A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?)

Készült a 2015 március 10-én a TIT stúdióban tartott előadásom hangfelvétele alapján; apró javításokkal, kiegészítésekkel. Dr. Gordon Neufeld fejlődési modelljét használom, akinek “A család ereje” c. könyve már magyarul is megjelent.

Az eredeti hangfelvétel itt tölthető le:  Audio (előadások hangfelvételei)

AMIT EGYETLEN GYERMEK SEM NÉLKÜLÖZHET c. sorozat:

  1. A fejlődés mozgatórugója: A JÁTÉK (de milyen játék?)
  2. A játék feltétele: A NYUGALOM (de milyen nyugalom?)
  3. A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?)

Most harmadik alkalommal foglalkozunk az egészséges gyermekkor három nélkülözhetetlen feltételével. Ezek: a szabad játék, amelynek feltétele a nyugalom, a mai témánk pedig e nyugalom legfőbb forrása, a kapcsolat.

Továbbra is a fejlődő növény analógiáját használom: kötődés gyökerei a kisgyerek elsődleges kapcsolataiból táplálkoznak, és a gyermek rajtuk keresztül szívja magába a fejlődéséhez szükséges tápanyagot. Ha a gyerekeink kellő nyugalomban ereszthetnek gyökeret a biztonságos kapcsolat táptalajába, akkor folyamatos a fejlődésük. Az érési folyamatok révén ösztönösen megjelenik a játék, a tudásszomj, az alkotókedv, a belátó gondolkodás, és végül kibontakozik az érett, virágzó és gyümölcstermő személyiség. A fejlődés táptalaja a biztonságot nyújtó kapcsolat. Ma azzal ismerkedünk, mitől lesz biztonságos egy kisgyerek számára az érte felelős felnőttekkel való kapcsolata.

A KONTEXTUS – a szavainkat értelmező környezet

A növény kontextusa a földje amelybe a gyökerei nyúlnak, a nevelés kontextusa pedig a gyerek hozzánk való kapcsolódása. A szavaink és a tetteink hatása teljesen attól függ, hogy a gyereket a saját gyökerei mennyire mélyen kötik össze velünk, a talajjal. A kapcsolódás módja határozza meg, hogy a gyerekünkre hatni tud-e mindaz, amit mondunk és teszünk vele.

A gyerekek hallják a szavainkat, de hogy meghallják-e, hogy hatni tudunk-e rájuk, az a kontextustól függ: hogy ők hogyan vesznek részt a velünk való kapcsolatban. A gyökereik belőlünk táplálkoznak-e, vagy valahol egész máshonnan.

Példaképpen vegyünk valamit, ami gyakran elhangzik különböző kapcsolatokban:

“Szeretlek”

Szeretlek, mondja a fiú a kutyájának.
Szeretlek, mondja a nagymama az unokának.
Szeretlek, mondja a hároméves életében először az édesanyjának.
Szeretlek, mondja a feleség egy veszekedés kellős közepén.
Szeretlek, mondja az edző a 14 éves lánynak, amikor utánamegy az öltözőbe.
Szeretlek, mondja egy idegen, aki napok óta követ.

Más-más kontextusban ugyanaz egész mást jelent. A kontextustól függ, milyen érzés fog el valakit, amikor azt hallja, hogy “szeretlek”. Boldogabb lesz-e, bosszankodik-e, vagy úgy érzi, menekülnie kell.

A nevelés kontextusa a gyerek kapcsolata azzal, aki őt nevelni próbálja. Amit egy gyerekkel teszünk (szülőként, pedagógusként, orvosként vagy pszichológusként), annak a hatása teljes egészében azon múlik, hogy milyen kontextusban jutnak el hozzá a szavaink és a tetteink. Amit hall és tapasztal, azt a hozzánk fűződő kapcsolata alapján értelmezi – elfogadja, semmibe veszi, vagy határozottan elutasítja. A kapcsolatunktól függ, hogy mire készteti a gyereket bármi, amit teszünk vagy mondunk. Ez a helyzet akkor is, amikor meg akarjuk neki mondani, hogy mit csináljon.

Kire hallgat a gyerek?

Mindnyájan tudjuk, hogy a gyerekek irányítása az értük felelős felnőttek (szülők, pedagógusok) dolga. Tesszük is a dolgunkat: “Reggel van, itt az ideje felkelni. Ki az ágyból! A salátát is edd meg! Figyelj oda! Kapcsold ki a tévét!” Az iskolában is mi mondjuk meg, hogy mit kell megtanulni, miért kell tanulni és hol kell tanulni. Egyfolytában megmondjuk, hogy mit csináljanak; útbaigazítjuk őket, mert ez a dolgunk. A miénk a vezető szerep… Vagy nem?

Mi váltja ki belőlünk az ellenállhatatlan irányíthatnékot?

Az, hogy meglátunk egy gyereket. Egy gyereknek mindig szüksége van irányításra és vezetésre, tehát amikor a szemünk elé kerül, rögön meg akarjuk neki mondani, hogy mit csináljon, mit gondoljon, hogy gondolkozzon és merre menjen. Képzeljük csak el, milyen érzés lehet!

A nevelési könyvek pedig arról szólnak, hogy ezt HOGY KELL csinálni:

  • minél egyszerűbben,
  • minél tömörebben,
  • minél világosabban, és
  • minél következetesebben.

Az utasítást úgy kell kiadni, hogy felfogható és követhető legyen. Erről van szó dióhéjban. Ugyanezt ismétlik a könyvek, különféle tálalásban, de lényegében mind arról szól, hogy HOGYAN, milyen módszerekkel, milyen szavakkal és tettekkel lehet a gyerekeket ügyesen irányítani.

Az irányíthatnék a saját felségterületünkön kerít bennünket igazán a hatalmába. Úgy érezzük, hogy ez a hely ruházza ránk a nevelés felelősségét, és tényleg van ebben valami. “Az én házamban azt teszed, amit én mondok. A mi családunkban mindenkire érvényesek a családi szabályok.” Az, hogy a saját otthonunkban vagyunk, a felségterületünkön, felelősségérzetet ruház ránk és fel is jogosít az irányításra. “Az én házamban én mondom meg, hogy a gyerek mit csinálhat és mit nem.”

Hasonló a helyzet az óvodában és az iskolában. Az én csoportomban, az én osztályomban ezt és ezt tesszük. Felelőséggel tartozunk a gyerekekért, és úgy gondoljuk, hogy ez arra is feljogosít, hogy irányítsuk őket.

És itt a bökkenő. Ha ÜGYESEN CSINÁLJUK, éppen úgy, ahogy a könyvek mondják: a megfelelő időben, egyszerűen, tömören, világosan és következetesen adunk nagyonis követhető utasításokat, és az egész a mi felségterületünkön zajlik (otthon, vagy az iskolában), akkor arra számítunk, hogy a gyerek majd hallgat ránk, és együtt fog működni.

Ám az, hogy a gyerek végül hallgat-e ránk, olyasmin múlik, ami nincs a látóterünkben. Éppen azt nem látjuk, amin a fáradozásaink eredménye múlik. Az egyszerű, tömör, világos és következetes kommunikáció fontos ugyan, de nem döntő. Az eredmény nem az ügyes kommunikáción és a jó módszereken múlik, hanem azon, amit a gyerek hoz magával. A kulcs, ami a sikert vagy a kudarcot meghatározza, nem a módszerben, hanem a gyerekben van elrejtve. Ezen a rejtett kulcson múlik, hogy a gyerek együttműködik-e, vagy ellenáll. Mi lehet ez a rejtett kulcs? Min múlik, hogy az egyik gyerek elfogadja ugyanazt az irányítást, a másik pedig nem?

Mikor fogadja el a gyerek az irányítást?

  • Ha TÁJÉKOZÓDÁSI PONTNAK TEKINTI azt, aki irányítani próbálja,

vagy,

  • Ha EL AKAR JUTNI VALAHOVA, és ehhez van útbaigazításra szüksége.

TÁJÉKOZÓDÁSI PONT VAGY?

Az első kérdés tehát, hogy az a valaki vagy-e az életében, akihez a haladási irányát igazítja. Ha tájékozódási pont vagy, akkor nincs elveszve, amikor veled van. Ha egy idegen városban nem találod az utat és bosszankodsz, ő nyugodtan ül mögötted a kocsiban, mert úgy érzi: „szegény Anya most nem találja az utat, én viszont nem vagyok elveszve, mert Anya velem van”. Jó helyen tudja magát nálad, otthon érzi magát veled. Rólad akarja “lenézni”, hogy mikor mit kell csinálni, és tőled várja az irányítást.

De itt is van egy bökkenő: tájékozódási pont nem úgy lesz az ember, hogy önmagát jelöli. A tájékozódási pont szerepét a kapcsolat osztja az egyik tagjára. A gyereket nem az a körülmény rendeli a függő-elfogadó fél szerepébe, hogy a családod vagy az osztályod tagja. Nem is az, hogy te vagy az okosabb. A felnőttet a gyerek kötődése avatja tájékozódási ponttá.

A gyerek szerepválasztása az irányíthatóság, az engedelmesség rejtett kulcsa. A gyerek személyes kötődése révén lesz a szülő (a pedagógus, a nevelőszülő, a nagyszülő vagy a tanár) tájékozódási pont, akitől a gyerek vezetést vár, és akire hallgat. A kötődés miatt hallgat a gyerek a jó szóra. Sajnos nemcsak a jó szóra.

Ha ugyanis a többi gyerekhez jobban kötődik, akkor őket tekinti tájékozódási pontnak is. Tőlük várja az irányt és a vezetést. Teljesen mindegy, hogy következetesen fogalmazzák-e meg az elvárásaikat; nem számít, hogy elég egyszerűen, tömören és világosan beszélnek-e. Az se számít, hogy követhetőek-e azok az utasítások. Csak az számít, hogy a gyerek tájékozódási pontnak tekinti-e a másik gyereket, vagy sem. Akit annak tekint, az megmondhatja vagy megmutathatja neki, hogy mit kell csinálni, mert alig várja.

Ezért anyira fontos, hogy tájékozódási ponttá váljunk a gyerekeink számára, és a tanítványaink számára… mert a mi dolgunk volna, hogy utat mutassunk nekik; tőlünk kellene megkapniuk az irányítást. A kötődés segítsége nélkül viszont nem lehetünk azok. A gyerek kötődése jelöl ki és jogosít fel valakit e döntő szerepre. A szülő hatalma (vagy az osztálytárs hatalma) a gyerek kötődéséből fakad.

Ki az “alfa” a kapcsolatban?

Ahhoz, hogy egy gyerek hallgasson rád, még az sem elég, hogy erősen kötődik hozzád. Nem mindegy, hogy milyen viszonyban kötődik. Függő, gondoskodást kereső/elfogadó szerepben kell hozzád kötődnie.

A kötődő ösztön kétféle szerepre rendeli az kapcsolat tagjait. Lehetünk nagykutyák vagy kiskutyák, lehetünk bármilyen idősek, minden egyes kapcsolatunkban két szerep valamelyikébe bújunk:

Ez a két szerep, vagy kétféle kapcsolódási mód szépen kiegészíti egymást. Két felnőtt kapcsolatában, egy barátságban vagy egy jó házasságban felváltva helyezkedünk valamelyik szerepbe. Amikor egyikünk elesik, a másikunk felsegíti. Ebből lesz a kötődő tánc. Ma én vagyok a válasz a számodra, holnap te vagy a válasz a számomra. És persze vannak emberek, akiknek mindenkivel kapcsolatban alfa komplexusuk van, mások pedig mindig a függő szerepet akarják játszani.

Nem csak az a fontos tehát, hogy egy gyerek szeresse az anyukáját, vagy a tanárát, hanem az is, hogy a kapcsolatban a függő-elfogadó szerepet vegye föl. Csak függő-elfogadó szerepben érezzük rendjénvalónak, hogy önként engedelmeskedjünk, amikor valaki megmondja, mit tegyünk. Csak függő-elfogadó szerepben fogadunk el utasításokat és követjük valaki példáját.

Sok bajunknak ez az oka a gyerekeinkkel. Rengeteg az olyan gyerek, aki az alfa komplexusban ragadt. Ő az, aki dirigál a szüleinek, megmondja, hogy mi legyen, követel és utasításokat ad. Van, aki kizavarja a felnőttet a szobájából, vagy nem szól hozzá; duzzogással bünteti, amikor a felnőtt nem azt csinálja, amit ő követel. Van, aki kizárja a felnőttet a lakásból, amíg meg nem ígér valamit. Ezek az “alfa gyerekek” úgy érzik, hogy rendjénvaló, ahogy viselkednek. Mi pedig azt hisszük, hogy ők az erősek, a függetlenek. Tényleg nem függenek tőlünk, pedig tőlünk kellene függeniük ahhoz, hogy idővel érett felnőtté fejlődjenek. Az igazság viszont nem az, hogy erősek és függetlenek; azért így viselkednek, mert nem a megfelelő szerepben kötődnek. Az alfa szerepben ragadt gyerek, aki nem tud a szülőre hagyatkozni, elakad az érett személyiséggé fejlődés útján. De hogy kerül egy gyerek az alfa szerepbe?

Miért nem a függő-elfogadó szerepben kötődnek ezek a gyerekek?

Elsősorban azért, mert mi, felnőttek nem foglaljuk el a minket megillető helyet, nem vesszük fel a nekünk írt szerepet. Bizonytalanul mozgunk a gyerekeink körül. Nem lépünk fel úgy, mint aki a védelem bástyája, a nyugalom szigete. Nem vagyunk a gyerekeink őriző pásztora, gondviselője, aki a füves legelőkre terelgeti őket. Amikor ránk néznek, nem azt látják a szemünkben, hogy:

  • Gondoskodom rólad,
  • Támaszkodhatsz rám,
  • Gyere hozzám, én vagyok a válasz,
  • Szerencséd, hogy itt vagyok neked,
  • A legjobb dolog vagyok, ami veled történt.

Te vagy a válasz

Az alfa szerep része volna az is, hogy felelősséggel vállalkozunk a biztos bázis szerepére. Nem arról beszélek, amikor valaki hatalmaskodik, uralkodik a gyerekén. Az alfa szereppel tényleg vissza lehet élni, de nem arra való. Akkor látszik meg a szépsége, amikor valakiben megjelenik a másik-központú felelősségérzet. Amikor a fiatal pedagógus ráérez, hogy “én vagyok a válasza” ezeknek a gyerekeknek; amikor az anya nemcsak válaszol a csecsemő sírására, hanem önmagát kezdi úgy látni, mint aki “a válasza” a rászoruló csöppségnek.

Sajnos ma egyre általánosabb jelenség, hogy a szülők és még a pedagógusok is a függő-elfogadó szerepbe vonulnak vissza. Útbaigazítást várnak.

  • Mit csináljak?
  • Hogy csináljam?
  • Adj valami gyakorlati megoldást! Mondd meg, hogy mit csináljak!

De nem mondom meg, mert ha mástól várod az útmutatást, akkor függő szerepben viszonyulsz a gyerekeidhez. Soha nem kellene, hogy így lássanak! Kár, hogy “megmondó emberek”, a szakértők sokasága abból él, hogy nap mint nap elbizonytalanítja a szülőket.

A nagyszüleink még tudták, hogy nincs minden élethelyzetre jó válasz, amit valahol tud valaki. Nem faltak könyveket a nevelési módszerekről. Nem volt rá kereslet. Tudták, hogy nem tudják – de azt is tudták, hogy úgy kell játszaniuk a szerepüket, mintha tudnák. Ez az alfa dolga. Ettől mer követni a gyereked. Te vagy a válasza. Ezt kell eljátszanod, ebbe kell belejönnöd, megtalálnod magadban… hogy te vagy számára a válasz. Nem azt, hogy tudod valamire a választ, hanem, hogy te vagy az. Te vagy a válasz.

Sok szülő olyan sokkos állapotban van, mint az őzike, amelyik megtorpan és lecövekel a közeledő kocsi fényszórója előtt. Ez nincs jó hatással a gyerekeinkre. Mi sem éreznénk jól magunkat, ha az orvos vagy a pszichológus, akihez reményteljes bizalommal fordulunk a bajunkkal, azt válaszolná, hogy “Fogalmam sincs, ön az első kliensem. Ilyen eset nem volt a könyvben, értse meg! Nem hinném, hogy tudok segíteni.”

Nekünk kell elfoglalni az alfa szerepet, hogy ne a gyerekeink kényszerüljenek rá; és el kell játszanunk, mint egy színész, addig is, amíg bele nem jövünk. A gyerekeinknek az első perctől kezdve azt kell hallaniuk , hogy “gondoskodom rólad, támaszkodhatsz rám, én vagyok a válasz, ne félj, én veled vagyok.”

És közben reméljük, hogy – mint annyi minden másba, úgy ebbe is – szépen belerázódunk. “Majd én megoldom, ne aggódj. Bízzál bennem.” – mondod, mert te vagy az alfa, és aztán kitalálod, hogyan. De a gyerekeidnek szükségük van arra a lelkierőre és határozott fellépésre, ami az alfa szerephez tartozik – akkor tudják szép nyugodtan elfoglalni a saját függő-gondoskodó szerepüket a kapcsolatotokban.

Különben folytatódik, amit mindenfelé látunk magunk körül: gyerekek és fiatalok egész nemzedéke hiszi azt, hogy csak magára számíthat, és utasít el mindenfajta útbaigazítást. Még vannak, akik a megfelelő szerepben kötődnek, de többen vannak, akik nem: mindig az övék az utolsó szó, mert övék az alfa szerep.

A gyerekek olyan tájékozódási pontot választanak, aki vállalkozik az alfa szerepre. Ha a szerepünkhöz tartozik, hogy legyünk tájékozódási pont, akkor ezt a magatartásunknak is alá kell támasztania. Ebben a szerepben kell járkálnunk a gyerekeink előtt. Annak, hogy hallgassanak ránk, az a titkos kulcsa, hogy függő-elfogadó viszonyban kell lenniük az értük felelős, számukra utat mutató felnőttekkel. Olyannak kell minket látniuk, akire rábízhatják magukat. “Nem veszhetek el, mert Anya velem van.”

A másik dolog pedig, aminek a megléte esetén a gyerek hallgat ránk és elfogadja tőlünk az irányítást: ha EL AKAR JUTNI VALAHOVA, és ehhez igényel útbaigazítást.

Ha egy gyerek már halad valamerre, ha már lendületben van, úgy érzi, hogy az élet vezetőülésén ül, kormánykerékkel a kezében, éppen el akar jutni valahová, és az irány, amit megmutatsz neki, azon az úton segíti tovább, amerre már ő maga is menni akar, akkor nagy valószínűséggel hallgatni is fog rád. Kikéri a tanácsodat, megkér, hogy segíts összerakni a szerkentyűt, amit épít, megkérdezi, hogy miért ragad le az a tészta már harmadszor is… Segítséget kér a tanulásban… és ilyenkor oda is figyel arra, amit mondasz. Mint tanítvány a mesterére.

De mi indítja el a gyereket, hogy haladjon valamerre? Mitől lesznek szándékai, céljai, tervei, ötletei? Mi ösztönzi arra, hogy olyasmit csináljon, aminek értelme van? Miért kísérletezik, miért alkot?

Az önállóságra törekvés, és a jelentős tettek véghezvitelének vágya is a kapcsolat műve. Mielőtt a gyerekben megjelenik ez a merész, vállalkozó szellemű energia, mielőtt elfogja a cselekvőképesség érzete mert kezdi felfedezni, hogy hatással lehet a dolgokra, hiszen kormánykerék van a kezében; mielőtt a vezetőülésre ül, azelőtt biztos bázist kell találnia valakiben: olyan támaszpontot, ahonnan elindulhat és ahová bármikor vissza is térhet.

A biztos bázis olyan valaki, aki stabil, elérhető, közel van, és mindig rendelkezésre áll. Annyira, hogy magától értetődőnek lehet tekinteni. A hátteret biztosítja – olyan, mint a víz és a levegő, meg is lehet róla feledkezni.

Amikor olyan gyereket látok, aki kíváncsi, érdeklődő, merész, vállalkozó szellemű, akinek vannak saját elképzelései és önállóságra törekszik, akkor tudom, hogy az életében van valaki, aki a biztos bázisa. Van valakije, aki felelősséggel vállalja a támaszpont, a bázis szerepét; aki tesz róla, hogy a kapcsolat viharálló legyen, amit senki és semmi nem szakíthat el. A repülő felszállhat, és amikor vissza akar térni, a repülőteret ugyanott találja, ahol hagyta.

A cselekvő, érdeklődő, játszó és alkotó gyereknek van valakije, akit magától értetődőnek tekinthet: akiből a saját jelentőségét merítheti, aki miatt tudhatja, hogy ő fontos, hiszen számít valakinek. Ilyen háttérre, kifutópályára, biztos talajra van szüksége minden gyereknek ahhoz, hogy előmerészkedjen és próbálgatni kezdje a szárnyait.

Ha a bázis bizonytalan, a gyerek meghátrál. Sok gyerek energiáját vonja el a fejlődéstől a biztos támaszpont keresése. Aki pedig a kortársaihoz kötődik, annak folyamatosan bizonytalan a bázisa. Nem indul el semerre; az köti le, hogy kapcsolatokkal vegye körül magát. Egyre több az olyan gyerek, akinél már függőség lett a folytonos báziskeresés: a Facebookon lógnak, chatelnek, mindig érintkezésbe kell lépniük egymással: “Én itt vagyok, te ott vagy?” Nem mernek elrugaszkodni, felszállni, kalandokra vállalkozni, az élet titkait kutatni, felfedezni és alkotni… Egy helyben tartja őket a szeparációs szorongás: “Ha mással foglalkozom, elfelejtenek és nem leszek!”

A legjobb biztos bázis az anya és az apa, a szülők és a nagyszülők; azok a felnőttek, akik jól ismerik a gyereket, és tudják, mire van szüksége. Nem minden gyereknek van ilyen felnőtt a családjában, de mindegyiknek szüksége van rá. Kell, hogy legyen a közelben egy felnőtt, egy pedagógus, egy szociális munkás, egy edző, egy szomszéd… valaki, aki felelősséggel vállalkozik a biztos bázis szerepére. A kortársak egyszerűen nem alkalmasak erre. Egyetlen gyereket sem volna szabad szabad biztos bázis nélkül hagyni!

Egy 3-4 éves mondta esti fektetéskor: “Mami, amikor így megölelsz, úgy érzem, hogy még repülni is tudok!” Neki a Mami a biztos bázisa. A Mami gondoskodik róla, hogy meglegyen a biztonságos kapcsolat, hogy ne a kisgyereknek kelljen a közelség kereséséről és fenntartásáról gondoskodnia. A kapcsolat termékeny talaja táplálja a fejlődését és ad neki szárnyakat.

Mitől lesz bátorsága repülni?

Attól, hogy biztos bázisa van – egy felnőtt az életében, aki a repülőtere. A repülés tudományára nem lehet egy gyereket megtanítani. Az se megoldás, hogy lelökjük valahonnan. Biztos bázist kell neki adni: stabil kapcsolatot velünk, a róla gondoskodó, érte felelős felnőttekkel.

Csak a személyes gondoskodó-elfogadó kapcsolatban hallgatnak ránk a gyerekeink – máskülönben elenállnak, mintha egy idegen szólna bele a dolgaikba.

DE nemcsak azért van szükség kötődő kapcsolatra, hogy megmondhassunk nekik, mit csináljanak, hanem azért is, hogy fel tudjuk őket készíteni az élet viszontagságaira: hogy rugalmas, szívós, életrevaló emberré fejlődhessenek, akinek a küzdelem nem szegi a szárnyát, hanem erősebbé teszi.

Az erős lélek a gyengéd, sebezhető szív gyümölcse

A Biblia “töredelmes” szívről beszél; ma inkább sebezhetőségről beszélünk. Olyan szívről, amely nem keményedett meg a meg nem valósult vágyak, a veszteségek és csalódásak hatására. Akinek “töredelmes” a szíve, az már túlélt valamit, amin nem tudott változtatni – és ő változott, ő alkalmazkodott. Keménység helyett rugalmasabb lett, életképesebb, és együttérzőbb.

A gyengéd, sebezhető szív a kemény szív ellentéte. Érző szívet, érzékeny, élő, sebezhető lelkületet értek alatta. Miért fontos a gyengéd szív? Hogy lehet a sikeres alkalmazkodás, a lelkierő feltétele?

Daniel Coleman, az érzelmi intelligenciáról szóló híres könyv szerzője elsődlegesnek tartja az emóció szerepét az alkalmazkodóképesség kialakulásában. Az adaptálódás, az alkalmazkodás folyamata az érzelmek szintjén zajlik, nem a logikus gondolkodás szintjén. Kialakulása szempontjából a kisgyermekkor a döntő időszak, úgy 5-6 éves korig.

Az alkalmazkodóképesség kulcsa nem az, hogy a gyerek okosan megérti, hogy mi a szabály és hol vannak a korlátai; hogy mostantól kezdve Anya egy másik gyereké is, és nem lesz minden versenyben ő az első, és nem lesz mindenben ő a legjobb, legszebb, legokosabb, legügyesebb. Ezeket nem elég okosan megérteni. Mélyen, a limbikus rendszer, az érzelmi agy szintjén kell átélnünk, átéreznünk a csalódottságunkat.

El kell gyászolni, el kell siratni azt, ami nem lehet meg. Minden megvalósíthatalan vágyat, elképzelést, hábavaló törekvést mélyen, az érzelmeinkben kell elgyászolni ahhoz, hogy a görcsös ragaszkodás feloldódjon, és amin nem tudunk változtatni, azt el tudjuk engedni. A kisgyermek, amikor édesanyja karjaiban megtalálja a saját szomorúságát valami fölött, amin nem tud változtatni, szívszaggató sírásra fakad. Az ilyenkor ejtett könnyek az elengedés könnyei, amelyek tele vannak a frusztráció termelte méreganyagokkal. Nem véletlen, hogy az ilyen zokogás után a kicsi felszabadul, megkönnyebbül, és visszatér a nyugalma.

A szív nemcsak döntéseink irányítóközpontja, hanem az emberi sebezhetőség szimbóluma is; sebezhetőségünk megőrzése pedig az élet nehézségeire való felkészülés feltétele. Az alkalmazkodás, a hiábavalóságok elengedése a szívben zalik.

Az emberi szív sérülékeny: könnyű megsebezni, és ha túl sok bántás éri, a limbikus rendszer védekezni próbál. Változtat a szervezet kémiai egyensúlyán: megemeli az érzéstelenítőt, és ha ez sokszor megtörténik, az érző szívű gyerek érzéketlenné válik. Nem érzi a fájdalmat, nem érzi a saját érzelmeit. Az agy érzéstelenítéssel védekezik a sebek fájdalma ellen, a gyerektől pedig elkezdünk olyanokat hallani, hogy “kit érdekel?” “nem számít!” De nemcsak a fájdalomérzete szűnik meg. Nem tud meghatódni és lelkesedni sem. A felelősségérzete is elpárolog; már nem lesz bánatos, amikor rosszat tesz, és nem is tudja szégyellni magát.

A legelső érzés, ami megszűnik, az mindig a hiábavalóság érzete – amikor a dühös igyekezet helyett szomorú tudna lenni olyankor, amikor akadály áll az útjába és csalódás éri. Pedig a hiábavalóság mély, megrázó élménye (amit a magyar bibliákban összetörtségnek fordítanak) nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy végbemenjen az alkalmazkodás folyamata, az adaptáció. Nélküle senki nem tud felkészülni az emberi élet viszontagságaira, nem fog rugalmas, szívós, életrevaló emberré fejlődni, olyanná, akit az élet küzdelmei nem derékba törnek, hanem erősebbé tesznek.

A limbikus rendszer legfőképpen az olyan sérülést érzékeli túl nagynak, akkor igyekszik megvédeni a gyereket a további sebezhetőségtől, amikor biztonságos kapcsolatra számít, és helyette SZEPARÁCIÓT, elszakadást él át. Az elszakadás érzetét (a szeparáiós szorongást) kiválthatja a biztonságot jelentő személytől való tényleges távollét, de ugyanakkora érzelmi sokkot jelent a pszichés elszakadás élménye, amikor a szeretett lénytől elutasítás, kiközösítés éri. “Apa nem szeret rám nézni; zavarja, ha odamegyek hozzá. Nem fogad szívesen a jelenlétében. Ha nem viselkedem úgy, ahogy akarja, nem fog szeretni.”

A sérülés veszélye akkor is túl nagy, ha a gyerek úgy érzi, a meghitt feltárulkozás veszélyes, és rejtegetnie kell magát, szégyellnie kell magát a kapcsolatban. Már nem meri magát megmutatni úgy, ahogy szeretné, mert úgy érzi: “ha Apa minden titkomat ismerné, akkor nem szeretne. Ha mindent tudna rólam, azonnal kivágna.”

És persze, ha félnie kell a kötődő kapcsolatában, akkor is elindulnak a védekező mechanizmusok. “Vigyázni kell, mit mondok és mit teszek, mert Apának eljár a keze. Jaj, veszekednek – rossz voltam, és most Apa el fog hagyni bennünket. Miattam sír Anya. Most már biztos ő is elhagy.” Ezeket az érzéseket tartósan nem lehet védekezés nélkül elviselni.

Az agy csak úgy védekezik, hogy megvédi magát a sebezhetőség érzete ellen. Védőpajzsot von gyerek gyengéd, érzékeny szíve köré – így alakul ki benne az érzéketlen, kemény szív, amit már semmivel nem lehet meghatni… igaz, fájdalmat is nehéz neki okozni. A védekezőrendszer arra lenne való, hogy egy-egy kivételes vészhelyzetben, ideiglenesen legyen a segítségünkre a túlélésben. Hogy amíg harcolunk a támadóval, vagy menekülünk előle, minden erőnket össze tudjuk szedni. De amikor a szeparációs szorongás mellett a gyereket a saját közvetlen közeléből érik rendszeresen a fájdalmas támadások, akkor a gyerek megreked a védekező állapotban, és tartósan érzéketlenné válik.

Amikor normálisnak tartjuk, hogy a kicsik az egész napjukat a kortársaikkal töltik, és csak pár órát vannak velünk, hatalmas mértékben ki vannak téve az érzéketlenné válás veszélyének; vele együtt pedig annak is, hogy nem tanulnak meg az akadályokhoz úgy alkalmazkodni, hogy rugalmas, erős lelkű, érett és életrevaló emberré nőjenek fel.

A közelmúltban végzett kutatások szerint a tartósan kemény szívet okozó sebeket ma nem a primitív, durva szülők okozzák. Azok a gyerekek válnak érzéketlenné és követnek el hajmeresztő kegyetlenségeket, akiknek szerető szüleik vannak… de akik – elérhetőség híján, egyszerűen azért, mert másokkal töltik a napjukat – érzelmileg leváltak ezekről a szerető szülőkről, és átkötődtek a kortársaikba.

A kortárs-orientáció nemcsak serdülőkori jelenség! Melinda megírta a blogján saját kislánya személyes történetét: Meddig hagyjam, hogy a gyerekemet betegítse egy “barátság”? Köszönjük, Melinda!

A kortárs-orientáció révén szerzik a gyerekek a végzetes sebeket. Mi hozzuk őket olyan helyzetbe, hogy a tájékozódási pont és a biztonság forrása egy másik bizonytalan 5 vagy 15 éves gyerek lesz a számukra. Ha a kortársakkal való együttlét a kemény szív elsődleges kiváltója, akkor a sürgetőbb kérdés is világos: Hogy védjük meg őket, hogy a saját agyuk ne zárja védőpajzs mögé a szívüket?

Hogyan őrizzük meg a gyerekeink szívét a keménységtől?

Mi tegyünk, hogy legyen egy biztos helyük, ahol nem kell védekezésbe vonulniuk, hanem mélyen átérezhetik a szomorúságukat, amikor valami nem lehet meg, amikor valamiről le kell mondani? Mit tegyünk, hogy a gyerekeink dühös ellenkezése át tudjon fordulni bánatos elengedésbe, és tovább tudjanak fejlődni? Hogy segítsünk nekik? Mivel őrizzük meg a szívük érzékenységét? Mivel segítsük a rugalmasságuk és a lelkierejük kibontakozását?

A választ talán mindannyian tudjuk, ha nincsenek is rá szavaink. Nekünk magunknak lell védőpajzsnak lennünk a számukra.

Nem azzal védjük meg őket egymástól, hogy állandóan mondogatjuk, hogy “legyél kedves, ne bántsd a másikat, legyél figyelmes, hadd játsszon ő is a játékoddal”… A gyerekek primitív kis lények, és amíg ki nem nőnek ebből, addig nem tudnak tekintettel lenni egymásra. Egy megoldás van, ahogy meg tudjuk védeni az érző szívüket:

A biztonságot nyújtó kapcsolat az érző szív védőpajzsa. A gyereket a felnőtthöz fűződő kapcsolata védheti meg attól, hogy a bántások és az élet viszontagságai ellen ne vonuljon önlefagyasztó, kemény védekezésbe, amitől érzéketlen lesz a szíve. Nem rugalmas, hanem törékeny. Az érzelmi teherbírásuk, a rugalmas helyreállóképességük múlik ezen.

Ezzel eljutottunk e háromrészes minisorozat végére. Az első hat év meghatározó időszak a személyiségfejlődés szempontjából. A játék, a nyugalom és a biztonságos kapcsolat a fejlődés három nélkülözhetetlen feltétele.

Talán valakinek feltűnik, hogy a nélkülözhetetlen feltételek között nem szerepel se képességfejlesztő foglalkozás, se tananyag. A szabad játék, a nyugalom és a gondoskodó felnőttel való meghitt kapcsolat az, ami nélkülözhetetlen – olyan kapcsolat, amelyben még bömbölni sem szégyen, amikor el kell siratni a veszteségeket.

Ezek a valódi és nélkülözhetetlen szükségletek a kicsi gyerekeink életében. Az életünket úgy kellene szerveznünk, hogy legalább ezekben ne szenvedjenek hiányt. Ezeket kell minden gyereknek megkapnia ahhoz, hogy teljesen kifejlődjön; hogy azzá a virágzó és gyümölcstermő emberré bontakozzon ki, akivé Isten teremtette.

Amit itt olvastál, az egy háromrészes sorozat befejező része, amely az előző kettővel együtt alkot kerek egészet, önmagában egyoldalú és még félre is érthető. Kérlek, olvasd el a többit is, hogy jól értsd a fentieket:

AMIT EGYETLEN GYERMEK SEM NÉLKÜLÖZHET c. sorozat:

  1. A fejlődés mozgatórugója: A JÁTÉK (de milyen játék?)
  2. A játék feltétele: A NYUGALOM (de milyen nyugalom?)
  3. A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?)