Adjunk neki lehetőséget!

“A hajóépítést ne azzal kezdd, hogy tervrajzot meg szerszámokat osztasz, hogy fát fűrészeljenek és vitorlát varrjanak az embereid, hanem először a vágyat ébreszd fel bennük a vitorlázás és a távoli földrészek iránt!”
– Antoine De Saint-Exupéry

Ébresszünk benne vágyat és hagyjuk dolgozni a belső motivációt!

Gyerekkoromban sok szép könyvünk volt otthon, és a szüleim megengedték, hogy bármikor kézbevegyük és nézegessük őket. Akkoriban a két kedvencem egy nagy képes történelemkönyv volt és egy nagy színes könyv az állatok világáról. Egyik sem kisgyerekeknek készült, a nagy képek alatt feliratok voltak, és az oldalakon sok-sok kisméretű betű töltötte ki a képek közötti helyet.

Az öcsém meg én rengeteget rajzoltunk egy jó nagy készlet kemény olajpasztellel.

gioconda-hard-pastel-kekneveles

Fogalmam sincs, hogy a hatvanas években hogy juthattak ilyen kincshez a szüleim, de rengeteg volt belőle és nem féltették tőlünk. A könyvekből szerzett élmények megihlették a fantáziánkat. A fejünkben nyüzsgő történeteket jelenítettük meg a papíron és a játékainkban.

A felnőttek sokszor olvastak nekünk, de nem eleget. Volt más dolguk is, így hát kézbe kellett vennem az ügyet: addig-addig próbálkoztam, amíg megtanultam olvasni. Annyira izgalmas volt felfedezni a girbegurba jelek titkát! Egy világ tárult fel előttem! Már ki tudtam betűzni az érdekes képek alatti feliratokat is! Az iskolától se féltem. Úgy éreztem, hogy ha ezeket a rejtjeleket sikerült megfejtenem, akkor bármi mást is meg tudok tanulni.

Ma már kevés gyereknek lehet része a boldog felfedezésben, hogy saját maga is rá tud jönni, mit jelentenek ezek a kis jelek. Pedig aki nagyon vágyik rá, az megtanul olvasni. Ne kezdjük gyakoroltatni a betűk felismerését, még mielőtt a gyermek maga vágyna rá, mert hosszú távon nem ebből származik előnye az iskolában, hanem abból, ha szereti a könyveket és van kedve tanulni! Ne fosszuk meg az önálló felfedezés örömétől! Inkább ébresszünk benne vágyat és hagyjuk dolgozni a belső motivációt!

Ürítsük ki a terepet és hagyjuk unatkozni!

Mit értek ezalatt? A folytonos foglalkoztatás, a folytonos irányítás, és a folytonos segítségnyújtás hiányát. Egy gyereknek szabadidőre is szüksége van a kibontakozáshoz. Alakítsunk ki olyan napirendet, amiben elég ideje jut a kreativitásra: a belső tartalmak előhozására! Ezt csak úgy tudjuk megcsinálni, ha korlátozzuk azokat a tevékenységeket, amelyek elveszik a kreatív játéktól az időt!

Az önálló játékot a kicsiknél úgy tudjuk előidézni, hogy először feltöltjük őket meghitt együttléttel, mert a belső tartalékok megléte a kreativitás feltétele. A videókon ugyanaz a kisfiú (az unokám) látható 12 és 19 hónapos korában, amint rövid időre önálló játékba merül az anyukája közelében:

Egy kicsi gyereknek a szeretettartálya is kicsi, az önálló játékra szánt eleinte rövid időt tehát minden alkalommal szeretetteljes együttlétnek kell megelőznie. Töltsd meg a gyereked szeretettankját, ha kiürült, akármennyi idős; utána viszont ne kösd le! Minél fiatalabb, annál fontosabb neki, hogy a közvetlen közeledben maradhasson, de a további interakcióra nyugodtan mondhatsz nemet:

– Mami, játszol velem? Papa, játszol velem? – kérdezi a 3-4 éves, és válaszold nyugodtan, hogy:
– Nem, most nem játszunk. De itt leszek a konyhában / itt fogok dolgozni az asztalomnál.
– De játsszál velem légy szíves!
– Most nem lehet; nem most van a játékidőnk.

Sok felnőtt hiszi azt, hogy ha a gyereke unatkozik, le kell tennie a munkáját és játszania kell vele, vagy ki kell találnia valami érdekeset, de nem kell ezt csinálnod! Ha kielégítő együttléttel már feltöltötted a gyermek szeretettankját, nem kell megszabadítanod az unalomtól! Nem muszáj mindig játszanod vele! De ne is adj neki képernyős kütyüt, ami elszórakoztatja! Ne adj neki könnyű és passzív kiutat, sőt! Zárd össze az unalommal! Akkor rákényszerül, hogy belülről hozzon elő valami érdekeset, ami kitölti az unalom helyét!

Egyetlen jó oka lehet annak, hogy egy gyereket a szobájába küldesz: ha panaszkodik, hogy unatkozik. Ilyenkor nyugodtan mondhatsz olyasmit, hogy “most az lesz a legjobb, ha bemész a szobádba és addig ülsz ott, amíg elő nem bukkan belőled valami érdekes. Várd meg, amíg támad valami jó ötleted.” Nem azért küldjük el az unatkozó gyereket, hogy távol legyen tőlünk, hanem azért, hogy egyedül maradva legyen alkalma felfedezni, mi minden van a belsejében.

alkotó magány

A fejlődő gyermeknek azért van szüksége üres időre és térre, hogy rákényszerüljön a belső tartalmai előhozására. Teremts körülötte kitöltetlen űrt, ahol a szabad játék és az alkotó tevékenység helyét nem foglalja el semmilyen irányított foglalkoztatás, vagy passzív szórakozás! Alakíts ki olyan napirendet, amelyben a szabadidő fontos helyet kap a nap aktív szakaszában. Olyan szabadidő, amikor képernyő- és foglalkoztatásmentes helyzetben a gyermeknek ki kell találnia valamit, hogy ne unatkozzon; amikor a kitöltetlen űrt csak a belső tartalmai előhozásával tudja megtölteni, mert senki nem zavarja az önálló játékban vagy az alkotásban. Jót tesz a gyerekeknek az alkotó magány: ha addig kell ülniük egy üres rajzlap mellett, amíg elő nem jön belőlük valami érdekes! A gyerekszoba sem akkor segíti az alkotást, ha nyüzsög benne a sok színes játék és látványelem, hanem, ha jobban hasonlít egy üres rajzlaphoz, mint egy játékbolthoz!

alkoto-szabad-jatek-kekneveles

Hogy állapítja meg egy fejlődéskutató, hogy egy kisgyerek jól halad-e az önállósulás útján? Azt nézi, hogy miután a szeretettankja jól feltöltődik a számára legfontosabb kapcsolatban és nyugvópontra jut, mennyi idő alatt merül szabad játékba magától. Nem olyan tevékenységbe, amiért megdicsérik, hanem amit a tevékenység öröméért csinál. Az önálló, szabad játék a belső hajtóerők meglétét jelzi. Arra utal, hogy a gyermek jól halad az önállósulás útján: van többlet-energia a rendszerében, amiből futja az érés luxusára. Ha minden szabadidejét társas interakcióval tölti, nem jut elég egyedül tölthető időhöz, nem tud elmerülni a saját világában, és nem tud a képzelete előhívásával játszani vagy olvasni. Az olvasást kísérő belső képalkotás is kreatív tevékenység – ez a nagy különbség az olvasás és a filmnézés között. Amikor egy gyerek ugyanazt a mesét filmen látja, nem aktivizálódik a fantáziája. Kreatív belső képalkotás helyett passzívan szórakozik, mert a filmet nem kell képzeletben megalkotnia.

jótékony hanyagolás, mesteri be nem avatkozás

Amikor a nagy 18. századi dán teológust, Kierkegaardot megkérdezték, hogy mire van szüksége egy kamasznak ahhoz, hogy igazán felnőjön, azt mondta, hogy mindenek előtt jótékony hanyagolásra (benign neglect). Kierkegaard a békén hagyásról beszélt a kielégítő kapcsolat közegében. Charlotte Mason, a 100 évvel ezelőtt élt nagyszerű angol pedagógus a mesteri be nem avatkozás (masterly inactivity) kifejezést használta ugyanerre.

játék: szabad mozgás kötött térben

Gordon Neufeld szerint a fejlődés elengedhetetlen feltételei közé tartozik a játék, amely “szabad mozgás kötött térben“. Kötött tér alatt ugyanazt érti, mint Mason a “mesteri” alatt: a gyerekeknek korlátokkal védett szabadságra (kiűrített terepre) van szükségük az értük felelős felnőttek felügyelete alatt. A szabad játékhoz, a kreativitáshoz szükséges “kötött tér” a kapcsolat határokat kijelölő biztonságában valósul meg.

Töltsük fel még a serdülő szeretettankját is, lakassuk jól újra meg újra a bőségesen terített asztalunknál, járjunk előtte követhető vezetőként, jó pásztorként, de hagyjuk békén! Csak különlegesen indokolt esetben álljunk az útjába, és ne avatkozzunk minden dolgába! Adjunk neki teret és időt, hogy önmaga lehessen, felismerje a választási lehetőségeit, meghozhassa a saját döntéseit, hibázzon és újrakezdjen; hadd próbálgassa a saját szárnyait!

Amikor hiányzik a belső motiváció

Csak az önállósulás útján haladó (az önállósulás jeleit mutató életképes, eleven és vállalkozószellemű) gyerekeknek tesz jót a jótékony hanyagolás! Ha olyan gyerekkel van dolgunk, aki elakadt a fejlődésben, akit nem vezérel belső hajtóerő, akkor ugyanaz a hanyagolás már gondatlanság. Ha egy belsőleg motiválatlan gyerek dolgaiba nem avatkozunk bele, akkor az eredmény fejetlenség lesz a fejlődés helyett. Ráadásul, ha önállóan nem boldogul, és mi sem fogjuk a kezét, fennáll a veszély, hogy helyettünk másokra fog támaszkodni [ld. kortárs-orientáció]. Amikor a belső motiváció hiányzik, ne hagyjuk magára a gyereket, hanem a kapcsolat javításán dolgozzunk! Az ő életéből is nyugodtan iktassuk ki a foglalkoztató programokat és a passzív szórakozást, de “jótékony hanyagolás” helyett fordítsunk rá az eddigieknél több személyes figyelmet! [ld. Hogy lesz a kötődésből önállóság?]

Találkoztam egy szorgalmas anyával, aki teljesen kifárasztotta a kislányát. Reggel 7 és este 9 között minden idejét beosztotta. A kislány ki volt merülve, és egy szemernyi kreativitás sem volt benne. Semmi belső motiváció. De látszott, hogy a kapcsolatban elég sok szeretet-tartalék van ahhoz, hogy ha lassítanak, a gyerek ki fogja pihenni magát. Ha pedig megtelik a szeretettankja és megnyugszik, akkor belőle is elő fog jönni a kreatív lendület. Amikor az anya ezt megértette, szépen lelassított, és kiiktatta a gyerek életéből az összes stimuláló programot. A kislány eleinte sírt és panaszkodott, hogy ezt se lehet, meg azt se lehet, és az érdekes programok helyett Anyával kell beérnie. De sok töltögetést kapott a szeretettankjába, és egyszer csak megjelent az első zsenge hajtás: a kapcsolatból kihajtott a gyönyörű önálló játék. Az anya meg volt döbbenve. Soha semmiben nem látta még a lányát ilyen örömmel elmerülni… de csak azért nem, mert eddig még soha nem csinált helyet neki. Nem ürítette ki a terepet.

Adj lehetőséget a gyerekednek arra, hogy a belső hajtóerői mozgásba lendüljenek és elindítsák az önállósulás folyamatát! Töltsd meg a szeretettankját, és aztán hagyd addig unatkozni, amíg eszébe nem jut valami érdekes! Hozd olyan helyzetbe, ahol csak a belülről kihozott tartalommal tudja lekötni magát, és meg fogod látni: egyszer csak önálló játékba merül.

Hozzuk elő, ami megvan benne!

“A gyermek feje nem edény, amit meg kell tölteni, hanem fáklya, amit lángra kell lobbantani.”
– Galileo Galilei

Most arról lesz szó, hogy mit tegyünk azoknak a gyerekeknek az önállósulásáért, akikben működik némi belső hajtóerő; akiknél a születő egyéniség mutatja az életjeleket? Mit tegyünk, hogy ez a születés a lehető legkevesebb komplikációval történjen? Az a koncepció lényege, hogy nem kívülről neveljük bele a gyerekekbe azt, aminek meg kell lennie, hanem belőlük hozzuk elő. Persze egy kútból is csak akkor lehet előhozni a vizet, ha van benne. Egy gyerekből is csak akkor lehet előhozni a belső hajtóerőt, ha megvan benne.

Hogy lehet az önállósághoz szükséges belső hajtóerőt felszínre hozni?

Töltsük fel meghitt együttléttel!

Az önálló cselekvéshez szükséges energiával a meghitt együttlét tölti fel a gyerekeket. Mindig meg kellene töltenünk a gyermek szeretettankját, amikor szüksége lesz a belső tartalékaira, pl. mielőtt azt szeretnénk, hogy játsszon mellettünk, amíg dolgozunk, mielőtt óvodába vagy iskolába indítjuk, és mielőtt lefektetjük aludni. Egy kisgyerektől még az önálló elalvás is sok lelkierőt igényel. Minden elszakadás és minden önálló tevékenység előtt töltsük fel a szeretettankját bőségesen!

Sajnos gyakori, hogy már reggel mérgelődünk és sürgetjük egymást. Már a nap elején lemerítjük egymás érzelmi tartalékait ahelyett, hogy feltöltenénk. Deficittel indul a nap. Egyre nagyobb ritkaság, hogy egy család együtt nyugodtan meg tud reggelizni. Egyre kevesebb családban tudnak a gyerekek testileg-lelkileg jóllakni a szülők asztalánál, mielőtt elkezdődik a napjuk. Nincs idő meleg együttlétre. Nincs idő töltekezésre.

Ha egy gyerek lemerült elemekkel érkezik az óvodába, hogy fog tudni a stresszel megbirkózni és kreatívan játszani? Ha érzelmileg éhesen érkezik az iskolába, hogy lesz kedve és energiája tanulni? Nem lesz kíváncsi. Nem meri föltenni a kezét. Nem fogják érdekelni az új dolgok, amikről hall. Miért olyan közömbösek a gyerekek? Miért nem érdekli őket semmi? Miért nem lelkesednek? Miért nem kíváncsiak? Mert már reggel üres szeretettankkal érkeznek.

Sokkal jobban fejlődnének, és jobban megállnák a helyüket az óvodában meg az iskolában, ha az energiatartalékok feltöltésére is gondolnánk, amikor kialakítjuk a napirendjüket. Képzeljük csak el, mi lenne, ha minden család reggel 8 és 9 között nyugodtan együtt megreggelizhetne, és csak fél 10-kor kezdődne az iskola? Kevesebb idő jutna tanítási órákra, de mennyivel aktívabban részt tudnának venni a gyerekek! Micsoda kérdéseik lennének! Csak úgy áradna belőlük a gyermeki kíváncsiság! Mennyivel boldogabban és hasznosabban telne az a rövidebb idő!

A belső motivációt legjobban a kötődő éhség kielégülése (a beteljesülés érzése) szabadítja fel. Akkor tesszük a legtöbbet a gyerekeink önálló tanulásáért, ha egy kis meghitt együttléttel a kötődő éhségüket is kielégítjük, mielőtt útnak indítjuk őket. A közelség keresése ekkor átvált szárnyalásba, a belső hajtóerő kiáramlik, és a gyermek készen áll az aznapi kihívásokra. Van ereje élni az életét. Először tehát töltsük fel meghitt együttléttel, azután indítsuk el:

Ihlessük meg érdeklődéssel és remekművekkel!

“Nem az a mester, aki megtanít valamire, hanem aki
megihleti a tanítványt, hogy legjobb tudását latba vetve
fölfedezze, amit már eddig is tudott.”
– Paulo Coelho

Egy gyerekeket könnyű megihletni, mert tele van kreativitással, és kikívánkozik belőle a sok-sok tartalom.

Érezze rajtad, hogy komolyan érdekelnek a gondolatai és a művei!

Tekints méltónak a komoly érdeklődésedre mindent, ami a gyerekedből fakad: az eredeti gondolatait, a saját ötleteit, a kérdéseit, a vágyait, a céljait és a műveit. Ha kapsz tőle egy rajzot, vagy egy termésekből összeragasztott valamit, ne azt nézd, hogy szépen sikerült-e! Az a fontos, hogy ő maga csinálta. Ne azt nézd, hogy mi rajta a javítanivaló. Azért értékes, mert belülről jött.

Ha a gyereked csillogó szemmel újságolja, hogy “Mami! Mami! Ezt én csináltam! Én egyedül!”, örülhetsz, mert szépen halad az önállósulás útján. Ha azt kérdezgeti, hogy tetszik-e, tudd, hogy ez még a kötődés kérdése. Az egyéniséggé válás útján fontosabb lesz neki, hogy “egyedül én csináltam.” Amikor azt tapasztalja, hogy amit kitalál, az tényleg érdekli a számára fontos felnőtteket, előmerészkedik belőle, ami odabent van (mint a csigabiga szarvai). De az érzékeny csigaszarvak könnyen vissza is húzódnak, ha a belülről fakadó kreatív megnyilvánulásokat minősítjük (jutalmazzuk vagy megmosolyogjuk, megbíráljuk, javítgatjuk, vagy humoros megjegyzéseket teszünk rá).

Apukám mellett már gyerekként is érezhettem, hogy érdekli, ami bennem van. Amikor visszaadtam neki egy befejezett könyvet, vagy elmeséltem neki egy élményemet, gyakran megkérdezte, hogy “Mit gondolsz? Mi a véleményed?” Ettől szárnyakat kaptam. Már 4-5 évesen szerettem elméleteket kitalálni. Apukám volt az első, aki helyet adott a gondolataimnak: “Mi jut erről eszedbe? Szerinted hogy van ez?” Nem töltött velem rengeteg időt, de sokat tett azért, hogy gondolkodó embernek ismerjem meg magam. Még ma is emlékszem néhány ötéveskori teóriámra. Azért születhettek, mert valakit érdekelt, hogy mit gondolok. Azzal, hogy teret adott az elképzeléseimnek, szinte előhívta belőlem a kreatív gondolkodást. Egy ötéves gyerek elképzeléseinek persze nem sok köze van a valósághoz, és ezt nyilván ő is tudta. De én azt hittem, hogy nagyszerű gondolataim vannak, mert az apukám, amikor időt szakított rám, meghallgatta őket. Tudta, hogy az önálló gondolkodást is el kell kezdeni valahol. Megihletett a figyelmével. Amikor pedig nem volt, aki meghallgasson, megpróbáltam lerajzolni az elképzeléseimet. Rengeteg eredeti gondolat tud egy gyerekből előjönni, ha kíváncsi rá a felnőtt, aki fontos neki.

Ismertesd össze nagyszerű elmék remekműveivel!

“A zenepedagógia út a remekművekhez.”
– Kodály Zoltán

Vigyük gyerekeket igazi múzeumba, igazi hangversenyre is! Olvassunk nekik igazi könyveket! A velünk lakó nagymamám szívesen olvasott bármelyik unokájának, aki szombat-vasárnap kora reggel megjelent az ágyában. Sok sok igényes és inspiráló remekművet olvasott fel nekünk: Andersen meséit, a legtöbb Fekete István regényt, néhány Gárdonyit, Coopert, Vernét, Kiplinget, Jack Londont… Élő könyveket, amelyek nagyszerű elmékkel hoztak kapcsolatba, akik újabb kérdésekre ösztönöztek, fokozták az étvágyunkat a szellemi kalandozásra, az önálló tanulásra.

Rengeteget teszünk a gyerekeink önálló lényének a kibontakozásáért, ha minden nap átélhető és inspiráló könyvekből olvasunk nekik, amelyek szereplőihez személyesen is tudnak kapcsolódni. Ne azzal a céllal olvassunk, hogy olvasni tanuljanak! Egyszerűen élvezzük a közös élményt, és tegyük lehetővé, hogy új gondolatokkal találkozzanak, és közben a képzeletük is és a szókincsük is gazdagodjon. Az igényes olvasmányok, az irodalmi, zenei és képzőművművészeti remekművek nagyszerű elmékkel ismertetik össze a gyerekeket, és a szellemi étvágyukat is fokozzák.

Lássuk el kreatív alapanyagokkal!

Ahhoz, hogy előhozzuk a gyerekeinkből, ami odabent van, némi anyagbeszerzésre is szükség lehet – el kell látnunk őket kreativitásra csábító, jó minőségű eszközökkel és anyagokkal.

Tartsunk otthon kevesebb kész játékot, és több papírt, zsírkrétát, színes ceruzát, ollót, ragasztót, festéket, fonalat, színes rongyot, kavicsot, faanyagot, szerszámot, építőkockát és Legót. Ne dobjuk ki azonnal a háztartási gépek nagy kartondobozait sem… gyűjtsünk bármit, amiből a gyerekek örömmel alkothatnak!

A kamaszunknak szép üres füzetet és könnyen író tollat is ajándékozhatunk, hogy naplót írhasson, megírja a történeteit, összerendezze a gondolatait és ki tudja magát fejezni életének abban a szakaszában, amikor az önkifejezés nehezen megy.

Adjunk alkalmat az ajándékozásra is! Amikor a gyerekek maguk készíthetik az ajándékaikat, sokkal fontosabbá válik számukra az ajándékozás, mint az, hogy ők mit fognak kapni. Minden ünnep remek alkalom a kreatív hajtóerők kiáramlására. Ha ellátjuk őket elég alapanyaggal és arra is figyelünk, hogy idejük is maradjon a kreativitásra, csodálkozni fogunk, mennyi alkotókedv és önállóság nyilvánul meg az ajándékaikban. Ajándékkészítési lázban fognak égni!

A karácsonyi készülődés (egy kis szülői segítséggel) nagyszerű alkalom az eredeti ötletek és a szárnyaló képzelet megnyilatkozására. Csak legyen mivel és legyen mikor rajzolni, vágni, ragasztani, fúrni-faragni, verset írni és zenét szerezni!

Hogy lesz a kötődésből önállóság?

Hogy lesz a kötődésből önállóság? A függésből függetlenség? Lehet, hogy ez a legizgalmasabb kérdés a nevelésben!

Az uralkodó szélirány szerint a gyerekeknek először le kell válniuk a szülőkről ahhoz, hogy felnőjenek. Ha egy gyereknek valami miatt otthon kell maradnia, mindenki aggódni kezd, hogy mi lesz vele, hogy fog így felnőni? Hiszen ahhoz előbb le kellene válnia a szülőkről! Ennek pont az ellenkezője igaz.

Már korábban eljutottunk odáig, hogy a szív az érés motorja (itt és itt), és hogy az érési folyamatokat a szívből kiinduló érzelmi-indulati töltet, az emóció mozgatja. Az önállósulás folyamatát a beteljesülés érzése viszi előre. Az ábrán látszik, hogy van hátsó bejárat is, egy hosszabb és nehezebb út, ami nem olyan pozitív és örömteli… később erre is kitérünk.

Anya, amikor így ölelsz, repülni is tudok!

A beteljesülés érzése olyankor jelenik meg, amikor a kötődő éhség átmeneti időre megszűnik. Amikor a szeretetéhség kielégül, a gyermek nyugvópontra jut. [Hogy teremtsük meg a gyermekkor nyugalmát?] Amikor (akár felnőttként is) azt tapasztaljuk, hogy a legfontosabb kapcsolatunkban többet kapunk, mint amennyit keresünk, akkor nagyon biztosnak érezzük azt a kapcsolatot. Valaki jobban elfogad és jobban szeret, mint mi saját magunkat. Ilyen biztos bázissal a hátunk mögött tölt el a beteljesülés érzése és újult erővel szárnyalhatunk. Visszatér belénk a régi érdeklődés, visszatér az alkotókedv. Amikor egy kisgyerek érzi ezt, akkor szalad el játszani.

A beteljesülés érzése minden életkorban szárnyakat ad az embernek, de a kicsik átlátszósága miatt náluk könnyebben megfigyelhető. Ezt élte át az a négyéves is, aki boldogan lubickolt az anyukája ölelésében, és azt mondta: “Anya, amikor így ölelsz, repülni is tudok!” Anya, amikor így ölelsz, felemelkedem! Ilyenkor úgy érzem, hogy nagy dolgokra vagyok képes. Az ilyen pillanatokban jelenik meg a vállalkozókedv is. Anya, amikor így ölelsz… amikor magamba szívom a szeretetedet és feltöltődöm vele, akkor tudok repülni! Így kap szárnyakat a kíváncsiság és a kreativitás: az ember feltöltődik valakinek a szeretetével, megszabadul a kötődés munkájától és elszalad “játszani”. Persze az éhségét is éreznie kell valakinek ahhoz, hogy a beteljesülés érzése mozgásba hozza, nem mindegy tehát, hogy megvan-e még az érző szíve: képes-e még érezni a szívfájdító érelmeit is, vagy már érzéketlenné vált velük szemben. Most viszont térjünk vissza a gyökerekhez.

A gyerekek szárnyait a kötődő gyökerek teszik erőssé

Dr. Neufeld ábrája egyszerre mutatja a három érési folyamatot, és a gyermek kötődő gyökereit, ahogy egyre mélyebbre nyúlnak a kapcsolat talajába. Korábban a kötődés és az érési folyamatok kölcsönhatását ábrázoltuk ezzel [“Magától terem a föld…”]. Most nézzük meg, hogy táplálják a kötődés egyre mélyebbre hatoló gyökerei az önállósulás folyamatát:

1. Testközel. A kisbaba az érzékszervein keresztül tapasztalja az anya közelségét: a bőrérintkezés, a szaglás, a hallás és a látás útján. Ez a csodálatos élmény adja neki az első lendületet, hogy elinduljon az önállósulás útján: akarjon járni és beszélni. A szárnyaló lendület innen kapja az első lökést. A belülről kiáramló hajtóerő ezen a szinten még nagyon hullámzó (hol felerősödik, hol visszahúzódik). De ahogy a gyermek újabb gyökereket ereszt, egyre meghatározóbb lesz. Eleinte még kicsi a lendület, mert a fejlődés anyaméhe (a kapcsolat) ezen a szinten még nagyon szűkös mozgásteret ad: amikor a kapcsolatot a testközel jelenti, akkor a kisgyerek néhány méterre elmerészkedik a mamájától és pánikba esik. Még nincs helye a kalandozásnak. Hogy jut tovább? Nem a leválását kellene támogatni, hogy jobban fejlődjön? Ma ez az uralkodó nézet. “Menjen a gyerek bölcsibe, oviba, mert le kell válnia az anyáról ahhoz, hogy tovább fejlődhessen!” Nem?… Nem, nem és nem! Nem leválásra, hanem mélyebb kötődésre van szüksége!

2. Hasonlóság. Ha egy fokkal mélyebbre is eresztek gyökeret, a hasonlóság szintjén is kötődöm, akkor már azzal is közelebb érzem Anyát magamhoz, hogy olyan vagyok, mint ő: én is úgy járok, úgy beszélek, úgy eszem és úgy öltözködöm. Most már nem kell minden pillanatban mellette lennem. Egy kicsit több terem nyílik az kimerészkedésre. Most már egy picit messzebbre mehetek anyukámtól. Nekivághatok az útnak, mert amíg utánozhatom, addig magam mellett érzem anyukát. Egy fokkal nagyobb az érés anyaméhe. Hosszabb a köldökzsinór. De várjunk csak; ha ugyanolyan vagyok, nincs helye a különbözőségnek! Most ugyanaz vagyok, mint ő. Ha egyek vagyunk, egyet is kell értenem Anyával. Hogy juthatok tovább? Úgy, hogy mélyebb gyökereket is eresztek.

3. Összetartozás és lojalitás (hűség). Ha ezen a szinten is tudok kapcsolódni, már nem vagyok egy és ugyanaz Anyával, de hozzá tartozom. Birtokba veszem. Ő az enyém… és máris több helyem van a kalandozásra. Valamivel nagyobb lett az anyaméh, hosszabb lett a köldökzsinór. Már nem muszáj Anyát másolnom; nem kell mindenben hozzá igazodnom. Van némi terem a különbözőségre. De még mindig muszáj vele egyetértenem, mert a lojalitás egyetértést jelent. Ugyanazon az oldalon kell állnunk, nem különbözhetünk össze… hacsak nem eresztek ennél is mélyebb gyökereket a kapcsolatunk talajába.

kotodesbol-onallosag3-kekneveles

4. Fontosság. A negyedik életévben már úgy próbálok Anyához kötődni, hogy fontos leszek neki. Arra törekszem, hogy sokat jelentsek, és azt figyelem, hogy elég különleges vagyok-e a szemében. Ha azt érzem, hogy én vagyok Anya legnagyobb kincse, megnyugszom és boldog vagyok, mert tudom, hogy akar engem. Így már az se zavar, ha néha nem értünk egyet. Ha tudom, hogy fontos vagyok neki, akkor már nyugodtan össze is különbözhetek Anyukámmal, mert nem ezen múlik a kapcsolatunk.

De mi lesz velem, ha már serdülő vagyok, és még mindig csak a felszínes szinteken tudok kötődni: az érzékszerveken keresztül (úgy, hogy együtt vagyunk), a hasonlóság útján (olyan próbálok lenni, mint azok, akiknek az elfogadására áhítozom), vagy az összetartozás útján (aki nincs velünk, az ellenünk van)? Ha felszínes szinten tudok csak kötődni, a kapcsolataimban nincs helye a különbözőségnek!

Ilyenkor az történik, amit a kamaszok lázadásának tartunk. Az éretlen, kamasz azért “lázad”, mert a felszínesen megélt kapcsolatban nincs elég helye a kibontakozásra! Ha nem értünk egyet vele, ha nem tetszik nekünk is az, ami neki tetszik, úgy érzi, hogy őt magát nem fogadjuk el, és vége a kapcsolatnak. Minél mélyebben és sebezhetőbben tud kötődni egy kamasz, annál több helye van kapcsolaton belül is a különbözőség számára. Fordítva is így van: minél érettebben kötődik egy szülő, annál inkább képes az önmagát kereső kamasz viselt dolgait szeretettel elviselni.

5. Szeretet (érzelmi intimitás). Ha a kapcsolat stabil marad, akkor a kötődés újabb gyökeret ereszthet, a korábbinál is mélyebbet: ideális esetben már valamikor az ötödik életév végefelé előbuzog a gyermekből az érzelmi szeretet első nagy áramlata. Ha érzem, hogy szeretnek, akkor azokat az időket is át tudom vészelni, amikor nem érzem, hogy elég fontos és különleges vagyok. A kapcsolat a biztos bázisom marad, mert az érzelmi kapocs megvan.

6. Mély megismerés (lelki intimitás). A kötődés legmélyebb és legérzékenyebb szintjén már az tölti meg a szeretettankomat, hogy mélyen ismer és ért engem az, aki fontos nekem. Amikor azt érzem, hogy ismernek, látnak és értenek, akkor kapja a legtöbb teret az egyéniségem. Aki ismer és szeret, annak a tükrében megláthatom magam. Végre felfedezhetem, hogy ki vagyok igazán! Sőt, meg is mutathatom, mert azt, aki szeret, érdekli, hogy mi van bennem! Abban a kapcsolatban mutathatom meg magam a lehető legteljesebb mértékben, amelyikben a legmélyebb intimitást, megértést és feltétel nélküli szeretetet is tapasztalom. Itt egyszerre lehetek hasonló és különböző, mert az egység és a különbözőség számára is van hely. A legmélyebb kötődés és a legkiforrottabb egyéniség itt már együtt lehet jelen. Legkorábban a hatodik életév során juthat el valaki a kötődésnek erre a szintjére, és felbecsülhetetlen segítség egy gyereknek, ha már így kötődik, mire elkezdi az iskolát! Soha nem késő, de a legtöbb ember sajnos egész életében ismeri meg a kötődésnek ezt a mély és sebezhető módját.

A leválás az önállósághoz vezető út?

Hogy lesz tehát a kötődésből önállóság? Le kell választani a kisgyereket a szüleiről ahhoz, hogy jól fejlődhessen? A válasz: NEM! A kötődés nem akadályozza, hanem táplálja a különbözővé válás folyamatát. A gyermeknek nem kell előzetesen leválnia Anyáról és Apáról ahhoz, hogy felnőjön. Olyan nincs, hogy egy gyerek túlzottan kötődik! Csak olyan van, hogy túl bizonytalanul, vagy túl felületesen kötődik, de sose kötődik túl mélyen. Sose kötődik túl odaadóan, túl nyitottan és védtelenül. Egy gyerek soha nem kötődik túlzottan. Minél inkább kötődik, annál több támogatást kap az önállósága, annál több teret kap az egyénisége. A kötődés táplálja az önállóságot, és ad helyt az egyéniségnek.

Hogy válik tehát az ember másoktól különböző önmagává? Nem úgy, hogy gyorsan elhagyni kényszerül a fészket, hanem úgy, hogy biztonságos fészekben lakik. Nem attól nő fel egy gyerek, hogy elmegy otthonról, hanem attól, hogy van otthona! Se egy madarat, se egy gyereket nem kell kilökni a fészekből ahhoz, hogy szárnyalni kezdjen! Ha van otthonod, akkor van egy hely, egy repülőtér az életedben: egy biztos bázis, egy támaszpont, ahonnan újra meg újra felrepülhetsz. Kedvet kapsz a repüléshez, szabadon tudsz szárnyalni, mert tudod, hogy a biztos bázis a helyén marad, és amikor elfáradsz, nyugodtan visszatérhetsz.

Ha viszont a hátországban, a fészekben zavar keletkezik, akkor minden energiád, amit a szárnyalásra fordítanál, visszairányul a kötődésre. Amint bizonytalanná válik a háttér, a támaszpont, minden kifelé irányuló kíváncsiság és érdeklődés visszavonul. Eltűnik a belülről fakadó lendület, eltűnik a belső motiváció. Ha az üzemanyag-utánpótlás bizonytalan, nem lehet repülni. A bázison kell maradni. Ilyenkor a gyermek abbahagyja a szárnyalást és megint a túlélésért küzd: a kötődés munkáját végzi és kapaszkodik.

Egyéniség a kapcsolatból születik

Egy gyerek életében akkor teremtődik meg a fejlődéshez szükséges nyugalom, amikor a kötődő gyökerei bőségesen találnak tápanyagot; amikor újra meg újra üzemanyagot kap az „érés motorja” és megtelik a szeretettank. A nyugalom megteremtésével védi és táplálja a gyerekeink fejlődését az érés gyönyörű, természetadta anyaméhe: a kapcsolat, amelyből az egyéniség születik.

Minél mélyebben kötődik egy gyerek, annál nagyobb teret kap az egyénisége.
Minél biztosabb bázist talál bennünk, annál több szabadsága lesz a világ felfedezésére.
Minél kielégítőbben tölti fel a kapcsolat, annál több bátorsága lesz másoktól különbözni.
Minél jobban bízik, minél inkább tud függeni, annál több ereje lesz függetlenné válni.

A szülőkhöz fűződő mély és kielégítő kapcsolat nem tartja vissza a gyerekeket az önállósulástól, sőt! Ha tehát néha kétségbe vonjuk a kötődés szerepét a csecsemőkoron túl: óvodáskorban, iskoláskorban, serdülőkorban, mert nem azonnal látszik az eredménye, véssük jól a szívünkbe, hogy az önállósulás folyamatát nem a korai leválás, hanem az egyre mélyülő kötődés táplálja.

Az autonóm (belülről vezérelt és értelmes célokért cselekvő) személyiséggé érés annak a gyereknek megy a legkönnyebben, akit mélyen gyökerező kapcsolat fűz a róla gondoskodó felnőttekhez. A gyermek szárnyait a kötődő gyökerek teszik erőssé. Támogassuk a függését, hogy legyen ereje függetlenné válni!

Hogy tudjuk ezt megvalósítani a gyakorlatban? Mit csináljunk? Erről lesz szó december 9-én a következő Szülők Szombatján.

________________________
A kéz nélkül született, örökbefogadott és szeretett pici lány, Vasilina Facebook oldala

Simon András grafikáját a művész engedélyével használom. Munkái a simongaleria.hu oldalon megvásárolhatók.

Az értelmes élet luxusa

Bevezetésképpen szeretnék felsorolni néhány jellemvonást, amelyeket szerintem mindannyian szívesen látnánk a gyerekeinkben (meg a párunkban, és persze saját magunkban is).

Az érett ember (az önálló, autonóm személyiség) néhány jellemvonása

  • szívesen játszik és alkot egyedül is
  • szívesen próbál ki új dolgokat
  • saját gondolatai vannak
  • érdeklődő és kíváncsi
  • belülről motivált a tanulásban
  • értékeli mások különbözőségét
  • tiszteletben tartja mások határait
  • értékeli az eredetiséget és a kreativitást
  • élénk a képzelet- és gondolatvilága
  • tele van tervekkel és ötletekkel
  • függetlenségre törekszik
  • nagyon ritkán unatkozik
  • felelősséget érez a tetteiért
  • belátja, hogy a saját döntésein is múlik, hogy mi történik vele
  • egyéni akar lenni, nem mások másolata…

Nem sok ilyen embert ismerek, de néhányat igen. Az a kérdés, hogy mitől lesz valaki ilyen? Honnan erednek ezek a tulajdonságok? Ha egyesekben megvannak, másokban pedig nem, akkor jó volna tudni, hogy minek köszönhetjük őket, hátha így többet tehetünk azért, hogy a gyerekeink ilyenek legyenek.

Örökölhet ilyesmit a gyerek? Nem, úgyhogy hiába hibáztatjuk a párunk felmenőit, ha nem ilyenek a gyerekeink; ha pedig ilyenek, az sem annak köszönhető, hogy jó vér csörgedez az ereikben. Ezek nem örökletes tulajdonságok. Hát akkor? Ki lehet őket alakítani neveléssel? Sokak elképzelése szerint a nevelés arról szól, hogy a gyerekek jellemét szorgalmas munkával a kívánt mintára alakítjuk. De mindig kiderül, hogy ez nem megy. Az önálló tanuláshoz szükséges kíváncsi érdeklődéssel kapcsolatos vizsgálatok például azt állapították meg, hogy amikor meg akarják erősíteni egy gyerekben, akkor eltűnik. És ez igaz az összes többi jellemvonásra is, amit felsoroltam; még a felelősségérzetre is. Ha módszeresen próbáljuk rögzíteni (pl. jutalmat adunk érte), akkor elillan. Finoman kell vele bánni.

jutalmazas-kekneveles

Nem bölcs dolog egy gyereket rendszeresen jutalmazni, mert ha a jutalomért próbálja újra megcsinálni azt, amiért jutalmaztuk, akkor már nem a saját ‘jóérzése’ ösztönzi (a felelősségérzet, vagy a tanulás, a játék, a segítés öröme), hanem a jutalom. De miért baj ez? Azért, mert ilyenkor megmarad ugyan a forma, de a tartalom elvész. A belülről motivált cselekvés kiüresedik a külső megerősítés hatására.

Kibontakozik magától, de nem mindenkinél

Nem örökletes, és neveléssel sem kialakítható jellemvonások ezek. Senki nem születik ilyennek, de minden csecsemőben megvan e mélységesen emberi vonások csírája, mert mind az emberi potenciál része. Minden egyes csecsemőben megvan a lehetőség, hogy élete során kíváncsi érdeklődéssel forduljon az ismeretlen világ felé és szomjasan szívja magába a tudást; hogy a saját fejével gondolkodjon, és hogy a választási lehetőségeit felismerve felelősségteljes döntéseket hozzon. Mégis tele van a világ olyan emberekkel, akikből hiányzik a kíváncsi érdeklődés, akiket nem tölt el különös örömmel, hogy maguktól jönnek rá dolgokra, akiknek nem fontos, hogy nagyszerű és eredeti alkotásokat hozzanak létre, és akikben nagyítóval is alig lehet némi felelősségérzetet felfedezni, mert mindig a körülmények áldozatának érzik magukat és másokat hibáztatnak a kudarcaikért. A legtöbb ember csak megnő, de soha nem nő fel egészen. Többé-kevésbé éretlenek maradunk, ezek a nagyszerű vonások pedig természetes úton, maguktól teremnek: egy érési folyamat, az ÖNÁLLÓSULÁS gyümölcsei.

0-gyumolcs-onall-kekneveles

Az önállósulás – a többi érési folyamathoz hasonlóan – spontán ugyan, de nem elkerülhetetlen: útközben bárhol elakadhat. Idővel abból a gyerekből lehet az itt látható gyümölcsöket is termő érett felnőtt, akinek a kötődő éhsége újra meg újra kielégül egy biztonságot nyújtó kapcsolatban. Első hallásra meglepőnek tűnhet, de tény, hogy a függetlenség a kielégítő függés gyümölcse. A belülről motivált, alkotó és felelősségteljes személyiség belülről bontakozik ki; viselkedésformáló nevelési módszerekkel, a jó teljesítmény jutalmazásával nem lehet kialakítani.

Az egyéniség megjelenésének érési folyamata

Hétköznapi értelemben azt a gyereket tekintjük önállónak, aki már sok mindent meg tud egyedül csinálni. Személyiségfejlődési szempontból az önállósulás az egyéniség (az autonóm személyiség) megjelenésének érési folyamata, amelynek során a teljes mértékben másoktól függő gyermek önállóan is életképes, belülről vezérelt és felelősséggel cselekvő felnőtté válik.

Az értelmes élet luxusa

Már írtam korábban is, hogy a szükségletek rangsorában a kötődés az első, az érés pedig luxus. Itt már nem a túléléshez szükséges hajtóerőkről van szó, amilyen a kötődés (a közelség elérésére és fenntartására irányuló hajtóerő). Az érés a puszta létnél magasabbra tör; nem a túlélésre, hanem az értelmes emberi élet luxusára törekszik, ami a biológiai léttől minőségileg különbözik.

ertelmes-elet-kekneveles

Emberi mivoltában kiteljesedve válik valaki másoktól különböző önmagává, egyéniséggé, érett személyiséggé. Ez az a luxus, az a többlet, aminek révén a puszta létnél többről szól az élet: értelmes emberi életet élhetünk. Az önállósulás a valakivé válás, a kibontakozás és a szárnyalás luxusa, az értelmes élet luxusa.

De parancsszóra senki nem lesz életképes és érdeklődő. Parancsszóra senkiből nem jön elő a vállalkozókedv. Nincs rá mód, hogy ezeket a belső hajtóerőket szervezett foglalkoztatással, fejlesztő programokkal, több információ, több inger, több stimuláció révén kívülről kialakítsuk. Beszélhetünk “fejlesztésről”, de a fejlődést mesterségesen nem tudjuk megcsinálni, mert az ember kibontakozása természetes, belülről kifelé (nem kívülről befelé) zajló folyamat. Az érés csodája. Nem a fejlesztéssel, hanem a fejlődés feltételeiről gondoskodva fogunk eredményt elérni.

Milyen jelek utalnak arra, hogy már érlelődik a gyümölcs, és jó úton halad a gyerekünk önállósulása? Erről szól a következő bejegyzés…

Az érés motorja

A fejlődő növény és a gyökerek hasonlata a szülői szerepről szólt, a hajtómotor hasonlat pedig a természet szerepéről: arról a rejtélyes valamiről, ami a gyermek fejlődését belülről mozgatja.

Az érés motorja

Az „érés motorja” adja a hajtóerőt az éréshez. A tudomány számára csak az elmúlt 15-20 évben derült ki, hogy az érés motorja az emóció.

Az emóció az az érzelmi-indulati töltet, ami belülről megindít (mozgásba hoz, cselekvésre indít) minket. A kisgyerek (és minden éretlen ember) cselekvését teljes egészében az emóció mozgatja, legalább addig, amíg tudatos szándékai is eléggé megerősödnek ahhoz, hogy a tetteit megfontolt döntések útján maga szabályozza. Cselekedeteink emocionális mozgatórugója az indíték, a tudatos elhatározás pedig a szándék.

Ahhoz, hogy egy kisgyerek belülről motivált legyen valamire (pl. a tanulásra), meg kell hogy legyen benne a megfelelő belső indíték (saját motiváció). Egy gyerek sohasem ‘tanulja meg’ az igazi felelősséget. Valaminek belülről kell őt felelősségre indítania, hogy a felelős gondolkodás és cselekvés gyümölcse megteremjen rajta. És valaminek figyelmességre kell őt indítania ahhoz, hogy figyelmesen cselekedjen. Először a megfelelő emóciónak kell meglennie, és ez a szülők szerepe: érzelmileg mi állunk közel a gyerekhez, így leginkább mi tudjuk belőle a jó indítékát és szándékát előhívni.

Testünk motorja a szívünk, és az emóció jelképe is a szív: a belső indítékok és szándékok székhelye. Tetteink és szavaink azokat az indítékokat tükrözik, amelyekkel tele van a szívünk. A szív sokféle dologra indítja az embert; pl. körültekintésre, törődésre, elrejtőzésre, reménységre, közeledésre, bizalomra.

Érző szív, kemény szív

A gyerekünket az érző szíve indítja arra, hogy önállóan akarjon megállni a saját lábán; hogy a világot két részre ossza: én és nem én; hogy önállóságra és függetlenségre törekedjen, igyekezzen felelősséggel cselekedni, megpróbálja kibontakoztatni a képességeit , és hogy másokra is tekintettel legyen. De a szív nagyon-nagyon sérülékeny; a belső motivációk is nagyon sérülékeny érzések. Agyunk pedig nemcsak a fejlődést vezérli. Van egy másik fontos dolga is: hogy védekezzen a túlságosan fájó érzések ellen. Beadja az érzéstelenítőt: kikapcsolja minden olyan inger észlelését, amelyek fájó érzéseket okozhatnak. A védekezésnek pedig az a következménye, hogy a szív megkeményedve nem tudja tovább ezekre a jó dolgokra indítani a gyereket.

Az emberi agy kétféle üzemmódra képes: vagy a fejlődéssel foglalkozik, vagy a védekezéssel.  A fejlődés irányítását úgy látja el, hogy a gyereket kötődő gyökerek révén egyre mélyebb és sebezhetőbb kapcsolódásra ösztönzi. A fejlődéshez szükséges belső hajtóerőt a kötődő kapcsolatból nyerik a gyerekek. De ha az elviselhetőnél fájdalmasabb stresszhatások érik (megfélemlítés, megszégyenítés, elutasítás), az agy nem tud a fejlődéssel foglalkozni, mert a saját sebezhetősége ellen kell védekeznie.Több fontos feladat egyidejű ellátására pedig nem képes az éretlen agy. A sebezhetőség elleni védekező állapot, a ‘kemény szív’ az érés legfőbb kerékkötője.

Amikor a nevelés nem megy, szinte mindig az a baj, hogy nem az indítókulccsal indítjuk be az érés motorját (a gyerekeink szívét), hanem nekiveselkedünk, és erőből próbáljuk előretolni az érésüket. Ami nem megy, bárhogy erőlködünk. Nem érdemes erőlködve tolnunk olyasmit, ami magától is megindulna! Egyetlen kisgyereket sem kell nagy erőfeszítéssel ránevelni, hogy fel akarjon állni, vagy meg akarjon tanulni beszélni, mert magától is akar, amikor eljön az ideje! Arra sem erővel kellene rávenni, hogy segítsen, tanuljon, és tisztességesen viselkedjen, mert van kulcsunk a szívéhez! Elég lenne begyújtani a hajtómotort azzal a kulccsal, amit a természettől kaptunk!

Élt egyszer egy indián törzs, amelynek a tagjai szentül hitték, hogy a nap csak akkor kel fel, ha a legjobb harcosok egész éjjel táncolnak. Több generáción át lázasan áttáncoltak minden éjszakát, mert azt hitték, hogy különben nem kell föl a nap. Ezek a kiváló férfiak súlyos kimerültségtől szenvedtek, mert azon fáradoztak, ami nem az ő dolguk volt.

Az a benyomásom, hogy mi is túl sokat fáradozunk azon, ami nem a mi dolgunk. Végkimerülésig toljuk előre a gyerekeinket, pedig kulcsunk is van a szívükhöz. Csak rá kell jönnünk, hogy működik az indítókulcs. Nem kell erőlködnünk; nyugodtan együttműködhetünk a természettel, mert ugyanazon dolgozik, amin mi: hogy a gyerekeink eljussanak a teljes érettségre.

Befejezésül tekintsük át, hogy kinek mi a szerepe az emberi potenciál megvalósulásában:

A természet a fő MOZGATÓ

Az érés csoda, ami természetes úton történik. Isten a szíven keresztül adja hajtóerőt és a mestertervet is az éréshez.

“Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be.
Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek.”
– Jeremiás 31:33

A szülő a fő GONDOSKODÓ

A szülő a kertész, aki a fejlődés feltételeiről gondoskodik: ő adja a biztonságot nyújtó kapcsolatot, a nyugalmat és a mozgásteret a szabad játékhoz.

“Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.”
– Efezus 6:4

A gyermek a fogadókész VÁLASZADÓ

A gyereknek is van szerepe az érés folyamatában: hogy készségesen válaszoljon. Ő a fogadókész válaszadó.

Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes. „Tiszteld apádat és anyádat”: ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik, mégpedig ez: „hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön”.
– Efezus 6:1-3

A szülőnek akkor van természetes hatalma a nevelésre, ha a gyerek függő-elfogadó szerepben kötődik hozzá, bízik benne és követi; bibliai kifejezésekkel: tiszteli és engedelmeskedik neki (szívből, belső indíttatásra). Az engedelmesség viszont nem megy mindig símán. Amikor egy gyerek korlátokba ütközik és nem teheti azt, amit szeretne, át kell éreznie a bánatát, hogy el tudja sírni az elengedés könnyeit. A szívfájdalmat is el kell viselnie, különben megkeményedik (védekezésbe vonul a sebezhetőség ellen). Egy gyereknek némi rugalmasságra is szert kell tennie ahhoz, hogy az alkalmazkodások sorozata révén fejlődni tudjon.

Bővebben az érés motorjáról: A DÖNTŐ TÉNYEZŐ – Ami a fejlődést mozgásban tartja 
Bővebben a sebezhetőség elleni védekezésről: AZ AKADÁLY – Ami a fejlődés útját elállja

AZ ÉRÉS CSODÁJA ÉS A NEVELÉS MUNKÁJA c. sorozat:

  1. Mit jelent nevelni?
  2. Az érés csodája
  3. A természet szerepe az emberi potenciál megvalósulásában
  4. A szülők szerepe az emberi potenciál megvalósulásában
  5. Miért ne faragjunk gyereket?
  6. “Magától terem a föld…”
  7. Az érés motorja és a gyerek szerepe az emberi potenciál megvalósulásában

Ez a cikksorozat a 2017. szeptember 16-án elhangzott előadásom alapján készült. Folytatás: október 14-én, Hogy teremtsük meg a gyermekkor nyugalmát? címmel. Tudnivalók és jelentkezés: Szülők Szombatja

A természet szerepe

A természet munkáját azért érdemes megismerni, hogy ne olyasmire pazaroljuk az erőnket és az időnket, amit azét nem tudunk megcsinálni, mert nem is a mi dolgunk.

A természet a fő MOZGATÓ

A belső hajtóerőt (a saját motivációt) a természet adja. A természet indítja a gyerekünket arra, hogy önállóan akarjon valamit megcsinálni, hogy például egyedül akarjon felöltözni. A gyerek belső törekvése arra, hogy egyre önállóbb és egyre „nagyobb” legyen, nem a nevelés eredménye, hanem a természet műve.

Óvodások szülei sokszor panaszolják, hogy nem tudják rávenni a gyereküket arra, hogy egyedül felöltözzön. Valami jó trükköt várnak, amit bevetve a gyerek hajlandó lesz egyedül öltözni. Pedig a dolog a belső motiváción múlik; azon, hogy akar-e ez a gyerek önállóan öltözködni. Nem az a kérdés, hogy milyen módszerrel lehetne rávenni, hanem az, hogy akar-e már önállóan öltözni? Akar-e már önállóan pisilni? Akar-e már megállni a saját lábán? A megoldás nem a trükkös módszer megtalálásában rejlik, hanem abban, hogy indítja-e valami belülről a gyereket, van-e saját motivációja.

Az a kérdés, hogy elfogta-e már a belülről fakadó késztetés arra, hogy meghúzza a határt önmaga és mások között, hogy a saját lábára álljon? Az a kérdés, hogy érez-e már belső indíttatást arra, hogy önálló legyen? Feszíti-e már a függetlenség vágya belülről? Mert ha még nem, akkor nem megyünk semmire a trükkös módszerekkel. Ha egy gyerekben még nincs meg a belső hajtóerő, nem fogjuk tudni nagyobb önállóságra nevelni! Azt a hajtóerőt pedig nem tudjuk beletenni. Nem kaptunk hozzá eszközöket, mert nem a mi dolgunk!

A saját motiváció az ÖNÁLLÓSULÁS fejlődési folyamata révén alakul ki. A mi részünk benne az, hogy felszabadítjuk a természetet arra, hogy el tudja végezni a munkáját a gyerekeink önállósulása terén. Mert fontos dolgunk van – fontos a ránk eső rész is. De az önállósulás érési folyamatában a természet a fő mozgató.

Mi a helyzet a felelősségtudattal? Hogy lehet egy gyereket nagyobb felelősségérzetre nevelni? Nagyon nehéz dolgunk van, amíg meg nem jelenik benne a belső törekvés a felelősségvállalásra. De ez is a természet munkájának a gyümölcse. Csak azért nem vesszük észre, mert nem a belső indítékokat keressük, hanem az eredményt. A látszat kialakításán dolgozunk: gyümölcsöt próbálunk faragni azzal, hogy a felelősségteljes viselkedés, a megfelelő tettek, a várva várt eredmény kialakítása felől közelítjük meg a nevelés munkáját, és rejtve marad előttünk a természet munkája, amit a felszín alatt végez – ott, ahol nem látjuk, mi történik.

Mielőtt megjelenik a jó viselkedés, a helyes cselekvés, a gyereket belülről valami fel kell, hogy indítsa rá belülről. A tetteket a szándék előzi meg. A jó cselekvéséhez belső indíték szükséges. És a fő mozgató nem a szülő vagy a pedagógus, hanem a természet; csak a természet kapott hozzáférést a belső folyamatokhoz. Minden gyereknek belső hajtóerőre van szüksége ahhoz, hogy előrelépjen a fejlődésben.

Mi hajtja előre a gyerekeket a fejlődés útján?

Az érési folyamatok

Minden gyerekben három természetes érési folyamat zajlik egyidejűleg. Sokáig azt gondoltuk, hogy az érés egyetlen folyamat eredménye, és a szakma különböző nevekkel illette ezt a folyamatot: „növekedési erő”, „emberi potenciál folyamat” és hasonlók. De kiderült, hogy a gyerekek fejlődését nem egy érési folyamat vezérli, hanem három.

ÖNÁLLÓSULÁS

Személyiségfejlődési szempontból az önállósulás során jelenik meg a saját egyéniség, az alkotókedv (kreativitás) és a felelősségtudat.  A gyermek másoktól különböző önmagává válik, aki felelősséget érez a saját tetteiért, és mire felnő, képes lesz lelkileg is megállni a saját lábán. Az önállósulás folyamata során alakul ki a gyermek viszonyulása saját magához (énkép, önértékelés, önismeret).

A gyermek önálló egyénisége belülről sarjad ki, mint a zsenge hajtás tavasszal. Az önállósuló gyerekek jellemző vonása a belső motiváció. A saját fejükkel próbálnak gondolkodni, és eredetit akarnak alkotni. Az önállósulás folyamatát kísérő merész, vállalkozószellemű, szárnyaló lendület spontán (nem a kívülről érkező fejlesztés hatására, hanem belső program szerint) jelenik meg a fejlődő gyerekekben; rövid időszakokra már a másfél-kétéveseknél is megfigyelhető.

INTEGRÁLÓDÁS

Az integrálódás (egységbe rendeződés) az a folyamat, amelynek során az ember társas lénnyé érlelődik. Képes lesz úgy kapcsolódni másokhoz, hogy közben se arra ne legyen szüksége, hogy olyan legyen mint a többiek, se arra, hogy a többiek olyanok legyenek, mint ő. Egy érett személyiség az egyénisége elveszítése nélkül tud közösséghez is tartozni. Ez az, amit a Biblia úgy fogalmaz, hogy szeresd felebarátodat, mint magadat (3Mózes 19:18, Máté 22:39). A többi emberhez való érett kapcsolódás (a szocializáció) sem a fejlesztés, hanem az érés gyümölcse.

Az integrálódás spontán (belső program szerint zajló) folyamat, amelynek során a különböző (olykor egymásnak ellentmondó) belső tartalmak (ambivalens késztetések, “vegyes érzések”, ellentmondásos nézetek) összehangolt, új egésszé rendeződnek. Az integrálódás folyamata során alakul ki az önuralom, az ítélőképesség és a tartással rendelkező jellem.

ADAPTÁLÓDÁS

Az adaptálódás (rugalmas alkalmazkodás) az a folyamat, amelynek során az ember érzelmileg rugalmassá és teherbíróvá érlelődik. Ez a helyreállás, a felépülés, a megújulás folyamata. A gyermek maga változik, amikor alkalmazkodnia kell valamihez, amin nem tud változtatni: feldolgozza a gyászt, alkalmazkodik az új körülményekhez, kibékül a hiányokkal és veszteségekkel, hasznosítja a kudarcait, és megerősödve, de nem megkeményedve áll talpra. Az adaptálódás folyamata során alakul ki a gyermek teherbíró és rugalmas viszonya a környezethez.

Mindhárom érési folyamatra szükség van az emberi potenciál kibontakozásához. Ezeket a folyamatokat a való életben nem is lehet külön-külön megfigyelni, mert egymásra is hatnak, és együtt alkotják az érés folyamatát. Ennek ellenére külön-külön fogunk velük megismerkedni, és a szülői szerepünkkel is velük kapcsolatban. Az érési folyamatok spontán zajlanak, mert a természet vezérli őket belülről. A természet a “fő mozgató”, mert előre meghatározott terv szerint spontán, belülről vezérli az érési folyamatokat.

Eddig a természet szerepéről volt szó. Mi a szülők szerepe az emberi potenciál kibontakozásában?

Mit tegyek, amikor a gyerekem rosszul viselkedik?

Hogy kezeljük a viselkedési problémákat? Mit tegyünk, amikor a gyerek helytelenül viselkedik vagy átlépi a kijelölt határokat? Nincs kérdés, amit gyakrabban hallanék, mint azt, ami úgy kezdődik, hogy “Mit csináljak, amikor…” Bővebben