elő bennünk.

Bármennyire is meghökkentő, emberi kapcsolataink nemcsak az élményeinket festik át, hanem még a szervezetünk állapotát is meghatározzák. Az agytól agyig kapcsolat egymásra hangol bennünket legfontosabb kapcsolatainkkal. Apró dolgokban is, például hogy ugyanazokat a vicceket találjuk humorosnak, de olyan mélyebb szinteken is, mint pl. hogy mely génjeink lépnek (vagy nem lépnek) működésbe a T sejtekben, amelyek az immunrendszer közkatonái az állandóan támadó baktériumok és vírusok elleni folyamatos küzdelemben.”
– Daniel Goleman[2]

Életünk kezdeti szakaszán társas kapcsolataink minden más környezeti hatásnál döntőbb mértékben formálják az agyunkat, legfontosabb kapcsolataink pedig még a későbbi életkorokban is képesek gyógyítani megsebzett elménket.

Goleman szerint az agytól agyig kapcsolatnak köszönhetően a legfontosabb kapcsolataink nemcsak formálnak és gyógyítanak, hanem:

“ez a kapocs kétélű kard. Az építő emberi kapcsolatok jótékonyan hatnak egészségi állapotunkra, a mérgező viszonyok azonban úgy hatnak, mint a lassan ölő méreg a testben.”[2]

Ha elménket a kapcsolatok sebzik, a sebzett elmét pedig a kapcsolatok gyógyítják, mekkora lehet a család, és a körülöttünk lévő szociális háló vagy kötődő falu: egy-egy baráti kör vagy gyülekezet szerepe? Miből gondoljuk, hogy a lelkigondozói fotelben jobban gyógyul az emberi lélek?


[1] John Bowlby (1969): Attachment and Loss. Vol.1, Attachment (London: Hogarth)

[2] Daniel Goleman (2006): Social Intelligence: The New Science of Human Relationships (New York: Bantam Books Trade Paperbacks). / Társas intelligencia – az emberi kapcsolatok új tudománya, 8-9., Libri, 2015.

Ajánlom Csóka Szilvia összefoglalóját is a kötődésről: www.kotodes.hu/kotodesrol