A fegyelmezés arra a gyerekre hat, aki kötődik az érte felelős felnőttekhez

Az engedelmesség és a tisztelet is a rendezett kötődő kapcsolat gyümölcse, nem a következetes büntetés és tekintélydemonstráció eredménye.


KIRE HAT A FEGYELMEZÉS?


A jó szocializáció kulcsa

A gyerekek bevezetése a közösség életébe, a szocializáció egyik kultúrában sem pusztán a szűk család, az apa-anya-testvérek kis körében zajlik. A kis család a nagycsaládba ágyazódva, a család a nagyobb közösség: a falu, a gyülekezet részeként képes megfelelően betölteni a közösségi érettséget elősegítő szerepét.

A közösségi integrálódás alapja viszont a gyermek kötődése, mert a gyermek a legfontosabb személyes kapcsolataiban átélt mintákat viszi tovább a későbbi kapcsolataiba. Legerősebb érzelmi kötődései lesznek a referenciakapcsolatai, akiktől az eligazodást, az útmutatást várja; ideális esetben ezek a referenciakapcsolatok a saját szülei, a nagyszülei, és annak a közösségnek a tagjai, amelynek a családja révén ő is része. A közösségi érés (a szocializáció) is akkor zajlik megfelelően, ha a gyermek, mielőtt kortársközösségbe kerül, az érte felelős felnőttek szerepeivel és csoportjával azonosulhat.

A civilizált magatartás alapja

Amikor régebben megkérdeztek egy gyereket, hogy mi szeretne lenni majd, ha nagy lesz, olyanokat mondott, hogy mozdonyvezető, orvos, tanár, tűzoltó, anyuka, katona vagy vadakat terelő juhász, meg ilyesmi… és a játékában úgy is viselkedett, mint egy mozdonyvezető vagy egy anya.

Most én vagyok a doktor bácsi. Sóhajts nagyokat!

Egy hatéves, aki orvos akar lenni, orvososat játszik, és úgy jár-kel, mint egy orvos. Még azt is tudja, hogy jól kell tanulnia ahhoz, hogy orvos legyen. Az átvett viselkedésminta is szocializálja. A viselkedését is azokhoz a szerepekhez igazítja, amelyekkel éppen azonosul. A kicsik és az éretlenek utánozzák azokat, akikhez kötődnek: ösztönösen így szerzik be a szerepekhez illő viselkedésmintát a környezetüktől.

Minden gyerek azokat tekinti tájékozódási pontnak, akikkel összetartozónak érzi magát.

Szerepet játszva veszik át a környezetük szabályait, szokásait és értékrendjét; a nagyokhoz hasonlóvá válva illeszkednek be az adott társadalomba. Amikor a gyermek valakinek a szerepét magára próbálja, úgy is fog viselkedni. De az átalakult társadalmi közeg nem segíti a gyerekeket abban sem, hogy követendő szerepre találjanak. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy zátonyra futnak a nevelési próbálkozásaink. Ma már meg se kérdezzük a gyerekeket, hogy mik akarnak lenni; eszünkbe sem jut, hogy bátorítsuk őket a játékos szerepkeresésben. És nekik sem jut eszükbe, hogy a mi környezetünkben keressék a mintát. Ha a gyermek az érte felelős felnőttek között tölhetné a napját, akkor az ő szerepeikkel azonosulna.

A mai gyerekek is azokhoz kötődnek, akiket sokszor látnak, és hasonlítani is hozzájuk próbálnak: a kortársakhoz, a szuperhősökhöz és a sztárokhoz. Így viszont a szocializációjuk sem az elődök kultúrájából való építkezést szolgálja.

Minden gyerek azokat tekinti tájékozódási pontnak, akikkel összetartozónak érzi magát.

Ha a felnőttek rendezett kötődő kapcsolatba vonnák a gondjaikra bízot gyerekeket, akkor a gyerekek továbbra is a róluk gondoskodó felnőttektől vennék át a viselkedésmintákat és a társadalmi együttélés szabályait. A kapcsolat gyümölcse és nem a nevelési módszereké, hogy a gyermek úgy jár, úgy beszél, úgy viselkedik és olyan normákat tekint magáénak, mint a saját felnőttjei. A nevelés egyetlen lehetséges közege a kötődő kapcsolat, mert minden gyerek ösztönösen azokat tekinti tájékozódási pontnak, akikhez kötődik. Sajnos ez a törvényszerűség nem mindig a mi malmunkra hajtja a vizet.

A sikeres értékközvetítés titka

Minden szülő, aki gyermeke nevelését fontosnak tartja, az értékrendje átadására is törekszik. Nagyon fájdalmas, amikor egy nagy gonddal és szeretettel nevelt gyermek nem a szülő értékrendjét tartja irányadónak a maga számára. Fájdalmas társadalmi szinten is látni, hogy zajlik az értékközvetítés kihalása. Mit rontottunk el? Kevés a tanítás? Túl sok a rossz példa? Úgy gondolom, hogy az értékrendünk átadása is azon múlik, hogy a gyermek jobban kötődik-e az érte felelős felnőttekhez, mint a kortársakhoz és a sztárokhoz. Akkor remélhetjük, hogy az értékrendünk átadása sikeres lesz, ha bennünket és a velünk azonos értékek képviselőit tekinti referenciának, tájékozódási pontnak, mintának.

Az emberi szív legjobb ismerője maga az alkotó Isten. Ezért szoktam a nevelésről szóló írásokban a Bibliából is idézni; abból az ősi könyvgyűjteményből, amelynek szerzőit ő maga ihlette. A rómaiaknak szóló levelében írja Pál apostol, hogy Isten “hitből hitbe” nyilatkoztatja ki az igazságát (Róma 1:17); a személyes kapcsolat az igazság továbbadására alkalmas közeg. A hitre való nevelés is a személyes kapcsolaton múlik elsősorban, nem a pedagógiai módszereken.

Dereng már, miért olyan hangsúlyos a Bibliában a “tiszteld apádat és anyádat” parancsa? Ismételten előfordul, tehát nyilván fontos: 2Mózes 20:12, 5Mózes 5:16, Efezus 6:2. Első pillantásra túlhaladott dolognak tűnik a tisztelet emlegetése, pedig ez is arról szól, hogy a gyermek azt követi és másolja, akihez függő viszonyban kötődik; magyarul, akit szeretve tisztel. Ha nem engem másol, ha nem engem tisztel, ha nem tőlem akarja ellesni, hogy milyen legyen, akkor nyújtogathatom felé a kultúrámat és az értékrendemet kifulladásig, de hiába nyújtom, nem fogja átvenni. Hiába adom elő érdekesen, izgalmasan, játékosan, ahogy a könyvek tanítják; éppen a lényegre nem lesz kíváncsi.

Bármiből áll a fegyelmezési eszköztáram, fegyelmezéssel is csak arra a gyerekre tudok hatni, aki mélyen és függő viszonyban kötődik hozzám. Az engedelmesség is, a tisztelet is a kötődés műve, a rendezett kötődő kapcsolat gyümölcse, nem a következetes büntetés és a tekintélydemonstráció eredménye. Minden gyerek ösztönösen tisztel valakit és engedelmeskedik is valakinek. Azoktól vesz át viselkedésmintát, kultúrát és értékrendet, akiket szeretve tisztel.

Amikor valakit a tájékozódási pontodnak tekintesz, az ő segítségével igyekszel eligazodni arra nézve is, hogy mi a jó és mi a rossz. Mi a szép, mi a csúnya, mire lehet valaki büszke, mi szégyellnivaló, mi az okosság, mi a butaság, mi a jófejség és mi a bénaság. A kicsik és az éretlenek értékrendjét, haladási irányát és véleményalkotását teljes egészében az határozza meg, hogy érzelmileg kihez kötődnek.

Hogy lehet elérni, hogy a gyermek kötődjön az érte felelős felnőttekhez?

Mindenek előtt a saját kapcsolatodat erősítsd meg a gyermekkel: Először is teremts kapcsolatot!

De nemcsak hozzád, hanem élete többi felnőtt szereplőjéhez is kötődnie kellene ahhoz, hogy hallgasson rájuk és tanuljon tőlük. Természetes úton akkor alakulna ez így, ha a gyerekeinket ép közösségi hátországgal rendelkező családokban nevelhetnénk; lásd: Hogyan építs kötődő falut a családod köré? Nos, erre jelen körülmények között kevés az esély (fúj-fúj koronavírus!). Ahol van rá mód és lehetőség, ott sokat segíthet az otthontanulás (hurrá koronavírus!), a több generációs család, a családos baráti kör, a családias gyülekezet, de még a kislétszámú óvodás és iskolás csoportok is, ahol a felnőtt kötődésbe tud vonni minden egyes gyereket.

A másik lehetőség: felcsaphatunk kapcsolatközvetítőnek! Közreműködhetünk abban, hogy a gyerekünk megtalálja a jó hősöket, a megfelelő csoportokat, szerepeket, akiket, ha aktívan azonosulni kezd velük, még tájékozódási pont gyanánt is nyugodtan használhat. Ha tanár vagy, akihez sok gyerek kötődik, boronáld őket össze jó emberekkel, és itt nem csak az élő, hús-vér kapcsolatokra gondolok. Ha azt szeretnénk, hogy kedves szerzőink nagyszerű műveit a gyermek is kíváncsi élevezettel olvassa, ezeket a szerzőket is, sőtt az élő könyveket és még az olvasás élményét is meg kell vele szerettetnünk! Minden felnőtt, akihez gyermek kötődik, nyugodtan tekintheti magát kapcsolatközvetítőnek, mert a gyerekek személyes kapcsolatok révén tanulnak és foglalnak helyet a társadalomban. Isten terve a természetünk törvényein keresztül érvényesül: a kötődés, a személyes kapcsolat, a szeretet hatalmas megtartó ereje ez a terv.