A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?)

Készült a 2015 március 10-én a TIT stúdióban tartott előadásom hangfelvétele alapján; apró javításokkal, kiegészítésekkel. Dr. Gordon Neufeld fejlődési modelljét használom, akinek “A család ereje” c. könyve már magyarul is megjelent.

Az eredeti hangfelvétel itt tölthető le:  Audio (előadások hangfelvételei)

AMIT EGYETLEN GYERMEK SEM NÉLKÜLÖZHET c. sorozat:

  1. A fejlődés mozgatórugója: A JÁTÉK (de milyen játék?)
  2. A játék feltétele: A NYUGALOM (de milyen nyugalom?)
  3. A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?)

Most harmadik alkalommal foglalkozunk az egészséges gyermekkor három nélkülözhetetlen feltételével. Ezek: a szabad játék, amelynek feltétele a nyugalom, a mai témánk pedig e nyugalom legfőbb forrása, a kapcsolat.

Továbbra is a fejlődő növény analógiáját használom: kötődés gyökerei a kisgyerek elsődleges kapcsolataiból táplálkoznak, és a gyermek rajtuk keresztül szívja magába a fejlődéséhez szükséges tápanyagot. Ha a gyerekeink kellő nyugalomban ereszthetnek gyökeret a biztonságos kapcsolat táptalajába, akkor folyamatos a fejlődésük. Az érési folyamatok révén ösztönösen megjelenik a játék, a tudásszomj, az alkotókedv, a belátó gondolkodás, és végül kibontakozik az érett, virágzó és gyümölcstermő személyiség. A fejlődés táptalaja a biztonságot nyújtó kapcsolat. Ma azzal ismerkedünk, mitől lesz biztonságos egy kisgyerek számára az érte felelős felnőttekkel való kapcsolata.

A KONTEXTUS – a szavainkat értelmező környezet

A növény kontextusa a földje amelybe a gyökerei nyúlnak, a nevelés kontextusa pedig a gyerek hozzánk való kapcsolódása. A szavaink és a tetteink hatása teljesen attól függ, hogy a gyereket a saját gyökerei mennyire mélyen kötik össze velünk, a talajjal. A kapcsolódás módja határozza meg, hogy a gyerekünkre hatni tud-e mindaz, amit mondunk és teszünk vele.

A gyerekek hallják a szavainkat, de hogy meghallják-e, hogy hatni tudunk-e rájuk, az a kontextustól függ: hogy ők hogyan vesznek részt a velünk való kapcsolatban. A gyökereik belőlünk táplálkoznak-e, vagy valahol egész máshonnan.

Példaképpen vegyünk valamit, ami gyakran elhangzik különböző kapcsolatokban:

“Szeretlek”

Szeretlek, mondja a fiú a kutyájának.
Szeretlek, mondja a nagymama az unokának.
Szeretlek, mondja a hároméves életében először az édesanyjának.
Szeretlek, mondja a feleség egy veszekedés kellős közepén.
Szeretlek, mondja az edző a 14 éves lánynak, amikor utánamegy az öltözőbe.
Szeretlek, mondja egy idegen, aki napok óta követ.

Más-más kontextusban ugyanaz egész mást jelent. A kontextustól függ, milyen érzés fog el valakit, amikor azt hallja, hogy “szeretlek”. Boldogabb lesz-e, bosszankodik-e, vagy úgy érzi, menekülnie kell.

A nevelés kontextusa a gyerek kapcsolata azzal, aki őt nevelni próbálja. Amit egy gyerekkel teszünk (szülőként, pedagógusként, orvosként vagy pszichológusként), annak a hatása teljes egészében azon múlik, hogy milyen kontextusban jutnak el hozzá a szavaink és a tetteink. Amit hall és tapasztal, azt a hozzánk fűződő kapcsolata alapján értelmezi – elfogadja, semmibe veszi, vagy határozottan elutasítja. A kapcsolatunktól függ, hogy mire készteti a gyereket bármi, amit teszünk vagy mondunk. Ez a helyzet akkor is, amikor meg akarjuk neki mondani, hogy mit csináljon.

Kire hallgat a gyerek?

Mindnyájan tudjuk, hogy a gyerekek irányítása az értük felelős felnőttek (szülők, pedagógusok) dolga. Tesszük is a dolgunkat: “Reggel van, itt az ideje felkelni. Ki az ágyból! A salátát is edd meg! Figyelj oda! Kapcsold ki a tévét!” Az iskolában is mi mondjuk meg, hogy mit kell megtanulni, miért kell tanulni és hol kell tanulni. Egyfolytában megmondjuk, hogy mit csináljanak; útbaigazítjuk őket, mert ez a dolgunk. A miénk a vezető szerep… Vagy nem?

Mi váltja ki belőlünk az ellenállhatatlan irányíthatnékot?

Az, hogy meglátunk egy gyereket. Egy gyereknek mindig szüksége van irányításra és vezetésre, tehát amikor a szemünk elé kerül, rögön meg akarjuk neki mondani, hogy mit csináljon, mit gondoljon, hogy gondolkozzon és merre menjen. Képzeljük csak el, milyen érzés lehet!

A nevelési könyvek pedig arról szólnak, hogy ezt HOGY KELL csinálni:

  • minél egyszerűbben,
  • minél tömörebben,
  • minél világosabban, és
  • minél következetesebben.

Az utasítást úgy kell kiadni, hogy felfogható és követhető legyen. Erről van szó dióhéjban. Ugyanezt ismétlik a könyvek, különféle tálalásban, de lényegében mind arról szól, hogy HOGYAN, milyen módszerekkel, milyen szavakkal és tettekkel lehet a gyerekeket ügyesen irányítani.

Az irányíthatnék a saját felségterületünkön kerít bennünket igazán a hatalmába. Úgy érezzük, hogy ez a hely ruházza ránk a nevelés felelősségét, és tényleg van ebben valami. “Az én házamban azt teszed, amit én mondok. A mi családunkban mindenkire érvényesek a családi szabályok.” Az, hogy a saját otthonunkban vagyunk, a felségterületünkön, felelősségérzetet ruház ránk és fel is jogosít az irányításra. “Az én házamban én mondom meg, hogy a gyerek mit csinálhat és mit nem.”

Hasonló a helyzet az óvodában és az iskolában. Az én csoportomban, az én osztályomban ezt és ezt tesszük. Felelőséggel tartozunk a gyerekekért, és úgy gondoljuk, hogy ez arra is feljogosít, hogy irányítsuk őket.

És itt a bökkenő. Ha ÜGYESEN CSINÁLJUK, éppen úgy, ahogy a könyvek mondják: a megfelelő időben, egyszerűen, tömören, világosan és következetesen adunk nagyonis követhető utasításokat, és az egész a mi felségterületünkön zajlik (otthon, vagy az iskolában), akkor arra számítunk, hogy a gyerek majd hallgat ránk, és együtt fog működni.

Ám az, hogy a gyerek végül hallgat-e ránk, olyasmin múlik, ami nincs a látóterünkben. Éppen azt nem látjuk, amin a fáradozásaink eredménye múlik. Az egyszerű, tömör, világos és következetes kommunikáció fontos ugyan, de nem döntő. Az eredmény nem az ügyes kommunikáción és a jó módszereken múlik, hanem azon, amit a gyerek hoz magával. A kulcs, ami a sikert vagy a kudarcot meghatározza, nem a módszerben, hanem a gyerekben van elrejtve. Ezen a rejtett kulcson múlik, hogy a gyerek együttműködik-e, vagy ellenáll. Mi lehet ez a rejtett kulcs? Min múlik, hogy az egyik gyerek elfogadja ugyanazt az irányítást, a másik pedig nem?

Mikor fogadja el a gyerek az irányítást?

  • Ha TÁJÉKOZÓDÁSI PONTNAK TEKINTI azt, aki irányítani próbálja,

vagy,

  • Ha EL AKAR JUTNI VALAHOVA, és ehhez van útbaigazításra szüksége.

TÁJÉKOZÓDÁSI PONT VAGY?

Az első kérdés tehát, hogy az a valaki vagy-e az életében, akihez a haladási irányát igazítja. Ha te vagy a tájékozódási pontja, akkor jó helyen érzi magát melletted. Ha egy idegen városban eltévedsz és bosszankodsz, ő nyugodtan ül mögötted a kocsiban: „szegény Anya most nem találja az utat, én viszont nem tévedtem el, mert Anya velem van”. Bárhova kerültök, ő otthon érzi magát veled. Rólad próbálja “lenézni”, hogy mikor mit kell csinálni, és tőled várja az irányítást.

De itt is van egy bökkenő: tájékozódási pont nem úgy lesz az ember, hogy önmagát jelöli. A tájékozódási pont szerepét a kapcsolat osztja az egyik tagjára. A gyereket nem az a körülmény rendeli a függő-elfogadó fél szerepébe, hogy a családod vagy az osztályod tagja. Nem is az, hogy te vagy az okosabb. A felnőttet a gyerek kötődése avatja tájékozódási ponttá.

A gyermek szerepválasztása az irányíthatóság, az engedelmesség rejtett kulcsa. A gyerek személyes kötődése révén lesz a szülő (a pedagógus, a nevelőszülő, a nagyszülő vagy a tanár) tájékozódási pont, akitől a gyerek vezetést vár, és akire hallgat. A kötődés miatt hallgat a gyerek a jó szóra. Sajnos nemcsak a jó szóra.

Ha ugyanis a többi gyerekhez jobban kötődik, akkor őket tekinti tájékozódási pontnak is. Tőlük várja az irányt és a vezetést. Teljesen mindegy, hogy következetesen fogalmazzák-e meg az elvárásaikat; nem számít, hogy elég egyszerűen, tömören és világosan beszélnek-e. Az se számít, hogy követhetőek-e azok az utasítások. Csak az számít, hogy a gyerek tájékozódási pontnak tekinti-e a másik gyereket, vagy sem. Akit annak tekint, az megmondhatja vagy megmutathatja neki, hogy mit kell csinálni, mert alig várja.

Ezért annyira fontos, hogy tájékozódási ponttá váljunk a gyerekeink számára, és a tanítványaink számára… mert a mi dolgunk volna, hogy utat mutassunk nekik; tőlünk kellene megkapniuk az irányítást. A kötődés segítsége nélkül viszont nem lehetünk azok. A gyermek kötődése jelöl ki és jogosít fel valakit e meghatározó szerepre. A szülő (vagy az osztálytárs) természetes hatalma a gyermek kötődéséből fakad.

Ki az “alfa” a kapcsolatban?

Ahhoz, hogy egy gyerek hallgasson rád, még az sem elég, hogy erősen kötődik hozzád. Nem mindegy, hogy milyen viszonyban kötődik. Függő, gondoskodást kereső/elfogadó szerepben kell hozzád kötődnie.

A kötődő ösztön kétféle szerepre rendeli az kapcsolat tagjait. Lehetünk nagykutyák vagy kiskutyák, lehetünk bármilyen idősek, minden egyes kapcsolatunkban két szerep valamelyikébe bújunk:

Ez a két szerep, vagy kétféle kapcsolódási mód szépen kiegészíti egymást. Két felnőtt kapcsolatában, egy barátságban vagy egy jó házasságban felváltva helyezkedünk valamelyik szerepbe. Amikor egyikünk elesik, a másikunk felsegíti. Ebből lesz a kötődő tánc. Ma én vagyok a válasz a számodra, holnap te vagy a válasz a számomra. És persze vannak emberek, akiknek mindenkivel kapcsolatban alfa komplexusuk van, mások pedig mindig a függő szerepet akarják játszani.

Nem csak az a fontos tehát, hogy egy gyerek szeresse az anyukáját, vagy a tanárát, hanem az is, hogy a kapcsolatban a függő-elfogadó szerepet vegye föl. Csak függő-elfogadó szerepben érezzük rendjénvalónak, hogy önként engedelmeskedjünk, amikor valaki megmondja, mit tegyünk. Csak függő-elfogadó szerepben fogadunk el utasításokat és követjük valaki példáját.

Sok bajunknak ez az oka a gyerekeinkkel. Rengeteg az olyan gyerek, aki az alfa komplexusban ragadt. Ő az, aki dirigál a szüleinek, megmondja, hogy mi legyen, követel és utasításokat ad. Van, aki kizavarja a felnőttet a szobájából, vagy nem szól hozzá; duzzogással bünteti, amikor a felnőtt nem azt csinálja, amit ő követel. Van, aki kizárja a felnőttet a lakásból, amíg meg nem ígér valamit. Ezek az “alfa gyerekek” úgy érzik, hogy rendjénvaló, ahogy viselkednek. Mi pedig azt hisszük, hogy ők az erősek, a függetlenek. Tényleg nem függenek tőlünk, pedig tőlünk kellene függeniük ahhoz, hogy idővel érett felnőtté fejlődjenek. Az igazság viszont nem az, hogy erősek és függetlenek; azért így viselkednek, mert nem a megfelelő szerepben kötődnek. Az alfa szerepben ragadt gyerek, aki nem tud a szülőre hagyatkozni, elakad az érett személyiséggé fejlődés útján. De hogy kerül egy gyerek az alfa szerepbe?

Miért nem a függő-elfogadó szerepben kötődnek ezek a gyerekek?

Elsősorban azért, mert mi, felnőttek nem foglaljuk el a minket megillető helyet, nem vesszük fel a nekünk írt szerepet. Bizonytalanul mozgunk a gyerekeink körül. Nem lépünk fel úgy, mint aki a védelem bástyája, a nyugalom szigete. Nem vagyunk a gyerekeink őriző pásztora, gondviselője, aki a füves legelőkre terelgeti őket. Amikor ránk néznek, nem azt látják a szemünkben, hogy:

  • Gondoskodom rólad,
  • Támaszkodhatsz rám,
  • Gyere hozzám, én vagyok a válasz,
  • Szerencséd, hogy itt vagyok neked,
  • A legjobb dolog vagyok, ami veled történt.

Te vagy a válasz

Az alfa szerep része volna az is, hogy felelősséggel vállalkozunk a biztos bázis szerepére. Nem arról beszélek, amikor valaki hatalmaskodik, uralkodik a gyerekén. Az alfa szereppel tényleg vissza lehet élni, de nem arra való. Akkor látszik meg a szépsége, amikor valakiben megjelenik a másik-központú felelősségérzet. Amikor a fiatal pedagógus ráérez, hogy “én vagyok a válasza” ezeknek a gyerekeknek; amikor az anya nemcsak válaszol a csecsemő sírására, hanem önmagát kezdi úgy látni, mint aki “a válasza” a rászoruló csöppségnek.

Sajnos ma egyre általánosabb jelenség, hogy a szülők és még a pedagógusok is a függő-elfogadó szerepbe vonulnak vissza. Útbaigazítást várnak.

  • Mit csináljak?
  • Hogy csináljam?
  • Adj valami gyakorlati megoldást! Mondd meg, hogy mit csináljak!

De nem mondom meg, mert ha mástól várod az útmutatást, akkor függő szerepben viszonyulsz a gyerekeidhez. Soha nem kellene, hogy így lássanak! Kár, hogy “megmondó emberek”, a szakértők sokasága abból él, hogy nap mint nap elbizonytalanítja a szülőket.

A nagyszüleink még tudták, hogy nincs minden élethelyzetre jó válasz, amit valahol tud valaki. Nem faltak könyveket a nevelési módszerekről. Nem volt rá kereslet. Tudták, hogy nem tudják – de azt is tudták, hogy úgy kell játszaniuk a szerepüket, mintha tudnák. Ez az alfa dolga. Ettől mer követni a gyereked. Te vagy a válasza. Ezt kell eljátszanod, ebbe kell belejönnöd, megtalálnod magadban… hogy te vagy számára a válasz. Nem azt, hogy tudod valamire a választ, hanem, hogy te vagy az. Te vagy a válasz.

Sok szülő olyan sokkos állapotban van, mint az őzike, amelyik megtorpan és lecövekel a közeledő kocsi fényszórója előtt. Ez nincs jó hatással a gyerekeinkre. Mi sem éreznénk jól magunkat, ha az orvos vagy a pszichológus, akihez reményteljes bizalommal fordulunk a bajunkkal, azt válaszolná, hogy “Fogalmam sincs, ön az első kliensem. Ilyen eset nem volt a könyvben, értse meg! Nem hinném, hogy tudok segíteni.”

Nekünk kell elfoglalni az alfa szerepet, hogy ne a gyerekeink kényszerüljenek rá; és el kell játszanunk, mint egy színész, addig is, amíg bele nem jövünk. A gyerekeinknek az első perctől kezdve azt kell hallaniuk , hogy “gondoskodom rólad, támaszkodhatsz rám, én vagyok a válasz, ne félj, én veled vagyok.”

És közben reméljük, hogy – mint annyi minden másba, úgy ebbe is – szépen belerázódunk. “Majd én megoldom, ne aggódj. Bízzál bennem.” – mondod, mert te vagy az alfa, és aztán kitalálod, hogyan. De a gyerekeidnek szükségük van arra a lelkierőre és határozott fellépésre, ami az alfa szerephez tartozik – akkor tudják szép nyugodtan elfoglalni a saját függő-gondoskodó szerepüket a kapcsolatotokban.

Különben folytatódik, amit mindenfelé látunk magunk körül: gyerekek és fiatalok egész nemzedéke hiszi azt, hogy csak magára számíthat, és utasít el mindenfajta útbaigazítást. Még vannak, akik a megfelelő szerepben kötődnek, de többen vannak, akik nem: mindig az övék az utolsó szó, mert övék az alfa szerep.

A gyerekek olyan tájékozódási pontot választanak, aki vállalkozik az alfa szerepre. Ha a szerepünkhöz tartozik, hogy legyünk tájékozódási pont, akkor ezt a magatartásunknak is alá kell támasztania. Ebben a szerepben kell járkálnunk a gyerekeink előtt. Annak, hogy hallgassanak ránk, az a titkos kulcsa, hogy függő-elfogadó viszonyban kell lenniük az értük felelős, számukra utat mutató felnőttekkel. Olyannak kell minket látniuk, akire rábízhatják magukat. “Nem veszhetek el, mert Anya velem van.”

A másik dolog pedig, aminek a megléte esetén a gyerek hallgat ránk és elfogadja tőlünk az irányítást: ha EL AKAR JUTNI VALAHOVA, és ehhez igényel útbaigazítást.

Ha egy gyerek már halad valamerre, ha már lendületben van, úgy érzi, hogy az élet vezetőülésén ül, kormánykerékkel a kezében, éppen el akar jutni valahová, és az irány, amit megmutatsz neki, azon az úton segíti tovább, amerre már ő maga is menni akar, akkor nagy valószínűséggel hallgatni is fog rád. Kikéri a tanácsodat, megkér, hogy segíts összerakni a szerkentyűt, amit épít, megkérdezi, hogy miért ragad le az a tészta már harmadszor is… Segítséget kér a tanulásban… és ilyenkor oda is figyel arra, amit mondasz. Mint tanítvány a mesterére.

De mi indítja el a gyereket, hogy haladjon valamerre? Mitől lesznek szándékai, céljai, tervei, ötletei? Mi ösztönzi arra, hogy olyasmit csináljon, aminek értelme van? Miért kísérletezik, miért alkot?

Az önállóságra törekvés, és a jelentős tettek véghezvitelének vágya is a kapcsolat műve. Mielőtt a gyerekben megjelenik ez a merész, vállalkozó szellemű energia, mielőtt elfogja a cselekvőképesség érzete mert kezdi felfedezni, hogy hatással lehet a dolgokra, hiszen kormánykerék van a kezében; mielőtt a vezetőülésre ül, azelőtt biztos bázist kell találnia valakiben: olyan támaszpontot, ahonnan elindulhat és ahová bármikor vissza is térhet.

A biztos bázis olyan valaki, aki stabil, elérhető, közel van, és mindig rendelkezésre áll. Annyira, hogy magától értetődőnek lehet tekinteni. A hátteret biztosítja – olyan, mint a víz és a levegő, meg is lehet róla feledkezni.

Amikor olyan gyereket látok, aki kíváncsi, érdeklődő, merész, vállalkozó szellemű, akinek vannak saját elképzelései és önállóságra törekszik, akkor tudom, hogy az életében van valaki, aki a biztos bázisa. Van valakije, aki felelősséggel vállalja a támaszpont, a bázis szerepét; aki tesz róla, hogy a kapcsolat viharálló legyen, amit senki és semmi nem szakíthat el. A repülő felszállhat, és amikor vissza akar térni, a repülőteret ugyanott találja, ahol hagyta.

A cselekvő, érdeklődő, játszó és alkotó gyereknek van valakije, akit magától értetődőnek tekinthet: akiből a saját jelentőségét merítheti, aki miatt tudhatja, hogy ő fontos, hiszen számít valakinek. Ilyen háttérre, kifutópályára, biztos talajra van szüksége minden gyereknek ahhoz, hogy előmerészkedjen és próbálgatni kezdje a szárnyait.

Ha a bázis bizonytalan, a gyerek meghátrál. Sok gyerek energiáját vonja el a fejlődéstől a biztos támaszpont keresése. Aki pedig a szülő helyett a kortársaihoz kötődik, annak folyamatosan bizonytalan a bázisa. Nem indul el semerre; az köti le, hogy kapcsolatokkal vegye körül magát. Egyre több az olyan gyerek, akinél már függőség lett a folytonos báziskeresés: a Facebookon lógnak, chatelnek, mindig érintkezésbe kell lépniük egymással: “Én itt vagyok, te ott vagy?” Nem mernek elrugaszkodni, felszállni, kalandokra vállalkozni, az élet titkait kutatni, felfedezni és alkotni… Egy helyben tartja őket a szeparációs szorongás: “Ha mással foglalkozom, elfelejtenek és nem leszek!”

A legjobb biztos bázis az anya és az apa, a szülők és a nagyszülők; azok a felnőttek, akik felelősek a gyerekért, jól ismerik, és tudják, mire van szüksége. Nem minden gyereknek van ilyen felnőtt a családjában, de mindegyiknek szüksége van rá. Kell, hogy legyen a közelben egy felnőtt, egy pedagógus, egy szociális munkás, egy edző, egy szomszéd… valaki, aki felelősséggel vállalkozik a biztos bázis szerepére! A kortársak egyszerűen nem alkalmasak erre. Egyetlen gyereket sem volna szabad biztos bázis nélkül hagyni!

Egy 3-4 éves mondta esti fektetéskor: “Mami, amikor így megölelsz, úgy érzem, hogy még repülni is tudok!” Neki a Mami a biztos bázisa. A Mami gondoskodik róla, hogy meglegyen a biztonságos kapcsolat, hogy ne a kisgyereknek kelljen a közelség kereséséről és fenntartásáról gondoskodnia. A kapcsolat termékeny talaja táplálja a fejlődését és ad neki szárnyakat.

Mitől lesz bátorsága repülni?

Attól, hogy biztos bázisa van – egy felnőtt az életében, aki a repülőtere. A repülés tudományára nem lehet egy gyereket megtanítani. Az se megoldás, hogy lelökjük valahonnan. Biztos bázist kell neki adni: stabil kapcsolatot velünk, a róla gondoskodó, érte felelős felnőttekkel.

Csak a személyes gondoskodó-elfogadó kapcsolatban hallgatnak ránk a gyerekeink – máskülönben ellenállnak, mintha egy idegen szólna bele a dolgaikba.

DE nemcsak azért van szükség kötődő kapcsolatra, hogy megmondhassunk nekik, mit csináljanak, hanem azért is, hogy fel tudjuk őket készíteni az élet viszontagságaira: hogy rugalmas, szívós, életrevaló emberré fejlődhessenek, akinek a küzdelem nem szegi a szárnyát, hanem erősebbé teszi.

Az erős lélek a gyengéd, sebezhető szív gyümölcse

A Biblia “töredelmes” szívről beszél; ma inkább sebezhetőségről beszélünk. Olyan szívről, amely nem keményedett meg a meg nem valósult vágyak, a veszteségek és csalódásak hatására. Akinek “töredelmes” a szíve, az már túlélt valamit, amin nem tudott változtatni – és ő változott, ő alkalmazkodott. Keménység helyett rugalmasabb lett, életképesebb, és együttérzőbb.

A gyengéd, sebezhető szív a kemény szív ellentéte. Érző szívet, érzékeny, élő, sebezhető lelkületet értek alatta. Miért fontos a gyengéd szív? Hogy lehet a sikeres alkalmazkodás, a lelkierő feltétele?

Daniel Coleman, az érzelmi intelligenciáról szóló híres könyv szerzője elsődlegesnek tartja az emóció szerepét az alkalmazkodóképesség kialakulásában. Az adaptálódás, az alkalmazkodás folyamata az érzelmek szintjén zajlik, nem a logikus gondolkodás szintjén. Kialakulása szempontjából a kisgyermekkor a döntő időszak, úgy 5-6 éves korig.

Az alkalmazkodóképesség kulcsa nem az, hogy a gyerek okosan megérti, hogy mi a szabály és hol vannak a korlátai; hogy mostantól kezdve Anya egy másik gyereké is, és nem lesz minden versenyben ő az első, és nem lesz mindenben ő a legjobb, legszebb, legokosabb, legügyesebb. Ezeket nem elég okosan megérteni. Mélyen, a limbikus rendszer, az érzelmi agy szintjén kell átélnünk, átéreznünk a csalódottságunkat.

El kell gyászolni, el kell siratni azt, ami nem lehet meg. Minden megvalósíthatalan vágyat, elképzelést, hábavaló törekvést mélyen, az érzelmeinkben kell elgyászolni ahhoz, hogy a görcsös ragaszkodás feloldódjon, és amin nem tudunk változtatni, azt el tudjuk engedni. A kisgyermek, amikor édesanyja karjaiban megtalálja a saját szomorúságát valami fölött, amin nem tud változtatni, szívszaggató sírásra fakad. Az ilyenkor ejtett könnyek az elengedés könnyei, amelyek tele vannak a frusztráció termelte méreganyagokkal. Nem véletlen, hogy az ilyen zokogás után a kicsi felszabadul, megkönnyebbül, és visszatér a nyugalma.

A szív nemcsak döntéseink irányítóközpontja, hanem az emberi sebezhetőség szimbóluma is; sebezhetőségünk megőrzése pedig az élet nehézségeire való felkészülés feltétele. Az alkalmazkodás, a hiábavalóságok elengedése a szívben zalik.

Az emberi szív sérülékeny: könnyű megsebezni, és ha túl sok bántás éri, a limbikus rendszer védekezni próbál. Változtat a szervezet kémiai egyensúlyán: megemeli az érzéstelenítőt, és ha ez sokszor megtörténik, az érző szívű gyerek érzéketlenné válik. Nem érzi a fájdalmat, nem érzi a saját érzelmeit. Az agy érzéstelenítéssel védekezik a sebek fájdalma ellen, a gyerektől pedig elkezdünk olyanokat hallani, hogy “kit érdekel?” “nem számít!” De nemcsak a fájdalomérzete szűnik meg. Nem tud meghatódni és lelkesedni sem. A felelősségérzete is elpárolog; már nem lesz bánatos, amikor rosszat tesz, és nem is tudja szégyellni magát.

A legelső érzés, ami megszűnik, az mindig a hiábavalóság érzete – amikor a dühös igyekezet helyett szomorú tudna lenni olyankor, amikor akadály áll az útjába és csalódás éri. Pedig a hiábavalóság mély, megrázó élménye (amit a magyar bibliákban összetörtségnek fordítanak) nélkülözhetetlen ahhoz, hogy végbemenjen az adaptálódás: a rugalmas alkalmazkodás folyamata. Nélküle senki nem tud felkészülni az emberi élet viszontagságaira, nem fog rugalmas, szívós, életrevaló emberré fejlődni, olyanná, akit az élet küzdelmei nem derékba törnek, hanem erősebbé tesznek.

A limbikus rendszer legfőképpen az olyan sérülést érzékeli túl nagynak, akkor igyekszik megvédeni a gyereket a további sebezhetőségtől, amikor biztonságos kapcsolatra számít, és helyette SZEPARÁCIÓT, elszakadást él át. Az elszakadás érzetét (a szeparáiós szorongást) kiválthatja a biztonságot jelentő személytől való tényleges távollét, de ugyanakkora érzelmi sokkot jelent a pszichés elszakadás élménye, amikor a szeretett lénytől elutasítás, kiközösítés éri. “Apa nem szeret rám nézni; zavarja, ha odamegyek hozzá. Nem fogad szívesen a jelenlétében. Ha nem viselkedem úgy, ahogy akarja, nem fog szeretni.”

A sérülés veszélye akkor is túl nagy, ha a gyerek úgy érzi, a meghitt feltárulkozás veszélyes, és rejtegetnie kell magát, szégyellnie kell magát a kapcsolatban. Már nem meri magát megmutatni úgy, ahogy szeretné, mert úgy érzi: “ha Apa minden titkomat ismerné, akkor nem szeretne. Ha mindent tudna rólam, azonnal kivágna.”

És persze, ha félnie kell a kötődő kapcsolatában, akkor is elindulnak a védekező mechanizmusok. “Vigyázni kell, mit mondok és mit teszek, mert Apának eljár a keze. Jaj, veszekednek – rossz voltam, és most Apa el fog hagyni bennünket. Miattam sír Anya. Most már biztos ő is elhagy.” Ezeket az érzéseket tartósan nem lehet védekezés nélkül elviselni.

Az agy csak úgy védekezik, hogy megvédi magát a sebezhetőség érzete ellen. Védőpajzsot von gyerek gyengéd, érzékeny szíve köré – így alakul ki benne az érzéketlen, kemény szív, amit már semmivel nem lehet meghatni… igaz, fájdalmat is nehéz neki okozni. A védekezőrendszer arra lenne való, hogy egy-egy kivételes vészhelyzetben, ideiglenesen legyen a segítségünkre a túlélésben. Hogy amíg harcolunk a támadóval, vagy menekülünk előle, minden erőnket össze tudjuk szedni. De amikor a szeparációs szorongás mellett a gyereket a saját közvetlen közeléből érik rendszeresen a fájdalmas támadások, akkor a gyerek megreked a védekező állapotban, és tartósan érzéketlenné válik.

Amikor normálisnak tartjuk, hogy a kicsik az egész napjukat a kortársaikkal töltik, és csak pár órát vannak velünk, hatalmas mértékben ki vannak téve az érzéketlenné válás veszélyének; vele együtt pedig annak is, hogy nem tanulnak meg az akadályokhoz úgy alkalmazkodni, hogy rugalmas, erős lelkű, érett és életrevaló emberré nőjenek fel.

A közelmúltban végzett kutatások szerint a tartósan kemény szívet okozó sebeket ma nem a primitív, durva szülők okozzák. Azok a gyerekek válnak érzéketlenné és követnek el hajmeresztő kegyetlenségeket, akiknek szerető szüleik vannak… de akik – elérhetőség híján, egyszerűen azért, mert másokkal töltik a napjukat – érzelmileg leváltak ezekről a szerető szülőkről, és átkötődtek a kortársaikba.

A kortárs-orientáció nemcsak serdülőkori jelenség! Melinda megírta a blogján saját kislánya személyes történetét: Meddig hagyjam, hogy a gyerekemet betegítse egy “barátság”? Köszönjük, Melinda!

A kortárs-orientáció révén szerzik a gyerekek a végzetes sebeket. Mi hozzuk őket olyan helyzetbe, hogy a tájékozódási pont és a biztonság forrása egy másik bizonytalan 5 vagy 15 éves gyerek lesz a számukra. Ha a kortársakkal való együttlét a kemény szív elsődleges kiváltója, akkor a sürgetőbb kérdés is világos: Hogy védjük meg őket, hogy a saját agyuk ne zárja védőpajzs mögé a szívüket?

Hogyan őrizzük meg a gyerekeink szívét a keménységtől?

Mi tegyünk, hogy legyen egy biztos helyük, ahol nem kell védekezésbe vonulniuk, hanem mélyen átérezhetik a szomorúságukat, amikor valami nem lehet meg, amikor valamiről le kell mondani? Mit tegyünk, hogy a gyerekeink dühös ellenkezése át tudjon fordulni bánatos elengedésbe, és tovább tudjanak fejlődni? Hogy segítsünk nekik? Mivel őrizzük meg a szívük érzékenységét? Mivel segítsük a rugalmasságuk és a lelkierejük kibontakozását?

A választ talán mindannyian tudjuk, ha nincsenek is meg a szavaink hozzá. Nekünk magunknak kell védőpajzsnak lennünk a számukra. Nem azzal védjük meg őket egymástól, hogy állandóan mondogatjuk, hogy “legyél kedves, ne bántsd a másikat, legyél figyelmes, hadd játsszon ő is a játékoddal”… A gyerekek éretlen kis lények, és amíg ki nem nőnek ebből, addig nem tudnak tekintettel lenni egymásra. Egy megoldás van, ahogy meg tudjuk védeni az érző szívüket:

A biztonságot nyújtó kapcsolat az érző szív védőpajzsa. A gyereket a felnőtthöz fűződő kapcsolata védheti meg attól, hogy a bántások és az élet viszontagságai ellen ne vonuljon önlefagyasztó, kemény védekezésbe, amitől érzéketlen lesz a szíve. Nem rugalmas, hanem törékeny. Az érzelmi teherbírásuk, a rugalmas helyreállóképességük múlik ezen.

Ezzel eljutottunk e háromrészes minisorozat végére. Az első hat év meghatározó időszak a személyiségfejlődés szempontjából. A játék, a nyugalom és a biztonságot nyújtó kapcsolat a fejlődés három nélkülözhetetlen feltétele.

Talán valakinek feltűnik, hogy a nélkülözhetetlen feltételek között nem szerepel se képességfejlesztő foglalkozás, se tananyag. A szabad játék, a nyugalom és a biztonságot nyújtó kapcsolat az, ami nélkülözhetetlen – olyan kapcsolat, amelyben még bömbölni sem szégyen, és el lehet siratni a veszteségeket.

Ezek az igazi szükségletek a kicsi gyerekeink életében. Milyen jó volna, ha az életünket úgy tudnánk szervezni, hogy legalább ezekben ne szenvedjenek hiányt! Milyen fontos volna, ha a társadalom megadná a szülőknek a kellő anyagi és erkölcsi támogatást ahhoz, hogy ezt meg akarják és meg tudják adni a gyerekeiknek. Legalább ezeket minden gyereknek meg kellene kapnia ahhoz, hogy mire megnő, fel is nőjön azzá a virágzó és gyümölcstermő önmagává, akivé Isten megalkotta. Ennél jobb hosszútávú befektetést ki se lehetne találni. Egészségesebb, boldogabb, életképesebb és termelékenyebb társadalom lenne a gyümölcse.

Amit itt olvastál, az egy háromrészes sorozat befejező része, amely az előző kettővel együtt alkot kerek egészet, önmagában egyoldalú és még félre is érthető. Kérlek, olvasd el a többit is, hogy jól értsd a fentieket!

AMIT EGYETLEN GYERMEK SEM NÉLKÜLÖZHET c. sorozat:

  1. A fejlődés mozgatórugója: A JÁTÉK (de milyen játék?)
  2. A játék feltétele: A NYUGALOM (de milyen nyugalom?)
  3. A nyugalom forrása: A KAPCSOLAT (de milyen kapcsolat?)