Hogy veszítheti el egy gyerek a könnyeit?

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. A gyermek, aki elveszítette a könnyeit
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

Hogy veszítheti el egy gyerek a könnyeit?

1. Nem mehet oda a választott vigasztalójához

A választott vigasztaló kötődéselméleti kifejezés, és azt jelenti, hogy a gyermeknek csak olyan a valaki tud vigaszt nyújtani, akihez erősen kötődik. Általában mindenkinek van legalább egy választott vigasztalója. Még nekünk, felnőtteknek is sokat jelent, ha van olyan valaki az életünkben, akihez nyugodtan odamehetünk, kiönthetjük neki a szívünket és elsírhatjuk előtte a bánatunkat. Ha viszont az a valaki, akihez kötődünk, nem veszi jó néven, hogy neki sírunk, akkor nem találunk helyet a könnyeinknek.

A gyerekek könnyei elapadnak és a szívük megkeményedik, ha nincs senkijük, akinek nyugodtan /a legkisebb elutasítás és megszégyenítés veszélye nélkül) kisírhatják magukat, amikor veszteség vagy csalódás éri őket. Szükségük van valakire, akire tényleg számíthatnak; aki a fájó szívüket gyengéden betakarja és megmelegíti.

Nem könnyű sírni. Egy 3-4 éves már nehezen fakad sírva mások előtt. Attól tart, hogy nem biztonságos. Mi lesz, ha kinevetik? Mi lesz, ha kicsinek és gyengének fogják tartani? Már a 2-3 évesek többségét is érte már elég rossz tapasztalat ahhoz, hogy csak egyetlen egyvalaki előtt merjen sírni: azelőtt, akihez bizalma van; akihez a legjobban kötődik. Szerencsés, ha a kötődő ösztöne egy egy olyan felnőttet választ, aki a könnyeit is szívesen fogadja; akinél minden következmény nélkül nyugodtan sírhat.

Néha vigyázok Julian nevű unokámra. A legtöbbet akkoriban vigyáztam rá, amikor még kétéves sem volt. Rettenetesen hiányzott neki az anyukája. Nagyon kicsi volt, én pedig kénytelen voltam néhány dologban korlátozni a szabadságát. Amikor nemet mondtam neki, láttam rajta, hogy mélyen felkavarja a dolog, a kis szája is legörbült, de elnyelte a könnyeit, mert nem érezte magát elég biztonságban ahhoz, hogy sírjon. Biztonságban volt, hiszen a nagypapája vagyok, és nagyonis támogatom a könnyeket! Szívesen fogadtam volna, de nem én voltam a kiválasztott vigasztalója. Amikor az anyukája hazajött, Julian odarohant hozzá és bömbölni kezdett. Az anyukája volt az egyetlen, aki előtt sírni mert. Szerencsére ő is szívesen fogadta azokat a könnyeket. Miközben hüppögött, Julian el is panaszolta neki a bánatát: „Nagypapa nem engedte, hogy ezt és ezt csináljam!” Valahol ki kellett engednie az összegyűlt feszültséget, hogy alkalmazkodni tudjon egy olyan nagypapához, aki bizonyos dolgokat nem enged meg a házában. Előttem nem mert sírni. Képes volt a könnyeit 3-4 órán keresztül is benn tartani, amíg az anyukája vissza nem érkezett. Akkor aztán eleredt az eső!
– Dr. Gordon Neufeld története

Attól kezdve, hogy a gyermeked óvodába kerül, hosszú órákon keresztül benn kell tartania a könnyeit. Amikor aztán érte mész és megkérdezed tőle, hogy „milyen volt ma az oviban?”, megeshet, hogy kiszakad belőle a sírás. Egész nap visszatartotta, amíg biztonságban nem érezte magát veled, akkor viszont látszólag minden előzmény nélkül elkezd sírni. Ezt tekintsd óriási elismerésnek a kapcsolatotokra nézve, és nagyon jó jelnek, hogy még mindig megvan az érző szíve! Akkor is, ha az óvó néni a fejét csóválja:
– Mielőtt Anyuka megjött, még jól érezte magát. Egy könnyet sem ejtett egész nap.
Attól még nem érezte jól magát! Csak visszatartotta a könnyeit, mert nem volt senkije, akinél a sírást biztonságosnak érezte volna. Ha a gyermeked akkor kezd el sírni, amikor újra veled lehet, akkor nálad érzi magát biztonságban. Te vagy a kiválasztott vigasztalója.

2. Rossz élménye fűződik a síráshoz: levegőnek nézik, megszégyenítik, lekicsinylik vagy megvádolják

A rossz élmények közé tartozik a szeparáció, pl. ha a választott vigasztalója elküldi vagy nem vesz róla tudomást, amikor sír (ezt sokat teszik, nehogy az odafigyeléssel, a gyengédséggel “megjutalmazzák” a sírásért). Rossz élmény, ha szégyellnie kell magát, amiért sír; pl. amikor azt hallja, hogy így csak a kicsik viselkednek. Rossz élmény, ha akaratosnak, hisztisnek, kényeskedőnek tartják, vagy megvádolják, hogy csak azért sír hogy sajnáltassa magát, vagy elérjen valamit. Egy idő után nem tud sírni az a gyermek, aki úgy érzi, hogy nem értik meg; hogy szégyen sírni, és ha sírva fakad, gyöngének, síró pityogónak, bőgő masinának tartják.

3. A hiábavalóság fájó érzése fenyegető következményekkel jár

Elapadnak a gyermek könnyei, ha a sírásért büntetik vagy bántják.
– Ne is próbálj meghatni a könnyeiddel! Ha nem hagyod abba, gondoskodom róla, hogy legyen miért sírnod!

Amikor a gyermeket túl sok káros stresszhatás (elszakadás, megszégyenítés, fenyegetés) éri abban a kapcsolatban, amely a biztos menedék, a vigasztalás és a megnyugvás helye a számára, akkor védekezésbe vonul a sebezhetősége ellen. Védőpáncélt növeszt a szíve köré és nem fog sírni.

A sírás mélyen emberi dolog, és mindenkinek szüksége van rá. A gyermek nem azért sír, mert kényes kis bőgő masina. A kisfiú sem lányos, amikor sír – a fiúknak is kellene sírniuk. Nem volna szabad rosszallóan néznünk arra a felnőttre, aki ölbe veszi a síró gyerekét! Elismerést érdemelne, amiért olyan biztonságot nyújtó kapcsolatot tudott vele kialakítani, amelyben nyugodtan lehet sírni is. De kevesen értik a sírás jelentőségét. Reggel elvisszük a gyereket az új óvodába, és elkezd bömbölni, mert nem akar bemenni. Üvölt és tiltakozik, mert fél és dühös, és nagyobb ez a stressz, mint amennyit el tud viselni; de ilyenkor még nem az elengedés könnyeit sírja. A dühe átfordul szomorúságba, amikor Anya indulni készül, és a kisfiú ekkor már fájdalmasan zokogja az elengedés könnyeit. Ekkor lép közbe az óvónő:
– Anyuka, tessék csak ideadni! Nem fog sírni; meglátja, nem lesz semmi baj!
És a kisfiú valóban abbahagyja a sírást, amint az óvónő átveszi.

A helyében én is abbahagynám! Én se sírok idegenek ölében! A kisfiú nem azért hagyta abba a sírást, mert az óvónő szakszerű fogása csodát művelt vele! A sírásnak azért szakadt vége, mert néla már nem biztonságos dolog sírni. Ez nem előrelépés. Sőt, ha a felnőttek meg akarnak szabadulni a kisfiú könnyeitől, akkor egyre nagyobb veszélybe sodorják. A fejlődés alapfeltétele a biztonságot nyújtó kapcsolat, és egy gyerek annak a karjaiban érzi magát biztonságban, elég biztonságban ahhoz, hogy elsírja a bánatát is, akihez kötődik.

4. Védekezővé vált a sebezhetőség ellen, és már meg sem fájdul a szíve

A legtöbb gyerek a sebezhetőség elleni védekezés miatt veszíti el a könnyeit, amikor a környezete szerint a sírás szégyen, és megszégyenítik miatta. “Csak a kicsik sírnak!” “Csak a lányok sírnak.” A bánatot manapság szégyen kimutatni, mert azt hisszük, hogy a gyöngeség jele. Nem értjük, hogy a gyerekeknek milyen nagy szükségük van arra, hogy eleget sírjanak, legalább az első 5-6 életévben. Az utóbbi időben több tudományos kutatás zajlott a rezilienciával kapcsolatban. Szinte havonta jelentek meg újabb adatok arról, hogy a kisgyerekeknek eleget kellene sírniuk ahhoz, hogy sikeresen tudjanak alkalmazkodni a körülményeikhez, és rugalmas, teherbíró felnőtté cseperedjenek, aki egy összeomlás után ismét felépül; aki talpra tud állni, miután elesett.

Csak az a baj, hogy a csalódás és a bánat, a hiábavalóság fájdalmas érzésései nagyon sérülékeny érzések. Akkor érzünk ilyet, amikor valamin nem tudunk változtatni, hiába akarunk. Min akarunk változtatni? Ami veszéllyel fenyeget és árthat nekünk. Amivel szemben sebezhetőnek, gyengének és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat! És ha egy gyermek már védekezővé vált a sebezhetősége ellen, akkor a bánat és a csalódás fájó érzéseit sem érzi, és az elengedés könnyei is elapadnak.

A gyermek elveszíti a könnyeit. A sebezhetőség elleni védekezés a leggyakoribb oka annak, hogy egy gyermek elveszíti a könnyeit. Amikor megüti magát és nagyon fáj valamije, vagy ha nagyon dühös, akkor tud még sírni, habár a legsúlyosabb esetek, a büntetőintézetek lakói már semmitől nem tudják elsírni magukat. Az elengedés bánatos könnyei viszont elapadnak, ami hatalmas veszteség.

Miért baj az, hogy egy gyermek elveszíti a könnyeit?

Egyrészt azért, mert akkor nem teremnek meg az adaptálódás gyümölcsei. Azok az emberi tulajdonságok, amelyeknek az adaptálódás érési folyamata révén kellene kifeljődniük, érző szív nélkül, az elengedés könnyei nélkül nem fognak kifejlődni. Minél fiatalabb életkorban apadnak el a könnyek, annál kevésbé lesz valaki találékony, teherbíró és reziliens; annál kevésbé lesznek rá jellemzőek ezek a tulajdonságok:

De van egy másik veszteség is.

A szív az érés motorja (erről már volt szó itt és itt és itt). Az érési folyamatokat a szívből kiinduló érzelmi-indulati töltet, az emóció mozgatja. Az adaptálódás azért “az érés könnyes útja“, mert ezt az érési folyamatot az érző szív fájó érzései, a bánat és a csalódás mozgatják előre. Az önállósulás folyamatát pedig a beteljesülés örömteli érzése hozza lendületbe.

De az ábrán az is látszik, hogy az önállósuláshoz vezet egy hosszabb és nehezebb út is, ami nem olyan pozitív és örömteli, és ez a beteljesülés meghiúsulásának átérzése. Ezt a másik utat mutatja az a görbe nyíl, amelyik az adaptálódásból kiindulva vezet az önállósuláshoz. És ez a másik veszteség.

A gyermek könnyei általában azért apadnak el, mert amikor az elviselhetőnél nagyobb fájdalmat okoznak neki a kapcsolatokból származó káros stresszhatások (a túl sok elszakadás, megfélemlítés vagy megszégyenítés), akkor védekezővé válik sebezhetőség ellen. De a gyengéd érzéseivel együtt a nemcsak a bánatát, hanem a beteljesülés örömét is elveszíti, és már akkor sem tud örülni, amikor szeretik, teljesülnek a vágyai és sikerülnek a dolgai. Így tehát dupla veszteség éri. Ha az érzelmi fájdalmat már nem érzi, akkor nemcsak a hiábavaló törekvéseit nem tudja elengedni, hanem a szeretetteljes kapcsolatban sem tud megnyugodni, mert sem a bánat, sem az öröm nem jut ez a szívéhez – egyiket sem érzi. Ilyen értelemben is igaz, hogy a gazdag egyre gazdagabb lesz, a szegény pedig egyre szegényebb. Ha a sebezhetőség elleni védekezés miatt megkeményedik a szíve, sokkal többet veszít az elapadt könnyeinél. Ha a szívét már nem lehet megfájdítani, akkor boldoggá tenni sem lehet. Nem lehet kielégíteni, mert nem érez semmit.

Amikor egy gyermek elveszíti a bánatát, vele együtt az örömét is elveszíti.

A beteljesülés, latinul szaturáció azt jelenti, hogy valami tele van, teljes, beteljesült, kielégítő és megnyugtató. A latin szótő, a szat pedig azt jelenti, hogy fordulópont. De van egy másik jelentése is: a bánat! A latinok számára egy és ugyanaz volt a kettő. A beteljesülés és a bánat ugyanannak az éremnek a két oldala, és az átélésük fordulópont. Nyugvópont. Mindkettőt éreznünk kell ahhoz, hogy fejlődjünk: a beteljesülés örömét is, és a hiány fájdalmát is.

Amíg egy gyermek a hiábavaló törekvéseit nem tudja bánatosan elengedni, és amíg nem tud belenyugodni abba, hogy a vágya nem teljesült, addig a kapcsolataiban sem tud megnyugodni és feltöltődni.

Az öröm és a bánat együtt jár. Az éhség és a jóllakás is. Aki nem éli meg a beteljesületlenség fájdalmát, az nem éli meg a beteljesülés örömét sem.

Nem kellene féltenünk a gyerekeket attól, hogy a meg nem valósult vágyaik miatt szomorúak lesznek. Nem a fájó érzések ártanak nekik, hanem az, ha egyedül maradnak az érzéseikkel. Ha mindig megpróbáljuk őket megmenteni mindentől, ami felzaklatná őket, különösen a szomorúságtól, akkor egyre kevésbé fognak tudni alkalmazkodni az élet kihívásaihoz. Egyre kisebb lesz a teherbíró képességük. Ha nem tudják elsiratni a hiábavaló vágyaikat, ha nem tudják elengedni a veszteségeiket, akkor nem is tudnak felgyógyulni és ismét talpra állni.

De milyen veszteségekkel, milyen hiábavalóságokkal kell egy gyereknek szembenéznie? Legközelebb ezzel folytatom…

ADAPTÁLÓDÁS: találékonyság, teherbírás, talpra állás c. sorozat:

1. Ha nem tudunk változtatni, mi magunk változunk
2. Az érés könnyes útja
– A hiábavalóság élménye: holtpont, nyugvópont, fordulópont
– Útkeresés és átalakulás
– Az elengedés: amikor a küzdelem nyugalomba fordul, az agy felszabadul a probléma megoldására
3. A gyermek, aki elveszítette a könnyeit
4. Az adaptálódás jelei
5. Az elapadt könnyek és a kemény szív tütenei
6. Hogy pótoljuk az elapadt könnyeket? Mit tegyünk, ha a gyermek védekezővé vált a sebezhetőség ellen?

Mi foglaljuk el a vezető helyét!

A 2017. október 14-én a Szülők Szombatján tartott előadásom alapján.

A GYERMEKKOR NYUGALMA c. sorozat:

  1. Mi végezzük a kötődés munkáját, ne a gyerek!
  2. Mi foglaljuk el a gondoskodó vezető helyét, ne a gyerek!
  3. Várakozáson felül adjunk!

Isten folyamatosan önti belénk azt a szeretetet, amit a gyerekeinknek továbbadhatunk. A kötődő ösztön pedig, amit belénk programozott, arra rendel bennünket, hogy a gyerekeinkhez fűződő kapcsolatunkban az ‘alfa’ szerepet töltsük be: a gondoskodó vezető helyét. Csak ezt a helyet elfoglalva tudjuk a gyerekeinket arra hívni, hogy hozzánk jöjjenek feltöltekezni, tőlünk várják az útbaigazítást, hallgassanak ránk és kövessenek.

Ha a gyerek kerül az ‘alfa’ helyre, nem tudja ránk bízni magát, és nem tud megnyugodni a kapcsolatban, mert felelősnek érzi magát a kapcsolatért, és automatikusan saját sikerének vagy kudarcának tulajdonít mindent. Ha neki kell Anya figyelmét magára vonnia, ha neki kell a közelséget fenntartania, akkor rajta múlik, hogy milyen a kapcsolat. Ezért dolgozik annyira. Sok felnőtt is ezért dolgozik annyira. Nem ismerjük a nyugalmat. Az élet munka, munka és munka. Ami nem tesz jót az emberi potenciál kibontakozásának. Szükségünk van megnyugvásra. A gyerekeink nyugalmának az a feltétele, hogy mi, felnőttek stabillá és biztonságossá tegyük a kapcsolatot.

Az alfa hely elfoglalása azt jelenti, hogy vezetjük a gyereket, és viseljük a gondját. Legyünk a biztos bázisa, ahol otthon lehet, ahova mindig visszatérhet, és vigyázzunk rá. A gyerekink lelki épségét, az érző szívét is a biztonságot nyújtó kapcsolatban tudjuk megóvni. A családi szabályok között szerepeljen fontos helyen, hogy a családunk félelemkeltés-mentes, és megszégyenítés-mentes övezet, ahol sose ijesztgetjük, sose fenyegetjük, sose csúfoljuk, sose nevetjük ki és sose alázzuk meg egymást. Nevelési módszereink közül nemcsak az elkülönítő büntetést száműzzük, hanem a fenyegetés és a megszégyenítés minden formáját is [ld. Hogy óvjuk meg a gyerekünk lelki épségét (“érző szívét”)?] Lássák tőlünk a gyerekeink minden nap, hogy mások méltóságára, különösen a kisebbek és a kiszolgáltatottak emberi méltóságára akkor is vigyázunk, amikor a viselkedését nehezen viseljük.

Az alfa szerep vállalása azt is jelenti, hogy a tájékozódási pont, az iránytű, a világító torony szerepét is betöltjük a gyermek életében. Előtte járunk, mutatjuk az utat, és megajándékozzuk a figyelmünkkel és az időnkkel akkor is, ha nagyon kevés van belőle. Magunkat adjuk oda. Személyesen mi magunk segítünk neki feldolgozni és értelmezni a külvilágban szerzett legkülönbözőbb tapasztalatokat.

Mi vagyunk a felnőttek, a gondoskodó vezetők. Nem a gyerekektől várjuk az útbaigazítást. Nem tőlük kérdezgetjük egész álló nap, hogy mit szeretnének. Nem azt adjuk meg nekik, amit elég szépen kérnek, vagy amit elég hangosan követelnek. Gondoskodó vezetőként megtanuljuk, hogy mire van szükségük, és azt is kifürkésszük, hogy mire vágynak, mert fontosak nekünk és meg akarjuk őket érteni. És azt kapják meg tőlünk, ami jó nekik; amire szükségük van.

Ne féljünk a saját gyerekünktől! A feltétel nélküli szeretet aktív, kezdeményező és egyenes. Ha a gyerekünk akar valamit, és az bennünk a válasz, hogy NEM, akkor nyugodtan mondjunk nemet. A NEM még vissza is helyez miket a vezető szerepbe. De ezzel az ügy még nincs befejezve, ha tiltakozik vagy sír a gyerek. Az a következő lépés, hogy kielégítjük az igazi szükségletet, a kötődő éhséget, ami a követelés mögött húzódik. Amikor nemet mondunk, ne hagyjuk faképél a gyerekünket, hanem maradjunk vele és vigasztaljuk meg. A szeretettankját töltsük fel csurig, mert igazából arra van szüksége. A követeléseit nem kell teljesítenünk, a szükségletei kielégítéséért viszont felelősek vagyunk.

Amikor a gyerekek beleütköznek az korlátokba, amiket mi állítottunk, melléjük állunk, teret adunk az érzéseiknek, meghallgatjuk és megértjük őket. Nem csak az a fontos, hogy szükség esetén tudjunk nemet mondani. Meg is kell őket értenünk! Meg is kell őket vigasztalnunk! Mondjunk nemet bátran az édességre vacsora előtt! Korlátozzuk bátran a képernyős kütyük használatát! Használjuk a korlátokat, mert nagy valószínűséggel jobban tudjuk nála, hogy mi tesz jót neki és mi nem. De a csalódott gyereket ne hagyjuk magára a dühével vagy a bánatával! Őszinte megértéssel, igazi együttérzéssel álljuk mellé a nehéz percekben! Könnyebb lesz neki hozzánk bújva kiereszteni a bánatát, elsíratni a veszteségét, és elfogadni, hogy hiába akar valamit olyan nagyon, ez a kívánsága most nem teljesülhet.

Ha pedig a válaszunk IGEN, akkor azt az igent ne bágyadt beletörődéssel rebegjük el! Az olyan igen nem tölti fel a gyerekünket, hogy “Na jó, nem bánom. Most az egyszer, ha annyira akarod…” Ha igent mondunk, álljunk mögé teljes szívvel-lélekkel! Mintha kezdettől fogva nekünk jutott volna eszünkbe! Múljuk felül a követelést! Adjunk többet! Így sokkal több eséllyel jut nyugalomhoz.

A követelődző gyerek rettenetesen nyugtalan, azért is olyan fárasztó! Krónikus nyugtalanságának egyik fő oka, hogy ő került az alfa helyre a kapcsolatban. Ő végzi a kötődés munkáját. Neki kell megmondania, hogy mikor mi történjen, mert különben nem történik semmi. Aggódik, hogy nem felejtjük-e el, amit megigértünk. Számon tartja és követeli, ami szerinte jár neki, mert úgy érzi, hogy neki fontosabb, mint nekünk. Megtanulta, hogy neki kell szólnia, ha szüksége van valamire, mert “néma gyereknek anyja se érti a szavát”. Neki kell begyűjtenie a napi betevő figyelem-adagját, mert nem kapja meg kérés nélkül is bőségesen. Keres, kutat, kapaszkodik, üldöz és követel… és nem tud megnyugodni.

figyelemfelkeltes-kotodo-ehseg-keknevelesHányszor hallottuk már a “jótanácsot”: „Hagyjad, ne törődj vele, csak azért csinálja, hogy felhívja magára a figyelmet!” De mi mást akarna? Hogy hibáztathatunk ezért egy kisgyereket? Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy „Ne dőlj be neki, csak éhes!” Ha észrevesszük, hogy éhes, tudjuk, mi a dolgunk. “Jaj, édesem! Máris hozok neked valamit.” És megszabadítjuk az éhségétől. A kötődő éhség is igazi éhség. Jogos igény, hogy az ember figyelemre és megértésre vágyik. A fárasztó gyerek is arra éhes, hogy vegyék észre és hallgassák meg.

Könnyebben a gondjainkra bízza magát, ha elég törődő és elég erős alfát lát bennünk, akire számíthat. Nyugalmat és erőt sugárzó fellépésünkből megérzi, hogy ránk bízhatja magát és nálunk hagyhatja terheket. Viseljük a gondját, nem feledkezünk meg róla, és bármi történik, bírni fogjuk a terhelést. A legjobb alkalmunk ennek éreztetésére is olyankor nyílik, amikor nehezen bírunk vele, mert nyafog, ellenkezik, dühösen hisztizik, széthagyja a holmiját és elviselhetetlen zajt csap. Nem kell mindig mindent jobban tudnunk. Nem kell mindent ráhagynunk, és nem is kell mindent leállítanunk. Sőt, nem kell mindig tudnunk, hogy ezt a dolgot most ráhagyjuk-e vagy leállítsuk. Nem azért fog a gyerekünk bennünket követni, mert mindenre tudjuk a választ, hanem azért, mert az ő számára mi magunk vagyunk a válasz, személyesen.

kapcsolat-biztonsagot-nyujto-kekneveles

A GYERMEKKOR NYUGALMA c. sorozat:

  1. Mi végezzük a kötődés munkáját, ne a gyerek!
  2. Mi foglaljuk el a gondoskodó vezető helyét, ne a gyerek!
  3. Várakozáson felül adjunk!

A társas agy

A szeretet pszichológiája – bevezetés a kötődéselméletbe

Életünk kezdeti szakaszán agyunkat a kapcsolataink formálják, a biztonságos kötődés pedig még idősebb korban is gyógyítja a megsebzett elmét.

Bővebben