Aki életképes: kötődései nélkül is önmaga marad

Már a hároméveseknél is gyakran látjuk ezt a csodálatos büszkeséget! Nagyszerű érzés különálló lényként is életképesnek lenni! Amikor egy gyerek belül lehet elégedett magával azért, amit csinált, egész lénye ujjong: kezdek megérkezni!

A magzati fejlődés célja a biológiai életképesség: hogy mire a köldökzsinórt elvágják, a baba már önállóan, az anya testétől függetlenül is életben tudjon maradni: tudjon levegőt venni, nyelni, emészteni stb. Később a kisgyerek egyre több gyakorlati dologban éri el az önállóságát: lábra áll, megtanul járni, enni, beszélni, egyedül felöltözni. Az önértékelést semmi nem erősíti meg jobban, mint amikor egy gyerek büszke lehet arra, hogy valamit egyedül meg tud csinálni. Már a hároméveseknél is gyakran látjuk ezt a csodálatos büszkeséget! Nagyszerű érzés különálló lényként is életképesnek lenni! Amikor egy gyerek elégedett magával azért, hogy valamit már meg tud csinálni, az egész lénye ujjong: kezdek megérkezni!

A kisgyermekkort követő évtizedekben bontakozik ki a pszichológiai életképesség: az érett ember már nem másból cumizza az életet; lelkileg is megáll a saját lábán. A lelki anyaméhen kívül is életképes. A döntéseiért maga vállalja a felelősséget: nem másokat hibáztat a tetteiért vagy az állapotáért, hanem felelősségvállaló felnőttént próbál élni. Kialakulnak a saját énhatárai és a saját értékrendje, amelyek mellett igyekszik kiállni.

Miben nyilvánul meg az önálló életre való képesség?

• Kötődései nélkül sem veszít talajt (Jób)
• Mások társaságában is önmaga marad (nem olvad be és nem sodródik)
• Saját magával is van kapcsolata (önismeret, önértékelés, lelkiismeret)

Kötődései nélkül sem veszít talajt

Egy önállósuló 4-5 éves gyerek már akkor is kezdi magát feltalálni, amikor nem vagyunk vele. De egy egész élet sem elég hosszú idő ahhoz, hogy kötődéseink nélkül se essünk szét, mindentől és mindenkitől megfosztva se omoljunk össze. Az érettség komoly próbája, amikor ilyen helyzetbe kerül valaki. Ha volna teszt, ami mérni tudná, hogy valaki hol tart a lelki nagykorúság útján, akkor az valószínűleg ezt a képességet tenné próbára.

Elképzelni is szörnyű, hogy milyen lehet megfosztva lenni minden kötődésünktől! Ha elveszítenék mindent, amihez kötődöm: a kedvenc tárgyaimat, a fontos kapcsolataimat, és még az egészségemet is, volna erőm fölkelni reggel?  Ha nem volna, akinek a tükrében megláthatom magam, tudnám még, hogy ki is vagyok? Akkor is akarnék értelmes életet élni? Mi maradna belőlem, ami még akkor is én lennék, ha mindent és mindenkit elszakítanának tőlem, amit szeretek?

A bibliai Jóbbal pontosan ez történt. Sokat elmond az emberi érettségről ez a többezer éves történet. Jób szenvedése az emberi tartás próbatétele is: megmarad-e a hite, meg tud-e állni a lábán, ha mindent elveszít, ami és aki értékes a számára? Egyesével fosztották meg minden kötődésétől, Jób pedig megállta a helyét. A története itt olvasható: Jób könyve

Remélem, hogy ilyen kemény vizsgát sose kell tennem abból, hogy a kötődéseim nélkül mennyire tudok talpon maradni. Jób története is érzékelteti, mennyire hosszú ez az út. Attól tartok, hogy nekem két élet is kevés lenne ehhez. De ez a hosszú út egészen kiskorban kezdődik. Azzal kezdődik, hogy a 2-3 éves egy fokkal függetlenebb lesz, egy fokkal kevésbé veszíti el a lába alól a talajt, amikor nem vagyunk vele; és úgy folytatódik, hogy élete során napról napra, lépésről lépésre jut közelebb az érettséghez.

Kapcsolatban sem veszíti el önmagát

Nem sodródik, nem olvad be, nem könnyen befolyásolható és manipulálható, megtartja a saját értékrendjét. Egy kialakult egyéniség tudja, hogy mit akar és mit nem. Van ízlése, vannak értékei, meg tudja szabni a személyes határait, és elég öntudatos ahhoz, hogy ellen tudjon állni a közvélemény sodrásának, a társaság befolyásának. Sok időbe telik, amíg valaki egyéniséggé érik.

Saját magával is van kapcsolata

A saját gondolataira és érzéseire is képes reflektálni; belső konfliktusba is keveredik már saját magával. Ez is értékes gyümölcs, és öt éves korra már megmutatkozhatnak a jelei. Aki nemcsak kapcsolatok részeként, hanem különálló lényként is látja magát, az önmagával is fel tudja venni a kapcsolatot. Tudatosan is felfogja a saját érzéseit: „Jaj, ezt nem szeretem!” „Ez jólesik!” „Így és így érzem magam.” Átgondolja, felülvizsgálja a saját gondolatait is. Egyre inkább kapcsolatba kerül önmagával. Az érésnek ez a jele felismerhető a gyerekek írásait olvasva, őket meghallgatva. A felnőtt ismerőseinkkel kapcsolatban sem nehéz eldönteni, hogy valaki kapcsolatban van-e saját magával, van-e nála otthon valaki?

Már az ötévesek között is akad, aki már tudatosan is képes nyomon követni a saját gondolatait és érzéseit, belső konfliktusba keveredik saját magával, és kénytelen lassítani, amikor nem ért egyet. “Hezitálni vagy nem hezitálni, ez itt a kérdés”, fogalmazta meg ezt az állapotot egy ismerősöm.

Ha van magaddal kapcsolatod, akkor sose vagy egyedül. Olyan előny ez, ami egyszerre hátrány is. Soha többé nem lehetsz egyedül. Vitába kell szállnod magaddal. Mint minden kapcsolatban, itt is az a helyzet, hogy hol egyetértesz, hol nem. Most már minden idődet ebben a kapcsolatban töltöd. Néha azért keresed mások társaságát, hogy kikapcsolódj egy kicsit a sajátodból. Szép számmal akadnak viszont olyan emberek, akik még soha nem tapasztaltak ilyesmit, mert semmi kapcsolatuk nincs önmagukkal. Ha viszont magaddal nincs kapcsolatod, akkor a másokkal való kapcsolataidban is nehezen mozogsz. Ahhoz először magaddal kell megismerkedned.

Legkorábban 5-6 évesen kerülhetnek a gyerekek önmagukkal is kapcsolatba, de mindenképpen csak a felfedező és önkifejező játékkal töltött legalább hároméves periódust követően [ld. A fejlődés mozgatórugója: a játék]. A mély önismeret kibontakozása még ezután is hosszú éveket vesz igénybe; akár évtizedeket is. Jó hír, hogy soha nem késő. Akár 50, 60, 70 évesen is megismerkedhetünk magunkkal. Rossz hír viszont, hogy az elején kell kezdeni, mert ez is egy hosszú érési folyamat gyümölcse.

Nem nehéz megállapítani, hogy egy serdülőben működik-e az énfenntartás ösztöne: az egyéniség fenntartására, az önmagához való hűségre irányuló belső hajtóerő. Egy rövid beszélgetésből kiderül:
– Úgy látom, nagyon fontos neked, hogy olyan legyél, mint a barátaid. Ugyanúgy öltözöl, ugyanúgy viselkedsz, ugyanúgy beszélsz, mint ők. Mondd csak, nem zavar egy kicsit?

Ha az énfenntartás ösztöne gyengébb, mint a kortárs-orientáció, akkor meglehet, hogy tényleg olyan akar lenni, mint a többiek. Nagy öröm, amikor egy serdülő másképp válaszol az ilyen provokatív kérdezősködésre:
– Dehogynem zavar! Csak nagyon nehéz. Önmagam szeretnék lenni, de a többiekkel való összetartozást sem akarom elveszíteni.

Itt már lakik odabent valaki! Nehéz dolog, nem vitás. De óriási, hogy már az énfenntartás ösztöne is dolgozik benne. Ez is a lelkiismeret egy fajtája, és csak a személyiségfejlődés egy bizonyos fokán alakul ki. Az önmagunkhoz való hűség az egyéniség lelkiismerete. Arra szolgál, hogy valakinek mások ellenében is legyen ereje kitartani a saját nézetei és értékei mellett; hogy mások társaságában is tudjon önmaga maradni; hogy ne kényszerüljön a saját ízlését, véleményét, meggyőződését és álmait csak azért feladni, mert nem tetszik a többieknek.

---

Viktor Frankl az emberi élet egyéni értelmét tekintette lelkiismeretnek. Mégis mondj igent az életre c. munkájában (1946) írta:

“Minden ember a saját élete értelmes beteljesítésére születik. Tőlünk függ, hogy megragadjuk-e az értelmes élet kínálkozó lehetőségeit; rajtunk múlik, hogy vállaljuk vagy inkább igyekszünk elkerülni az értelmes életet jelentő döntéseket. Az életnek nem nagy általánosságban van végső értelme, hanem az egyes ember életének van egyedi értelme. A ‘mi az élet értelme?’ akkor értelmes kérdés, ha a saját életünkre és feladatainkra vonatkozik.”

A lelki-szellemi életképesség nem a jó gének vagy a nevelés eredménye, hanem az érés gyümölcse. A természet műve, Isten a forrása, ahogy a kisbaba élete is. Azért beszélünk róla mégis, mert a mi feladatunk, hogy segítséget nyújtsunk az egyéniség születéséhez.