Hidaljunk át minden szakadékot!

GYÖKEREK sorozat » 5. rész: MIT TEGYÜNK, HOGY MEGMARADJON A KAPCSOLAT?

Hogyan hidaljuk át, ami elválaszt?
A visszatérést hangsúlyozzuk, amikor megint együtt leszünk a jó kapcsolatban!



A négy éves Petra minden reggel sírva búcsúzott az anyukájától az óvodában. Az óvónő azt mondta neki, hogy Harisnyás Pippi, Harry Potter és Anna (a Zöld Oromból) szülők nélkül is remekül elboldogult, és ő sem kivétel, csak össze kellene szednie magát.

Ez nem nyugtatta meg Petrát, akkor pedig kifejezetten megrémült, amikor anyukáját nyomatékosan megkérte az óvónó, hogy máskor ne is kísérje be az épületbe, hanem a kapuban vegyen tőle határozott búcsút. Ebédidőben se vigye haza; ha délutánig bent marad, hamarabb hozzászokik a gyerektársasághoz. Ezen kívül a “rendellenes szorongás” kivizsgálását is javasolta.

Az édesanya viszont nem ijedt meg. Továbbra is azt tette, amiről úgy gondolta, hogy Petra javára válik. Minden nap bekísérte az öltözőbe, és azzal búcsúzott, hogy ebédidőben érte jön. Sőt, egy szívecskés kulcstartót is tett a zsebébe, hogy ha elszomorodik, a szívecskét megtapogatva eszébe jusson, hogy Anya a távol töltött órák alatt is gondol rá.

Év végén az óvónő megjegyezte, milyen szépen kivirágzott Petra – ami alatt azt értette, hogy jó ütemben fejlődött. A fejlődés mindig halad a maga természetes útján, amíg a gyermek kötődő gyökereit biztonságot nyújtó kapcsolat táplálja.

Petra, aki ma már 12 éves, nemrég mesélte, hogy abban a nehéz időszakban milyen sokat jelentett neki, hogy az egyik dadus néni leguggolt hozzá, és komolyan a szemébe nézve azt mondta: “Nem baj, hogy sírsz. Persze, hogy hiányzik az anyukád.”

Vállaljunk felelősséget a kapcsolatért!

A kapcsolat kezdeményezése és fenntartása a mi dolgunk, nem a gyerekeké. Az egészséges felnőtt-gyerek kapcsolatban a felnőtt a gondoskodó vezető, a felelős fél. A gondoskodásunkat nem szabad függővé tennünk attól, ahogy a gyerekünk viselkedik. Vállalnunk és viselnünk kell a felelősséget a kapcsolatért! Hogyan?

  • Minden konfliktushelyzetben éreztessük vele, hogy ő fontosabb nekünk, mint a viselkedése, vagy a teljesítménye.
  • Tartsuk melegen a gyerekünkben az érzést, hogy összetartozunk – nem kell megdolgoznia azért, hogy jóban legyünk.
  • Véletlenül se keltsük azt a benyomást, hogy ő a felelős a mi érzéseinkért: ha haragszunk, ha kétségbe esünk, ha örülünk, vagy ha sírunk miatta!
  • Világosan adjuk tudtára, hogy semmi nem szakíthatja ki a szeretetünkből; semmi nem választhatja el tőlünk. Folyamatosan küldjük az üzenetet, hogy nem tud olyat tenni, amivel elveszítené a kapcsolatot.
  • Mi gondoskodunk a kapcsolat fenntartásáról és helyreállításáról. Véletlenül se küldjünk olyan üzeneteket, hogy rajta múlik, jóban vagyunk-e!

hidalj-at-kek-neveles

Hidaljuk át a szeparációt!

Hidat kell építenünk minden távolság fölé; például amikor a gyerekünk nélkülünk tölti a napját az óvodában vagy az iskolában. A megoldás mindig az, hogy búcsúzáskor biztossá tesszük a következő együttlétet. Azzal, hogy a tátongó szakadék helyett az együttléthez vezető hidat látja maga előtt, átsegítjük a szeparációs szorongáson. Este nyugodtabban el tud aludni, nap közben pedig felszabadultabban játszik vagy tanul.

Rengeteg távolságot, sok-sok szakadékot kell áthidalnunk minden élő kapcsolatban. Sok gyerek könnyeben alszik el, ha hidat építünk az elalvás okozta szeparáció fölé. De még a halál szakadékát is át lehet hidalni.

Ha tudod, hogy beteg vagy és nemsokára meghalsz, segítesz a gyerekednek még a közelgő halálod feldolgozásában is. Előre megépítheted azokat a hidakat, amelyek majd átívelnek a halálod völgye fölött. Írhatsz egy levelet, amit majd az ötödik születésnapján olvasnak fel neki, egy másikat a tizenötödik születésnapjára, egy másikat pedig az érettségije vagy a diplomája ünneplésekor, egy újabbat az esküvőjén. Sokféleképpen gondoskodhatsz róla, hogy ne a szeparáció szakadékába essen, hanem a hídon tudjon maradni, a következő találkozás felé haladva, reménységgel.

A rövidebb-hosszabb távollétek áthidalására valók a fényképeid is az ágya körül, hogy amikor lefekszik, ott legyél a szeme előtt. Egyik kis híd után következik a másik, estéről estére, és minden alkalommal megmarad az összekötő kapocs. Így lehet áthidalni nemcsak az alvás, hanem még a halál okozta szeparációt is. De sok más szakadék van, amit át kell hidalni.

Hogy hidaljuk át, ami elválaszt?

A visszatérést hangsúlyozzuk, amikor megint együtt leszünk a jó kapcsolatban!

A gyerekünk ronda hisztis jelenetet rendez vásárlás közben, pedig nagyon jól tudja, mennyire utáljuk az ilyen viselkedést? Elvittük a tett színhelyéről, és már le is csillapodott, de most kerüli a tekintetünket. Éket vert közénk, hogy úgy érzi: megbántott és most nem vagyunk jóban. Mi a teendő ilyenkor?

Egyszerűen hozzunk szóba egy közeli eseményt, valami közös programot, ami nemsokára lesz, egy-két órán belül, amikor valami jó dolgot fogunk együtt csinálni: olyasmit, amit máskor is szoktunk, amikor derült idő van a kapcsolatunkban.

“Amikor hazaérünk, kiválasztunk egy szép narancsot ebből, amit most vettünk, és elfelezzük!” “A tegnap esti fejezet, amit elalvás előtt olvastunk, olyan izgalmas volt! Alig várom a folytatást!”

Hidaljuk át a rossz viselkedést!

A gyerekkel való kapcsolatért mindig mi, felnőttek vagyunk a felelősek. Nekünk kell áthidalnunk azt a szakadékot is, ami az ő rossz viselkedése miatt keletkezett köztünk. Amikor olyanokat mondunk neki, hogy “ezt nem szabad, ilyet nem csinálhatsz, ebből baj lesz, nem viselkedhetsz így akkor sem, ha valami felbosszantott, nem bánthatod a testvéredet”, távolabb húzódik tőlünk. Amikor megakadályozzuk valamiben, rászólunk, leállítjuk, korlátozzuk, kiveszünk a kezéből valamit, akkor is szakadék keletkezik közöttünk. Ő is ugyanazt érzi, amit mi, amikor egy jó barátunk szól valamiért, amit rosszul csináltunk: “Vajon még mindig jóban vagyunk? Így is szeret?”

Amikor a gyerekünk olyasmit művel, ami helytelen, a mi felelősségünk, hogy helyreigazítsuk. De bármilyen igazságosan és szeretetteljesen szembesít valaki bennünket is a hibánkkal, mi az első villám, ami belénk csap? “Jaj, te jó ég, ideje volna megtanulnom a leckét!” Dehogy! Egyáltalán nem ez az első gondunk! Hanem az, hogy: “Vége a kapcsolatnak? Vagy megmarad?” Emberek vagyunk, társas lények, akiknek az első mindig a kapcsolat. Ezért, amikor konfliktus keletkezik köztünk, amikor szembesítünk valakit a hibájával, vagy amikor egy gyerekre rászólunk és leállítjuk, mindennél fontosabb, hogy hozzátegyünk valamit, amiből tudhatja, hogy bármit tett, bármekkora csalódást vagy bosszúságot okozott, a kapcsolat megmarad.

“Már nagyon várom, hogy este megint együtt fussunk.” “Holnap lesz az a kiállítás, amire megyünk, emlékszel?” Amikor valami elválaszt, a visszatérést hangsúlyozzuk, amikor megint együtt leszünk a jó kapcsolatban!

Nem kell, hogy nagy dolog legyen; az a lényeg, hogy a konfliktust követően ne hagyjuk a gyereket (vagy bárki mást) beleesni a szeparáció szakadékába! Félreérthetetlenül legyen ott a levegőben, hogy “továbbra is az anyád (az apád, a tanárod, a feleséged) vagyok, a kapcsolatunk nem változott, ugyanolyan jóban vagyunk”. Minél rosszabbat csinált, annál fontosabb tudatni vele, hogy a kapcsolatunk nem a teljesítményén múlik; elkötelezettek vagyunk hozzá, és minden megmarad köztünk a régiben.

Ha párunkkal veszekszünk, és a veszekedés kellős közepén sikerül valami olyasmit is mondanunk, hogy “jó, hogy ma randizni megyünk, ránk fér a közös kikapcsolódás”, akkor tudatjuk vele, hogy részünkről a konfliktust túléli a kapcsolat. Ezt a gyerekünknek is tudnia kell.

A gyakorlatban ez nagyon egyszerű, ha gondolunk rá. A gyerek (vagy a párunk) helyébe képzeljük magunkat és átgondoljuk, hogy mi miatt érezheti úgy, hogy távolság van közöttünk. Ezután pedig hidat építünk minden szakadék fölé, ami (az ő szemében) elválaszthat minket. Arról kell gondoskodnunk, hogy – bármi rosszat tett – a szeparációs szakadék helyett a kapcsolat hídját lássa maga előtt. Például úgy, hogy nem duzzogunk egészen addig, amíg oda nem jön bocsánatot kérni, hanem csak úgy megbocsátunk.

Hidaljuk át a fegyelmezést!

Ha rendre utasítottuk a gyerekünket, ha megvontunk tőle egy kiváltságot, ha megtiltottunk neki valamit, át kell hidalnunk az érzelmi távolságot, ami a fegyelmezés miatt keletkezett köztünk! A fegyelmezésnek a viselkedést kell korlátoznia, nem a kapcsolatot!

Mi a teendőnk? A kapcsolatról úgy gondoskodunk, hogy távozáskor mindig biztosítjuk a másikat a következő találkozásról. Irányítsuk figyelmét a következő alkalomra, amikor jó kapcsolatban együtt leszünk megint, hogy világos legyen: szembeszálltunk az akaratával, megakadályoztuk, helyreigazítottuk, de továbbra is vele vagyunk, nem ellene. A részünkről nem változott a kapcsolat. Ugyanolyan drága és becses a szemünkben, mint eddig.

Ha tanár vagy, és egy gyereket ki kell küldened az osztályból, mert zavarja az órát, egy mondat elég a szakadék áthidalásához: “Amint az osztályban helyreáll a rend, utánad megyek és megnézem, hogy jól vagy-e.” Vagy “a következő órán a te versedet fogom felolvasni, remélem, addigra bent leszel megint”. Ebből kiderül, hogy nem fordultál ellene. Nagyon fontos, hogy ezt a nehezebben kezelhető gyerekekkel is meg tudjuk értetni! Sértő, megszégyenítő és ellenséges megjegyzések nélkül is fenn lehet tartani a rendet. “Ma nem tudsz magadon uralkodni, nekem pedig tanítanom kell az osztályt.”

A nevelés csak akkor fog egészségesen működni, ha a kapcsolatra épül. A gyerek legfőbb gondja: “Jóban vagyunk? Meg akarsz tartani?” Csak akkor fog hozzánk ragaszkodni, ha érzi, hogy mi jobban ragaszkodunk hozzá. Akármilyen gond is van vele, következetesen azt kell tőlünk hallania, hogy bármit tesz, mi kitartunk mellette és ragaszkodunk hozzá.

Hidaljuk át a gyerekünk hibáit!

Csaba tudja, hogy a foci mennyire fontos Apának, és mennyire büszke rá, amikor gólt rúg. A döntő meccs kritikus pillanatában neki passzolják a labdát, ő pedig minden igyekezetét összeszedi, és rúg egy hatalmas kapufát! Rajta múlt, hogy nyer-e a csapat, és most veszített. Egy ilyen helyzet nagyszerű magas labda az apa számára. Ha eszébe jut, hogy ez is egy szakadék, aminek az áthidalása rá vár, képes lesz azt mondani, hogy “Nem baj, kisfiam. Most is büszke vagyok rád. Jóban vagyunk. Elmegyünk fagyizni és megünnepeljük, hogy derekasan helytálltál. És ne felejtsd el, hogy ez csak egy játék.”

Ilyesmire akkor kínálkozik a legjobb alkalom, amikor a gyerek kudarcot vall. Amikor valami olyat ront el, ami fontos lett volna a számunkra. Ilyenkor tudjuk neki megmutatni, hogy ő több, mint a teljesítménye. Minden gyereknek ezt kellene átélnie, mert a kapcsolatunk csak így nyújt neki biztonságot!

Amikor úgy érzi, hogy vele alig lehet bírni, akkor ez az, ami fölé hidat kell építenünk. A gyereknek soha nem kellene úgy éreznie, hogy vele nem bír az érte felelős felnőtt. Még ha úgy érezzük, hogy nem bírunk vele, akkor is azt kell tőlünk hallania, hogy “Ne aggódj, kicsim, megoldjuk. Ezen is túl leszünk. Bármi történik… én vagyok a Mamid.”

A gyerekünknek, ha önálló életre még nem képes, éreznie kell, hogy támaszkodhat ránk (még akkor is, ha kétszer akkora, mint mi vagyunk). El kell hinnie, hogy bírunk vele. Akár igaz, akár nem, ezt kell mondanunk, és aztán gondoskodnunk kell róla, hogy így is legyen. Egy gyereknek túl nagy teher, ha úgy érzi, hogy ő túl nagy teher. Efölé is hidat kell építenünk. “Megoldjuk. Túl leszünk rajta. Bármi történik, én vagyok az Apukád, az Anyukád. Én vagyok a tanárod. Itt leszek, számíthatsz rám.”

Megbukott a pótvizsgán. 16 éves, és kicsúszott alóla a talaj. Hidat kell építenünk a hibái és a rossz döntései fölé. Nekünk kell a szakadékot áthidalnunk akkor is, amikor csalódást okoz a félévi bizonyítványa. Ez a megfelelő alkalom, amikor át tud menni az üzenet: “én sem vagyok tőle boldog, de ezek csak osztályzatok. Valamit tennünk kell az ügyben, de nem ezen múlik a kapcsolatunk.” A kontextus, amelyben tanítani tudjuk a gyerekeinket: a biztonságot nyújtó kapcsolat.

Hidaljuk át a haragot és a csalódást!

A gyerekét is és a sajátunkat is. Az övét könnyebb: “Azt hiszem, a helyedben én is dühös volnék rám. Nagyot csalódtál, amiért nem engedtelek el a barátaiddal!” A gyerek ránk irányuló haragja vagy csalódottsága fölé könnyen építhetünk hidat azzal, hogy kimutatjuk, hogy megértjük. És máris a következő együttlétre tehetjük a hangsúlyt.

Ami nehezebb, hogy a saját haragunk és csalódottságunk fölé is meg kell építenünk a jó kapcsolat hídját: “Nagyon dühös lettem, amikor kiderült, hogy elveszítetted a fuvoládat. Még most is mérges leszek, amikor rágondolok. De annál jobban várom, hogy együtt süssünk palacsintát, amit elterveztünk.” Nyugodtan kimondhatjuk, hogy dühösek lettünk (a gyerek úgyis tudja), és egyszerűen a legközelebbi együttlétre, a jó kapcsolatra tesszük a hangsúlyt, ami azt fejezi ki, hogy bármi is történt, bármennyire dühösek vagy csalódottak lettünk, a kapcsolat a helyén maradt.

Hidaljuk át a védekező elhatárolódást!

Vannak érzékeny kicsik, akik néhány rossz tapasztalat után már előre számítanak rá, hogy Anya vagy Apa csalódást fog nekik okozni: Nem váltja be az ígéretét, nem érkezik meg, amikor várták… és a csalódottság ellen védekező elhatárolódásba vonulnak. Érzelmileg bezárulnak. A kamasz pedig bevágja maga után az ajtót és üvölt, hogy “hagyjál békén! Ne szólj hozzám! Ne érj hozzám! Tűnj el az életemből!”

A bezárkózás, a védekező elhatárolódás fölé is hidat kell építenünk. Ilyenkor a lehető legrosszabb legrosszabb olyasmit mondani, hogy “Rendben. Legyen úgy, ahogy akarod.” Ezzel csak tovább mélyítenénk a szakadékot.

Persze egy 14 éves szobájába csak úgy nem nyithatunk be azzal, hogy “Hadd öleljelek meg!” Különösen nem ilyenkor. Amikor egy gyerek elzárkózik előlünk, mi pedig ezzel nem törődve átlépjük a határait, könnyen elszabadulnak az agresszív indulatok. Tehát többnyire nem bölcs dolog csak úgy átlépni a gyerekünk határait. Bölcs dolog viszont a tudtára adni, hogy mi nem fordultunk el tőle, és visszavárjuk a jó kapcsolatba.

Isten már áthidalt minden szakadékot

Semmi nem választhat el minket Isten szeretetétől! Semmit nem tettünk érte, és el sem veszíthetjük. Az Ő szeretetét visszatükröző feltétel nélküli szeretet az egészséges és jó bánásmód a gyerekeink számára is. Emiatt ültette el bennünk Isten azokat az intuíciókat, amelyek segítenek jól szeretni a gyerekeinket. Ne küzdjünk ellenük; ne próbáljunk okosabbak lenni a Teremtőnknél!

“Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez
nem tőletek van: Isten ajándéka;
nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.”
– Efezus 2:8-9

El kell oszlatnunk magunkban azt az elképzelést, hogy jónak kell lennünk ahhoz, hogy Isten elfogadjon. Már csak azért is, mert el kell oszlatnunk a gyerekünknek azt az elképzelését is, hogy jónak kell lennie ahhoz, hogy elfogadjuk őt.

Nem tudunk mindig jók lenni, és a gyerekeink sem. Ha az elfogadottság a teljesítményhez kötődik, a legfontosabb szükségletünk (kötődő kapcsolat) a szorongás forrása lesz. Tudnunk kell, hogy Isten elkötelezett, feltétel nélküli, “annak ellenére” való szeretete nem azért a mienk, mert elég jók vagyunk. Egy kicsit sem a teljesítményünkön múlik, hanem azon, hogy a gyermekeivé fogadott minket. Ez pedig szintén nem a mi művünk. Nem mi tettük magunkat méltóvá rá, és el sem veszíthetjük a “gyermeki jogunkat”. Ajándékba kaptuk, kegyelemből: csak úgy, mert Istennek úgy tetszett, hogy adja. Nem tudunk elég rosszak lenni ahhoz, hogy kiessünk Isten szeretetéből. Semmi nem választhat el tőle.

Tudnunk kell, hogy:

  • nem kell megdolgoznunk azért, hogy Istennel jóban legyünk;
  • semmi nem szakíthat el minket Isten szeretetétől;
  • Isten maga gondoskodott a kapcsolat fenntartásáról és helyreállításáról.

“Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak,
sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.”
– Róma 8:38-39

Isten szeretete nem attól függ, hogy én mit teszek és mit nem, hanem azon, amit Jézus tett. Helyettünk Jézus adja meg az emberi engedelmességet Istennek. Az örömhír: Isten szeret, és a legdrágábbat adta! Feltétel nélkül! Az nem örömhír, hanem neurózis, hogy “Isten szeret, ha…”, és “Jézus meghalt érted, de…”!

Az örömhírnek örüljünk, a gyerekeinket pedig szeressük bátran, mindenféle feltételek nélkül. Amikor bízik bennünk és hallgat ránk, kényszer, ijesztgetés és manipuláció nélkül is meg tudjuk neki tanítani, hogy mi a jó, mi a rossz, és hogy viselkedik egy másokkal is törődő ember.

Azért szeretjük, mert a szülei vagyunk.

Minden gyerekünknek tudnia kell, hogy azért szeretjük, mert a szülei vagyunk, és nem azért, mert (és amikor, vagy amíg) szép, kedves, ügyes, okos és jó. Bármennyire próbára teszi a türelmünket, bármekkora csalódást, bosszúságot vagy szenvedést okoz, a kapcsolatunk túléli. Ezt az üzenetet kell közvetítenünk sikeres és kudarcos időkben egyaránt. A kapcsolat adott, és nem a teljesítményen múlik.


Új Forrás: Soha semmi nem választhat el (szerző: Pálhegyi Dávid)



GYÖKEREK sorozat » 5. rész: MIT TEGYÜNK, HOGY MEGMARADJON A KAPCSOLAT?